A szombat esti – a Rádió és a Televízió elnökeinek leváltását követő – demonstrációt már nem lehet a korábbi jobboldali tüntetésekhez hasonlóan kézlegyintéssel elintézni. Már nem mondható, hogy csupán pár száz szélsőséges, megtévesztett ember hőbörög az utcán. Olyanok, akikre nem kell, nem érdemes odafigyelni. Akikről a híradás csupán ingyenreklám, mert különben ki venné komolyan őket.
A szombati tüntetés igen jól szervezett és a felfokozott hangulathoz képest fegyelmezett volt. (Ami nem jelenti azt, hogy az ütemes „nem hagyjuk”, „le vele”, „Csurkát akarjuk!” kiáltások közben és után – főként amikor már a demonstráció „hivatalos” része befejeződött – ne lettek volna kisebb-nagyobb csoportok, amelyek biz' nem átallottak hangosan zsidózni és cigányozni.) El kell gondolkozni azon is, hogy míg egy-két hónapja az ilyen megmozdulásokon a résztvevők létszáma – még a pártfogók számolása szerint is – alig érte el az ezret, most tízezres tömeg vonult föl. Ráadásul nem a „megszokott” skinheadektől, szerencsétlen sorsú '56-osoktól avagy a felkért tucatnyi illuminált handabandázótól telt meg a tévé előtti tér. A jelenlévők jól szituált polgáremberek voltak. Idősebbek és fiatalok. Megkockáztatom: többnyire azok jöttek el, akik a vidéki középosztályt reprezentálják, és fogékonyak a túlfűtött nemzeti érzés iránt.
Igényük minden tekintetben ki lett elégítve.
Mert a torgyánok, pongráczok, fónayk, nagyferók, dénesjánosok most egy súlyos beszédű szónokban öltöttek egyazon arcot: Csurka Istvánéban. Az MDF alelnöke – aki nem hagyott kétséget afelől, hogy amit mond, az nem tekinthető csupán írói munkássága részének – a hazug és átmentő sajtó, a baloldali blokk rémképe és a liberalizmus körvonalazódó terrorjának látomása után meghirdette a Magyar Út mozgalmát. Eddig Csurka csak azt állította, hogy mozgalmának nincs más célja, mint: „az országvezetésre felkészíteni, helyzetbe hozni a nemzeti szellemű keresztény középosztályt”. Szombat este viszont már arról beszélt: „Egy utunk van, a magyar út!” „Ez az ország a mi országunk!” (Hosszan tartó taps.) Majd Árpádhoz, a királyhoz és Istenhez való tartozás sorolása után rátért a lényegre: „Mi valamennyien egy kicsit büszke, magunknak való, emberfeletti csodákra és hősiességre is képes egyének vagyunk, akiket ezer évnél is régibb, egyedülálló nemzettudat köt össze és tart életben. Ha belőlünk ezt a különös, semelyik más nemzet összetartozási módjához nem hasonlítható magyarságtudatot… a rendszerváltozás korában kiölik, akkor mi elvesztünk.”
Itt van tehát a régi-új hungarista mozgalom, amelynek szónoka – ma még – csak keresi „az összefogás módját”, valamint „azokat a szép, tiszta szavakat, amelyekkel megkérjük kormányzatunkat, hogy álljon a sarkára, és teremtsen rendet a Rádióban és a Televízióban”.
Egyelőre csak ott.
A szombati tüntetés üzenetét nem hagyhatja figyelmen kívül a kormány, a koalíció – amennyiben valóban az európai felzárkózást és a demokráciát kívánja szolgálni. S nem hallgathatnak az ellenzéki pártok, nem dughatja homokba a fejét a közvélemény-formáló értelmiség.
Csurka azzal fejezte be szónoklatát, hogy hosszan skandáltatta az egybegyűltekkel: „elég volt, elég volt, elég volt”.
Igaza van: ebből egyszer s mindenkorra elég volt.
1992. szeptember 21.