Nem „jön át” eléggé a közvéleményen, hogy mit miért csinálunk – búsong a jeles kormánytisztviselő. A háttérbeszélgetés témája: a kabinet iparkodik, a sajtó huhog, az emberek meg nem értenek az egészből semmit.
Egyébként az államháztartási reformról lenne szó, amellyel úgy nagy általánosságban mindenki egyetért. Csak konkrétan – amikor már róla szól a mese – érzi az egészet társadalmi félreértésnek. S valóban: miért kellene a havi 25 ezer forintot kereső pedagógusnak egyetértenie azzal, hogy az állami takarékoskodást éppen az ő iskolájában kell elkezdeni? Miért lelkesedjék az egészségügyi létszámcsökkentésért a kötelezően túlórázó ápolónő? Mennyi empátia szoruljon az alulfizetett bírónőbe, amikor az igazságügy racionalizálásáról hall? Miért ne dugná a legalsó asztalfiókba a legújabb főnöki ukázt az a minisztériumi kistisztviselő, akinek éppen ezeket a reformlépéseket kellene – akár saját szervezeti fogyókúrája révén – kidolgoznia?
Elegendő érv-e a változtatások kényszerének elfogadásához, ha a kormány csupán arra hivatkozik: nincs elég pénz a jelenlegi színvonalú jóléti-kulturális szféra, valamint a túlburjánzó államigazgatás fönntartására? Nyilvánvalóan nem. Hiába igaz az állítás, mégsem „jön át”. Holott saját munkahelyét illetően majd' minden érintett tudna példát mondani arra a sokat hangoztatott igazságra, hogy a közpénzekből gazdálkodó intézményekben egyszerre van jelen a hiány és a pazarlás, s hogy a reformlépések akkor is elodázhatatlanok lennének, ha a jelenleginél jóval jobban menne a gazdaság szekere.
Csakhogy mindez nincs közérthetően elmagyarázva az érintetteknek, hiszen maguk az érintett tárcák vezetői se nagyon értik, hogy mi is lenne a teendőjük. Ráadásul: mindeddig arra még nem jutott idő, hogy megkérdezzék az érintett szakmák képviselőitől: akkor a kevesebből ti hogyan csinálnátok? Pedig tudják: reformálni csak belülről lehet eredményesen. S úgy, hogy akiket a reform érint, higgyenek is a változtatások jobbító erejében. Ha nem a maiban, akkor a holnapiban. Ezért, ha az államháztartás ígért reformja – túl a nem lebecsülhető kormányzati elszántságon – nem azoknak a szaktudására, megújulóképességére épül, akiknek majd végre is kell hajtatniuk a változásokat, akkor a mostani intézkedések valóban nem jelentenek többet, mint a költségvetés hiánya miatti kényszerű nadrágszíj-megszorítást. Ha a kormány csak a „zsebére ügyel”, s nem vonja be az érintetteket a reform érdemi kidolgozásába, ha nem magyarázza meg, hogy miért is van szükség ezekre a húsba-vérbe vágó intézkedésekre, akkor kár belekezdeni az egészbe. Hiszen már most éreznünk és értenünk kellene: az államháztartás misztifikált reformjára nekünk van szükségünk. A cél nem lehet más, mint hogy a végén jobban működő és társadalmilag is igazságosabb szociális és oktatási intézményrendszerünk, hatékonyabb államigazgatásunk legyen.
Ha ezt nem tudják elfogadtatni velünk, akkor bizony továbbra sem „jön át”, hogy mi végre kér itt ismét türelmet és önmérsékletet a társadalomtól a kabinet.
1994. november 4.