A disznósajt furcsa étel. A finnyásak például nem kedvelik, mert a böllér az ízesebb falatok mellett mócsingosabb, zsírosabb részeket, nehezen rágható cafatokat is belegyömöszöl a bendőbe. Az ínyencek viszont épp ezért a vegyes hatásért habzsolják, különösen ha a megfontoltan adagolt fűszerek jótékonyan elfedik azt, ami a szemnek nem olyan tetszetős. Összességében a disznósajt igazi magyar kaja: olcsó és emészthető. Csak jó gyomor kell hozzá.
Azt hiszem, éppen erre alapozza mostani, a privatizáció jelenlegi állását értékelő nyilatkozatát az MDF gazdaságpolitikai bizottsága. A tizenhat pontból álló kínálat ugyanis egy ízlésesen tálalt, itt-ott ugyan már megkóstolt, a jobb részekből félrerakott, de még mindig csábító belsőség fogyasztására invitál. A privatizációs „étekből” először is az derül ki, hogy az eddigieknél gyorsabban kellene megennünk, mert különben megromlik, lásd az eladhatatlanná váló cégek sorát, ha viszont egyből bekapjuk, akkor elcsapjuk a gyomrunkat, ugyanis a maradék vállalatok zömét evés előtt még fel kell javítani. Ehhez kellenek azok a bizonyos fűszerek, például a kedvezményes technikák, de ha másként nem fogy, szó lehet szezon végi leértékelésről is: ami ugye nem jelent ingyenességet, csak olyan árat, amiért minden balek belekóstol.
A nyilatkozattevők némi dorgálásban részesítik a privatizáció körül sürgölődő-forgolódó szakácsokat és kuktákat. Kiderül, hogy a magyar gyomornak igazából megfelelő fogást a kormányzat által lefektetett szabályok szerint leginkább az ÁVÜ tud készíteni: az ÁV Rt., a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet, a szakminisztériumok, a felszámoló szervezetek, a bankok és nem utolsósorban az önkormányzatok hellyel-közzel elsózzák a kínálatot. Ráadásul ez zavart kelt a közvéleményben, mert „…bármely privatizációs résztvevő hibáit, visszaéléseit, késlekedését az ÁVÜ számlájára írják”. Azt is tudják a mesterek, hogy azért ez az étel beteg gyomornak vagy idősebbeknek már nem igazán való, ezért is ajánlják ismételt megfontolásra a társadalombiztosításnak ígért 300 milliárdos vagyont. Megkapja a magáét a Monopoly-csoport és az ellenzék is: jobban tennék, hogy ha már kinyitják a szájukat, akkor egyszerűen lenyelnék, ami eléjük kerül, a mostanság divatos rágcsálás, csámcsogás, netán köpködés helyett. (14. pont. „Tapasztalataink szerint a privatizációt egyre több nemtelen indulat, alaptalan vádaskodás kíséri. Ezek sorába tartoznak azok az egymásnak ellentmondó vádak, hogy a privatizációs politika előnyben részesíti a volt nómenklatúrát, vagy éppen új klientúrát alakít ki.”) A nyilatkozat a jobb tálalásról is gondoskodni kíván. Ezen belül nekünk, újságíróknak azt ajánlja, hogy irányítsuk a köz figyelmét a disznósajt mócsingjai helyett annak legízletesebb részeire. („…a hibák, visszásságok kendőzetlen feltárása mellett a túlsúlyban lévő sikeres, jó példáknak is hangot kell kapniuk.”) Mindamellett az egészet ki kellene tenni a kirakatba. („Jogos a privatizációs folyamatok elégtelen nyilvánosságát hibáztató kritika.”)
A nyilatkozat arra is felhívja a figyelmet, hogy összességében nem az inkriminált disznósajt miatt maradunk éhesek. („…a privatizáció során feltárulkozó bajok, felszámolás, munkanélküliség, egzisztenciális bizonytalanságok nem a privatizáció következményei…”) Ennek ellenére halaszthatatlanul szükségesnek tartják, hogy a főböllérek, az MDF elnöksége és a kormányzat „ezt a teljes kérdéskört összefüggő problémacsomagként, kiemelten kezelje”.
Hát kérem, ez az ajánlat. Esszük, nem esszük? Gusztus dolga.
1993. május 13.