Szeretem a dalai lámát, az „élő buddhát”. Azaz: a teljes embert.
Bár magamat mindenféle hittől mentesnek tudom, mindig is vonzott a buddhizmus – jobb szó híján nevezem így – romantikus világképe. Lenyűgöz (bár nem azonosulok vele), ahogy ez a több mint vallás (inkább filozófia) a világ összes jelenségének anyagszerűségét és egyben mulandóságát, valamint az emberi jó érvényre jutását hangsúlyozza. S bár eszmerendszere más kultúrán, más erkölcsön nyugszik, mint a mienk, mégis hozzánk is szólhatnak, nekünk is üzenhetnek tanai. Például azt, hogy felbolydult világunkban milyen belső erőt és egyben társadalmi-közéleti orientációt adhat az ideológiai (amely egyben mindig politikai is) türelmesség.
Hallgattam többször is a dalai lámát minapi látogatásakor. Erről beszélt az ökumenikus istentiszteleten a Bazilikában, de a legkülönbözőbb pártokkal folytatott eszmecserék során is. Mondandójának volt egy pikáns eleme, amit abban az összefüggésben lehet igazán értékelni, hogy az „istenkirály” – amúgy tibeti szerzetes – az ötvenes években a kínai parlament állandó bizottságának alelnöke volt, majd éppen a tibeti történések okán száműzött lett, és ellenforradalmárnak, parazitának neveztetett. Nos, a dalai láma – itt, Budapesten – ideológiai „menlevelet” adott a marxizmusnak, mintegy eszmei megbékélésre és együttélésre biztatva országunk és térségünk hívő és nem hívő, a legkülönfélébb ideológiákkal rokon- és ellenszenvező állampolgárait.
Mindezt most azért elevenítem fel, mert nálunk időről időre dühödt támadásokat intéznek egymás ellen a vallásoktatás és a vallásos műsorok ürügyén a pártok, valamint a holdudvarukban tevékenykedő közéleti személyiségek. Komoly késztetést éreznek az újságírók is, hogy letegyék a garast a voltaképpen legbelsőbb magánügynek tekinthető hitbéli kérdésekben. Ezt tette most két kollégánk – Halák László és Murányi László – a Magyar Hírlap hasábjain.
Halák a pluralizmus jegyében materialista szemléletű műsorokat (is) szorgalmaz, mert úgy érzi, hogy a közszolgálati televízióban „…észrevétlenül állandósult a vallási műsorok szerkesztőségének működése, miközben materialista műsorok nem készülnek”. Ez az ő véleménye. Murányié viszont tömören az, hogy épp eléggé uralta az elmúlt évtizedeket a materialista világszemléletű műsorpolitika: itt az ideje tehát, hogy a kétezer éves keresztény értékek propagálására megfelelő hely és tér nyíljék. Ebben valószínűleg igaza van. Ami viszont a szellemi pluralizmus meg némi elemi tájékozottság okán kifogásolható, hogy Murányi összecsúsztat fogalmakat, világnézeti irányzatokat és politikai rendszereket. Ebből adódóan egyenlőségjelet tesz az ateizmus, a materializmus, a marxizmus és a bolsevizmus – illetve annak társadalomgyakorlata – között. Talán ha felüti a másodikos gimnáziumi történelemkönyvet (nem a régit, az újat), elkerüli ezt a fiaskót. Nem tűnik szerencsésnek érvelésében az sem, hogy „fifty-fifty” alapon kíván igazságot tenni. Negyven év tömény materialista propagandája után ajánlja Haláknak: „…adj most negyven esztendőt azoknak, akik annyi ideig azt sem mondhatták el, hogy mindezekről (mármint a vallásról – a Szerk.) a kérdésekről, folyamatokról hogyan gondolkodnak”. Valahogy nem történelmi vetésforgókban kellene felosztani a vallásos és nem vallásos műsoridőt, még csak nem is paritásos alapon, hanem igény szerint. De igazából az kedvetlenített el Murányi okfejtésében, ahogy Halák érveit lesöpörni véli az asztalról. Mivel a kolléga volt a TV legutolsó párttitkára (Murányi szerint: párt-eszmeterelgetője), így neki ezekben a kérdésekben valójában nincs is miért megszólalnia.
Valahol itt kezdődnék a tolerancia: nem azt nézzük, hogy ki mondja, hanem hogy mit és miért. Nem az ideológia számít, hanem a jó szándék, az emberség. Egyébként pedig mindenki higgyen abban, amiben akar.
Ezt a láma tudja.
1992. augusztus 3.