Adomány

Átlagos kocsma Budapesten. Este fél nyolc. Az emberek poharaik helyett a képernyőre merednek. Sorjáznak a hírek. NATO-csatlakozás, semmi kommentár. Kereszténydemokrata pártkimúlás, vállvonogatás. Lengyel, cseh árvízképek, fölmorajlik a terem. Aggódóan rokonszenvező pillantások. Mindenkinek van véleménye. Hogy mekkora egy lapály ország, mégis kiöntötték szegény lengyeleket, mint az ürgét. Hogy hova figyelt a Klaus (pedig olyan precíz, mintha német volna), hagyta, hogy az egerek átrágják a gátakat. A szlovákok? No, ezeknek nem kell a mi segítségünk, ezt is az ottani magyarokon verik majd le – mondja egy vékony, bajszos férfi, de lehurrogják. Most mindenkinek egyformán baja az áradat, sokaknak odaveszett háza, telke, jószága, jó, ha az élete megmaradt – ítélkezik az alkalmi társaság. A szemekben részvét, némi értetlenkedés: mire ez az özönvíz, hol maradt a védekezés? S a kimondatlan félelem: mi vajon megússzuk-e?! Csörrennek a forintok. A pulton ott a kassza: gyűjtés a szomszédoknak…

Az elmúlt napokban bármerre jártam (nem újságíróként, hanem közlekedő, vásárló, hivatalban várakozó polgárként), az együttérzés megannyi jelét tapasztaltam. A közép-európai áradás erősen foglalkoztatja az embereket. Erről szól a beszéd a csarnokban, az orvosi rendelőben, a fodrásznál, a villamoson. Sajnálkoznak, hitetlenkednek, szoronganak. S adakoznak.

Tegnap a Segítő Kéz (a Vöröskereszt és a polgári védelem koordinációjában) három teherautónyi szállítmányt indított útjára. Ötezer palack ásványvízből, 200 liter fertőtlenítőből, 90 karton kekszből, 1440 bébiételből, 7500 halkonzervből, 220 takaróból állt – egyebek között – a rakomány. Ezt darabonként hordták ám össze – meséli a segélyszervezet képviselője. Jönnek, többnyire idősebb emberek, hoznak használt ruhát, kiló lisztet, cukrot, doboz kávét, teát. A XVII. kerületben rokkantkocsis bácsi kerekezte végig szomszédait. Autón hozták be a toborzott felajánlást: hálózsákokat, gyermekruhákat, konzerveket, gyógyszereket. Ottjártamban kilenc év körüli kisfiú érdeklődik: elvinnének-e egy tábla csokit is? Mert tavaly náluk lakott egy lengyel család, és… A vöröskeresztes körbemutat az adományhalmazon. Meglepően sok és jó minőségű holmi gyűlik össze napról napra. (Ami még nagyon hiányzik: egészségügyi csomagok, fehérneműk.)

Lehet merengeni: milyen szép is mindez. Közben az is eszünkbe ötlik: mennyi nyomorúság van itthon is, ami mellett szó nélkül (közönyösen? beletörődve?) megyünk el. Persze más valakit folyamatosan támogatni, s más egyszer-egyszer letenni a segíteni akarás jelképes értékű, apró bizonyítékát, ha jön az ár. Mert a természeti katasztrófák mindig megmozgatják az emberek képzeletét. Az özönvíz (pláne itt a szomszédban, karnyújtásra a határoktól) nagy dramaturg. Sok névtelen statisztát szólít ki az együttérzés gátjaira. Van ebben valami a természeti erők, a kiszolgáltatottság elleni dacból. Van benne be nem vallott lelkiismeret-furdalás. Van, aki így adat magának piros pontot istenétől, másnak morális komfortérzetén javít az adományozás. És sokan lehetnek – főként kisemberek –, akiknek a „ma neked, holnap nekem” közösségtudata diktálja a természetes szolidaritást.

---