Illusztris díszvendége lesz az október 27-ére beharangozott MIÉP-tüntetésnek, a francia szélsőjobboldal vezére, Jean-Marie Le Pen. A Front National elnöke által képviselt idegengyűlölő, rasszista ideológia tragikus következményei a történelemben kicsit is járatos polgárok számára túlontúl ismerősek. Ezért franciaországi gyűlései ellen – nem pártok szervezésében, hanem spontán módon – mindig tiltakoznak civil s nem csupán baloldali elkötelezettségű csoportok. Jelenlétükkel azt kívánják demonstrálni: Le Pen nézetei egy demokratikus jogállamban – a szólásszabadság jogán – elhangozhatnak, ám nem maradhatnak válasz nélkül.
Így gondolkodnak azok a magyar polgárok is, akik az elmúlt napokban szerkesztőségünkbe telefonáltak: mondanánk már meg, kihez kell-lehet fordulni, ha az „Így, ahogy vagytok – takarodjatok!” jelszavát a zászlajára tűző MIÉP-tüntetéssel egy időben ők is szeretnék kifejezni – békés módon, a gyülekezési szabályok betartásával –, hogy nem igazán örülnek sem a francia pártvezér, sem honi elvbarátai budapesti közszerepléseinek. Azt is mondták: tudják, hogy egy újság nem lehet sem kezdeményezője, sem szervezője egy ilyen ellendemonstrációnak. Pusztán azért szóltak mégis nekünk, mert tanácstalanok: mégis kivel-kikkel lehetne – itt és most – egy ilyen akció reményében összefogni.
A kérdés jogos. S attól válik igazi közüggyé, mert nem lehet rá megnyugtató választ adni. Hiszen például az a tömegmozgalom, amely éppen a magyar szélsőjobboldal első megnyilvánulásai ellenében, a demokrácia védelmében jött létre 1991-1992-ben, és mutatta meg százezres, méltóságteljes tüntetésével, hogy nem a szociális feszültségekre rájátszó, demagóg hangulatkeltőké az utca – ma már nem létezik. A Demokratikus Charta nem harminc fővárosi értelmiségi hívó szavára tudott tömegeket mozgósítani, hanem mert nagyon sok ember gondolta úgy: eljött az ideje, amikor protestálni kell a szélsőségek ellen. Mert nem szabad tétlenül várni, amíg nemcsak a hangjuk, hanem az erejük is megnő. A chartát támogatta a mostani két kormánypárt, a szakszervezetek, és csatlakozott hozzá nagyon sok kis civil szervezet is. Együtt volt szavuk messze hangzó: figyelmeztető és fegyelmező erejű. Ám a szocialista-liberális koalíció megalakulása után már feleslegesnek ítéltetett a charta. Nincs szélsőjobboldali veszély – hangzott a verdikt. (S valóban: Csurkáék 1994-ben alig néhány százalék szavazatot kaptak, a parlamentbe sem kerültek be.) De nem csupán ezért tekintették az utóbbi két évben már népfrontos nyűgnek a balközép pártok a „chartázást”, hanem mert a mozgalom – természeténél fogva – a mindenkori hatalmat tudta-kívánta kontrollálni. Igaz, nem pártparancsra, hanem demokratikus önvédelmi reflexből. Az események azt igazolják, hogy erre szükség lenne ma is. Okot ad erre a koalíció működési zavarain túl az is, hogy a szélsőjobb nacionalista színekben ismét erőre kap Európa-szerte: Franciaországban, Ausztriában, a rendszerváltó országokban, így nálunk is. Magyarázat van rá, hiszen a munkanélküliség, a szociális kiszolgáltatottság a kétségbeesett, reményvesztett embereket könnyen a demagóg populizmus táborába sodorhatja. Csurka tüntetésein évről évre többen vesznek részt, szirénhangjaira egyre inkább fogékonynak tűnnek a leszakadó középrétegek is. (Nem véletlen, hogy sem Torgyánék, sem Giczyék nem zárják ki az együttműködést a MIÉP-pel, de Lezsák is kellő megértést tanúsít a nyájból elkóborolt bárány iránt.) A MIÉP most tüntetni fog, Le Pen szónokolni. Jó volna hinni, hogy a charta csak Csipkerózsika-álmát alussza. Jó volna tudni hogy vannak Magyarországon olyan demokratikus erők, amelyek a következő alkalommal veszik az aggódó polgárok telefonüzenetét. Mert a jelenlegi koalíciós pártok vonala tartósan mással beszél.
1996. október 21.