Hetedik évfordulója lesz holnap Nagy Imre (és mártírtársai) újratemetésének: mára a jeles évforduló gyásznap és szabadságnap után emléknappá szelídült-szürkült.
Vasárnap a 301-es parcellánál megjelenik majd a három közjogi méltóság, képviseltetik magukat az egyházak, a különböző '56-os szervezetek (állítólag most közös koszorúval), s lehet találgatni, hogy valamennyi parlamenti párt jelen lesz-e, s ha igen, kivel kíván tisztelegni a mártírok emléke előtt. Idén remélhetőleg nem keverednek újabb rosszízű politikai felhangok az ünnepségbe: a pártok már pró és kontra elsütötték petárdáikat a Nagy Imre-törvény körüli parlamenti csatározás során. Valószínűleg méltóságteljesre hangolt, ám ideológiailag „kicentizett” beszédek hangzanak majd el. Lesz szavalat, zengzetes ének. A közélet ismert szereplői közül aki akar, meghatódhat, aki meg úgy érzi, hát korrekten letudhatta ezt a soros nyári (állami?) protokolláris kötelezettséget is.
S valószínűleg lesz egy másik, kevésbé látványos emlékezés is a köztemetőben. Az évről évre fogyatkozó számú zarándokoké – én már csak így nevezem őket. A családon, a snagoviakon kívül Nagy Imre – és az '56-os forradalom – eszmei-erkölcsi rokonsága jön el minden június 16-án a 301-es parcellához. Többnyire már idősödő, fáradt, sokat látott-megélt emberek. Leteszik virágaikat a közös sírhoz, van, aki gyertyát gyújt, mások halkan, mintegy maguknak idézgetik a múltat. Számukra a jelenlét – rítus. Az arra bóklászó turistáknak, érdeklődőknek pedig csupán egyfajta történelmi show – fakuló színekkel.
Pedig csak hét év telt el az 1989-es nagyszerű nap óta, amikor a feljövő-oldalazó-lesüllyedő közéleti figurák egymás sarkát taposták, hogy a stilizált ravatal közelében mutatkozzanak. Polgárok tízezrei tolongtak a Hősök terén, hogy részesei lehessenek az ünnepségnek, százezrek nézték a televízió élő adásában az újratemetési ceremóniát, hosszú sorok kanyarogtak a temető útjain a parcella felé. Igazi reveláció volt az az együtt töltött néhány óra. Érezni lehetett a levegőben a változás mámoros illatát. Sokunk vélte úgy: most fordul egyet körülöttünk a világ.
Ez volt a rendszerváltás igazi nagy napja! Felejthetetlen, megismételhetetlen ünnep: olyan aktus, amely – értelmezhetik ezt utóbb kedvük szerint a különféle politikai erők – a nemzet egységét mutatta föl. Nem feltétlenül '56 értelmezésében, de mindenképpen a forradalom (és mártírjai) érzelmi-morális feltámasztásában. Ami a tovább élő nemzedékek és a csak akkor eszmélő fiatalok újrakezdési szándékát is jelképezte. Tudtuk, hogy egy korszak lezárult, s reméltük, hogy valami új – talán jobb vagy csak más – következik. Nyitottak voltunk, fogékonyak a változások iránt és toleránsak egymással szemben. Akkor még minden megtörténhetett.
Azóta sok minden meg is történt. A demokrácia javította lelkünk komfortérzetét, de nem tette otthonosabbá az országot gyomrunk számára. A világfordító energiák egy részét mára felemésztette a napi küzdelem a megélhetésért, a talpon maradásért. Ezzel együtt megfogyatkoztak az illúziók is: minden ellenkező híreszteléssel (és várakozással) szemben a piac piacként, a politikusok politikusként működnek. Már nem kell hinni semmiben. De lehet reménykedni. Például abban, hogy idővel ez a más tényleg jobb is lesz. A változtatás szabadságának eufóriája szertefoszlott. De ettől még 1989. június 16-a az marad, ami volt: magunkra ébredésünk napja.
1996. június 15.