Szükségem van a boldogtalanságra, |
homokba rakott acélcsapdára: |
a szabadulásért leharapom a lábam. |
|
Azt a fagyos síkságot nem látta senki: |
a fehér fényt ott nem látta senki. |
|
Szükségem van a verem-magányra, |
|
tükör-éjszakának kell lenni. |
|
Szükségem van a védtelenségre, |
széteső házak recsegésére, |
|
parton hegyesedő halcsontvázakra; |
mocsárból agyaros hüllők. |
|
Szükségem van az erdőből nyíló szélre, |
bőgjenek az emberré változott szarvasok: |
|
nem a férfi és nő gyönyöréből vagyunk, |
nem szédülünk el, ha vöröslik a hold. |
|
Kis meszelt templomok helyett felhőkarcolók, |
|
szükségem van a teljes dühre, |
kőbalta-ökölre, mikor lecsapok. |
|
ujjam hegyétől a fogamig. |
|
háromszáz méterre a tenger alól, |
egy tanya falából a kvarcszem |
|
Hátam nyárfateknő, zongorahúr karom, |
a városok fölfalják a sivatagot. |
|
A kicsapongás szúró fájdalom, |
a göcsös fa-arc szúró fájdalom: |
meszes szikla-kard hasit. |
|
gerincem pattog, vérem sápadtabban |
gyöngyözik reggelről-reggelre. |
|
Én kérlelhetetlennek jöttem. |
|
ki az angyalt széjjeltépi, |
egész éjjel kiáltoz a vizmosásban. |
|
|