VIII.

Ismét Olaszországba. 1817. Saarau Gabriella. Meade Selina. Nagy készülődés új utazásra. Landschütz. Ender Executio Paduában. Flette tragédiája. Petrarca. Tasso. Gerusalemme liberata stb. Florenczben. Rómában (Rafaël stb.) Thorwaldsen. Canova. Ferenczy.

MÁSODIK olaszországi útja, melyet különben hivatása körében, ezredéhez kellett tennie, hosszabb tartama daczára, inkább csak egy kis kalandnak nevezhető. 1817 máj. 18-án otthagyja Czenket s útba ejtve Apáthit, hogy testvérétől búcsúzzon, ezúttal derült kedélylyel («egy jókora adag könnyelműséggel») megy Grácznak, Klagenfurtba, mint megháló állomásra, s aztán nyomban Veronába. Két hámos ló üresen jő elébe az országúton: szívébe lövel a sejtelem «egy angyal» közellétéről. A szép S. Gabriellát, kiért ekkor égett, csakugyan megtalálta, még pedig a férje és egy komornája kiséretében. «Látása – úgy véli – egy haldoklónak végső óráját megédesítené.» Ez a nő szintolyan rajongó volt, mint egynémely imádója; tudomásul vette, de nem viszonozta ezek áhitatát; nem is tartotta a szerelmet a mi világunkba való érzelemnek, – legalább így volt ez írva véletlenül előhagyott naplójában, – mert a kinek keblébe ez befészkeli magát, hol vegye a fogékonyságot a kívüle levő egyéb tárgyak iránt. Ő maga a csillagok honába vágyódott e sáros földről; el is ment oda nemsokára, egy keserédes visszaemlékezést hagyva örökűl Széchenyi keblében is.

Hogy állandóan Milanóban töltötte idejét, azt Liebenberghez innét (1817 május 25 s deczember 1-je közt majdnem szakadatlan) intézett számos leveleiből láthatjuk. Szorgalmasan kellett «exercirozni», miközben gondolatai nem egyszer röppentek édes otthonja felé. A 350 aranyban kiszabott havi költőpénze is kissé szűknek bizonyult.

A télen át aztán szívbajaival volt elfoglalva.

Erősen bele szerelmesedett Meade Selinába, sógornője, Sz. Pálné (M. Caroline) nővérébe; nőűl akarta venni, meg is kérette; de kosarat kapott tőle. Mindezekről a közönség már eléggé értesült: alkalmilag azonban visszatérünk reá. Addig kísérjük tovább érdekes ábrándozónkat újra Olasz-, majd Görög- s végre Törökországban tett huzamosb vándorlásain.

Érzékenyen búcsúzott el jó atyjától, kit könyekre fakasztott az a visszaemlékezés, hogy egykor, mint ifjú, ő is ily külföldi út miatt vált meg atyjától (Sz. Zsigmond, 1769), kit aztán nem látott többé soha, s az meghalt a nélkül, hogy utolsó áldását reá adhatta volna.

Az útlevél és ajánló levelek megszerzése után (voltakép megannyi akadály) akkori úri divathoz képest teljes előkészület volt téve e nagyobbszerű körúthoz. Arnstein bankárnál egyelőre 5000 # erejéig nyilt hitel biztosítva. Aztán két kocsi volt kirendelve, egy bricska a gróf számára, ki mellett Landschütz, a tudós archeológ és nyelvmester foglalt helyet, a bakon az ő kedvencz János kocsisa, a másik fedeles hintó a festő Ender és Zimerman komornyik számára, kivel Krebs szakács felváltva ült ki a váltakozó postakocsisok mellé. Julius 13-dikán déltájban indultak el Bécsből. Váltott lovakkal 24 óra alatt Grätzbe érkeztek. Másnap megtekintették a híres adelsbergi barlangot, hol Endernek mindjárt alkalma nyilt albumát érdekes vázlatokkal megkezdeni. Szebb pont alig képzelhető, mint az Opcsina hegyéről való kilátás a tengerre, Trieszt felett. Ennek élvezését azonban, melyre különösen a tengert még soha sem látott útitársak annyira örültek, a sűrűn omló eső meghiusította. Beérve a kikötővárosba, a ronda albergo grande két jobb szobáját foglalták le, melynek tengerre nyiló ablakaiból kerestek és találtak a mulasztottakért némi kárpótlást.

A corniagliai barlangot Lipicza közelében, melyet szépségre nézve az adelsbergi mellé állít, nem sokkal azelőtt Ferencz császár is megnézte. Akkor kétezer szurokfáklyát gyujtottak meg, míg ő és társai csak hat égő fahasábra érdemesíttettek. Ez arra a megjegyzésre indítja, vajha a fejedelem minden egyéb dologban is úgy lenne felvilágosítva, s aztán mindent jobban meg tudna látni, mint egy – magaféle – szerencsétlen lovaskapitány. Bizonynyal nem volt tudomása a fejedelemnek p. o. olyan kivégzésekről, minő egynek Széchenyi pár nap mulva Paduában, e különben oly csendes, unalmas városkában, véletlen szemtanúja volt. A népség kitódult az utczára, mintha valami ünnep lett volna, örvendett a látványosságnak. Saját szavaival adjuk. A delinquens egy olasz volt, javíthatatlan dezentor, satnya alak, borzasztóan lerészegítve. Egy francziskánus kisérte, nagy feszülettel kezében. A nyomorult valamely állathoz hasonlított, mely közel halála sejtelmében dühösen bőg. Míg a menet tartott, tántorogva gépiesen utána imádkozott a papnak, de a mint oda értek arra a helyre, a melyről utolsó pillantást volt a világra vetendő, erőt vett rajta a fájdalom, s kétségbeesése könyekbe tört ki, aztán olyan dühöngésbe ment át, minőt soha sem láttam. Ha nem lett volna megkötözve s erővel visszatartva, környezői közül bizonynyal többeket összemarczangolt, vagy meg is ölt volna. Undorító látvány volt; de leginkább megrémített felhangzó kaczaja. Szóval csitítani őt dőreség lett volna, s így a nyomorúltat földhez nyomták, mint valami veszett ebet, egyenként lövöldöztek reá, nem jól találták, míg végre egy golyó az agyvelejét szétfrecscsentette. A hideg kilelt, minden hajam égnek állott stb. Vagy ide iktassam-e azt, a mit a Flette alezredes tragédiája czím alatt, – (különben két évvel utóbb) örökített meg jegyzeteiben. Trevisoban történt, s mint tényt Széchenyinek maga az édes atyja egy levélben adta tudtára. Két nemes olasz családbeli ifjú nyilt téren lapdáz. A lapda (il pallo) véletlenül kétszer is érinti az épen arra menő alezredest. Ez azon gyanúból, hogy készakarva történt, rögtön elfogatja a két ifjút s 25 botütéssel fenyítteti meg. Az egyik e bántalom következtében pár nap mulva meghalt. Az ötödik napon az atyjok életben maradott másik egyetlen fiával oda megy Flette lakására, elébe áll s egy szót sem szólva lelövi. Flette azonnal összerogy s meghal; mit az öreg trevisoi álló helyében nyugodtan bevár. Ez megtörténvén, a másik pisztolylyal saját fia felé fordul s e szavakkal: «te pedig fiam, a rajtad elkövetett gyalázatot nem fogod túlélni», lelövi azt is; aztán feljelenti magát a biróságnál.

De fordítsuk tekintetünket nyájasabb látványok felé. Irodalom, tudomány és művészet foglalták el, szerelmi álmadozása mellett, Széchenyinek egész lelkét. Főleg Tasso és a büszke Alfieri iránt érdeklődött, míg ellenben Ariosto és Petrarca untatták. Ez utóbbi szerelem dalnokának nem tudta megbocsátani az ő Lauráját, boldog házasságban egy sor deli gyermeknek szülő anyját. Ki is hitte volna, hogy nemsokára szerelem dolgában ő maga is hasonló sorsra jut! Az Orlando furiosoból egy verset sem birt emlékébe vésni; ellenben a Gerusalemme liberatából egész stanzákat könyv nélkül tudott, s Tancredjéből egy követésre méltó eszményképet alkotott magának. Áhitattal kereste föl azt a helyet, hol a szerencsétlen költőnek állítólag hét évi fogságát kelle csendes melancholiában eltöltenie (Ferrarában). Nem mint a legenda mondja, sötét lyukba zárva, vagy őrültként tartva, hanem közösségben a zárda barátjaival. A könyvtárban előmutatták híres eposa kéziratát, néhány kiadatlan levéllel és verssel, melyeket a nem rég arra járt Byron is, – később Széchenyinek egyik legkedveltebb költője, – lemásoltatott magának.

Közben vissza-visszatért, tudós útitársának segítségével, görög tanulmányaihoz, mint előkészülethez görögországi útjára. Annyira vitte, hogy Pausaniason kívül, kinek el nem avuló útleírását mindig magával hordá, Homért is képes volt eredetiben élvezni, s Plato Phaedonjának fordításával foglalkozni.

E tanulmányok kedveért szinte lemondott a máskor előtte mindig kedves női társaságokról, s korábbi jó reputatiójával ellentétben, egy (bizonynyal érdekes) nőgyülölő hírébe jött. Ellenben a múzeumoknak, templomoknak, műgyűjteményeknek, festők és szobrászok műhelyeinek folyvást buzgó és szakértő látogatója maradt. Nem vetette meg a zenét, operát, balletet, a hol épen szerét ejthette; de mégis a képzőművészetek terén érezte legotthonosabbnak magát, nem vonakodva úgy átalános, mint részletekbe beható kritikájának, rokon- és ellenszenvének határozott nyilvánításától.^[15] E tekintetben egészen függetlenné tette magát mindkét útitársától, Landschütztől és Endertől, kik szintoly szorgalmas naplóírók voltak, s a mellett szakmáikat, az archaeologiát és festészetet, buzgón kultiválták.

Florenczet, hol különösen a palazzo Pitti műkincseivel nem birt eltelni, s hol többi közt az Apponyi ház annyi szívességével élt, augusztus 3-án hagyta el (1818). Kora reggel indulván, a levegőt oly enyhének, üdítőnek találja, minőt Bécs táján s kedves hazájában, hol a légkör többnyire kelletlen és zord elemekkel telik meg, soha (?) sem szívhatott magába. Mily felséges ország ez az Olaszország, így kiált fel, de mily aljas nép lakja!… Különben az egész úton, mely utóbbi nápolyi hadjáratából is már eléggé ismeretes volt előtte, a még szolgálatban álló hadfiút, az az egy gondolat kiséri: «menynyivel boldogabb az élet békében, mint háborúban». – Aug. 5-én este Rómába érkezik.

28. A PITTI-PALOTA FLORENCZBEN.

Egy új világ nyilt meg itt előtte. Első útja a szent Péter templomába volt. Megakadt a szeme rajta, mint majd minden útazónak, hogy a Rafael nagy Transfiguratiójának mozaik utánzata sokkal halványabb, mint az eredeti festmény. Egyébiránt a hasonlíthatatlan Rafaelnek nagy imádója. «Ha a festőket, – úgymond, – klasszifikálnunk kellene, ez a Sanzio bizonynyal a legelső lenne, utána sokáig senki, s végre Buonarotti, da Vinci, Caravaggio s a többiek. Rubens roppant talentum, s compositiói átalában nagyszerűek, de lusta ficzkó, semmit sem dolgozott ki jól, s ecsetelése borzasztó (?!). Rafael ellenben olyan szorgalommal s tökéletesen fest, annyira nem kiméli fáradságát a legapróbb részletektől sem, hogy a biztos rajznak, szép compositiónak és a színezésnek összetalálkozása őt a legnagyobb, a legkifogástalanabb festővé teszi. Ezt, úgy hiszem, a legújabb műitészet is jóváhagyhatja.

Jobban megoszoltak azóta a vélemények a két nagy szobrász, a dán Thorwaldsen és az olasz Canova művészetének párvonalba állításánál. Leírja mind a kettőnek műtermét s készletben volt alkotásait, határozottan az utóbbinak adva elsőbbséget a másik felett. Megjegyzendő azonban, hogy Canova akkor már dicsősége delelőjén állott; míg Thorwaldsen csak valamivel később alkotta nagyobbszerű műveit, dán honfiainak és az egész európai németségnek örök büszkeségét.

Az utóbbi műhelyének egy szegletében szerényen meghúzódva dolgozott a mi Ferenczink. Csokonait mintázta. Széchenyire azt a benyomást tette, hogy semmi talentuma nincs.

29. FÁY ANDRÁS.
Ernst Lajos úr gyűjteményéből

Később sem állott be pártolóinak sorába, sőt titkon örült, hogy Fáy András és több hazafinak az általa készítendő Mátyás király lovasszobra iránt kifejtett buzgólkodása sikert nem ért. Széchenyi mindjárt átalánosította véleményét s abban a meggyőződésben élt, hogy magyar ember egyáltalában nem is szobrásznak való. Fényesen megczáfolta e föltevést egy ifjabb nemzedék. Ha Széchenyi elfogultságának okát vizsgáljuk, megtaláljuk egy érdekes fejtegetésében, melyet a szobrászat és festészet egybehasonlításáról s különbözéséről egy helyett jegyzetei közt találunk. Szerinte a szobormű egészen realistikus, azt minden oldalról meg lehet nemcsak szemlélni, hanem tapintani is és a valóval, melytől semmi ízében sem szabad eltérnie, a legpontosabban összemérve itéljük és becsüljük meg, úgy hogy készítője s elárusítója némileg egy szolid, tisztességes üzletemberével áll egy sorban; míg ellenkezőleg, a festő a síma vásznon kénytelen alakjait kidomborítani, s a fantáziára hivatkozva, távlat és színezés segítségével csalódást (illusiót) idéz elő, mint valami merész spekuláns, nem a valóságra, hanem a látszatra számítva. Ez tehát, úgy látja, sokkal közelebb áll a magyar nemzeti jellemhez, mit aztán utóbb elég tragikus hangon a politikára is átvitt, hol a nagyobb részt nem a valónak higgadt felismerése, hanem inkább a csillogó frázisok s ábrándképek vezetik. Vajha ezen a téren is publicistáink, szónokaink részéről oly fényes czáfolatot nyerjen, mint nyert újabbkori szobrászaink által!

30. FERENCZI ISTVÁN SZOBRÁSZ.
Barabás Miklós eredeti olajfestménye után

IX.

Görögországba. Törökországba. Bosporus. Olymp. Il principe d’Ungheria. Levelei szülőihez, 1819. Honvágy. Három fogolynak szabadságot szerez. Szabadságszeretet. Széchenyi vallásossága. Vándor legények.

SZÉCHENYI még Florenczben összebeszélt Lützow gróffal, a mi török internuntiusunkkal, kinek az újonnan fölszerelt Orione hadi brigg állott rendelkezésére, hogy kíséretével együtt vele útazik keletre, s hogy e czélból Anconában találkoznak. Sietnie kelle. Augusztus 18-dikán esti kilencz órakor hajóra szálltak; 24-én értek Corfuba, melynek akkori primitiv állapota, az örökhű természet állandó szépségei mellett, nagyon elüt Erzsébet királynénk mai bájos menedékhelyétől. A minden olasz és német várostól egészen különböző városka útczái élénkek voltak, de kövezete szörnyű rossz s a tömegesen járó-kelő nép piszkos és bűzös. A vendéglő bolhás és poloskás szobáiból evésre inkább a hajó födélzetére menekültek, s csak az üde szép gyümölcs nyújtott némi kárpótlást. Megismerkedett a derék Theodakyval, ki még Napoleon embere, de az angolok becsülését is birva, a joniai hét sziget kormányzó elnöke volt, s népszerűtlenségével daczolva, «köszönet nélkül szolgálta hazáját». Élményeit különben már közzétett úti naplóiból ismeri a közönség, s így felesleges e helyen azok ismétlésébe bocsátkoznunk. Az Oriont szeptember 11-én hagyta el, szívélyes búcsút véve gazdájától s a személyzettől. Vagy ötven embert megölelt, megcsókolt. Kisebb hajóra szállva, Ázsia partjain kötött ki, az egykori Trója vélt tájékán; csak innét ment aztán át az erősen őrzött Bosporusba. Dőreségnek tartja Konstantinápolyt épen Nápolyhoz hasonlítani, mert fekvésök semmiben sem hasonló s a környezet is egészen más természetű. Ha azt kérdeznék tőle, melyik tetszik neki jobban, ő Nápolyt mondaná; de ez csak ízlés dolga. Egyik a zordont kedveli, másik az üde növényzetet, harmadik a termékeny földnek ad elsőbbséget. Nápoly szép tájképet mutat, az egészet egyszerre átlátni, s hátterét havas hegyek töltik be, Konstantinápoly ellenben egy örökké változó hullámzó vízszoros, meglepő ellentétek nélkűl. A Bosporus partjain a tengert szegélyző dombok legnagyobb része sívár, szürke színű, hosszúra nyúló s egyik olyan, mint a másik. A házak kicsinyek, de mivel vörös fedéllel vannak ellátva s zöld fáktól körűlvéve, egészben mosolygó képet adnak, bár kissé gyermekest, minő egy karácsonyi jászol stb. Az itt tartózkodó idegenekről, akár hivatalban, akár azon kívül levőkről, nem nagy véleménye volt; úgy vette észre, hogy az orosz nagykövet, Stroganoff, az egyedüli, ki némi tisztességes viszonyt tart fenn a törökökkel, s a ki azt a helyet, a melyért fizetik, egészen betölti stb.

Az európai török birodalmat Széchenyi különben csak tizenkét évvel később járta be, mikor azt az emlékezetes első próbaútját tette meg saját primitiv szerkezetű hajójával a Dunán le egész a Fekete tengerig (1830). Most beérte a Bosporussal, Kisázsia tengerparti részeivel s az Archipelagussal. Megmászta a hóval borított (11,400 láb magasra becsült) Olymp hegyét Brussa mellett, egyikét az e mythologiai néven ismert négy titokzatos hegyeknek, és sietett vissza Görögországba, hol nagy kisérete és költekezése miatt il principe ď Ungheria néven ismerték, meg vissza Siciliába, hogy a páratlan Aetna és a tájfestők eszménye, Taurmina, szépségeiben gyönyörködjék. Vele hordott szakácsának vajmi ritkán vehette hasznát, s többi kisérői is néha kissé terhére váltak, míg ő ideges sietségével, korai fölkeléseivel s pihenést nem ismerő kitartásával, olykor szinte kétségbe ejtette őket. Nyomukban járt mindenütt vagy a pestis maga, vagy legalább e ragálynak rémületes híre. A vesztegzárak unalmait vagy olvasmányaival, vagy a hol lehetett, vadászati kirándulásaival enyhítette. Felette érdekes naplójegyzetei, a mint mondám, töredékben maradtak. Atyjához Rómából, Anconából, Konstantinápolyból, Smyrnából, majd ismét Athénből, Messinából s végre Nápolyból stb. 1817-től 1819-ig terjedő (majdnem két évi) időközben irott leveleinek egész kis gyűjteménye maradt fenn, s jutott gróf Széchenyi Béla szívességéből a Magyar Tudományos Akadémia gondoskodásából a közönségnek is tudomására.

E levelekben, hivatkozva naplóira, melyekből majd otthon családi körben fog szóbeli magyarázatokkal kisért felolvasásokat tartani, a részleteket többnyire mellőzi; ellenben legtöbb tért foglalnak el, úgy mint máskor is, gyengéd fiúi érzelmeinek kifejezései, a véghetetlen hála szüleinek reá érdemetlenül pazarolt annyi jóságáért, elkövetett hibái iránt folyvást tapasztalt kegyes elnézésökért, s majd mindannyiszor az epesztő honvágy, s a boldogító viszontlátás reménye. Fordítsunk akárhová, mindenütt ily s hasonló szép helyekre találunk: «Oly rég nem vettem hírt hazulról, hogy szinte idegenné váltnak kezdem érezni magam, mintha már nem is tartoznám hozzájok.» «Elég szerencsétlen vagyok e miatt, s elképzelhetik, hogy annál buzgóbban zárom be önöket mindennapi imáimba, a mi most egyedüli vigasztalásom.» (Aug. 13.) «Ne feledjék, hogy van egy engedelmes fiok, kinek nincs más vágya, mint kedves szüleinek tanácsát mindenben kikérni s parancs gyanánt követni.» (Szept. 24.) «Oh bár újra gyermek lehetnék! bizonynyal nem szereznék jó szüleimnek annyi gondot és boszúságot. De vegyék ezt úgy, mintha Isten kisértése lett volna, s bocsássák meg.» (Nov. 5.) «Vajha kijavíthatnám hibáimat s újra kezdhetném az életet. De mivel ez lehetetlen, nincs más mód, mint hogy önök feledjék rossz tulajdonaimat, s csak azt vegyék számba, a mi kevésbbé rossz bennem. Annyi jóság és kegyesség ellenében mily szánandó a helyzete egy ilyen háladatlannak.» (Decz. 21.) Újév napján, születés- vagy névnapokon soha sem mulasztja el érzelmeinek annyiszor ismételt kifejezéseit, valamint hálás köszönetét a róla viszont való megemlékezésekért. (P. o. aug. 20. és szept. 21.) De jellemzőbb, mit a császári hadsereg kötelékében maradásáról e sorokban és e sorok közt olvashatunk. «Mindenre késznek fog ön találni», – írja atyjának márcz. 28. 1819., mikor már hazatérőben van, – «a mit csak kiván tőlem; de letettem már minden hiúságról. Akár tüstént visszamegyek ezredemhez, ha… kényszerítenek reá. Ambitióm azonban nem terjed tovább, mint hogy kötelességemnek lehetőleg megfeleljek.» «Mielőtt újra megkezdem a Halbrechts- és Halblinks-et, behatóbban meg akarnék ismerkedni birtokaimmal, s ezek kezelése módjával. Ne vonjak szemrehányást magamra mulasztásaim vagy könnyelműségem miatt: mindent úgy fogok átbocsátani utódaimra (azaz tegyük hozzá, sokkal virágzóbb állapotban –), a mint én kaptam.» «Egyébiránt mindent Önre bízok, jó atyám. A jó Isten adjon önnek egészséget, hosszú és nyugodt életet, s kárpótlást mindazokért a perczekért, melyeket szerencsétlen én megkeserítettem. Jóvá ezt nem tehetem többé; de Önök megbocsátanak nekem, mert míg én folyvást inkább álomban éltem, semmint a valóságban, Önök jósága irántam mindenkor határtalan volt.»

A számos apró ajándékok közt, mikkel útja különböző pontjairól megemlékezését és figyelmét irántok tanúsítani ügyekezett, a pápától szentelt olvasók, török erszények és tárczák, jeruzsálemi balzsam, rózsaolaj, keleti shawl, berber köpeny, szőnyegek, harisnyák, csészék, egy kő az Achilles állítólagos sírjáról, ne maradjanak említetlen. Podgyásza útja vége felé mindinkább felszaporodott; néha külön hajó kellett neki, s a jókora ládáknak és csomagoknak előre haza küldése elég gondot adott; érdekesb helyeken régiségeket is ásatott s vitt magával. Angol nyergek mellett török pipáknak, csibuknak, nargilének, tömérdek legfinomabb fajta dohánynak, továbbá keleti szőnyegeknek, eredeti jelmezeknek s ruhaneműeknek kelle egymással barátságosan megférniök. Külön mentek a marsalai és cataniai finom borok a czenki új háztartás számára, melyről, mint Lunkányihoz írt leveleiből is láttuk, soha sem szokott megfeledkezni.

Azok között, kiknek ez útjában szívességével élt s lekötelezettjöknek érezte magát, Metternichet, Kaunitzékat (Frascatiban), Schlegelnét (Rómában), de mindenek felett az egymást felváltó b. Stürmert és gr. Lützowot (Konstantinápolyban), kik társaival együtt szállással, élelemmel s az élet minden kényelmeivel bőségesen ellátták, kell kiemelnem; sokat köszönhetett Ottenfels és Hammer útmutatásainak is; egy angol úti társa oly helyeken, hol bankárnak híre sem volt, készpénzzel segítette ki; az angolok, különösen Maltában, hol sok jó napot töltött velök, tenyéren hordozták; személye és vagyona biztonsága felett pedig őrködni hivatottak s hivatlanok, többnyire jó pénzért, mindig ajánlkoztak.

Hosszú útjában oly sokféle s nagyjában oly kellemes benyomásai voltak, hogy talán soha életében boldogabb nem volt, mint ezen idő alatt. Az úti fáradalmakat, tengeri vihart, hajótörések veszélyeit épen semmibe vette. Örömmel gondol vissza Smyrnára, a Levante e legkedvesebb pontjára, hol az élénk kereskedelmi forgalom színtúgy érdekelte, mint elbájolta az éghajlat.

31. LÜTZOW KONSTANTINÁPOLYI NAGYKÖVET.

A görög föld klasszikus helyein (Athen, Theba, Korinth, a Thermopilaek, a Parnasz stb.), az ókori nagy idők emléke, Homér szelleme kíséri; csak hogy itt is, mint Olaszországban, sajnálattal tekint a satnya utódokra, mind híres történelmi nevek viselőire, de kikben a közelgő feltámadás sejtelme még alig volt észrevehető. Hamvak alatt szúnyadó tűz volt az!

Ha általában mindenért az életben, úgy leginkább ezért az útjáért van eltelve véghetetlen hálával szülői iránt, kik azt neki lehetővé tették. «A tárgyak változatossága, s az egymást követő legérdekesb vidékek, bizonynyal kitörűlhetetlenűl fognak emlékembe vésődni; s csak azt sajnálom, hogy némely legszebb pontokon oly rövid (!) ideig tartózkodhattam, s új meg új benyomásoknak voltam kénytelen tért engedni.» Nápolyba visszaérkezve, honnét úti társait már előre küldi, hazafelé, szárnyakat óhajtana, hogy hamarább megérhesse azt a már alig várt s nem is érdemelt boldog perczet, melyben kedves jó szülőit ismét szivéhez szoríthatja. S mennyi elbeszélni valója lesz majd! – A távolságokat, az akkori viszonyokhoz mérten, így számítja: Nápolyból Rómáig hat nap, Rómából Bécsbe (Triesztnek) 14 nap, s így reményli, hogy június 17-én (1819) ott lesz. Nápolyba érkezett e napokban Ferencz császár-király is, kinél kötelességszerűleg, nyalka tiszti egyenruhájába csípve ki magát, legmagasb kihallgatásra jelentkezett, – legkegyesebb fogadtatásban részesűlt, sőt azzal a váratlan megbízással is kitüntetve lett, hogy a fejedelem úti kasszáját Rómáig – en pleine parade – elkísérhesse. Ha lett volna, úgymond, más módja postalovakhoz juthatni (melyek mind az uralkodó és kisérete számára le voltak foglalva) még egy ezredesi rangért sem vállalkozott volna e tisztre. Ezen alkalommal volt, hogy a szivélyes monarcha az ő kedvelt bécsi jargonjában azt a kérdést intézte hozzá, vajjon végére járt-e már a sok nézni valóknak. «Hier is doch besser als in Florenz, man wird ender fertig.»

GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁNNÉ.
Ernst Lajos ur birtokában levő példányról.

Széchenyi, kinek minden iránt oly nagy volt a fogékonysága, útközben sok tárgyat elejtett, részint kimerültségből, részint talán szeszélyből is, a mi minden útazónak közös sorsa. Így p. o. csak futólag vesz tudomást a rodostói magyar sírokról; nem törte magát, hogy a szultán haremét vagy a Sophia-templom belsejét megláthassa; sokat rábízott két úti társára is, az archaeologra és a festőre, kik különben járás-kelésben semmikép sem birtak vele versenyezni. De legjellemzőbb, mit Smyrnából decz. 14-én 1818. ír egy hosszú levélben atyjának. Szemrehányást tesz magának, hogy épen hazáját (belefoglalva különben az osztrák birodalmat is) legkevésbbé ismeri, s fölteszi magában, hogy minekutána már annyi idegen földet bejárt, időt fog ezentúl magának szakítani e nagy hiánynak pótlására is. «Engedd én Istenem!» – így kiált fel ennek kapcsában –– «hogy miután már férfikort értem (28 éves) hű szolgája váljék belőlem, bárminő szerény állásban is, királyomnak és hazámnak…!»

Honszeretetével karöltve járó szabadságszeretetét minden sora, minden lépése elárulja. Mikor azt a szent földet tapossa, melyet néhány év mulva az öreg Dessewffy is dicsőítő ódájában felemlít, «hol törve ropog görög csont most is a lépő nyomától» egy napot szentel Thermopilae híres szorosának, s ezt a zarándokútat egy nemes tettel koszorúzza meg. Ellátogat Ibrahim pasához Negropontban, s pénzzel és jó szóval kiszabadít három szegény öreg görögöt a méltatlan fogságból, melyet ártatlanúl szenvedtek. «Nem sokat tartok ugyan rólok,» írja atyjának (Athen jan. 18.), «de mégis meghatott hálájok és köszönetök, midőn ronda ketreczökből kiszabadulva, igazán siralmas állapotban eleibém jöttek,» stb. Ily benyomások közt írogat naplójába oly jellemző sorokat, minők p. o. «Egy romlott nép között ki akarná józan észszel a spártait adni, s önmagát elgyötörve, komédiássá válni!?» «Az én szegény honfitársaim az egyedüliek, a kik ellentállás nélkűl hagyták magukat szabadságuktól, boldogságuktól megfosztatni: mert nem láttak közelökben leigázott népet s nem ismerik a szabadság isteni voltát». – (?) – «A szabadságot többnyire csak akkor becsüli az ember, mikor már elvesztette, vagy ha azt véghetetlen áldozatokkal kellett kivívnia. A ki vele nőtt fel, s fáradság nélkűl jutott hozzá, az nem becsüli eléggé. Csak a nevelés volna képes annak igazi értékét szívünkbe vésni.» – «Az ifjúságot úgy kellene nevelni, hogy gyermekkorától fogva megszokja egyéni hajlamát, szenvedélyeit a haza javának, dicsőségének alárendelni. De hogyan lehetne az egy államban, a melyben annak, a ki némi bírálati és szatirai hajlamot hozott magával a világra, szinte lehetetlen a kormánynak bármely tettét és tervét (az akkor nagyban díszlő reactio tetteit és terveit érti!) nevetségesnek nem találni. Ilyen országban, biz'Isten, jobb az ifjakat semmire se nevelni, és külföldre sem engedni útazni; mert mihelyt a középszerűség színvonalán csak kissé felülemelkednek, azonnal be fogják látni, hogy ostobaság és renyheség foglalja el itt a legfőbb polczokat» stb. «Igen, úgy van, eddig sohasem hittem volna, a törököknek a tudatlanságban és tétlenségben tisztességes versenytársaik akadtak. Bizony, furcsa lesz majd ébredésök, midőn egyszerre látni fogják, hogy a többi népek körűlöttök mind okosabbak, tanultabbak, szeretetreméltóbbak» stb.

Szabadság- és honszerelmével, mely egyre érlelődik benne, mintegy lépést tart mély vallásossága. Ezt alig érinti még a kétkedés hideg lehellete. «Vallásomban», úgymond, «azt az érzést találom épen a legmagasztosabbnak, hogy az ember önnön magát teljesen és végkép megalázza. Az a dicsőség, hogy ily nagy győzedelmet tudunk önmagunkon venni, a legboldogítóbb, legtisztább erkölcsi öröm, melyre az emberi szív képes lehet.»

Cataniában végezte húsvéti gyónását; úrvacsora felvétele után a tengerbe ment fürödni, azonban bár elég jó úszó volt, egy erős hullámcsapás úgy odavetette egy sziklához, hogy kábultában majdnem a vízbe fúlt (ápr. 20.) Isten közvetlen segélyének, s különben megtisztúlt lelke emelkedettségének tulajdonítja megszabadulását. «Nincs nagyobb élvezet» – írja ugyanékkor atyjának – «mint látni ismeretlen országokat és népeket, s csodálni mind e változatosságban az Isten mindenhatóságát, megfoghatatlan rejtélyes végzéseit. Két napig pihentem itt, főleg húsvéti ájtatosságom végett. De kérem, édes jó atyám, ne mutassa meg a levelemet senkinek, nem mintha szégyelném vallásom formáinak és szabályainak mindenkor pontos megtartását; de Ön tudja, mily könnyen hypocritának tarthatnák az olyan fiatal embert, a ki szereti az életet élvezni, szerelmeskedik, játszik stb. s egyszerre csak olyan dolgokkal áll elő, mint imádság, gyónás,» stb. «Talán önnek sem kellett volna ezt megírnom; de tudom hogy örömmel veszi tudomásúl maga is, meg a kedves jó anyám is, nemde?» stb.

Ezen időből származik azon megjegyzése is, melyet aztán egész élete folyamára, mint találót, elégszer és többfélekép ismételgetett: «Az ember élete két részből áll. Az elsőben reménylünk egy boldog jövőt; a másodikban bánkódunk elkövetett hibáink felett. E két időszak közt alig marad egy perczünk a csendes boldog élvezetre.»

Bécsből jún. 25-én 1819-ben gyalog sétált le Czenkre. Jól elfáradt, s föltette magában, hogy vándor mesterlegényeknek (kikkel az országúton elég sűrűen találkozott) mindig ád valamit…

X.

Szívbajok. Egy mentor, Dies fatales. Meade Caroline. Meade Selina. Liechtenstein Henrietta. Atyja és anyja † 1820 deczember 13. és 1824 január 22.

MIELŐTT Széchenyit fényes közpályája küszöbéig elkisérnők, a melytől még szinte egy öt évi időköz választ el, még egy pillantást kell vetnünk szívvilágába. Egy fejezetet kell közbeigtatnunk, melynek jellemző czíme a Széchenyi szerelmei lehetne; melyet bízvást átfordíthat az, ki csak tényeket, s nem benső rúgókat keres, ki megelégedve az eredményekkel, nem igen érdeklődik a fejlődés lélektani mozzanataival.

Könnyű volna nekünk e nehéz feladaton átsíklanunk, ha a krónikások száraz stíljében egyszerűen csak annyit jelentenénk, hogy Széchenyi ekkor és akkor nőűl vette ezt és ezt, kivel boldog házasságban élt. Felesleges volna talán még annyit is hozzátennünk, hogy előbb két delnőtől kosarat kapott.

Ha Széchenyi nem ír vala naplót, s nem hagy reánk örökségűl oly vallomásokat, melyek megdöbbentő őszintesége vagy félrevezethet vagy mélyreható rejtélyek kulcsát adja kezünkbe, s érthetőbbé tesz később bekövetkezett eseményeket: talán be is érhetnők annyival.

Örökös töprengésre, sőt önkínzásra való hajlamát, melyet igazán végzetesnek nevezhetünk, már az eddig előadottakból is sejdithettük. Talán atyjára ütött, az oly magas lelki tulajdonokkal megáldott nagy emberbarát és hazafira, ki ez időben már, többnyire elzárkózva, imával s lelki szemlélődéssel töltötte idejét, kétségben hagyva környezetét búskomolysága indokai iránt. Kedvencz fiában, kit soha nem kényeztetett, sőt nagyon is szigorúan tartott mintegy önnön hasonmását látta. Így fogta fel ez is, s hálája és szeretete az öreg iránt legkevésbbé sem csökkent akkor sem, mikor már elveik és világnézetük nagyon eltértek egymástól: úgy látszik a természet rendében gyökerező, örökké ismétlődő különbözése agg- és ifjukornak.

Az ifjú Széchenyinek egy hibáját, mely előmenetelének legnagyobb akadálya volt, a maga együgyűségében jól eltalálta a főhadi tanács, midőn azt veté ellene, hogy a fantázia szerfelett uralkodik rajta: «Zu viel Imagination». Értésére is adták ezt; de látni fogjuk, hogy egész életén át is, nem sokat javított rajta.^[16]

E forrása minden szépnek és nemesnek, neki súlyos szenvedéseket okozott.

Túlzásba vitte még vallásosságát is, mely különben lelki világának fénysugara, élete forduló pontjain vezetője s szenvedéseiben vígasztalója volt. Valamint atyjánál, úgy ő nála is, soha sem ment át türelmetlenségbe más hitűek iránt vagy ellenzésébe a haladó felvilágosodás és szabadelvűség kívánalmainak. Túlzást kell látnunk a szülői iránti megható szeretet és gyengédség olyféle nyilvánulásaiban, midőn magát, elkövetett vagy vélt hibái miatt, ezek szeretetére vagy bocsánatára teljesen méltatlannak vallja, s lehetetlennek tartja a nekiek okozott boszúság vagy fájdalom bárminő jóvátevését stb.

Ugyanilyen exaltatio kapja szárnyaira a szerelemben is; mintha előre is méltatlanná tartaná magát azon nők viszontszerelmére, kik iránt lángra gyuladt. Minket minden az ellenkező föltevésre jogosít.

Láttuk ártatlan ábrándozását a szép S. Gabriella grófnővel… Úgy látszik, egy szivében mélyebben gyökerező szenvedélyt akart vele gyógyítgatni vagy ellensúlyozni. Mindkettőnek környezetét némi aggályba is ejthette nem a helyzet maga, hanem a látszat, s az előkelő körök akkori (?) nagy hajlandósága a mende-mondák iránt. Egy jóakarója (úgy látszik álnév alatt) feljogosítva érzi magát őt az egész jövőjét fenyegető veszélyre figyelmeztetni: «Már gyermekkorában megszokta Ön mindig javitgatni magán, s elveszettnek tartá azt a napot, melyben nem érezhette ismét jobbnak magát. Soha sem fogom önnek megbocsátani, ha nem lesz nagy ember belőle. Mily sokra vihette Ön azóta! Mily közel lehet már a czélhoz, s most akarná egyszerre abba hagyni?… Sokan figyeltek már önre, habár ön inkább rejtőzni kívánt, sokan elkezdték önt követendő mintáúl választani. Ha Ön tágít, százan is azt teszik utána, s ha Ön elbukik, lehetetlen lesz egynek is megállani.» – «Én ismerem ezt a szenvedélyét, láttam keletkezését, tudom, hogy Ön azt minden másnak fölibe helyezi, s inkább az élettől válik meg.» – «De tudja Ön azt is, hogy vannak erények, melyek szintoly hatalmasak, mint a szerelem, hanem ennél tartósabbak. Ah! drága barátom, hajoljon tanácsomra, tépje ki szivéből ezt a szerencsétlen szenvedélyt, még ha életét teszi is vele koczkára.»^[17]

Hogy volt nevelője, meghitt barátja, Liebenberg is őrködött messziről felette, s többi közt rendesebb életre és házasodásra intette, azt Milánóból kelt válaszaiból sejthetjük. Így okt. 24. 1817. nem minden irónia nélkül azt feleli néki, hogy hosszú levelét de Matrimonio háromszor is elolvasta s azután nyakrafőre megindúlt háztűzhelyt nézni, őtet is kéri, kerítsen valahonnét a számára egy jó feleséget, szépet is, gazdagot is. (Mailáth I.)

Ennek daczára már csirázott agyában a gondolat, hogy lemondva minden magasabb dicsvágyról (a különben is megúnt katonai pályán) a csendesebb magán életbe, esetleg falura húzódik vissza, s testvérbátyja Pál előtte való példáját követve, családi kört és otthont teremt magának. Mondanunk is felesleges, hogy főúri körökben, már a bécsi congressus mámoros napjai óta (1814) nemcsak mint szellemes és eredeti társalgó, hanem épen mint épouseur is, daczára donjuani hírnevének, a keresettek, kényeztetettek közé tartozott. Különösen a mamák vették pártfogásuk, védelmök alá.

Zavarba ejti a fürkészőt két végzetes nap, melyet mint dies fatalist, napló jegyzeteiben mintegy véletlenül megörökített. «Aug. 9-dike (1814) életem egyik legnevezetesebb napja; első lépés a boldogtalanság felé: alapja későbbi kétségbeesésemnek.» Aztán: «novemb. 3-án oly valami történt velem, a minek reám nézve csak szomorú következményei lehetnek; sőt egykor tán épen ezért fogom főbe lőni magamat»…. Két fekete pont a láthatáron, mely vészt, vihart (bensőt, láthatatlant) jelenthet, vagy merő képzelődés játéka is lehet. Annyi el nem titkolható, hogy ez időponttól kezdve soha sem volt egészen nyugodt lelkiesmérettel. Mosolygott reá az élet, ifjuság és vagyoni jólét bőségszarui nyiltak meg előtte: ő az annyiaktól irigyelt, boldogtalannak érezé magát. Gyónásban feloldja a pap minden bűne súlyától, Isten és ember előtt tisztán állhat: ő nem érzi megnyugtatva magát. Semmi botrány, semmi megzavarása a társadalmi rendnek: ő, pirúlni kénytelen önmaga előtt. Tisztelik, becsülik férfiak és nők kőrében: ő méltatlannak érzi magát. Feldúlt kedélylyel lopódzik el (Londonban) egy társaságból, a hol véletlen vagy figyelemből a Clan William család neve hozakodott elő. E magasrangú irlandi családnak két nőtagja iránt melegebben érdeklődött, mintsem reá nézve üdvös volt. De bármily töredékesek is adataink, bizton állíthatjuk, megőrizte lelke tisztaságát s férfias jelleme becsületét. A rágalom sem tarthatta magát, melyre tán vigyázatlanságból alkalmat szolgáltatott; elhallgattak az emberek: ő maga beszélt csak magában s naplójával szemben önmaga ellen. Azt mondja: vannak emberek – s ő ezek közől való, – kiket egyetlen egy szemrehányás, melyet önmagoknak tehetnek, sohasem hagy többé megnyugodni. Egy bizonyos napot – sógornője, Meade Carolina halála évfordulóját, – hosszú életén át soha sem feled, saját megváltatását várja általa meg-megújuló lelkifurdalásaitól, melyek «viperákként» fészkelnek szivében s lehetetlenné teszik, hogy valaha boldog lehessen az életben. Egy neme az őrületnek, mely szomorú társa ama későbbi másik még tragikusabb rögeszméjének, mely szerint magát hitte a magyar forradalom és bukás okozójának. Egyaránt alaptalan volt mind a kettő. Egyaránt betegesen túl érzékeny kedély, túlcsigázott fantázia, de egyúttal végtelenig vitt lelkiesméretesség próbája és kifolyása. Meade Caroline, Széchenyi Pál első neje, egy igen szép, de vékony szövedékű lady volt. Gyengéd érzületének kedves emlék jele maradt fenn egy úgynevezett családi albumban, melyet a közös családanya, Széchenyi Ferenczné születésnapjára állítottak össze (1816) gyermekei, kiknek sorában ő is, mint menye, egy igen csinos sonettben örökítette meg hálás érzelmeit.^[18] Kora árvaságra jutva, második anyját lelte fel a férje családjában. Fia, Andor, úgy látszik örökölte mellbetegségét, s Damascus szelid éghajlata alatt ifjan halt el. (Febr. 1841.) Az asszony pedig előre ment (1820 szept.). Halála hírét véve Széchenyi ezeket írja naplójába: «Carolina meghalt! Mindenható! borzasztóan rejtélyesek a te utaid, melyeken a halandó embert ez életen át vezeted. Csak annyi szenvedést mérj reánk, a mennyit elbirunk viselni; vagy adj; nekünk hozzá érczkeblet. Irgalmazz a te elsülyedt fajodnak, s adj örök békét nyugalmat az általam forrón szeretett átköltözött léleknek. Amen!» – «A halál fogja-e vagy az idő behegeszteni sebeimet!?» – – «Pál testvérem most fogja csak érezni, mennyire szüksége volt neki Carolinára. S szegény kis Andor, mi lesz belőled! ki fog neveltetésedről gondoskodni?!»

Félrevezethetnének ily sorok, ha egészen hasonlókkal, majd minden reá mélyebben ható eseménynél, vagy forduló pontnál nem találkoznánk. Nincs kizárva a lehetőség, hogy Pál testvére, bárminő oknál fogva, kissé meghidegült neje iránt, kit kezdetben forrón szeretett. Tegyük fel, hogy az érzékeny nő, akaratlanul is egybehasonlítást tett a két majdnem egykorú testvér között, s tán erősebb rokonszenvet kezdett érezni az ifjabbik iránt, kit mindenki bámult és szeretett, de a kinek szíve és lelke, mint tüstént látni fogjuk, egészen más irányban volt elfoglalva. Hol van itt még ok és okozati összefüggés? Reá erőltethetjük-e akár a Tasso hőse, Tancred szerelmének, melyet különben minden rokonszenve mellett is természetlennek talált, valamelyes hasonlatosságát, ki t. i. azért rajong, a ki érzelmeit nem viszonozza, míg azt a ki szereti, halni hagyja? Vagy találóan idézhetjük-e szintén kedvencz költője Byron egyik legérdekesb alakja, Manfréd példáját, ki megölte a kedvesét nem fegyverrel, hanem szivével, nem beszédével, hanem hallgatásával? Bizonyos korban – s Széchenyinél soká tartott az illusiók e kora – hajlandók vagyunk az élet legközönségesebb eseményeit is eszményíteni, regénynyé alakítani, melyben magunk mint hősök szerepelhessünk. Széchenyi felhevült képzelmében a most nevezett költött alakok mellett, még az ős mythologia képei is helyet foglaltak. Az Oresteia tragédiájára gondol, mely napjainkban is ismétlődhetik. «Oedipus vétke, a Pelops család története – így elmélkedik – nem mesék. Napjainkban is láthatunk hasonlót sok (?) családnál, csakhogy nem tünik annyira fel. De ha ily titkokba mélyebben be akarnánk hatolni, melyeket az illetők magok sem sejdítenek – sokszor bámulatba ejtenének» stb. Ha volt ily sötét ábrándnak némi alapja, bizonnyal okosabbat nem lehetett tenni, mint egyszerű polgári drámává, mondjuk bár vígjátékká alakítani át a helyzetet. A két testvér, kik együtt nőttek fel s egymást gyengédeden szerették, kölcsönös összebeszélés folytán, tán illetékes biztatásra is – együtt volt a drága otthont hoszszabb időre elhagyandó, s egy külföldi nagyobb útra indulandó. Pál hirtelen megbetegedése egy részét e tervnek meghiusítá ugyan; de az eredmény így is el volt érve. A férj otthon maradt házi tűzhelyénél; a nőtlen István egyedül ment világgá. «Többféle okaim vannak – így ír többször idézett naplójában, – s ezek emléke mindig szent, de egyúttal borzalmas lesz előttem, hogy innét (Bécsből) elutazzam Olaszországba, vagy akár hová.» «Évek óta készültem ez útra, mely sebeimet behegesztendő, régi kedélyemet visszaadandó, s édes jó Istenem! lelkiesméretemet megnyugtatandó volt. Testvérem Pál el akart kisérni, már minden előkészület meg volt téve, hogy együtt induljunk, együtt utazgassunk, együtt éljünk, együtt haljunk»… «boldognak érezém magam, hogy az lesz útitársam, ki nemcsak legközelebbi vérrokonom, de legjobb barátom, mindenem a világon.» «S ime, egyszerre megbetegszik, nem jöhet, s én feldúlt szívvel magam indulok» stb.

Az iránt tehát nem lehetünk kétségben, hogy Széchenyi folytonos kóborlásainak okát feldúlt kedélyében, szívsebeiben, vagyis szerelmi csalódásaiban kell keresnünk. Lássuk tehát, minők voltak e háborgások, e szívsebek? Adatok állanak rendelkezésünkre, biztos alapon indúlhatunk; semmi szükség a fentebb érintett regényes és képzeleti föltevésekhez folyamodnunk.

Évek óta gyötrődött a vágyódással, hogy Meade Selinát, Carolina sógornője nővérét, meghódítsa, nőül vehesse.

Hol közel látta magát a czélhoz, hol örökre ellökve attól. Fülbesugók, konkolyhintők voltak. Hozzá írott leveleinek fenmaradtak töredékei. «Véghetetlen boldog lennék, ha egész életemet Önnek szentelhetném, vagyonomat, ízlésemet, szokásaimat, minden gondolatomat, minden vágyamat Önnek alá rendelném.» – «Csak egyszer beszélhessek Önnel, négyszem közt, Ön lesz az én nőm és senki más, esküszöm reá.» «Az Ön szájából akarom hallani, megtiltja-e nekem, hogy szeressem, hogy kezére érdemes lenni iparkodjam, hogy jó és balsorsot megosszak önnel.» «Az ön akaratán kívül minden más akadályt legyőzök. Legnagyobb az ön testvére. Esküszöm Önnek, kész vagyok kezéről lemondani, ha testvére maga nem lesz szó-szólóm.» stb. A mi a büszke Selinát leginkább ingadozóvá tehette, az a Széchenyi család látszólagos ellenzése volt. A kérőnek itt először saját szülőit kellett vonzalma őszinteségéről meggyőzni, a mi édes anyjánál könnyebben, de atyjánál kissé nehezebben sikerült.

A melancholikus öreg úrral nem is lehetett mindenkor beszélni.«A sok tanulás, töprenkedés – így ír róla fia, – egészen megzavarta eszét. Ha valaki szellemi felsőbbséget gyakorolhatna felette, az visszatartaná az örökös fürkészéstől; s ő, visszatérve a vallás eredeti egyszerüségéhez, ismét nyugodt lenne s még boldog napokat érhetne közöttünk. De ha soha nem hágy fel a létező és leendő dolgok feletti tünődéssel, ha az iránt, hogy mi lesz belőlünk halálunk után, mind világosabb sejtelmek után törekedni meg nem szünik, úgy félő, hogy elméje össze fog zavarodni s éltének utolsó szaka mindazokra nézve, a kik szeretve és tisztelve környezik, vajmi kínossá válhatik.»^[19] Az édes anyának sikerült meglágyítani végre az atyát is, s ennek beleegyezésével Zsófia nővérnek is tudtával, elindúlt a Lichnovszhyék házához, hogy a dolgot rendbe hozza. A naplót kell ismét beszéltetnünk. «Hosszú idő óta ezek voltak első örömkönyeim. Eltelve hálaérzelemtől, atyámnak lábaihoz borúltam: Atyám, a legboldogabb emberré tett, isten áldja, jutalmazza meg érte.» –, Én sokat szenvedek fiam, nagyon sokat', válaszolt ő erre s többfélét tett hozzá mit nem ismételhetek. ,Te eddig, folytatá, mindig és mindenben (?) a magad akaratát követted s mindannyiszor csalódtál is; vajha most világosabban láss, kivánom.'… Az alatt az anya elvállalt tisztében eljárt, átadta az öreg úr levelét, személyesen is beszélt; minden hiába volt; elutasitó választ hozott. (Jul. 27. 1819.) Az öreg úr maga vette aztán kezébe az ügyet, hogy fiával a kibékülés e pont felett ne csak fél, hanem teljes legyen. Hiába volt minden. Két, egymáshoz méltó nemes lélek nem tudta megérteni egymást. Teljes szakadásra ment. Selina, 1821 jun. 14-én a nagyramenendő gr. Clam ezredesnek nyujtotta kezét: frigyök áldott, boldog volt.

A másik hölgy, kivel Széchenyinknek nem volt szerencséje, a bájos és gyermeteg Liechtenstein Henriette herczegnő volt. Ez az ismeretség, bár elég sokáig húzódott, nem járt semmi tragikai mozzanattal. A mamák vették különösen pártfogásuk alá az ifju mágnást, kit mindenáron megakartak házasítani. Különösen rajta volt hű barátnéja, Esterházy Vinczéné, hogy e házasság létrejöjjön. Férjével együtt ellátták jó tanácsokkal, miként viselje magát, hogy a szeszélyes kisasszonynak megnyerje hajlandóságát, korholták minduntalan elkövetett hibáiért, különösen, hogy nem tudta kerülni a feltünést, hogy «affichirozta» őket, a mi mellesleg mondva, Széchenyinek csakugyan hibái közé tartozott, egyike levén ő azoknak, a kik nehezen tudják eltitkolni érzelmeiket, sőt nyiltan éreztetik bárkivel is rokon- és ellenszenvöket. Henrietta herczegnő a bécsi társaságnak egy enfant gaté-ja volt, ujja hegyére vette udvarlóit, három kérője biztos levén, még egy negyedikre várt, kit befoghasson diadal-szekerébe. Széchenyit, kissé komolykodó s nagyon változó magaviselete miatt néha únta, néha, hihetőleg bozontos szemöldei miatt, a gyermekek kedvencz alakjához, a Krampuszhoz hasonlítgatá, majd a fürkészők előtt titkolódzóvá lett, s végre, igazán senkit sem szeretvén, anyjára bízta a választást, stb. Az okos asszony próbaidőre utalá, béketűrésre inté, s inkább bátorítgatá, mintsem hogy elkedvetlenítse a türelmetlenkedőt, ki ügye támogatására egy ízben kéretlen még vagyoni viszonyainak írásba foglalt átnézetével is kedveskedett neki. Huszárosan főbe akarta lőni magát nehányszor; de erőt vett rajta a bölcsész, ki reá váró nagy kötelességeit juttatá eszébe. Természetes komolyságát csak fokozhatták a közbejött halálesetek. Sógornője Carolina nyitá meg a sort; követé ezt nem sokára jó atyja (…), de betegeskedő édes anyja sem érte meg e regény végét († jan. 20. 1823), ki különben valami sejtelemből már gyermekkorában azt jósolgatá e fiának, hogy – soha sem fog megházasodni. E jóslat, majdnem hogy teljesült. A szép S. Gabriella is halottjai közt volt. Hivogatták ezek őt álmatlan éjeken át a más világba, úgy mint hívogatnak mindnyájunkat korábban eltávozott kedveseink, kik e föld rögéhez kötve még késlekedünk!…

Anyagi gondjai is felszaporodtak. Osztozkodni kellett nagy örökségen a testvérekkel, a mi azonban egy perczre sem zavarta meg lelke egyensúlyát. Fontosabb volt reá nézve, hogy már a közügyekkel kezdett foglalkozni.

32. GRÓF ZICHY KÁROLY.

A szerelem mellett, helyt követelt szivében, mindig többet és többet a nemes ambitio: kiemelkedni a hétköznapi emberek sorából, előmozdítója a haza s az emberiség szent ügyeinek. 1823 nov. 17-én kérte meg ujra (egy «próbaév» leteltével) az anyjához intézett levélben a leány kezét s végső reménye csak akkor enyészett el, mikor ez a monarchia legszebb férfiának, gr. Hunyady Józsefnek lett nejévé 1825. Okt. 1.

Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy 1819 aug. 3-án vezette oltárhoz a húsz éves csodaszép Seilern Crescentiát – kiről még többször meg fogunk emlékezni – gróf Zichy Károly. Széchenyi pedig 1824 augusztus 2-án látta őt először.

«Sorsom úgy akarja, írja naplójában, hogy ne házasodjam meg.» «Függetlenség! Igaz, hogy részvevő szív nélkül, de gond és felelősség nélkül is! – – «Bensőmben nyugodtabb vagyok, mióta minden reményről lemondottam. Még boldog is lehetek, ha az életben többé soha semmi után nem vágyódom valami nagy epedéssel és szenvedélylyel!»

Ezt a semmi után nem vágyódás boldogságát, látni fogjuk, hogy egész életében sohasem érte el.

XI.

Két fogadás. Nagy olvasottsága (Programm). Törvénytelen kormányzat. Erdélyi körút 1821. Wesselényi barátsága. Lótenyésztés. Verseny kezdete.

KÉT FOGADÁSSAL tartozott magának Széchenyi, mielőtt a nyilvánosság elébe lépett volna; mind a kettőt becsületesen beváltotta. Egyik az volt, hogy a háború miatt félbemaradt iskoláztatása hiányait, melyekre atyja is figyelmezteté, de melyeket önnönmagánál élénkebben senki sem érezett, szorgalmas tanulás; olvasás és a mellett az életnek is már éles megfigyelése által kipótolja; másik, hogy saját hazáját ismerje meg, azt széltében-hosszában beútazva s honfitársaival nagyobb kisebb körökben érintkezésbe téve magát, mindent saját szemeivel lásson, s tisztában legyen úgy hátramaradásunk okai, mint azok orvoslása módja iránt.

A hadjáratok alatt tudott időt szakítani magának a hadi tudományok s azok segédeszközeinek bárha hézagos megismerésére; különösen az előörsi szolgálatot, mint melyben legnagyobb része volt, tette tanulmányai és megfigyelései tárgyává. Nem kétlem, hogy szellemes észrevételei, melyeket néha egész értekezéssé fejlesztve, kézírati jegyzetei közé iktatott, ma is haszonvehető eszméket, akkor pedig fontos reformeszméket, de figyelembe nem vetteket tartalmaztak.

Bizonnyal igazolták egyrészt jóakarói, Mecséry, Bellegarde, Máriássy. Vlassics, sógora Zichy Nándor, stbek nagyvéleményét róla, kik váltig bíztatták, ne veszítse el béketűrését, maradjon meg a hadseregnél, melynél egykor még világra szóló szerep várhat reá; másrészt megfoghatóvá teszik az akkori katonai hatóságok s ezek élén maga az uralkodó nyugtalankodását a mindig kritizáló, mindig «raisonirozó», «szerfelett élénk képzelődésű», habár különben derék mágnás tiszt magatartása, vagy érzülete iránt. Egy Dőry figyelmezteté az illetőket, hogy ily módon megfosztjuk magunkat a legjobb erőktől, mert a leglovagiasabb, legvitézebb, jobb családbeli ifjak, elkedvetlenedve, ott hagyják a szolgálatot. Csak menjenek, volt erre Kutsera ezredes válasza: lesz helyettök elég más!… Egyben azonban akkor is kivívta főnökeinek és kartársainak elismerését, a mi később is mintegy állandó szakmája maradt: a lótenyésztés, idomítás, lovaglás tudománya. Kézíratai közt maradt egy szépen letisztázott idevágó értekezés, melynek szerzősége iránt homályban maradunk ugyan; de köztudomású tény, hogy első műve, melyet sajtó alá bocsátott, a «Lovakrul» írt röpirat volt, első alkotása pedig, mely mozgásba hozta honfitársait, a Lóverseny. Finom aesthetikai érzékét, kritikával párosúlt nagy előszeretetét a szépművészetek minden ága, de különösen festészet és szobrászat iránt, említettük; volt alkalmunk azt bövebben is^[20] ismertetni…. A mi az általános műveltséget kiegészítő olvasottságát illeti, bámulnunk kell annak terjedelmét, sokoldalúságát. Egy vagy két év alatt négy nagy nemzetnek: az olasznak, németnek, francziának és angolnak világirodalmában egészen otthonosnak érezheté magát, tökélyre vitt latin- és középszerűségen felül vitt görög tanulmányait nem is említve. Olvasta, buzdította a magyar írókat, velök azonosítva magát, buzdúlt viszont s lelkesedett általok. Egy orosz diplomata (Trogoff) róla szárnyra kelt mondását: le comte Sz. m'a fait chérir ľignorance, bámulatos rövid idő alatt fényesen megczáfolta, míg későbbi magyar korholói, (Dessewffy, Orosz, Thewrewk stb.) szégyenkezve némultak el vagy szegődtek magasztalóinak sorába. Jellemző azonban egy erkölcsi elégtétel, melyet jó barátjának, Windischgrätz herczegnek (akkor ezredesnek) ád, a ki szerte ágazó eszméinek szűkebb térre szorítására s határozott czélok kitűzésére inté. Az 1820-ki télre, melyet ezredénél Diószegen tölthetni biztos kilátása volt, egy kis irodalmi foglalkozást ad fel magának, a következő pontokból állót:

1. Görögországi úti jegyzeteinek összeszedése, rendezése. (Hihetőleg sajtó alá?)

2. Annak a kérdésnek, mennyire egyeztethető össze a lélek tökéletesítésével a gyakorlati életrevalóság? kidolgozása, befejezése. (Úgy látszik már megkezdve volt.)

3. Egy értekezés a lótenyésztésről. (Tulajdonképeni szakmája.)

4. Értekezés a portyázó hadjáratról és az előörsi szolgálatról. (Közvetlen tapasztalásaiból.)

5. Általános reform Ausztriában. (!)

6. Nemzeti nevelés terve. (Kétségkívül a már jelzett elvek alapján.)

7. Egy megkezdett regényének befejezése.

8. Childe Harold fordítása.

Csekélység egy öt hónapra! kivált szolgálati rendes elfoglaltsága mellett; hozzávéve még tiszttársaival folytatott barátságos érintkezéseit, velök s a közlegénységgel is gyakran éreztetett vendégszeretetét, stb.

De ne hallgassuk el, még egy évvel később is, azt a programmot, melyet mintegy torztükröt tart, gúnyolódva maga elé.

«Lássuk, mi minden akarna lenni ez a gróf Széchenyi István?»

33. HERCZEG WINDISCHGRÄTZ.

«Szeretne hires katona lenni, kinek melle mindenféle rendjellel van ékesítve; neve pedig minden ujságban kihíresztelve.»

«Szeretne örökké utazni, s magának végre új hazát keresni.» (!?) (Különcz magaviselete, feltűnő öltözéke és liberális nézetei miatt a társaságban s a hadseregben úgyis az Amerikainak nevezték el.)

«Megházasodni, s minden gondtól menten csak a magán és a társadalmi életnek szentelni magát.»

«Vagy nőtlen maradni, minden társaságtól, egy ordas farkas módjára visszahúzódni, lovat nevelni.»

«Diplomacziánál carriéret csinálni.»

«Élére állani egy pártnak, a jog és alkotmányosság ügyének élni.»

«Belletristává lenni, verseket, tragédiákat írni.»

«El lehet képzelni, – így fejezi be epigrammai éllel – ez az ifju ember, ki az én koromban még nem tudott életének irányt adni mily sokra fogja majd vinni mindezekben!»

Egy irányban, úgy látszik, mégis elég biztosan tapogatódzott.

Nem csalta meg sejtelme, mikor e sorokat is írta le: «Pedig úgy érzem, hogy még sok minden lakik bennem, s egykor mégis ki fogok válni a nagy tömegből!»

Honfitársaival való érintkezései közt nem hallgathatjuk el Czenkről, a közelebbi szomszédságba tett kirándulásait, lóháton (Snap nevü kedvencz paripáján) előbb Czirákyékhoz Dénesfalvára, aztán innét Bükre Nagy Pálhoz, a híres ellenzéki szónokhoz, kinek mindig jó barátja maradt, noha nem helyeselte utóbb a kamarási méltóság elnyerése végett állítólag Bécsben tett lépéseit. Ezt a geniális embert, mint philosophust, kertjében, fái és növényei közt, meglehetős bús hangulatban találta, edzve szivét a várható catastrophára, szomorkodva a «féltett s hőn szeretett haza» romlása, sülyedése felett. Ily fájdalmas előérzetet a családi boldogság sem enyhíthet eléggé. «Egy haldokló hazában, nincs jogosultsága már a szerelemnek sem, s ugyan mire valók lennének még gyermekek is!» – Az éjet, e különben sokak által különcznek ismert, rokonszenves barátjánál töltve, másnap (jun 7. 1820) Horpácson át visszamegy Czenkre.

34. FELSŐ-BÜKI NAGY PÁL.

Ezredéhez beszólíttatván, útba ejti Oroszvárt, hol a Zichyek mint valami kedves rokont, örömmel fogadják. Pestet, szinte kilencz évi távollét után látja viszont. Nem mulasztja el Gödöllőre is kirándúlni, hol jó barátnéja, Grassalkovics herczegné lakott. Debreczenbe érve, itt is egész útjában csupa Abderát lát. «Szegény elsülyedt ország, így ír meghatott szívvel és romlott gyomorral, mily kevés műveltség, mily kevés természetes tehetség és erő! Pedig egy kell a kettő közül: vagy velő, vagy váll!»

Míg mindenki egy összehívandó országgyűlésnek nézett elébe, melynek idejét elérkezettnek csak Metternich nem látta, a kormány egy merész kisérletet tett. Országgyűlés mellőztével s igy ősi alkotmányunk, világos törvényeink lábbaltapodásával követelte s hajtatta be megyénként a pénz- és véradót, subsidiumot és ujonczokat. Az ellenszegülő tisztviselők, természetesen mindenféle üldözéseknek voltak kitéve. Széchenyi, ki e mozgalomban, állásánál fogva részt nem vehetett, aggódva számítgatja össze a megyéket, melyek e kényes kérdésben állást foglalni mertek. 30 megye megadta magát; 31 ellenszegült. «A mint most mennek a magyar ügyek, – így elmélkedik Széchenyi, – nekem, ha a katonaságról leköszönök, a polgári pályán nem lesz más jövőm, mint a börtön, holott nincs szív, melyet őszintébb és forróbb hazaszeretet (s ezzel mindig a király iránti hűséget egybefoglalva szokta érteni) éltetne, mint az enyém. De mikor a közéletben külön választják a királyt a hazától, s ki az egyiknek szolgál a másiknak megrovását vonja magára»… (Nincs kiírva a mondat.) «Megyek Columbiába meghalni!»

Az országos ellenzéknek, a törvényhez való ragaszkodásán s a szegény adózó nép lovagias pártfogásán kívül, volt egy más sarkalatos elve is, melyre legnagyobb súlyt fektetett: ez a nemességnek minden adótól és közteher viselésétől örök időkre biztosított mentessége. Ezért már Széchenyi sehogy sem birt lelkesülni. Visszariasztotta honfitársainak «vak igazságtalansága, gőgje, és önhittsége». Sokat vitatkozott velök. Maga örökös ingadozásban élt: menjen-e? maradjon-e?

De a mi arra, hogy életének határozott irányt adjon, legdöntőbb befolyást gyakorolt, az a kisebb hazában, Erdélyben tett körútja s a lángkeblű b. Wesselényivel ez alkalommal kötött szorosabb barátsága volt. (Jul. 13-aug. 4. 1821.)

Szabadságot erre az útra azon ürügy alatt kért és kapott, hogy lovakat néz és vásárol a tisztikar számára. Ily járatban egyszer már kész volt Arábiába is utazni. «Hazája s a birodalom neki köszönhesse, hogy egykor jó lovai lesznek!» Érdekes úti jegyzeteiből lássunk nehány részletet.

A híres vendégszeretetet szívesen ugyan, de tekintettel az idő rövidségére, óvatosan is élvezte. Első gondolatja, de melylyel felhagyott, az volt, hogy mindjárt Zsibóra menjen Wesselényihez, kivel egyszer már Debreczenben találkozott, s hogy őt kérje fel vezetőjeül, mi kétségkívül nagy előnyére leendett. De tudhatta, hogy úgyis mindenütt tárt karokkal fogadják, váltig marasztalják, s ha már nem lehet, magok kisérik el s legjobb fogataikon szállítják egyik udvarháztól a másikig. Mindez némi ujdonság ingerével birt a külföldön akkor még jártasabb, bár itthon sem idegen ifju mágnás előtt. Benyomásai, egyenként bármily kedvezők, egészben mégis a magyar faj életképességére s főleg az «atyai» kormány ez iránybani jó szándékaira nézve, inkább leverők, semmint buzdítók valának. Bánffy-Hunyadon derék gazdája, az öreg Bánffy, ki akkor nem élt nejével, panaszkodott, hogy mikor a német császár bizonyos ,titkos conditiók' alatt Erdélyországot pártfogása alá vette, az is köztük volt, hogy a Bánffyak várai, az a Sebesvár is, melyet Széchenyi útközben megbámult, elpusztulni hagyassanak. Cselédekre bízott háza kissé rideg és kietlen volt; Erdély összes méneseit azonban betéve diktálta be vendégének. Kolozsvártt 14-én az ú. n. Quártaház fogadóba szállt. Nyugtalansága már kora reggel talpra állítja; s a kormányzó, kihez katonai egyenruhában legelsőbben elsiet nem fogadhatja, mert még alszik, ebédre azonban nyomban meghívatja. Fut innét Verdoni őrnagyhoz s Bánffy generálishoz.

Itt megismerkedik b. Jósika Jánossal, az öreg Esterházynéval, özvegy Bánffynéval, s viszontlátja a bájos (plutôt celeste que terrestre) Ruspoli Jáczint asszonyt, kit a bukaresti szép nők között látott s csodált meg először.

35. A QUARTA-HÁZ KOLOSVÁRTT.
Eredeti fénykép-fölvétel után.

Mi tetszését különösen megnyerte, s a magyarországi viszonyokkal némi ellentétet mutatott, az az itt létező öt vallásfelekezet közötti jó egyetértés volt, mely p. o. a közös temetőnek nyugodt birtoklásában is nyilatkozik. Ezt a türelmességet az igazi vallásosság legfenségesebb nyilvánulása gyanánt magasztalja. Új ismerősei közt – mert számos régiekkel találkozott – megemlíti még a két Béldi grófot, mint híres ménesek tulajdonosait. A hajdani székváros, melynek aristo-demokratikus színezete, komoly s egyuttal szivélyes hangulata ma is meglepi az idegent, az ő rokonszenvét is teljesen megnyerte, Trapanira (Sicziliában) emlékeztette; a színházban pedig, mely szintoly kicsiny, szintoly csinos és szintoly gyarlón volt világítva, magának a kedves városnak mintegy kisebbített mintaképét ismerte fel. –

36. BÁRÓ JÓSIKA JÁNOS KORMÁNYZÓ.

De nem mulathat sokáig. Megy 16-án Tordára, hol Thoman kapitánynyal köt ismeretséget, Maros-Ujvárra, hol az elavult rendszerű sóbányákat szemléli, s érdekes adatokat gyüjt ismeret-tárába. Estére siet Nagy-Enyedre, hol Serbelloni huszárezredest egy ronda kaszárnyában találja. Esterházy Dénes kiséretében, ki mellesleg az oláh parasztságról igen megvetőleg nyilatkozik, a Marost és a Küküllőt átgázolva, az iszapban szépen feldülnek s constatálják, hogy Erdélyben máskép, mint parasztszekéren utazgatni nem tanácsos. Gyula-Fehérvárott örömkönnyek közt látja viszont régi barátját s tiszttársát, Bárányt. – Megy a Király-földre. A szászok finomsága, kis városaik csinos polgárias kinézése, a legkedvezőbb benyomást teszi reá. A Schustek, Miske, Bethlen, Harting, Hackenau, Bruckenthal nevek fordulnak itt elő jegyzeteiben. Az ország e része teli volt akkor menekülő bojárokkal, míg a hős Ipsilanti, Amerikába szóló útlevele daczára, Temesvártt fogva tartatott. Sokakkal, – így többek között Cantacuzenoval is, – érdekes eszmecseréi voltak az akkori külpolitikai kérdések felett, melyek ma sem tartoznak a végleg megoldottak közé. – Utasunk gyorsan folytatja útját. Gyula-Fehérvárról Szász-Sebesen át Szebenbe, hol (19-20) két napig mulat, Sárkányon át Brassóba, hol 23. és 24-ét tölti el. Látja a törcsvári szorost; megy 25-én vissza Fogarasra, 26-án Medgyesre, 27-én elragadtatja magát Küküllővár gyönyörű fekvésétől, melynek kedveért időt is veszteget egy Bethlen grófnő «parazitái» közt. 28-án ujra Maros-Ujváron van, Mikes grófnál, kinek várkastélya s egész felszerelése a kétszáz év előtti állapotokat tükrözteti vissza. A gazda, úgy látszik, a bús magyarokhoz tartozik, s míg ifju vendégei kormányt, alkotmányt reformot egyaránt ledér hangon becsmérelgetnek, ő maga azon «igazsága által meglepő» (?) kijelentését vési eltörölhetlenül leendő reformerünk lelkébe, miszerint a mi legnagyobb bajunk az, hogy: «Magyarország már nagyon vén!» Innét 28-án ismét a kedves kis fővárosba, Kolozsvárra ért. Kevéssel azelőtt nagy inség sanyargatta az országot. Kolozsvár lelkes magyarjai egy Rumfort-társulattá egyesültek s olcsó levessel táplálták az éhezőket, 4-5 százat naponként. A császár (t: i. Ferencz királyunk) arra utazván, a bölcs kormány jónak látta ezt a «gyanus» jótékony egyletet hirtelen feloszlatni s az éhezőket egyelőre elzáratni, hogy a jó fejedelem ne láthassa népe nyomorát.

Ily sokféle benyomásoktól eltelve jut végre utoljára Széchenyi Zsibóra Wesselényihez (aug. 1.). Hogy a két hazafi, az ifju Magyarország s az ifju Erdély képviselői mit beszéltek egymással, arról keveset találunk Széchenyi naplóiban feljegyezve. Két láng egymás közelében összelobban. Egyenlő búsongás, csüggedés a haza sülyedése felett, egyenlő sóvárgás, reménykedés jobb állapotok után, készség élet és vagyon feláldozására; föltételek és tervek az elvesztett szabadság visszaszerzésére, de egyúttal az ősi alkotmánynak a kor szellemében leendő átalakítására; megvilágítása egyes részleteknek is, elkezdve a lótenyésztésnél, mindkettejök e közös szenvedélyénél, ama fontos teendőkig, melyek az egyszer ismét megnyitandó országgyűlésekre várnak; oszlatása a szűkkeblüség, az előitéletek oly sűrűfellegeinek; előkészítése egy szebb jövőnek úgy a magán, mint a, közélet terén, stb. stb. «Wesselényi közelebbi ismeretségével, – írja Széchenyi, – vajmi sokat nyertem; érzem, hogy vele szoros és oldhatatlan barátságban fogok élni.» Anyjához, Cserey Ilonához írt levelében is így nyilatkozik: «Nem is képzelheti Ön, mily nagy nyereség nekem az ő ismeretsége, s mily új becse lett életemnek a szerencsés lelet által (durch diesen Fund) mert valóban kevés embert ismerek, a kinek oly tiszta elvei és érzelmei volnának. A mi barátságunk állandó fog maradni, mert alapját azon óhajtásunk képezi, hogy egymást kölcsönösen tökéletesbítsük.» (Szept. 30. 1821.) Eszményi barátság volt ez, méltó párja annak az eszményi szerelemnek, melyre majdnem egy időben ama dicső asszony iránt gerjedett, kiről azt hitte, hogy soha sem lehet az övé. Megfogadták egymásnak, hogy köztük semmi titok nem lesz, s hogy semmi elnézéssel nem lesznek egymás hibái vagy gyengeségei iránt, hanem kiméletlenül s őszintén figyelmeztetik azokra egymást. Huszonkét év mulva, mikor Kossuth miatt, meghidegült a nagy barátság, fájdalmas merengéssel írta Széchenyi e szép visszapillantó sorokat a Jelenkorba: «Lángoló hazaszeretete (Wesselényinek) magasztos felfogása és bizonyos varázs, melyet annyiakra gyakorol, elbájolák lelkemet. Ó! mily gyönyörű pillanatokat tölténk egymással, mikor tele a legkínosabb epedéssel fel-feltünék néha előttünk egy reménysugár, hogy tán még sem fognánk egyedül mi magyarok lenni a civilisatio száműzöttjei. Czélunk nemes és hozzánk illő volt.» Politikában egyik a meggondolás és mérséklet, másik a szenvedély és izgatás embere levén, természetes, hogy utaik nemsokára elváltak. Pályájok végén, nagy csalódások után, a haza közös veszélye ismét össze hozta őket.

A két jó barát összebeszélt egy nagyobb, együtt teendő külföldi útra, mely mint látni fogjuk, részint fontos anyagi érdekeknek, részint ifjui ábrándozásoknak volt szentelve. Széchenyi ez alkalommal valamelyes lovakat is vásárolt tőle, noha később kisült, hogy még a lótenyésztés terén is elágaztak nézeteik. Haza utaztában még Drágon Wesselényi Istvánt, Hadadon Wesselényi Farkast látogatta meg. Tasnád, Nagy-Károly, Mező-Petri felé, aug. 4-én Debreczenbe érkezik.

Sokáig nem volt itt maradása. Első sorban a lóverseny ügye foglalkoztatá elméjét. E nemes sportnak, mint intézménynek, mint nemzetgazdasági és hadszerelési tényezőnek meghonosítása képezé úgy Ausztriában, mint Magyarországon, gondjainak fő tárgyát. Ma már alig lehet fogalmunk mindazon nehézségekről, melyekkel az első kezdeményezése akkor járt. Fáradsággal fogdosta össze az ügy iránt érdeklődőket; némelyeknek buzdító leveleket írt (p. o. Esterházy hgnek is), másokat személyesen szólítgatott.

37. FERENCZ CSÁSZÁR.

Belátta, hogy az udvar kedvezését kell legelőször is megnyernie; tehát magán kihallgatást kért ő felségénél, mellesleg talán saját régvárt előléptetése ügyében is szót ejtendő. Igazi esprit ďescalier módjára semmi sem jutott eszébe mindabból, a mit mondania kellett volna. A császár béketűrésre intette, s különben lóverseny-terveinek írásban benyujtására szólította fel, hogy annak rendje módja szerint tárgyaltathassanak. Noha megdöbbentette az a sejtelem, hogy az akkor divatos dicasteriális tárgyalás ezt is mint minden reformeszmét el fogja altatni, s bármennyire boszantotta is, hogy majd olyan emberekkel kell tárgyalnia, kik a «lovat a mulától sem tudják megkülönbözteni», – 1822 január 31. benyujtotta írásban is javaslatait. «Mint földbirtokos és mint lovassági tiszt» úgymond, «megtettem kötelességemet; tegyen ki-ki a maga szakmájában annyit, s az országnak jól fog menni dolga». Pesten az ügy látszólag jobban ment, mint Bécsben. Sikerült neki báró Wenckheim Józsefet (Aradm. főispánját) az ügy érdekébe vonni, a ki viszont Amadét nyerte meg, s vagy ötven aláírót gyüjtött össze; a megye házában tartották alakuló gyűlésöket s felkérték a nádort az egyesület védnökségére, mit ez nem is tagadott meg, s úgy maga mint estei Ferdinánd főherczeg bátorító figyelmet tanúsítottak az ügy és annak kezdeményezője iránt. De ennek legalább már akkor is magasb czél lebegett szeme előtt nem a ló, hanem az ember. «Az én szememben, mondá, a ló maga egy luxus, s ha nem volna, biz' el tudnék járni gyalog is.» Hat év mulva fogja kiadni első könyvét – a lovakról!

XII.

Külföldi útja, 1822-23. Lajos bajor király barátsága. Hohenheim. Epernay-i telep. Paris. Trappista zárda Normandiában. Gyónás (Universal Prayer). Londoni útja. Közgazdászati fonákságok. X. Károly koronáztatása, 1825. Canal du Midi. Eszményi szerelem. József császár dicsérete. Közvélemény hatalma. Selyem. Szederfa.

BIZTOS kezekben látva első kezdeményét, gond nélkül, de élénk tudásvágytól eltelve indúlt nagyobb külföldi útjára (1822 febr. 9-től 1823 márcz. 1-ig) melynek egyes részleteit, bár más forrásból ismeretesek, nem vonhatjuk meg olvasóinktól.

Útlevelét erre az útjára nem nagyon kellett sürgetnie; Metternich maga önként kínálta meg vele. Mikor újév napján bevett szokás szerint tisztelgett nála, azt kérdezte tőle, hol fogja ezt az (1822.) évet tölteni. Egyúttal értésére adá, hogy jobb is lesz neki akárhol másutt lennie, mint itthon. Természetesen attól tartott, hogy mint több megyében birtokos, itt vagy ott a gyűléseken, a mint várták is ezt tőle, megjelenvén, az ellenzékhez fog csatlakozni. Ez később, mint látni fogjuk, meg is történt, a bécsi körök nem csekély felháborodására. Egyik katonai főnöke pedig azon csodálkozott, hogy mit keres mindig a külföldön, ha csak, úgymond, valami constitutióról nem álmodozik!?

Márczius 1-én indúlván Bécsből, 4-én Münchenbe ért, hol épen a bajor országgyűlés ülésezett, s e miatt sorba járván a vendégfogadókat, csak nagynehezen kapott szállást (az Arany kakasnál). Sorsa azonban hamar jóra fordúl. Este a szinházban észreveszi Károly herczeg, kihívatja, s nyomban beviszi a király páholyába. Ez elhalmozza nyájassággal, kezét szorongatja, kedves Steferlijének szólítgatja, ebédre meghívja, felmenti minden udvari etiquettől, ne forduljon Trautmansdorfhoz (az udvarmesterhez) csak egyenest hozzá jőjjön (esetleg visszautaztában), mindig szívesen fogja látni, stb. A veje pedig (Ferencz császár és király), sóhajt fel a mi «örökös» kapitányunk, nem akarja még őrnagygyá sem kinevezni! Münchenben, hol az udvari istállók mellett a keletkező új műintézeteket is (Glyptothekát) megszemléli, sok régi s új ismerőse akad; de valami nagy rokonszenvre a bajorok iránt nem tud gerjedni. «Bajor sör, bajor fejek!» Fél, hogy a nemzeti képviselet oly «tiszteletre méltó» intézménye is, ily kisszerű kiadásban némileg nevetségessé fog válni. (?)

Augsburgnak, Ulmnak, hol a hírhedt Mack tábornok emléke éji rémként üldözi, 7-én Stuttgartba ér. Azonnal megnézi a hohenheimi telepet; ítélete az, hogy minden «királyi», azaz: nem olyan jó, mint lehetne. Legjobbak még az anyakanczák, rosszabbak a csődörök, legrosszabbak pedig a csikók. Wesselényi ítéletét nem tudhatjuk.

9-én Strasszburgba érnek; Rastadtban, kocsitörés miatt, hat órai késedelem.

13-án Epernayben a híres pezsgő-telepen, Moët és veje Chandon úrral kötnek barátságot, s élvezik vendégszeretetöket; jóformán be is csípnek. Mindenről részletesen értesitteti magát. A bor minősége a talajtól, a fürtöktől, a fekvéstől, a pinczekezeléstől, az esztendőtől, időjárástól, s végre egész elkészítése módjától függ; szóval annyi tényezőtől, hogy legnagyobb dőreségnek látszott előttök azt minálunk utánozni. Inkább tegyünk pénzre szert – úgy véli Széchenyi – s vegyük meg a jó bort, ott a hol kapható. E nézetéhez úgy látszik, egy huszonöt év mulva is (a védegyleti mozgalomkor), következetes maradt. A rambouilleti merino juhnyájuk is, mely inkább az öregebb úr gazdaságához tartozott, rendkívül meglepte, ámbár nála leendő meghonosításra mégis a szász királyi fajt véli alkalmasabbnak; ítéletét erről még függőben tartja. – 14-én reggeli hét órakor indúlnak Epernayből, s este 10 órakor már Párisban vannak. A hôtel des Princesbe szállnak; vacsorálni azonban Véryhez mennek, a Palais Royalba. Széchenyinek a lakomázás és a «hamis» bor megártott; de ezt eltitkolta Wesselényi előtt, kinek «struczgyomra» a vasat is megemészti. Hasznát vette ennek a trappisták asztalánál is, melyet nem hagyhatunk említetlen. Párisban a máskor mulasztottakat most bőven pótolgatta. Régi és új ismeretségeinek száma igen nagy volt, s egynél több alkalma nyilt korábbi kedvezőtlen benyomásait helyreigazítni. Legérdekesebb volt azonban Wesselényivel együtt^[21] a Normandiába, ľAigle és Mortagne között (Orne megyében) fekvő trappista zárdába tett zarándokútjok. Előre elhatározott szándoka volt megnézni azt a (XII. századból származó) intézetet, a melyben, úgy vélé, egykor élte napjait bevégzendő lesz.

38. TRAPPISTA MUNKÁBAN.

Egész áhítattal készült hozzá, gyóntatót is keresett, de ízlése szerintit a ledér városban nem talált. «Mindenható Isten,» így fohászkodik fel, «adj nekem erőt, hogy szintúgy dicsőíthesselek tetteimmel, mint gondolatimban és imáimmal». A Bibliothéque Royale-ba is elnézett, hogy az ódon zárda történetére vonatkozó adatokat kapjon. Három kis kötetet találtak s azt gondosan átnézve, útjokat térképen megjelölték. Hálásra Dreuxbe értek, hol jó vacsora várt reájok, ápril 4-én. Másnap, 5-én, Verneuilben hagyják üveges kocsijokat, melyet az ügyetlen postakocsis még Versaillesban feldöntött, s rázós kis szekéren (úgynevezett tape-culben) vitetik magokat az alenconi országúton Armentiersig. Itt kezdődött a gyalogolás, valamint a bőjtölés általi előkészület is; bőröndjét mindegyik a hátára vette. Az úton lehető legkevesebbet beszélnek, Széchenyi komoly áhítattal s fogékony szívvel óhajt közeledni a szent helyhez, s az eretnek Wesselényi véteknek tartaná háborgatni őt. Hisz nem rég Bécsben is egy szobában háltak, s közeledvén a lefekvés órája, Széchenyi engedelmet kért reá, hogy szokása szerint esti imáját térdepelve végezhesse; min úti társa nemcsak nem botránkozott meg, sőt nagyon is épült, s fenhangon magasztalá az olyan áhítatosságot, melyet nem a halál félelme vagy valamely nagy veszély, hanem az önkéntelen igaz ihlet fakaszt az ember szivében. A bejáratnál, kissé kellemetlenűl érintve egy korcsma tőszomszédsága által, olvassák a felíratokat:

De beszéltessük inkább magát Széchenyit, a mint úti naplójában közvetlen megörökíté érzelmeit.

«Meghúzzuk a harangot. Megnyílik a kis rostélyos ablak: nézik, ki van ott. Ez szabály. Aztán megnyitják az ajtót s egy újoncz (frére convers) földre borúl előttünk. Benedicite! Mit akarnak az urak? Felelek: Utasok vagyunk, meg akarjuk nézni az önök házát, ha meg van engedve. – Tessék! – Vezet fel egy kis szobába az első emeleten. Az épület szegényes kinézése, a mellettünk minden figyelem nélkül elhaladó barátok szótlan némasága, faczipőik kopogása a falépcsőn, komor hatást tett reánk. Az ajtó mögöttünk azonnal bezáródott s a portás a miheztartásúl szolgálandó házi szabályok egy példányát kezünkbe adta, melyet elolvasva, két barátot látunk belépni, a kik a legmélyebb alázatosság jeléül, leterülnek a földre előttünk s ezt megcsókolják. A mi Benedicite üdvözletünkre felállanak s egyikök egy szent könyvből valamit felolvas, – nem tudom, mindig ez-e a szövege? nekünk egy emlékeztetést a halálra olvasott belőle, hogy t. i. mindig készen kell lennünk a halálra s hogy jobb ma elkészülni arra, semmint holnap, mert a halál váratlanul is meglephet s a váló percztől függhet egész jövendő öröklétünk. A lépcsők, folyosók, úgy mint a szoba falai mindenféle feliratokkal vannak tele írva, melyek közűl nehányat lejegyzek:

Nagypéntek napja volt. A vendéglős, kit mindig csak egy évre nevez ki a tisztelendő atya, hogy az idegeneket fogadja s ellássa, azonnal a szobánkra jött s kérdezte, mit parancsolunk. Nem kívánunk mást, felelek, mint az éjet a zárdában tölteni, az imákat s éji virrasztást s minden egyéb szokott teendőt veletek együtt végezni, stb. Csendes örvendezéssel fogadta ezt s késznek mutatkozott kívánatink teljesítésére. A révérend pére, minden franczia trappisták^[22] főnöke, egy gróf Estenge, nem volt jelen. A priort don Augustinnak hítták. – Ostromlom mindenféle kérdésekkel a mi vendéglősünket, a ki jámbor együgyűséggel, szívesen adja feleleteit, végre egy két-kötetes munkát kézbesít, melyben minden szükséges tudnivalókat meglelhetünk. Fél óra mulva ételt és italt hoznak, mit mi, hogy elménk annál tisztább legyen, el nem fogadunk, daczára a vendéglős ismételt jószándokú figyelmeztetésének; végre senki sem kényszerít. Másnap, ébredőre egy kis reggelit kérek; de ezt a barát megtagadja, mert a rend szabályai nem engedik meg, hogy bőjti napon bármely idegennek reggel valamit adhasson. Béketűrés! Meg akarjuk szemlélni a klastrom belsejét, kertet, udvart; nem szabad! – A vendéglős megígéri, hogy éjfélkor fölkelt, ha a vigiliákon részt akarunk venni. Én gyónni szeretnék. Nem lehet. Idegent gyóntatni tiltja a törvényök. Éhen-szomjan, de mély ájtatossággal, fekszem le egy jéghideg ágyba. Milliárd eszme rajzik agyamban. Vajjon fájó emlékeim nem utalnak-e ilyen helyre engem is? Nem fogom-e utóbb is így végezni életemet?… Vajjon mit véthettek ezek az emberek, hogy ily borzasztó életmódra kárhoztatják magokat? – – Végre reám jött az álom, rózsaszárnyaival! A barát csakugyan megjött egy órakor s mi siettünk az egyház erkélyére. Nagy hideg. Tiszta holdfény, mely az ablakon át bevilágít. Kopognak itt-ott a faczipők. A szerzetesek két sorban felváltva mondják méla imáikat s felelgetnek karban egymásnak. Ez tart 3 1/2 óráig. Megyünk vissza szobánkba s az ágyba. Nyolcz órakor fel s öltözködni. A vendéglős körűl vezet bennünket. (Helyrajzi vázlat a Naplóban látható.) A szerzetesek életmódja, egyes részleteiben, igazán megdöbbentő. Soha tejet, vajat, vagy tojást vagy halat nem kapnak, ételöket alig ízesíti egy kis olaj. Hét hónapon át bőjt van: napjában csak egyszer esznek. Nyárban, a szomjúságtól eltikkadva, cserépedényből állott vizet isznak, hogy a felüdülés élvezetét is megvonhassák maguktól. Télen soha sem szabad tűznél melegedniök. Tizenegy óra mindennap az imának van szentelve, melyet térdepelve vagy állva, támasz nélkül kell végezniök. Fölkelni később nem szabad, mint éjfélkor, vagy legfölebb egy órakor. Télen-nyáron egy ruhájok van s felöltözve kell kemény deszkán hálniok. Aztán az örök némaság! Ha egyszer a fogadalmat letette, apját, fiát, testvérét nem szabad többé megismernie vagy vele beszélnie. Az önkínzás ezer apróbb nemét gondolták ki mindezekhez. Ha valamelyiknek bármely hozzátartozója meghal, legyen az bár édes szüléje, azt névszerint nem adják tudtára, hanem úgy teszik közhírré, hogy mindenki a magáét gondolhatja s annál buzgóbban imádkozik érette.»

«Igaz dolog ez? vagy őrjöngés? Soha sem érezni az élet örömét, soha Istennek hálát nem adni a léte fentartásáért, szíve minden gerjedelmét elfojtani, a szerelem álmáról, élveiről örökre lemondani? Önző számítással csak saját lelke üdvére gondolni s elzárkózni minden embertársától! Az agy gyöngeségének vagy egy messze kiható mély számításnak eredménye-e ez?»^[23]

«Mindezek daczára a barátok nincsenek oly rossz színben, mint az ember gondolná; sőt némelyik jó kövér és piros-pozsgás; nagy kort érnek, kevés a beteg köztök. Miután mindent megnézegettünk, ismét a templomba mentünk, hol három óra hosszat tartott az ájtatosság. Éhezésem megzsibbasztá lelki szárnyaimat. Egy ablak közelébe vettem magamat, melyből egy szomszéd halomra s erdőre nyilt kilátásom. Oda nézve, még tudtam imádkozni, befelé, a templomra, oltárra fordítva tekintetemet, az lehetetlen volt. A barátok ájtatossága őszintének látszott, néha egy mély sohaj vagy nyögés hatott meg, mozdulataik inkább gyorsak és ügyesek, mint búskomolyak s távol van tőlük minden affectatio».

«Ezek végeztével enni valót kaptunk, kívánatunkra ugyanazt, a mivel a szerzet él. Volt tehát vízben főtt gyökér és zöldségféle minden hozzávaló nélkül, csak egy parányi sóval füszerezve, vízben főtt zúzott burgonya mind hatalmas adagokban. Daczára negyvenkét órai koplalásomnak, nem bírtam lenyomni.^[24] Megkínáltak még két étellel, a mi tejjel és vajjal készült valami főzelék lett volna; de ezt megköszöntük. Bort nem isznak, még almabort sem, hanem csak vizet. Még szigorúbban veszik a dolgot, mint reformátoruk, Rancé, rendelte; ők egyenesen a szent Benedek példájának betűszerinti követését tüzték ki maguknak.»

«Sokat lehet erről okoskodni, lehet sajnálni őket, lehet csodálni életöket merő hasztalanságnak tartani; de én mégis azt hiszem, Isten előtt nem lehet visszatetsző az, hogy vannak érző lények, melyek az ő kedveért, oly szóval ki sem mondható szenvedéseknek vetik, alá magukat. A testnek ez a sanyargatása, minden földinek ez a teljes megvetése, kell, hogy a lelket magasra fölemelje. Az emberben rejlő két elem örökös harczban egymással, okvetlen vagy gyarapszik vagy veszít egyik a másik rovására!».^[25]

«Ápril 6-án esti öt órakor elindultunk s mintegy négy óra alatt gyalog ĽAiglebe értünk. A priornak háromszáz frankot adtam át, hogy emlékezzék meg imáiban jó atyámról s kedves sógornőmről. A prior viszont egy okirattal ajándékozott meg, melynek erejénél fogva a társulatuk tagjává lettem. Ennél több zárt társulatnak sem vagyok tagja: ki hinné!» ––

A nevezett helységben kocsijok várt az úri zarándokokra. Széchenyi másnap reggel itt is a templomot kereste fel, hogy az ő húsvéti ájtatosságát végezhesse, mit soha el nem hagyott. Gyónása egy álló óráig tartott; a teljes bűnlajstrom, melynek terhétől szivét megkönnyítette, Naplójában olvasható s felette érdekes bepillantást enged e küzdő nemes lélek bensejébe.

Útjokat azután, hol gyalog, hol kocsin, hol hajón is, például Honfleurből Havre de Graceba folytatták, néha együtt, néha különválva.

Ha Voltaire buzgó olvasójának ama bűnlajstromát, melyet őskeresztény divat szerinti nyilvános gyónásnak vehetünk, figyelemmel végig olvassuk, két ponton meg fog akadni szemünk. Egyik, hogy nem meri ígérni javulását «vu ľexpérience». Látva, hogy ugyanazon vétkek, daczára minden igyekezetének, nála újra meg újra ismétlődnek.

Másik, hogy nem érzi elég erősnek magát a hitben. «Point de foi.» És: «Ni chaud ni froid». Mert, úgy magyarázza azt meg, – a más hitét is szintoly jónak tartja, mint a magáét, s ha véletlen más hitben születik vala, abban is megmarad holtig! – Haza érve, egyik első gondja volt felkeresni régi gyóntató atyját, pater Flóriánt, s elpanaszolni neki, hogy egyszer-másszor tiszteletlenűl is beszélt a vallás valamely hittételéről, a mi bizonnyal csak nagyon ritkán talán épen poharak közt, eshetett meg rajta. De a türelmetlen felekezetességen felülemelkedő igazi benső vallásosságának s vele kapcsolatos emberszeretetének, egész életén át, a nyilvános vitatkozások terén is, számtalan bizonyítékait adá. Ez időben Pope Universal Prayerének egy német fordításával (prózában) tölté be naplója nehány lapját, aláhúzva ezt a két jellemző strófát:

«Mit a lelkiesméret tennem parancsol vagy tilt, azt felismernem és követnem engedd sokkal inkább, semmint akár a poklot kerülni, akár a mennyországot kiérdemelni iparkodjam».

«Soha ne engedd, hogy gyenge kezemet felemelni merészeljem azok kárhoztatására, kiket tudatlanságomban a Te ellenségednek néznék».

Vallásos nézeteit, bölcseletét, különben élte alkonyán, Önismerei cz. munkájában bővebben fejtegeté.^[26] Nagy kísértések, lelki szenvedések óráiban keresett és talált vígaszt ez érzületében. Hajtotta olykor a babona, vagy mysticismus felé, táplálta önkínzásra való nagy hajlamát; de soha sem vitte a vakbuzgóság, a szeretetlenség határáig.

Az érdekes zarándokút után ismét Angliába megy; május 15-én Londonban találjuk. Tanulmányozza a lovakat, a Tattersalt; de egyuttal a parlamentet s a társadalmi viszonyokat is. Wellington, Cincinnatusra emlékezteti; egyszerű, vidám, kellemes társalgó. Általában el van ragadtatva az itteni állapotoktól; kedélye nyugalmát s jó hangulatát csak a szállongó háborús hírek zavarják meg.

39. WELLINGTON HERCZEG.

Törökország ellen készül valami, s ha ezrede a határ felé mozgósíttatik, a kötelesség vagy álbecsület őt is visszakényszeríti; quietálása vagy szabadságolása, most, egynémely jóbarátja nézete szerint, minden jó hírnevét egyszerre tönkre tenné; szó sincs róla, hogy az őrnagyi czímet is megadnák neki. Wesselényivel legelőször a newmarketi síkon találkozik, hol ez már lóháton ülve jő elébe. Tud már mindent, mit e helyen tudni kell; bejáratos minden istállóba, minden training groomot ismer; igazi öröm volt látni ügyességét. Később segítségére van neki valami lóvétel miatt támadt kellemetlen ügyében. A számos előkelő, új vagy régi ismeretségek sorából elég legyen csak nehány nevet kiemelnünk. Burghess, Westmoreland, Udney, Barclay, Jersey, Esterházy Pál, Lady Cooper, Lady Morpeth, Clanwilliam, Littleton, Lord és lady Holland, Wilson, Campbell, Grosvenor, Ellenborough, Grafton, Tornbill, Macdonald, Lieven. Anglia, úgy látja, oly magaslatra ért, minőre még a föld egy népe sem jutott, de azért még fölebb is mehet, mert semmi magvát a romlásnak nem hordja magában. A mellett, hogy folyvást társaságban kell lennie, ebédekre, bálokra, szinházakba kell járnia, a bájos nyaralókra ki- kirándulnia, még olvasmányaiból sem fogy ki sohasem. A pénzt, melynek bővében volt, csak úgy dobálta. Aug. 12-én indúl Calaisba, s 33 órai utazás után kocsin 13-án ismét Párisban van. Itt Bühl, Pozzo di Borgo, Alfieri, Somariva, Stewart, Lafitte Sagan, Wilson, stb. társaságában tölt jó órákat; csak Louise sógornője halála híre szomorítja. 29-én éjfél után innét is indúl. Szept 1-én Frankfurtban nem mulasztja el megnézni Ariadnét, Dannecker remek szoborművét. 3-án Johannisbergen tiszteleg Metternich herczegnőnél, 4-én Stürmerrel Wiesbadenbe, aztán a vendégszerető Münchennek ez egyszer elkerülésével Würzburgba, Nürnbergbe, Regensburgba, Hardingba, hol a vámőrökkel kell (t. i. borravalók közvetítésével) végezni, s 9-én Amstättenbe ér, hol készakarva megmarad, hogy Bécsbe nappal ne kelljen bevonúlnia. 10-én megtalálja Angliában vásárolt s előre küldött lovait, melyek most egytől egyig sehogy sem tetszenek! – 11-én jó anyját zárta karjaiba, ki távolléte alatt valami «nagyszerű» üzletet kötött, mely adósságai egy tetemes részétől megszabadította. (Egy amortisationalis kölcsön akkor még nagy ujság volt s a magyar földbirtokosok jámbor óhajtásai közé tartozott.) Pál testvére mind a mellett jóakarólag figyelmezteti, hogy házasodjék már meg, mert eddigi életmódjának folytatása mellett tönkre fog menni. 1824 január 22-én jó édesanyjokat kelle halva látniok s 23-án sírba kísérniök.

Az egy évet, melyet ezután Széchenyi itthon töltött el, ismét derekasan felhasználta a honfitársakkal való sűrűbb érintkezésekre, saját gazdaságai rendbehozására, tanulmányainak, különösen a magyar köz- és magánjog terén, kiegészítésére, s külföldön szerzett tapasztalatainak némi rendszerbe foglalására. Képzelhetni, hogy örökös forrongásban élt. Megvillant benne a gondolat, hogy vagy egy röpiratban, vagy a kormányhoz benyujtandó külön emlékiratban fejtegesse Magyarország alkotmányos jogait s a birodalomban különállását. (Egy későbbi mondása szerint «saját tengelye körűl forgását».) Egy jeges téli napon kompon kelvén át, némi életveszélylyel is a Dunán, élénk óhajtás támad benne a két ikerfővárosnak egy állandó híddal leendő összeköttetése iránt, s e czél elérésére kész volna feláldozni egy egész évi jövedelmét. Majd ujja hegyére vesz némely nemzetgazdászati «baklövéseket», melyek összegéből, úgy látja, szép kis deficit származik. Például: 1. Anglia látja el sóval a poroszokat, nem pedig Vielicska. 2. Visszafizetjük az angoloknak azt a pénzt, melyet nyers terményeinkért tőlök kapunk, holott azt megtarthatnók. (T. i. ha magunk fognánk hozzá azok feldolgozásához.) 3. A gabona kivitele Magyarországból Ausztriába súlyosan meg van terhelve, míg Ausztriából Bajorországba alig egy kicsit. (Régi panasz, melynek ellenében mindig a magyar földbirtok adómentességét vetették szemünkre.) 4. Hogy a paraszt s az egész munkás-osztály évenkint 65 napot elhenyél. 5, A robot, mely többnyire elveszett idő. Egy szabad munkás rendesen kétszer annyit végez, ha magának dolgozik, mint a ki úri munkára megy stb.

E sorozatot legközelebbi (német-franczia-olaszországi) útja után «Osztrák ostobaságok» czíme alatt még nehánynyal megtoldja. Többek közt a dohánykivitelre akkora vámot vetettek, hogy olasz földön most már inkább maguk termesztenek; a pamut forgalmát Triesztből elterelték stb.

Ezen újabb útjára jó ürügyűl szolgált a X. Károly franczia király koronáztatása, ki mint Artois gróf, testvére, XVIII. Lajos után örökölte a trónt, mely ünnepélyre Sz. régi jóakarója, Esterházy herczeg kíséretében küldette ki magát. (Természetesen a maga költségén.)

A szerencsés véletlen, vagy mondjuk inkább isteni gondviselés, ez időben szívsebeire is oly balzsamot hozott, mely fájó volt ugyan, de tartós hatású, s végeredményeiben, a föld göröngyét megvetve, egekbe emelő. Egy gyorskocsiban Oroszvárra utaztában pillantá meg 1824 aug. 24-én először gr. Zichy Károly csodaszép nejét, Seilern Crescenciát, s többé soha sem tudta feledni. Volt akkor az előkelő társaságok körében egy ünnepelt angol írónő, lady Lamb, a ki többek közt abban tetszelgett magának, hogy az emberek jellemét bizonyos küljelenségekből leolvassa. Ez Széchenyinek, kit mint szellemes társalgót igen megkedvelt, több bókok közt azt a prognosticont állítá, hogy a szerelem nála igen állandó ugyan, csakhogy tárgyát gyakran változtatja. Az eddigiek után ítélve (vu ľexpérience) nem mondhatunk ellent e jóslatnak; most érkezett el a pillanat, hogy azt alaposan megczáfolja. Az elérhetetlenből egy eszményképet alkotott magának, s ez a reménytelen ábrándozás egész életének komoly és határozott, de egyszersmind magas idealismustól áthatott irányt adott.

40. X. KÁROLY FRANCZIA KIRÁLY.

Lemondva minden egyéni boldogulásról a magánéletben is, tisztán és kizárólag a közügynek szentelheté magát!

A koronázási út, s ennek ódon unalmas szertartásait követő nagyobb tanulmányút részletei más forrásból már eléggé ismeretesek lévén,^[27] itt csak rövid ismétléssel kell átesnünk rajta.

1825 május 10-én indúlt Bécsből, 13-án Stuttgartba ért, hol el nem mulasztá a királyi méneseknek újra megszemlélését. 14-én délben Strassburgban volt, 16-án délután Párisban. A vidék nagyon szegényesen nézett ki; Chalonsban mégis egy ember biztosítá, hogy a budgetjük ugyan egy milliárd, de nincs senki Francziaországban, a ki kétszer annyi adót, mint a mennyit most fizet, meg ne bírna, s ha az indemnitás egyszer ki lesz fizetve, senkise fog többé reá gondolni. – 19-én bemutatják a királynak; 20-án a minisztereknek és követeknek. 21-én fogadás Esterházynál; 26-án indúl vele, jó postakocsin az ősi koronázási városba, Rheimsbe. Útközben érdekes eszmecsere fejlődik köztük. A herczeg, úgy látszik, bizonyos magaslatról tekinti az eseményeket, mely őt felmenti attól, hogy bármelyik részen a küzdők sorába álljon. Mindennek a világon, mondja többek közt, megvan a maga divatja. Sokféle szenvedélyekbe láttuk már merülve az emberiséget. Hódítás, vallásháborúk, új alkotmányok, reformok, szépművészetek stb., sorban lelkesítették. A mai kor anyagi érdekekért lelkesül. Általános a vágy a maga helyzetén lehetőleg javítani. Látja ön, hogy Villéle járszalagon vezeti Francziaországot; Rothschild a legszorosabb barátságban van vele. Ez az irány magyarázza meg Anglia magatartását Brazilia, Mexico, Buenos-Ayres és Columbia függetlenségének elismerésében, stb.

41. HERCZEG ESTERHÁZY PÁL NAGYKÖVET.

Ifjú országokban az érverés mindig sebesebb s csakis az uj világban lehet nagy nyereményekre kilátás. Elmondja aztán a herczeg mint gazdagodtak meg sokan a braziliai kölcsönnél s némely magán vállalatoknál is. Rivafinoli például már 60 millió fontot szerzett magának. E serdülő államokban a nyerészkedés mérveit mi meg sem itélhetjük. Míg mi szorongva és verítékezve gyüjtögetjük a garast és a krajczárt, ott csak guineákban beszélnek, s egy ügyes szerző előtt új mesék országa nyilik meg. Áttérnek aztán hazánkra, mely szintén parlagon hever, s oly kincsekre tehetne szert, stb. stb.

28-án van a király bevonulása Rheims városába. Vecsernye.

29-én a koronázás, mindenben szigorúan ódon szertartás szerint.

30-án osztották a St.-Esprit-rend jelvényeit. Széchenyinek is jutott belőle.

31-én katonai szemle.

Június 1-én indúl Széchenyi Párisba, hová 2-án megérkezik, s nyomban unni kezdi magát. Más szemmel nézi most azt az előkelő világot, mint tíz évvel ezelőtt. Noailles, Girardin, Northumberland, Granville, Burghess, Guiche, Potoczky, Kradock, Löwenhielm, Segur, Redem, Rothschild, Montgommery, Fimarcon, Humboldt, stb. stb., hosszú sora volna mindazon részint pillanatnyi érdekű, részint a történelembe átment neveknek, melyek most naplójában szerepelnek. Leginkább elbájolják az Orleansok. Örömmel látja a gyermekek számára berendezett torna-oktatást, s a nélkülözés iskolájában szerzett komolyabb jelleget. «Ľécole de la misére et des privations est la seule, dans laquelle on apprend quelque chose!»

Ezekre nem volt alkalmazható az ismeretes mondás: «Se nem tanultak, se nem feledtek».

Természetes, hogy a Villéle-féle kormányzattal, mely utóbb Polignac által tűhegyre állítva, a Bourbonok végleges bukását vonta maga után, nem rokonszenvezhetett.

16-án elhagyja Párist, jól megrakott kocsival, s Orleans, Menars, Tour, Angouléme, Bordeaux állomásokon át a Pyrenei hegységnek tart. Mindenütt nyitott szemmel utazik, s gyüjti az utóbb használható jegyzeteket. Leginkább fölgerjeszti figyelmét a Canal du Midi, melyet XIV. Lajos alatt Pierre Paul Riquet épített, kinek épen akkor emeltek ott egy emléket. E szép művet egykor II. József is megbámulta. «Rossz néven vehető-e,» kérdi Széchenyi elragadtatásában, «ha egy ily hatalmas mű látásánál, melyet oly nagy kitartás és erős akarat hozott létre, az üterünk sebesebben ver? S ha valaki ezt a nevezetes helyet azzal a szép álommal hagyja el, hogy otthon valami hasonló nagyszerűt fog kezdeményezni? Lehet-e egy ifjú fejedelmet hibáztatni, hogy országába a régi slendrián és megrögzött előitéletek elleni mély utálat érzetével tér vissza, s kellő megfontolás nélkül is mindent felforgatni s átalakítani akar?»

Ime, hol csírázott a Duna- és Tisza-szabályozás eszméje!

Hogy azonban a népeket akaratjok ellen boldogítni nem lehet, s hogy elvégre is az alkotmányos út a legbiztosabb, azt a nemsokára megnyitandó pozsonyi országgyűlés fogja kitörölhetetlenűl lelkébe vésni.

Egyelőre, mint eddigi észleletei és elmélkedései eredményét iktatja úti naplójába e sorokat: «A közvélemény hatalma egy egészen új tényező a történelemben, s mely legjellemzőbb vonását képezi mostani korszakunknak. Még pedig nemcsak a szabad államok érzik annak befolyását, hanem a despotikus államok sem bírják kivonni magokat uralma alól.»

«Mikor Ausztria az ő szerencsétlen korszakát élte, minő nagy becse volt akkor egy értelmes, okos embernek; s most mennyire hemzsegnek ismét mindenütt az ostoba fők! Most, hogy a koczka jobbra fordult, tudományt, belátást feleslegesnek tartanak; sőt veszélyesnek!»…

Részleteket, mint szorosan mostani tárgyunkhoz nem tartozókat, mellőzve, elég lesz csak megemlítenünk, hogy Montpellier, Nimes, Avignon, Vaucluse, Marseille, Toulon, Nizza, Turin, Milano, Velencze s végre Triest érintésével úgy rendezte be idejét, hogy épen az országgyűlésre érjen haza, mely reá s az országra nézve epochális lett.

Egyet még sem szabad hallgatással mellőznünk. Ez, déli Francziaországban és Olaszországban ez alkalommal gyüjtött adatai és fölvett számításai a selyemtermelésről és szederfa-tenyésztésről, mik később is, mint tudjuk, annyi idejét és fáradságát vették igénybe. «Mennyit jövedelmezhetne csak az ő czenki birtoka is, s mennyi milliót hozna országnak ez iparág meghonosítása!»

Szept. 2-án Triestet elhagyja, 3-án Pettauba 4-én Apátiba ér. (52 órai út kocsin.) 6-án Sopron, 7-én Horpács, 9-én Bécs.

12-én Pozsonyban van az országgyűlésen.

XIII.

Széchenyi Naplói. Magyarország halott? Az 1829-27-iki országgyűlés. A trónbeszéd. Országos bizottságok. A királyné (Carolina Augusta) koronáztatása. Sz. jegyzetei a ker. ülésekről. Szlávy. Német. Dessewffy. Nagy Pál. Ulászló törvénye. Sz. szűzbeszéde, okt. 12. Kerületi ülésekről. Metternich nézetei. Cziráky nyilatkozata.

42. AZ AKADEMIA ALAPÍTÁSA.

SZÉCHENYI egy megbecsülhetetlen irodalmi hagyatékot hagyott reánk Naplóiban. Bármely életírója czélszerűbben alig járhat el, mint ha e biztos vezérfonálhoz tartja magát; más úton járva, könnyebben fog megtévedni; míg e közvetlen forrást aránylag csekély fáradsággal fogja akár ott a hol hézagos, kiegészíteni, akár a hol szükségesnek látja, megigazítani. Ezt az útat választottuk mi is, midőn sokféle töredék jegyzeteinket összeszedve, s összeegyeztetve e munka írásához fogtunk; számítva a művelt közönség további, nem lankadó figyelmére s jóakaró elnézésére.

Azon időpontig értünk, az 1825-diki országgyűlésig, mely ősi alkotmányunk visszaállításáról, újabb sérelmek elleni biztosításáról, s egyuttal reformtörekvéseink, nemzeti újjáalakulásunk megkezdéséről lőn örökké emlékezetes. E szerencsés kezdettől fogva parlamentális fejlődésünk, s ezzel karöltve társadalmi és közéleti, irodalmi és művelődési haladásunk, akadályokkal küzdve bár, lépésről-lépésre, s félbeszakítás nélkül előbbre ment, több mint két évtizeden át, egész a 48-diki válságig. Ez időszak első, nagyobbik felét méltán nevezhettük el Széchenyi-korszaknak, míg a végét a Kossuth nevének varázsa sugározta be s borította utóbb el, hosszú időre, egész a feltámadás ama napjáig, melyhez Deák neve van kötve.

Nagy hibába esnénk, ha Széchenyinek annyiszor ismételt phrasisait: «Magyarország aluszik, Magyarország tetszhalott, Magyarország már meg van halva», betű szerint vennők. Ha a lakosság egy nagy része mintegy álomba látszott is merülve lenni, s közönynyel nézte nehány jobbjainak, előreláthatólag sikeretlen buzgólkodásait: e kisebb rész soha sem szünt meg jeleit adni, úgy saját benső életének, mint egy szebb jövőbe vetett eleven hitének. Egy egész nemzet nem hal meg oly könnyen; s ha ily szomorú esemény bekövetkeznék, ott bizonynyal elkésett volna bármily kitünő egyes embernek minden erélye s belátása: a halottba uj életet egy Isten sem önt többé.

Magyarország kezdettől fogva a szabad, az alkotmányos országok közé tartozott. A kényuralom sem vette azt elvileg soha tagadásba, s ürügyet keresett, hogy saját lételét, az írott, megpecsételt jogok ellenében, csak ideig-óráig is igazolhassa. Lejárván napjai, azok, a kik hűtlenűl hozzászegődtek volt, szégyenkedve huzódtak félre s könyörögtek bocsánatért a nemzet színe előtt. Törvény szerint egyáltalában nem lehetett országgyűlés nélkül kormányozni, s a kik ezt akarták, maga a nagy szellemű II. József császár is, mindig csak próbaképen, s a nemzeti képviselet lehető elhalogatásával tették; mintegy utólagos jóváhagyás reményében. Így támadtak ama hosszú szünetek, minő az 1812-diki országgyűlés és az 1825-diki közt is volt, s mely szünetelés alatt a nemzet szunnyadni látszott ugyan, de csak azért, mivelhogy nem volt tere és alkalma jogát kellő nyomatékkal érvényesítnie, s akaratát nyilvánítnia. Mihelyt egy országgyűlés ismét kihirdettetett, a kormánynak készülni kellett a feleletre vonatásra, s módokról kelle gondoskodnia, a lehető legtisztességesebb, ha nem is legőszintébb kibékülésre. Ily időbe esik Széchenyink pályafutásának kezdete.

Egészen más kérdés az, hogy az ősi magyar alkotmány megfelelt-e a kor kívánatainak? vagy, hogy érdekébe tudta-e vonni a népesség zömét? akár csak a polgárságot? s találta-e ebben támaszát? E kérdésre, melynek jogosultsága ma oly kétségtelennek látszik, viszont arra kell figyelmeztetnünk, hogy egy általános reform szükségének érzete az akkori kiváltságos osztály körében úgy el volt már terjedve, hogy szabadelvűségben nem ritkán két szélsőség versenyzett egymással. Egyik, az úgynevezett josefinismus traditioihoz ragaszkodva, az újjáteremtés művét felülről, – másik a franczia forradalom eszméivel eltelve, inkább alulról vélte biztosabban kezdeményezhetőnek Meg volt természetesen mind e törekvéseknek antipodja is azon (ily néven bár nem ismert) ó-conservativekben, kik a régi épület bármely kis kövének megingatását ellenezték, nehogy az egész összedűljön.

A megyéknek, legújabb időkig, a rendi alkotmány szelleméből kifolyó azon alkotmányos joguk volt, hogy «követeket», – nem képviselőket modern értelemben, – küldöttek az országgyűlésre, kiket határozott és részletes utasításokkal láttak el, s visszahívhattak. E rendszer nem volna ugyan beilleszthető a modern parlamenti kormányzásba, de az alkotmányosság szellemének akkor hathatós élesztője volt: minden megyegyűlés melyen a jövendő országgyűlés teendői megbeszéltettek, megannyi kis országgyűlés képét mutatta. Legcsekélyebb tagja is érezhette, hogy ő a souverain hatalom részese.» Membrum Sacrae Coronae».

E szellem és a mozgalom tehát megvolt. Azt Széchenyinek – vagy bárminő nagy nevet tudnánk is az övé mellett felhozni, – teremtenie, előidéznie nem kellett; ellenkezőleg, azt kell mondanunk, a szellem és e mozgalom hozott, teremtett nekünk egy Széchenyit, aztán mást meg újra mást, a kire épen szükségünk volt.

Ez így volt mindig, így lesz, s kell hogy így legyen. Szomorú volna, ha egy nemzet létele, átalakulása, boldogsága egyes, bármily hatalmas egyéniségekhez volna kötve. A mennyit nyerne ily félistenek által a regetörténelem olympja, annyit vesztene itt e földön maga a nemzet, mely közszellemétől s önállóságától megfosztva, egészen eltörpülne, s folytonos kiskorúságában ide-oda hányattatva, csakhamar kitörölve látná magát az élők sorából.

A bár megszakgatott politikai élettel, melynek hivatalos nyelve többnyire még a latin volt, párhuzamosan fejlődött a nemzeti irodalom, mely egy szűkkeblű censura igáját nyögve sem szünt meg őrködni legszentebbb érdekeink felett.

Kitünő írók egymást buzdítva ápolták, mint őrizetökre bízott templomi kincset, a hazai nyelvet és hazafias költészetet; többre becsülve mindig a lángoló honszerelmet az alkotó szellem ragyogásainál.

Az országgyűlés szeptember 11-én volt egybehíva. Szokás szerint a megjelenésre (pro comparitione) három nap engedtetvén, az első (országos) ülés csak 14-én tartatott meg. Ezt megelőzőleg a Pozsony megye teremében rögtönzött összejövetelek (Guzmics szerint 12-én és 13-án; Széchenyi szerint csak 13-án, mint kerületi ülés) csakis a még meg nem alakult testület magán értekezleteinek tekinthetők. A parlamenti téren még ujoncz, a lóverseny-egylet első alakuló gyűlésén kívül (gr. Amadé és Wenckheim vezérlete alatt) nyilvános tanácskozásban még soha részt sem vett Széchenyi sasszemmel meglátta, hol és kikben kell keresnie a bekövetkezendő események súlypontját. Angliában szerzett tapasztalásai is, hozzávéve a kormányzó herczeg (most már IV. György király) ismeretségét, oda utalták, hogy az alsóháznál, vagyis a követek táblájánál keresse azt, mind a mellett hogy itten sem népképviseletről, sem polgárok képviseletéről akkor még szó sem volt. A minden fontos ügyet előkészítő s kezdeményezési jogukra féltékeny «kerületi» üléseknek, mindjárt kezdettől fogva, nálánál szorgalmatosb és figyelmesebb látogatója nem volt. Jegyezgetett versenyt a hivatalos tudósítókkal és jurátusokkal, kiknek vele együtt a szűk és zsúfolt teremben csak álló hely jutott, úgy hogy kardjok markolatán, vagy kucsmájokon vagy épen egymás hátán írva kellett nagy sietséggel jegyzeteiket megtenni, s otthon emlékezetből kiegészíteni. Széchenyi első észrevételei is ezen feltünő anyagi akadályokra vonatkoznak: a helyiségek okosabb beosztására, gyorsírók alkalmazására, valami tanácskozási rendnek megállapítására, az elnök szükséges tekintélyére, a hőség, a nyugtalanság, s folytonos idővesztegetés elhárítására vagy legalább mérséklésére. Az elkerűlhetetlen üdvözlő beszédek és sokféle tisztelgések őt nagyon untatták, sőt, az általános meghatottság pillanatai alatt is, hidegen hagyták. Az országgyűlésnek sűrűbben, legalább is a törvényszabta három év alatt egybehívását – később majd folytonosságát is, – már azért is elengedhetetlennek tartja, hogy a Rendek a gyakorlatban benmaradjanak. Különben a legközelebb szomorúan tapasztalt alkotmánysértések megújulása elleni biztosítékokat, a megyék levelezési jogának Metternich által ellenzett épségben tartását, a pénz értékének állandósítását, (mai kifejezéssel: valuta helyreállítását), az úrbéri viszonyok szabályozását, a közigazgatás javítását, illetőleg az 1790-ki országos küldöttségek munkálatainak felvételét, és a közvélemény (opinio), közszellem élesztését, érvényre emelését, mint oly programm pontjait jelöli meg, melyek egyrészt az akkori ellenzék, vagyis nemzeti párt buzgó tagját, de másrészt azontúl a korát megelőző, előrelátó államférfiút ismertetik meg velünk.

Szept. 14-én a Rendeket Szögyény Zsigmond personalis üdvözölte magyar nyelven, kinek Jordánszky esztergomi főkáptalani követ felelt, mindkettő egyuttal a czélba vett koronázási ünnepélyek iránt stb. tájékoztatván a közönséget; a Főrendeket latin beszéddel József főherczeg nádor üdvözölte, s felelt reá Rudnay primás. Azután a két tábla, deputatiókkal üdvözölte egymást; s Szepessy püspök lelkes magyar beszéde «villanyozta fel» a közönséget. Mise után, úgynevezett «elegyes ülés» tartatott, az ünnepélyes bevonulás, üdvözlő beszédek stb. megállapítása végett. 15-én a fogadó küldöttség Schloszhofba menvén, hol az udvar gyülekezett, itthon pihenő nap volt. Ezalatt Széchenyinek egyéb baja nem volt, mint hogy az «öreg Zichy» (a pénzügyminiszter) kiszorította szállásából. 17-én a király királyné s az egész udvar ünnepélyes bevonulása. Kíséretében volt Reviczky kanczellár, s Metternich, ki hogy miként fogta fel a dolgot, azt később jelezni fogjuk, 18-án mise a Salvator templomban. A primási palota dísztermében megjelent Ferencz király s Koháry herczeg rövid magyar beszéde után, trónuson ülve felolvasta hosszú latin trónbeszédét. E beszédet ő felsége maga fogalmazta s előbb németűl leírta, aztán fordítatta át a hivatalos latin nyelvre. Több helye gyujtó hatással volt s lelkes vivátokkal szakíttatott félbe; különösen az a többször idézett frázisa, melyre nagy súlyt is fektetett: «Nihil a vobis postulamus, praeter incolumitatis vestrae studium». Semmit sem kíván tőlök (nem úgy, mint máskor, vagy esetleg újabb válság beálltával) csak saját javok és jólétök előmozdítását, az e czélra szolgáló legalkalmasb eszközöknek javaslatba hozását pedig a haza atyjainak bölcseségétől várja.

43. JÓZSEF NÁDOR.

Érthető czélzással nemrég kiállott sulyos betegségére, élete végén, mi Isten kezében van, még azt a lelki örömet akarja megérni, hogy boldogulásuk folytonos növekedését s az ország alkotmányának megszilárdulását maga is szemlélhesse, s az utódokra is, fiai gyanánt szeretett magyar alattvalóira, átbocsáthassa! – Beszédét elvégezvén, a királyi előterjesztéseket pecsét alatt a primásnak átnyújtotta, melyek először a Főrendeknél, azután a Rendeknél olvastattak fel. A kir. előterjesztések (propositiók) pedig ezek valának. Első: a királyné, Karolina Auguszta, megkoronáztatása. Azután: az 1791-diki országgyülés küldöttségeinek munkálatai, a Rendek által felterjesztendő sorrendben. Végre az állam hitelének s magánosok pénzviszonyainak rendezése, az e tárgyban kiadott rendeletek (patensek) alapján. Az alkotmányon elkövetett újabb sérelmekről egy szó sem; mintha a nemzetnek nem is lettek volna jogai. Ellenben a 25 év előtt kezdeményezett reformmunkálatok napirendre tűzése, összes állapotaink tüzetes megvitatását, esetleg gyökeres átalakítását vonhatá vala maga után, ha azok nagyobb része holt betű nem lett volna. Az eltemetett akták e tömege megelevenítőjére Széchenyire s az ő nyomdokain haladó nemzedékre várt. Az 1791 67. tcz. bizottságai a következők valának: 1. Közjogi, mely az országgyűlés, a dicasteriumok, törvényhatóságok rendezéséről, a közegészség s a sajtó ügyéről stb. volt véleményt mondandó. 2. Adó- és élelmezésügyi. 3. Úrbéri. 4. Közgazdasági. Ehhez tartozott a közútak, folyók, csatornák szabályozása, ipar- és kereskedelem, selyem- és lótenyésztés s közalapítványok. (Fundationes speciem fundi publici habentes.) 5. Bánya-ügyi. 6. Igazságügyi. 7. Köznevelésügyi (deputatio litteraria), mely az alsó és felső közoktatást, egy katonai akadémia, a magyar tudományos akadémia felállítását, a hazai nyelv kiművelésére s nemzeti kultura előmozdítására szükséges intézkedéseket, egy képzőművészeti akadémia, s végre egy leánynevelő intézet felállítását tárgyalja. 8. Az egyházi bizottság.

9. Az országos sérelmek és kívánatok (gravamina et postulata) kidolgozásával, s ezekkel összefüggő tárgyak iránti javaslatok tételével megbízott küldöttség.

A trónbeszédről az írja Széchenyi: «Isten áldja meg az íróját, bárki volt légyen», az annyi fegyvert ád kezünkbe, hogy azzal, ha ügyesen tudjuk használni, a mi alkotmányunkat soká, «igen soká» megvédhetjük. Ennél fogva nagyon sajnálja, hogy már az előleges tanácskozásokban is, különösen a kerületi ülésekben, részt nem vehet. Egész erővel azon volna, – miként ezt jóval később, «taktikából» tenni és ajánlani szokta, – hogy az udvar és a kormány kedvező hangulatát fel kell használni, s mintegy szavoknál fogni őket, hogy vissza ne léphessenek. Angol szokás szerint a tett ajánlat csak akkor válik visszavonhatlanná, ha a másik fél «done» szóval elfogadja s mintegy reá nyomja a pecsétet. Ezt kell, úgy vélekedék, nekünk is tenni, s a válaszfelíratba bele foglalni mindazt, mit a legközelebbi évszázad alatt tenni, vagy legalább kezdeni akarunk. Mert napjainkban, úgymond, két mód van jogaink biztosítására: egyik az ágyú; másik a közvélemény!…

Dessewffy első felirati javaslata, melyet már 20-án ker. ülésben este felolvasott, úgy látszik, nem elégíté ki az illetőket, mert másnap hozzáfogtak annak megrostálásához, s négy jegyzőt bíztak meg (az előadón kívül Bartalt, Plathyt és Perényit), újabb szövegezésével, még ráadásúl Máriássyt és Vitézt is, a legmerészebb szónokok egyikét, hozzájok rendelvén. Ebből még csak izenet lett, mely a Főrendekhez küldöttségileg átküldetvén, azok észrevételeivel nehányszor visszaérkezett mindaddig míg a két tábla minden egyes tételre sőt a szónoki frázisok árnyalataira nézve is egyetértésre nem jutott, s csak így mehetett fel, mint országgyűlési felirat a legmagasabb trón zsámolyáig. Mindjárt kezdetben fölvettetett a kérdés, valjon a királyi előadások vagy az ország sérelmei vétessenek-e előbb tárgyalás alá, illetőleg az annyiszor és oly sulyosan megsértve volt alkotmánynak biztosítása. Volt hivatkozás mindkét részről régi törvényekre, parlamenti gyakorlatra, magára a trónbeszédre, mely a tárgyak sorrendét egyenesen az országgyűlésre, a «honatyák bölcseségére» bízta, kölcsönös bizalomra, őszinteségre, stb., míg a közvetítés a «Praeferenter» szónak közbeigtatásával megtaláltatott és Szentkirályi nádori ítélőmester ügyes tolla által kifejezést nyert. Utóbb még a praferentialékat is, tudniillik az előleges sérelmeket, legsürgősbekre és kevésbé sürgősekre kellett osztályozni stb.

Szept. 21-én Végh István, szokás szerint, vegyes ülésben koronaőrré választatott s e méltóságába beigtattatott.

Szept. 25-én a királyné koronáztatása, mely ünnepély reggeli nyolcz órától 12-ig tartott. Ekkor ültek ő felségeik, a király és a királyné, a palatinus, és két érsek, az esztergomi és kalocsai, a szertartásos ebédhez, melynél Illésházy mint újonnan kinevezett főasztalnok mester (Dapiferorum Regalium Magister) vezetése alatt a kamarások, s ezek közt Széchenyi is Wesselényivel, kiszolgáltak. Nézőkként a karzaton és az asztal körül ő felsége gyermekei, unokája a kis Napoleon, (Reichstatti herczeg) s az udvari hölgyek szerepeltek; utóbb magyar ruhába öltözve mindenki bebocsáttatást nyert. A nagyobb királyi lakoma, 500 terítékkel, a redoute-teremben várta a vendégeket,^[28] itt is főuri étekfogók (dapiferek) szolgálata mellett s az udvar jelenlétében. (Baldachin alatt.)

A koronázási ajándék a másnapi ülésben, némi ingadozás után a 25 és 50 ezer arany közt, az utóbbi összegben határoztatott meg. Széchenyi, mindjárt kezdetben (decorum miatt is) e mellett foglalván állást, azzal a kikötéssel, hogy csak a nemesség fizesse. Ugyanakkor honosíttattak Metternich és Steinlein, érdekes eszmecsere kíséretében. Dessewffy József alkalmat vett magának a külpolitikáról nyilatkozni. Magyarországnak, szerinte, határozottan defensiv és nem offensiv állást kell foglalnia; s a magyar koronának fényét bizony nem növelte az, hogy honfitársainkat (láttuk, hogy köztök volt a mi Széchenyink is) egész Nápolyig elhurczolták, miszerint ott vérük ontásával segítsék elnyomni egy zsarnok lánczait széttörő népben a szabadság szeretetének csíráit.

44. GRÓF DESSEWFFY JÓZSEF.

Balogh a két nevezett kitűnőségen kívül, kik külön szempontok alá esnek, a többi folyamodókat elutasítaná; míg Vay (Ábrahám) átlátszó ironiával a Metternich érdemeit oly magaslaton állóknak mondja, hogy közönséges szem meg sem láthatja.^[29] Az indigenatust utóbb is még egy sereg jelentkező megkapta; a magyarság barátainak a fenforgó nemzetgazdasági szempontok ellenében is, nem nagy örömére. (L. Corpus Juris 1827: art. 38. 39. 40. 41. 42. 43. 44. 45.) Érdekes nyilatkozatot tett még ezen ülésben Szlávy László, bár a névjegyzékben csak a távollevők küldöttei sorában (mint Kornisék megbizottja) szerepel. Indítványait Széchenyi három pontban örökíté meg: 1. Az országgyűlés költségeit egyedül a nemesség viselje. 2. A megyei magasb hivatalok (alispánság stb.) ingyenesek legyenek. 3. A nemesség a megyékben az útak javítására stb. évenként bizonyos összeggel adózzék. «Szép diadal – teszi hozzá Széchenyi helyeslőleg, – ha valaki, mint az emberiség lovagja, a saját osztálya érdekei ellen beszél. Mutassuk meg a világnak, hogy habár a mi alkotmányunk a körülmények miatt illiberális maradt, s habár ez idő szerint azt lényegében baj nélkül meg nem változtathatjuk: a mi egyéni nézeteink mégis a korszellemmel haladtak, s hogy ez a mi szétdarabolt kis nemzetünk minden nemesen gondolkozónak becsülésére érdemes!»

Szept. 29-én udvari bál, melyben Széchenyi Zsófia főherczegnővel tánczol. Német, causarum director pedig, a társaság nagy meglepetésére, a magyar tánczot produkálja. Themis és Terpsychore e kegyeltje volt az, a ki felhivatván a legutóbbi ujoncz- és adószedésnek ellenszegülő hazafiak «nóta» perbe fogatására, a vádlevelek azon helyeit, melyeket a törvényre való hivatkozással kell vala betölteni, üresen hagyá; mert, mondá, ő nem talál ily esetre alkalmazható czikket a Corpus Jurisban. S erre az illetők megszégyenülve, elejtették az ügyet. Szerencséjökre! Így is volt eleget mit hallgatniok.

Szept. 30-án theatre paré.

Ezt megelőzőleg, 29-én egy országos ülésben felolvastatott az első (üdvözlő) feliratra érkezett rövid királyi válasz.

Dolgoztak ezután nagy hévvel, az ország sérelmeit alaposan tárgyalandó, érdemleges feliraton. Az e nagy munkával megbízottak közt Széchenyi még, a fentebb nevezetteken kívül, Nagy Pál, Szegedy, Balogh és Babóthy neveit említi; maga egyre folytatta a fontosabb nyilatkozatok kivonatozását, de jegyzeteit véghetetlen sajnálatunkra nem tartotta elég érdekesnek arra, hogy naplójába beigtassa.

45. ZSÓFIA FŐHERCZEGNŐ.
Bécsben Artaria kiadásában megjelent aczélmetszetről.

A szónokok közül, kiket nemlankadó figyelemmel kísért, kiváló előszeretettel viseltetett a híres felsőbüki Nagy Pál iránt. Megkapta őt, mint bárminő hallgatóit, szókimondó bátorsága, tüzes temperamentuma, tőrül szakadt eredeti magyarsága, s a mellett úgy a közjogban, mint a dietalis praxisban való jártassága. Ez utóbbiban többen versenyezhettek vele; tudományra, általános műveltségre s államférfiui tapintatra nézve pedig egy Bartal, Plathy, vagy Dessewffy, s bizonnyal a bár kezdő Széchenyi is, felülmulták. Október 5-én megindúlt az általános vita, kiáradtak a kormány elleni mérges philippikák. Egymást, mint ilyenkor szokás, felül akarták mulni a nagyotmondásban s elaratni a tapsok és éljenek javarészét. Egy Csáky, kivel úgy látszik Széchenyi is egyetértett, jó érzülettel, gyarló magyarsággal úgy vélekedék, hogy a magyar nemzet méltóságához illőbb volna, «laconice et cum decore» terjeszteni fel panaszait; de a jegyzők munkálataiban a szóbőség uralkodik, s a sok lényegtelen dolgok annyi helyet foglalnak el, hogy azt a mi jó van benne, alig lehet kihalászni belőle. Okt. 6. és 7-én rákerült a sor a «hűtlen tanácsosokra», kik a királyt félrevezették, s most az ország színe előtt feleletre vonandók s a törvényszabta kemény büntetésekkel sujtandók valának. Nagy Pál kiméletlenűl a fejökre olvasta az Ulászló hires VI. decretumát, (1507 art. 7. 8. –) mely az ily hazaárulóknak (libertatis regni proditores) névszerint megnevezését s személyükben és vagyonukban leendő megbüntetését, ha főurak, hivatalvesztéssel és örökös számkivetéssel s javaiknak közprédára bocsátásával súlyosbítva, rendelte el; mely drákói kormányfelelősségi törvénynek elavult voltát hiába hozták fel az aulikusok, az ahoz ha nem is betűszerint de elvben szigorúan ragaszkodó hazafiak ellenében. Kezdték is már személyenként nevezgetni azokat, kik mint főispánok vagy kiküldött királyi biztosok (Eötvös, Amadé, Cziráky, Keglevich stb.) a nemzet ellen vétkeztek, míg a mérsékletre hajlandóbbak a király iránti tartozó hűséget és engedelmességet állíták előtérbe; vagy új és új eszmék felhozásával ügyekeztek a figyelmet más irányba terelni. Vay, az őszinteségnek és igazmondásnak bátor szószólója, elég bűnhödést lát abban, hogy nem fogja honfitársaik egy könnye sírjaikba kísérni őket, hanem a nemzetöknek megvetése, átka. Vitéz és Somssich azt kívánják, hogy az adó behajtása szűnjön meg s tartassék függőben, míg az ország sebei meggyógyítva nem lesznek. Máriássy a királyi előadásoknak máskor a meghívókkal együtt leendő szétküldését követeli, hogy a megyék utasításaikat ahoz szabhassák. Uzovics azt indítványozza, hogy az országnak is legyen egy ügyésze, úgy mint a királynak van, a ki jogait védelmezze. Mások a kormány felelősségének (például testületeknél, minő a m. k. Helytartótanács) szabatosb körülírása, vagy a népnek szabadon választandó képviselete, vagy a nemesi felkelésnek mint hazai véderőnek czélszerűbb szervezése, vagy a katonaságnak az ország alkotmányára leendő felesketése, s több efféle egymástól nagyon szerteágazó, de mégis a szabadság és az alkotmány biztosítására czélzó módok és eszközök felett tanakodtak. Közben derekasan czáfolgatták egymást, s megvetésökkel sujtották a szolgalelkűséget, mely minden hatalom előtt görnyedez, s a czímek, rendjelek, hivatalok után kapkodó hiúságot és önzést. Széchenyi mindezeket feszült figyelemmel kíséri, s ha távoznia kell a teremből, más jóbarátját (Dessewffy Aurélt) kéri fel jegyzetei folytatására. Maga ég a vágytól, a hallottakat frissiben, a legilletékesebb helyeken tolmácsolni, keserű szemrehányásképen a multra, komoly intésképen a jövőre nézve. Forrón óhajtva bár a kiegyezést, az ellenzék (vagyis: a nemzet) álláspontjára helyezkedik, habár az udvarnak és Metternichnek nehéztelését vonja is magára. Az izenet végre átküldetvén a főrendekhez, ezeknél okt. 12-én került napirendre, Széchenyi ez alkalommal tartá első (szűz) beszédét. A csataedzett férfiút, ki annyiszor tárt mellet ellenség fegyverének, ez első próbája az új harczmezőn úgy meghatotta, hogy alig bírt szólni; úgy érezte magát, «mintha akasztófa alá vitték volna». Senkinek sem kerülhetett nagyobb erőfeszítésbe; szinte kétségbe esik, vajon fog-e ő valaha közönség előtt hideg vérrel beszélni tudni?^[30] Mit mondott, annak vajmi csekély nyoma maradt fenn. A legnagyobb és legkedvezőbb benyomást már az tette, hogy magyarul beszélt, a mi az akkori Cicerók gyülekezetében új és szokatlan jelenség volt. Még ebben a «merész» ujításban sem akadt sok követője (Esterházy, Haller). Aggódva veszi észre, hogy az ifjabb mágnások, kik szabadelvűek lennének, se magyarúl se diákul nem tudnak, s így az éltesb szónokok, főispánok, püspökök s első sorban az elnöklő nádor tekintélyétől el fognak törpülni. A nádornak roppant volt befolyása; alig lehetett volna valamit keresztül vinni az ő beleegyezése nélkül. Elnöki hatalmához tartozott a szavazatokat súly szerint mérlegelni s nem szám szerint összegezni, vagyis úgy mondani ki a határozatot, a mint épen akarta. S ebben az alsóház elnöke, a személynök is próbálta őt utánozni, tagadva következetesen a kerületi ülések illetékességét, az országos ülésekben pedig a megyei követek ellensúlyozására, a királyi tábla, a káptalanok, s végre a városok szavazatai többé kevésbé rendelkezésére állván. Csakhogy itt ez nagy ellenzésre talált a mindig éber ellenzék részéről, mely fokonként oda fejlesztette a gyakorlatot, hogy az országos ülések merő alakisággá váltak s a kerületben hozott határozatok egy dörgő «maradjon» szóval hitelesíttettek s jóváhagyattak. Metternich, ki különben «szerette» a magyar alkotmányt, s azt némely alkalommal meg is tudta védeni, – ezt az említett praxist egy botrányos kinövésnek nézte, s maga és emberei által tövestől kiirtani, – de hasztalan – iparkodott. Mondhatjuk, hogy ő a magyar ősi alkotmányban azt szerette, a mi benne rossz volt, különösen azt a mozdulatlanságot, mely szerinte az átkos korszellem minden ujításai ellen biztos gátul szolgált, de ezt is csak némi fentartással adoptálta, így például állandóan kifogásolta azt a nagy hibáját, hogy a királyi hatalmat szerfelett korlátolja; ellenben gyűlölte benne mindazt, a mi a haladás, a fejlődés, az új élet csíráit rejté magában. Épen ez volt, a mi Széchenyit lelkesíté, a mi arra a kijelentésre indítá: «a Metternich rendszere az ő életével (?) véget ér; az enyém csak azon túl fog kezdődni!»… Mindkét államférfiunak hátrahagyott irományai a két ellentétes irányban érdekes és tanulságos adatokat tárnak fel előttünk. «Szeptember 11-én kezdődik a magyar országgyűlés», – írja Metternich az ő jó barátjának, Gentznek, – «egyike a legunalmasabb alkotmányos mulatságoknak a világon. Nemcsak, hogy egészen kivesz sodromból, a mi időm beosztását, szokásaimat, mindennapi életemet illeti (mikor a kedves Ischl üdítő levegőjétől is meg kellett válnia!), hanem még beszédemet és ruházatomat is meg kell változtatnom. Deákul kell beszélnem és huszárnak öltözködnöm; még az egyetlen licentia, a mit megengedek magamnak, az, hogy ez alkalomra bajuszt nem növesztek». – Mind a mellett úgy veszi észre, hogy közkedveltségnek örvend, s hogy indigenatusa valóságos enthusiasmussal fogadtatott! (?) A pártokról, melyeket itt talált, az a véleménye, hogy a kormánynak (már mint neki), voltakép kétféle ellenzékkel kell bajlódnia. Egyik az ősi magyar, történeti talajból származó ellenzék; másik az újabb, mely a kor szellemét, a liberalismust, akarná képviselni. Mind a kettő iránt meglehetős lenézéssel viseltetik; de az utóbbiban már épen minden társadalmi rendnek felforgatását látja, s így azt csírájában elfojtani egész élete feladatának vallja.^[31] (Nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában!) Széchenyi amaz első beszédéről, mely állásfoglalása miatt emlékezetes, Zsoldos röviden csak ennyit jegyzett fel: Széchenyi kapitány szép magyarsággal s hazafiui szívvel adta elő a státusok (t. i. az alsó táblának már jól megrostált) méltó panaszait, és azt mondá, hogy még világosabban kellene beszélni». T. i. úgy, miként a rendek buzgó szónokai (Nagy Pál, Vitéz stb.) a kerületi ülésekben nyilatkoztak, a király őszinte felhívását hasonló nyíltsággal viszonozva. Egy másik szemtanú, Szoboszlay, alig pár sorral tud, vagy akar többet mondani, így: «Én katona vagyok, s keveset tudhatok az ilyen dologhoz, de azért jussom lévén szólani, kérem: hagyassék meg a nuncium a maga valóságában. Ha én hűséges jobbágy nem volnék, nem viselném ezt a ruhát és fegyvert; azért szólok, mert hűséges vagyok. Ó felsége, mint jó atyánk, maga parancsolta, hogy öntsük ki kebelébe érzéseinket». Ugyane tudósító szerint, ki egészben elég conservativ nézetű volt, az képezett «epochális eseményt». hogy egy mágnás a felső háznál, hol eddig latinul folyt a discussio, magyarul szólalt fel.^[32] Bizonyos, hogy beszéde, melyet különben Metternichnek esetleg előre is bejelentett, a közlött nehány sornál hosszabb is, tartalmasabb is volt, habár lámpaláz miatt, kissé kuszáltabb lehetett. Az osztrák főkanczellár, kinek még folyvást nagy varázsa (prestige-zse) volt reá, e naptól kezdve őt «elveszett ember«-nek (gondolom: reá nézve elveszettnek) nézte; csakhogy le nem nézhette többé. Tanácsait akkor vette figyelembe, mikor már későn volt. Azon föltevést, hogy a nádor valami rendreutasítással kísérte Széchenyi ez első felszólalását, egészen alaptalannak nyilváníthatjuk.^[33] A sérelmi feliratot utoljára mindkét háznak egy vegyes bizottsága Cziráky elnöklete alatt, dolgozta át s az okt. 22-én küldetett fel. (Irom. XVIII. sz.) Az udvar akkor már elhagyá az országgyűlés székhelyét, s visszatért a birodalmi fővárosba…..

46. GRÓF CZIRÁKY ANTAL.

A tárgyalások alatt a rendek azon részénél, mely a multakra való fátyolvetést csak oly fentartással fogadá el, hogy a bűnösök meg fognak fenyíttetni, nem kis megütközést szült az, hogy a vádlottak maguk egyuttal bírák is voltak saját ügyökben s a felső házban részt vettek, még pedig döntő részt épen azon sérelmek tárgyalásánál, melyeket az alsó ház felpanaszolt. Igaz, hogy csak némelyek nevették, nem is egészen szívből, ezt a dolgot, míg mások mentegetődztek s hamut hintettek fejökre. A nádor maga, nem titkolhatá el fájdalmát a történtek felett, s hivatkozott mindazokra, a kik őt közelebbről ismerik, hogy ama szomorú napokban mindent elkövetett e bajok elhárítására. Cziráky pedig nem tette, nem hallotta a követ urak kifakadásait, kik a nemzet és az utókor átkaival fenyegették, se nem tagadhatta meg saját közjogi elveit, melyeket később mint országbíró tényleg követett, mint közjogi író pedig, egy maig is figyelmet érdemlő könyvben^[34] örökített meg; csak abba az enyhítő körülménybe kapaszkodott, hogy oly esetben, mikor az alattvalói hűség és engedelmesség a törvény és alkotmány tiszteletével jött összeütközésbe, neki az utóbbi kötelességét kell, az előbbinek alárendelnie. Nem fojthatá el könnyeit, s hallgatóit is megríkatá e szónoki fordulattal «Akkor is hazám boldogsága állott előttem, mikor azt a hivatalt királyom parancsára elfogadtam. Bízom benne, hogy honfitársaim átka nem fog engem síromba kísérni, de igenis magammal viszem oda azt a tudatot, hogy éltem ama legszomorúbb napjaiban koronás fejedelmem iránti hűségem kényszerített arra, a mit tettem» stb.^[35] Ez egyuttal felelet volt a Nagy Pál s többek mérges átkozódásaira. A parlamenti fegyelem akkor még nem volt annyira kifejlődve, hogy egyik házból a másikba át ne szóltak volna. Sőt voltak még, kik az országgyűlésnek mint testületnek egységét vitatták, s csakis a hely szűkének tulajdonították két részre, alsó- és felső táblára oszlását, és külön ülésezését. A volt kir. biztosok ügye végre is, a személynök buzgólkodása folytán, olykép simíttatott el, hogy bűnhödniök kell ugyan, de nem épen az Ulászló törvénye szerint, hanem ő felsége a király kegyes vagy igazságos elhatározása szerint.^[36] Hogy ez elég kegyes volt, s a szegény áldozatoknak sokféle kárpótlásaiban, megvigasztalásában nyilvánult, mondanunk felesleges.

XIV.

Széchenyi ajánlata a M. Tud. Akademiára. Négy első alapító. Orsz. bizottság. Széchenyi és Metternich egymásról. Sz. emlékirata (Pozsony, nov. 17-28. 1829), Metternich glosszáival. Felsőbüki Nagy Pál. Rescriptum Declaratorium. Ferencz király neheztelése. Széchenyi beszédei. Kilépése a katonaságból. Elnöki megrovás. Sz. független a pártoktól. Előrelátása.

A FELIRAT elküldetvén, az alatt míg arra a válasz megérkeznék, a Rendek hozzá fogtak a kir. előadásoknak, s ezekkel kapcsolatban az ország kívánatainak és sérelmeinek (gravamina et postulata) tárgyalásához. Harminczöt éves előmunkálatok feküdtek már előttök. Az oly emlékezetes 1791-iki országgyűlésnek egyik bizottsága (in objecto literario) a következő programmot tűzte ki mint munkába veendőt: a) Nyilvános akadémiák, konviktusok, s az ifjuság neveltetésére tett régi alapítványok visszaállítása. b) Katonai akadémia. c) Tudományos akadémia. d) Hazai nyelv és egyéb kulturai eszközök fejlesztése. e) Képzőművészeti akadémia. f) Leánynevelő intézet. Mindez a nemzeti jellem és nyelv fejlesztésére czélzott, s nem volt szónok, ki, bár latin szövegű vagy töredezett magyar beszédben, nem erre fektetett volna legnagyobb súlyt. A november 2-án s folytatólag 3-án tartatott kerületi ülésben, különösen egy magyar tudományos akadémia felállításának szükségét legtüzetesebben fejtegette Sárosmegye követe, Máriássy. Szokott hévvel beszélt Nagy Pál, erősen kikelve a nemzetiségöket megtagadó főurak ellen, kik terjedelmes jószágaikon csupa német tiszteket tartanak, de minden baj forrását a bécsi miniszteriumnak magyarellenes politikájában s folytonos beolvasztási kísérleteiben jelölve meg; utána hasonló tűzzel Dessewffy szónokolt, valamint Kolosváry és Ghyczy; mindnyájan egy nemzeti közóhajtás teljesülésének egyedüli akadályát a kellő pénzerőnek s tehetősb honfiaink áldozatkészségének hiányában találták.^[37] Széchenyiben, mint láttuk, rég forrott az eszme: egy évi jövedelmét valamely kedvező alkalommal felajánlani a haza oltárára. Nem csoda tehát, hogy oly lelkes szavak hallatára elérkezettnek látta a pillanatot ez óhajtása teljesülésére. Szót kérve, megtette azon örökké emlékezetes ajánlatát, melyet később kerek 60,000 frt-ban (akkor nagy összeg volt s jegyzeteink szerint akkori tényleges tiszta jövedelmét meghaladta) határozott meg, s mely nyomban lelkes követőkre talált.^[38] Pár nappal később kiegészíté ajánlatát a következő nyilatkozattal: «Nem azért tettem, hogy vivátokat kapjak érte, s nem is azért, hogy másokat hasonló tettre tüzeljek, nem mindenki teheti azt. Megfontolván jól a javallott intézet, t. i. a m. t. akadémia messze kiterjedő czélját, óhajtom, hogy az létre jőjjön, de egyuttal czéljának megfeleljen. Mihez képest, nehogy olyan Ludovica forma váljon belőle, fenn is tartom magamnak az annak igazgatására és alapítványainak hovafordítására való befolyást és felügyeletet. A mi az áldozatot illeti, én nőtlen ember, immár 33 éves és katona vagyok; kevéssel be tudom érni. Vannak itt-ott jó barátim, kik eltartanak egy esztendeig, úgy hogy a magaméhoz hozzá se nyúlok». – Ez csak ironikus válasz volt a hozzá ez irányban talán félőszinteséggel intézett kérdésekre; szintúgy, mint az a naplójába igtatott lakonikus megjegyzése: «mich mit allen Landsleuten verfeindet», a mely Metternich jóslatára vonatkozik, hogy az első mámor elmultával saját honfitársai ellene fognak majd fordulni. Voltak t. i. Széchenyinek ez időben a mindenható miniszterrel irásbeli érintkezései és személyes találkozásai, melyek sokkal jellemzőbbek, semhogy rólok be ne számoljunk. Addig azonban, bár nagyon ismeretes dolgokat ismételgetünk, közbe kell igtatnunk a m. t. akadémia keletkezésére vonatkozó adatok sorrendét.

Nov. 3-án volt az emlékezetes ajánlat.

Nov. 4-én a napi renden levő «előkelő» sérelmek és kívánatok szerkesztésével megbízott küldöttség dolgozván, ülés nem tartatott.

Nov. 5. kerületi ülésben a tett hazafias ajánlatoknak országos ülésben hitelesítése, s főrendi ülésbe átvitele határoztatott. Itt az ügy hasonló lelkesedést keltett, de a felfogásoknak némi elágazása ugy mint a Szepessy püspök nyelvterjesztő indítványai, s a nemzeti múzeumnak és nemzeti szinháznak hozzákötése, az első alapítók szándékának világosabb kifejezését, s befolyásuknak biztosítását tették szükségessé.

Gróf Széchenyi István 1825 november 3-án mondott szavainak hiteles szövegét eddig nem birtuk; bármily rövid volt is az, s bármily fontos nyilatkozatot tartalmazott, vagy talán épen fontosságánál fogva, mely mindenkit meglepett, szavaira azok sem tudtak visszaemlékezni, a kik közvetlen közelében állottak.

Ponori Thewrewk József így adta elő:^[39]

«Most a figyelmező sokaságot mélyebb csendesség lebegé körül; és a lánglelkű gróf, a neki tulajdon spártai rövidséggel és magyar nemesszívűséggel, egy esztendei minden jövedelmét (60,000 ezüst frtot) az honi nyelv előmenetelére szentelé».

Döbrentei Gábor pedig:

«Felszólalt gróf Széchenyi István: – Nekem itt szavam – mondá – nincs; az országnak nagyja nem vagyok, de birtokos vagyok, és ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejti, mely azzal segíti honosainknak magyarokká neveltetését: jószágaim egy esztendei jövedelmét feláldozom. Érett meggondolással teszem ezt – mondotta még – azért czélra vezettető felvigyázást kívánok, hogy a nemzetnek ajánlott summa haszontalanul el ne pazaroltassék». Ez nyilván összefoglalása a nov. 3. és nov. 5-iki nyilatkozatnak.

Szoboszlai Pap István ezt írja:

«Ma a sok discursust nagy ajánlások rekesztették be. Ugyanis gróf Széchenyi István, a kapitány, a magyar nyelv pallérozására s az erre a végre felállítandó társaság számára egy egész esztendei jövedelmét ajánlotta. Nem azért teszem ezt, mondá, hogy vivátokat kapjak érte; nem is azért, hogy másokat hasonló tettre tüzeljek. Ezt nem minden teheti úgy, mint én. Én nőtlen ember és katona vagyok. Jó barátim vannak, a kiknél én el tudok élni egy esztendeig úgy, hogy a magaméhoz nem nyulok.»

A Tar Gáspár versioja im ez:

Gróf Széchenyi István, lovas kapitány: Legszerencsésebb időpontja, úgymond, mindig az, melyben hazája iránt való határtalan szeretetét hazájának megbizonyíthatja. Ehhez képest megfontolván mind a javaltatott, messze kiterjedő intézet hasznos czélját, mindazt, hogy katonai szolgálatban levő s már 33 esztendőt elért magános személy, kevéssel beérheti; s ha lehetnének is némely apróbb szükségei, azokat számos jó barátainak szívességek kipótolhatja – minden jószágának egy esztendei jövedelmét az említett intézet fundusául felajánlja».

Az akadémia első Széchenyi-ünnepe alkalmából (jan. 15. 1893) Dalotti Ödön Kecskemétről egy birtokában volt ereklyét ajándékozott Beöthy Zsoltnak, az ünnep szónokának, ki viszont azonnal felajánlotta azt az akadémia kézirattárának. Ez b. Wesselényi Miklósnak Földváry Gáborhoz november 4-én intézett levele; melyben, mint szemtanú, az első benyomás hevében írja le az előtte való napnak örök emlékezetű történetét.^[40] Wesselényi tudósitása nemcsak azért leghitelesebb, mert ő Széchenyivel szoros baráti viszonyban állott, hanem azért is, mert az ő feljegyzése szerint Széchenyi nyilatkozatának bekezdő szavai legtermészetesebben csatlakoznak Nagy Pál beszédének végéhez s mondhatni ennek logikus következményei. Wesselényi pedig említett levelében ezeket írja: – – ki szeretném az egész világra kiáltani örömömet. Tegnap (t. i. nov. 3.) nemzetünknek egy ditső napja volt, hiszem századokra át fog hatni melegítő sugárinak élesztő ereje. Minekutána a napokba Circulusainkba (t. i. a kerületi ülésekben) előbb a nat. independentiáról, kereskedésről, pénzről, s utóbb a nemzeti nevelésről igen felséges Tanátskozások fojtak, tegnap a nemzeti nyelv terjesztése s pallérozása fordult elő, – ezt úgy vévén, mint a nemzetiség legfőbb s erősebb kötését, igen sokan lelkesen szólottak. N. Pál felséges tűzzel s elragadó ékesen-szólással hordotta elő azon okokat, melyek nemzetiségünk lassanként való elhalását okozták, egy igen fontos oknak mutatta meg a mágnások elkorcsosodását s a nyelv és nationalitás iránt való tunya hidegségeket. Erre az én Széchenyim felállott s declarálta, hogy ámbár ezen fontos szavaknak szomorú igazvoltát elesméri, de mindenekre nem gondolja, hogy ki lehessen terjeszteni; magába is érezvén, hogy a nemzetiségért akármit is tenni kész, azért a nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent czéljára ezennel ajánlja s adja egy esztendei minden jószágainak egész jövedelmét! Kibeszélhetetlen lett a közelérzékenyedés s lelkes felbuzdulás, – minden szemekben örömkönnyek látszottak, s elfogódott szavakkal történt a szíves köszönet s azon határozás, (ez már az 5-ki orsz. ülésben) hogy neve és ajánlása a nunciumba bele menjen, – tsak az elérzékenyedés tsillapodásával tudtak szóllani többen» stb. «Látod Barátom, még nem holt ki egészen a hazafiúi érzés – ha látnád ezen elragadtatásig való buzgó örömöt, mely minden képen ragyog, ha hallottad volna mindent még a városok követjeit is tűzzel beszélni a magyar nyelv mellett, áldanád velem a Magyarok Istenét. Lám, a jól, és hálá az égnek jó földbe vetett magok felségesen kezdenek csírázni!» stb.

Nov. 8-án a négy első alapítók: Széchenyi, Vay Ábrahám, Andrássy György és Károlyi György írásba foglalva benyujtották ajánlatukat s a nádor az ügy pártfogolására kéretett fel. Ezt, nagy örömmel meg is ígérte, s utóbb egy 10,000 frtos alapítványával tette még nyomatékosabbá.

Nov. 21. Benyujtatott a felállítandó intézet Terve és Alaprajza.

1826 jan. 28. Az országos küldöttségnek kész javaslata (az előkelő sérelmek és kívánatok tárgyában) terjesztetett elő, melynek nyolcz pontja közt a m. tud. akadémiának felállítása is foglaltatott, s annak külön törvényczikkben megörökítése javaslatba hozatott.

Febr. 17-én készült el a főrendek válasza s alakult meg a részletek tanulmányozására egy úgynevezett «Elegyes küldöttség» az országgyűlés minden rendű tagjaiból. Ebben Végh István koronaőr elnöklete alatt benne voltak a már nevezetteken kívül Kárász, Kovács, Osegovics (horvát) Csausz, Kolozsváry, Bartal, Nagy P., Péchy, Végh Ignácz, Jesenák, Jakabfy, Csiba, Boráros, Kis, Szepessy (püspök), Eszterházy J., Zichy J., Mednyánszky, Pongrátz, összesen: 24 tag.

1826 márcz 15. beadja jelentését a küldöttség. Szorítkozik tisztán a m. t. akadémiára, semmi mást (muzeum szinház, stb.) szerencsére nem kötvén hozzá. Márcz. 17. a Teleki-család adománya. (Könyvtár- s kézirat-gyüjtem.) April 17-én megy a felirat ő felségéhez. A válasz, mely csak kedvező lehetett, mégis egy évig váratott magára. Az adományokat megörökítő (XI.) t.-cz. 250,200 frtot mutat ki; s a dolog erős léptekkel indúl a valósulás felé.

Az udvarnak Pozsonyban tartózkodása alatt, Metternich nem zárkózott el az általa bár lenézett (Krähwinklereknek csúfolt) «magyar» köröktől, értve azon előkelő köröket, a melyekben egy szót sem beszéltek magyarúl, s alig találkozott valaki, a ki a nagy embernek közelébe jutva, bókokkal nem kedveskedett volna, megerősítve őt nemcsak nagy értelmi felsőbbségének, de egyuttal páratlan népszerűségének is csalálmaiban. Széchenyi rég észre vette, hogy ez a világ csodája közelről nem olyan nagy, mint a minőnek messziről látszik, hogy roppant «sikerei»-től el van bódítva s ennél fogva «sülyedni kezd». («Combien c'est peu de chose ce qu'on appelle communément un grand omme».) Viszont Metternich ezt az ifjú embert, kivel a világba lépte óta, úgy írja, «sok jót tett», olyan eleven eszű, de minden alapos ismeretek nélküli ifjúnak írja le (Szögyény-hez írt levelében), minők legtöbb kortársai is azon időben voltak; de a tudás hiányát kitünő tapintata pótolja; becsszomja határtalan; nem épen könnyelmű, de egész lényében egy fantaszta, a ki azonban számítani is tud. Ez a számítás leginkább abban nyilvánult, hogy nemcsak a magyar, hanem egyuttal az osztrák birodalmi viszonyokat is számba vette, sűrűn forgolódott nemcsak a bécsi aristokratia, hanem a kereskedők és bankárok gyárosok iparosok, körében is, vitatkozott velök, magyarázta nekik saját érdekeiket, elnyerte lóversenyeken pályadíjaikat, fölvétette magát klubjaikba, egyleteikbe, de mindenekfelett hogy fölismerte Metternichben azt az embert, a ki «segíthet» rajtunk, s hogy ezt nyilván meg is érttette vele, a nélkül hogy elárulná, miként keresztül lát rajta.

47. GRÓF KÁROLYI GYÖRGY

Nov. 10-én volt (tehát a sérelmi felírat elindítása után) egy hosszabb beszélgetésök, melynek érdekes töredékei maradtak fenn Széchenyi naplójában. «Felületes ember», így ír róla, «mindig ő beszél, szeret oktatni, mást nem enged szóhoz jutni. Abból indúl ki, hogy ő már mindent tud, holott nem is foglalkozott a kérdésekkel». Mindazonáltal tudtára adta, hogy nem mint alatta állóval (katonatiszti rangjánál fogva?), hanem mint hasonlójával, «mágnás mágnással» óhajt vele beszélni s felhívta, hogy egész nyiltsággal tárja ki előtte szivét. Elő is vette a legutolsó királyi választ, s pontról pontra magyarázgatta annak, minden ellenvetést «elnémitó» jelentőségét. Hol németül, hol francziául folytatva a beszélgetést, azt a tanácsot adja neki: ne ragadtassa el magát a mai nap tapsai által, gondoljon a holnapra is. «Én», mondja ezek folytán, «lássa, jobban belátok a dologba, mint önök mindnyájan, mert én felülről nézem, míg önök csak alulról nézhetik»…. «Én», így folytatja, «utálom az ellenzéket, nem is vagyok olyan agyagból gyúrva, hogy vele tarthatnék; mindig többre becsültem az auctort, mint a kritikust»…. «Mikor mi a nápolyi és piemonti szédelgők ellen erélyesen fölléptünk, mikor a megyéitekre kiküldöttük a k. biztosokat: akkor mentettük meg a magyar alkotmányt. (!) Mi vagyunk az igazi constitutionálisok; nem Ti. Hagyjatok minket tenni, az istenért, ne keveredjetek bele a mi dolgunkba, hadd mentsük mi meg ezt az alkotmányt mely oly kitünő, melyet tiszteletben tartunk, mert kiállotta a próbát, már 800 év óta fennáll!» – «A császár (Ferencz királyunk) erővel akarta az országgyűlést, mert bizonyosnak hitte, hogy jól fogják fogadni. Én csak később akartam, mert úgy láttam, az emberek nem voltak reá még elkészülve. A császár úgy fogta fel, hogy most nem kíván tőletek semmit (Nihil a vobis postulamus), tehát jól fogadjátok; ki tudja, mondá, nem változnak-e nehány év mulva a körűlmények s nem lesz-e ismét valamire szükségem!» «Magam (folytatja Metternich) egészen a mellett vagyok, hogy legyen minden három évben országgyűlés; habár kissé kényelmetlen is, nem jár az semmi veszélylyel, sőt még használhat is». «De a kezdemény joga egyedül a királyt illeti; csak ő magyarázhatja a törvényt» stb. stb. Mellőzzük a részleteket, melyek mind hasonló felfogásról, azaz: a magyar közjog és alkotmány teljes ignorálásáról tanúskodnak. Metternich ily súlyos érvelések által (melyekkel még sokkal nagyobb eredményeket is el szokott érni: á force de raisonnement») Széchenyit teljesen legyőzöttnek, lefegyverzettnek hitte. Ez azonban 18 hónap óta egészen más szemmel tanulmányozta, nem könyvekből hanem élő mestereitől, a kerületi ülések szónokaitól, a magyar alkotmányt; más szemmel nézte bizonynyal, saját szemlélete s külföldi tapasztalatai után, a világeseményeket is.

Már az országgyűlést megelőző izgalmas napokban megvillant benne a gondolat, hogy egy politikai röpiratot írjon e kérdésről: Mit akar az osztrák kabinet? s mit kíván a magyar nemzet? E helyett most czélszerűbbnek vélte, föltehető, Metternich buzdítására is, egy emlékirat szerkesztését, melyet «Meine Beichte» czím alatt (tehát mintegy politikai hitvallását) az eféle iratokat kedvelő miniszternek decz. 15-én benyujtott.^[41] Bővebben kell ezen, Pozsonyban 1825 nov. 16-án kelt emlékirattal s Metternichnek nyomban reá írt glosszáival foglalkoznunk, bár töredékesen közönségünk előtt már ismeretesek.^[42]

«Tagadhatatlan, irja Széchenyi, hogy az életben igen sok baj merő félreértésből származik, s vajmi sokszor egy csekélység, egyetlen egy szó is elég volna valamely ügynek a legjobb fordulatot adni, mely kellő értesülés hiánya miatt a legszomorúbb következményeket vonja maga után. Herczegséged nem hívott fel engem arra, hogy nézeteimet a mostani országgyűlés dolgairól előadjam; s csekély tárgyismeretem alig képesít arra, hogy fenségednek új és ismeretlen dolgokat tárjak elébe, miért is némi zavarban vagyok e soroknak színe eleibe juttatásakor. De ily tekintetek még sem tartóztatnak kötelességemnek teljesítésétől, oly viszonyokra és körülményekre fogván felhívni figyelmét, melyeket azon magas állásról, melyet elfoglal, oly tisztán nem láthat, mint én, a kinek közvetlen szemei előtt forognak». Erre a herczeg első megjegyzése:

a) Ez a nézet helytelen. A kinek jó szeme van, az jól lát, annál többet lát, minő szélesebb a látköre. A magasb állásnak épen az az előnye, hogy a sokaság előítéletei felett áll.

«Fenséged nehány nap előtt többek közt azt is mondá nekem, hogy legtöbb ember egy s más tárgy felett azért szokott hibásan ítélni, mert a körülmények mivoltát és saját helyzetét, képességét, s magát a tárgyat nem képes minden oldalról megvizsgálni s fontolóra venni; szükséges tehát mindent, – így mondá Ön, – mi a dologra némi világot vethet, megtudni s felhasználni. Rámutatok most már egyenesen a jelen országgyűlésre, s egész alázattal bátorkodom megmondani herczegségednek, hogy a minap szerencsém levén Önnel beszélhetni, észrevettem, mikép, daczára a magyar alkotmányról szerzett s engem bámulatba ejtő ismereteinek, némely tekintetben nem egészen jól van értesűlve, sőt merőben hibás nézeteket ápol. Azért nem rossz szolgálatot vélek Önnek tehetni, ha egynémely dologra figyelmeztetem, mely megfigyelését elkerülte, s a mit, igazat szólva, más nem mer vagy bizonyos tekinteteknél fogva, nem akar Önnek megmondani.

48. HERCZEG METTERNICH DOLGOZÓ SZOBÁJÁBAN.

«Engedje meg, herczegséged, hogy csak arra térjek vissza, a miben a multkor egyetértettük, hogy tudni illik minden kellemetlenségnek, ha szabad magamat így kifejeznem, alapoka az a bizalmatlanság, melylyel a rendek a kormány iránt eltelve vannak. A gyanakodás a bizalom hiányából ered; de hogy is volna lehető, hacsak az emberi természetet s belátást megváltoztatni vagy eltagadni nem akarjuk, hogy ott bizalom uralkodjék, a hol az ígéreteket vajmi ritkán tartják meg, hol a törvényt mindig a királyi hatalom javára és a nemzetnek érdeke ellen magyarázzák, s hol most is, ha a valót őszintén meg akarjuk mondani, azon a ponton állunk, mintha az egész alkotmánynak halomra döntése volna szándékba véve». Erre ismét a herczeg:

b) Bizalom és bizalmatlanság sokszor egyes emberek vagy pártok cselfogásai. Csakis II. József alatt fenyegette a kormány az alkotmányt máskor – soha!

26 háborús esztendő alatt –– hat országgyűlés!^[43]

«Én mindezt sok példával tudnám bebizonyítni, s Isten és herczegséged előtt igazam lenne, ha elfogulatlanul akar látni és ítélni. De, hogy szerfelett sok idejét el ne raboljam, elhallgatom mindezeket s csak a leglényegesbre akarok, az országgyűlést illetőleg, rátérni, hogy önnön maga láthassa a dolgok menetét.»

«Legelőször is ő felsége megörvendezteti az ország rendeit egy atyai trónbeszéddel, kijelenti, hogy semmit se kíván tőlök, s felhívja őket, hogy az alkotmány megszilárdítása módjairól tanácskozzanak.^[44] A rendek, erősen ragaszkodva törvényeikhez és szokásaikhoz, tanakodnak négy álló hétig, s végre egy alázatos nunciumot terjesztenek fel, melynek meritumába sem pro sem contra nem akarok bocsátkozni, mert voltakép nem tartozik hozzám. Annyi azonban bizonyos, hogy ők, a rendek, mindazokban, a miket e nunciumban elmondottak, az alkotmányuk megerősítésének leglényegesb módjait és eszközeit ismerték el szinte egyértelműleg, s így a király és a haza iránti kötelességeiket leghívebben teljesíteni vélték. Pár hét mulva reá, megérkezik ő felsége resolutioja, melyet alig lehet máskép magyarázni, mint egész tartalmában a korlátlan egyeduralkodás elvének hirdetését és megállapítását.»

Erre a miniszter válasza:

c) Ezt tagadni lehetne. –

Késedelem? Oka a király betegsége volt.^[45]

A kir. választ inkább jóra, mint rosszra kellene magyarázni.

Különben egy második van készülőben.

«Nem akarom vizsgálni, vajjon igaz e vagy nem, hogy a kir. válaszban csak az absolutismus elve látható. De csak azt kérdem, vajon a Rendek, kik azt máskép értelmezni nem tudják, mindezek után viseltethetnek-e bizalommal? Nem megbocsátható-e azon aggódás, melyet el nem titkolhatnak, s melynél fogva épen azon elvek iránt óhajtanak magoknak megnyugtatást szerezni, melyek alkotmányuk alapjait képezik.» Erre Metternich úgy találja, hogy:

d) ott, a hol a dolognak más értelme nem is lehet, felesleges minden további vizsgálódás.

«Kívánhatjuk-e egy embertől, hogy a háza bensejének nagyobb kényelméről s elrendezéséről gondoskodjék, mikor attól kell félnie, hogy maga a háza minden pillanatban összedőlhet felette?»

e) Nem bizony, de az okosság azt kívánja, hogy az az ember ne engedje át magát a félelemnek, mielőtt alaposan meg nem győződött.

«Herczegséged tiszteli és nagyrabecsüli mindazt, a mit a kor szentesített, s a mi tényleg fennáll. Elveinek sarkköve a legitimitás. Mind nyilvános mind magán életében oly igen következetes, hogy biztos lehetek benne, mikép Ön a magyar királyság ős alkotmányát, sarkalatos elveiben, oly tisztán és érintetlen fenn akarja tartani, mint a minő volt, mikor a most uralkodó dinasztia alá került.»

f) A magyar alkotmánynak minden irányban fentartása az államhatalom oly szent kötelessége, oly határozott parancsa az igazságnak és okos számításnak, hogy egész politikai pályámat meg kellene tagadnom, ha az ellenkező felfogást még csak meghallgatásra is érdemesíteném.

Az én hitvallásom:

Az alkotmányt egy igazságos és belátó király soha sem fogja megtámadni…. A mi 800 esztendő óta áll erősen!

De egészen más oldalról jő a veszély.

Az általános romlottság, a vakmerő kisérletek napjai. Hol a tapasztalást szidalmazzák, –– s elméleteket állítanak helyébe.

Sehol sincs annyi tárgya a támadásnak, mint a magyarság egész lényében. Minden tulajdon, minden existentia, minden szerzett jogok.

A korszellem fejleményeiben van tehát a veszedelem.^[46]

Mit gondoljunk olyan emberekről, a kik a királyt, s ép' ezt a mostani királyt, merik ilyesmivel gyanusítani!…

«Nagyon csalódnám, ha azon beszélgetésünk lényeges tartalmát, melynek megtisztelő szerencséjében a multkor herczegséged részesített, máskép kellene magyaráznom, mikor a mi magyar alkotmányunkat egy drága ékszerhez hasonlítá, a melyet illetetlen kell mint egy szentséget megőriznünk.»

g) E mondás egészen benfoglaltatik az előző megjegyzésben.

«Már most, ha átgondolom ezt a hitem szerint ferde felfogást, ezt az alaptalan félelmét az ország rendeinek, a melyből igazán sok baj származhatik, úgy azt kell magamnak mondanom, hogy nagy kár, sőt szerencsétlenség, ha egymást föl nem világosítjuk és meg nem értjük, főleg, mert mindig úgy tetszik nekem, rogy épen nem volna oly igen nehéz, a rendeket ő felsége jogainak minden sérelme nélkül megnyugtatni s bizalmokat még oly rövid idő alatt is, megnyerni,

SZÉCHENYI GLORIFICATIÓJA.
Than Mór rajza után. Ernst Lajos úr birtokában.

h) Azt hiszem, jót állhatok érte, hogy ez a szép óhajtás, melyben magam is osztozom, bizonnyal teljesülni fog.

«Ennek elérhetése végett pedig ő felségének, egy legközelebbi resolutiójában őszinte nyilt kifejezést kellene adni alkotmányos érzületének, hivatkozással koronázási esküjére. Így a mostani resolutiónak az absolut uralkodásra vonatkozó minden kifejezései, a nélkül, hogy világosan visszavonatnának, el lennének feledve.»

i) Ő felségének még tovább kell mennie, s azt a mi tévedés volt, tévedésnek kell kijelentenie.

«Továbbá ő felségének az országgyűlés egybehívását a törvényszabta időben nyiltan és határozottan meg kellene ígérni, s azt nem tenni ismét függővé a viszonyoktól és körülményektől, miután ez, mint az alkotmány egyik alapelve, világosan benn van a törvényben s a királyt kötelezi.»

«Herczegséged meg fogja látni, hogy az én honfitársaim bármily kedvezőtlen színben mutatnak is vagy inkább mutatták is be magokat, nem méltatlan alattvalói egy igazságos fejedelemnek, s annak bizalmát teljesen megérdemlik.»

«Lehet-e igazi hű alattvalója királyának az olyan férfi, a ki minden erejéből nem ragaszkodik hazája törvényeihez? Én azt nem hihetem, valamint annak benső értékét is kétségbe vonnám, a ki saját jogait nem bírja férfiasan megvédeni.»^[47]

«Meg vagyok győződve, hogy ezen iratommal, melyet egész alázatossággal nyujtok be, Kegyelmességedet legkevésbbé sem sértem meg, mert azt a ki maga is igaz ember, az igazság soha sem sértheti.»

«Fogadj a»….

Az előadottak után bizonnyal nem esünk túlzásba, ha a második leírat, az úgynevezett Rescriptum Declaratorium erkölcsi szerzőjeűl Széchenyit, az ujoncz politikust jelöljük meg, bármily tudatlannak tartották is a magyar közjog terén, s tartotta még önnön magát is. Igaz, hogy a nádor közbenjárásának volt az közvetlen köszönhető, s ez hozta le november 28-án Bécsből; de érlelték azt az olyféle eszmecserék magas körökben szintúgy, mint alulról a rendek erélyes magoktartása s egyes szónokok merész kifakadásai. Ezek között mindig legelől áll a híres felsőbüki Nagy Pál, ki sokban elfogult volt ugyan, de sokban korát megelőzte. Számos mondása örökre fenmaradt, s ma is idézésre méltó. Ő volt az első, ki a jobbágyok sorsának javítását még 1807-ben előhozta, mikor azzal a felkiáltással: non stultiset (ne bolondozzon) némították el. Az elfajult magyartalan mágnásoknak, a hazafiatlan vagy szolgalelkű főpapoknak, a nemzettől különváló polgárságnak (burgereknek) s bárminemű visszaéléseknek, nagyobb ostora nem volt. Ha felzúdultak ellene, teljes megvetéssel oda felelt: engem a resensus oly keveset indít meg, mint az aplausus. Mikor a titkos feladásokról volt szó, ha észrevette, hogy valaki jegyezget utána, odaszólt: csak nyissák fel jól bagolyfüleiket, hogy híven referálhassanak s ne fordítsák el szavait. Deák későbbi híres mondását a jogok forrásáról jóval megelőzte, mondván: a király a mi constitutionalis fejünk, mi vagyunk az ő teste; ő az «animata lex», tehát a törvény parancsol neki is. Mikor a legislativa együtt van, akkor két egyenlő fél van együtt, s nincsen a nemzet felett a király. És: «Nem a nemzet van a királyért, hanem a király a nemzetért.

Nemzet nélkül királyt még nem láttam; egyéb kártyán.» (Nov. 16., nov. 20.) Nem csoda, hogy Bécsben rettegtek tőle, hogy nálunk sokan egész szereplését hóbortos feltünni vágyásnak tulajdonították (még később Kölcsey is restelte «fiakeri» gorombaságait); a jó Szoboszlav mindig elszörnyűködött vakmerő kifejezésein. Vele versenyeztek, több kevesebb óvatossággal, Ragályi, Dessewffy, Balogh, Máriássy, Vay, Vitéz, Borsitzky, Bartal és Plathy; a termeken kívül Wesselényi, akkor még Széchenyinek legmeghittebb barátja de beírva már a «fekete könyvbe». Széchenyi maga tartózkodott a túlzásoktól, mindig az elérhetőt tartva szem előtt; daczára ellenzéki álláspontjának, mindinkább készülve a közvetítő szerepre, melynek annyi fényes sikerei után, utóbb annyi keserűségeit tapasztalá. A főrendi táblán az ellenzékhez soroltattak: Illésházy, Brunszvick, Esterházy M., Mednyánszky, Busán, Károlyi L., Zichy Károly, Végh, Jeszenák, Ürményi, stb.

Mialatt Bécsben a második csillapító leírat készült, a pozsonyi ifjúság azzal tüntetett, hogy az öreg Zichynek, kinek pénzügyőrségéhez a devalvatio emléke volt kötve,^[48] két éjen át ablakait beverte, Keglevichnek pedig (Metternich sógorának), ki megyéjében az adót folyvást exequáltatta, kocsiját sárral dobálták meg, stb.

Maga az a híres leirat, melyet a nádor a personalissal mint nagy vívmányt hozott le s mutatott be a nov. 28-iki vegyes orsz. ülésben, s mely okiratra később is annyi hivatkozás történt, épen elment addig a határig, a meddig Metternich is elmenni hajlandó volt. Nem foglalta ugyan magában a törvénytelen rendeletek nyilt visszavonását, a hibás rendszer egyenes kárhoztatását, hanem csak ő felsége atyai szíve fáj dalmának adott kifejezést a történtek felett (eventus paterno cordi nostro aeque ingratos), a mi, ilyen vagy olyan magyarázattal ismét nem annyira a kir. biztosok erőszakoskodásaira, mint inkább a törvényhatóságok és egyes honpolgárok jogos ellenszegülésére is vonatkozhatott, de mégis legalább az iránt, hogy ily eljárás ismételtetni s jövőben is követendő példa (präcedens) gyanánt felállíttatni nem fog, és hogy ő felségének legtávolabbról sincs szándékában, magának valamely új jogot igényelni, avagy rendkívüli szükség ürügye alatt bármi néven nevezendő segélyt akár pénzben, akár terményekben vagy ujonczokban az országgyűlés tárgyalása alól elvonni, – az 1791 19. tcz. érvényének elismerése mellett, újabb biztosítékot nyujt. Felhívja aztán ő felsége a Rendeket az adónak törvényszerű megajánlására; ígéri az országgyűlésnek minden harmadik évben leendő egybehívását (mi ellen többé nem is vétett); meghagyja hatóságában a m. k. helytartó tanácsot, a megyék levelezési jogát (mely az utasítási rendszernek természetes kiegészítése volt, de Metternich helyeslését semmikép sem bírta) s végűl inti a Rendeket, úgy a kir. előadások haladéktalan felvételére mint a sérelmeknek fiúi bizalommal leendő felterjesztésére. (Acta.) Volt nagy köszönet, nagy hálálkodás érte. Súlyt fektettek reá, hogy az első leirat nem is volt a király aláírásával, hanem csak Márkuséval ellátva, mig ezt a másodikat Koháry kanczellár ellenjegyzése mellett ő felsége maga is aláírta. Sokan feszegették ennek még mindig nem kielégítő voltát. A pátensekkel kormányzás, a névtelen feladók, az adó beszámításának, beszüntetésének («sistálásának»), az alkotmánya teendő eskünek, a devalvatió által károsulók kárpótlása s a k. biztosok megbüntetésének hallgatással mellőzését. Széchenyi maga, bár nagy elégtételt érezhetett bensejében, nem tartozott a hálálkodók közé, s ezentúl is többnyire az ellenzékkel szavazott. Zokon vette ezt nemcsak Metternich, hanem maga az uralkodó, kinek kegyeiből ekkor, úgy látszik, végkép kiesett. «No lássa, így szólt az őt tán mentegető miniszterhez, ilyen az a maga Stefferlije, még ezzel a resolutiómmal sincs megelégedve». Metternich pedig, kivel ismét egy nevezetes találkozása volt, most sokkal szigorúbban fogta. A rábeszélés minden nemeit, az alantjárókat is, felhasználta ellene, hogy a pályától, melyre lépett, visszariassza. A csábítástól kezdve az ijesztegetésig. «Önnek, mondá neki, katonai szolgálatára czélozva, eddig igaz, hogy nem volt szerencséje, de még mindent jóvá tehet, a császár (ki nem rég az ő mellőzésével Waldsteint nevezte őrnagygyá) csak azt restelte, hogy ön soha sincs az ezredénél; de most neheztel önre. Önnek föl kellett volna állani és beszélni (t. i. a Rescriptum mellett!). Mit akar ön? Meg akarja magát fosztani czímeitől, méltóságától, fényes kilátásaitól? Hisz ön minden lehet, a mi akar lenni. Reám bizton számíthat. De így ferde positióba jön. Szomorú vége lesz. Respice finem! – – Önnek, lássa, meg kellene álláspontját változtatni. Huzódjék vissza, nem mint valami szeleburdi, hanem mint egy előrelátó okos ember. Önöknél igen nagy az oppositio, sok a gyujtogató. Ha a császár engemet kérdene, – folytatja a thémát, – mit tegyen a fenyegető tüzveszély ellen, én így felelnék: ha ez a ház új épület volna, fedele fából és szalmából, akkor karddal, hóhér- bárdal kellene közbevágni. De ez a ház (t. i. a magyar alkotmány) már 800 év óta fennáll, szilárd termőkőből épült: itt nincs semmi veszedelem. Hanem a fáklyavivőket be kell az épületbe rekeszteni: hadd égjenek el.»

Széchenyi nemesen közbeszól, hogy ő saját személyét nem tekinti, s hogy minő vége lesz, arra nem gondol, mert csak a jót akarja, az erkölcsileg jót. S úgy látja, hogy ha a közügynek valóban használni akar, semmi hivatalt nem vállalhat.

Ez merőben ellenkezett Metternichnek (már fentebb is ismertetett) egész eszejárásával. «Én, – folytatá neki hevülve – óriási nagy színpadon mozogtam: higyje el, borzasztó praxisom (Mord-Praxis) van. Nem nézek én a mára; a jövőben az én nevem halhatatlan lesz. Bonaparténak is, kivel napokon át beszélgettem, megjósoltam, mi lesz a vége. Én buktattam őt meg. Meghajtattam, mint egy erdei vadát, s lelőttem»….

«Ön nagyon messzire megy; megrontja az ifjuságot. Majd megbánja, mikor késő lesz!» S ismétlé a már korábban mondottakat, azokat a baljóslatokat, melyek Széchenyire jobb meggyőződése ellenére is, mély benyomást tettek, s későbbi válságos napokban, rémítő alakban újultak meg képzeletében.

Máris, látva a hozzá csatlakozó főrendű ifjú ellenzéknek erősbödését, neki bátorodását, megdöbbenve kérdi magától: «Nem visz-e ez nagyon messzire?» (decz. 31.) A tárgyalásokat azonban, mind a két táblán nemcsak lankadatlan figyelemmel kíséri, hanem többszöri férfias, mindig szabadelvű felszólalásaival élénkíti is. Feltünő önállóságot és függetlenséget tanúsítva minden irányban, tapssal, nehezteléssel mit sem törődik. Küzd ugyan még mindég elfogultságával s beszéd közben idegességével; de mind tisztábban érezve nagy hivatását szó és tett mezején, bátran tör előbbre, magasabbra.

Saját följegyzései szerint ezen első országgyűlése alatt, a már ismertetett szűzbeszédén, s a kerületi ülésben tett hazafias ajánlatán kivül még vagy 33-szor szólalt fel; néha hosszasabban,^[49] háromszor elnöki intést vagy rendreutasítást vonva magára, olykor az alsóháziak neheztelését is.^[50] Naplók, gyorsírók akkor még nem voltak, a hirlapoknak az eredményen kívül alig volt szabad valamit közölni, s így Széchenyi beszédeinek szövege is, – gyarló töredékeket kivéve, – előttünk ismeretlen maradt; csak szellemökről s minden irányban gyakorolt nagy hatásukról vonhatunk biztosb következtetéseket. Örömmel vehetjük tudomásúl, hogy például deczember 31-én a szegény földmivelő nép sorsának javításáról levén szó, honatyai s egyuttal földesúri kötelességének tartja a Rendek izenetét, – bár sikeretlenűl, – meleg pártolásába venni. 1826 január 11-én az eddig befizetett adóknak beszámítására nézve azt a «közvetitő» módot gondolta ki, hogy az ebből eredő hiányt a nemesség a magáéból pótolja, s így a deficit is fedezve lenne, az alkotmányosság elve is megmentve. Ez az indítványa egyetlen egy pártolóra sem talált. Máskor azonban (jan. 31. febr. 7.) a nádor kiváló figyelmet tanúsított iránta s mondásaira hivatkozott; úgyszinte a Bécsbe (a király születésnapjára) induló küldöttséghez kinevezte. Ekkor történt, hogy ismét Metternich színe eleibe került. «Reszketek önért» mondá ez neki; mire ő: «én épen nem reszketek; mert hisz mindent nyilván teszek, semmit sem titokban. A magyarok csak a régit akarják». Erre viszont Metternich: «Meghiszem a régit, mikor az mellettök szól; de mihelyt az nekik alkalmatlan, azonnal az újhoz állanak». «Különben – úgy látja, – a magyar alkotmánynak az a nagy hibája van, hogy a királyi hatalmat szerfelett korlátozza» stb. Borsitzkynak pedig nyiltan megmondja, hogy nemcsak egy erős oppositiót nem akarnak Bécsben, hanem egyáltalában semmiféle oppositiót sem.^[51] Széchenyi előtt mind tisztábbá válik helyzete, hogy semmikép sem maradhat tovább a katonai szolgálatban. Hazatérve, a febr. 15-ki ülésben a napirenden levő három fontos tárgyban: a titkos feladások, a haza védereje, és a magyar nyelv ügyében felszólal; s ezen ülés után nyomban beadja lemondását tiszti rangjáról.

Hogy e lépés, melyre oly régóta készült, erősen megragadta képzelődését, s hogy annak lehető következményeibe messzire belátott, azt naplóinak számtalan helye eléggé bizonyítja. Öngyilkossági gondolatok is megfordulnak agyában, eddigi élete becsvágyának dugába dőlése, egy új élet kezdete, a reá nehezedő felelősség előérzete; s végre ráadásúl – szerencsétlen szerelme. Mindez «őrjöngésig» viheti! «Érzem, hogy a szellemek országával állok összeköttetésben. Ördög sugalma az? vagy jó nemtőmé? Ha ez, úgy Magyarországból még lesz egy nemzet!»^[52]

Márczius 18-án szükségesnek látta hosszasabban nyilatkozni. Tárgyalás alatt az igazságszolgáltatásnak kir. pátensek általi szabályozása volt. Mi Széchenyit felszólalásra bírta az Cziráky és Eötvös túlmonarchikus nézetei voltak, kiknek, úgymond, az alkotmányosságról még fogalmuk sincs. Naplója azt sejteti, hogy hosszabb beszédben az Ausztriával való összeköttetésről is, – későbbi kedvencz thémájáról, – megemlékezett. Ezeket írja s hihetőleg az ülésben el is mondotta.

«Egy olyan országnak az alkotmánya, mely más absolut uralom alatti országokkal áll összeköttetésben, mindig veszélyben forog, s csakis válságos és háborús időkben tartható fenn. Ha a béke hosszabb időn át biztosítva van, úgy a szomszéd országok, melyeknek alkotmányuk nincsen, eszközűl engedik magokat felhasználtatni az alkotmányos, tehát boldogabb ország ellen, s az uralkodó maga is végre tűrhetlennek fogja találni azt az állapotot, hogy míg az egyik országában kénye-kedve szerint tehet a mit akar, a másikban minden lépten-nyomon ellenmondásra és akadályokra találjon.»

Közel fekszik – s mily távol álla még! – a következtetés, melyet e helyzetből le kell vala vonnia, hogy t. i. az absolutismus itt is ott is megszüntetendő s az alkotmányos kormányzás mindenütt behozandó, hogy egymást kölcsönösen, együtt pedig a trónt támogassák. Metternichnek tudjuk, nem ez volt nézete! Ő a közös szolgaságot erősebb támasznak nézte, mint a közös szabadságot.

1826 ápril 1-én ismét a devalvatióra vonatkozó pátensek voltak napi renden, s a mellett az akadémia szabályai is tárgyaltattak. Ekkor volt, hogy Széchenyi, ki hosszabb beszédben nyilatkozott, az elnöklő nádor megrovását vonta magára. Erről naplójában a következő, igen jellemző hely foglaltatik: «A nádor erősen kiszidott, s azt mondá: csak atyám érdemei iránti tekintetből nem akar még szigorúbban bánni el velem». «Én nyugodt maradtam, legkevésbbé sem zavarodtam meg, s nem is feleltem. Jól tettem-e? azt nem tudom. De láttam ezen alkalommal, hány nyúlfark esik egy bátor férfiúra. (Tudni illik egy sem mert védelmére felszólalni!) Ezek a magyar mágnások nem érdemelnek szabadságot, alkotmányt!» A nádor viszont többek előtt úgy nyilatkozott, hogy ezzel a szigorú rendreutasításával egy nagyobb kellemetlenségtől akarta őt megóvni, mely Bécsben várt volna reá.

Febr. 28. Szabadelvű egyházpolitikai nézetek kifejezésére (akkor még csak Vallásügynek nevezték] nyilt alkalma, a türelmetlen papság nagy elszörnyűködésére. Arra magyarázták, hogy most már eszközűl hagyja magát felhasználtatni a kálvinisták által. «Mi tartóztatja fel – kérdi naplójában mintegy önmagától – az idők rohamát? Ezer év mulva theisták sem lesznek többé. Az emberek nem ábrándok, vakbuzgóság, babonás előítéletek és csalók után fognak indulni, hanem saját szívöket és eszöket fogják megkérdeni az iránt, hogy mit kell hinniök, mit kell tenniök. Már hogy aztán boldogabbak lesznek-e? az más kérdés», stb. Most egyelőre az evangelikusok külföldi alapítványainak, a szülők jogainak gyermekeik neveltetésére, s végre a lelkiesméretek szabadságának megvédésére kelle szót emelni, s orvosolni a protestánsok sérelmeit^[53] (márcz. 9.).

A magyar nyelv a hányszor előfordult, Nagy Pál után Széchenyiben talált legmelegebb szószólójára (márcz. 2. febr. 15.) Hisz később is amaz előfutóját mesterének vallá abban, a mi mindkettejök politikájának alaptételét s kiindulási pontját képezé: hogy t. i. a nemzetiség fontosabb még az alkotmánynál is, mert ezt ha elveszett kedvezőbb viszonyok közt vissza lehet szerezni, de amazt soha. A magyar nyelv és nemzetiség iránti buzgalmát Széchenyinek a nádor soha sem vette rossz néven, sőt őszinte rokonszenvvel kisérte; bár neki a nemzetiségről más, igen eredeti és érdekes nézetei voltak. A nádorné különben is első volt Széchenyi eszményi és önzetlen jellemének felismerésében és megbecsülésében; az újév alkalmából az őt üdvözlők végtelen örömére magyar választ adott, s szívesen megjelent a karzaton, ha valami örvendetesb vagy ünnepélyesb dolog történt. Csak az alkotmány korlátain túlcsapongó szabadelvü vagy demokrata nézetek keltettek némi visszatetszést vagy aggályt. Ápril 1-én volt egy ilyen már fentebb ismertetett alkalom, mikor már tizenegyedik izenete az alsóháznak került zátonyra a főrendek makacs ellenszegülésén, úgy-hogy Széchenyi többi közt fölvetette, – nem is először, azt a kérdést: vajon igazán van-e nekünk alkotmányunk vagy nincs? s külföldi tapasztalásaira hivatkozva több oly kemény dolgokat mondott, miket az elnöklő nádor el nem hallgathatott. Figyelmeztette a szólót, hogy nagyobb tisztelettel s más hangon beszéljen a főrendekkel, a kik jól tudják kötelességöket és nem szorultak az ő leczkéire vagy tanácsaira, s hozzá tevé, hogy a szóló atyja s derék elődei iránti tekintetből nem akar keményebb kifejezésekkel élni, de máskor jobban vigyázzon magára stb. Széchenyit mind a mellett, miként azt mások előtt is kijelenté, mindig örömmel és élvezettel hallgatá; csak a többiek inkább ne beszélnének!

Szinte egy év mulva, 1827 ápril 26-án nyilt ismét egy alkalom hasonló elnöki rendreutasításra. Ekkor Széchenyi már «czivilben», t. i. az akkori divat szerinti díszmagyar ruhában, kardosan járt az ülésekre. Az előleges sérelmekre és kívánatokra érkezett egy 32 pontból álló érdemleges kis válasz, melyről Bécsben azt hitték, hogy a nemzet mindén kívánatát teljesíti, de a mely Pozsonyban leverő hatást tett. Az erre adandó feleletet Bartal egy remek nuncium alakjában fogalmazá, mely a főrendekhez átküldetvén, Széchenyiben, az elnök és a többség ellenére, pontról-pontra buzgó védőjére talált. Hosszasan beszélt és «jól». Megvetve a szolgalelkü dicasterialis tonust, kikel az örökös hízelgés, bókolás ellen, melylyel lassanként feladjuk egész alkotmányunkat. Ő nem kegyelmet kér, hanem igazságot, és ő felsége csak kötelességét teljesíti, ha alkotmányunkat fentartja, stb. – Ezuttal elvbarátai nem is hagyták cserben, s többen lelkesen felszólaltak mellette, ismételték szavait. Az országgyűlés meghosszabbítása vált szükségessé.

Ferencz király pedig, hogy azt a gyanusítást megczáfolja, miszerint ha bele mennek a kir. előadások tárgyalásába, a sérelmek soha sem kerülnek napi rendre, úgy nyilatkozott, hogy tavaszig sem ereszti haza őket, míg minden dolgukat el nem végzik.^[54]

Az előző évi augusztus 1-i ülést nemcsak azért érdemes megemlítenünk, mert Széchenyi ekkor mutatta magát először polgári öltözetben, hanem tárgyánál fogva is. Az úrbéri telkeket bíró nemesek összeírásáról s megadóztatásáról volt szó, mely kérdésben a kormány és a felsőház volt szabadelvűbb a rendeknél.^[55] Széchenyi tehát nem mint katona, hanem mint honpolgár, igazi polgári érzülettel, ellenök nyilatkozott. Sem az adó-alap csökkentését, sem az egyedül adózó paraszt-osztály nagyobb terheltetését, sem végre, mi még akkor érinthetetlen alapelvnek tartatott, a nemesi osztály adómentességének minden áron s örök időkre leendő biztosítását nem pártolhatta; sőt hazafiság álmezébe burkolt piszkos önzést látott ez eljárásban. Sajnálta a jobbra fordítható drága időnek elfecsérlését, minthogy maga ez a kérdés már két hónapot vett igénybe. Az elkeseredés a két tábla közt minden irányban nyilatkozott, többek közt a módok keresésében is, miszerint az egyetértés el nem érhetése esetében, az örökös izenetváltások helyett, mindegyik ház külön járulhasson felirattal a trón elébe, mely aztán eldöntse a vitás kérdéseket. Fölmerült az «Elegyes ülések» tartása is, melyekben az ellenszegülő főrendeket esetleg a városok szavazatával is majorizálnák. (E kétélű fegyvert hamar elejtették.)

Széchenyit, ki a katonaságból kilépve, egy féktől megszabadult, s így határozottabban, erősebben fejezhette ki magát, mind a két fél előítéletei, korlátoltsága egyaránt boszantotta. Gyanakodott a követeknek, a kir. előadások és az adó kérdésében tanusitott engedékenységére, s valaminemű lekenyerezésnek volt hajlandó azt tulajonítani, mi talán gyakorlati politika volt; másrészt utálta mágnástársainak szolgalelkűségét, alázatosságát, mely az őket fenyegető korszellemtől való félelem kifolyása is lehetett. Ily benyomások közt írt naplójába efféle megjegyzéseket: «E harczban, mely az absolutismus és a representativ systema közt megindult, végre is az utóbbi fog győzni. De mikor? azt – emberi szem előre nem láthatja!» «Egy nép, mely nagyobbrészt mégis polgári erényekkel ékeskedő férfiakból áll, bizonnyal szabaddá lesz, ha még oly nehéz rablánczokat kell is leráznia». – «Oh érzem, mindaz, a mit kezdeni akarok, sikerülni fog; ha nem is mindjárt; ha nem is általam!» E jóslat teljesüléséhez két, – sőt három évtized kellett.

Augusztus közepe táján (1827) végre a törvényczikkek szövegezésére került a sor. (Az úgynevezett concertatio.)

18-án Ferencz császár és király személyesen bezárta az országgyűlést, hosszas trónbeszéddel szentesítését adva a számszerint 45 törvényczikkre (akkori szokás szerint mind egy decretumba foglalva), megdícsérte a Rendek hűségét, szorgalmát, feledés fátyolát vetve a közbejött nehány kellemetlenségre, stb. Volt dolguk az Ítélőmestereknek, a szép beszédek, kölcsönös üdvözlések, köszönetek összeszedésével s örök emlékűl jegyzőkönyvbe igtatásával.

Széchenyi ennyit mond mindezekre: «Nachmittag Thronrede, Sitzung. Adulation, Schmeicheley zum Ekel!»

XV.

Eredmények Széchenyi az országnak első embere. Eszményi szerelme (Crescence Eszményi barátsága (Wesselényi). Franklin, erkölcsi tabellák. Philosophia templáriusai. M. T. Akademia megalakulása. Áldomás. L. betű. Nemzeti Casino.

HÁLÁTLAN utódok volnánk azonban mi, ha összefoglalva a korszakalkotó 1825-7-ki országgyűlésnek eredményeit, – bármily kevéssé elégítették is ki Széchenyi vágyait, – ne tudnók megbecsülni. Elég legyen rámutatnunk a III. t.-czikkre, mely alaptörvényeink újabb megerősítését, a IV-re, mely különösen az 1791-ki vívmányok fölelevenitését, s az V-dikre, mely az országgyűléseknek rendes időben megtartását újra biztosítá. A régi rendszeres munkálatok, sajtó alá bocsátva, ismét folyamatba tétettek; honi nyelvünk művelésére, a nemzet egy régi óhajtása teljesítésével, a m. tud. akadémia felállíttatott. S mi mindezeknél is még többet ért, az a nemzeti szellem, a hazafiság, az áldozatkészség felélesztése s ébren tartása volt. Egy renaissance!

A Széchenyi neve pedig mindent elhomályosított, mindenki róla beszélt: ő volt az országnak első embere. Elméje magas röptét jellemző még három dolgot kell a már mondottaknak mintegy kiegészítéseűl, fölemlítenünk.

Első, egész életén át végig húzódó eszményi szerelme, a Laurák a Beatricék sorába emelt Crescence iránt, ki Zichy Károly neje volt, s övé, legalább előreláthatólag, soha sem lehetett. Hosszú évek során át, álmatlan éjeken, küzdelmes napokon gyötörte magát miatta, örömben égve, ha őt, mint valami égi tüneményt csak messziről megláthatta, vagy épen közvetlen élvezhette egy nyájas mosolyát, üdvözlését, melyet azonban félre magyaráznia soha sem volt szabad; ellenben kétségbeesve s öngyilkossági gondolatokkal tépelődve, valahányszor a szokottnál hidegebbnek vagy épen visszataszítónak vélte látni a kötelességhű, szeplőtlen erényű hitvest és anyát. Egyszer volt alkalom reá, hogy szépen megkérte őt: ne igyekezzék megzavarni lelki nyugalmát, melyre, – mint minden jó családanyának, – oly nagy szüksége volt. Idő kelle hozzá, míg nyugtalan imádója beletörődött a lemondás költészetébe. A közéletben később szerzett minden babérjait, gondolatban, e csodaszépségű és angyali jóságú nőnek lábaihoz rakta: tőle vett ihletet, vígaszt és bátorítást a rögös pályán. «Életemet a hazának, az emberiségnek szentelem: s ez a Te műved legyen, kire szünetlen gondolok, s kit mint egy angyalt, mint egy szentet, a legtisztább érzelemmel szeretek!»

Ez eszményi szerelemnek méltó társa volt eszményi barátsága Wesselényi iránt, kit szíve minden dobbanásának ellenőrévé tett. Ez, hasonló szerelmi rajongásnak rabja, egy alkalommal ünnepélyes esküt vett tőle, hogy: «azt az asszonyt örökké, híven és tisztán fogja szeretni». Úgy mint a hazát, úgy mint magát az erényt, úgy mint mindent a mi dicső és magasztos van az ég alatt.

Az a szerelem, jóságos Isten kedvezéséből, holtig tartott; a barátság a politika, a pártszenvedély légkörének behatása alatt, néha meghült, elhomályosodott, míg, nagy csalódások után, ismét együvé hozta őket.

Másik, lélektanilag érdekes mozzanat az erkölcsi tökéletesbülés ama munkája, mely az önfegyelmezés ellenőrzését a naponként vezetett Franklin-táblákban tette szemlélhetővé. Erkölcsi magaviseletét napról-napra bejegyezte a rovatokba, következő (franczia) fölzetek alá: 1. Egy halálfej. (– Memento mori?) 2. Józanság. 3. Rendszeretet. 4. Szilárdság. 5. Gazdálkodás. 6. Munka. 7. Őszinteség. 8. Igazságosság. 9. Mérséklet, 10. Tisztaság. 11. Nyugalom. 12. Alázatosság. 13. Vallásosság. 14. Szeretet. 15. Társaság. Végre: Sommázat. Ritkán történt, hogy egy vagy két napot bejegyezni (O vagy #) elmulasztott volna. A hónap végén aztán összegezte az eredményt s kiadta magának a bizonyítványt emelkedéséről vagy sülyedéséről.

Összhangzásban van ezzel időszakonként (például husvét táján) soha el nem mulasztott gyónása; nemkülönben meghitt barátaival (különösen Wesselényivel) kötött fogadalma: egymást kölcsönösen figyelmeztetni hibáikra.

Harmadiknak az elősoroltakhoz csatlakozik egy társulatnak tervezése, melyet akár a Philosophia Templáriusainak, akár esetleg egy magyar Tugendbundnak fogott volna elnevezni, s melynek czélját s alapszabályait barátjával, Molnárral, mint első irodalmi kísérletét közlé, bár még nem oly szándékkal, hogy sajtó alá bocsássa, s melynek fővonásait kézíratai nyomán, ide igtatjuk.

«Mi a tzélunk?»

«A hazánkfiaira és azok gyermekei- és unokáira annyi szeretetet és áldást hozni, a mennyire aztat a mi tehetségünk végbe viheti.»

«Hogy dolgozhatunk legbölcsebben annak a nagy tzélnak elérésére?» «Hogyha azon törekedünk, hogy a mostani ifjuság nevelésére oly nagy befolyást szerzünk magunknak, hogy azok több polgári virtusokkal bírjanak, mintsem a mi (contemporaineink) és atyáink. Mert meg vagyunk abban győzettetve, hogy az emberiség csak az értelem, az erkölcs és kötelesség kiterjedése által léphet ama szerencse és áldás magasságára, melynek elnyerése a mi méltó tzélunk.»

«Minekutána pedig abban megállapodtunk, hogy mi a magaviseletünk példája által, ha nem több, de bizonyosan annyit használhatunk, mind tanácsaink és beszélgetéseink által aztat a régi principiumot mindig az elménkben ébren tartani akarjuk, hogy semmi legkisebbet se míveljünk a nélkül, hogy ne mondanánk magunknak: Lát téged az Isten, és látnak a mostani század philosophusai.»

«Ha magunkban annyi erő vagyon, ily szoros és sokszor keserű útját az igazi virtusnak járni, magunk közt semmi titoknak (a mennyire csak magunkat illet) nem szabad lenni.»

«A mi szövetségünknek olynak kell lenni, hogy annak jó intézetén, erkölcsösségén és méltóságán legrosszabb akarónk se hozhasson gyanút.»

«Erőt erővel meggyőzni nem mindig lehet, hanem a bölcsesség győz mindenütt?»

«Ha más nemzeteknek több a kincsek, legyen minékünk több erkölcsünk és hazafiui szeretetünk.»

«Egy új egészséges országban, hej de könnyű lenni jó hazafinak; minden jóakaratnak, a legkisebb cselekedetnek mely nagy a sikere! mely nagy a jutalma! – Magyarország, te a fiadnak hogy fizetel?»

Ez az erkölcsnemesítő társulat nem jött létre, a könyvet, ha annak volt szánva, sem írta meg. Hisz nemsokára, gyakorlatibb irányban, már írni kezdé első munkáját a Lovakról. A társulati eszméből pedig, mely itt csak elméletben mozgott, két más termékeny eszme nőtt ki: a nemzeti casino, és a gazdasági egyesület; az előbbi közvetlen, az utóbbi csak későbbi fejlemények útján.

Az országgyűlés után, november egyik napján, ellátogat a nemzeti múzeumba s ott holmi szétszórt tudós vaszak közt megpillantja atyjának, Széchenyi Ferencznek, művészileg festett életnagyságú arczképét. (Az idősb Ender tanár műve.) Szíve feldobog látásán, hozzáfűzött emlékein, rég maga elé tűzött példáján. Napi benyomásai után e gyöngysorokat írja naplójába:

«Mon temps, mes talents, ma fortune sont à ma patrie».^[56]

«Végre tisztán látom rendeltetésemet. Eszméimnek ide-oda kalandozása, terveimnek ingadozása lassanként megszűnik, s egész életem egy határozott, biztos irányt vesz. Életemet a hazának, az emberiségnek szentelem!»

Hozzá is látott szóval, tettel.

Első alkotása, a mint láttuk, a m. t. akadémia volt. Nemcsak pénzt adott hozzá, mely nélkül létre nem jöhetett volna, szellemi tőkével is járult hozzá, mely évek során át, napjainkig gyümölcsözővé tette azt. Két irányban: a nyelv terjesztése, és a tudomány előmozdítása, mindkettő által nemzeti lételünk, önállásunk megalapítása, szilárdítása érdekében.

Az országgyűlésnek igen gyakorlatias intézkedése volt, hogy az új intézmény szabályainak, az előre már megállapított alapelvek szerint részletesb kidolgozását sőt az, intézetnek szervezését és tettleges életbeléptetését is a nádor felügyelete alatt, külön bizottság útján, országgyűlésen kívül is lehetővé tette. E bizottság tagjai a négy első alapítón kívül, gróf Teleki József elnöklete alatt ezek voltak: Bartal György (ki azonban másnemű elfoglaltsága miatt nem vehetett részt) Bene Ferencz, Budai Ézsaiás, Bitnicz Lajos, gr. Dessewffy József a költő politikus, Döbrentey Gábor, Ercsey Dániel, Fehér György, Guzmics Izidor (kinek följegyzései az országgyűlés történelméhez oly becses adalékot szolgáltattak), Horváth Endre, Horváth István, Horváth János, Jankovich Miklós, Kazinczy Ferencz, Kis János, Kisfaludy Sándor, báró Mednyánszky Alajos, Szemere Pál, Schedius Lajos s még hárman, kiket a munkában való részvéttől betegség és halál tartóztatott, Kulcsár István († márczius 30. 1828) Kövy Sándor († julius 24. 1829) és Vitkovics († szept. 9. 1829). Megannyi halhatatlan nevek irodalmunk történetében.^[57] A bizottság jegyzője Horváth István volt, s márcz. 15-től kezdve ápril 17-ig 13 ülésen át, szorgalmasan dolgozván, a nagyjában ma is alapul szolgáló Alapszabályokat és Ügyrendet elkészítette, számot vetett a rendelkezésre álló pénzerővel, s tisztába jött a körébe vonható szellemi erők iránt is, tiszteleti, rendes és levelező tagokká osztályozván őket, s be is sorozva, nem kis fejtöréssel, az előre megállapított hat szakosztályba. (Nyelvtudomány, Philosophia, Történetírás, Mathesis, Törvény- és Természettudomány.) A szervezési munkálat aug. 18-án terjesztetett királyi jóváhagyás alá, s ezzel némi csekély módosítás után véglegesen ellátva, nov. 6-án már az újabb országgyűlés alatt érkezett vissza; első nagygyűlését csak február 14-én 1831. tarthatván meg,^[58] az országgyűlésnek eloszlatása után.

Széchenyi, kinek első munkája időközben megjelent, nagy nyugtalansággal kísérte mind e tárgyalásokat, megérte azt az örömet, hogy már ápril 1-én (1828) a kijelölt tudósokat maga körül összegyüjthette, s a nemzeti casinoban megvendégelhette. Ez alkalommal mondott felköszöntőjét, melyet méltónak tartott előre leírni, szabad lesz tán azért is ide igtatnunk, mert Beszédei gyüjteményéből véletlen kimaradt.

«Mindenek előtt ezen poharat dicsően uralkodó Urunk egészségére kívánom kiüríteni: éljen hosszasan és boldogul. A Mindenható pedig engedje meg, hogy magyar jobbágyainak tántoríthatlan hívsége előtte mind jobban és jobban elismerve legyen.»

«Kívánok továbbá Magyarország Nádorának egészségére inni, nemcsak azért, mert a Tudós Társaság gyámatyjává méltóztatott lenni, hanem méginkább azért, mert reménylem, sőt hiszem, hogy ezen Intézetet leghathatósabb pártfogása által is előre fogja segíteni s herczegi szavának eleget tenni, mely által a Haza összegyűlt Karait és Rendeit a mult országgyűléskor úgy vígasztalá, hogy úgy reményli, mikép ezen Társaság zöldülését és virágzását a Haza még a jövő Országgyűlése előtt is szemlélni fogja.»

«Végtére az egyetértés és egyesség Istennéjének kívánom ezen magyar nedvet áldozni; töltse ő be édes Hazánknak minden rendű és minden hitű lakosait legszentebb áldásával, mert csak ő általa boldogulhat minden a világon, csak ő általa léphet a Tudományok Geniusza az életbe.

Másnap (ápril 2.) hírűl veszi az ő imádott Laurájának (Crescencenak) szerencsés lebetegedését. (Egy egészséges fiúnak, Z. Gézának, adott életet.) S térdrehullva sír örömkönnyeket, forró imában adva hálát a Mindenhatónak.

Közben egyszer leesik a lóról, de baj nélkül (márcz. 12.); párbajt vív Eszterházy Károlylyal, nagyobb baj nélkül (jun. 1.); szorgalmasan látogatja az első lófuttatásokat (máj. 20., 27., 31., jun. 4., 7., 10.); de nem mulasztja el lelki barátja, a sz. Ferencz rendű Albach Szaniszló, prédikáczióit, négyszemközt is hozzá megy sírni s vígaszt keresni; de jó tanácsát, hogy házasodjék meg, nem tartja elfogadhatónak. Naplója, mely főleg ezen időből van siralmasan megcsonkítva, töredékeiben is teli van egy kétségbeesett szív keserveivel, őrülettel, öngyilkossággal, s minden dolognak, – az «Egyetlen» kivételével, – fekete színben látásával. Ábrándjai tárgyának nevét nem jelzi ezentúl szokott kezdő betűivel, hanem egy L betűvel, a mi csínos franczia szójátékkal (Elle seule) mindig csak s egyedül csak Őt jelenti. Hol rózsának mondja, hol liliomnak, mindig egy angyalnak, egy szentnek tiszteli, s csak az égi csillagok közvetítésével beszélget vele.^[59] (A marczona hadfi, a Petrarchák gúnyolója!)

Első könyvét is, melyről tüstént szólanunk kell, (a Lovakról) mihelyt kész volt, sietett, mint egy «rossz munkát» bemutatni szíve hölgyének, a ki azt nem értvén, arra kérte, hogy máskor ha ismét ír egy rossz munkát, írja németűl. De a «kezdő» író mégis viszont ígéretét vette, hogy akkorra megtanul magyarul, mihez, nem egészen sikertelenűl hozzá is fogott. Buzdíthatta erre a nádorné példája is, mely, Nagy Pál indítványára, a magyar dámák tanulságára az országgyűlési irományok sorában örökíttetett meg.

A nemzeti casino, Széchenyinek egyik szemefénye, a budai udvarnál nem keltett nagy részvétet; ott egy dohányzó klubnál egyébnek alig nézték. Széchenyi azonban szinte nemzeti újjászületésünk egyik eszközének tekintette azt. Úgy mint a lóversenyeknél először magyar főurainknak, kik külföldön hajhásztak élvezeteket, itt a hazában akart egy kellemes szórakozást s egyesülési góczpontot szerezni, másodsorban pedig a külföldieknél, kik Magyarországról még vajmi keveset tudtak, figyelmet és érdeklődést kelteni; ugyanezt a czélt tartotta szem előtt a nemzeti casinonál is, mely «Budapest»-nek, a mint ő a leendő fővárost már előre elnevezni szerette, csakhamar egyik büszkesége lett. Csak elképzelni, hogy a vidékről például vásári alkalmakkor felrándult honfiak kétes tisztaságú vendéglőkön s füstös kávéházakon kívül, egyéb menhelyet, hol megpihenni, egymással találkozni, némi ujságokat olvasni lehetett volna, nem találtak. Az idetévedt külföldiek pedig csak is egyes főuri házakban találhattak, jó ajánlások mellett, szíves vendégszeretetre, útbaigazításokra. Hol van még a társadalmi mozgalom, az osztályok közeledése, közös czélokra egyesülése, egybeolvadása! Mindez tisztán állott Széchenyi előtt, ki méltán büszkélkedett azzal, hogy ez egyben Bécset is megelőzte. (Prágát, Gräczet nem.)

Ha a lóversenyt sokan merő anglomaniának tulajdonították, mi ellen azonban mindig tiltakozott, – úgy a casino már a mint ő contemplálta, igazán megérdemelte a «nemzeti» czímet. Nem sokára góczpontja lőn a magyar előkelő és birtokos osztály, valamint az értelmiség s a vezetésre hivatott felső és közép társadalmi rétegek tagjainak; míg amazokat vagy megmagyarosítá, vagy magyar öntudatukban megerősíté, a távolabb állók és idegenkedők soraiból mindig több és több híveket hódított meg és csoportosított maga körűl. E tekintetben egy hivatást (kultur-missziót) teljesített, s kiegészítette azt a nagy munkát, melyet a vele egy időben alakult magyar tud. akadémia vállalt magára. Hozzájárult, nem utolsó sorban, a nemzeti játékszín, mely kezdettől fogva, bár folytonos akadályokkal küzdve, a hazafiak buzgóságának egyik legfőbb tárgya volt, sokáig legmostohább gyermeke épen a fővárosnak.

Híven őriztetnek a nemzeti casino írattárában ezen egyesület jegyzőkönyvei, melyeket a báró Brudern József elnöklete alatt 1827 jún. 10-én tartatott első (alakuló) gyűlés («Tanácskozás») megbízásából évek során át Döbrentey Gábor szerkesztett. Ez alkalommal (a Dorottya-utczai Vogel-házban) az elnökön és Széchenyi Istvánon kívül, ki még a meghívó leveleket is írta, vagy negyvenöten voltak jelen.^[60] Idézzük a jegyzőkönyvet.

Örömét jelenté gróf Széchenyi István e gyűlekezetben, ámbár a magokat aláírottak számához képest még nem volt nagy, de sokakat a még folyó országgyűlés tartóztatván, legalább kevesebb számmal is helyesnek, szükségesnek tartotta a Casino fel- (meg-) nyitását, hogy ezek részszerént tudják meg, mi történt eddig a dologban, részszerént későbbre pedig oly vezér ideákat állítsanak meg, melyekre mind addig lehessen építgetni míg az egész összeáll, s ahhoz minden Tag vagy legalább a Többség megerősítő helybenhagyását adja.

Casino felállítását, mondá gróf Széchenyi István, azért óhajtja, s dolgozott is rajta másokkal együtt, nevezetesen Pozsonyban az Országgyűlése alatt, hogy a Londoni, Párisi, Gréczi, Prágai s több Casinok példáján, a mi Hazánkban is legyen egy olyan megkülönböztetettebb díszes összegyülekező hely, melyen főbb és előkelőbb s jobb nevelésűek, eszes értelmes férfiak a társasági rendnek mindenik osztályából, egymással vagy barátságos beszélgetés végett találkozzanak, vagy többféle politikai ujságokat mint a milyeneket rendszerént a kávéházakban találni lehet, s hasznos gazdasági, tudományos, művészi hónapos-irásokat olvashassanak, magokat pedig üres óráikban illendően mulathassák, vagy ha történnék, hogy ezutánra több magyar főbb úri házak az esztendőnek egy részét itten Pestén töltenék, ezek közűl azok, a kik külön házat nem tartanak a Casinóban egyuttal kények szerint való Vendéglőt is lelhessenek s így azt a mit az életnek gyönyörűbbé tehetésére nézve idegenben bőven feltalálnak, nálunk Hazánkban is lassanként mindinkább pótolva leljék, s ez által folyvást többen és többen ide szokjanak.

Jelenté a tisztelt gróf, hogy mindezek elérhetése végett, több jó barátjaival együtt igyekezvén, eddigre 175 actionáriust szerzett, a kik jó részben actiájokat, mely külön-külön egy személyre száz r. forint ezüstben le is fizették, kötelezvén magokat egyszersmind arra, hogy annyi summáig a Casinónak három esztendőre esztendőnként részesei lesznek. Az egybegyűlt pénzből, mondá gróf Széchenyi István, van kifogadva a… szobából álló kvártély, azzal vagynak véve az ezekben álló házi bútorok s téve egyéb költségek.^[61]

Gróf Széchenyi Istvánnak köszönet szavaztatván, az alapszabályok, házi rend, stb. további kidolgozásával egy tíz tagú küldöttség bízatott meg, s több pontokból álló utasítással is láttatott el.

Ezen küldöttség aztán, hol gróf Keglevich Gábor, hol gróf Fekete Ferencz, gróf Károlyi Lajos, báró Orczy László stb. elnöklete alatt Széchenyinek többnyíre buzgó közreműködésével sőt vezetése mellett szorgalmasan ülésezett, s a jan. 4-ki (1828) «köz ülésen» jelentést tett, melyet nyomban egy gr. Cziráky Antal elnöklete alatt azon hó 20-án tartott népesebb «közgyűlés» tárgyalt, s nagyjában jóváhagyott, s így ezen»intézet» egy 10,000 frtos évi budgettel rendes kerékvágásba jött.^[62] 1828 febr. 3-án tartatott egy közgyűlés, gr. Győri F. elnöklete alatt, s febr. 10-én Ürményi F. elnöklete alatt. Egyes kitünőségeket felkértek, néha küldöttség által is, hogy lépjenek be az egyletbe, az igenlő válaszokat örvendetes tudomásúl vették. Az állandó, (vagyis: igazgató) választmány, évenként egy harmadának kilépésével, 27 tagból alakult meg, s szaporán tartotta üléseit, ezen évben vagy tízet. Ezek egyikében indítványozá Széchenyi az oly sokáig legjobb hírben állott casinói bálokat. Dercsényi pedig (tokaji borainak árából) pályadíjat tűzött ki a magyar mezei gazdák számára írandó (legjobb tanácsokat adandó) kézi könyvre. Különben tagok szerzése mindig a fő teendők közé tartozott. A legközelebbi közgyűlésen, 1829 jan. 25. Cziráky elnöklete alatt már hetvenen voltak jelen, s ez évben jelent meg az első Casinó-könyv 1880 jan. 31. Szegedy elnöklete alatt már százan felül voltak, s a helyiségnek az úgynevezett Pesti Börze díszes épületébe áttétetése határoztatott, bizonyos napoknak a kereskedői testület használatára leendő fentartásával. A tagok száma Széchenyi nagy örömére, egyre szaporodott, s az egylet tekintélye és befolyása növekedett.