Mindig valami kimondhatatlanul jó érzés fog el, amikor hallgatom, hallgathatom Iványi Gábort. Ez a kedves, mackós termetű metodista lelkész nagy tapintattal és érzéssel játszik a lelkek érzékeny húrjain. Olyan hangokat csalogatva elő, amelyekre olyannyira áhítozunk.
Amikor Iványi beszél, érzem, hogy mit jelenthet a krisztusi szeretet. S bár nem vagyok hívő, megérint e teljes emberi érzés. Vágyom rá, hogy továbbadjam: barátaimnak, ismerőseimnek és a sok ismeretlennek. Azoknak, akikkel azonos módon gondolkodom. S még inkább azoknak, akiktől eltérően, de egyben egyként: nekünk itt demokrácia kell.
A parlamentben ritkán szól Iványi. Ha mégis szót kér, akkor szelíd szava a kisemmizettek, a megnyomorítottak, a kitaszítottak melletti kemény és bátor tanúságtétel.
Így volt ez most is, hétfőn, a napirend előtti vitában, amikor Kétegyháza, Tura szörnyű üzenetén tűnődött, s le merte vonni, ki merte mondani a végkövetkeztetést: szembe kell szállni a kirekesztő, rasszista felfogással, mert csak ezáltal tudjuk megvédeni a magyar demokráciát. Majd hozzátette (némi szorongó rossz érzéssel, de hangsúlyosan), hogy a kisebbségellenes, antiszemita jelenségek ellen már rég meg kellett volna szólalniuk az egyházaknak. (A sajátjának is.)
Ám az egyházak – hallgatnak.
Erről meditált a minap Donáth László evangélikus lelkész is a 168 óra műsorában. A status confessionisról, azaz a hitvallásos helyzetről. Arról a történelmi, társadalmi szituációról, amikor az egyházak nem hallgathatnak. Ilyen volt a második világháború, amikor – szomorú történelmi tény – nem vizsgáztak jelesre. Vélhetően szólniuk kellett volna már rég a kelet-európai régió melegháborúi, a jugoszláviai, romániai, moldovai történések okán. S hallatni kellene hangjukat a lelkekben dúló hidegháborúk, a sovén, nacionalista, fasisztoid indulatok gerjesztése, gerjedése miatt is. Bizony az egyházak – itt és most – ismét hitvalló helyzetbe kerültek.
Ám sajnos még mindig hallgatnak.
Várnak. Vajon mire?
Mint ahogy túlontúl hallgatagnak tetszik sok neves közéleti személyiség, a tudomány, az irodalom, a művészetek mesterei. Miért a lesütött szem, a passzivitás? Miért e távolságtartó, rideg megfigyelés? Az értelmiség árulása a hétköznapi (mert megszokottá váló) fasizmus bagatellizálásával kezdődik. Igaz, utólag mindig vannak mentségek, hogy mi végre – miféle félelmek, aggodalmak latolgatása miatt – szólaltunk meg későn.
Most még időben lenne. Avagy marad „a többi néma csend”?
1992. szeptember 16.