Se égő nők, se káprázó szavak |
nem jutottak, nekünk, barátom, |
csak idegeink hegyomlásai |
s a magtalan időt szántó apáink |
|
Te vakmerő voltál, én kétségbeesett. |
Állunk az eső évezredes templomában, |
éjfél van a kövek közt és szívünkben. |
|
Mi tettünk, amit tehettünk, |
miket gondoltunk, amit nem lehetett |
|
Nekünk már nincs erdőnk, se házunk, |
csak lenyúzzuk a nyárfák bőrét, |
belerúgunk egy-két göröngybe |
lengő örökségünk, a hold alatt. |
|
|