Keblünk akár dagadhatna is a büszkeségtől, hiszen ismét magyar csodáról beszélnek nemzetközi pénzügyi és befektetői körökben. Elismeréssel szól gazdaságunk felzárkózási esélyeiről az euroatlanti diplomácia is, bezzeggyerekként állítanak bennünket a többi rendszerváltó kelet-közép-európai ország elé. A magyar stabilizációs program – s a mára körvonalazódni látszó konszolidációs szakasz – vitathatatlanul sikertörténet, amely nagyobbrészt a koalíciós kormány eredményességét bizonyítja. Ha pusztán a gazdaság teljesítőképességéből indulunk ki, további legitimitást is adhatna a szociálliberális koalíciónak. Megtépázhatja az ellenzék vádjait, megerősítheti a gazdaság főszereplőit, mert a terep valóban kiszámíthatóbbá és áttekinthetőbbé vált. Meggyőzheti a polgárokat: valóban látszik fény az alagút végén. (Bár a társadalom egyharmadára még mindig inkább az ellenjáratból látható fény vetül.)
Ezt a sikertörténetet azonban nem Hollywoodban írták, inkább alkalmas hrabali vagy örkényi tollakra. S még ez a jellegzetes közép-európai irónia is megkopna-megkeseredne a „kapitalizmusépítés” pőre társadalmi tényei láttán. Ma a magyar gazdaság visszafordíthatatlanul piaci elvek alapján működik, a privatizáció és a külföldi tőke együttes hatására a GDP 80 százalékát a magángazdaság adja. Gazdaságunk – túljutván a háborús méretű tőke- és teljesítményvesztés stációin – ismét szervesen kapcsolódik a világpiac fő áramlataiba: a növekedés motorját a gépiparra alapozódó export (ezen belül a meghatározó tizenkét multinacionális cégnek és holdudvarának teljesítménye) adja, a kivitel zöme az OECD országaiba irányul. A szerkezeti és piaci alkalmazkodás átrendezte a belső arányokat: a GDP előállításában az ipar harminc százaléknál többel, az agrárszféra hét százaléknál kevesebbel részesedik. A gazdaság tartós növekedési pályára állt: a termelékenység évi tízszázalékos javulása jobb az EU-országok átlagánál, a profit évi négy-öt százalékos emelkedése megfelel annak.
Csakhogy mostani teljesítményünk még mindig kisebb, mint 1988-ban volt, az egy főre eső GDP pedig fele az osztrákénak. Az ország pénzügyileg stabil: fizetőeszköze konvertibilis, adósságaink csökkentek, a tőkebeáramlás folyamatosan fedezi a kereskedelmi mérleg hiányát. A kiegyensúlyozott pénzügyi helyzet következtében a belső piac is élénkül: a beruházások és az építőipari teljesítmények nyolc-tíz százalékos növekedést mutatnak. A foglalkoztatási mutató (tízszázalékos munkanélküliség mellett) nem zuhan tovább, a lakossági fogyasztás kismértékben nő, a reálkeresetek (mérséklődő infláció mellett) három-négy százalékkal emelkednek. Ám az összességében javuló helyzet feltűnően nagy szociális egyenlőtlenségekkel jár együtt: az ország fejlődése területileg kettészakadt, a jövedelemkülönbségek szélsőségesebbek a Nyugat-Európában megszokottaknál, a lakosság egyharmada a létminimum alatt él, a szegények száma a népesség 10-12 százalékára tehető.
Kár szépíteni: ez egy vadul kapitalizálódó ország képe, annak összes előnyével és hátrányával. Vannak sokan, akik ezt akarták, és ezt szeretik. S vannak számosan, akik nem ezt vagy nem így akarták, és nagyon nem szeretik. Ám ha a kormány teljesítményét e változások tükrében minősítjük, úgy – rokon- és ellenszenvektől függetlenül – el kell ismerni: nem nagyon ígértek mást! Nem ígértek puhább átmenetet, szociálisan védettebb megoldásokat. Ígéreteik pragmatikusak voltak, cselekedeteik – amelyek a kényszerek és az alkalmazkodni tudás-akarás szorításában alakultak – ennek az elvnek a szellemében formálódtak. Lehet, hogy időnként túl eminensnek is tűntek e nagy megfelelési vágyban, lehet, hogy (mint kritikusaik megfogalmazzák) a lassúbb víz is partot mosott volna. Ám nincs mód ellenőrzésként megismételni a társadalmi próbát, a kritikus, pénzügyileg válságos helyzet szerencsére elmúlt.
A mostani mérlegkészítésbe az is beletartozik: nem keltettek hamis illúziókat, nem csapták be a társadalmat. Nem mondták, hogy azonnal jobb lesz, nem mondták, hogy ha majd jobb lesz, akkor mindenkinek jobb lesz. Felgyorsították a piaci átalakulást, megállították a romló folyamatokat. Azt állították, ha ez sikerül, csak akkor lesz reális esély arra, hogy a vészesen szétnyíló társadalmi olló csukódni kezdjen, hogy megteremtődjenek a feltételek a leszakadók segítéséhez, az esélyegyenlőtlenségek enyhítéséhez. Ezáltal nyílik mód arra, hogy a kapitalizmus szociálisan érzékenyebb arcát fordítsa felénk, hogy a kormányok (függetlenül pártösszetételüktől) a növekedés többletét már valóban a társadalmi felzárkóztatásra, a különbségek oldására fordíthassák.
Hogy ez a jóslat igazolható-e a politikai-gazdasági-szociális tettekben, az éppen a következő években válik el. Nem véletlen, hogy a választási kampány az immár előálló többlet elosztásáról és újraelosztásáról szól. Hiszen bárki ül is majd a kormányrúd mellé – már lesz miből adnia.
1998. május 20.