Nem osztom azoknak a kommentátoroknak a véleményét, akik a szabad demokraták hét végi gazdasági állásfoglalása kapcsán – némi kajánsággal – arra a következtetésre jutottak: a Bokros-féle megszorítások láttán lám, lám, a liberálisok is felfedezték „szociális érzékenységüket”. Igaz, ezt eddig sem titkolták, legfeljebb tartózkodtak a gazdaságilag úgysem tartható ígérgetésektől. Az SZDSZ és az MSZP közötti vita – anno a koalíciós tárgyalások, a kormányprogram formálása során – inkább az állam szerepvállalásának értelmezésében volt. Amikor azonban a kormány az SZDSZ által támogatott Békesi-féle gazdaságpolitika mellett tette le a voksát, ez a polémia is lezárulni látszott. Mind a két párt tudomásul vette (vagy legalábbis úgy viselkedett), hogy ha az állam takarodót fúj, akkor bizony kiéleződnek a szociális feszültségek: az átalakulásnak lesznek tartós társadalmi vesztesei. Róluk – bármennyire szorító is a pénzszűke – gondoskodni kell. A kezdetektől érzékelni lehetett, ezektől a reformoktól lesz igazán kényelmetlen és népszerűtlen a válságkezelés. De – mint ezt a koalíciós partnerektől oly sokszor hallhattuk – mégis vállalják, mert meggyőződésük, hogy csak így lehet elkerülni a még rosszabbat, a fizetésképtelenséget.
Az SZDSZ biztos támogatásának tudatában Békesi először a gyors stabilizációra koncentrált, ám lépéseit belülről őrölte az MSZP belső megosztottsága és a miniszterelnök elbizonytalanodása. Menesztése után akut pénzügyi válság alakult ki, amit – s ez köszönt vissza a Bokros-program rideg tényeiben – csak tűzoltó munkával lehetett úgy-ahogy orvosolni. Emlékezzünk: a „sajnálatos márciusi események” hallatán a szabad demokraták – mint ez várható lett volna – nem törtek ki üdvrivalgásban, de jelezték: ha ég a ház, akkor oltani kell. Vagyis a részletek ismerete nélkül szavaztak bizalmat Bokrosnak, hasonlóan a kormányhoz. Mi történt azóta? A külföld nagy ovációval fogadta a drasztikus reformlépéseket, a nagy hatalmú IMF is jóindulatáról biztosította a legújabb gazdaságpolitikai törekvéseket. (Feltéve, ha azok meg is valósulnak.) Itthon viszont széles körű ellenszenvet váltottak ki a megszorítások. Az, hogy a szakszervezetek tiltakoznak, magától értetődő. De a kezdetben örvendező vállalkozók is egyre fancsalibb nyilatkozatokat tesznek: mintha nem ezt a lovat akarták volna. Ráadásul a reformokban érdekelt szakmai csoportok is aggályoskodnak: nem elég átgondoltak a PM törekvései. Mindeközben a kormány „átverte” a csomagot a parlamenten, méghozzá egy-egy részletét az SZDSZ-frakció lojalitásának köszönhetően. (Kaptak is érte hideget-meleget a legkülönbözőbb értelmiségi csoportoktól.)
Most éppen tart az alkotmánybírósági pauza, a kormány meg a '96-os büdzsé – ami nem más, mint a Bokros-csomag folytatása – irányelvein birkózik. Eközben megszólalt a kisebbik koalíciós partner. Nem azt mondta, hogy nem bízik Bokrosban. Azt se, hogy kihátrál az eddigi – illetve a kilátásba helyezett jövőbeli – intézkedések mögül. Csak érzékeltette: ami az államháztartás szükséges átalakítását illeti, a továbbiakban alaposabb, többféle alternatívát felvázoló szakmai munkát, átgondoltabb, a társadalom érzékenységét – ha tetszik: a sokat emlegetett tűrőképességet – jobban figyelembe vevő reformlépéseket tart szükségesnek. Meg azt is jelezte: a helyzet olyan, hogy jövőre az egyensúlyjavítás mellett (nem helyett!) a gazdasági növekedésnek is teret kell adni. Ezt a nyilatkozatot értelmezték sokan „félfordulatnak”, az SZDSZ színeváltozásának.
A szabad demokraták gazdasági szakértői persze cáfoltak, és érveik – mint mondani szokás – „ültek” is. Egészen Pető Iván tegnap reggeli tévés nyilatkozatáig. A pártelnök ugyanis ebben egyértelműen úgy fogalmazott: nem hiszi, hogy jövőre mindenáron ragaszkodni kellene az államháztartási hiánynak az IMF által szorgalmazott mérsékléséhez. Mivel ez túlzottan nagy terheket ró a lakosságra, és nem biztos, hogy betartható. Nos, ez az „üzenet” elég egyértelmű, hiszen a '96-os költségvetés egyik sarokszámát érinti. (Az inkriminált mértékről pártoktól függetlenül is éles szakmai vita dúl, és sokan gondolják, hogy valóban túl nagy társadalmi árat fizetnénk egy ilyen drasztikus hiányfaragásért, miközben a „csereajánlatot” – az IMF-hitelt – továbbra is lebegtetik.)
Ez bizony konfrontációt jelez Pető és Bokros között, amit az elkövetkező időszak vitáiban – feltehetően – oldani tudnak. De még mindig nem jelenti az SZDSZ gazdaságpolitikai irányváltását. Inkább azt, hogy a szabad demokraták – némileg saját kárukon tanulva – egy év után végre rádöbbentek: nem elég, ha oktatáspolitikai meg önkormányzati ügyekben hallatják szavukat, egyébként pedig – távolságtartóan – „elvi támogatást” nyújtanak. Felelősségük – koalíciós partnerként – kiterjed az egész gazdaságpolitikára. Akár sikeres lesz, akár nem.
Merthogy ezt a balhét közösen kell elvinni.
1995. június 30.