Azoknak a szerelme tetszik nekem, |
akik a villamoson is csókolóznak szégyentelen, |
amíg a vonat indul, aztán a férfi az állomásba visszaszalad, |
ott kell olvasnia a távírószalagokat; |
az asszony meg a kocsiban egyedül marad, |
de nem sír, és úgy pillant mindenkire, |
mintha az egész lenge földön csak neki volna szíve. |
|
Vagy akik fél-rom házukban összebújnak |
földrengés után, s arról suttognak, hogyan rakhatnak újat, |
s egy újabb földrobajtól ijedten, mikor roskad a mész, |
terveznek makacsul tovább, kézbe-kéz. |
|
Vagy akik ragályos kislányuk fölött éjszakáznak, |
s úgy takarják el tőle a halált, mint hideget a házak, |
és mikor meggyógyul s az udvaron megint rózsát nevel, |
csak akkor buggyantják ki holt-rémült könnyeiket. |
|
Vagy akiket tenger szakít el egymástól |
és ők már vízözönnek érzik szívüket a vágytól, |
de csak levelekkel egyesülhetnek s az izzó betük |
már géppuskaként lyuggatták össze mindenük, |
hogy csak a reményük él, az a pillanat, |
mikor a papírból egymás gyöngy-mellére omlanak. |
|
Vagy akik már tíz éve gyereket várnak, |
és már a szemük héja is fiúcska-fáradt, |
s úgy ülnek horpadt este a küszöbük előtt, |
hogy legalább azt szüljenek egymásnak: hű időt. |
|
Vagy akik azt sem tudják, mivel játszanak, |
úgy álldogálnak jázminos kapuk alatt; |
csillagok küldik őket, de nem tudják sehogy, |
sehogy eltépni az együttlétből szőtt szalagot, |
és zsibbadt lábbal, éhesen, éjszaka, |
mint akik idegenbe, úgy csapódnak haza. |
|
Vagy akiknek társát ez a föld |
visszaölelte, s most csak a gyermekükben ölt |
már testet az az egyetlen, az a tele-szív; |
mint őtmagát, imádják a gyermekeit; |
alkonyatkor megmosva madárka-lábukat, |
hiszen azzal az ágyba ő szalad. |
|
Vagy akik már húszévesen egymásra lelnek, |
zsenge húsukból építve paradicsomkertet, |
amit a kő-vén szomszédok is megirigyelnek, |
mert olyan sűrű ez a kert, oly bimbós minden ága, |
hogy ötvenszer sem árt neki a természet halála, |
s csak amikor már görnyedtek s havasan-őszek, |
adják meg lombjukat a végső-tiszta ősznek. |
|
Vagy akik, ha már tudják, hogy nem szerelem |
az az árnyék, mi sávot húz szemeiken |
s gondolkodnak s elejtik egymás kezét szelíden, |
hadd keressen, amíg egy holtig-hű tenyérben meg nem pihen: |
azoknak a szerelme tetszik nekem. |
|
|