Diszkréten csörren a tányéron a villa, koccannak a poharak, szolid kiskosztümös, szürke zakós negyvenesek-ötvenesek hajolnak össze: Láttad, milyen jól tartják magukat? – biccentenek a tíz díszvendég felé. Sosem jön jobb! – kacsint ki közülük Kupa. Néhány ifjonc hivatalnok a bronzba öltözött hajdani pénzügyminiszter körül kereng az aulában. Fontoskodóan-nyugtatóan susognak: Nem lesz nagy változás, Urbán is a monetarista vérvonalba tartozik.
Ünnepelnek a József nádor téri eklektikus bankpalota lakói: Kossuth tárcája, az első magyar, független és felelős Pénzügyminisztérium (ami ugyan a budai Szentháromság téren állt) 150 éves. És százötven éves a modern magyar polgári pénzügyi igazgatás, amely rendszerváltásokon innen és túl szakmai mérce volt és maradt. Erről beszél az egybegyűlteknek a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, aki kis esszéjében – stílszerűen – feleleveníti a járulékbeszedés történetét. Szól néhány jó szót a Bach-huszárok és Wekerle szakmai ükunokáiról, a mindenkori reformok szerepéről, a közérdek és a pénzügyi tisztánlátás-tisztakezűség összhangjáról. Azt mondja: ez testesíti meg azt a folyamatosságot és következetességet, ami a jelen lévő tíz minisztert összeköti.
Tíz pénzügyminiszter együtt tán több is, mint sok. Közös jelenlétükben, ebben az „előttem az utódom” szituációban jól kitapintható az egészséges szakmai-hatalmi vetélkedésen túlmutatni képes szellemi rokonság. Ennek fő szála pedig a reformgondolkodás. Hiszen a maguk idején mindig gazdasági kulcsszerepben lévő szakember-politikusok munkássága nem csupán átíveli az utóbbi harminc év gazdaságpolitikai stációit, hanem – habitusuk, tudásuk, stílusuk különbözőségei ellenére, persze különböző mértékben – rajtuk is hagyta személyiségük nyomát.
Tíz arc, harminc év. Reformkorszak, több kiadásban, gazdasági rendszerváltás, stabilizáció, konszolidáció. Van, akinek szakmai névjegye – már csak a kora miatt is – az első periódushoz kötődik, van, aki itt is, ott is jelen volt, van, aki jelen van (s talán még lesz is). A tíz arcból az első, akit fel kell mutatni, Nyers Rezsőé: ő a reformkezdet, szociáldemokrata kiadásban. Rokon vele a rejtőzködőbb személyiségű Faluvégi Lajos, Tímár Mátyás, aki szaktudásból és toleranciából mutatott fel jó teljesítményt. Felvillan a furfangos agrárlobbista, Villányi Miklós arca, és ott somolyog a háttérben Hetényi István: ő kultúrfölényével hengerelte le a mindenkori pártvezetőket.
Időben jönne Medgyessy és Békesi, de ők nagy ismétlők, róluk később. Most Rabár Ferenc arca dereng fel: a matematikus-közgazdász volt az első, aki megmutatta, hogy demokráciában miként kell elköszönni, ha az elvek és a politikai gyakorlat ütközik. Villantsuk fel a pénzügyi fenegyerek Kupa Mihály arcát, akinek nemcsak humora, hanem szaktudása is kitűnő. Legnagyobb „tréfája”: 1993-ban a költségvetés mellékleteként becsempészte az államháztartási reform koncepcióját. (Csak újságírók vették észre.) Szelíd-szerény Szabó Iván arca: nem volt pénzügypolitikus, „csak” reálpolitikus. Nagy erénye, hogy ismerte szakmai korlátait, s nem kompenzálta hatalommal.
Újráz a „nagy generáció”, ismét Békesi a bársonyszékben. Csillogó tudása kitartó (párt)fegyelmezettséggel párosul. Amikor rávetül a kisember árnya, kiszáll a hatalomból, hátha mással könnyebben megvalósítják koncepcióját. S lőn. Máris itt a jelenleg éppen a washingtoni száműzöttek keserű kenyerét evő Bokros Lajos: a pénzügyi zseni, aki „elefánt a porcelánboltban” stílusban veri át csomagját, és megalapozza a stabilizációt. (Rossz nyelvek szerint akkor jött volna el személyesen az ünnepségre, ha az ő szobrát avatják, de erre még egy századnyit várnia kell.) A tizedik arc Medgyessy Péteré. Az új-régi miniszter nem csupán jól szabott öltönyeivel hozott új stílust a pénzügypolitikába. Ő lett a jó kompromisszumok embere, aki úgy tudott engedményeket felmutatni, hogy közben a gazdaságpolitika lényege mit sem változott. Azaz megfelelt a „folyamatosság és következetesség” ajánlott elvének. Most stílusosan, emelt fővel köszönhet le.
1998. június 8.