Olyan szép vagy, szerelmem, |
olyan nekivadultan csókolózunk |
és tréfálkozunk a gyilkoló földön, |
hogy én már egyre jobban vágyakozom |
egy ügyetlenebb kis nőre, |
kinek nem olyan szép zöld a szeme, mint a tied, |
nem annyira lelkesítő a suttogása, |
a bőre iszonyúan más illatú, |
vaskos combjaival is zavarba hoz, |
de félek tőle, ha levetkőzik: |
hátha elrontom az élvezetét, |
mikor már semmise számít: |
az ember beleveti magát a hús szakadékába, |
idegcsápjaival simogatja egy másik test |
önkívületben hullámzó páfrányerdejét: |
azt a közös reszketést kívánom, |
azt az elgyöngülést, a szigetről-szigetre |
attól még szikrázóbb lesz a nevetésed, |
ahogy az ágy előtt ide-odahajolsz |
és áthúzod fejeden az új nyáriruhád |
vízililiomait és sárkányfüveit. |
|
|