Némi zavar látszik az új privatizációs törvény háza táján: mintha másról beszélnének a szakértők, és mást gondolnának a politikusok. Holott az MSZP-SZDSZ koalíció programjában talán a legösszecsiszoltabbnak a privatizációs alapelvek látszottak. A tulajdonváltást fel kell gyorsítani, a tartós állami tulajdon körét radikálisan leszűkíteni, minimálisra szorítani az ingyenes megoldásokat, előtérbe helyezni a készpénzes eladásokat és a tőkeemelést – ilyen tömören összegezhető a kormányzati törekvések lényege.
Mi kell mindehhez a tőkeerős befektetőkön kívül? Természetesen egy jó törvény, amely az eddiginél egyértelműbbé teszi a szabályokat. Valamint egy olyan – társadalmilag is kontrollálható – privatizációs szervezet, amely nem önmaga hatalmának meghosszabbításában érdekelt (feljavítunk, vagyonkezelünk), hanem – bármilyen paradox is – a privatizáció gyors befejezése révén saját politikai-gazdasági befolyását számolja fel a kormányzati ciklus végére. A törvénytervezet még a választások előtt el is készült a szakértői műhelyekben. Okkal lehetett remélni, hogy a privatizáció gyors sínre tételével a koalíció nemcsak gazdasági, hanem politikai és erkölcsi tőkét is kovácsol magának: az új törvényt még szeptemberben elfogadja a parlament, s minden úgy megy, mint a karikacsapás.
Ehhez képest vajúdtak a hegyek, s a megszületett – tárcaegyeztetésen lévő – egérke farkát is legalább ötfelé ráncigálják. A privatizációs stratégián munkálkodók azzal természetesen eleve kalkuláltak, hogy koncepciójukat a szaktárcák – s a mögöttük álló szakmai lobbik – vitatni fogják. Várható volt az is, hogy az érdekképviseletek megpróbálnak minél nagyobb beleszólási-ellenőrzési jogosítványokat kiharcolni maguknak. Ám hogy a legnagyobb ellenállást éppen a privatizációt felügyelő pénzügyminisztériumi apparátus fogja tanúsítani, az – gyanítom – a főfelelős kormánybiztost és a pénzügyminisztert is meglephette. Az opponálás két ponton érhető tetten. Az egyik: kié legyen – tartalmazza avagy sem az új törvény – a meglehetősen tágan értelmezhető kincstári vagyon? (A dilemma keményen érinti a vagyonkezelés kontra privatizálás kérdését.) A másik: az új privatizációs szervezethez vagy a PM-hez tartozzanak a bankok? (Úgy látszik, nemcsak a szakszervezetek nem engednek önként a szerzett jogokból. A közüzemek mellett a bankok privatizálásából várható a legtöbb bevétel, így a „felügyelet” körüli vita nem presztízsalapú, hanem elemi gazdaságbefolyásolási kérdés.) Ezek a polémiák látszanak a privatizációs koncepciógyúrás felszínén.
A mélyben azonban jóval nagyobb ütésváltás folyik. A tét látszólag a felállítandó privatizációs szervezet státusát érinti. (Részvénytársaságként működjék korlátlan hatalommal a hozzá tartozó társaságok felett, avagy társadalmilag jobban kontrollálható hivatalként.) Ám valójában ennél jóval többről – másról – szól a mese. Ha gyorsítunk – vélik meglehetősen jó nyomásgyakorló képességgel rendelkező erőcsoportok –, akkor ahhoz szabad kéz kell, hiszen a hátralévő nagy falatok zömét így is, úgy is egyedileg kell elbírálni. Ezért nem kell részletes törvény, inkább csak keretjogszabály.
Nos, ha így döntenének, az politikai és gazdasági értelemben életveszélyes lenne. A gumitörvény ugyanis éppen a jogi változtatások leglényegét vetné el. Azt, hogy mind a privatizátorok, mind pedig a befektetők számára hosszabb távon is egyértelművé váljon a tulajdonváltási terep, váljanak a játékszabályok. Hogy ne lehessen úgy pályáztatni és értékelni, ahogy éppen a napi politikai érdekek kívánják. Hogy ne annak adják oda a vagyont, aki a legközelebb ül a tűzhöz. Hogy minimálisra lehessen szorítani a korrupciót, a személyi összefonódásokat, a vagyonfelélést és a köztulajdon további herdálását.
Éppen ezért a gumitörvény elleni tiltakozás nem valamiféle szakértői gumicsont. Ami a tulajdonváltást illeti, ezen múlhat, hogy a jelenleg kormányzók érdemben meg tudják-e majd magukat különböztetni a gyanús privatizációs ügyletekért annyit kárhoztatott elődjeiktől. Ha a gumitörvény adta kényelmesebb megoldást választják, akkor – talán most még eléggé nem látható – politikai és morális csapdákba sétálnak bele. S akkor igaza lesz annak a privatizációs szakértőnek, aki a legkülönbözőbb döntéshozói fórumok számára így rendszerezte a honi tulajdonváltás legutóbbi időszakának korszakait: először volt a politikai rendszerváltás, majd a kormányváltás.
Most meg következik a gengszterváltás.
1994. október 14.