Uexkuell méhei

Ne is tagadjuk, ne is akarjunk mások lenni: hiszen itt zümmögünk a kor csapdájában! Uexkuell, a jég-agyú biológus fűrészelt át függőlegesen egy méhkaptárt, hogy a viaszsejtek hátsó fele üresen tátongjon a semmibe. (Ettől a semmitől reszkettem mindig: ha isten nem vár, és mi csak megyünk feléje bűneinkkel és kérdéseinkkel a némán ragyogó világűrbe!) Mit csinálnak a virágpor-hordó méhek? Mit teszünk mi, a 20. század remegő szárnyú elméi? Uexkuell meredt szemmel figyelte: a méhek gondtalanul és boldogan föcskendezték ki potrohukból az édes folyadékot. Újra és újra jöttek, visszaröpültek a virágokra és megint úgy tettek, mintha a viaszsejtek tökéletesek volnának. Mintha nem a sötétségbe, a porba hullana le az áldott méz, az egész sárga nyár!

Az egész mézsárga nyár: az egész lét, amit mi összegyűjtünk magunkba, a befogadó agyak helyett a kettévágott tudatba, a világ trágyadombjára ömlik, szemétnek. Mit tegyünk mi, Uexkuell átkozott, buta méhei? Csak azt, amit Uexkuell bölcs, örök méhei: hordjuk, a virágport, a mézet, a teremtett dolgok ragyogását a fénytelen, vak, kettévágott sejtekbe. Hordjuk, mi boldogtalanok, szomorúak. Mi elragadtatottak, büszkék, megállíthatatlanok: hiszen nekünk szárnyunk van egy négykézláb sárban mászó, édes fényként csöppenő ajándékunk ebben az egyre hánytatóbb és feketébb világ-orkánban.




Hátra Kezdőlap Előre