Tartósan hideg van: nemcsak a szabadban, hanem sok lakásban is. Zord idők járnak a pénztárcákra, ez megüli a lelkeket is. Az ünnepekkel elmúlt a kötelező „szeretethullám”, és a rideg hétköznapokon még kevesebb pénz, figyelem és segítőkészség jut az igazán rászorulókra. Egyre több a koldus az aluljárókban: az ölükbe húzódó kisgyerek vagy kiskutya lenne hivatott részvétet kiváltani elfuserált életük iránt. Már korántsem olyan agresszívek, mint egy-két éve. Többnyire szó nélkül fogadják a filléreket, és szánalmas „ellenszolgáltatásokkal” – például szájharmonikázással – próbálnak némi többletegyüttérzésre lelni. Hasonlóképpen, mint a piacok előtt toporgó, fagyott lábukkal bizarr táncot járó öregemberek: a divatjamúlt nippek, horgolt terítőcskék, a hajdani szép napokat idéző megsárgult emlékképek ára biz nem italra kell nekik.
Szociális munkás ismerősöm meséli, hogy egyre több „kliense” eszik kristálycukrot nagykanállal. És sokasodnak a hajléktalanok is. A budapesti hálózat már nem képes felszívni népes seregüket, a vidéki nagyvárosokban még rosszabb a helyzet. Eddig utolsó menedékként maradt a kórház, ahol a szerencsétleneket „elfektették”, amíg ki nem sütött a nap. Ma megfordult a sorrend: az életre tákolt pácienseket gyorsan visszaküldik az utcára, vagy jobb esetben beajánlják valamelyik karitatív szervezethez. Hja, változott a kórházi finanszírozási rendszer. A szelíd szavú Iványi Gábor, a budapesti menedékhelyek főapostola tőle szokatlan kemény hangot ütött meg a minapi tévéműsorban: mintha két szék között a pad alá esnének – mondta –, hiszen a társadalombiztosítás és a népjóléti tárca még nem döntötte el, hogy melyikük adja a továbbiakban a támogatást. A hivatalok bizonytalanságában csak egy a biztos: a pénz kevesebb, mint tavaly volt. Ennyit a még meg sem kezdődött szociális ellátás reformjáról. Amiről persze mindenki tudja, hogy halaszthatatlan. Csak a megoldás módja tűnik még kissé kidolgozatlannak.
Az új év első napjaiban tumultuózus jelenetek voltak a fővárosban, és nemcsak az úgymond szegény önkormányzatok előtt. Szociális segélyért álltak sorba idősebbek, középkorú családanyák és állástalan fiatalok. Hallgatom a rádióműsorban az ügyintéző érveit: talán egyharmaduk „fér bele” a támogatási keretbe, és körülbelül ennyi közülük, aki valóban rászorul az állami apanázsra. A hivatalnok nyilván nagy tapasztalatú, és nálam jobban ismeri a kerület szociális összetételét, de ez a határozott harmadolás inkább a megvonás apológiájának, mint meggyőző szakmai érvnek tűnt.
Valóban nagy kérdés: hol kezdődik a szegénységi küszöb? Nemcsak a jólét viszonylagossága okán, hanem például azért is, mert ma a népesség egyharmada „léc alatt”, azaz a különböző szociológiai műhelyekben számított létminimum alatt él. A szociálpolitikusok szerint is közülük „klasszikusan” szegénynek a jövedelmi szempontból legalsó tíz százalék számít. A szakadozott szociális védőhálón már csupán ők akadnak fenn, ezért életkörülményeik tavaly nem romlottak tovább. Szemben az ugyancsak a léthatáron élő, de valamennyivel jobb jövedelmi pozíciójú társaiknál: ők a gyorsuló infláció miatt többet vesztettek, és még többet kellett igénynívójukból leadni az úgynevezett alsó középosztályba soroltaknak. Ezért is vitatható: amikor a kevés pénzből csak kevesebbek támogatására jut, hol és hogyan húzható meg a társadalmi szolidaritás határa? Nem a családi pótlék körüli tavalyi, többmenetes (végül kompromisszumos megoldást hozó) vitát akarom feleleveníteni arról, hogy a rászorultsági küszöböt a jövedelemhez, a vagyonhoz, az eltartottak számához stb. kell-e kötni. Inkább arról meditálnék, hogy egyáltalán van-e pontos képük a döntéshozóknak a legelesettebb élethelyzetű társadalmi csoportokról? Illetve van-e a szubjektív megítélésen kívül – amelyik lehet nagyon jó szándékú, empatikus is – megfelelő technikája a segélyezés odaítélésére hivatott önkormányzatoknak ahhoz, hogy megmondják: tényleg, hol is húzódik ez a bizonyos rászorultsági küszöb?
Erről a kérdésről lehet érzelmi alapon vitázni, lehet csak pénzügyi érvekkel előhozakodni, és lehet a szociális demagógia útjára tévedni. Mindháromra van példa ebben a honban. Most, hogy minden jel arra mutat: évtizednyi halogatás után a politika mégis rászánja magát az államháztartás és ezen belül a szociális elosztás átalakítására, érdemes lenne néhány alapelvet rögzíteni. 1. A szociális rendszerek reformja nem azt jelenti, hogy a központi költségvetésnek egyik évről a másikra kevesebbe kerül majd a rászorultak segítése, hanem hogy a szűkös forrásokból valóban azokat segítik, akik enélkül teljesen ellehetetlenülnének. 2. A szociális rendszerek reformja nem azt jelenti, hogy pénzt vonunk ki a társadalombiztosításból, az egészségügyből, a szociális segélyezésből. A reform attól reform, ha az intézményhálózat alakul át, a feladatok és a gazdálkodás lesz racionálisabb és takarékosabb, azaz a pénzelosztás-felhasználás aránya módosul, a legrászorulóbbak javára. 3. A szociális rendszerek reformja nem azt jelenti, hogy az állam önkényesen húz egy cezúrát: eddig támogatlak, ettől fogva nem. A társadalmi minimum (azaz a szolidaritási küszöb, amelyik nem azonos a létminimummal) a polgári demokráciákban társadalmi érdekegyeztetésen és megegyezésen alapul. Nálunk még nincs ilyen megállapodás.
1996. január 11.