Dózsa György unokája

Első megjelenés: Nsz 1907. január 6. XXXV. évf. 6. sz. 2. – Írta Ady Endre. – (A Délibáb üzenete c. verssel együtt elsőként közli Dózsa György népe címmel.) – Kötetben: Isz₁ (1909) (Az utca éneke ciklus) 96.; Isz₂ (1911) 96.; Isz₃ (1918) 96.; Isz₄ (1919) 96. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 112.

Alapszövegünk az Isz₁-ből.

A Dózsa György unokája Ady első Dózsa verse, egyben egyike első forradalmi verseinek is, nem véletlen, hogy együtt jelent meg a Nsz-ban A Délibáb üzeneté-vel. „A forradalmi ciklust Dózsa-vers nyitja és zárja – írja Vezér Erzsébet. – Dózsa György sokat mondó jelképe Ady költészetének: parasztvezér és bocskoros nemes, magyar messiás és antiklerikális hős […] Dózsa ős is (Dózsa György unokája), és ugyanakkor ő a jövő, az új vezér (Dózsa György lakomáján). (Vezér 251.)

Adyt a családi hagyomány szerint rokoni szálak is fűzték Dózsa Györgyhöz. Már Földessy Gyula beszél róla, hogy: „Ady maga is említi, hogy a Visky-család révén (egyik nagyapja Visky volt) rokonságba került a diósadi Dózsa-családdal.” (Földessy: Amt 93.) Ady a BN 1908. ápr. 24-i számában beszél erről: „Egy családi hagyomány szerint ugyan én a Visky-család révén rokonságban volnék Dózsa György családjával. De ennek a bizonyítására báró Kempelenéket s egyéb genealógusokat kellene drágán megmozgatnom.” (Egy falusi ember naplójából. I. Dózsa György szobra; AEÖPM IX. 212.) Kovalovszky Miklós, aki szintén idézi ezt a részt, a következő magyarázatot fűzi hozzá: „Az esetleges rokonsági kapcsolatról azóta sem tudunk semmi közelebbit és bizonyosabbat, de így is rendkívül táplálta, sugallta Ady Dózsa-kultuszát, s a Dózsa György unokája c. vers […] harci kiáltása nemcsak a költő politikai programjának, riadójának tekinthető, hanem a vérségi kapcsolat hitének vallomása is, amely személyes hitelt ad amannak.” (EmlAE I. 78.)

Ady már 1903. jan. 18-i cikkében hivatkozik Dózsára Bródy Sándor Királyidillek c. színdarab-trilógiájáról írva, melyet a kolozsvári színügyi bizottság nem engedett színrevinni. „A história csak a Dózsa Györgyöket, Dantonokat, Bresciket bélyegzi meg, a koronás botránytévőket soha!” (A hétről. AEÖPM IV. 19.) 1903. febr. 1-i cikkében szintén Dózsa György alakját idézi meg: „Nálunk a harmadik rend győzelmet sem aratott, s máris lejárta magát, de emellett a feudalizmus majdnem olyan, mint Dózsa György idejében, amikor aztán szinte őrült hallucinációképpen hangzik a modern proletárok új Marseillaise-e.” (Nostra res agitur. AEÖPM IV. 26–27.) 1905. febr. 16-án pedig már Mezőfi Vilmos könyvéről írva, az agrármozgalmat Dózsa György harcához hasonlítja: „És a szegvári magyar paraszt sem tréfál, mikor felküldi a magyar parlamentbe Mezőfi Vilmost. A szegvári csatamező van olyan históriai, mint az a mező, ahol szétverték a Dózsa György csapatát.” (Egy könyv és egy ember. AEÖPM VI. 58.) „Nekem Gyula vezér, Dózsa György és Martinovics voltak mindenha a kedvenceim” – írja 1906. szept. 11-én. (Levél az arisztokráciáról. AEÖPM VIII. 84.)

A vers közvetlen előzménye Adynak a BN 1906. nov. 13-i számában megjelent La Barre–Dózsa György c. cikke. La Barre lovag mártírhalált halt francia szabadgondolkodó szobrát 1906. nov. 6-án leplezték le a párizsi Sacré Coeur előtt, erről számot adva írja Ady, hogy nálunk Dózsa Györgynek kellene szobrot állítani. (A körülmények részletes ismertetését l.: AEÖPM VIII. 445.) „Magyarország ma olyan harcba kezdett, amilyet még sohse látott a világ – írja Ady. – Krisztus után a huszadik században, tíz századdal Árpád után. Mi, a milliók, a rongyosak, azt akarjuk, hogy jogunk legyen a levegőhöz. Egyetlenegy ország vagyunk, ahol a rongyos milliók soha föl se lélegezhettek a dús ezrek miatt  […] Kell, hogy válasszunk hősünknek valakit, akit a nagyurak nem sajátíthatnak ki […] Ha már nekik van pofájuk, hogy a történelmet szegezzék nekünk, jó. Válasszunk mi is valakit a történelemből, aki szimbóluma leszen a mi végtelen szenvedésünknek, majdnem undok tragédiánknak. S aki helyettünk kiáltsa a világnak, hogy Magyarország néhány ezer kiváltságosé, s hogy itt gyötrelmes élni minden munkás embernek. Ők már a múltból is elraboltak, meghamisítottak mindent. Elvették tőlünk Rákóczit és Kossuthot. Nyomják a Petőfi-kultuszt, s miattuk nem vezekelhetett még ez az ország Martinovicsék miatt. Ők önkényesen válogatják ki a múlt nagyjait is, s ellenünk vonultatják föl őket […] Hát nem vonultatnók föl mi is ellenük Dózsa Györgyöt? Ez magyar volt, fajmagyar, sőt nemes ember. A Dózsa-tragédia Magyarország millióinak a legigazibb tragédiája. Megsütnek és egymással falatnak ma is föl bennünket Magyarország tulajdonosai. Miként La Barre lovagnak a szabadgondolkozó Franciaország, Magyarország népe, mely a feudalizmus ellen küzd, állítson szobrot Dózsa Györgynek […] Dózsa György beszélne a nyomorgó,  Amerikába szökő magyar nép, a tanítók, a vasutasok, entellektüelek, tisztviselők, iparosok, kereskedők helyett. Az egész munkás Magyarország helyett, melyet nagyurak és nagy papok jobban nyomnak, mint valaha.” (AEÖPM VIII. 117–18.)

1907. jún. 14-én írja arra a hírre, hogy Párizsban Marat-szobrot állítanak: „Emlékezzünk csak, a mi Dózsa Györgyünkre is mennyi gonoszat fog rá a hivatalos történettudomány. Holott ez a nemes néptribun sok-sok szomorú magyar évszázad lelkiismeretének megszólaltatója volt. Nyolc-kilenc hónappal ezelőtt proponáltam itt e lapban: állítsunk szobrot Dózsa Györgynek. Késői visszhangként olvasom, hogy Csaba és Áchim András már érzik, hogy mit jelképez Dózsa György bemocskolt alakja. Hogy mágnások, püspökök és cselédjeik ne uralkodjanak Magyarországon. Még Marat-t is rehabilitálja az észretért utókor. Ezerszer nagyobb kötelességünk ez Dózsa Györggyel szemben.” (Párizsi jegyzetek. III. A rehabilitált Marat. AEÖPM VIII. 233.)

Dózsa György alakja egész életén végigkísérte Adyt. 1913-ban ezt írja:  „Tettem életemet én, nyomorult pőre, / Néha Dózsa Györgyre, néha csak egy nőre, (Hát imigyen sírok). 1912-ben a rövid életű Új Színpad részére szándékozik Dózsáról drámát írni (AEÖPM X. 375.). Ignotus 1914. márc. 28-i levelében egy Dózsa Györgyről szóló mozidarab megírására szólítja fel: „Kernstokkal találkoztam tegnap – írja Ignotus –, ki a Pathé Fréres itteni emberei nevében sürgősen izeni: írj nekik valami mozidarabot: Ajánljuk témául Dózsa Györgyöt.”(AEl III. 214.) Ady Lajos megjegyzi ehhez a levélhez. „Bandit nemcsak az 500 korona lelkesítette, hanem a téma is nagyon érdekelte s mikor áprilisban hazakerül, megfelelő könyveket kért tőlem (így Eötvös: „Magyarország 1514-ben”-jét). Olvasgatott is hozzá egyet-mást, de aztán mégsem lett a filmdrámából semmi, mert őszre hagyta a dolgot, akkor pedig már nem volt alkalmas az idő mozi-dráma írására.” (AL 183.)

Vatai 321.; Vezér 251.; Király I. 511–15.; Hegedűs Loránt 26–27.