Ahol Árgyilus alszik

Kézirat: Autográf ceruzával írt tisztázat, 225×202 mm-es fólió. A fólió felső szélén Ujévi versek főcím található, de az Ujévi második része: évi törölve; majd alatta: Ahol Árgyilus alszik. A kéziraton aláírás nincs. – PIM A. 201/7. Első megjelenés: BN 1907. január 6. XII. évf. 6. sz. 2. – Tárca – (Páris) – Ady Endre – („Uj versek” főcímmel az Én nem vagyok magyar? című verssel együtt elsőként.) – Kötetben: VA₁ (1908) (A Holnap elébe ciklus) 179.; VA₂ (1910) 100.; VA₃ (1910) 100.; VA₄ (1918) 100.; VA₅ (1919) 136. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 83.

Alapszövegünk a VA₂-ből.

A VA₁ korrektúrájában (PIM A. 126/1.) a 7. sor végén eredetileg nincs írásjel, Ady kettőspontot tett. A 13. sor fedné szavát fednék-re javította. A VA₃ korrektúrájában (OSzK Fond. Hung. 1731.) a 7. sorban a vig rövid i-jét, valamint a 10. sorban az amig rövid i-jét hosszúra javították.

• 7 A Gyülölöm rövid ü-jét a még a költő életében megjelent VA₄ alapján hosszú ű-re javítottuk.

Adyt sokat foglalkoztatja, hogy költészetét kik értik meg igazán, egyáltalán megértik-e a kortársak, vagy csak a jövő nemzedék sejti majd meg művészi nagyságát. „Egy tudatos zseninek – írja – már azt is rettenetes látni, kik sejtik az ő nagyságát már életében. Szürke, rongyos, keserű kis sereg és néhány gonosz, önző kiválóság. Csúnya nők, pénztelen barátok. És már, mint gyermekek, itt lehetnek a Jövendő gazdag vagy igéző hódolói”. (Pn II. 56.; AEÖPM VIII. 239.) Feltűnik a gondolat egy másik notesz-bejegyzésben is. Itt Ady Byronnal együtt kel ki az őt meg nem értő kortársak ellen, Byron sorsában a saját sorsát ismeri fel. Indulatait félreérthetetlenül a magyar viszonyok, a koalíciós pártok támadásai váltották ki: „Byron, ha én nem tudom ki volnék, ezerszer megátkoznám, megtiltanám, hogy engem halálom után tiszteljenek meg. Csak erről szólna a végrendeletem. Ha nektek, míg éltem, Polonyi (s az angol Polonyi) volt nagy ember, maradjatok nála, s pukkadjatok meg”. (Pn II. 1.; AEÖPM VIII. 237.) Polonyi Géza a nemzeti koalíció egyik leghangosabb embere volt, az új Wekerle-kormányban a pénzügyminiszteri tisztet töltötte be.

A vers a mesebeli Árgyilus királyfi alakját idézi meg. A történet valószínű antik eredetű. Magyar nyelven Gergei [Gyergyai] Albert dolgozta fel, írta meg belőle XVI. századi verses széphistóriánk egyik legszebb darabját História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűz leányról címmel. Gergeiről versfőkbe rejtett nevén kívül csak annyit tudunk, hogy más tündérmesékből is készített magyar verseket, ezek azonban sajnos nem maradtak fönn. Jelen történetet, saját bevallása szerint, olaszból fordította, de forrását nem ismerjük. Árgirus, Aktelon király legkisebb fia, elindul a tündérleány keresésére, akit mesés kalandok után végre megtalál. A mű a XVIII. században annyira népszerű volt Magyarországon, hogy számos ponyva-kiadása jelent meg, többször átdolgozták. A Piskóti István által 1781-ben készített változat töredékeit  Kodály Zoltán a bukovinai székelyeknél találta meg a régi széphistóriás énekekre jellemző dallammal. Gergei műve szolgált alapul Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde c. drámájának megírásához.

Ady a meséből az alvó királyfi motívumát ragadja meg, és saját költői sorsa szimbólumává emeli. Árgirus, az álmok királya, egy eljövendő, boldog kor megálmodója. A vers új lírai önarckép a költő Anyám és én 1906. jún. 3-i önportréja után. Ott „átok sarja”, „poéte maudit”, itt a Jövendő megálmodója, az álmok királya. „Az új magyar lélek a leendő, az új Magyarország virága lesz – írja Válasz Tóth Bélának c. cikkében. – De a deret már hullatják rá a csúnya, buta október-lelkek”. (AEÖPM VIII. 180.) Tóth Béla a Pesti Hírlap-ban közölt Esti leveleiben már korábban rendszeresen támadta a moderneket, Ady 1906. márc. 23-i glosszájában (Jegyzetek a napról. I. Ballagi publicistái) már reagált támadásaira: „Még Tóth Béla is publicista – írja. – Ez a vén locsogó, aki agyának bomlását eredetiségként szerepelteti. Pár évvel ezelőtt átkozta Magyarországot, s ki akart vándorolni. De most hűséges és harapós nacionalista.” (AEÖPM VII. 165.) Tóth Béla az 1906. dec. 14-i sz.-ban már Adyba is beleköt. Azt írja Horatius ódáiról, hogy azok „egyelőre – vagy egyenlőre – még az Ady Endre úr verseinél is jobbak valamivel.” (AEÖPM VIII. 494–95.) Az álom-motívumhoz fordulást Király István Ady ekkori egyéniségkultuszában látja: „[…] az egyéniségkultusz […] jellegzetes motívumaként feltűnt az a rejtélyes ország is, melynek ez a láthatatlan királyi lét szólt: az egyéniség nagy birodalmát reprezentálón – éppúgy, mint hajdan a romantikában – szerepet kapott újból az álom.” (Király I. 279.) Benedek Marcell a költő jövőbe vetett hitét látja a versben megnyilatkozni: „A jövőben hisz – írja –, s ha nem is becsüli mindig sokra, tudja, hogy nagysága ott szunnyad a már élő gyermekek lelkében: haragszik rájuk, miért rejtegetik ezt a titkot, amíg ő él?” (Benedek II. 25–26.) Sík Sándor „a francia dekadensek” hatásának tulajdonítja a versben „azokat a hangokat”, „amikor szeretné megfojtani azokat a fiúkat, lányokat, akik csak a jövőben fogják megsejteni az ő nagyságát”. (Sík 169.)

Földessy Gyula szerint „a vers emlékeztet Horatius Exegi monumentum-jára (»Emléket hagyok itt, mely ércnél maradandóbb« – Kosztolányi Dezső ford.)” (Földessy: Amt 81.) Mind Földessy (i. m. 80.), mind Szabó Richárd (Szabó R. 30.) kapcsolatba hozza a költeményt Komjáthy Jenő Kérdés c. versével, melynek egyik strófája így hangzik:

Mondjátok, óh, hogy van-e dúsabb, És van-e mégis nyomorultabb E koldus-gazdag földtekén, Miként az álmok fejedelme, A vágyak óriása, én?

Komjáthynak ez a verse azzal is közel jutott Adyhoz, hogy paradox jelzőket kapcsol (koldus-gazdag), az „álmok fejedelme” pedig ugyanaz, mint „az álmok királya”, akinek Ady nevet is talált a többszázados folklórban, összekapcsolva azoknak valóságos alvását a képletes, költői álmokkal: Árgyilus. A gondolat, hogy nagyságát csak a jövendő fogja felismerni, egész sor versében visszatér, ezeket nem kívánjuk itt felsorolni; Földessy könyvében megtalálhatók (Földessy: Amt 81.).

Benedek II. 25–26.; Sík 169., Szabó R. 30., Földessy: Amt 81., Király I. 279.