|
Feszegettem kezem-lábam a szögön, dörgettem koponyámmal a gerendát, le akartam mászni a keresztről. Fölordítottam a naphoz, le a folyókhoz: húzzátok ki a szöget és vigyetek haza az öletekben. Ellenségeim, engedjetek lebújni a föld vastag burkai alá. Ellenségeim, legjobb barátaim. Vér folyt a szögeken és a szakállas fán. Anyám mozdulatlanul feküdt a holdon, karját kiterjesztve. Zsíros lett a gerenda, ronda, piszkos a hajamtól, a verítékemtől, leszakadt bőrömtől. Zsíros lett és fekete-véres. A szögek körül nagy, csúszós hal-szájak repedtek a tenyeremben, a talpamon. Nincs lassúbb óra ezeknél a vaspöckös sebeknél! A tornyokban szédülten forgott az idő. Az emberek megvették, megették vacsorájukat. Sétálgattak a hegy kígyó-útjain. Megszoktam a szöget, a szomjúságot; a szomjúságot, hogy vizet igyak, a szomjúságot saját rejtelmeim után. Semmisem tilos, csak elérhetetlen. Ég-föld közt lógok, lepiszkítva magam, véresen; ez most a divat. |