|
Ó istenem, azt álmodtam: kicsik vagyunk és cirok-ökrökkel, cirok-szekérrel, cirok-ostorral játszunk az egresbokrok alján. De tudtam: nem vagyunk már kicsik, és szív-fojtogatóan fájt az éden elvesztése. És álmodtam, hogy már nem vagy ott a kertben.
Pászmázott az eső. A nagy fénycső kötélvastagra nagyított minden esőszálat. És ott álltatok a másik költővel, az asszonnyal: arcod zöld-ragyogó sziklaoldal, és fogaid szálfái nevettek az idő vízzuhatagába. És botodat fölemelted, fordított Mózes: az ég forrásai kiapadtak.
Utolsó kézfogásod: gyökér. Belenőtt a kezembe: versek, gyökerek, békalencsés tavak, nyerítő, kapáló mének. Ott állunk az eső után. Állunk önmagunk után, teutánad! Utolsó kézfogásod: hosszú út, hosszú út, lekanyarodik a dombról, fölkígyózik a templomig, hol minden harang szól, minden száj dícséri a napot, ki a mindenség ingeiben jő.
Míg hajnalban hazafelé gyalogoltam a hegyen át: ettem az emberarcú köveket, ettem a holtan is álló fákat, ettem a fullasztó, rothadt felhőket, ettem Magyarországot, ettem István király törvényeit, és te feküdtél a hegy alatt és könyvből olvastad István király törvényeit és a húsodból tépted Magyarország törvényeit és a vér meg a csont törvényeit: fekve, fuldokolva, satuba-tett szívvel, mint a terhét utáló föld szülted, mint ugráló fababákat szülted István király törvényeinek könyveit.
A fiad táncolt, egész éjjel az éjjel táncolt. Széles válla szélesebb, mint a te széles vállad. A sötétség derekát fogva, szorongatva, rángatva táncolt: bölény a magas fűben, sas a letépett fejű, vérét fröcskölő fácánnal. Az az apja-mosolyú fiú, az az anyja-viaszságú fiú. A fekete lányok: az éjszaka körülötte, a szerelem szájcsücske, rügyező csöcsbimbói körülötte. Kidöntött pohár volt az éjszaka körülötte! A zene: marokszám torkába gyömködött üvegtörmelék!
Még meleg volt, susogjátok, rémülitek, szájjal-takargatjátok. Még meleg volt viasz-sejtjében a Darázskirály. Még meleg volt! káromkodtam én, még ő volt, még a mienk volt tegnap reggel, tegnap éjszaka, még zümmögött, dongott tegnap este, még fenyegetett: lánydarazsakat szúr fullánkjára. Még lüktettek-vergődtek körbe-körbe a darázskirálynők. Te isten a sárban: te tapostad el, te ütötted le a mámor mákgubójáról délibábarcát, vastag, sárga virágporkoronáját.
Néztem: jössz-mész a társ-emberek között, fölremegő bőgők, népdalok között. Élet volt: fiatalok pörgése, test a testért. Mellek és lihegések fészke: benne ültél, álltál, utaztál: a jövőben, a csúcson, a mélységben, zuhanásban. Úgy kifeszítetted a mellkasod: sóvárgásaidat láttam, sugallataidat láttam. A tartás parancsát, virágzó fáját. Egy nép-látomás: egy lélegzet. Egy sors-féltés: egy ziháló hang. Jártak föl-le benned az ütemek: kéményben füst és szikra. Odaálltál a világ elé, már mióta odaálltál! Hogy a retteneteket eltakarjad. A reményeket föltartsd a hegyek oltárának tetejére.
Nem aludtam, nem hagytál: nem aludtam. Nagy repedéseket rúgtál a falon, beléptél: nem aludtam. Beléptél: gyertya-ezerré lobbantál: nem aludtam. Tudtam: mindent fölgyújtasz, nagy erkölcsgyújtogató; mindent elégetsz körülöttem, sercegve égnek a fogadkozásaim, gyerek-multam: limlomjaim. Leég életem új, külön titok-sátra. S te még mindig ott ülsz „mennydörgő napfényruhában” a tűzvészben, gótikusan fölcsapó lángok közt. „Az én betűim úgy világítanak”, mondod, „mint a benzinnel lelocsolt tejút csontváza”.
Gyöngébbek vagyunk, mint a csecsemő, mint a tanknyomta fű, mint gőz az üvegen. Igen: halál. De ne ilyen paráznán a legégboltosabb homlok ellen! Ne ilyen sötét agyarral a legvédtelenebb szívnek! Ártatlanul énekelt? Bele a szakállas csáklyát, be az iszapba, le a döghalak közé, le a zöld, néma vízdermedésbe, hol nincs virradat, asszonyi, anyai mentőosztag, csikó-húzta napocska-szekér, húsvéti jácint-részegség! Gyöngébbek vagyunk, mint a rozsdapikkellyé hullt bronz-zablák emléke, mint jeges tarkódon a havas, fehér haj.
Itt fekszel a szívemen, ezüsthalott. Cseng, ha megmozdulok, ez az országos ezüsthalott. Cseng, ha a szél megborzolja ezüst-történelmét, ezüst-vármegyéit, ezüst-hóhérait. Minden sejtje ezüstből, minden vércsöppje ezüstből, minden katedrálisa ezüstből. Életében fájt a térde-bokája: ezüst lábat kapott; ezüst-agyat, ezüst igazság-serpenyőket. Mert mér az ezüsthalott: beleteszi a tálakba teliholdnál a szerződéses gyilkosokat, magasfeszültségű vezetékbe kapaszkodó barátokat. Lebeg mellem fölött az ezüst-mérlegmadár.
László, nézd a mi nemzedékünk, nézd fejükön a falujukkal, asszony-árnyaikkal, országhatárokkal a rögbe-öltöztetetteket: a hosszú, tökig villám-lehasított férfiágyék-sort! Nézd a felhők üvegtűz-burkából: ágaskodásainkat, nézd csődör-magadat. Mint szél átsivítunk somfa-ráncaidon, tenyereden, énekeiden. Az eső: vád. Kopogunk szemhéjaidon, horpasz-síkságaidon, kobaltnyelveden. Kopogunk: verjük a húsodat, jézusmáriás templomkapu-ajkaidat. Robbanj ki, tüskés szív, rózsa-veszedelem.
|
