Mikor fehér tested legelőször láttam, |
nem hittem a tűz áldozatában, |
|
csak a kövekben, sötétségben hittem, |
rozsdás ágak: emlékek közt lebegtem. |
|
Ahogy rámdűlt mészkő-fehérséged: |
halott bámult holdon ellenséget, |
|
bálvány nézett leölt lánygyereket, |
fejetlen kócsagot, repedező hegyet. |
|
Nem hittem se húsban, se kenyérben, |
nyakamnál fogva lógtam üres szélben, |
|
lent vonított a folyó, sárba-lökött szellem, |
bűneim végén, teelőtted függtem. |
|
Hoztam esőt, galambot az égen át |
és véres inget, apám gyerekkorát, |
|
hoztam búgó, megvakító napokat |
és kardot, lókoponyát, cserépfazekat, |
|
és idegeket, leszakadt drótokat, |
karóba-húzott, szenes magyarokat |
|
s te hoztál berúgott oldalú citerát, |
verik este, verik a szekerek, a fák; |
|
tankok csattognak a szíveden, a szívemen, |
éljen a legiszonyúbb történelem; |
|
éljen a tűz keresztfája, az odaadás, te árva, |
fehér tested tündöklése, füsthalála. |
|
|