236. Márkus-esték

Azt a mély és igaz hatást, melyet a Márkus Emília fényes művészete gyakorolt a nagyváradi közönségre, legszebben az a fokozódó érdeklődés bizonyította, melyet a nézőtér tüntetett fel vasárnap este. Csaknem minden jegy elfogyott, holott igen kevesen lehettek az auditoriumban, akik ezúttal először hallották A vasgyáros érzelgős történetét. Így tehát egyáltalában nem a darab, hanem kizárólagosan Márkus Emília graciózus és fönséges Claire-je volt a vonzóerő, mely különös bájt és varázst tud kifejteni még ebben az agyoncsépelt ócska szerepben is. Az ő Claire-je az arisztokrata finomságnak, előkelőségnek és a tragikum fönségének csodásan harmonikus megtestesítése, mely mint egy klasszikus festmény sokáig nem halványodik el emlékezetünkben.

Bizonyára a Márkus Emília káprázatos, szuggesztióra is alkalmas egyénisége adja részben magyarázatát annak, hogy partnere, Somogyi Károly is kitűnő volt, és különösen a második felvonásban volt igen szép hatása. A többi szereplők is minden tekintetben megállották helyüket.

A tegnapi búcsúelőadáson mintha kissé elbágyadt és elfáradt volna a kitűnő művésznő, ami nem is csoda, ha tekintetbe vesszük azt, hogy öt egymásutáni estén játszotta szünet nélkül a legnehezebb szerepeket. A nézőtér ismét teljesen megtelt, és bár a művésznő Laurence-a nem elégítette ki azt a nagy várakozást, melyet a budapesti diadalt hirdető kritikák után fűztünk ehhez az alakításhoz, a közönség ezúttal is rajongó szeretettel ünnepelte Márkust, aki mostani emlékezetes sikerei után mindenkor legkedvesebb vendége lesz színházunknak, s reméljük, hogy Somogyi igazgató a jövő szezonban is ki tudja eszközölni, hogy viszontláthassuk a Nemzeti Színház uralkodó napját, akinek fénysugaraiban oly nagyon gyönyörködhetünk.

A többi szereplők a régi jók voltak. Csak Pataky változtatott indokolatlanul visszatetsző frizurát. A szőke haj és fekete bajusz sehogy se illenek össze, pedig a színésznek elsősorban arra kell ügyelni, hogy az illúziót mi se zavarja.

NN 1901. június 11.

Jegyzetek