A nyitókép: Göncz biztatóan hátba veregeti a felszólalásra készülődő miniszterelnököt, Horn és Kuncze pedig barátságosan összehajol. A zárókép: egy keserű arcú, vert helyzetbe szoruló, ám fegyelmezetten továbbra is a legkisebb közös nevezőn alapuló hatpárti „konstruktív együttműködést” ajánló kormányfőé. Ezt láthatták mindazok a nézők, akik – a házelnök szavaival élve – felfokozott érdeklődéssel nézték végig a tegnapi parlamenti politikai szezonnyitót.
Horn érzékelhetően mindvégig küzdött azzal a dilemmával: hogyan lehet úgy hatpárti párbeszédet javasolni a parlamentnek a soron következő nehéz döntések meghozatalához, hogy közben még tart a koalíción belüli viszály. Tisztában lehetett azzal: meg nem kerülheti az SZDSZ-szel dúló polémiát (mert az álságos magatartás lenne), de ha a kormányzati struktúra körüli kötélhúzást szóba hozza, az könnyen elterelheti a figyelmet a lényegről. Arról, hogy mit is kíván tenni, milyen programot szeretne végbevinni a kormány a gazdasági-társadalmi stabilitás érdekében. Retorikailag ezért „is-is” megoldáshoz folyamodott, ami összességében inkább magyarázkodásnak és nem indoklásnak tűnt fel. Megpróbált érvelni a kormányátalakítás szükségessége mellett, természetesen a hatékonyabb munkára helyezve a hangsúlyt. Majd a korábbi megnyilatkozásaihoz képest békülékenyebb hangokat pengetve jelezte: kitart a stabilizációs program végrehajtása mellett, és ezért is megegyezéspárti. De rögtön azt is hozzátette: „Eltökélt szándékom, hogy záros határidőn belül döntésre viszem a vitás kérdéseket.” (A kamera közben mutatta Pető feszült arcát.) Ezután akkurátusan leltározott: felsorolta, hogy milyen törvényalkotási folyamat vár a T. Házra, és milyen pénzügyi, szociális, befektetési reformlépéseken dolgozik a kormány a gazdasági-politikai felzárkózás reményében. (Beszámolt – ígéretének megfelelően – Meciar elnökkel folytatott tárgyalásáról is, amely a híresztelésekkel ellentétben nem a vízlépcsővel kapcsolatos hágai kereset-visszavonásról, hanem a kétoldalú tárgyalások felújításáról szólt. Így el is maradt az előre rebesgetett botrány.) Végül egy szép közhellyel – „mi vagyunk a nemzetért, és nem fordítva” – zárva beszédét, megadóan hallgatta a pártok replikáit.
A parlamenti dramaturgia szabályai szerint a két koalíciós párt vezérszónokainak alá kellett volna „énekelniük” a miniszterelnöki szólónak. De ez nem következett be. Az SZDSZ pártelnöke sarkosan fogalmazott: a koalíció visszatérő zavaraiért a miniszterelnök stílusát (a bajok valódi oka az a politikai technika, amely nyilvános bejelentésekkel kész helyzetet teremt) tette felelőssé. Nem rejtette véka alá: azért léptek koalícióra, hogy az erős kormánytöbbség révén megvalósuljanak a halaszthatatlan gazdasági reformok. De ha marad az eddigi improvizáció, akkor ez a szövetség nem működik, ezért nem is kell erőltetni. Ezt a rideg kommentárt csak felerősítette az MSZP frakcióvezetőjének felszólalása: udvarias megfogalmazásban, de egyértelművé tette, hogy a szocialista többség koalíciópárti. Tehát megegyezést akar: ehhez adott felhatalmazást a tárgyaló delegációnak. Majd a forma kedvéért – Szabó Iván után szabadon – ő is „megfeddte” Pető Ivánt.
Ezek után nem csoda, hogy az ellenzéki pártok is leütötték a magas labdákat. Mondván: intézzék el egymás között a koalíciós házastársak a soros „tányérdobálást”. A következő műsorszámban pedig a kormányzat gyenge muzsikálása okán ismételten búsongtak egy sort a nemzet (bal)sorsa felett. Az ellenzéki kánonban azonban élesen különvált két szólam. Az egyiket a Fidesz – Magyar Polgári Párt és – észrevették? – a kisgazdák fújták közösen. Torgyán természetesen megint felszólította a „népnyúzó, országrontó, szatócs Horn-kormányt” a lemondásra. Tagadhatatlanul szellemes fordulatait azonban ugyanaz az érv nélküli – ám az érzelmekre nagyon is ható – demagógia hatotta át, mint a 24 vádpontban megfogalmazott „fidesziádát”. (A színvonalkülönbséget csupán az mutatta, hogy Szájer Máté evangéliumát idézte.) Közös szólamban „énekelt” az MDF és a KDNP is, de egészen más hangnemet ütöttek meg. Kritizálták a kormányt, ám a gazdasági stabilizációs programot illetően nem zárkóztak el teljesen a konstruktív ellenzék szerepétől. Hogy ez a politikai pillanat szülte hangzattani különbség csak a mostani koalíciós krízisnek szólt, vagy egy – hosszabb távú – új párttagolódást sejtet, az még a jövő zenéje.
Ennyit lehet mondani a tegnapi előadásról. Függöny.
1995. szeptember 5.