Széchenyi írói pályájának megkezdése. A «Lovakrul» cz. munkája. Sz. körüljár a hazában. Akademia igazgató tanácsa. A «Hitel«. Doberanba (gr. Károlyi Gy.). Első művei logikai összeköttetése a későbbiekkel. Crescence széljegyzetei. Wesselényi levele. Széchenyi első dunai útja saját hajóján. Feketetengerre. Konstantinápolyban. Itt változások. Hazajövet, lóháton stb. Látogatás Milos szerb fejedelemnél. Ennek jelleme, háztartása. Belgrád, Zimony, Pest. Rövid országgyűlés 1830. Ferdinand király megkoronáztatása. Történelmi előzmények. Nagy Pál veszti népszerűségét. Ujonczajánlás. Sz. a nemzeti jogok mellett. Nemzeti hadsereg vagy magyar ezredek? Circulatio. Concertatio. Sz. beszédei. Koronázási diploma. Kisfaludy Károly halála. Eredmények.
EGY FORDULÓ ponthoz érkeztünk, Széchenyi írói pályájának megkezdéséhez. Első fölléptével, az 1825-ki országgyűlésen, országos emberré vált. De, hogy magyar mágnás létére, kiről föltették előre, hogy nem tud jól magyarúl, még mint író is fog szerepelni, azt akkor kevesen sejthették. Az akkori közélet egyik legtiszteltebb alakja, a költő-politikus, gróf Dessewffy József, mikor «levéve a szegről porlepte lantját», versben énekelte meg az ifjú mágnás külföldi útjait, a haza javára gyűjtött s itt értékesítendő tapasztalásait, nagy ősök nyomdokain haladó nemes becsvágyát, «majom» kar- és kortársait megszégyenítő hazafiságát, áldozatkészségét: nem látta előre, hogy egyúttal a magyar publicistika megteremtője fakadoz benne, még pedig olyan, a kivel néki, az ősi jog, ősi szokások éber őrének, csakhamar nevezetes vitája lesz, melyben mind a ketten a közvéleményre fognak – egyik a reform, másik a conservatio szellemében – hivatkozni.[63]
Igaz, hogy mindazon eszmék, mindazon javítások, melyeknek hazánk újjászületését szeretjük tulajdonítani, több vagy kevesebb homályossággal vagy világossággal, ott voltak lefektetve a régi országgyűlési aktákba; de ott el is temetve. Nagy haladás volt már az is, s nagy köszönettel fogadtatott, hogy egy részök, az úgynevezett deputationális munkálatok kinyomatása s a hívatottak között tanulmányozás végett kiosztatása a nádor által elrendeltetett. Holt tudomány volt az, s akadémikus értékkel bírt csak. Emberre várt, a ki a lángész szikráját lövelli belé, melytől szétterjedjen világossága s köztulajdonná válhassék.
Az országgyűlésnek, melyet Széchenyi permanensnek és valódi képviseleten alapulónak óhajtott volna, minden harmadik évben összehívása újabban biztosítva volt ugyan, s az országgyűlést megelőzve megyénként tárgyalták a követeknek adandó utasításokat, s a megyék, a kormány ellenzése daczára, egymással levelezésben állván, a közszellemet, a közügyek iránti érdeklődést legalább a kiváltságos osztály körében nem hagyták elaludni; de az újabb kor gyermeke alig tudja képzelni magának, miként nélkülözhették elődeink azt a mi mindennapi kenyerünket, éltető levegőnket: a napi sajtó közreműködését. Csak ez tesz minden eszmét azonnal köztulajdonná, vonja a közügyek érdekkörébe a gondolkozó főket, s adhat kellő működési tért, bátorítást, határozott irányt a szétszórt erőknek.
Egy napi lapot megindítani, s ebben hívni fel a közönség figyelmét a közjóra czélzó egy s más eszme iránt, akkor még nagyon merész, kivihetetlen vállalat lett volna; Széchenyi pedig teli volt ilyes eszmékkel. Eszméi egy részét forgalomba hozhatta az őt környező mágnások, s országgyűlési vagy megyei jelességek körében, ezeket úgy a hogy összegyűjthette a lóversenyek, vásárok, megyegyűlések alkalmával, a casinókban, az akadémiában. De az ilykép elhintett magvak legnagyobb része kárba veszett, mindaddig, míg a nagy közönséget nem sikerült életre ébreszteni, közreműködésre indítani.
Erre Széchenyi csak egy módot látott maga előtt: könyvet, vagyis röpiratot írni. Így kelle pótolni, s egyúttal előkészíteni a napi sajtó működését, mely, a dolog természeténél fogva, nyomban követte.
Az első röpirat, melyet Széchenyi szárnyra bocsátott, a Lovakrúl írt könyve volt. Bejegyzi naplójába a napot, melyben e művével elkészült: az november 18-dika volt 1827.[64] Szélesb látkörét, s magasb czéljait már eléggé jelzi ezen 1828-ban megjelent első műve bevezetésében, s itt-ott elszórt több helyein. Jeligéje is idézetre méltó s megragadt a lóhoz mitsem értő utódoknak is emlékezetében. «A kisded Makkbul, ha nem romlott, idővel termő tölgyfa lesz, csak senki el ne gázolja.» Boldogult gróf Hunyadi József árnyékának szenteli, «a kinél a jó Hazafi nevezetet senki jobban meg nem érdemli, a ki sok jó magot hintett el hazánkban, kinek szemei elől távol maradott ugyan a gyümölcsözést mutató idő, de el fog jönni s föl fog derülni egész díszében». Ime azon húrnak megrezdülése, mely a Szózat-ban annyira meg fog hatni mindnyájunkat.
Lovagias sugalat van már ez ajánlatban is, levén ez a Hunyadi nemcsak az okszerű gazdálkodásnak, a ló- és birkatenyésztésnek egyik első megalapítója Magyarországban; hanem egyúttal egyik magtalanúl elhalt nagybátyja a L. Henrietta férjének.
Gondja volt reá, hogy ezen első műve ne legyen «nagyon istálló-szagú». Ez a kis könyv, mely egy közgazdasági értekezés akar csak lenni a lótenyésztés fontosságáról, teli van arany-mondatokkal melyektől az olvasó szíve tágul. Méltán írta neki (szeptember 22-én 1828) lelkes barátja, a volt korona-őr, Ürményi Ferencz:
49. A LOVAKRUL ÍRT KÖNYV CZÍMLAPJA.
«Örömmel olvastam könyvedet a Lovakrul, sok jó van benne, legjobb az, hogy tiszta magyar szívvel van írva, és sok előítéleteknek hiányosságát mutatja». Tiszta magyar szív? s az előítéletekkel szembeszállni? dicséretnek már elég. Hiszen mint az író mondja: «Könnyebb ezer bolondságot a néppel elhitetni, mint egy előítéletet legyőzni…» Igen ám, mert «a tökéletesség az embertűl távolabb jár, a középszerűséggel gyakran találkozik, az alacsonyságokkal pedig örökké küzködik». Emelkedve röptében a szabadság barátait csatolja magához: «a világon minden csak a szabadság örömérzetében fejti ki magát egész tökéletességbe». Majd az egyesülési szellem kora ébresztője szólal meg, mondván: «Egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen». Folytassuk-e idézeteinket? «Csak magunktól függ», – ily biztatással végzi, – «hogy a világ minden vásárait lovainkkal elboríthassuk, és hogy a magyar ló mindenütt érdemlett elsőbbséget nyerjen.» – E pár vonásban is előttünk áll a nemzetgazdasági író, de ha nem csalódom, valamivel több is. Ösztönszerűleg követi a Taglalat írójának későbbi intését: érezve kell gondolkodni és gondolkodva érezni. S ehhez, daczára később fölállított híres elméletének, a szív és ész functióinak a politikában különválasztásáról, mindvégig hű maradt. Jellemző, hogy Széchenyi maga első művének német fordítását (Gévaitól) hazafiságból elnyomta; azon ellenvetésre, hogy az esetleg a külföld előtt nem kedvező színben állíthatná országunkat. Erre később nem sokat adott. Sőt véteknek tartotta honfitársai önhittségének, előítéleteinek, konokságának legyezgetését.
A sport emberei aligha fogják szakirodalmuk ez első alapvetőjét ma is elavultnak tekinteni, miután az általa nemzetgazdaságunk egyik legfontosabb ágának emelése – hosszas katonai szolgálata és külföldi tapasztalatai alapján javaslott módok és eszközök legnagyobb része azóta bevált. Már itten is alkalmat vett magának jól oda suhintani a minden újítás vak ellenzőinek «gyűlöletes» fajára, mely csak «rontani s a forró hazaszeretetre hideg vizet önteni tud». De egyúttal elejét veszi azon később annyiszor s méltatlanúl tett szemrehányásnak, hogy ő hely, idő és körülmények számbavétele nélkül akar külföldi példák után mindent újjáteremteni. «Nagy érdeme van annak, a ki elől megyen;» és: «Az ki életében sok gyümölcsfát nevelt, a föld alatt is csendesebben nyugszik.» De másrészt:
«Épen oly czéliránytalan volna Magyarországon egy merő angol gazdaságot folytatni, mint Angliában egy tiszta magyar gazdaságot űzni»; és: «A nemzetiség egy nemzetnek az, a mi a fognak a zománcz, ha az egyszer megtörik, a belső csont is utánna rothad, – – s azon ember, ki nemzetiségét már elvesztette, se királyának hív jobbágyja, se hazájának jó polgára nem lehet».
Jellemző, a mit derék Kis Jánosunk önéletrajzában jegyzett föl.
Széchenyi, ki e jeles úttörőnkkel, boldogult atyja pártfogoltjával, Sopronban folytonos érintkezésben állott, megküldé neki a Lovakrúl írt első művének kéziratát, azzal a kéréssel, hogy főleg nyelvi szempontból tenné meg reá észrevételeit. Ez lelkiismeretesen engedett a fölhívásnak. Javításait Széchenyi megköszönte, de «azon alkalommal» nem használta, súlyt fektetvén reá, hogy épen ez a műve egészen az ő saját alkotása legyen. Hogy nemcsak ez a műve, hanem a többiek még inkább az ő kiváló, minden ízében eredeti egyéniségének bélyegével voltak ellátva, az iránt ma már senkinek kétsége nem lehet. Tartalmok úgy dönt e mellett, mint formájok. Buffon egykori híres mondása: «le stil c'est ľhomme» tán egy magyar írón sem lelte annyira igazolását.
A lovakról írt mű tartalmának egybeállításánál azonban a mellett, hogy ő maga hat héten át naponta 10-15 óráig dolgozott rajta, – két jó barátjának, Pataynak és Taschnernek, mint szakértőknek tanácsát és segítségét igénybe vette s felhasználta.
Tíz év mulva, különben e művének egy folytatásával, illetőleg befejezésével fogunk találkozni, mit e helyt csak jeleznünk kell.
Széchenyi nem az elmélet, hanem a tett embere levén, nála minden mondott vagy irott szó, megannyi tettnek, egy-egy lépésnek előre az anyagi vagy szellemi haladás terén, volt akár jelzője, akár előidézője. Élőszóval, magán érintkezés, társalgás, rábeszélés útján mozgatott-e meg többet? vagy írásai? vagy nyilvános beszédei által? s személyének varázsa hatott-e inkább az emberekre, vagy érveinek súlya? Bajos volna elhatározni. Nem kerülte, – mint a mély gondolkodók többsége szokta, – az embereket, sőt kereste az alkalmat, a társaság minden rétegeivel folytonos érintkezésbe tenni magát; saját eszméinek rendbehozását, s napi benyomásainak tisztázását inkább álmatlan éjszakáira bízván.
A két országgyűlés közötti «szabad» időt, – ha ugyan neki lett volna szabad ideje, – lehetőleg arra használta fel, hogy szerte nézzen a hazában, megismerkedjék, közvetlen szemlélet útján népével, szükségleteivel, bajaival. A nyári lófuttatás után útnak indúl (zsebében hordva Berzsenyit, kit fájdalom Crescence nem élvezhet!), hogy megnézze a magyar tengerpartot: Fiumét; a quarnerói szigeteket, Polát stb. Mindjárt képzelete előtt áll a nagyszerű kereskedelmi kikötő, az ahhoz vezető molo, mert a Fiumára mitsem ér, a Kulpa szabályozása, de igazi és nem kontár szakértők által, hídak, kőútak Károlyvárig, e városnak erődítési békóiból felszabadítása, a Lujza-út, a Pestről minden irányban kiinduló úthálózat stb. stb. Zágrábba ér, hol a sok bogzsivi szinte elbutítja, míg magyar szót alig hall, s aztán Kopreinitzon, Zákányon, Palinon, Pölöskén át Kehidára jő (augusztus 17.) Deákék látogatására. Ezeket «becsületességek» miatt annyira megszereti, hogy általok hajlandóbbá válik honfitársai számos gyengéivel, elfogultságaival is kibékülni: «Le penchant naturel m'attire vers mon pays, mais le gôut raisonné m'en éloigne.»[65] Haza, Sopronba érve, «durva, felfuvalkodott, kellemetlen emberek» között ismét visszáját érzi e benyomásnak, noha tisztelkedni jöttek hozzá, s a megyegyűlésén Molnár egy dicsbeszéddel lepi meg, melyre zavarában ügyetlenül alig tud valamit felelni. Bécsen át, hol Reviczky kanczellár biztatja, míg Sina és Lichnovszky fáradozásait kárba veszendőnek látják, ér az élettelen, poros magyar fővárosba («la capitale supposée florissante») s itt már londoni levelek várják a «Híd» ügyében. Új gond az eddigiekhez: új öröm is, új remény! A pesti polgárság sem marad érzéketlen iránta. Születése napján (szept. 21.) választó polgárai sorába iktatja. (Az esküt jun. 23-án tette le, 1829.) Crescence, kit immár testvérének néz, «citoyen»-nek szólítja, mi végtelen boldoggá teszi.
Honnét van, hogy czenki fészkében (okt. 1.) ismét ily kegyetlen sort tud írni naplójába: «Hazám meg van már halva, ezt tisztán látom; de azért végső leheletemig el fogok követni mindent, jóléte előmozdítására.» S mily szomorú bátorítás: «Az ár ellen úszunk; hagyján: előre!»….. Szerencsére november 10-dikén már ismét Pesten van, a hol a haza sorsát derültebb színben látó hazafiak, magyar tudósok (köztök Kisfaludy, Fáy, Vörösmarty stb.) veszik körül. Kellemetlen benyomása, egy czikkének a Minervá-ban tömérdek igazításokkal lett közzététele miatt,[66] hamar elenyészik; az akadémiai első igazgatóság tagjainak névjegyzékét kell összeállítania s a nádorhoz terjesztenie. Ez az ellenzéki Eszterházy Mihályt kitörli; Wesselényit, csakis Széchenyi kedveért, tűri meg. Az igazgatóság tagjai tehát: gróf Andrássy Gy., Bartal Gy., herczeg Batthyány F., gr. Cziráky A., gr. Dessewffy J., gr. Illésházy I., gr. Károlyi Gy., gr. Keglevich G., Kolosváry S., gr. Kornis M., Majláth György, b. Mednyánszky A., Nagy Pál, Péchy Imre, b. Prónay S., gr. Reviczky Á., Somssich P., Szegedi F., b. Szepessy F., gr. Széchenyi I., gr. Teleki J., gr. Vay A., Wagner I., Végh J., b. Wesselényi M.[67]
Második munkáját, a Hitel-t, 1828 deczember 14-dikén kezdte írni; s egy év múlva, deczember 21-dikén 1829-ben készült el vele. Ez volt első, nagyobb szabású munkája, mely nevét az országban, s azon túl is, híressé, népszerűvé tette. A nádor neszét vette, hogy Széchenyi az országos küldöttségi munkálatoknak valami «parodiáján» dolgozik, s annyira érdeklődött iránta, hogy kéz alatt magához vitette s előre megolvasta, még pedig legnagyobb örömmel. Az első példányokat nagy titokban osztották ki legmeghittebb barátok közt, s Drescher censor bizonyos volt benne, hogy hivatalát veszti miatta. «Nagy feltünést fog okozni», – mondá Széchenyinek, – «meg fogják önt kövezni; de használni fog vele! Egy angol utazó Brunszvik Teréz grófnő előtt úgy nyilatkozik, hogy ha Magyarországnak csak tíz olyan embere volna, mint ez a Széchenyi, úgy nemsokára számot tenne az európai népek sorában; nevét aranyba kellene vésni.» Pesti polgártársait, az eskü letétele után megvendégelvén, ily felköszöntéssel üdvözli: «Kegyelmes királyunktól kezdve, hazánk legutolsó lakosáig, éljen mindenki, a ki Pest városa, mint hazánk központjának, úgyszólván szívének, előmenetelén és díszén fáradozik». Nemsokára, magával vive a Hitel kéziratát, egy érdekes útra volt kelendő barátjával, gróf Károlyi Györgygyel.[68] Julius 16-dikán indultak el két kocsival, inassal, vadászszal Bécsből. Prága, Karlsbad, Teplitz, Drezda és Berlin voltak érdekesb állomásaik. Mindenütt felismerik egy nagy király (II. Frigyes) szellemi hagyatékának nyomait, bár alig titkolhatják, hogy a porosz állam tiszteletre méltó «erényes» és «gazdaságos» hajlamai, szerfeletti józanságukkal s prózai voltukkal kissé untatták őket. Potsdam, Neustadt an der Dosse (ménes), Kyritz, Schwerin, Zierau érintésével; aug. 4-dikén Doberanba érnek, mely előkelő hely a tengeri fürdő és lóverseny kellemeit egyesíté magában. Itt mint magyar gavallérok lépnek fel s nem sajnálják a pénzt. «Nous avons fait respecter la 'Hongrie.» – Utalva a nyomtatásban megjelent ide vonatkozó munkára,[69] csak röviden jelezzük az érdekesb pontokat. Aug. 19-dikén Basedow, 21-én Ivenack (ménes), Altona (Klopstock sírja), 24-dikén Ludvigslust (Hahntól vesz hat hámos lovat 2100 pforinton Bécsbe állítva), 26-án Hamburg, 31-én Amsterdam (Ruyter síremléke). Itt Károlyi tőle elvált, s útját Párisnak vette. Ő maga szeptember elején már a bájos Rajna völgyébe ér (Coblenz, Bingen, Manheim), Stuttgartban felkeresi Dannäckert, a ki egészen el volt ragadtatva e figyelem által. A würtembergi királyné három levelet küld általa a rokon budai udvarhoz; 10-dikén Münchenben van, hol alkalma nyílik Zsófia főherczegnőnek hazai ügyeinkre vonatkozó néhány «kemény dolgot» oda mondogatni, neheztelés nélkűl. 13-dikán élvezve a Chiemersee gyönyörű tájékát, Salzburgon át, 15-dikén Bécsbe, s 19-dikén haza, Czenkre érkezik, rövid pihenésre.
A már kész Hitel megjelenését hátráltatta még az is, hogy a rendes birálaton kívül «hatóságilag» akarták tárgyaltatni s mintegy felsőbb engedelemmel láttatni el; mi ellen Széchenyi határozottan tiltakozott; s így került a munka a derék Drescher censor kezére, kinek fölötte érdekes, hivatalos véleményét, illetőleg önigazolását volt alkalmunk a közönséggel megismertetni. Ez a maga felelősségére adta reá az Imprimaturt, miután úgy találta, hogy e munkában «legelőször is a legm. dinasztiához való leghívebb ragaszkodás, azután a magyarországi közkormányzat intentiói iránt legjobb akarat és szolgálatkészség nyilatkozik».
A mi Széchenyinek bár többnyire napi érdekekhez kötött műveit halhatatlanná teszi, az a szellem, a nemes pathos, az önzéstől ment, tiszta haza- és emberszeretet, melynek megható nyilvánulásaival bármelyik művének majdnem minden oldalán találkozunk. E helyek előnyösen válnak ki az időnként divatozott nagy szavak és hangzatos szólamok tömegéből, mely elcsépelt közhelyekké válva, azóta méltó feledésbe sülyedett.
A Hitel, a mellett, hogy államgazdasági irodalmunk első alapvetőjét, sőt maig is kiindulási pontját képezi, egyúttal számot tesz ama korszak költői alkotásai közt. Épen ilyen író kellett a magyarnak akkor. Magas röptével, fenkölt, nemes érzületével meghódította a világot: rezgésbe hozta minden szív legtitkosabb húrjait, forrongásba minden agy rég szunnyadó legmerészebb gondolatait, a valósulás reményével kecsegtette a haza s emberiség szebb jövőjébe vetett bizalmat.
Szerencsés inspiratiónak nevezhető, s hatását nem is téveszté már maga a könyv első lapján álló ajánlás: «Honunk szebb lelkű asszonyainak!» – «Vegyétek», úgymond, «pártfogástok alá!» – a Ti vagytok a polgári erény s nemzetiség védangyalai.» – «Ti emelitek egekbe a port s halhatatlanságra a halandót.
50. A HITEL CZÍMLAPJA.
Üdvözlet és hála Néktek!» Tudjuk, hogy e sorok írásánál kire gondolt.
«Nem fogok én», – úgy irja, – «hazám dícsérője lenni, mert az arra nem szorúlt, s inert oly szoros kapcsolatban látom magam vele, mintha rokonomat vagy önszemélyemet dícsérném.» – «Csak a gyönge szereti önmagát; az erős egész nemzeteket (nemzedékeket) hordoz szívében.» – «A mi eddig jó volt, az épen azért ma talán csak meglehetős, s utóbb még káros is lehet, mert minden előre vagy hátra megyen a világon.» S tovább szőve ez eszmét: «azért, mert jó systema (= Hitel) nélkül is életben maradt az ország, s talán (ha igaz) boldogabb sok egyéb országnál, – jobb systema következésében, annál bizonyosabban tenne óriási lépéseket». – «Ha csak egy pár évet veszünk össze», – így szólott már előbb, – «akkor jobb, ha minden mozdulatlan áll meg; ha egy fertály vagy félszázadra tekintünk, akkor – változás kell.» Sorra veszi aztán az oly mélyen gyökeredzett ódon visszaéléseket, s oly lángszínekkel festi azokat, akár mind megannyi Kossuth vezérczikke. Oda csattant a végén: «Oh szégyen, hol marad elpirulásod!»…[70]
Nem igazi szabadelvű democrata beszéd-e ez?
«Többet ér királyra és országra nézve egy új nemzetség, mely érdemeket szerez egy oly régi familiánál, mely a helyett, hogy elődei által hasonló nagy tettekre buzdíttatnék, inkább magát minden áldozat s munkától mentnek hiszi?!»
Azért mondja aztán: «nem nézek én annyit hátra, hanem inkább előre».
Azért vált halhatatlanná, s ily kapcsolatban méltán ezerszer ismételhető zárszava: «Sokan azt gondolják, Magyarország volt; én inkább azt szeretem hinni: lesz!»
Zárszavához érve bár, ne tegyük le még a könyvet kezünkből a nélkül, hogy egy pár, más oldalról emlékezetes mondást is ne jegyezgessünk ki belőle.
Közgazdasági része még általánosságokban mozog ugyan, de alig hagyja orvoslásra váró bajainknak egyikét is érintetlenűl. Elég arra, hogy a gondolkodókat ébreszsze, a jóakaratúakat bátorítsa, ellenségeit lefegyverezze.
«A termő földnek csak haszon nélkűl heverő része is boldoggá tenne más nemzetet.»
«A magyar földbirtokos szegényebb, mint birtokához képest lennie kellene.» – «A tőkepénzes is, mert: hypotheca helyett csak hypothesis van.»
Sokat mond ez alkalomból a nevelésről, és a prózai tárgyat, a gazdasági részt, igen sok költészettel tudja fűszerezni.
Maga a Hitel értelmezése is, melyet az adott szó szentségével, a férfias jellemmel, a becsületességgel minden irányban oly gyönyörűen azonosít, nála csupa szárnyalás, tiszta idealismus. «A magyar gazda», – így folytatja közgazdasági tantételeit, – «nem viheti mezeit a lehető legnagyobb virágzásra.» – Pedig: «A mit bizonyos időben egy mező megteremhetne, de nem terem; s az a dolog (munka), melyet egy ember elvégezhetne, de nem végez, minden időre el van veszve.»
Megemlítve a közös legelő, faizás, czéhek, limitatiók, robot és dézma körűli nagy erő- és időpazarlásainkat, átmegy a kereskedésre. Pontozatai ma sem vesztették el érdekességöket.
1. Geographiai helyzetünk.[71]
2. Pénz szűke.
De, hozzá teszi, mintegy vigasztalásúl, hogy az angol sem kezdette pénzzel, hanem munkával…
3. Más nemzetek concurrentiája.[72]
Alkalmat vesz, oda suhintani egynémely «gaukler» patriotára, mit a Taglakat írója némileg találva érezvén magát, nemsokára egy gaukler politikus jelzővel fog visszadobni.
4. Vámok. Az osztrák határvonalt érti, mely a magyar földbirtok adómentességének egyenértékeűl tekintetett.
De, hozzáteszi, minek keressük ott a bajt, a hol nem segíthetünk. Ez leginkább akadályoz abban, hogy segítsünk ott, a hol
az csak tőlünk függ.
5. Kormányi rendeletek fölösleg vagy czélszerűtlen volta.
6. Productumaink szűke.
Fölemlíti a nálunk minden rossz termés után beállható éh-inséget, mint például 1816-17-ben is stb.
7. Communicatióink rossz volta.
8. Belső consumtióink elégtelensége.
Erre, méltán, igen nagy sülyt fektetett; de, mint látni fogjuk, némi túlzásbá is esett.
9. Szállítások, transitó-vámok körüli bizonytalanság.
10. Kereskedelmi becsület, s munkásság némely csorbái.
11. Nemzeti bank.
Ez talán az egyetlen positiv javaslat, melylyel egyelőre föllép. De úgy látszik, már ekkor is egy magyar földhitelintézetre gondolt, melynek fölállítása azonban még évtizedekig váratott magára! Fő akadálya az ősiség volt.
Végre:
12. Jutalomtételek több s jobb termesztésre és kivitelre.
E pontozatok után önkényt merűl föl a kérdés, hogy tehát «mit kell tennünk, és min kell kezdenünk?» – Ez nyomban a hitelnek szorosb értelemben tüzetesb taglalására vezeti vissza, hogy vége vettessék azon állapotnak, miszerint nálunk «szinte szokássá vált, se tőkéjét, se kamatját, se más tartozását nem fizetni soha!» – Első sorban áll tehát, szerinte is, a váltójog s hiteltörvények behozatala, melyek miatt, kellő előzmények hiányában, oly nagy volt utóbb országszerte a jajvezeklés; holott ez előzmények, vagy együttes intézkedések pénz teremtése, olcsó hitel nyújtása stb.). Széchenyi terve szerint, a válságot, melynek nem hiányoztak áldozatai, lényegesen megkönnyebbítették volna.
Széchenyinek egymás után világgá bocsátott három fő munkáját, a Hitel-t, Világ-ot és Stádiúm-ot, összefoglalnia kell annak, a ki reform-terveiről tiszta képet akar alkotni magának. Egyik a másiknak nem annyira kifolyása, mint kiegészítője, magyarázója, részben helyreigazítója. Együtt képezik a korszakalkotó nagy államférfiú jól átgondolt, szíve melegével ápolt s nagy előrelátással bölcsen kiszámított politikai és társadalmi programját. Be is fejezte velök az ő reform-munkáját. Azontúl Kossuth kezébe fog az átmenni. Értem az eszmék, az elmélet körét; mert a tettek mezején tevékenysége mind nagyobb mérveket öltött s örök nyomokat hagyott maga után.
A Kelet népe képezi a választó vonalt. Azon innen Széchenyi, az újító, a réginek hadat izenő, az izgató áll előttünk; azon túl a mérséklő, az egyezkedő, a túlhajtásnak határozott ellensége. Hálátlan szerep volt ez, melyért legtöbben félreismerték s a következetlenség vádja volt még a legcsekélyebb, melylyel sújtották.
Hitehagyottnak, önön magával ellenkezésbe jöttnek híresztelték. De a ki figyelemmel olvasta már első munkáit is, könnyen reá fog jönni e vád alaptalanságára; mindenütt fel fogja találni azon pontokat, melyek későbbi aggályait, rémlátásait vagy igazolják, vagy megmagyarázzák. Megannyi kapcsok ezek, melyek írói működésének első korszakát a másodikkal egybefűzik, s őt, akár volt légyen igaza, akár nem, a személyes önző indokok szemrehányásának magasan fölébe emelik.
Maga Metternich, ki Széchenyinek az ellenzékhez csatlakozását annyira rosszallá, s őt ezért a legborzasztóbb jóslatokkal ijesztgeté, a Hitel megjelenésében semmi veszedelmet nem látott, sőt azt a részét, mely a nemzet előkelőségének hibáit ostorozá, s még inkább azt a részét, mely az osztrák kormány iránti elfogultságát s minden bajainknak tőle származtatását igyekvék meggyengíteni, határozott rokonszenvvel üdvözlé. «Az ön könyve», – mondá neki, – «bizonynyal csökkenteni fogja népszerűségét honfitársai körében, mert semmi sem bánt annyira, mint az igazmondás.» (Rien ne blesse autant, que la vérité.)
Jelöljük meg már itt is az érintettem pontokat; s ne hagyjuk figyelmen kívül, az akaratlanúl ki-kitörő szatirai ért, mely egyéniségének egyik jellege volt, s néki, ha igaz, ellentétes irányokban is az életben annyi ellenséget szerzett.
«Csónakot tartani maga körűl», – mondja egyszer mellesleg első röpiratában, – «a legjobb úszónak is tanácslom, mivel csak egyetlen egyszer fúlhat vízbe az ember.» Saját jeligéjét mintegy parodizálva mondja: «A kisded makkbúl magas tölgyfa lesz; míg a tök soha sem emelheti föl magát a földrűl.»
Mit később a síkságon magát hegynek képzelő homokbuczkáról mondott, azt a Hitel-ben így fejezi ki: «Nem ritkán egy becsületes jó ember, ha Leonidáshoz, Montaignehez, Pitthez hasonlítják, nevetségessé válik.»
«Némely ajakrúl rágalom és gyalázás jobb ízűen esik, mint minden magasztalás s felhőkig emelés eshetnék.» «Egyiknek az udvari tömjén kellemesb, másiknak a populáris illat; cselekvényök egyaránt zavaros forrásbúl ered, csakhogy ízlésök különböző. Fényleni soknak legfőbb czélja, nem használni.»
51. A VILÁG CZÍMLAPJA.
Kiegészíti e gondolatot a komoly intés: «Ki a közönségnek akar használni, legelső kötelessége: magárúl egészen elfelejtkezni.»[73]
«Oppositio szükséges, mint az epe.»
Szól Metternichnek is, ki semmiféle ellenzéket nem tartott szükségesnek; szól az akkori bús magyaroknak is, kik mindent csakis az ellenzéktől vártak. «Mintha király- és hazaszeretet eczet és olaj volna, mely soha sem vegyülhet együvé.» – Mikor a hazafiak országszerte nagy fogadásokat tettek, hogy soha és semmi körűlmények közt nem vállalnak hivatalt, még ha miniszterekké tennék is őket!
«A végsőségeket, túlságokat gyűlölöm. –– Ezek vitték utóbb őrületbe.
«Népkormány nem fér jobban össze a természettel, mint ha több ember hajtana egy lovat.»
Ez Deák ismert adomájára emlékeztet, mikor egy híres úrkocsissal elragadták a lovak, s ő világért se nyúlt hozzá a gyeplőhez, mert, úgymond, ha ketten rángatjuk, bizonyosabban bele dűlünk az árokba. (Kossuthra volt alkalmazva 1848-ban.)
«Lenni kell előbb, azután lehet kifejleni.» Ezt utóbb ő meg az ellenzék más-másfélekép értelmezték. Széchenyi itt a magyar nemzetiségre, mint politikájának legelső alap-kövére értette.
«Kárhozatosb elbizottság nincsen, mint másokat vezetni, ahhoz való talentum nélkül.» – Tragikus fordulattal alkalmazá e mondást előbb Dessewffyre, majd Wesselényire, utóbb Kossuthra s legutoljára végzetesen önnön magára!…
Szomorú sors öntagjainak lassú sorvadását érezni, – ennél csak annak kínja lehet még fájdalmasabb, a ki kénytelen átlátni, hogy ő egy rothadó nemzet tagja»…
Vessünk egy pillantást Naplójába. Vagy inkább ne vessünk. Teli van az agoniával, kétségbeeséssel.
Kiigazítja itt még e vígasztaló sorral: «Boldogok mi, hogy köztünk legalább a fiatalság jelei mutatkoznak.»
A farsang vigalmai közt, január 31-dikén, kapja kezéhez fáradságos munkájának első húsz példányát. Kedveskedik vele mindazoknak, a kik iránta érdeklődhetnek s a kiknek véleményére súlyt fektet. A főherczeg-nádor nagyon kegyesen fogadja, bevallja, hogy helyenként egészen az ő szívéből beszél. Fenséges neje («Eine der aimablesten, und geistreichsten Frauen, die ich je begegnete», írja Sz.), kinek nemrég egy bibliával kedveskedett, ezt Teleki grófné által visszaküldvén, abban különösen megjelölte számára a felsőbbség iránti engedelmességre vonatkozó textusokat, megengedi, hogy a Hitel neki felajánlott példányára nevét és ajánlását sajátkezűleg ráírhassa: «Magyar honunk főherczeg asszonyának. Légy védje a hazához hívnek. Legmélyebb tisztelettel. Gr. Sz. I.» Cziráky, az iránta legelfogultabbak egyike, a mint elébe kerül, forrón megöleli. A casinóban ünneplik; ámbár Teleki József sajnálkozva jegyzi meg, hogy mennyi jót tehetett volna ez a Széchenyi, csak azt a Hitel-t ne írta volna; Teleki Ádám boszankodva fakad ki, hogy: nemzetét meggyalázta. Híre megy, hogy ezt a könyvet itt-ott a megyékben (Tolna, Torna) megégették. Járta az élcz, hogy a mi benne jó, az nem új s a mi új, az nem jó; meg hogy épen olyan excentrikus és fantaszta, mint milyen maga a szerzője stb. Küldött egy tiszteletpéldányt Berzsenyinek is, az általa különösen nagyrabecsült költőnek, kit nemsokára Niklán meglátogatott. Küldött Kazinczynak, Kisnek, Fáy Andrásnak, s majd minden irodalmi notabilitásnak. Mohón olvasták, kapkodták, versben, prózában magasztalták érte. Bécsben azt találta, hogy munkája semmi hatást sem tett: «Pas měme sifflé.» Itt mulatnak, vígadnak; s leginkább gróf Sándor van divatban. Metternich azonban (márczius 1.) hosszabb kihallgatásra s egyszer ismét egy alapos megleczkézésre méltatja. Elismeri jó és nemes szándékát; a kormány, – már mint ő! – nem is a világosságtól fél, hanem a tűztől. Felhányja, – mintha neki magának ebben semmi része nem volna, – Magyarország elmaradottságát, egy munkás és értelmes középrend (iparosok, kereskedők) hiányát, pénz helyett még divatozó csere-forgalmát, kezdetleges állapotait, s hogy ezek daczára Ausztriának fölébe akarna kerülni!?… Például felhozza a német Hanza-városokat, melyek már ötszáz év előtt előbbre voltak, meg a Rajna vidékét, hol egy vinczellérnek többet kell tanulnia, mint nálunk egy tudósnak stb. Áhitattal hallgatja végig e beszédet Széchenyi, melynek egynémely találós részét maga régebben nemcsak belátta, hanem orvosszert is keres ellene, majd egy ügyes fordulattal azzal viszonozza, hogy nevét beiratja a pesti nemzeti casinóba, melynek többi közt a pinczéje is az ő híres johannisbergi borainak pompás lerakója lehet. Hiába szabadkozott a herczeg, hogy ő soha sincs ott s így tagsági jogait nem érvényesítheti; engednie kelle: «meg volt csípve!» Neje, a bájos Zichy Melanie herczegnő, örvendetes tudomásúl veszi ezt a tényt, melylyel «Stefferli»-je csak Pesten nyert megbízatását teljesítette.[74]
52. GRÓF TELEKI JÓZSEF.
(Barabás Miklósnak 1836-iki olajfestménye után 1837-ben készült rajza. Ernst Lajos gyűjteményéből.)
Reviczky kanczellárt, kihez a magyarság annyi szép reménye volt kötve, ez alkalommal kissé alantjárónak találta (márczius 7.) s mikor ez némi kérkedéssel mondja neki: «Én sokat teszek, a mire ti gondolni sem mertek»; azzal felel, hogy ő legalább igen sokat és nagyot mer gondolni (ápril 18.). «Un homme fort médiocre», – írja róla, – «mais assez juste, doué ďun bonsens peu commun en Hongrie.»[75]
Minden bírálatok közt, melyek ha ellene fordultak, nagyon idegessé tették, bizonynyal egy sem érdekelte s nem lelkesíthette annyira, mint az imádott Crescence-é, ki kezdett ugyan már magyarúl tanulni, de még annyira nem vitte, hogy könyvét eredetiben elolvashassa. Fölötte érdekes széljegyzeteit, melyek gyengéd nőiségre s férfias észre, de tán közreműködésre is és mindenkép magas szárnyalásra vallanak, annak idején biztos forrásból nyilvánosság elé bocsátottuk, s így ez alkalommal tán beérhetjük zárszavainak rövid ismétlésével: «A gondviselés Önt magasbra helyezé, mint millió embertársait: használja föl tehetségeit a jóra. Hazánknak Ön által kell fölemelkednie. Önnek kell a kedélyeket s a különböző nézeteket egy közös reformatióra összeegyeztetni. Én segítségére leszek Önnek, s magam is érdemet akarok szerezni a szeretett haza iránt. Ez az a frigy, melyet kész vagyok Önnel megkötni életem fogytáig. Ebben czélt érni a legszebb s a legnagyobb jutalom lenne mindkettőnkre??? – Úgy majd a legkésőbb utókor hálás érzülettel fogja Önt dicsőíteni; tisztelettel fogják Önt emlegetni.»
«Igen! Emeljük föl hazánkat a jelentékeny országok sorába!! De hogy ez sikerüljön, mindenkinek hozzá kell járulni. Egy napot sem szabad elmulasztanunk, a nélkűl, hogy a nagy feladaton valamit ne lendítsünk. Én úgy vagyok meggyőződve, hogy az isteni gondviselésnek tetszett Önt állítani élére a mi szeretett nemzetünknek, Önnek adományozta az isteni ihlet sugarát, hogy Ön legyen Magyarország jótevője, nemtője, a ki a szunnyadó lágymeleg hazafiakat fölébreszsze, némi lelket öntsön beléjök, s a gyengének erőt, a gyámoltalannak tanácsot adjon. Igenis! kötelességünk annyit tenni, a mennyit tehetünk, s nem hagyni elrozsdásodni a bennünk rejlő tehetséget. Úgy nyugodtan be is várhatjuk jutalmát törekvésünknek, mely erőt, tevékenységet s kötelességérzetet szül. De nem elég a kezdet, a további fejlemények fognak csak minket kielégíteni. Kövesse Ön tehát szép hivatását. Az önnemesítés még nem elég; magasabbra utal Önnek rendeltetése, sokkal magasabbra! Önnek honfitársait kell tökéletesbíteni, s a bennök rejlő jó tulajdonokat kifejteni s egyenként érvényre emelni. Ez Önnek élete feladata!»[76]
Méltán állíthatjuk e sorok mellé meghitt barátja, Wesselényi Miklós levelét, ki akkor egy rokon irányú munkán (Balitéletek) dolgozott, melyet azonban, folytonos akadályokkal küzdve, csak két év múlva adhatott ki s irígység nélkűl túlszárnyaltatva látta magát. Nagyjából ismertessük tartalmát:
Sibón, apr. 16. 830.
Csak a napokba kaphatám a Hitel-t kezembe, ez is egy kis bizonyság a benne levők igazságára. Barátom! Lelkes munka, szép, jó, erős, nem lehet hogy sokat ne használjon. Gyönyörrel kóstolom, izelem, táplálom vele magam. Tiszta szívemből örülök neki, pedig több s megvallom kedvelt magzatimat gyilkolta meg; a miket irtam, sokat ki kell törölnöm, mert Te éppen azt, de sokkal szebben jobban már mondod. Érzésink s látásunk egyformasága oly nagy, hogy egész darabokat, sőt constructiókat is találok, melyek az enyimbe is megvannak. Ezen egész n unkád oly velősen van irva, a képek annyira az eleven élettől véve, annyi fűszer benne, oly könnyű s jádzi fordulások s felsőbb gyalultság szagjával teli, hogy minden kedvemet elvesztettem írni. Bár vagy esztendővel előbb írtam volna; – a miólta kezembe könyved, betűt sem írok. A Robert főtje után unalmas vetreczét katyfolni. Több idő kell reá, hogy kedvemet visszakapjam, s ujra dolgozzak. Pedig nem gondolod, mely munkába s fáradságba kerűl nekem a dolgozás. Nem visz a lelkesedés heve szárnyain; csak az irandók igaza felől egy erős meggyőződés, s hasznos sőt szükséges voltoknak hitele edz munkásságra. Valóban könyvedet olvasván, a miket irtam mind elégetném, ha nem gondolnám, hogy bár sokkal alább való a Tiédnél s az ott kecscsel mondottakat csak ujra dadogja, mégis, hogy még egy, s hogy én, s hogy erdélyi ilyeket mond, használni fog. Én vastag, kövér, nehéz vagyok. Külsőm tán nem egészszen gentlemanlike, de azomba izmos, halkal de bízvást lépő, külömben nyíltszívű s igen betsületes. Te a két utolsót tűz észszel, elmésséggel kötöd egybe, gondolatid oly csinosak s nemesek, nyelved oly könnyen s gazdagon foj. – Talán mégis elégetem, a mit írtam. – Most édesanyámnak olvasom a Hitel-t. Nagyon, igen nagyon szereti: különösen meghadta: köszöntselek legszivesebben szavával. Egésségem mind roszsz stb. Isten veled. Áldom az eget, hogy oly tiszta lélekbe az ész oly eleven fényű fáklyáját gyujtotta, s annak erőss akaratot, még pedig nem 1-5-10 évekre valót, hanem aere perenniust, s azt a férfit hazám fiává, – barátommá tette.
Wesselényi.
53. A WESSELÉNYI-KASTÉLY BEJÁRATA SIBÓN.
(Paget munkájából.)
Megvan Széchenyinek e levélre írt szép válasza is, melyben viszont műve kiadására, mintegy kötelesség teljesítésére serkenti.[77] Egyúttal tudatja véle tervezett dunai útját.
Számos, hozzá ez időtájban intézett, többé-kevésbbé érdekes levelek gróf Széchenyi Béla nagylelkűségéből az akadémia birtokában vannak. Elég legyen csak egy-két nevet felsorolnunk, ú. m.: Helmeczy, Kis János, gr. Fáy I., Gindly A., Püspöki M., Nagy B., Petróczyné, Német J., Somogyi F., Andrássy Gy., Waldstein.[78]
Az országgyűlés előtt még egy nagy dolgot kelle végeznie; vagyis inkább: kezdenie. Meggyőződni a Dunának hajózhatóvá tételéről le egészen a Fekete tengerig!
Első dunai útját, mely valóban a mesebéli Argonauták vállalatára emlékeztet, megörökíté naplójában. A hatalmas folyamnak, hazánk e szíverének felső részét már ismerte s Pozsony és Bécs táján egész Linczig, nem egy kirándulást tett, a nélkűl, hogy kételyei, a gőzhajózásnak meghonosítása iránt eloszoltak volna. Maga bevallotta később, hogy a kezdemény dicsősége nem őtet illeti, ő csak convertita volt, de aztán lett legbuzgóbb apostolává az ügynek, melynek sikerét látta.
Az első lépés mégis az a kémút volt, melyre, szándékát titokban tartva, egészen a maga felelősségére s a maga költségén vállalkozott, visszautasítva a Hofkriegsrathnak, tán jóhiszemű ajánlatát egy Pirago nevű genie-tisztnek, a ki egyre-másra figyelmeztetni fogná, vele utaztatása iránt.
Hajóját Pesten tákoltatta össze s Desdemona névre keresztelte. Olyan volt az, – így írja, – minő az első embereké, a kik valaha vízre mentek, lehetett. Úti társai voltak gróf Waldstein János, Beszédes mérnök, egy szakács, három inas, négy hajóslegény. Volt egy kis csónakjuk is, Juliette néven. A kettő együtt 500 pforintba került; vittek 100 pfrt ára élelmi szert. Készpénzben 1000 aranynyal s 10,000 forintra szólló utalványokkal látta el magát. 1830 június 24-dike reggelén indultak.
Pompás idő volt, teljes szélcsend; máskép a jármű alig is lett volna elindítható. Valami két mérföldet, evezve két nagy lapáttal, három óra alatt haladnak meg; a legrosszabb gőzhajónak alig kellett volna hozzá egy óra. Vízállás kedvező, mindenütt elég mély. Este fél tízkor Földvár és Paks között állanak. Ágyaik elég jók, az éjszakák üdítők. 25-én már 3 órakor fenn vannak. Örömük telik az ángolos felszerelésű csónakban; sokat úsznak, evezgetnek: míg a nagyobb hajó előre is aggályokkal tölti el azon esetre, ha majd rosszabb idő lesz. Két órányira Pakstól az 1000 öl hosszú várszegi transsectión mennek át, melyet Zichy Ferencz kezdetett meg, de Kovács alispán ellenszegülése miatt kénytelen volt abbahagyni, le is mondott; utána azonban Orczy Lőrincz mint kir. biztos újra kezdette s be is végezte. Van már a Dunán kilencz átmetszés, s Belgrádig, Beszédes szerint, még öt lesz szükséges. De beszéltessük inkább Széchenyit magát.
«A Duna helyenként 120-150 öl széles, mélysége 6-7 öl, esése nagyon csekély. Vitorlával könnyen lehetne fölfelé is evezni.[79] Több hajót láttunk emberektől vontatva: 200 mázsát számítanak egy emberre; napi bérök 15 garas, de csak ha mehetnek, máskép semmit se kapnak. S ezt a munkát még örömest is elvállalják.
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN ÉS A TISZASZABÁLYOZÁS KEZDETÉNEK EMLÉKE.
Singer Antal szoborműve után rajzolta Handmann A.
Már most versenyezzen velök egy gőzhajó! Non est saltus in natura. Gőzhajó nem barbároknak, – azaz, hazámfiainak – való, hanem czivilizált népnek. Kell ide előbb egy birtokos középosztály, bérlők, a kik gazdaságuktól nem válnak el, földművesek, a kik nem hagyják ott az ekét, hogy hajót vonszoljanak, népnevelés, erkölcsiség, a jobb után, emberhez illőbb állapotok után való törekvés, és semmi nyoma a feudalismusnak stb. stb.»
«Tolna megett, Szegszárd ellenében (Budapest óta a legszebb vidék), egy 1812-13-ban készült, mintegy 200 ölnyi átmetszésen, a korsófödin hatoltunk át. Olyan mint a Duna. A régi meder, kezdetinél beiszapolva, véginél holt víz, egy kis tavat képez, teli halakkal.»
«Vízszabályozásainknál egyik szélsőségből a másikba estek. Az előtt egy magánbirtokos malma teljesen megakadályozta a közérdekű vállalatokat, most ilyet, habár az illetőnek minden vagyonát képezze is, minden kárpótlás nélkül, egyszerűen elhordanak. Így transsectiók alkalmával. Azért megy Magyarországban minden oly nehezen, azért van annyi oppositio. Természetes. Mindenki védekezni s czivakodni fog a saját bőreért, ha bölcs törvényhozás s megbízható végrehajtók nem védik meg eléggé a magánosok érdekeit. A vízszabályzati munkáknak a tulajdon biztosságán s felelősségen kell alapulniok, máskép homokra építünk.»
«Tíz és fél órakor Baján kötöttünk ki. Tehát 19 1/2 óra alatt talán 11 mtföldet haladtunk. Nagyon kellemetlen éjszakánk volt. Minden előintézkedés daczára a szunyogok majd megettek. Beszédes dicsekszik: ,Engem soha szunyog meg nem csípett!' Kinevettük.»
«26-án két órakor hajnalban indultunk, délre Mohács tájára értünk. Este 10 órakor Apatinnál kikötöttünk. Egészben 19 órai munkával mintegy 12 mföldnyi útat tettünk meg. Eddig négy vadruczát láttunk. Útunk olyan kellemes, mint csak lehet. A Duna méltóságos, partjai jobbról csinosak, festőiek bár nem; balról néha egész pusztaság. Időjárásunk a legjobb; a szél kissé ellenünk van.»
«Batinánál kiszállunk, mindig Juliettával, mert Desdemonánk (melyet Beszédes kedélyesen néha Testemonerlinek nevezget) mindig tovább úszkál, éjszakát kivéve, s hol egyenest, hol görbén, néha egészen átfordulva is. Ez a legnyomorultabb masina, s merőben használhatatlan, ha csak minden elemek össze nem tartanak, hogy neki szeretetreméltóan kedveskedjenek. Néha úgy veszem észre, egy-egy darab gazdátlan darab fa folyik le mellettünk és sokkal gyorsabban halad, mint mi. Batinán húst vásároltunk be, és szörnyű savanyú meggyet! ittunk pedig hozzá jó friss vizet, a mi nagyon felüdített. Az embereknek «fogadott» bőjti napjok volt, hogy az isteneket, a munkától való tartózkodással, semmittevéssel, egy jó esőnek kegyes adományozására rábírhassák. A férfiak vad kinézésűek, hajok elfedi homlokukat, bután néznek magok elé; a leányok ellenben szépek, buja termetűek.»
«A víz átlátszó tisztaságát s a mély csendet sokszor semmi sem zavarta meg, de még csak az evezőlapátok egyhangú locsogása sem, hanem olykor a hajóvontatók egymást és lovaikat ütem szerint nógató gajdácsolásuk. Bús gondolatokba mélyedtem a felett, hogy mennyire hátra vagyunk még! Egy angol farmer, vagy egy yankee el sem hinné, hogy egy olyan ország lakója, mely magát nemesnek és boldognak vallja, önként beáll oktalan állatnak, hogy hajót húzzon, s oly munkát végezzen, mely ellen náluk még az utolsó rabszolga is fellázadna.»
«27-dikén két óra tájban feloldottuk a hajót s mintegy kilenczedfélkor a Dráva torkolatánál voltunk, melynek épen tisztább volt a vize. Megfürdöttünk benne, daczára a hajósok ijesztegetésének, a vízben rejtőző roppant nagyságú halakkal.»
«Gyönyörű idő volt; de a nap erősen sütött, s most kezdett először terhünkre lenni. Verőczemegye kies partján kiszálltunk, hogy az elhagyott Erdőd várát megnézzük. Egykor Ujlakié volt, Szlavonia, Bosznia és Szerbia nagyobb részének uráé, s ki magyar regni báró volt. Kihalt a család? vagy elsatnyult? Isten tudja!… Lehet-e egy ilyen testet, a minővé Magyarország sülyedett, újra szervezni? Szívem, vágyam, reményem azt sugják: igen; belátásom azt mondja: nem!»
Később Vukovárnál szállottunk ismét ki.»–
De ne éljünk vissza szíves olvasóink türelmével, kik tán nem osztoznak teljes mérvben a mi, részletekbe is elmerülni kész érdeklődésünkben, s méltán követelnek tőlünk gyorsabb haladást, nagyobb vonásokat. Összébb húzva tehát vitorláinkat, röviden foglaljuk egybe Széchenyi ez első dunai útjára vonatkozó adatainkat.
Június 28-dikán Bánostoron, Ó- és Új-Futakon van, s hat órakor reggel látogatást tesz Forraynál. Pétervárad felől szél támad s a jó Desdemonát Ujvidék partjaihoz sodorja; a legénységnek vízben kell gázolni, hogy megmozdíthassák stb.
29-dikén Karlovicznál ébred. Juliettán az épen sebes folyású Tiszára, Titelig megy, hol Jankovics ezredes fogadja, még pedig a barátságtalan péterváradi generálishoz képest mint egy király. A legderekabb ember e vidéken, kár, hogy nem rég lábát törte. De oly színekkel festette előttük az Izlas és a Fekete kapu veszélyeit, hogy hátuk is borsódzott tőle.
30-dikán Juliettával, egy csajkás naszád kíséretében, Zimonyba érnek. Belgrád fekvésé nem ragadja ugyan meg, de mégis úgy találja, hogy szebb és nagyobbszerű, mint Budapesté. Három óra után meglátogatja a belgrádi basát.
Július 3-dikán meglátják a «rémítő» Izlast. Magas vízállásnál semmi veszély lefelé, kővel megrakott hajó három-négy is, egymás mellett elmehetne; de mikor a víz sekély, egy ügyes ugró a kiálló sziklacsúcsokon át egyik partról a másikig keresztűl szökdelhetne rajta. 80 ember egy 500 mázsával megrakott hajót nyolcz nap alatt Orsováról Zimonyig elhúz; tehát egy 60 lóerejű gőzhajó könnyen boldogulna stb.
Orsován meglátogatják Omer basát, kinél két erdélyi nemes (Szöllősy és Cseh) mint renegát tartózkodik. 4-dikén Mehádia. Ezen fürdőhely iránt Széchenyi kiváló előszeretettel viseltetett, s ott mindig jól érezte magát.
5-dikén Orsova.
6-dikán a Trajan hídja romjai.
7-dikén beteg. Erőt vesz rajta szokott levertsége. «Je suis degôuté de mon existence!» stb.
8-dikán Brza Palanka.
9-dikén Kalafat. Élelmezési gondok.
10-dikén Oreva. Pelikán-vadászat. Orosz flotilla.
11-dikén az iszlasi vesztegzárnál. Útleveleikkel semmi nehézség.
12-dikén Sistow. Nem győznek védekezni a hajójukra kíváncsiságból betolakodó törökök ellen.
13-dikán Rustsuk, Giurgievo. Itt orosz tábor.
14-dikén Putwekan. Mintha foglyok volnának, alig jöhetnek ki a Desdemonáról, akár az Amazon közepébe képzeljék magokat. A szél is mindig ellenök van. Elégületlen eddigi tanulmányai s tapasztalatai eredményeivel. Láza van; de még gyötrőbb benső harcza. Halálra gondol és öngyilkosságra![80]
15-dikén Silistria.
18-dikán Hirsova magaslatán.
19-dikén végre Galatzon látjuk, s miután sokszor újra visszatérő lázait elnyomja s egészségét félig-meddig, néha erős szerekkel, helyreállítja, míg végre Izaktsán, az orosz parancsnok kegyességéből, kinek kénye-kedvétől függ a hajók át- vagy nem bocsátása, be fog jutni a Fekete-tengerbe.
54. A VASKAPU.
Cserna Károly eredeti fölvétele.
E hosszú, unalmas útja alatt Széchenyi át- meg átgondolta a Duna szabályozása, s a gőzhajózás meghonosítása ügyében teendőket s az esetleg rendelkezésre álló, szegényes pénzforrásokat, ú. m. az annyiszor emlegetett só fölemelt árát és az oly panaszos nemesi subsidiumot; nem kerüli el figyelmét a Vaskapu, a szulinai ágak s a Feketetenger megnyitásának, a magyar országgyűlés illetékességén túl még nemzetközi természete is. Egyelőre a hatalmas orosz szomszéd nyugodtan alhatott, színlett semlegessége párnáin; mert neki nem kelle egyéb, mint hogy a Duna kiömléseit el hagyja iszaposodni.
De haza is kell kísérnünk Széchenyit. Ezt, saját úti jegyzetei nyomán legkényelmesebben tehetjük.
Egészsége, fájdalom, mindig a legrosszabb, s folyvást táplálja búskomolyságát, mely mindent fekete színben láttat vele. Egyszer szívszorulásai vannak, kifogy a lélekzete. «Majdnem kétségbeestem», – írja Naplójában, – «merev szemmel néztem pisztolyaimra; Isten bocsássa meg nekem, ha egyszer őrülési rohamban kivégezném magam: szabad akaratból nem teszem…»
Galatzban, a vesztegintézet tisztjei előtt, egészségesnek kelle mutatni magát, a mi elég nehezére esett. Egy előkelő, finom modorú bojár belészerelmesedett a Juliettába, s meg akarta venni; ingyen ajánlotta fel neki. Maga egy zantéi hajót bérel 50 aranyért (háromszoros áron) Konstantinápolyig; gyógyulását reményli a tengertől. «Lázaimban», – írja, – «megjelennek előttem életem összes erratái, elkövetett számtalan ostobaságaim, melyekkel magamnak és másoknak annyit ártottam. Mennyi bánatot szereztem atyámnak, anyámnak, Lujza sógornőmnek, kiknek halálát bizonynyal siettettem!»[81] Mindennapi imája a legfőbb lényhez: «Vegyen magához, ha ezentúl Magyarországnak s az emberiségnek haszontalan tagja lennék; adja vissza egészségemet, ha valami jót még tehetek…»
Augusztus 2-dikán egy görög kereskedelmi brigg fedélzetére szállnak. Ki volt alkudva, hogy a kabin az övék; de egymás után annyi embert, podgyászt, juhot és baromfit vettek föl, hogy héring módra voltak összepréselve. Mérgét el kelle fojtania. «Graeca fides nulla fides.»
Galatzot különben is ronda, gyalázatos helynek mondja, teljesen alkalmatlannak arra, hogy a magyar kereskedelemnek átrakodója lehessen.
Augusztus 3-dikán Izaktsánál az orosz hajóhidhoz érnek. Áteresztik őket, látszólag a görögök iránti kedvezésből. 4-dikén Tulcsában vannak, 7-dikén reggel, mindig ellenkező széllel, a szulinai öbölben. Mindenütt oroszok; kezökben minden egyes hajónak a sorsa.[82]
Augusztus 7-dikén hátat fordítva a «görög csőcselék»-nek, egy franczia kapitány hajójára költözködtek át: millió szúnyog a hajón; nyomorékká lesznek, különben a legszebb holdvilág mellett. 8-dikán kiboxirozták őket, egy kis kormányrúd-töréssel, a tenger színére.
Augusztus 11-dikén a Bosporusba érnek, öt óra előtt a kikötőben vannak. Régi ismerőse, az internuntius, a legnagyobb szívességgel ismét házába fogadja; aztán, üdülés végett, a jobb levegőjű Bujukderén fogad szállást havi 14 aranyért. Ottenfels, Gordon, Ribeaupierre, Guilleminot, Wallenburg, Eisenach stb. szívességekkel halmozzák, de csodálkoznak tíz év óta megváltozott kinézésén. Ő viszont csodálkozik az itt történt változásokon. «Ez a Konstantinápoly», – így írja úti benyomásai közt, – «sajátságos látványt nyújt. Azok a hatalmas török alakok, magas turbánjaikkal vagy fegyverzetökkel, mind eltüntek. Sokan egykori legtekintélyesebb embereik közűl, összezsugorodva, meghunyászkodva járnak, törpék, véznák lettek. Itt-ott púpos hátat látni, majd csupa görbe lábat (a törökös üléstől), alig hinné az ember: a festői látszat mennyit vesztett. A nagyúr, úgy mondják általában, nyomorúlt jellemet mutat, iszik, gyönyörködik a görög leányok tánczában; a változtatások, miket tesz, éretlenek, meggondolatlanok, minden bölcselet s a dolgok lényegének tekintetbe vétele nélkül stb. A viselet megváltoztatása, vagyis eltorzítása, az egész nemzetet felbőszítette ellene. De ő azért biztosságban érzi magát s mint magán ember elég kellemes életet folytat, Terapiában lakik, jó bandát tart» stb.
Megnéz azután utazónk egy hadi gyakorlatot, s azt nevetségesnek, s minden tekintetben gyalázatosnak találja; úgy veszi észre, hogy a jelen volt muszkák markukba nevettek. Fekete magyar öltözete megtetszett Mahmudnak, s hajlandó volt azt befogadni. Különben kegyencze, Mustafa bey, sok jó és üdvös újításon töri a fejét. Egy pompás sátorban, udvari ebédhez lévén hivatalos, dícséri a jó franczia konyhát és borokat; a háziasszony szerepét Ottenfels bárónő vitte; török, a seraskieren és reiseffendin kívül, egy sem foglalt helyet. «A török parancsnokok», – már a kikkel ő beszélt, – «mind bevallják elmaradottságukat, hogy ők kezdők s elnézésre számítanak. A magyar ellenben a világ első nemzetének hiszi magát. Inkább szeretnék török lenni; mennyire föl tudnám most ezt a népet emelni.» – Vajjon, szívből fakadt-e ennyi önhittség? s egyúttal saját vérének ily megtagadása?! Feleljünk erre saját szavaival, melyeket pár lappal arrább ugyane kéziratból jegyzek ki: «A vágy, hogy Magyarországot fölemeljem, s a gyűlölet a fennálló régi rossz iránt, sokszor igazságtalanná tesz, s hazámat szerfölött becsmérlem, keveset dícsérem.»[83]
Aug. 13-dikán már búcsú-látogatásait teszi. 14-dikén indúl haza felé, kísérőivel együtt, lóháton. Magok főznek, s hozzá élvezik a finom szőllőt s «hasonlíthatatlan» fekete kávét, kétszersültet és csokoládét mindig zsebben hordva.
18-dikán Drinápolyban, 22-dikén Filippopolban vannak. Dícséri mindenütt a török gőzfürdőket s ezek meghonosítását nálunk, különösen hízásra hajlandó barátjai (Wesselényi, Károlyi stb.) érdekében óhajtja.
23-dikán Tatar-Bazardzsik, 24-dikén a Balkánon át Stimán. 25-dikén Sophia. 26-dikán Sharkői. 27-dikén Nissa, hol Ó-Szerbia kezdődik. Itt egy torony látható, a legnevezetesebb, mit e tájon látni lehet. «Csupa emberfejekből áll, az utóbbi forradalom alatt kivégzett szerbekéből. Borzasztó látvány! Ilyen előzményeken, ilyen iskolán és tapasztalatokon alapszik a szerb egység. S azért van ez országban összetartás, előítéletek helyett. Ilyen keserű vérforrásból, mely a függetlenségért volt kiontva, előbb-utóbb Szerbiának üdve, szabadsága fog felfakadni.» – «Méltó tárgya lenne egy költeménynek ez a torony. Mennyi sóhaj és fohász van benne eltemetve!»
Szerbia, úgy találja, egészen más jellegű, mint Rumelia vagy Bulgária; jobban hasonlít Magyarország erdős hegyi vidékeihez, csakhogy komorabb és sötétebb. Milos herczeghez előre küldte ajánló levelét Ottenfelstől; és a herczeg egy lovas követet küldött eléjök, s október 1-én Posharevátzban Popovics Alexa titoknokával fogadtatta. Egy fél kompániára való, nem elegáns, de czélszerű európai öltözékű katonaság állott őrt a szőllőhegy tövében levő egyszerű fejedelmi laknál, s dobpergéssel üdvözölte a vendégeket. De beszéltessük ismét magát utasunknak közvetlensége által érdekes naplóját.
Öltözékünket rendbe hoztuk, miután tudtunkra adatott, hogy mihelyt kívánjuk, azonnal bemehetünk; az idő azonban későre járt, s az «úr» azt izente, hogy gyanítja fáradtságunkat s így pihenésre enged időt, nem akar bennünket feszélyezni, hanem majd reggelre elvár.»
«Lakása egy csinos pavillonban van, minden fényüzés nélkül, de tiszta, keleti, nem finomabb ízlésű stílben; aztán van ezzel minden összefüggés nélkül még egy pavillon, körülbelől hasonló, melyben neje, leánya s kisebb gyermekei laknak, s melyben az éjet ő is tölteni szokta. Továbbá van egy földszintes épület a vendégek számára s itt van irodája is. Nekem külön szobát adtak, Eisenbach és Waldstein együtt voltak beszállásolva egy másikban. Hét órakor vacsorát hoztak fel, öt-hat fogással. Jó koszthoz képest elég rossz volt ez, de Törökországban igen jó. A kenyér itt is, mint Szerbiában mindenütt, sokkal jobb volt, mint a török tartományokban, hol nem is kedvelik a jól kisült ropogós kenyeret, s máskép is szokták enni, t. i. szálakra fosztva, mint a sülteket is, tyúkot, ürüt stb. Ezeket ők olyan gyorsasággal szokták letépegetni, hogy késsel sem lehetne utól érni őket s tisztább munkát végezni. Borunk, magyarországi fehér s igen középminőségű volt, nem tudták megmondani, hová való; Jackesohn-féle champagnei s igen pompás ausztriai, melyet a mindentudó és ismerő Eisenbach tüstént gumpoldskircheninek jelzett. Benső elégületlenséggel csodálkoztam, hogy extrabor gyanánt ausztriai terményt adnak fel magyar helyett, itt Magyarország határának átellenében. De utóbb megtudtam, hogy az pesti kőbányai volt. Ez azonban még jobban elszomorított, gondolva magamban: szegény vak hazámfiai, mennyire hátra van annyi sok más között még a ti bor intelligentiátok és a ti jó hírnevetek, ha az eladó, árújának biztosabb is és nagyobb értékesítése végett kénytelen a jó magyar bort ausztriai gyanánt kínálni. Ha ez nem így volna, úgy persze az osztrák bor venne föl magyar neveket. De még csak akkor fogott el nagyobb felháborodás, mikor arról értesültem, hogy Milos egyszer tokajit rendelt magának, mely annyi idő alatt tette meg az útat, mintha Calcuttából Londonon át szállították volna, s aztán mint eczet érkezett meg!»
«Hogyan s ki által kapta ezt a szállítmányt, nem tudhattam meg. Különben Szerbia uránál, kinek közhit szerint 15 millió piastere hever a ládájában, czin-tányérokról ettünk. Csak nem rég vett Oláhországban egy nagyszerű uradalmat 30 ezer arany készpénzért.»
Alexa előtt úgy nyilatkoztam, hogy Szerbiában birtokot szeretnék venné. Az alig lehetséges, felelt ő, mert semmi oly birtok, mely a kormányra száll, magántulajdonná nem lehet, s hogy Milos is az ő összes fekvő birtokait át fogja adni az országnak, hogy nyilvános kezelés és ellenőrzés mellett fedeztessenek az ország közszükségletei. Abba hagytam.»
«Tetszett nekem mindenben az egyszerűség s az okos elv, mindent ott kezdeni, a hová más nemzetek már eljutottak; így mindjárt kész aratáshoz jutnak. P. o. a múltkor, az utolsó kragujeváczi országgyűlésükön, előveszik a Code Napoleont s a helyett, hogy új eszmék és kísérletek tömkelegébe merülnének, átveszik azt nyomban, módosítva itt-ott természetesen s alkalmazva az ottani viszonyokhoz. Hol volnánk mi magyarok már, ha ily gyakorlatiak tudnánk lenni! Félek, félek, nekünk hiányzik egy amolyan nissai torony!»
«Október 2-kán fogadott bennünket Milos, minden fontoskodás és teketoria nélkül. Csodálatraméltó, igazi természet embere. Írni, olvasni nem tud, de egy magaslaton áll bármely nálunk szolgáló hivatalnokkal. Mindent tud, mindenre emlékezik, tud uralkodni magán, tettetni, hallgatni s bevárni mindennek az idejét. Stephanovics Vukot elejté, mert ez nagyon erősen megtámadta a papságot, bár ő is egy nézetben van vele; de ez a komédia megtette hatását, a papok élnek-halnak érte. Így szilárdítá meg hitelét, melyre Szerbiának oly igen szüksége van. C'est le caractére ďun souverain; de soutenir Vuk aurait ěté celui ďun homme privé. Az ő értelmes és gyakorlati egész lénye egy újabb világos bizonyítékát adja annak, hogy Európában mily sok okos fő, a nagy tanulás, nevelés folytán elferdűl s mintegy velőtlenné válik. Beszélgetésünk hosszantartó s úgy vélem, nagyon érdekes volt.»
«Aztán sétálni mentünk, 11 óra tájban izenet jött, vajjon magunk akarunk-e inkább ebédelni, vagy vele. A felelet természetesen az volt: vele. De mire a válasz odaérkezett, ő már leült az asztalához, s így megint csak magunk ebédeltünk. A szendrői szőllőfürtök nagy bámulatba ejtettek, nagyságuk és zamatjokkal. A belőlük készülő bort is kitünőnek mondják, de nem áll el. Átültetve, a venyigéje mindjárt elfajzik, lehet, hogy tudatlan kezelés miatt.»
«Délután ismét láttuk a herczeget. Elővezetteté lovait. Saját nevelése, s a legszebb és elegánsabb fajta mind, oly közel hozzánk s oly távol Arábiától. Egy pompás csapkin-járóval akart megajándékozni; de nem fogadtam el, mivel Sachländert úgy is ide akarom küldeni ilyféle állatokért. Ő neki azonban a dóni fogatához hiányzik egy pej, ezt nekem kellene megszerezni. Összeköttetésben maradok vele. Beszéd közben oda veté, hogy: csak állami uradalmakról lehetne szó, nem magánbirtokról; a mi sejteti velem, hogy Alexa szólt valamit szándékomról. A Duna szabályozásáról is beszélt, s úgy látszott, melegen pártolná. Kár, úgymond, hogy még ebben az esztendőben nem lehetett megkezdeni, miután a víz ritkán olyan sekély; s ezt 3-4-szer ismétlé. Ördöngös rossz vacsora után, de melynek egy törökös tészta étele igen ízletes volt, nyugalomra mentünk.
«3-dikán még hosszas beszélgetésünk volt a herczeggel, mely után egy rozoga ballonba befogatott négy szürkét, podgyászunkat pedig külön szekérre rakatta, s búcsút vevénk egymástól. Eisenbachnak ellopták az óráját, a mi a kastélyban nagy mozgást idézett elő, de a herczegnek nem jutott tudomására. Kocsink előtt egy fegyveres ember nyargalt s Szendrőig igen jó úton haladtunk. De a nagyon szilaj és sok pihenéstől ficzánkoló lovakkal csak lépést. Fáradságom daczára jobb szerettem volna lovagolni.»
«Szendrőben elfogott az érzés, alig bírtam magammal, hálát adva istenemnek, hogy életemet megtartotta s egészségem megjavult. Szendrő volt az első állomás, melyen kétszer is megfordultunk; innét indult ki útunk első cyclusa. De minő egészen más érzéssel eveztem itt el három hónappal ezelőtt, s mennyire megtörődve, elvénülve, életuntan térek most vissza; testem a felbomláshoz jár közel; vajjon lelkem nemesbült-e? Majd meglátjuk ezután!»
«Szendrőben Milos egy volt tatárjánál, ki most capitano, vettünk szállást. Elég jól tartottak bennünket, s délután Grotzkóba folytattuk útunkat, hol már vártak s igen jó vacsorával láttak el.»
«4-dikén ugyanazon fogattal Belgrádba értünk. A herczeg házában az ő emberei (Planta, Theodorovics stb.) vártak s kellemes és kényelmes szállást adtak. Két orosz tiszt is lakik itt a műszaki karból. Több hónapot töltöttek Szerbiában, fölmérések és térképek végett. Előttünk nem mutatták magokat se éjjel, se nappal.»
«Szeptember 5-dikén végre Zimonyba értünk s beállítottunk a vendéglőbe. Kitüntetéssel fogadtak; átengedték a csinosan bebutorozott irodát. Podgyászom átkutatásakor, noha 4-5 okka dohányom s tömérdek tiltott portékám volt, semmit sem bolygattak, s személyem iránti tekintetből mindent szabadon átbocsátottak. Valami tekintélynek néznek. Mindenki egy-egy kéréssel jő, protectiót kér stb. Különböző hatóságok főnökei ellátogatnak hozzám. Szalai szolgabiró szinte Rumából jött ide, hogy nálam tiszteletét tehesse.
«Egész 15-dikeig, míg a vesztegzárnak vége lett, egyéb nem történt velem, mint hogy egy nagy kelésem támadt, mely miatt sokat szenvedtem s lázam is volt. Szerencse, hogy ez előbb nem ért, mert az útban valahol fekve maradtam volna. Összes török portékámból a legkevesebbet tartottam meg magamnak; az egész zimonyi személyzetet el halmoztam ajándékokkal» stb.
Október 16-dikán Péterváradra, és Temerinbe Szécsen Károlyhoz, – 17-dikén Szabadkára, 18-dikán, fáradtan, Pestre érkeznek.
Itt veszi elszomorító hírét Kisfaludy Károly halálának. Október 23-dikán Pozsonyban van a már együttlevő országgyűlésen.
Ez az országgyűlés igen rövid ideig, csak három hónapig (szept. 8-tól decz. 20-ig) tartott, s aránylag keveset tett a nemzeti jogok megszilárdítására, bár az alkalom elég kedvezőnek mutatkozott. De a többség, loyalitástól áradozva, majd minden kérdésben a kormány mellé állott. A juliusi forradalom, könnyű szerrel, feldönté a Bourbonok trónját, s hullámzásba hozta Európaszerte a kedélyeket. A lengyel forradalom is megindúlt, s Széchenyi megjegyzése szerint, «jól szervezettnek» látszott. Elég ok egy magyar országgyűlést, melynek kebelében mind a két mozgalom iránt élénk rokonszenvek nyilatkoztak, nem hagyni sokáig együtt. Végét siettetni, leginkább az udvarnak állott érdekében.
55. FERDINÁND TRÓNÖRÖKÖS.
(Lipcse, nyom. E. Pönicke. Egyetemi Könyvtár.)
Már a királyi meghívó levélben is, melynek a királyi előadások mindenben megfeleltek, a mostani hongyűlésnek, melyet egy nyomban összehivandó másik fog felváltani, szűkebb feladatául legelsőbben is a leendő trónutód, Ferdinánd főherczegnek, magyar királylyá előre való megkoronáztatása, ez alkotmányos szertartásnak szerencsés befejezése után pedig az immár megfogyatkozott magyar «ezredek» kiegészítése végett bizonyos számú újonczoknak megajánlása, sőt legvégűl – a mennyiben t. i. idő maradna reá – az országos panaszokra és kívánságokra adandó királyi válaszok és mindezek után még egyéb a közjó gyarapítására alkalmasnak találtató tárgyak is – de oda nem értve a «közóhajtással várt» rendszeres munkálatokat – tűzettek ki, azzal az átlátszó czélzással, hogy a tárgyalásoknak ezúttal hosszúra nyúlniok nem szabad.[84]
Erélyesen meg is ragadták a gyeplőt, úgy a felsőház elnöke, a nádor, mint az alsóház elnöke, Majláth személynök s mind az ügyek menetével, mind gyors befejezésükkel meg lehettek elégedve.
A mi Ferdinándnak, az ifjú királynak, megkoronáztatását illeti, ez a netán bekövetkezhető mozgalmak ellenében, mindenesetre egy biztosítékkal több vala. Bölcs számítás vegyült tehát az atyai érzelmekhez s ama mély kedélyességhez, melyet Ferencz császárnál a személyes uralom ez egyik utolsó nevezetes képviselőjénél, soha felednünk nem szabad.
Utóbbi betegsége, mely alatt és utána az őszinte részvét annyi jeleit tapasztalá, szünetlen életpályája végére emlékezteté; elsőszülött fiát, ki gyakran megújuló gyengesége miatt többször volt már a sír szélén, biztosítani akará akár kívülről, akár belülről jöhető támadás vagy ingadozás ellen.[85]
A koronázást megelőzőleg az ellenzék egy gyenge kísérletet tett, a koronázási hitlevélnek, valamelyes az ő előnyére szóló módosítására; de a nádor és a főrendek azon érvelésére, hogy ez kétélű fegyver, s ha ők így, a fejedelem meg amúgy fogná azt forgatni, hamar elállott tőle. Ellenben az I. törvényczikkbe, mely az ifjú királynak a kormányzási ügyekbe bele nem avatkozását mondja ki, ama záradéknak közbeszúrását, hogy ez kivételesen nemcsak az uralkodónak, hanem a nemzetnek is világosan kifejezett beleegyezésével történhessék meg; (regnicolarumque assensu) kemény tusa után kivívnia sikerült.
56. V. FERDINAND MEG KORONÁZTATÁSA.
Egykorú rézmetszet Ernst Lajos gyűjteményéből.
Nagy Pál, a magyar nyelvnek és nemzetiségnek még mindig előharczosa, ellenzéki hevével, egy immár alkotmányossá vált kormánynyal szemben, alább hagyott; de nyomban népszerűségének megcsappanását kelle tapasztalnia. Még Széchenyi is elfordult tőle, s csak később szolgáltatott neki egyszer elégtételt.[86] Trencsényi Borsitzky felelős minisztériumot követelt, (szept. 18.) zalai Deák Antal az országgyűlésnek, egy fejedelem elhunyta után félév alatt köteles összehivatását, (az 1791. III. t.- cz. megujitását) kivitte; barsi Balogh, somogyi, Somssics, borsodi Ragályi és ungi Bernáth versenyeztek a népszerűség babérjaiért; a főrendeknél leginkább Wesselényi, kit erdélyi létére a nádor eddig idegennek szeretett tekinteni, vonta magára a közfigyelmet, mint a Szólás- és Sajtószabadságnak, Magyar nyelvnek, s minden alkotmányos jognak – a nagyobb és a kisebb hazában egyaránt, – legmerészebb bajnoka s egyúttal az Uniónak is előharczosa, sőt személyében mintegy megtestesülése. Ő azonban az országgyűlés vége felé (nov. 23.) elment Erdélybe, hol jelenléte sürgősbnek mutatkozott, s így jobbára Széchenyire nehezedett a feladat terhe és felelőssége.
A koronázás után, melyet az eső ugyan egy nappal hátráltatott, de a mely a szokott szívreható jelenetek ismétlődésével járt, legfontosabb tárgy volt, a kormány szemében legalább, az újonczok megajánlása. Ébren állott ismét az ellenzék. Kettőt követelt; de követeléseinek csak egyike teljesült. Hivatkozva régibb előzményekre, kellő felvilágosítást kívánt az újonczszállítás szükséges voltáról (de edocenda necessitate). A híres Nagy Pál e kérdésben, népszerűségének rovására s korát megelőzve, modern parlamenti térre állott, s az igent vagy nemet bizalmi kérdésnek tekintette. Az október 16-diki orsz. ülésben ily szellemben szólalt fel, hivatkozva a külföld példáira, mi nálunk ekkor szokatlan, sőt visszatetsző volt, említve különösen Angliát és Francziaországot, hol a parlamentek a kormánytól, mely bizalmukat bírja, soha sem tagadják meg a hatalmi eszközöket: miután a mi kormányunk is, úgymond, most a törvényes úton áll s ezt a legutolsó országgyűlés óta szorosan követi, nem talált okot a kivánt haderő megtagadására; de később november 11-én a módozatok megbeszélésekor, indítványát 28,000 embernek azonnal, 20,000-nek pedig utóbb föltételesen – t. i. háboru esetében – megadására szabatosabban formulázta. A többség bár számra csekély volt, hozzá állott ebben is, amabban is; de a vita igen heves és beható volt.
A kormány azalatt egy meglepő ténynyel viszonozá a többség előzékenységét s a kisebbség duzzogását. Egy legfelsőbb leirat érkezett, mely «megelőzvén» a kifejezett alkotmányos kívánatot, önként ajánlkozott a helyzetnek, illetőleg beállott szükségnek egy ezzel megbizandó országos küldöttség előtt leendő felderítésére és igazolására. A királyi biztos a horvát bán Gyulay volt, mint a főhadi kormányszék elnöke. Azok, a kik királyiabbak voltak e kérdésben a királynál, nem győzték magasztalni ez eredményt s utóbb minden erejüket csak oda öszpontosították, hogy az vagy épen ne, vagy csak igen gyenge színezettel örökíttessék meg törvénykönyvünkben az ú. n. concertatio alkalmával.
Széchenyinek e tárgyban első felszólalása a felsőháznál ama loyális leirat után következő napokra esik. Saját bizonyítása szerint nagy hatást tett. Hogy minő szellemben s körülbelől miket beszélt, arról elég tiszta sejtelmeink lehetnek, s aligha csalódunk, ha egész «nagyhatású» beszédét nagyjában az eddig tőle hallottakban benfoglaltnak tartjuk; de szavait nem birjuk, tudva azt, hogy Nagy Páltól ez időtájt kissé elidegenedett a királynál is királyiabbakhoz nem sorolhatjuk őt; arról is elég adataink vannak, hogy ő ama hivatalos phraseologiával, mely mindent kegyelemnek vesz felülről, «a mi nem egyéb mint kötelességteljesítés», sehogy sem tudott megbarátkozni; de végre az iránt sem lehet kétségünk, hogy alkotmányos kérdésekben, a mily kevés bizalommal viseltetett honi tekintélyeink iránt, úgy a külföldre s különösen Angliára s éppen újabban Francziaországra is hivatkozni nem tartotta helytelennek, sem a jelen esetben időszerűtlennek. Előttünk áll tehát a szónok, s fülünkbe cseng a hangja képzeletben, környezőivel együtt tapsolhatunk neki, az igazi alkotmányosság szószólójának, épen úgy, mintha ama november 7-dikén a pozsonyi főrendi ülésteremben jelen lettünk volna.[87]
Az ellenzék tehát s vele Széchenyi e kérdésben egy győzelmet aratott.
Nem úgy a másikban, mely kényesebb s nehezebb volt: az önálló magyar hadsereg követelésében. Előzmények által kötve, nem állott hozzá a többség, sem az alsó-, sem a felsőháznál nem látjuk pártolói közt Széchenyit, a volt huszárkapitányt, s Corpus Jurisunknak most egyik legszorgalmasabb buvárlóját.
A Rendek már az első törvényjavaslatban (10. §.) azt az óhajtást fejezték ki, hogy a magyar ezredeknél tisztek csak született magyarok lehessenek, s hogy ezek előléptetése ő felsége többi hadseregétől különválva eszközöltessék. Készek voltak erre a felelettel a főrendek, azt vitatván, hogy tényleg úgyis nagyobb a magyar tisztek száma az illető létszámok arányánál,[88] és hogy az elkülönzés a magyar honfiaknak csak ártalmára lenne.[89] Nem maradtak erre adósok az elkülönzés pártolói, a felsőbb rangokban s külön hadtesteknél bizonyos igazságos arány behozatalát, nagyobb hadi érdemeknek pedig nemességgel s jószágok adományozásával is leendő jutalmaztatását sürgetvén. A felirat, melyben Széchenyinek is felszólalása mellett november 14-én megegyeztek, mindig a magyar hadseregről mint olyanról (exercitus Hungaricus) beszél, s a hozzá mellékelt t.-czikkben a tisztek amaz elkülönzésének is (12. §.) határozott kifejezést ad.[90] A Bartal ellenjegyzésével deczember 17-én kelt királyi válasz, mely a megajánlott 48,000 katonát elfogadja s egyúttal összefoglalja, nem veszi kifogás alá sem ama kifejezéseket, sem legalább világos szóval eme kívánatot, csak mint különben is (ipso effectu) érvényben levőt feleslegesnek tartja azt ujra törvényben kimondatni. Szándékos homályt hagy a magyar tiszteknek mintegy királyi kegyből gyakorlatban levő alkalmazása és az egész tisztikar és hadsereg kétfelé választása, tehát a tény és az elv között.
A Rendek e kétértelműség eloszlatása végett november 27-én egy újabb feliratot indítványoztak,[91] melyet a Főrendek még az nap tárgyaltak, de lényeges módosításokkal küldöttek vissza. E vitában Széchenyi is részt vett, még pedig a Rendek ellen szólva. A főrendek szerint régibb törvényeink (1792: IX. és 1807: I.) már eléggé gondoskodtak arról, hogy a tisztek az illető ezredek anyanyelvében jártasok legyenek, valamint hogy a született magyarok úgy alsóbb mint felsőbb tisztségekre kellő arányban alkalmaztassanak; de többet kivánni káros versenygésre vezetne, s azon felül szűkebbre szorítaná hazánkfiainak úgy katonai neveltetésöket, mint előléptetési kilátásaikat. Nagy ellenmondásra talált ez az érvelés az alsó táblánál.
A magvas szónoklat mennyi drága gyöngye, a birodalmi s a magyar véderő fejlődésének hány érdekes adata, valamint alkotmányos joggyakorlatunk mennyi becses mozzanata van elveszve vagy eltemetve azzal, hogy sem a kerületi ülések tárgyalásai, sem a főrendi üléseké feljegyezve s megőrizve nincsenek! Minden biztos tudomásunk csakis az országos és úgynev. elegyes ülések naplószerű jegyzőkönyveire szorítkozik, de melyek szerkesztése «megbízható» tollakra, az itélőmesterek ügyes és fegyelmezett tollaira volt bízva.
Nevezett egyedüli hivatalos forrásunk szerint egy «valódi nemzeti» hadsereg felállítását Borsod megye követe, Ragályi, hangsúlyozta, de annyira, szerinte is, a most szóban forgó javaslat még nem ment el; Heves megye követe Földváry, a Sanctio Pragmaticát fejtegette, melylyel, mint mondá, a «Monarchia» hadserege részeinek most czélzott elkülönzése épen nem ellenkezik; Nitzky Nagy Pálnak követtársa e föltételhez kötötte magát az ajánlást, stb. A személynök és párthívei hasztalan erőlködtek bebizonyítani, hogy nekünk a nemes bajnoki vetélkedés terén nincs mitől tartanunk, és hogy az eddigi gyakorlat reánk nézve előnyösebb. Visszament az izenet. Megjött nyomban reá a felelet.[92]
E közben az országgyűlésnek zárideje deczember 18-ára kitüzetett. Minden függő tárgy (panaszok és kívánatok, részek visszakapcsolása, correlatiók, törvényszünetek, indigenák), sietve intéztetett vagy odáztatott el.
A tisztek előléptetése (ú. n. circulatiója) kérdésében, végre, mintegy kifáradva, a főrendek – «reá állván a tárgy velejére, s egyedül a dolog siettetése tekintetéből» – engedtek s ezt egy küldöttség által, melyben Széchenyi is részt vett, tudatták, deczember 2-án a Rendekkel.[93] Az apróbb «stiláris» módosítások között azonban mégis az exercitus (hadsereg) szót a szokásos legiókkal (ezredek) cserélték fel; de ezt a Rendek, Heves vármegye azon indokolásával, hogy Magyarországnak igenis külön hadserege «van», elvetették.[94]
Az alatt már a törvényczikkek szövegezése, az ú. n. concertatio, jött napirendre.
Széchenyinek naplójában megemlített kétszeri felszólalása deczember 14-én az e napon este tartatott elegyes ülésben, vagy ezt megelőző főrendi ülésben is, az őt legközelebbről érdeklő m. tud. akadémia és az országos összeírás ügyében történhetett. Ő maga nem igen volt magával megelégedve; de az emberek mégis dicsérgették. Nála mindig a tett nyomul előtérbe; a szó eltörpül e mellett. Az akadémia ügye, a nádor hivatalos jelentése szerint, azon pontig ért, hogy alapszabályai megerősíttettek, már tagjai is megválasztattak, s működésüket megkezdhették.[95]
Deczember 17-én, vegyes ülésben, mikor már az ő felségét a zárási szertartásnál helyettesítendő királyi biztos is, Károly főherczeg személyében, megjelöltetett, az történt ismét, a minek nem egy példáját az előbbi országgyűlések végnapjaiban is láttuk. Az udvari kanczellária állott elő az utolsó órában oly nehézségekkel, a miken már túlesettnek hihették magokat a sok feliratok, válaszok s izenetváltások után a rendek. Az illető törvényczikkek szövegében egyszerűen mellőztettek mindazon kifejezések s indokolások, mikre jogfentartás szempontjából a hazafiak súlyt fektettek. Szó sem volt többé a magyar tisztek előléptetése módjáról vagy a magyar nemzeti hadseregnek ő felsége többi hadseregétől leendő különválasztásáról; sőt még az ujonczok megajánlását tényleg megelőzött felvilágosításnak e szóval «prarvie» törvénybe igtatása is, a nádor és párthivei heves ellenzése folytán, megbukott. Ebben az a czélzás rejlett, hogy a király nem volt köteles a kivánt felvilágosítást előre megadni, hanem hogy csak saját jószántából tette azt s máskor, ha akarja, ne tehesse. S ilyforma volt, hol nyiltan, hol leplezetten, majd minden egyes tételnél, mely a nemzet és a trón jogait érinté, sokszor üresnek látszó szavak felett a harcz s kibúvónak végül szinte keresték a kétértelmű kifejezéseket, melyek alatt mindenik fél azt érthesse a mit akart. Erélyesen védte a nemzet jogait különösen Trencsén megye mindkét követe, óvást téve a kezdeményezési jog érdekében is. Küzdöttek Sopron, Somogy, Bars, stb. Széchenyi velük tartott, noha beszéde, melyet a jegyzőkönyv a maga módja szerint megörökített, igen mérsékelt és közvetítő hangúnak látszik. Ide igtatjuk, úgy a mint fenmaradt.
Gróf Széchenyi István különösen nádor ispány ő cs. kir. főherczegsége által ez uttal tett észrevételekre levén figyelemmel, megesmérte ugyan, hogy az idő rövidsége miatt mindenképpen igyekeznünk kell az összeegyezésnek mentül elébbi sikereltetésén; de másrészrül bár csak szavakról legyen szó, szükségesnek tartotta, hogy ezekre nézve vigyázó körülnézéssel legyünk; mert gyakran a kiejtések teszik a törvénynek erejét. Így a többi közt a só ára meghatározásának igen fontos nemzeti igaza, egy kevés szavakból álló ragaszték miatt,[96] kedvetlen magyarázatok alá van vetve. Ennél fogva, ámbár a hónapokig tartó tanátskozások foganatjának ezen rövid és öszveszorított idő alatt tartó concertátiókban és azokat követő országos tanácskozásokban kelletik végképen kífejtődni és kötelező törvényczikkelyekké általformálódni: a kérdésben forgó tárgynak fontossága mindazáltal megkivánnya, hogy a többször érdeklett kifejezéseknek (t. i. praevie és: in sensu legum) meghagyása a kiküldöttség által a concertatió útján tovább is sürgettessék. Reményleni lehet, hogy látván a Nemzetnek köz- és újított kivánságát a cancellária is felséges urunknak engedelmébül hajlandó lesz annak elfogadására; annál inkább, mivel nem látszik elegendő ok, hogy mért ne jöjjön be a törvénybe úgy a rendek kijelentett kivánságának, mint annak felséges urunk kegyelme általi megelőztetésének megemlítése, melyeknek megtörténte felől itt senki sem kételkedik, és melyek éppen úgy a törvénykönyvben valamint az országgyűlési jegyzőkönyvben ő felsége igazságszeretetének és törvénytiszteletének[97] örök emlékére fenn fognak maradni. A törvényeknek (in sensu legum) megemlítése által pedig, mint melyeknek ezen esetre is kiterjedő kötelező erejét szinte senki kétségbe nem vonja, szükséges, hogy ezen törvényjavaslat azon maga egész épségében megmaradjon, melyet egyéb részeire és tartalmára nézve annyira megérdemel. Ugyanis szóló tökéletesen egy vélekedésben vala nádor ő cs. kir. Főherczegségével, hogy a kérdésben levő törvényjavaslatnál, ha törvénynyé váland, még a Cancellária által kivánt módosítások mellett is[98] fontosabb és világosabb törvényünk e tárgyra nézve nem lészen.»
Ez volt körülbelől Széchenyi beszéde, melylyel ő maga, mivel akadozva mondotta el, nem igen volt megelégedve. A többség, nagy erőltetésre, elejtette a praevie szót, melyben t. k. Nagy Pál azért nem látott valami különös erőt, mert, mint mondá, úgyis magában értetődik, hogy tudniillik a kivánt felvilágosításnak előbb kelle megadatnia; ellenben megmaradt a törvényekre való hivatkozás: in sensu legum.
Hasonló izgalmas jelenetnek vagyunk tanúi még az országgyűlés utolsóelőtti napján is, a deczember 18-án délelőtt tartatott vegyes ülésben.
Megújult a vita arról, hogy azon esetben, ha az ifjabb király, atyja beleegyezésével bár, az országlásba beleavatkoznék, ezt csakis a nemzetnek szintén beleegyezésével tehetné; megújult a vita a felett is, hogy a koronázási oklevél az ország rendei által ez alkalommal újra jóváhagyatott. Az ellenzék e kérdésekben a Corpus Juris és az alkotmányos gyakorlat mellett még az uralkodó felség saját szavaira is hivatkozhatott. Az országgyűlés elején, tudniillik a szeptember 24-én, Bartal ellenjegyzésével kiadott kir. válaszban a koronázási oklevélre nézve benfoglaltatik ama különben szokásos phrásis: eadem in qua vos conquiescitis forma.[99] Ebből azt következtették, hogy ezen fontos iratnak (Diplomatica assecuratio) olykép kell szerkesztve lennie, miszerint abban az ország rendei mindenkor teljes megnyugvásukat lelhessék, stb. Erős vita támadt, melyben az elnökök, úgy a nádor mint a személynök ismételve s tekintélyök egész súlyának latbavetésével vettek részt; míg a derék Borsitzky a nemzet igazát világosnak, a kanczellária szövegezését ellenben homályosnak lenni állította, s egymást érték a lelkes felszólalások, azon óhajtás kifejezésével is, hogy ismét a nádor lépjen fel közvetítő gyanánt trón és nemzet között. E közbenjárást azonban a nádor, mint meggyőződésével merőben ellenkezőt, határozottan elutasította magától.
Délután újra felvétetett e tárgy, óvások jelentettek be, világosan kifejtetett, miként «nem abban áll a Rendek aggodalma, hogy Felséges Urunk maga mellé kormányzó társat ne vehessen; hanem abban, hogy az a Nemzet megegyezése nélkül ne történhessen.» Felszólalt (utólszor) Széchenyi is. Pozsony és Sopron ellenzéki szavazataihoz csatlakozva, nem akart «lemondani a reménységről, hogy Felséges Urunk, ha hív nemzete óhajtását megtudja, vele született kegyelmével gyámolítani fogja az oly annyira igazságos kivánatot.» stb.
Végre az utolsó napon, midőn már azon a ponton álltak, hogy inkább az egész koronázási szertartás megemlítése mellőztessék, kihirdettettek az utolsó válaszleiratok.
Az ország birája nagy emphasissal jelentette, hogy azok az ország rendeinek kivánságával «majd mindenekbe» megegyezők. Ő maga és pártfelei ismét királyiabbak voltak a királynál, mint a ki beleegyezett, hogy az ifjú királynak esetleges beavatkozása a kormányzatba az ország beleegyezésétől is függő legyen. Kívánta viszont, hogy a koronázási diploma változhatatlanságába egyezzenek bele az ország rendei.
Az országgyűlés, melynek eredménye mindössze tizenhét szentesített törvényczikkely volt, egészben elég jó hangulatban oszlott szét, bár teljes győzelemmel a pártok egyike sem dicsekedhetett.
A szokott hálálkodásokra, alázatos köszönetnyilvánitásokra stb. Széchenyi az alkalommal sem fojthatja el gúnyos megjegyzéseit. Nem akar clementiát látni ott; a hol csak justitia van, a melyet pedig éppen az uralkodó fejedelem, saját jeligéje gyanánt (justitia regnorum fundamentum), kormányzata alapjának vallott.
A magyar nyelv érdekében egy-egy fél lépéssel haladtunk előbbre. Egy ilyen volt a Jegyzőkönyvnek, miként az egyedül hiteles «országos» és «elegyes» üléseknek az itélőmesterek által szerkesztett naplói neveztettek, ha már nem két nyelven, legalább nem együtt, hanem külön, latin és magyar nyelven leendő kiadatása, hogy mindenki azzal élhessen, a mely ízlésének jobban megfelel. Másik a főrendekhez küldött izeneteknek azonnal egyedül magyar nyelven iratása. Ezt az alsóház elnöke, mint tényleges (via facti) eldöntését egy másik fél beleegyezésétől is függő jogi kérdésnek ellenezte ugyan, de magok a főrendek, a jó egyetértés, meg az ügyek siettetése (!) kedveért, óvás mellett, elfogadták.
A VIII. t.-cz. pedig a m. kir. helytartótanácsnak, valamint az összes (alsóbb és felsőbb) törvényszékeknek ügykezelésére, a hivatalnokokra és az ügyvédek képesítésére nézve, végre a katonai parancsnokságokkal való levelezésre nézve is fontos határozatokat tartalmaz, különben visszahatólag elég kiméleteseket is.
Az országgyűlés vége felé még Kisfaludy Károly korai halála († nov. 21.) szomorította meg Széchenyit, s a hazafiakat, első sorban az újdonatúj akadémia tagjait, kiknek díszes sorában a neki szánt (első rendes tagsági) helyet 300 frt. fizetéssel nem foglalhatta el.[100] A Jelenkor szerkesztőségére is ő volt kiszemelve s Széchenyi, most az oly igen érdemes Helmeczy érdekében tett mindenfelé lépéseket, melyek a privilegiumnak kieszközlésével márcziusban czélt is értek, kivel aztán, mint látni fogjuk, ő maga is évek hosszú során át a legszorosabb összeköttetésben állt. Addig csendesen kezdi újabb röpiratát irogatni, kezdetben Fő és Szív, majd Tévedések, stb. czím alatt.
Társadalmi élet Budapesten. Dessewffy József Taglalatja. Erre felelet: a Világ. A kolera. Sz. röpirata a Magyar Játékszínről. Hirlapi czikkei erről. Nagy tevékenysége. Kezdeményei. Külföldi útja Andrássyval a híd ügyében. Sz. pessimismusa.
57. A RÉGI CASINO A LLOYD-ÉPÜLETBEN.
AZ 1831-DIKI farsang a legvígabbak és elevenebbek közül való volt. A főherczeg nádoron kívül estei Ferdinánd főherczeg is adott bálokat, estélyeket; nagy népszerűségnek örvendettek a casinói kétféle, nemzeti és kereskedelmi tánczvigalmak, a hangadóknak sűrű és barátságos érintkezéseivel. Széchenyi sokat tanakodott Károlyival, s nem minden eredmény nélkül, a különböző társadalmi osztályoknak egymáshoz közelebb hozásán. A főurak közül Cziráky, Splényi, Festetics, Zichy (Károly), Keglevics, Orczy, Károlyi, Langenau altábornagy, stb. versenyeztek egymással az életnek a «leendő» fővárosban kellemesebbé, keresetté tételében. Széchenyi mindenütt közszeretet és figyelem tárgya volt. Maga a nádor kitűntette s fenséges nejénél oly kegyben állott, hogy őt férje családi körben «a te barátod» czímén szokta enyelegve emlegetni, ha maga a fenséges asszony nem jöhetett el az ünnepélyre, Teleki grófnő által küldött neki izenetet; még a württembergi király is «tiszteltette» egy alkalommal. Hosszú sora volna a társadalom felső, közép- és alsó rétegeiből minden lépten-nyomon ki-kitörő lelkes tisztelői s védelmezői névjegyzékének. Albach Szaniszló, a híres Ferencz-rendű hitszónok, Rousseau e nagy tisztelője, kinek barátságára Széchenyi oly igen büszke volt, sajtó alól kikerűlt remek egyházi beszédeinek egy díszpéldányával kedveskedett neki.[101] E lelki barátja minden irányban igen felvilágosodott, szabadelvű nézetekkel bírt s ezeket nem is titkolta. A magyar ősi alkotmányról egész megvetéssel beszélt s annak egy nemsokára kitörendő forradalom általi gyors enyészetét jósolgatta. Ezt az irányt később Széchenyi maga is megsokallotta; egyelőre más kivetni valót nem talált e lelki barátjában, mint hogy minden ízében német, vagyis cosmopolita volt, s a magyarság mint olyan iránt érzékkel nem bírt. Langenau[102] legőszintébb magasztalója volt: egy ilyen embert, mondá, a császárnak tenyéren kellene hordoznia. Természetes, hogy korholója is elég akadt. Ezek közt első sorban áll az öreg Dezsewffy az ő híres Taglalatával, melyben, minden tisztelet és elismerés mellett is, a Hitel majd minden részét, tartalom és forma tekintetében éles kritika alá vette. Reá alkalmazva bár Shakespeare szavait: «Szivembe önté lelkét nyelve tüzével»; szemére hányta következetlenségeit, zilált írmodorát, törvényeinkben járatlanságát, hazafiatlan érzületét, stb. Nem maradt adós a felelettel Széchenyi.
Az ezerek kezében forgó Hitel harmadik kiadásakor a kiadó azzal az örömhírrel lepi meg a közönséget, hogy e munkának immár második része is készülőben van. E második rész a Stadium lett volna, mely a reformok határozottabban körülírt részleteit foglalta magában. Dessewffy Taglalata okozta ennek késedelmét és a Világnak mint sürgős feleletnek s egyúttal köteles önvédelemnek előbb közrebocsátását. 1831 jul. 9-én jött ki ez a sajtó alól 3250 példányban.
58. MÁRIA DOROTHEA FŐHERCZEGASSZONY, JÓZSEF NÁDOR NEJE.
(Az orsz. képtárban levő eredeti kőnyomatról.)
Az egész könyv «Jóakaróimhoz» czímezve, nagyjában egy gróf Dessewffy Józsefhez intézett nyilt levél. Hogy valami nagyon tárgyilagos és minden személyeskedéstől ment vitairat volna, azt legjobb akarattal sem foghatjuk reá. Ha Széchenyit bántotta az ő zsenge növényeinek váratlan elgázolása, a húsz évvel idősb veteránt, ki mint Sáros, Zemplén és Szabolcs megyék követe már négy országgyűlést kiszolgált, 1795-ben pedig a szabolcsi fölkelő nemes csapat választott kapitánya volt, kétszeresen sértheté ifjabb ellenfelének kíméletlensége. Kit ő nem rég egy hazafias ódával tisztelt meg s a Felsőmagyarországi Minervában utóbb is a tisztelet és magasztalás hangján emlegetett: az most félretéve minden tekintetet, nem csak erősen czáfolgatja téves nézeteit, elfogultságát, hanem pelengérre állítja s maró gúnynyal árasztja el ősz fejét. Nem csak politikában tartja illetéktelennek s azok közül valónak, a kik mások vezetésére vállalkoznak ahhoz való tudomány nélkül, nemcsak illusióit fosztja szét, mint melyekkel a közügynek, különösen gabona- és borkivitelünknek, minden vámoknál többet árt; hanem írói hiúsága iránt sincs elnézéssel, átlátszó ironiával nevezgetve őt Minerva fölkentjének s fölhozva Richelieut, ki annak akart tartatni a mi nem volt, jó poetának, s ravaszul czélozgatva olyféle könyvre, melyben se lélek, se Révai, hanem csak mák, – mert hát a nehezen elalvóknak is kell auctor. Még magánviszonyait is bele keveri, nem engedve meg, hogy nagy financier válhasson abból, a ki saját gazdaságát és pénzügyeit rendetlenségben hagyja. Nyilván veszedelmes ellenfelet látott benne, nyilván egy egész osztálynak, a mozdulatlan s előitéleteibe szerelmes közép nemességnek képviselője gyanánt állította maga elé, hogy oly erős ostromot tartott szükségesnek ellene indítani. Saját képedre ismertél, veti oda (szavait fölkapva), csak ez fájt, egyéb semmi. – – «Ám ki becsületesebben, elszántabban járandja utolsó leheletéig a hazafiság pályáját, az legyen győztes, diadalmas!»
Leginkább az kavarta föl epéjét, hogy őt látszólag nem tartotta elég jó magyarnak. Szívtelennek és magyartalannak nevezte.
Több keserűséget később még Kossuth irányában sem mutatott.
«Szándékom tisztaságát félremagyaráztad (?). Biró nem lehet más köztünk, mint a idő.»
Nem szívelhette azt a magyar önhittséget, nemzeti hiúságot, mely egy költőnek talán leginkább megbocsátható lett volna. Be akarja «vallatni» velük, hogy: «Magyarország mindenben hátra van» – «holott csudálatos magasságra emelheti magát, ha közértelmességét és nemzetiségét kitejti.»
Rámutat a törökre, kiből minden öndicsekvése mellett «hihetőleg semmi sem lesz, hanem hosszas véres agonia után végre magában bomland s enyészend el örökre». – Rátérve a sokak által még dédelgetett nemes insurrectióra, azt mondja: «A legvitézebb embernek is csatára előbb készülni kell, máskép győri ütközet lesz belőle. Az írónak is», – így folytatja a kivitel és vám kérdéseire vonatkozva, – «előbb mindenről jól értesülnie szükséges, máskép nevetség lesz belőle. A bornak is (ez Dessewffynek kedvencz tárgya volt) jól kell előbb elkészülnie, máskép eczet lesz belőle».
Különben boraink nagyobb sikerének biztosítására ez alkalommal a casinói «mintapincze» részletes tervével is föllép.
Nem felejti el ósdi ellenfelének a régi görög és római classikusok iránti előszeretetét, melyet az alkalmilag erőltetett idézetekben
is szívesen ragyogtatott. «Ha nem olvastam is Plutarchust görögűl mint Te, s ha talán classikusokat oly jól citálni nem tudok, azért még kérdés: ki fogta fel közülünk az elhunyt kor
dicső lényeinek lelkét tökéletesebben?» – «Ne is keressük», folytatja tovább, «az igazi előmenetel rugóit görög és latin könyvekben,
mert azokban hiába keresnők.» Még hozzá teszi: «Latin, görög, minden remekei mellett, – – igazi szép társalkodási nyelv köztök
ismeretlen volt; az kirekesztőleg a keresztyén vallás által megnemesült újabb emberek találmánya.» – – A keserű, személyes
polemia itt is már általánosabb, elvi magasságra emelkedik.
Különben e kíméletlen föllépését később megbánta Széchenyi s az öreg Dessewffynek fényes elégtételt adott, fia Aurél, halálakor. (I. Üdvlelde.) Mikor pedig az öregnek halála hírét vette, így kiált föl naplójában: «Szívtelenek! Senki sem beszél róla.» (Május 2. 1843.)
De ki tudná megindulás nélkül olvasni, miket aztán a nemzetiségről, a nyelvről mondogat.
«Legyen elég eskünnöm sok botlásim, sok véres bukásim után, melyeknek jeleit bizonynyal más világra viendi lelkem,[103] végre megnyílt szemem, – – drágán, szívvéremen szerzett tapasztalás meggyőze: honszeretet a legszebb s halhatatlan erények kútfeje.»
– «De azon álom: egy nagy s dicső nemzethez tartozni, szívem legtitkosabb húrjait édes harmóniába ringatta mindenkor.»
«Kisebb nemzetek föntartották önállásukat, és mi – – kezet fogva, vállat vetve, Hunniát a hatalmasb nemzetek sorába emelhetjük.
«Ki az a szerencsés szerencsétlen, a ki egészen ki tudta volna fejezni, a mi lelkében vala? Szerencsés, hogy a nyelvnek oly nagy tehetségével birt; szerencsétlen, hogy csak oly parányi volt lelkében, mit még emberi nyelv is elő tudott rebegni!» (Vallomások cz.)
«Nő a lélek a szó – s a szó a lélek által.»
– «A tett első; a szó – második.»
Kezünkbe adja ezzel saját elragadó ékesszólása kulcsát. Összevág azzal, mit annyival később Rénan mondott: Ce sont les choses qui sont belles; les mots n’ont pas de beauté en dehors de la cause noble ou vraie, qu’ils servent.[104]
Nagyon figyelemre méltó, s neolog- és ortholognak egyaránt ajánlandó, mit mellesleg a nyelv alakulásáról oda vet. Nyelvszűzesség szerinte absurdum, s Polynesiába való. – Senki sem dönthet ilyenben, csak a nagy közönség; úgy, hogy mindaz, mit idő és szokás által sajátjává teend, magyar lesz, az ellenben, mit nem fogad el, idegen marad.[105] Nem azért nem értik (némelyek) a mai nyelvet, mert ez haladott; hanem mert ők álltak meg stb.
Ezután a vastag kötetnek egy jó része a nemzeti casinónak van szentelve, melyet valóságos intézetnek tart és nevez. Úgy nemkülönben az oly «rövidlátással piszkolt pesti lóversenyt is. (Intézetek.)
Fölállítja már itt is nagy nyomatékkal ész- és szív-elméletét, mely utóbb annyi félreértéseknek és megtámadásoknak volt kitéve.
Először hangsúlyozza, – ne feledjük ezt – hogy Magyarország fővárosát Buda-Pestnek kell elnevezni. Ez az eszme is szinte egy fél század múlva nyert valósulást.
De lehetetlen e könyv gazdag tartalmát, bár dióhéjba szorítva is, néhány oldalon ismertetnem.
A nemzet nevelője áll előttünk. Nagyságában, veszélyeivel. Össze fog roskadni az egy ember vállára nem illő óriási felelősség súlya alatt!
Védjük meg, gyönge erőnkhez képest, önmaga ellen egyelőre itt is azon pontok csoportosításával, melyek későbbi politikájának igazolását már előre magokban rejtik.
Most van idő csodákat végezni, vagy soha.» –
Előre bocsátva, még ellenzéki szellemben, hogy: «valóban a sötétség bajnokinak nevezi azokat, kik a világot lángnak, az életet dühnek, a fiatalságot nyavalyának, az erőt veszedelemnek tartják» stb. fokonként jelzi a beállott fordulatot is.
– – «Valamint mi jobbra változtunk, úgy a kormány is egész systemáját megváltoztatá.»
«Fölhagyott a beolvasztási kísérlettel.» Így beszélt már Nagy Pál is.
«Eltiporni többé nem akar senki s ha akarna, sem tiporhatna el.» Ez utóbbi tételt Kossuth ismétlé később, de nagyobb nyomatékkal, s nagyban változott viszonyok közt!
«Fejedelmünk székét a magyar hont ismerő s azt szívökön hordó férfiak környezik,[106] s ő annyi bizonyságit adá, hogy újjászületésünket hátráltatni nem kivánja, s nemzetiségünk jobb kifejlését önerőnkre bízza» stb.
«Hogy némely ügyeinkbe a kormány nem avatkozott be, azért inkább köszönettel tartozunk.»
«Ferencz császár, a mi királyunk, dolgozik; dolgozzunk tehát mi is!» stb.
Mind ez 1830-ban volt írva. Tíz év mulva csak ismételnie kellett. Nem voltak még tisztázva akkor – hanemha az egy Széchenyi kivételével, – a kormány vezető szerepéről és felelősségéről a fogalmak; ma már túlzásba is csaptak át, a nemzeti önérzet és önkormányzat rovására. Akkor megköszönték az emberek, ha legalább magukra hagyták: ügyeiket el tudták intézni ők maguk, úgy a hogy.
Hatása Széchenyi e művének döntő volt, s azt sem a Sas recensiói, sem az álnevű «Világ homálya», sem Ponori Thewrewk szerény, felületes, sem végre Orosz éles, beható elleniratai (1832. januárban) legkevésbbé sem birták meggyengíteni. Egy példányát átnyujtja a nádornak; a ki viszont kinevezi Pest vármegye táblabirájának. A napot, melyen táblabirói – s egyúttal a városnál is 100-as tanácstagi esküjét letette, élete egy «szép napjának» nevezi (nov. 21. 1831). Több megyék és törvényhatóságok követték e példát.
De az országot most nagy csapás érte. Ez a kolera volt, mely az akkori gyarló egészségügyi intézkedések mellett helyenként ijesztő módon szedte áldozatait, s mi még siralmasabb volt, felső Magyarország némely vidékein a buta parasztságot lelketlen izgatók mozgásba hozták az urak és a hatóságok ellen. Egyes kastélyokat feldúltak. Történt, hogy egy helyen (Klobusiczkynél) a Hitelnek ott talált példányát, ferdén magyarázva, a pórnép félrevezetésére használták fel, minek hírét nagyítva terjesztették bizonyos jóakaró urak, a szabadelvűség és haladás rögzött ellenségei. (Igy t. k. az öreg Eötvös és gr. Fáy stb.) Minden hagyján volna, – így írtak Bécsbe, – csak Széchenyinek pestisnél veszedelmesebb elvei ne terjednének az országban. Mások siettek elhagyni fészküket, s a népnek megnyugtatása és segélynyujtás helyett külföldre vagy más biztosb vidékekre menekültek. Ezekre vonatkoznak Széchenyinek Wesselényihez írt ama sorai: Nincsen valami nagy ideám magamról, de ha a többieknek, velünk egy rendüeknek nyomorúltságit látom, kezdek magamban bízni. Rajtad és rajtam a sor hazánkat boldogítni, stb. Ő maga helyt áll, Sopronban, hol naponként 8-10 az áldozat, s bár meg van győződve a kór ragályos voltáról, s bár nem titkolhatja el a halál e nemétől való borzadását, szorgalmasan részt vesz a helybeli bizottsági munkálatokban. Reményli, hogy maga a veszély végre majd csak észre fogja téríteni az illetőket, hogy rendezzék a viszonyokat, mielőtt cséplő, kasza és balta döntsenek (Czenk aug. 26. 1831 .) Maga, mint földesúr, «Czenki jobbágyaihoz,» egy szép nyilt levelet intézett, melyet Ferencz király is tudomásul vett.[107] Majd ismét nyugtalanul tépelődik, hogy immár elérte 40-dik évét, s még oly keveset tett! Mikor, mikor fog nagyobb hatáskörben mozoghatni!?
Máskor az egész politikai és erkölcsi ujjászületés nagy munkáját, mely bizonynyal egy egész nemzedék elszánt közreműködését s szilárd összetartását föltételezi, – egyedül az ő kezébe látja letéve! s mi természetesebb, mint csüggedése, roskadozása ily nagy felelősség súlya alatt!
Majd visszatér s agyát ostromolja a rémítő képzelet, hogy késő minden: Magyarország meg van halva![108] stb.
Ily izgalmak közt valóságos áldás neki a munka. Nem is enged pihenést, csak egy napot is magának.
Mielőtt a Stadiumot, előbbi két művének folytatását, kiadhatta volna, megírta Pestmegye színházi választmányának egyenes felhívására első röpiratát a Magyar Játékszínről.
A magyar játékszín kezdeményezői, Fáyék, Földváryék, Széchenyi akadékoskodásaitól folyvást némi rettegésben éltek. Méltán tartottak attól, hogy Széchenyi nagyratörő terveivel az ő szerényebb, de gyakorlatibb törekvéseiket meghiusítja. Beérték ők az ideiglenesség dicsőségével is, csakhogy mindjárt legyen valami, hogy a budai várban lézengő, de minden jót igérő társulat tönkre ne menjen s az úttörő tehetségek örökre el ne veszszenek.[109] Széchenyi a jelen pillanatot nem sokba vette; a fényes jövőt tartotta inkább szeme előtt. A kerepesi útat, a Beleznay-telket, mint egy örökös por- és sárfészket utálta, a Dunapartra, vagy legalább is a József-térre akar kimenni, a nádorral és a fővárossal egyetértve. Röpirata, az ezt némileg kiegészítő hirlapi czikkeivel együtt, meg kell vallanunk, nem vitte előbbre az ügyet; az egész, szinte kezdettől végig, egy éles satyrája volt az akkori, elég nyomorúságos viszonyoknak. Belefoglalja a kiváltságos osztály, a régi táblabíró-világ korlátoltságát, előitéleteit, a hitel és közszellem, a személy- és vagyonbiztonság hiányát, több levén nálunk a «testes» ember, mint a «lelkes»; nem feledi az aláírások útján adott becsületszónak divatos megszegését, a könnyen elhamvadó szalmatüzet, a betyárkodást, és fegyelem hiányát stb. S miután szerinte nincs nagyobb egyesítő, mint a siker, s viszont nincs nagyobb szétbomlasztó, mint a sikeretlenség, úgy találja, hogy mind annak ellenkezőjét kell tennünk, a mit eddig tettünk, s addig semmit, míg elegendő pénzünk nem lesz. A pénz-alapot pedig 400 db. 500 pftos részvények útján (= 200,000 frt) akarja összehozni, hozzá téve csipősen, hogy minden aláíró egyuttal valami kezességet is nyujtson, meg hogy aztán a begyűlendő összeg biztos elhelyezése is ne legutolsó gondunk legyen. Az épület maga, melyhez ő külföldről sok szebbnél-szebb terveket és rajzokat gyüjtött össze, egy kellemes «socialis», nem pedig «antisocialis» hajlék legyen. Mert: «öröm több mint pénz; becsület pedig százszorta több» stb. A jó táblabírák, többre becsülve a mai verebet a holnapi túzoknál, megyénként, országgyűlésen, mentek a magok útján; Széchenyi nem tehetett mást, mint elfogadni kénytelen-kelletlen a befejezett tényeket. Álláspontját, mely ismét csak nemes lelkét tükrözteti vissza, évek mulva szépen kifejtette többi közt Nehány szó a nemzeti játékszín körül czímű czikkében, (Pozsony 1835) és ujra a Marseillaise czíműben is. (1840 Társalkodó.) Röpiratának, úgy mint a Lovakról írtnak, németre fordítását, ismét hazafiságból, nem engedte meg. Ellenszenve azonban a szerinte elhibázott intézet (une entreprise échouée) iránt szinte megrögzött benne. Kedvetlenül mozdította elő, inkább arra ügyelt, hogy bár akaratlanul, ártani ne látszassék neki; hibát mindig kellőnél többet talált, akár igazgatásában, akár szereplő művészeiben, kiket, jobbára hazafiságból, ünnepelt a közönség.
Három kezdeményét (Akadémiát, Lóversenyt, Casinót), bár elég hibát («rothadás szagát» ) talált azokban is, egyelőre biztosítottnak látván, három más tárgyat karolt fel, szinte egy időben s egyenlő buzgalommal: a Duna szabályozását, beleértve a Vaskaput; a Gőzhajózásnak, melynek első zsenge kisérletei Puthon, Benvenuti, Sina s több vállalkozók által már megvoltak téve, meghonosítását;[110] egy Álló Hidnak Budapesten építését. Ez érdekben tette tanulmányútját Németországon, Belgiumon át, Angol- és Francziaországba, 1832 augusztus közepétől november végeig, Andrássy György gróffal; kivel hol együtt, hol különválva utaztak. Aug. 16-án Bécsből indulva, Linczen, Regensburgon át, 19-én Frankfurtba ér; itt pár napig pihen. Majd a Rajnának veszi ismét útját, tüzetesen megszemléli Metternich herczeg híres johannesbergi szőllejét. A rajnai gőzhajón gyüjt a folyton növekedő közlekedésről tanulságos és bátorító számadatokat. Kölnből Lüttichbe, innét Brüsselbe, hol épen a cholera dühöng, aztán Genfbe, Ostendébe, hol tengeri fürdőt vesz s szeptember 5-én egy pompás skót gőzhajón a Towerhoz ér. Kedélye, – mit, fájdalom, nem hallgathatunk el – folyvást háborog, inkább halni kíván, mint élni; egy általános forradalom kitörését, s Magyarországon minden fáradozásainak meghiusúlását sejdítgeti. «Könyveim minden kritikán aluliak, sőt veszedelmesek.» Ilyeneket akkor ír, mikor még Metternich is megtérve reményeket köt hozzá; a nádor pedig minden anyagi vállalatainál buzgó pártfogójává szegődik. «Oh, miért is születtem, magamnak és másoknak ártalmára!» «Örökre megsemmisülni, más óhajtásom sincs …»
Szerencsére álmatlan éjein kívül, kevés ideje marad ily szomorú töprengésekre. Gépeket, gyárakat, hidakat, vám- és szállítási viszonyokat kell tanulmányoznia, tőzsérek, szakférfiak (különösen Clarke) ismeretségét keresnie, a mellett nem feledve a Tattersalt és a Travellers Clubbot. Kellemes órái vannak előkelő régi barátjai (Ranelagh, Burghess, Villars, Malborough, Clarendon, Lennox, Jersey, Spencer, stb. stb.) körében, úgyszintén közintézetekben, műgyüjteményekben, szinházakban, stb. Sok pénzt költ, saját úri szükségletein kívül, hazulról kapott megbizatásokra is. A magyar barát Bowring elküldi hozzá emlékkönyvét, melyben több magyar nevet (Kazinczy, Virág stb.) talál, s «en bonne compagnie» e sorokat irja hozzá: «A nemzetiség angyala összeköt, minden nemes embert, habár nyelve, hazája különböz is. S im azért üdvözöllek mint a Magyarnak lelki rokonát. Élj nemzetednek, élj az emberiségnek mint eddig, s hervadhatlan babér zöldülend boldog halántékid körül.» A Londonban meggyökeredzett Batthányinkat nem birja a magyar ügynek megnyerni; Sűrű kirándulásait a vidékre (Oxford, Birmingham, Liverpool, stb.) mellőzhetem, különben is Úti jegyzeteire kellvén utalnom az érdeklődőket.[111] Tapasztalásait, különösen a Hidakra vonatkozó fontos adatait egybefoglalva, egy külön a Hidegyesülethez intézett Jelentés alakjában, nyilvánosság elé is bocsátotta.
Párisban csak nehány napot időz, tanulmányozza a Szajna hidjait.
Gyüjt adatokat még Strassburgban és Stuttgartban is, s Münchennek véve útját, nov. 26-án Bécsben pihen meg a Hattyú fogadóban. 27-én Metternichnél ebédel, 28-án Sinánál, 29-én Reviczkynél, s megy audientiára József nádorhoz. Decz. 2-án otthon van Czenken. De már 6-án Pesten van, hogy tapasztalatait a hid dolgában érvényesítse; 19-én pedig Pozsonyban, az országgyűlésen.
Széchenyi mint szónok. 1832-36-iki országgyűlés, Kossuth Országgyűlési Tudósításai. Sz. a magyar nyelv mellett. Tárgyak sorrendjéről. Úrbér. Vallásügy. Dunahajózás (Mellőztetés).
59. A POZSONYI VÁR,
SOKAN jellemezték már, többé-kevésbbé találó vonásokkal Széchenyit mint szónokot. Voltak, kik e minőséget egészen megtagadták tőle. Alkotmányos országban, hol a közügyek a közvélemény folytonos éber ellenőrködése alatt nyilvánosan tárgyaltatnak, – tegyük hozzá, Magyarországban s azon korban, mikor a sajtó a legszűkebb korlátok közé szoríttatott, s így a szóbeli közlés kétszeres fontossággal bírt, s a mondott szó hatását az eleven képzelődésű ifjúság gyulékonysága még inkább fokozta: merő lehetetlenség volna föltenni, hogy szónoki tehetség nélkül valaki nevezetesb befolyást gyakorolhatott, vagy csak némi jelentőségre is vergődhetett volna.
Széchenyi épen az a szónok volt, a ki ama körnek, melyben mozgott s ama kornak, melyben élt, legjobban kellett. Nagy tehetsége mellett tanuskodik az, hogy oly izgató s egészen a nagy közönség szája íze szerint beszélő szónokokat, minők akkor Wesselényi, Balog, stb. voltak, ellensúlyozni birt: nem csak fojtott lélekzettel hallgatták meg mindig, hanem bármily csekély kijelentését, – barátai és ellenfelei egyaránt, – szinte eseménynek vették.
Vele sírtunk, vele nevettünk, ötletei villámként kápráztattak, kifejezései sajátságos eredeti volta mindig meglepett, akár tősgyökeres magyarsága, akár németes vagy angolos idegenszerűsége által: de főleg közvetlensége és őszintesége bájolt el.
Nem vettük le szemünket róla, mert minden mozdulata, arczjátéka, taglejtése sajátszerű volt; nem szerettük elszalasztani csak egy szavát is, mert tán a legjava lehetett, mit halkan vagy a morajban ejtett ki; nem untuk soha senki másnak meg nem engedhető ugrásait, eltéréseit a napirendtől, majd sűrű ismétléseit.
Látni és hallani kelle őt; olvasni csak fél élvezet.[112]
Széchenyi beszédei nem oratiók voltak, hanem genialis rögtönzések. Nemcsak semmi részben nem voltak készültek vagy épen betanultak; sőt kezdettől végig jól átgondoltaknak se nevezhetnők az ő túláradó szivének és forró agyának ez önkéntelen kifakadásait. A fesztelen, parlamenti conversatio úttörője, első feltalálója volt nálunk. A pathost kedvelő Kölcsey, egészen tévesen nevezi «népszónoknak», mely jelzője sokkal inkább Wesselényire illett volna.
Szép embernek épen nem volt mondható, mit maga is jól érzett; de domború keskeny homlokának mély redőiben, Kemény Zsigmond (különben is legtalálóbb jellemzője) «magvas eszméknek barázdáit» ismerte fel, szürkés eleven szeme, a Dessewffy által megénekelt vastag szemöldök folytonos mozgása, melyet néha mintegy bajúszt, ujjaival simítgatott le, arczbőrének sárgás színe, borostára nyirt kurta bajusza, sötét körszakála, a szája körül játszó gúnymosoly, melyet arczizmainak egy állandó keserű vonása kisért, különben sem erős hangjának a meghatottság pillanatjaiban szinte elrekedése, s mindannak, a mit mondott, vagy a mit elhallgatott, közvetlensége, sajátságos, eredeti, soha előre be nem tanult, mindig rögtönzött, néha, mintegy szomszédjától kölcsönkért szóval való kifejezése, illetőleg kitalálni hagyása, minden szabatosságnak s iskolás beosztásnak teljes mellőzése: sokszor a fenszóval gondolkozás benyomását tette hallgatóira; de mindig egy magasabb hatalom, – egy az emberi szívben rejlő isteni erő közellétét sejtette velük.
Az ülésekbe nagy táskákkal járt, melyekből, mihelyt helyét elfoglalta, egymásután rakosgatta ki a zöld asztalra iratait, iróeszközeit, leveleit: az utóbbiak nagy részére, az unalmas vitatkozások alatt irta meg válaszait. Tőle nem követelték, hogy minden részletet figyelemmel kisérjen, hogy a tárgytól el ne térjen, hogy szorosan a kérdéshez , szóljon, ne pedig, mint ő szeretett, «a kérdés körül» beszélgessen, addig a míg neki tetszett. Tudtuk, hogy valamint «nem ért reá» röviden írni, úgy röviden szólni sem ért reá. Hosszabb felszólalásai a gyakori ismétlésektől nem ment fejtegetései után, nem egyszer hallám tőle a phrasist Ezeket pedig előre bocsátván …. Most jön még csak a java, gondoltuk, új lélekzetet véve magunkban: hát ez volt a conclusio. Mindig ujra meglepett a már hallott tréfás végszó: «Ezeket előre bocsátván, – magamat a tekintetes Karok és Rendek további kegyességébe ajánlom». Olykor még hozzátette, mint egy levél végén szokás: «maradván – alázatos szolgájok gróf Széchenyi István».
Szintoly eredeti volt, s néha mulattató, – egész magatartása, taglejtése, még öltözéke is. Magyar díszruhához pantalont, kardhoz esernyőt tán ő viselt először. Arra, hogy a czáfolatot meghallgassa, nem mindig tartotta kötelesnek magát. Egy pesti megyegyűlésen marasztalták, mikor már menőfélben volt, hogy Nyáry akar neki felelni. «Kossuthot meghallgattam, felelt ő, fagylalt után nem eszem paczalt.» Úgy látszik, levelezéseit, s a külföldi hirlapok olvasását nem csak időkimélésből hagyta a gyűlésekre, hanem azért is, hogy magát ott nyugton ülésre kényszerítse. Ha dolga elfogyott, és ha mondandóit elmondotta, nehéz volt őt ott visszatartani; főleg ha a teremnek, mint többnyire, kissé fülledt volt a levegője. Néha beszéd közben egyet fordulva hirtelen elindúlt, mintha kifelé tartana. Tisztelettel hátráltunk, hogy útat nyissunk előtte; de nyomban visszafordult, mintha csak beszéde egy elejtett lánczszemét kereste s találta volna meg, hogy folytassa s berekessze. Álló helyében veszteg maradni különben sem szokott, s mintegy ketreczbe zárt vadállat tipegett-topogott ide-oda. Legeredetibb módon tudta adni a tapsok és helyeslések – (soha sem őszinte) – megvetését. Hirtelen kereket kötött, megakasztotta magát, kérdezve: nem mondott-e valami nagyon bolondot, mivel hogy annyira tetszik nekik. Ah, jött oly idő később, midőn nagyon is szivére vette, hogy honfitársai nem hallgatnak többé reá! …
A régibb országgyűlésekről vajmi töredékes adataink vannak. Az igazi, tőrül metszett, hazafias szónoklatnak mennyi drága gyöngye veszett el örökre, s csak mintegy porrá törve, atómjaiban csillámlik fel itt-ott a reánk maradt gazdag örökségben: a nemzeti lételünket s alkotmányos jogainkat, legalább elvben biztosító, sarkalatos törvényeinkben. De a szervező 1832/6. évi országgyűlésnek, – hazánk e hosszú parlamentjének, – olyan krónikása akadt, kinek neve maga is megóvja a feledéstől az akkor szerepelt nagy és kis embereket, kiknek nevezetesebb alkalmakkor mondott szavait, néha gyorsirói jegyzetek után, többnyire olyanok nélkül is, Kossuth Lajos örökíté meg az ő Országgyűlési tudósításaiban.[113]
E nagybecsű történelmi forrást megvilágítva Széchenyi naplóival, egész biztossággal határozhatjuk meg, majd minden egyes felszólalását és annak hatását.
Ferencz császár és király az országgyűlést (decz. 19.) személyesen nyitotta meg; az öt pontból álló kir. előadások sorában pedig ügyes fogással, első helyre az Úrbért tétette, s azonfelűl a szegény adózó nép sorsának könnyebbítését a házi adónak szabályozásával, hivatkozva a bizottsági munkálatokra (3-dik p.) és az országgyűlési költségeknek a nemesség által viselésével (4-dik p.) a rendeknek szivére kötötte; a másik két pontban az igazságszolgáltatás (2-dik p.) és az úgynevezett kincstári előlegek visszatérítése (5-dik p.), de ismét az adózó nép terheltetése nélkül jutván kifejezésre.
Hálátlan volt tehát a nagyobbrészt földesurakból álló ellenzéki követek azon feladata, miszerint az oly szabadelvű kir. előadások tárgyalását, a sérelmek és kívánatok (gravamina et postulata) előtérbe állításával, hátráltassák.
Sok időt vesztegettek már a Napló, vagy országgyűlési ujság kérdéseivel; míg Kossuth, kezdetben Oroszszal egyesülve, megindította az ő Országgyűlési Tudósításait, a maga költségén és felelősségére.[114] Egy további előzetes kérdés volt a magyar nyelvnek előbbre vitele, aztán az országgyűlésnek, mint hiresztelve is volt, Pestre áthelyezése, stb. Egyszerre négy izenet jött a főrendekhez, megannyi felirati javaslattal, Kölcsey fogalmazványai.
Széchenyinek, a főrendiház jan. 21-ki ülésében mondott első beszédét, mely nagy tapsokat aratott ugyan, de a többséget itt nem ragadta magával, Kossuth a szép gondolatok és szívrázó képzetek egy tömör masszájának nevezi, s bár nem tartozik az e tekintetben első Wesselényi-féle szoros logikai rendszerű beszédek közé, mint a maga nemében hasonlíthatatlan szépségűt dicséri. Szólt, mint az alkalom, nemes lelkének felhevülése s keblének istene készteté; de, gyakori eltérései miatt bajos, ha csak ő maga le nem irná, hű kivonatot adni róla. «Eleink», mondá többi közt, «a nyelvre nézve anyagyilkosok voltak», (mellét verve egy mea culpával) «s ő soha nem látott nemzetet, pedig utazásai közben sokat látott, mely így tapodta volna lábbal legszentebb nemzeti kincsét».
«Mi az országos tárgyakat, úgymond, otthon (házi körben) németül vitatjuk! itt (az ülésben) magyarul szólunk róluk, fel diákul küldjük, ott németre fordítják, mert sokaktul kérnek ám tanácsot, kik se magyarul, se diákul nem tudnak, németül készítik a választ, nekünk diákra fordítva küldik le, mi ismét magyarul vitatjuk és magyarul csinálunk diák törvényt, stb. A sok fordítás sokszor egészen megváltoztatja a dolgok értelmét. Mi eredetileg szerény bár, de őszinte volt, első fordításban sanyarú, másodikban goromba lesz: kész Bábel tornya!» stb.
A főrendek, bár eléggé mulattak rajta, a nádor emlékeztetésére: Nihil per excerpta, viszont – izenetüket magyarul írták ugyan, de a magyar felírás, királyi válasz- és törvény szövegezésének kérdéseit az országgyűlés szervezésével szorosan egybefüggőnek vélték, s ezúttal mellőzték. S így Széchenyinek még többször volt alkalma ez ügyben, melyet minden másnak eleibe tett, az erős meggyőződés hangján, nyomatékosan, olykor elkeseredéssel, nyilatkozni.
Már második felszólalásakor, febr. 9-én 1833. Széchenyi a Rendek ellen szólt, s némi ellenkezésbe jött barátjával Wesselényivel, kit ez alkalommal rabulistának nevez.
A Rendek az országgyűlésnek bár indokoltan is (t. i. a cholera miatt) a rendes időnél valamivel későbben történt egybehivatását nem akarták szó nélkül hagyni. Egyuttal azon nézetüknek is adtak kifejezést, hogy nem az Úrbér volna a legsürgősb tárgy, hanem az ország jóllétét szerintük közelebb érdeklő kereskedelmi, adó-, közmunka-, katonatartási stb. ügyek.[115]
Széchenyi ellene nyilatkozik e «pedanteriának». Neki nem az fájt, hogy diéta nem volt, hanem az, hogy cholera volt. De ez nem mi tőlünk, hanem az Istentől függött, stb. Hosszasabban fejti ki nézeteit a másik kérdésre, a teendők sorrendére nézve. Ezt a beszédét hasonlítja Kossuth oly drága ritkaságok gyűjteményéhez, mely szétszórva hever egy teremben, de így is nagy értéket képvisel. Hátramaradásunk főokát abban látja, hogy a principiumnak feláldozzuk a dolgot magát. Rossz útakon járunk, feldűlünk, kékre ütjük testünket; hagyján! csak a principium álljon. Csekély népességünket fogyasztja mocsáraink dögleletes gőzölgése, vizeink korlátlanok, mind semmi: csak álljon a principium. Ha más tárgy volna első helyre téve, nem szólna: de mivel a parasztnak az ügye az, ki nálunk «ex principio» nincs repraesentálva: kötelességünk egyenesen bemenni a propositiókba, stb. Hátramaradásunknak, – hozzá teszi ezt még, – másik oka, hogy mi azt hiszszük, csak az az igazi patriotismus, az a derék liberalitás, ha mindég és mindenben oppositiot formálunk a kormány ellen, stb. Hagyjunk fel már egyszer a theoriákkal: mindegy, akármivel kezdjük; csak kezdjük már egyszer. – Segítsünk philantropice, ott a hol tőlünk függ s ne toljuk másra a hibát; ne hasonlítsunk örökké az olló két késéhez, mely mindig csak azt vágja, a mi közéje kerül. – Felhozza elődeink példáját, kik 1741-ben Mária Terézia felhivására, nem sokat törődve a principiummal,[116] bementek Siléziába, elfoglalták Boroszlót, s oly szép dolgokat vittek véghez, melyeknek emléke azok előtt is kedves, kik azt hiszik: Magyarország volt, de azok előtt is, kik velem együtt azt hiszik: Magyarország lesz. Tisztelet, becsület a Silezitáknak, én igen szeretem őket, de bizony még inkább szeretem Magyarországot. Ha atyáink, mellőzve a principiumot, bémentek oda tétovázás nélkül, akkor mi most, midőn hazánk nyolcz-kilencz millió lakosa boldogságáról van szó, a kir. előadásokba bemenni késnénk? …stb.[117]
Az Országgy. Tudósítások szerkesztője, kitől e beszéd kivonatát átvettük, a milyen határozott ellenzéki volt, úgy e kérdésben nyilván Széchenyinek adott igazat, sőt meg is rótta azt a hibás taktikát, hogy azt, a mit egyszer meg kelle tenniök, nem önként, a magok jószántából, hanem mintegy a kormány nógatására s kelletlen tették. Kölcsey is ily nézetben volt.[118]
Egy másik beszédében, Széchenyi rendes kerékvágásába zökkenve, hol a kormányt, hol az ellenzéket dicséri s váltakozva korholgatja, nem törődve sem egyik, sem másik fél gáncsaival vagy tapsaival. A nevetőket többnyire a maga részére vonta. A kérgen rágicsálókat emlékeztette egy bizonyos kis német tartományi országgyűlésre, melyen három napig disputáltak azon, vajon az asszonyságokat bebocsássák-e a karzatra, míg végre 34 vokssal igenre dőlt el a nagy kérdés. Azok felé fordulva, kik a só árát állíták előtérbe a személy s vagyon biztossága, önkény megszüntetése stb. (szóval az úrbér) ellenében, «ez épen olyan», mondá, «mintha demonstrálni akarnám, hogy a kinek még se háza, se kenyere, se széke, se asztala nincsen, annak jóllétére egy sótartó az első fundamentum».
Ez ülésben, saját feljegyzései szerint, többször is, még pedig «jól beszélt».[119] Sérté önérzetét, hogy független nézetének nyilvánítását rossz néven vették, s bizonyos elégtételt vett magának azzal, hogy jól és «gorombán» oda mondogatott nekik, a kik hazafiság leple alatt magán érdekeiket legyezgették. Vele tartva gr. Károlyi György is a népet jobban látta a felsőházban, mint a rendek házában képviselve.
Följegyzésre méltók Széchenyinek még az úgynevezett vallásügyben tett szabadelvű, de gyermekkora óta táplált meleg, vallásos érzületével épen nem ellenkező, nyilatkozatai. Ezekkel többnyire «magával ragadta» a püspökök kivételével egész hallgatóságát (márcz. 9., 27., 28.). Egy ily alkalommal mint vivmányt jegyezheti fel, hogy az elnök a szavazatoknak nem «ponderálása», hanem «numerálása» után, a többség akarata szerint mondotta ki a végzést. (Reversalisok eltörlését 27-én 32, 23 ellen.) Ellenben, szabadelvű barátjaival együtt nyomban vereséget szenvedett (28-án) az 1791: XXVI. törvényczikknek vitatáson kívül helyezésével. Az a törvény, mondá, csak azt bizonyítja, minő nemes elszántsággal viselkedtek elődeink, s minket arra int, hogy mi se legyünk alábbvalók náloknál. De a többség semmivel sem akart, egy féllépésnyire is előbbre menni. Ez a szabadelvűeknek hosszabb időre elvette még a kedvét is a további tárgyalásokban való részvételtől.
A hosszura nyuló országgyűlés alatt Széchenyi különben is többnyire távolléte által tündökölt. Hol Pesten, hol Bécsben, vagy még Czenken is akadt neki dolga. (Hid, Városszabályozás, Lóverseny, Lövölde, Szinház, Akadémia, Selyemtenyésztés, stb., stb.)
Fentebb ismertetett első aldunai útjából hazatértében egy levelet intézett pártfogójához, a nádorhoz, melyben minden hivatalos szinezet nélkül értesíti, hogy útjának főczélját elérte, s daczára roskadozó egészségi állapotának, mindazon előismereteket megszerezte magának, melyek egy alapos jelentés megtételéhez, a folyam egész mibenlétéről szükségesek valának, miszerint hazánk e nagy jelentőségü csatornájának, úgy az oly sűrű mocsárok kiszárítása, mint a kereskedés élénkítése, a külországokkal való forgalom gyorsítása tekintetében, már a most élő nemzedék által is, részben és lassanként leendő felhasználhatása kitüntetvén legyen, stb. (Bujukdere aug. 24. 1830.) E levélből mellesleg megértjük, hogy az akadémiára tett ajánlata nem egy évi, hanem három évi jövedelmét is igénybe veszi; és hogy nem tartotta feleslegesnek az általa alapított új intézet igazgatóságába való kineveztetését mintegy kérelmezni![120] Ezt bizonynyal csak puszta formaságnak tekintették; de már azt, hogy a kormány, már t. i. a bécsi Hofkriegsrath egy hivatalos szemleútra a Dunán Estei Ferdinánd főherczeget küldötte ki, Széchenyit pedig a mennyiben részt akarna venni, a folyamodás útjára utasitotta, sőt, mikor e kedvencz eszméje az önmegtagadás e nagy áldozatára is reábírta, egy tagadó válaszszal keserítette meg, ha csak a Piragóval való felsűlés megtorlásával nem, alig tudnók megmagyarázni. Desfours vitte meg a választ, hogy mivel most csak katonai szempontok forognak fenn, ő cs. k. fensége Zimonyig senkinek sem tilthatja ugyan el a hajó használatát; de már ez állomáson túl fentartotta azt kizárólag magának és előre kiszemelt kiséretének.
60. ESTEI FERDINÁND FŐHERCZEG.
(Az Orsz. Képtárban levő eredetiről.)
Széchenyi, kire a nép akkor már ujjal mutogatott, mint «a magyarok istenére», «megváltójára» stb. s a ki bizonynyal nem volt ment minden hiúságtól, hogy ne érezte volna legmélyebben ily méltatlanság szúró töviseit! Csoda-e, ha álmatlan éjei vannak, ha ismét öngyilkosságra gondol, ha Magyarországot haldokolni látja![121]
Az udvar ingó kegye után nádszálként hajlong a magas körök jó indulata. Szájról-szájra járt Metternich élcze, hogy Széchenyi azt hiszi, ő találta fel a Dunát. Ez időben a «haute creme» által mindenütt mellőzve s egészen elszigetelve «sárral megdobálva» látta (képzelte) magát. A főherczeg elindult május 4-én 1832.
«Il faut souffrir pour le bien public», jegyzi naplójába Széchenyi s imádkozik istenhez, hogy öntsön szivébe erőt és nyugalmat …. . Szerencsére fordult a koczka a nádor illetékes beavatkozására.
Mint királyi biztos a Vaskapunál. Schmied számítása. Ozman basánál. Munka megkezdése julius 29-én. 1833. A Tiszára. Szegeden. Kedélyhangulatok. Nádorral levelezés. Széchenyi-út a Vaskapunál.
Az 1833. évi június 20-án már a nádor intézett hozzá levélben felhivást s ezt pár nap mulva Pozsonyban élő szóval ismétlé, hogy vállalja magára, mint királyi biztos, ama nagy munka megkezdését, melyért lelke égett. Széchenyi örömét, hogy mindig legyen kelyhébe egy ürömcsepp, csakis megint egészségének igazi vagy képzelt roncsolt állapota zavarta.
Megérte előbb azt az elégtételt is, hogy a hid iránti jelentését és javaslatát, melyet alább fogunk ismertetni, Pestmegye példájára a többi megyék is lelkesen felkarolták, s követeiket ez irányban kedvező utasításokkal látták el. Beöthy Ödönt felbiztatta azon indítványnak is megtételére, miszerint a legközelebbi országgyűlés már Pesten tartassék, természetesen az ingyenes szállások megszüntetése mellett. Ezt a Rendek többsége elfogadta; de a nádor, kit Schediusnak kelle ez iránt megkérdezni, az országgyűlés rendezését (coordinatioját) tartotta előbbrevalónak.
Széchenyi e napokban önmagának bizonyítványt állít ki arról, hogy «bámulatos nagy tevékenységet fejt ki». A nádor tudtával és beleegyezésével siet fel Bécsbe, hogy b. Stürmerrel, aztán Meternichhel és Reviczkyvel megbeszélje feladatát. Puthonhoz (Zimony jul. 12.) írt meghitt leveléből látjuk, hogy azt a sokféle beleszólást, mely az akkori viszonyok közt elkerülhető nem volt, sokkal félelmetesebb szirteknek tartotta, mint akár az Izlast, Tahtaliát, Grebent, stb. A szükséges ajánló leveleken, utasításokon kívül a kincstárból kap 5000 frtot s még 25,000 frtra közvetlen, 10,000 frtra pedig Vásárhelyi által utalványt.
Julius 8-án hajnalban indul Pestről, az I. Ferencz czímű gőzhajón: Mell- és gyomorgörcsei daczára, figyelemmel, bár egyuttal hüledezve tanulmányozza Schmied, oraviczai bányamester számítgatásait, a ki Dunánknak Moldovától Orsováig hajózhatóvá tételére nem kevesebbet, mint 90 évi munkát és három millió pfrtot kiván! Óriási volt ez összeg akkori szegénységünkhöz képest; s képzelhetni a szinte százados időhatár mint hatott arra, a ki hazája felvirágzását máris annyira elkésettnek tartotta.
Nem akartak-e, kérdi magában, jó módjával az országgyűléstől eltávolítani, hogy aztán, itt majd «fedezet hiánya miatt», cserben
hagyjanak?! (Úgy is lett.)
Julius 9-én Erdőnél zátonyra kerülnek, s egy jó órát vesztegelnek. 10-én Péterváradon vannak. Radosovichot ágyából riasztja
fel. Jankovicsot Lazarinival, s csajkásaival Zimonyba rendeli. Ide jókor délután érnek. Foith tábornokot azzal, hogy magát
mint a kormány küldöttjét mutatja be nála, legkevésbbé sem hozza ki phlegmájából. – 11-én Belgrádon van, s itt Milos egy testvérével
találkozik; estére még Zimonyba ér. A nehézségek, úgy látja, nagyok, de nem legyőzhetetlenek.
61. TRAJÁN HÍDJA.
62. ORSOVA.
Julius 13-án, egy u. n. oraniczán (őrhajón) 10 evezővel, két altiszttel s egy Besits nevű hídmesterrel Pancsovára megy, hol Vásárhelyivel találkozik. Kocsin kirándul Kubinba. Másnap, 14-én, Baziásnál zivatar éri utól őket s bőrig áznak, Moldovát elérik. 15-én Svinitzán át, Stenka Costa, Sirinya, Islas, Tachtalia és Greben állomásokat szerencsésen meghaladva, s Kazant megbámulva, estére a komor kinézésű Orsován vannak. Vásárhelyin kívül vele voltak Philippovich, Melczel, és Hieronimi. Másnap az esőtől átnedvesült podgyászuk is megérkezett. Széchenyi díszmagyarba, Philippovich egyenruhába öltözik, s úgy teszik meg látogatásukat Ozman basánál, kit ügyöknek látszólag meg is nyernek.
Julius 17-én az oraniczán, melyet Telegraf névre keresztelnek, a Vaskapun áthaladnak, szerb és oláh urakkal barátságot kötnek, s ismét jól átázva érnek vissza Orsovára.
18-án ír a nádornak.[122] Egészsége megromlik. 19-én Mehadián lakást bérel, egy pfrtért naponként. Berni kapitány Roth alezredes, Grasenovich tábornok, Schatzberg hadügyi titkár nagy előzékenységet tanusítanak iránta, ismerik (fordításból) iratait.
Itt a csajkások kapitányától megvesz egy oraniczát 300 pfrton.
Julius 29-ét, mint nevezetes napot kell kiemelnünk, mert e napon kezdődött meg a sziklarepesztési munkálat. Philippovics, a basánál diplomatizál, Széchenyi, keleti szokás szerint nem helytelen, de most czéltévesztett számítással, egy ajándékba küldött pipával támogatja. Hatás: a kötelességhű basa ágyuval akar reájuk tüzelni, ha a török vonalat érinteni merészkednének; a folyam tulsó felét ám méregessék, ha tetszik, ő nem tágít, míg szultánjától parancsot nem kap. A kereskedők is, kiket a basa kénye-kedve szerint taksálgat, panaszt emeltek volt; de a Hofkriegsrathtól azt a választ nyerték, hogy a Duna a törököké, s meg kell adni kinek-kinek a magáét! – Ha ez így van, teszi hozzá Széchenyi, úgy mindennel felhagyhatunk … Ír azonban Kisseleffnek, Ottenfelsnek, Milosnak stb. Maga is elmegy a basához, ki a nagyvezér világos tilalmára hivatkozva ellenzi a munkálatokat. Széchenyi figyelmét különben jég- és dinnyeküldeményekkel viszonozza. Minden szünetel.
63. AZ ORSOVAI PASA LAKÁSA.
Augusztus 5-én, miután sikeretlenül fáradott kőszén után, vendégeivel együtt (Jósika Miklós b., Sweerts gróf, Farkas Sándor) ismét átlátogat a basához, a ki neki az alatt valamelyes dohányt és selyemkelmét küldött, miért viszont Széchenyi egy pár Contriner-pisztolylyal és egy gyűrűvel kedveskedett neki. Kedélyesen mulnak a napok, derekasan pezsgőznek. Vannak mindig látogatók, külföldiek és honfiak, a kik segítik ölni az időt. Szemben a nem várt nehézségekkel, ily felkiáltásra fakad: «Igen nagy fába vágtam fejszémet!»
11-én a tolmácscsal ujra elnéz a basához s most már jobban megértik egymást. A nagyvezér előbbi levele titokban tartandó, 10-12 nap alatt jobb parancs érkezhetik; mind a két fél járjon közbe a maga udvaránál. Való, hogy a két udvar, – a bécsi és a konstantinápolyi, – feltűnő hasonlatosságot mutat az elv- és rendszertelenségre nézve. A mint látjuk, sem itt, sem ott előkészítve épen semmi sem volt. A két szomszéd hatalmasság autonom képviselői azonban egymás közt szorosabbra fűzik a barátságot.[123] A török a magyarnak egy lovat, ez viszont amannak egy kocsit ajándékozott. Jellemző, hogy a Széchenyi ajándékait: pisztolyt, kocsit a mi kormányunk kiviteli vámmal terhelte meg, a mi csakugyan «secatura» volt. 16-án irja második jelentését a nádorhoz, kitől az alatt egy «jó választ» is kapott.[124]
Milost, ki a Vaskapunál nem sokat tehet érette, a sertésszállítás ürügye alatt igyekszik a vállalat érdekébe vonni. Basáját ismét egy sátornak adományozásával lepi meg. Saját egyéni élményeiről ezeket olvassuk: «Aug. 19-én egy keveset lovagoltam, egy keveset járkáltam s már úgy oda vagyok: nyomorult ficzkó. Komédia. Éjszakám így telt el: 1. Nem alvás, vértolulásaim miatt. 2. Éji zene Thalia papjaitól. 3. Égi háború. 4. Egerek. 5. Mindenféle baromfi s a balhák egy serege.»
Mehádia gyógyvize azonban szerencsére mindig felüdíti testét és lelkét.
21-én a Traján tábláit nézi meg.
22-én egy orosz ezredes, le chevalier Alenits, tiszteleg nála s őt oroszosan mindig generálisnak czímezi. «Nem tudta a jámbor, hogy még őrnagyságig sem vihettük fel!»
24-én lóháton utána néz Plavisevitzán az útcsinálásnak. – Este whist parthie. Ezt azért említjük meg, mert Széchenyi szemrehányást tett magának érte. Másnap aztán egész nap ír, pihenésül csak az egereket fogdossa. A basától kapott csődört elküldi Mezőhegyesre. – Ifju Nákót és Rigitzkyt ajánlólevéllel látja el Joannovicshoz; máskép nem lett volna nekik szabad a Vaskapu munkálatait megszemlélni. «Így teszik nálunk népszerűvé az ügyet!» – E két ifjú úrral és Manassival ismét ellátogat a basához, ki mindinkább puhul! 27-én hoz tőle Hegedüs egy imamét és csibukot, melyet Széchenyi különben elfogadni vonakodik, de megszomorítja azzal az izenettel, hogy a Vaskaput, mint birodalmuk kulcsát, nem adhatják ki kezükből; egy csatorna ásatását azonban nem elleneznék. Megírja ezt rögtön Ottenfelsnek.[125]
Ily benyomások közt egy vágy ragadja meg lelkét, melynek sehogy sem birt ellent állani; a vágy a Tiszára vinni át egy gőzhajót, a Tiszára, melynek szűz partjai még soha olyat nem láttak! Augusztus 21-én Titelnél elszalasztja a gőzhajót; gyorsfogattal vágtat utána. Éjjel jön Elemérre, Kiss Ernő kastélyába, szeptember 1-én Török-Becsére, hol utoléri I. Ferencz hajót. A ráczok szájtátva bámultak, az asszonyok, boszorkányságot sejtve, keresztet vetegettek magukra, a magyarok renyhén megmaradtak csónakaikkal a víz közepén, alig lehetett a robogó gőzössel kitérni előlük. Erős szél is támadt; melynek csillapultával, szeptember 3-dika volt az a nap, melyen reggeli kilencz órakor Szegednél az első gőzhajó kikötött. Szeged lelkes népe, a piaristákkal élükön,[126] Kiss városbiró, Babarczy csongrádi alispán, Pepi és Gizella leányaival, a különben füstös casinó tagjai, stb. telhetőleg ünneplik. Széchenyi szivének e fogadtatás igen jól esett. Pallaviciniék urias reggelijét Algyőn tán kevesebbre becsülte, mint egy Ostrowsky nevű mészáros egyszerű ajándokát, egy faragott botot, melyet Széchenyi egy gyűrűvel viszonzott. A tábornokok, Lederer, ki e czélra 4-én odajött, Bretfeld, Koch, versenyeztek a polgárokkal. Vagy száz felköszöntést mondtak reá. A halászléhez jól izlett a champagnei. 5-én természetesen ismét nagy főfájásra ébredett s hat órakor barátságtalan időben távozott. Zentán történt, hogy a megye mérnöke egy szép új csatornával dicsekedvén, miután a gróf azon kérdésére; vajon «adott-e hozzá valamit a nemesség is»? tagadólag válaszolt, pirulva kelle azt a további csípős megjegyzését hallania, hogy «úgy bizony neki nem igen tetszik az».
6-án a római sánczot nézi meg, 7-én Babatován Hertelendy alispán megyei küldöttséggel üdvözli. Bogdanovicsot, ki pompás reggelire várta, úgy játszta ki, hogy az egész éhes társaságot saját hajójára hívta át s ott «ürühussal, erős széllel s liberális beszédekkel traktálta meg». Többeknek ez nem igen izlett. 2 órakor ért ismét Titelbe – s élvezte a kedvező benyomást, melyet a Duna akkor tesz, ha a Tiszáról jövünk beléje! 3-án a franczia Lamartine költővel ismerkedik meg, ki angol születésű nejével utazott arra. Évekkel később nagy emotióval olvasta a Girondistákról írt könyvét, «a brigandage glorificatióját» látva benne. 9-én Milos örvendeztette meg látogatásával. Sok pezsgőt ittak s kirándulást tettek a Száván. Ellenkezőleg az öreg Foithtal, Milos határozottan a gőzhajózási vállalat mellett nyilatkozott, volt is már négy részvénye; belátta a hasznot, melyet az különösen a sertéskereskedésnek hajtani fog. Megtérítette Husszein basát is s a jó ügynek ez új hivét melegen dicsérte Széchenyi előtt.
10-én Moldován, hova széllel s hullámmal küzködve érnek el, fölveszik Hoffman, Madersbach, Schleuchenstuhl, Buchwald stb. urakat; miután a rossz kőszénnel semmire sem mennek, fát vesznek, s néhány kanyarodás után ismét csak a Moldovához jutnak. Diszes fogatok Uj-Moldovára Hoffmanék úri házához röpítik, hol igen jól érzi magát. Örömmel tölti el szivét többi közt Madersbach azon kijelentése, hogy igenis «mindnyájunknak magyarokká kell lennünk s a magyarság üdvet fog reánk hozni!»
64. LAMARTINE.
(Schlick metszvénye után.)
12-én Orsován huszonöt levelet talál, köztük egy dicsérőt és bátorítót a főherczeg nádortól.[127] 13-án dolgozik Vásárhelyivel. 14-én ismét basájánál van, a ki minden bajt a Szerdár Ekremre tol s csibukot, lülét és imamét ad. 15-én meglátogatja Milutinovich altábornagy, 16-án ismét Mehadia fürdőjében keres és talál enyhülést, 17-én küldi harmadik jelentését a nádorhoz.[128]
18-án a punikovai barlangot nézik meg. Fáklyáik kialudván, nem a legkellemesebb benyomásuk van. Jönnek a munkálatokat megszemlélni Roth alezredes, Hentzy, Heyman és Bolza őrnagyok, Berni kapitány. Vásárhelyi megvendégeli őket szabad ég alatt. Este whist. Philippovich, kinek szerfelett erős rokon- és ellenszenvei vannak, Vásárhelyi ellen nyilatkozik. Széchenyit ez gondolkodóba ejti. «Mentől inkább átgondolom, mily nagy munkát vállaltam magamra, annál jobban borzongat a hideg. Hazámfiait, a magyarokat, regenerálni, és a Dunát föleleveníteni! – Ez életembe fog kerülni. Hagyján, szebben nem veszthetném el azt!» …
Ábrándos beteges hangulata, mint többnyire, testi bajaival függ össze. Mikor ama sorokat írta, 12 pióczát rakatott fel magára s két órai vérzés után, szivét üresnek, lelkét életuntnak, egy jobb világba vágyódónak találja: ily nyomorult testtel, úgymond, mitsem ér az élet. Ez 20-án volt, 21-dikét, mint születése napját, soha sem mulasztja el megemlíteni. Akkor 42 éves volt, de testileg, úgy érzi, már 74!
Erős záporesők elszaggatták a hidakat, s áradással fenyegetnek.
A mint javul egészsége, a mint kiderül az idő, úgy világosodik kedélye is, s majd mindent ismét «rózsaszínben» lát.
28-án Ogredinánál a víz alatt próbálnak repeszteni, nem akar elsülni. De azért, Berni vezetése alatt, erélyesen folytatják. Széchenyi mindent lehető jó rendben hagy s készül haza felé.
Útba ejti Karansebest, Lugost, Temesvárt. Itt Bedekovich, Söldenhofen, Milutinovich, Borjneburg, Modler, Schatzberg, Radványi, Schneller, stb. minden módon kitüntetik. Megbeszélik az alibunári mocsár kiszárítását, mely Hentzy számitása szerint harmadfél millió pfrtba kerülne. Még egyéb dolgunk is van Magyarországon, úgy vélekedik Széchenyi.
65. VÁSÁRHELYI PÁL.
(Barabás Miklóstól. Orsz. Képtár.)
Október 5-én Aradon, 6-án Tornyán van, Marczibányiéknál, 7-én Mezőhegyesen, hol Boxbergnek vendége; de elszörnyed a lovak idomtalan kosorraiktól, melyekkel az egész országot «systematice inficiálják».
8-án Kecskemétre, 9-én Pestre ér s 14-én már ismét Pozsonyban találkozunk vele, hol, mint tudjuk, együtt volt és szorgalmasan dolgozott, bár Széchenyi szerint «szunyókált», az országgyűlés.
Első «hivatalos» dunai útja Széchenyinek alkalmat nyujtott a nádorral ama sok oldalról tanulságos levelezésbe bocsátkozni, melynek nagyobb része immár rendelkezésünkre áll. Már egy évvel előbb (májusban 1832) egy medervájó gépnek (dredging-engine) beszerzése s várható haszna iránt kellett jelentést tennie. Ennek költségét 5000 fontra, = 50,000 pengőforintra számította; az évi kiadást (200 munkanapot téve fel) 6760 pftra, a beruházott tőke kamatját s törlesztését 6000 pftra; de a várható eredményt e kiadás bőséges fedezésén felül kihatásaiban százszorosra is becsülte.[129] Pozsonyból még elindulása előtt (június 25, 1833.) a nádorhoz intézett levelében a vállalatnak lehető titokban tartását stb. kéri, s a feladatot, Európa leghatalmasabb folyamának felszabadítását, mely annyi évszázadok óta megoldatlan áll előttünk, (Hardegg ellenére) óriásinak (Ein Riesenwerk) mondja, mely egészen arra való, hogy egy olyan császári herczegnek, minőt ő fenségében ismer, akaraterejét s férfias kitartását próbára tegye, de be is igazolja stb.[130]
66. VASKAPU: KAZÁN-SZOROS, SZÉCHENYI-ÚT.
(Cserna Károly eredeti rajza.)
Orsováról (1833 jul. 19.) írt hosszú levelében panaszra fakad a bécsi főhaditanács szűkkeblűsége ellen, mely megtagadja a czélhoz kívántató eszközöket. Kiterjeszkedik a megkezdett munkálat legapróbb részleteire s az egész vállalatnak úgy politikai, mint nemzetgazdasági oldalaira. Minthogy minden a világon kölcsönösen hat egymásra, a hajózás akadályainak elhárítása a kereskedelmi forgalom élénkítésére, s az viszont a gőzhajózási társulat nagyobb tevékenységére fog befolyással lenni. Két új hajónak (a tervezett egy helyett) építését elengedhetetlennek tartja[131] egyik Skela Gladovától Galatzig, másik innét Konstantinápolyig, járjon; a Vaskapuhoz pedig Berzaszkától apróbb sikér hajók szállítsák át az útasokat. Ily módon 14 naponként «rendes járatok» lennének, – s e szóban nagy varázserő rejlik, – Bécs és Konstantinápoly közt (négyféle hajón s 10 nap alatt!) behozhatók. Aztán védelmébe veszi a derék Vásárhelyit, az ellene katonai részről szórt rágalmak és becsmérlések ellenében stb.[132]
Egy hónap mulva (aug. 16.) már a Kazánnál megkezdett sziklarepesztésekről tesz jelentést. Ez megkezdése volt azon útnak, mely ma is Széchenyi nevét viseli s 1885 óta egy emléktáblával ékeskedik.
Szept. 16-án, mikor már hazafelé készül, hálával eltelve fenséges pártfogója iránt, kihez hasonlók ha volnának minden fejedelmek, mily könnyen haladna akkor előre az emberiség! – azt a kérdést intézi önmagához: miért van ő voltakép itten? s mi az ő feladata? Csak azzal felel, hogy ő neki mindazt, a minek itt történni kell, kipuhatolni s tisztába hozni a kötelessége, miszerint az oly parlagon heverő s csakis az együgyű törökök által használt Duna az egész ausztriai monarchiának egy hasznos kereskedelmi csatornájává válhasson stb. Ajánlja újra magas pártfogójának figyelmébe a gőzhajózási társaságot s reményli, hogy a jövő év márcziusában a mi I. Ferencz hajónk a kataraktákon áthatolva, mintegy «birtokba fogja venni» a folyót. Úgy vélekedett t. i. hogy egy magántársulat ezt feltünés nélkül teheti, holott ha a kormány maga tenné, ez nyomban felébresztené a szomszéd államok féltékenységét.[133]
Gőzhajózási társaság érdekében. Stadium, lassan készül. Kapcsok az izgató és a mérséklő politikus közt. Munkáit külföldre viszi. Jelentés a Híd ügyében, 1833. Nemzeti kölcsön első eszméje. Külföldi útja Vásárhelyivel. Gőzhajórészvények gyűjtése Pozsonyban ünneplik. Folytonos tevékenység. Kirándulás Oláhországba. Zichy Károly t.
67. A LÁNCZHÍD A BUDAI OLDALRÓL.
HAZA ÉRVÉN Végre Czenkre, s készülve újabb (angol-franczia) tanulmányútjára, ismét bővebben kifejti nézeteit. A gőzhajózási társulat érdekében, mely utóvégre le nem mondhat az ő dividendáiról, a kormánytól ezeket az «áldozatokat» kívánja: 1. Meghosszabbítását a társaság privilegiumának tíz évre. 2. A vármegyék, városok felhívását a kiszálló-helyek s hidak elkészítésére s rendben tartására. 3. Az egészségügyi – és harminczadi rendszabályok czélszerű módosítását. 4. Személyek és árúk biztonságának kieszközlését, a szerb, török és oláh hatóságoknál. 5. Kimondását annak, hogy a Dunahajózás a kormány védelme és pártfogása alatt áll. 6. Ingyen átengedését bizonyos időre a mitsem jövedelmező állami kőszén- és fakészleteknek. Nem egy máról holnapra számító bureaucrata szemüvegén át kell ezt, úgymond, megítélni, hanem a jövőt tekintő magasb szempontokból!» stb.
Mintegy pótlólag terjeszti fel nov. 4. rövid számadását a kapott 40,000 frtról, melyből a munkálatokra elköltött
12,682 frt 59.3/4 krt. Vásárhelyinek átadott 10,955 frt 49.1/4 s még nála maradt 16,361 frt 11 kr. készpénz, és 785 frt értékü ékszerek.
Folytatása van az érdekes levelezésnek elindulása előtt még Bécsből is (decz. 12. és 17.), aztán Párisból (1834 jan. 13.), Londonból (febr. 3., 24., 27., márcz. 18., 27., ápr. 3.) Majd ismét hazaérkeztekor Pestről stb.[134]
Széchenyit a megkezdett anyagi vállalatok, bármennyire késznek mutatkozott is egész életét azokra «vesztegetni» el, annyira mégsem foglalták el, hogy a törvényhozás terén reá váró feladatokról s publicistai nagyhatású működésének folytatásáról csak egy perczig is megfeledkezett volna.
A Stadium, mely a Hitel és a Világ kiegészítőjeként végre egy kész reformprogrammot volt hozandó, lassan készült. Sokáig és szakgatva dolgozott rajta, sok javítni valót talált benne; s mikor már kész volt, még egy külföldi útja (augusztus-deczember 1832) és egy aldunai útja (julius-október 1833) jött közbe, míg e várva-várt elmeszülöttjét szárnyra bocsáthatta; közben az a kellemetlenség is történt, hogy barátja Wesselényi évek óta készülő munkáját a nádor Hartlebennél elkoboztatta. Néhány nap mulva (júniusban) az ő kéziratát is elvitette Drescher censortól. Ment aztán ez a gyanus corpus delicti ide s oda a budai m. kir. helytartó-tanácstól a bécsi udvari kanczelláriához s vissza; nem tudták, mit csináljanak vele az emberek. Szokatlan és merész eszméknek legalább késleltetését is nyereségnek vették. Csodálatos fogalmak uralkodtak a sajtó működéséről. Széchenyinek nem hittek, hogy csak «eszmesurlódást» akar előidézni, hogy megadja magát fontosabb ellenokok és érvek előtt; másrészt az öreg Dezsewffynek sem hittek, hogy kritikája által csak élénkebb eszmecserét s így a jó ügynek biztosb győzedelmét akarja előidézni. Mennyi idő kelle hozzá, hogy Széchenyi eszméi megyénként megvitatva s a többségtől elfogadva, az országgyűlési követutasításokba menjenek át; mennyi fáradság, míg rést törnek az országos küldöttségek munkálataiba; hol van még a felsőház, mely minden haladásnak, előítéletből is, önérdekből is született ellensége s e részben a kormánynál is kormányiabb volt! Mennyi védárka, bástyája az ódon kormányzati rendszernek a megrögzött történelmi jognak és jogtalanságnak! S mégis féltek egy ártatlan könyvtől, mely esetleg az elméket mozgásba hozhatná, s a kedélyeket nyugtalaníthatná! 1833 november 15-ke volt a nevezetes nap, melyen Széchenyi e könyve megjelent. Ocskay püspök kapta az első példányokat, melyek a czímlap szerint Lipcsében nyomattak.[135] Mindamellett Reseta censor a többit lefoglaltatta. Ismét habozás, késedelem, új meg új izgalmak, míg fölszabadulhatott. A főherczeg nádor jól fogadja; nem úgy Cziráky, a régi rendszer leghatalmasabb védelmezője. Ez, meg Andrássy György, kinek egyes részleteket még a kéziratból felolvasott, elszörnyűködtek radicalismusa felett. Legbuzgóbb tisztelőinek egyike, Bertha Sándor, kivel levelezésben állt, így ír róla: «A rég óhajtott Stadium feltünt Pozsonyban. Negyed napja, melyen előbbeni értesítésemet írtam, a kerületi ülésben már kézen forgott a Stadium vagy nyolcz példányban, a követek és az ifjúság között. Örült mindenki annak látásán s bámulva dicsérték azon messzeható munkásságot, mely míg Orsova bérczeit hányatva, az ország physikai erejét neveli, az alatt csudatevő erővel készít biztos ösvényt másfelől morális erőnk előmozdítására. Megint, megint! – Van oly ifjú, ki egyszerre három példányt vett a már előtte félig-meddig ismert Stadiumból, hogy egyet kézi könyveül megtartván magának s azt könyv nélkül megtanulván, kettőt az ország legtávolabbi részébe küldjön el élet és boldogság eszközlésére.» – «Hogy ha 1831-ben kijött volna, mind az országgyűlési utasítványok, mind maguk a diaetai tanácskozások más színben tüntek volna föl; de lesz haszna még így is, magára az úrbéri tárgyra nézve is, a juridicum iránt pedig, a hol e munkát olvashatják, megjobbított új pótló utasítványokat készítenek.»
68. A STADIUM CZÍMLAPJA.
69. GRÓF ANDRÁSSY GYÖRGY.
(Az Orsz. Képtárban levő eredetiről.)
A gróf tudniillik, hogy megfeleljen ama szemrehányásra, miként mindig csak általánosságokban mozog és positiv javaslatokkal nem lép föl, ezúttal újra kerek számú tizenkét törvényczikkben formulázta, nem épen egy-egy törvényjavaslat szabatosságával, de elég világosan s többé-kevésbbé erősen indokolt reformterveit. Ezek:
1. Hitel. Ismétlésével s bővebb kifejtésével a már többször is mondottaknak.
2. Ősiségi jog (aviticítas). Ez minden birtokot bizonytalanná tett, s bevallott czéljának, mely a nemesi családok föntartása volt, legkevésbbé sem felelt meg.[136]
3. Fiscalitás. Az előbbinek folyománya. Különben kárpótlás mellett (laudemium).
4. Birtokképesség (jus proprietatis). Még sok erős vitára adott alkalmat.
5. Törvény előtti egyenlőség. A híres I: 9. (Partis primae titulus nonus), melyben sokan alkotmányunk palladiumát látták, úgy mint az angolok az ő Habeas Corpus actájukban; de ezektől eltérőleg a személyes biztonság és szabadság jótéteményét, saját osztályukon kívül, a polgár társak nagy zömével megosztani vonakodtak.
6. Nemtelenek pártvéde. Az akkori viszonyok megfoghatóva teszik Széchenyi e sajátságos eszméjét, mely az urak sorából választott tiszti ügyészek, a parasztság hivatalos védőinek, teendőit egy az érdeklettek által választandó tribunus plebisre ruházta volna át. Ily ujítás bármily észszerűnek látszik, míg a jobbágyi viszony fönnáll, mégis ellentétben áll Széchenyi e másik alaptételével: «minden, mi a földesúr interesséjét elkülönzi, mindkét félre káros, sőt veszedelmes». (231. l.) Nem is lépett életbe soha; előbb megért a jobbágyok teljes fölszabadításának eszméje.
7. Házi pénztár és országgyűlési költség terheit mindenki idom szerint (= aránylag) viselje. Nevezetes, hogy ekkor még ő is a nemesség adómentességének elvben föntartása mellett van; nehogy szerfelett visszariaszsza az uralkodó osztályt, mely «szűz vállaira», szegénysége mellett is oly igen büszke volt.
8. Vizek, útak, belvámok, stb. országgyűlési tárgyalások, alá tartozzanak. Ebből lett később az ő önálló magyar közlekedési ügyosztálya.
9. Monopoliumok, czéhek, limitatiók eltörlése.
10. Törvény csak magyar nyelven szerkesztessék.
11. Csak. a helytartó-tanács kormányozzon. Mint melyből utóbb az önálló miniszteriumnak kelle kifakadni; míg a közös ügyeket némileg helyettesítő bécsi udvari kancellária mindig kétes, sőt sérelmes intézménynek tekintetett, bár «parancsai» (mandata) előtt mindenki meghajolt.
12. Ítéletek, tanácskozások nyilvánossága.
A jobbágyság sorsának javítását, illetőleg teljes fölszabadulásának előkészítését annyira szívén hordja, akár ismét egy Kossuth Lajos. Avagy nem a későbbi Pesti Hirlapba illő idézetek-e ezek?
«Mi ma még köszönettel fogadtatnék, holnap semmibe vétetni s boszantani fog». Közel áll a Pesti Hirlap későbbi híres «Veletek vagy ellenetek» jeligéjéhez.
«A nagyobbrész szolgai helyeztetése a csekély fogyasztásnak egyedüli oka» .
Párvonala a török szultán és egy alkotmányos király között.
«Talio. A mint mi bánunk jobbágyainkkal, úgy bánnak (tehát helyesen!) viszont mi velünk!» – «Nem kellene tovább Istent kísértenünk!»
S végre az az ismeretes idézet a mi Corpus Jurisunkból az elnyomott nép «égbekiáltó» állapotáról. «Colonorum opressio, quorum clamor ascendit, jugiter ante conspectum Dei». (I. Ferdin. I. decr.)
Ismétli különben, mit a belfogyasztás fontosságáról más helyütt is mondott, s ujra «hervasztó fallaciának» nyilvánítja azt, mi az országos ellenzéknek évek óta legsúlyosabb vádja volt: a vámvonal megszüntetésére, szabad kereskedésre, nagyobb kivitelre való örökös utalást; oly országban, melyben oly gyakori az éhinség, s oly szegényesen élünk aránylag mindnyájan. Ismételte ezt később a Védegylet ellenében. Pedig «a szegénység legalább a mostani világban a szolgasággal határos» (Világ). Anglia jóllétét a «közszabadságból eredő nagy consumtiónak» tulajdonítja. S mind a mellett, hogy nálunk egész egy új királyság, legalább 1000 négyszög mérföld meghódítása áll előttünk, még pedig egy csepp vér kiontása nélkül (tudniillik vizeink szabályozása következtében), mégis a népesség szaporodását, s ezzel a belfogyasztásnak is emelését, nagyon kevésbe veszi. Axiomának tartja, hogy «nem a nép sokasága okozza egy vidék felvirágozását, hanem minéműsége». S ezt Anglia és Amerika példájával bebizonyítottnak véli. Utalva arra, hogy például nálunk 1830-ban a halandóság nagyobb volt cholera nélkül, mint 1831-ben cholerával, így okoskodik: «Nem a népesedés okozza hátramaradásunkat, hanem intellectuális erőnk és nemzetiségünk fejletlensége».
Mert, mint a Világban már megírta, «híd, út, vízcsatorna stb. soha sem fog embert alkotni; de a kifejlett s egyesített emberi lélek nem csak ily parányiságokat, hanem sokkal nagyobbakat is teremt».
S hogy mint már a Hitelben (tanácsképen) óhajtá: «hazánkban mindenkinek, vagy legalább a nagyobb résznek, gyomra, feje, erszénye ne legyen üres».
Bőven bizonyítgatja újra a földhitelintézet szükséges voltát, a nélkül, hogy megnevezné. Fejtegeti az ily intézmény szükséges előföltételeit stb.
Melancholiája is egynél több nyomot hagy.
Herder ellenében, ki nemzetünk (s a kisebb nemzetiségek) elenyésztét jövendölte, föllelkesül a gondolatért: «az emberiségnek egy nemzetet megtartani». Csak ülhessük meg már egyszer valahára «az ész, igazi érdem, halhatatlan erény diadalmának ünnepét». – «Csak magunkban a hiba; de egyszersmind a föltámadási erő».
De előttünk – «feneketlen sötétség tátong, melyből az egyszer oda elsülyedt nemzetiség, szabadság, becsület talán soha, soha, többé föl nem merül».
– – «Nincs oly bölcs kormány, oly próféta, ki egy lelketlen korcsnépet valóságos dicsőségre fölhevítni s igazi halhatatlanságra föltüzelni képes volna.»
Míg egy «convulsio nélküli szelid reformatio» lehetőségében bízik, az oppositióra megjegyzi, hogy «az (más országokban) beretva, élesen metsz, de fát vele nem vágnak».
«Az időnél nagyobb kincset nem ismerek s mivel érzem, mily sajnosan lop meg az, ki időmtül foszt meg: a haza legnagyobb tolvajának kell tartanom azt, ki a közidőt haszon nélkül és szükségen túl bitorolja el». – Nyilván a sérelmekre czéloz, melyekkel az országgyűléseknek annyi időt kelle elvesztegetniök.
Íme ismét megannyi kapcsok, korábbi izgató és későbbi mérséklő szereplése közt, mikép az ilyféléket föntebb talán nem helytelenül jelölém meg.
Talán el is vetette kissé a sulykot, mikor ilyet mond «gyávaságnak tekintem, ha egy fejedelem a jussaibul valamit elvétetni enged».
Deák legalább mást tanított, mikor így beszélt:
«Nem a fejedelem ad a nemzetnek jussokat, hanem a nemzet ad a fejedelemnek, mert a nemzet minden jussoknak forrása». (1834 augusztus 27. ker. ü.)
Az a Deák, kinek jelleme és észereje előtt Széchenyi önként meghajolt, s kit vezéreül szívesen fogadott volna.
Maga Széchenyi a közlekedési ügy rendezéséről szóló javaslatát az 1847/48-ki országgyűlésre ily megszólítással nyujtotta be:
«Felséges haza!» Koronaőrré czélbavett megválasztatását is (1835 nov. 12.) a vegyes ülésben egybegyült országos rendek előtt
ily megszólítással köszönte meg. A Bach ellen írt hires Blickjében azt mondja: «Nationalrechte verjähren nie». S még erősebben: «Wir achten den Menschen viel höher als einen Herzog, ja als
einen Kaiser selbst. Denn Gott schuf den Menschen, während wir den Titel Dei gratia bei Herrschern, mit vielen andern plumpen
Flagornerien für nichts anderes halten als für einen lächerlichen und äusserst ecklichen Adulations-Humbug». (464.)
Tanulmányutjára, melyet rövid vázlatban fogunk ismertetni, magával vitte eddig kijött munkáinak egy-két példányát. Ezek voltak: Lovakrul, Hitel, ennek német fordítása Paziazzitól, Világ, Játékszín, Hídjelentés, német fordításaikkal együtt s utólag a Stadium is és a m. akademia Évkönyve. Kedveskedett velük külföldi jelességeknek, habár ezek nem sokat érthettek belőle s írójuk nevének helyes kiejtését sem tudták megtanulni. Gay Lussac által a franczia akademiánál, aztán a Royal Society, sőt a kalkuttai Asiatic Society könyvtárában is maradt egy-egy példány. Lássák, hogy mi magyarok is számítunk már tudomány és irodalom terén; utazó honfitársainknak meg mily kellemes meglepetés lesz, ily nyomokkal messze földön találkozni!
A sorban említett «Jelentésről» kell néhány szót szólanunk. E munkának, mely voltakép a Hidegyesület számára iratott, egész czíme ez: Gróf Andrássy Györgynek és gróf Széchenyi Istvánnak a budapesti hídegyesülethez irányzott jelentése, midőn külföldről visszatérének.[137] A maga nemében nagyon érdekes és tanulságos, az ügy érdekében tett korábbi tanulmányutjának eredményeit egybefoglaló, egészen Széchenyi stilusában írt, igazi szakmunka, mint valami nyilt levél így kezdődik: Tekintetes Egyesület! Valamint egyedül a közjó előmozdításának ösztöne bírt minket a társaságban levőket kézfogásra: úgy minket alulirottakat is útnak indulni s a külföld ebbeli tapasztalásit mieinkké tenni csak azon honfias vonzalom határozott, mely vajmi hathatósabban ébreszti fel az el nem aljasúlt emberi kebelben rejtező kötelességérzetet, mint akár mely remény, jutalom vagy parancs, stb. Beszámol aztán részletesen az angol szaktekintélyektől nyert felvilágosításokkal és adatokkal. Első volt ezek közt Tierney Clark, kihez egyhuzamban 18 s folytatólag újabb 20 (= 38) kérdőpontot intéztek, melyek mindegyikére az kielégítő s megnyugtató feleletet adott. Mutatóul néhányat szabad legyen felhoznunk. P. o. 1-ő. Minemű hidat tart Budapesten legalkalmasabbnak? Felelet: Függő lánczhidat. 2-ik. Minő hasonló nagyobbszerű építményeket ismer másutt? Menai 542 láb, Hammersmith 710 láb hosszaságú, stb. 3. Melyik pont legalkalmasabb? A térképen megjelölve. (Ott, a hol tényleg van.) 5. Hány oszlopra? A szerint, a hová teszik. 6. Nem fogja-e ezeket a jég elvinni? Ha jól lesznek építve, nem. (Usual precautions). 8. Lánczok nem szakadnak el? Ha csinálóik értik a dolgot, soha sem. 10. Lánczok hintálódzása? Nem veszélyes, akármi nagy szél legyen. 17. Vas erőssége? (tenacity, = Súlybirás). Pontosan megadva. 18. Ennek próbája? Tökéletesen megnyugtató. S így tovább. Megjegyzik, hogy Clark praxisa nem csak angol, hanem muszka is, mert Pétervárra is kiterjedt; pedig «ott sincs melegebb, mint minálunk», meg az a «Néva sem patak ám.«– Egyébiránt az élő mechanikusok legnagyobb emberét, a 76 éves Telfordot is megkérdezték. Ez a jégtorlaszok, áradások veszélyeitől mitsem tart, ha kellő távolságban lesznek az oszlopok. A Menai-híd magassága 100 láb, s mégsem aggasztó (Rajz mellékelve). A jókarbantartás költsége? A festék megujításán kívül alig valami stb. Érdekesek az amerikai Odgenhez intézett kérdések, melyekre t. k. a Delaware-híd, Philadelphia (permanent bridge) világhírű büszkesége s több példák felhozásával válaszolt, kiemelve, hogy Amerikában az ily vállalatok mind magán kezekben vannak, s nem annyira egyenes mint közvetett haszonra számítanak. Ezek ellenében nem hallgatják el Hartley és Wright szavazatjaikat, kik függő hidak ellen s inkább ívek mellett nyilatkoznak. (Walker véleménye még tudva nem volt.) A technikai kérdés, hogy a három lehető mód közül: faboltozat, vasboltozat, vasláncz, melyik választassék, még eldöntve nem lévén, minden lehető példák és számítások felhozattak. A drezdai, prágai, linczi; mely azonban rossz szerkezete miatt bomlott meg, a velenczei híres Rialtó, de a mely csak 90 láb hosszú, a Waterloo-híd, melyet Canova nem csak London, hanem a világ legszebb remekének tartott, stb. A jelentéstevők mindezek figyelembe vételével a lánczhidat ajánlják, daczára a kellemetlen ringásnak, a legtágabb ívek s legalacsonyabb járás miatt, stb.
De, miként, honnét teremtsük elő a nagyszerű műnek létrehozásához szükséges eszközöket? A költséget, nem számítva a két városnak kártalanítását, kerek két millió pftra becsülik, az évi tatarozást pedig 40,000-re, melynek ellenében csak 100,000 pft bevétel volt kilátásba helyezve; így a beruházás alig 2%-ot jövedelmezne, föltéve, hogy a nemesek vámmentessége felfüggesztetvén, minden átmenő fizetne rajta! Egy részvénytársulatra (20 ezer aktiával) akkor még nem számíthatván, Széchenyi egy merész eszmével, egy az állam jóváhagyásával felveendő, 20-30 éves törlesztésen alapuló nagy kölcsön inditványával lép fel, mely egy első nemzeti kölcsön termékeny eszméjével majdnem azonos, noha tisztán és világosan kifejezve szintúgy nincsen, mint az ez alkalomból felállítandó, de aztán más czélokra is szolgálandó «nemzeti bank», vagy a pénz kezelésének s törlesztésének amerikai divat szerinti «banksystemája» sem volt. Annyit azonban előre is kimond, mit akkor oly kevesen akartak belátni, hogy a közteherviselés elvének kimondása és életbeléptetése nélkül hazánk újjáteremtése munkájában semmire sem fogunk menni. A papirospénz és adósságcsinálás iránti átalános ellenszenvet egy csomó hasonlattal igyekszik meggyengíteni. Nem lehetünk el, úgymond, víz nélkül, de bele is fulhatunk; a tűz legnagyobb jóltevőnk, de ellenségünk is lehet; a gyógyszer életet adhat, de ölhet is; baltával kenyeret keresni, de gyilkolni is lehet stb. Angliában a hidak alig hoznak 1%-ot, de ott inkább az indirekt haszonra néznek, s nagyobb hídjaik megannyi nemzeti büszkeség tárgyai. A mi lelkünk előtt is, folytatja, nem az a kényelem forgott: könnyebben juthatni a Duna egyik partjáról a másikra; de a sokkal nagyobb erkölcsi haszon, honunk minden egyéb teendőire nézve. Ez az ország rövid idő múlva egy paradicsommá változhatik, s a befektetett pénzösszegeket 100, sőt 1000% kamattal is fogja jutalmazni!
Az iránt, hogy a közös teherviselés elve, legalább a Hídra nézve, elfogadtatik, megnyugtatva levén, derültebb lélekkel indult útra Vásárhelyivel, negyedik, illetőleg ötödik, és utolsó külföldi útjára, Német-, Franczia- és Angolországba.
A rövid idő, melyet még itthon töltött, az akademia üléseinek, a tudósok szokásos megvendégelésével, a Pest város bizottsági és tanácsüléseinek, a harminczad ronda épülete feletti tárgyalásoknak (első sorban a nádorral) Bécsben pedig a gőzhajózási társulatnak, melyre hamarjában 87 új részvényt iratott alá s ezen és egyéb ügyekben Metternich, Kolovrath, Revitzky, Razumovszky, Szécsen, Károly főherczeg, Pillersdorf, Szögyényi, s egyéb befolyásos urakkal való értekezéseknek volt szentelve. E mellett egészsége «mezzo crepato». Lopva lehetett pár perczet Amerling festőnek szentelnie, kitől elég jó s különben legismeretesebb arczképe is maradt reánk.[138]
Deczember 18-án hagyja el Bécset s megy Münchenbe, hol a király szokott szívességével fogadja, a legderekabb magyarnak nevezgeti, de dunagőzhajózási vállalatát, pénzszűke miatt csak némi vonakodással támogatja, (utólag mégis 10 részvényt vett) a württembergi királyt, kinél nem kisebb kegyben állt, rábeszéli 6 részvény vételére, s az ügyet melegen ajánlja Stahl és Faderer bankároknak, s ezt az eljárást Párisban is, Londonban is követi, hol a hazafias Eszterházy Pál hgnek 10 részvényével meg nem elégedve, hirlapi hirdetmények útján igyekszik a bankárok és nagy közönség érdeklődését felkölteni. Buzgalmát a vállalat igazgatója Puthon még meg is sokalta, szerinte «nem szorultunk mi az angolokra», úgy mint később egyszer a Hidra mondá Ulman, hogy Sinára nem szorult, s ha akarja ő maga is meg tudja azt csinálni …
Széchenyi egész útja, a legtanulságosabbak és a mellett legélvezetesebbek egyike volt; csak sajnálhatjuk, hogy följegyzéseit, nagy elfoglaltsága s részben betegeskedése miatt még a szokottnál is rövidebbre szabta. Vagy hazafias vállalataimat, vagy egészségemet kell feláldoznom, töprenkedék sokszor magában; de hagyján, inkább az utóbbit, s – életemet is!
Az érdekes nevek tömkelegéből, melyek naplójában előfordulnak, a hányat kiszemelünk, megannyit, sőt többet mellőznünk kell. Párisban úgylátszik Thiershez, kinek házában többször megfordult, sokkal jobban vonzódott, mint a polczon álló Guizothoz, noha politikai temperamentuma ehhez állott közelebb, míg Thierst inkább Kossuthtal állíthatnók párvonalba. A kamarában Lafayettét, az angol parliamentben az akkor nagy divatban volt O’Connelt szerette hallgatni. Eszterházynál majdnem mindennapos volt; megegyeztek abban, hogy Metternich herczeget, mint külügyminisztert is, korától elmaradott embernek nézték. Palmerston, Russel, Robert Peel stb. barátságukba fogadták. Be volt mutatva a királynál, (IV. Vilmos) kinél drawing roomban fehér nadrágban kelle tisztelegnie. Rothschild 1000 részvényről (t. i. consortiummal) beszél; lord Graham pedig felhatalmazza Metternichnek kijelenteni, hogy Anglia két kézzel fogja a Dunahajózás ügyét előmozdítani. Szinte felesleges mondanunk, hogy ideje legtöbb részét a Hidak további tanulmányozásának szentelte s legszívesebben Clark társaságában töltötte. A mellett nem hanyagolta el a méneseket s lóvásárokat, de a színházakat sem stb. Vásárhelyit szintúgy megzaklatta, mint máskor Beszédest. Saját nyugtalan lelkét, izzó lelkesedését akarta e komoly szakférfiakba átönteni, kik tanulmányaikba és számításaikba mélyedve, olykor nehézkeseknek mutatkoztak. Ujság volt akkor egy törmelékből s oltatlan mészből gyúrt vízhatlan czement (concrete) alapozási munkálatokra; ezt Széchenyi nagy előszeretettel tanulmányozta s készítésébe sajátkezűleg belegyakorolta magát. Gépek, gyárak most is napirenden voltak.
Hazajövet ismét a Rajnának, hol gondosan egybeállítja a Kölln és Maincz között 1827-1833 utazók 18,600-ról 75,000-ig szaporodó számadatait, s innét Frankfurt-, Nürnberg-, Regensburgnak, hol az épülő Walhalla kelti fel, később nyilvánulandó lelkesedését, végre Lincznek veszi útját s ápril 29-ke reggelén nagy podgyászával Bécsben, s május 1-én 1834.-ben több mint négy hónapi távollét után ismét Pozsonyban van.
Várva várták őt itt az alsó- és felsőházi honatyák, kik szavazatának súlyára egyik-másik §-nál számítottak; de ő úgy tett, mint a kit a bécsi s azután a pesti lófuttatások jobban érdekelnek. Közben a lelkes ifjúság összeszedközött, s a Tünde hajón nagyszerű fáklyászenével, szónoklatokkal, versekkel ünnepelte, május 10-én. Ekkor bocsátá szárnyra válaszképen azt a mondását, hogy előkelő nálunk rendesen későn kelőt jelent; de ő fogadást tesz, miként ezentúl mindennap egy órával később fekszik le s egy órával korábban kel föl, hogy annál több időt szentelhessen a hazának.
Négy hónap hamar elmúlt; egy elveszett napot sem jegyezhetnénk fel.
A pesti lóversenyek után, junius közepén már a Vaskapunál van, s mellesleg kezdi írni Pesti por és sár czímű munkáját. Innét gyorsan visszafordulva, haza néz; de a jó soproniak azzal riasztják el, hogy a főispáni installatióra ő vezényelje a 120 emberből álló megyei banderiumot. (Bosszankodva «hottentot sereg»-nek nevezi.) Badenben ismét Metternich-hel van érdekes találkozása s a kanczellárral szép terveket koholnak a jövőre. Pesten Földváryékkal a színház elhelyezése felett vagy czivódik vagy diplomatizál, a megye gyűlésén (aug. 26) éljeneket arat, Méreyvel a lotteriáról tanakodik, keres alkalmas helyet kikötőnek Ó-Budán stb. Fáy Andrásnak szerény intelmeit, hogy jobban vigyázzon népszerűségére, tudomásul veszi, s eféle zagyva benyomásokkal eltelve, siet ismét (szept. I.) az ő Vaskapujához. Útjában, a hol csak meglátják, kitüntetik; Temesvárott a megye üléstermében vállaikon körülhordják s leteszi táblabírói esküjét. Kezd írni a Jelenkorba, megkezdve s hosszú czikksorozatban folytatva, oly igen emlékezetes journalistai pályafutását.[139]
Az Aldunáról ezúttal a szomszéd Oláhországba is tett kirándulást. Élvezte Bukarestben Ghika Sándor herczeg vendégszeretetét, megújítván régibb ismeretségeit, újabbakat is kötött, részt vett egy hadiszemlében s érdeklődött e szomszéd ország minden személyes, szellemi és anyagi viszonyai iránt. Rövid tartózkodás után azonban visszatért Orsovára, hol (okt. 19.) Milos herczeg, Ozman basával szíves látogatásával tisztelte meg s munkálatai folytatására biztatták. Ismét kölcsönös ajándékok. Mig a munkálatok folynak, üres óráiban a Stadiumon (t. i. ennek egy II-dik részén), majd a Hunnia kéziratán irogat, s küld jelentéseket a nádorhoz, leveleket honfitársaihoz. Végre Milos herczeget, hívására, Belgrádon vagy Topcsi-Derén (szegényes nyaralóján) meg akarja látogatni; de e szándék, a herczeg fiának megbetegedése miatt, meghiúsul. Vesztegzára kitelvén, 17-én Péterváradra s 19-én Pestre ér.[140] Itt azzal a hírrel lepik meg, hogy Zichy Károly, a Crescence férje, meghalt. Majd leesik lábáról. Váratlan, életének egy uj fordulópontjához ért.
A Vaskapu az országgyűlés előtt. Palóczy. A Hid kérdése. Bécsi küldöttség. Ferencz király betegsége. Wesselényi ellen a bécsiek. Ferencz király halála. Wesselényi Erdélyben és Szatmáron. Wesselényi notapere. Sz. nem helyesli W. eljárását. Titkos feladások. Lengyelek. Szólásszabadság. Vallásügyben szabadelvű. Magyar nyelv. Nádori közbenjárás (nov. 30, decz. 29.) Ujonczokat megajánlja (apr. 11.) Nádor dicsérete.
VÉGRE egy szerencsés esztendőt igtassunk Széchenyi borús és izgatott élete folyamába. Noha, tüstént látni fogjuk, hogy ez sem volt felhőtlen. Az országgyűlés, melyen mindig csak rövid perczekig fel- és letűnt, közepette egyéb fontos dolgainak is, nagy figyelmet tanusított iránta. A Rendeknél 1835 jan. 9-én Palóczy hozta szóba két kedvencz eszméjét, a Dunaszabályozást és a hidat. Dicséretekkel halmozta e nagy vállalatoknak soha nem pihenő kezdeményezőjét s kímélettel érintette az országgyűlésnek illetékességét, beleszólási jogát úgy a fedezet megszavazása, mint a költségek elszámoltatására nézve. Kényes kérdések voltak akkor, mik ma oly egyszerűek, természetesek. Széchenyinek köszönetet szavaztak még Andrássy tornai követ, Bárczy és az egyházi rend részéről Frim kanonok. 10-én a Főrendeknél volt ülés, melyen Cziráky, Széchenyinek majd minden kérdésben ellenese, megragadta az alkalmat, hogy elismerésének meleg szavakban adjon kifejezést, mellékesen utalva csak az Alduna szabályozásának, – (évek mulva érvényre emelkedett) – nemzetközi oldalára, tartván, mint mondá, épen attól, hogy a folyamatban levő «diplomatikus tárgyalásoknak» (melyek azonban titokban tartattak) be nem várása az ügynek inkább ártalmára, mint hasznára válhatna. Széchenyi, köszönetét fejezve ki az érdeme feletti dicséretért, ügyes fogással a nádorra hárítja az egész érdemet, mint a kinek ő csak végrehajtó közege volt. Mintegy igazolásul hozza fel, hogy a vállalatot magát egészen titokban és «incognito» tartani nem lehetett, mikor ő hónapokig száz meg száz embert hozott mozgásba és sok mázsányi puskaporral repeszttette s hányatta ki a sziklákat, egy a török udvartól is oda küldött biztosnak jelenlétében stb. A nádor viszont bőkezűleg adta vissza a bókot annak, a kinek «ügyessége s honunk javára szentelt egész életének fáradhatlan szorgalma, minden akadályokat férfiasan legyőzött».
70. PALÓCZY LÁSZLÓ.
(Orsz. Képtár.)
De valóságos ünnepnapja volt Széchenyinek 1835 január 24-ke, mikor a pest-budai állóhíd, illetőleg a közös (hídvám-) fizetés elve került napirendre, s a Rendek helyeslő javaslatát a főrendek is, erős küzdelem után 25 szóval, 22 ellen, magokévá tették. Czirákyval, ki az ellene küzdők élén állott, ez alkalommal «örökre meghasonlott». Beszéde utóhatásától a megyékben nagyon féltették az ügyet, s rajta voltak, hogy a végrehajtást siettessék. Jellemző, hogy fia János, határozottan ellene foglalt állást; ugyanily ellentét volt az öreg és az ifjú Eötvös (későbbi cultusminister) között.
E napokban kapta Széchenyi, – hosszas és ideális hűsége jutalmául, – az imádott Crescence, Z. Károly özvegye – kedvező válaszát, s így mindenkép felújított életkedvvel látott nagy dolgai után. Szívesen csatlakozott nemcsak az Állattenyésztő Társulat küldöttségéhez, mely a nádort és fiát István főherczeget az ügynek megnyerte (febr. 5.), hanem a Bécsbe menesztett országos küldöttséghez is, mely a főherczegeknél s az ifjú királynál (Ferdinandnál) tisztelkedett; (jan. 18.), de már Ferencz király súlyos betegsége hírével szomoríttatott meg. Ez alkalommal is volt egy találkozása és hosszas beszélgetése Metternich herczeggel, ki semmi jóval, Dunára és hídra nézve, nem biztatta, de erősen fenyegette Wesselényit és barátait. Perbe fogatása, még pedig hűtlenség czímén (ex nota infidelitatis) már akkor el volt határozva. A bécsi societásban dühöngtek ellene, sőt Ferencz császár és király márcz. 2-án bekövetkezett halálát is ő neki s az erdélyiek makacs magaviseletének tulajdonították. A minden részletek iránt szerfelett érdeklődő fejedelem, a diéta elején magához hivatta a «szörnyölőknek szörnyölő fiát», atyai intelmeivel, illetőleg fenyegetéseivel úgy megpuhította, hogy az szinte könyekre fakadt. (Széchenyi ezt a jelenetet, melynek részleteibe különben nem volt beavatva, «nevetségesnek» találta …) Kétszeresen zokon vette tehát a fejedelem, mert egyúttal hálátlanságot láttak benne, hogy e makacs alattvalója régi ellenzékeskedését újra folytatta, még tán nagyobb erélylyel mint addig és pedig majdnem egy időben Erdélyben is, meg Magyarországon is. Ott az országgyűlési tudósításoknak nyilvánosságát, a kormány tilalma ellenére, tényleg egy kézi sajtónak ajándékozásával s még saját kezével is működésbe hozatalával léptette életbe, s mikor a kormány estei Ferdinánd kir. biztos által az országgyűlést szétoszlatta, e hatalmi tény ellen ünnepélyesen tiltakozott. Emitt pedig elment Szatmárba. az ő lelki barátja Kölcsey választói közé, s a megyeházán mondott tüzes beszédben arról vádolta a kormányt, hogy úr és jobbágy közt mesterségesen szítja a gyűlöletet, miszerint egyiket a másiknak elnyomására használhassa fel. Minő kifejezésekkel élt, arra már senki sem tudott, vagy nem akart emlékezni, de az ily esetleges kihágások büntetésének megvolt a maga törvényes módja, a helyszínén és rögtön megindított ú. n. széksértési keresetben. Ezt az egyszerű módot mellőzve a kir. ügyész, utólagos nyomozás és puszta mendemondák alapján, főbenjáró nota-pert indított. Ezen eljárásnak nyilván egyéb czélja nem volt, mint a nemzeti jogok rendíthetetlen védőjét megzsibbasztani s izgatásai folytatását, személyes biztonságának folytonos veszélyeztetésével, lehetetlenné tenni. Hogy itt hűtlenség, vagy lázítás esete fen nem foroghat, azt maga a közjogunkban nagy jártasságú nádor is elismerte s általában szelíd és békéltető modorával, az amnestiát kérő Széchenyit úgy lefegyverezte, hogy ez meghatottan, a kezét megragadta és megcsókolta: (márcz. 5.) abban aztán mind a ketten megnyugodtak, hogy a törvény rendes menetébe senki bele ne avatkozzék, hanem esetleges elítéltetése után a király élhessen az ő megkegyelmezési jogával. Így fogta fel a dolgot Metternich is. (14-én). S ezzel csitították a magyar főméltóságok, s a főrendiház tagjai egymást és Wesselényi barátait. De a Rendek, hol az ellenzék volt többségben, máskép fogták fel a dolgot s minden egyéb, bármily sürgős ügynek félretételével, a «Szólás törvényes szabadságán ejtett sérelmet», mely által alkotmányunkat alapjában látták megtámadva, előtérbe állították s szebbnél szebb és erősbnél erősebb szónoklatokban, a végső elkeseredésig, tárgyalták. Széchenyi, kinek Wesselényivel való régi barátsága országszerte, de a bécsi körökben is eléggé ismeretes volt, mindent elkövetett, hogy ezt a sérelmet, melynek súlyos voltát nem tagadhatta, mindkét félnek lehető engesztelésével s kölcsönös engedékenységre bírásával tárgytalanná tegye. Sajátságos, tragikainak nevezhető küzdelem támadt bensejében. Az országos ellenzékkel is később bekövetkezett szakadása már innét ered. Igazat ád nekik elvben, kárhoztatja alkalmazásban: az ország legfőbb kincsét, legmagasb érdekét nem a szabadság nagyobb-kisebb mérvében, nem alkotmányos elvek jogi elismerésében, hanem az alkotmányos tényezők összeműködésében s a haladási kérdéseknek közös erővel előbbre vitelében látja. Majd szánalommal néz ifjukori barátjára, ki «hiúságának, nagyravágyásának» áldozatul fog esni s a helyett, hogy vele kezet fogva folytatná a nemzeti újjászületés nagy munkáját, tétlen, lelkileg-testileg összezsugorodva fogja életét Munkács börtöneiben eltölteni; mig a fölkeltett politikai visszahatás alatt sorban tiportatnak le s indulnak enyészetnek az ő «ültetvényei» s mennek füstbe annyi szeretettel ápolt reményeik! Olyan vádakkal illeti e «volt» barátját, minőkkel egy öt évvel később annak utódát Kossuthot illette, de a minőket néki magának is kelle, számtalanszor, az őt visszafordulásra intő Metternichtől hallania. «Czélunk egy volt», írja, «majd különböző útakra léptünk s én szinte mindent rosszaltam, a mit ő tett». «Soha meg nem tagadhatom: szeretem mint barátomat; de a kinek magam oda nyujtanám a bürök-poharat». Wesselényi, bármily szilárdul ragaszkodott is elveihez, nem vonhatta ki magát egészen ily intelmek hatása alól: saját személyére nézve félelmet nem ismert; de ártani az «ügynek» semmikép sem akart. Meggyőződésével és önérzetével ellenkezett «kunyorálni azért, a mihez joga volt»; kész volt mégis, esetleg egy folyamodványt aláírni, s tétetni le a trón zsámolyához, ha elvbarátai, kiknek folyvást ellenőrzése alá helyezte magát, nem ellenzik. Széchenyi ily lépésben semmi lealázót nem látott, s igen sokakkal közölte a «recursus» fogalmazványát, melyet Wesselényi nevében valamely jó barátja, szükség esetében ő maga Bécsbe felviendő volt. Csak néhány évvel ezelőtt Wesselényit névtelen levelekkel rémítgették, hogy őt a kormány titokban el akarja láb alól tenni, vagy méreggel, vagy erőszakkal, vagy ellene kiküldött biztos duellánsok által, s ő kénytelennek látta magát egy az ország törvényhatóságaihoz intézett körlevélben (mely irataink közt megvan) tiltakozni ily merénylet ellen; ennek szétküldésére, ha t. i. az eset elő fog állani, s egyúttal végrendeletének teljesítésére akkor Széchenyit kérte fel, de ez félelmeit alaptalannak találta; ( «for very little») viszont ő is egykor végrendelete végrehajtójává mint legmeghittebb barátját kérte volt őt fel, de ezt a rendelkezését most miután bizalma megcsökkent, (!) megváltoztatta. Azóta, hogy ezt irta neki: (decz. 5. 1831.) «a mi felette lesujtott, nem annyira azon veszedelem, a melyben vagy, mint inkább azon meggyőződés, mert többé magamat nem csalhatom, hogy én máskép látom hazánkra nézve a dolgok mibenlétét, mint Te, és én nem tartom azon módokat helyeseknek, melyekhez te nyúltál» – sok olyan dolog adta elő magát, mely ezt a barátságot igen lazává, úgyszólván csak névszerintivé tette. Mindamellett Széchenyi ez ügyben is, Bécsben, daczára a Metternichhel való folytonos és mind meghittebbé váló érintkezéseinek, nem tekinthette magát olyan «grata personá»-nak, a kinek kedveért sokat megtesznek. Úgy mint nálunk gyanusították, hogy nagyon szít a bécsiekhez s hidegen veszi a nemzeti jogokat; úgy viszont odafent nem hittek neki, s régi összeköttetéseit szemére hányták. Egy ily alkalommal Metternich egész őszinteséggel, mert hisz a maga rendszerének helyességéről mindig meg volt győződve,[141] oda nyujtotta neki az ő reá is vonatkozó titkos jelentéseket, melyek nem voltak alkalmasak arra, hogy hitelét ott emeljék. «Széchenyi lejövetele óta», így szólt az egyik, «az opposito leghevesebb tagjai újra vérszemet kaptak. Széchenyi azt híresztelé, hogy a magas ministerium kebelében valami meghasonlás van (t. i. Metternich és Kolovrath közt!) bár ez még most titok, s azért az oppositio, ha erősen kitart, mégis győzni fog». Továbbá: «Wesselényire nézve, Széchenyi azt állítja, hogy a minister (már hogy Metternich) meg van már puhítva, s irányában kedvezőleg hangolva; a per beszüntetését még csak maga a magyar kanczellár ellenzi». Továbbá: «Ez a gróf Sz. I. egyébiránt úgy szokott beszélni, a minő színezetű emberrel beszél» stb. (Napló ápr. 26.) Az effélékre aztán előbb neki kelle magát igazolni, mielőtt másokért vállalna jótállást.[142]
71. GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN.
Senefelder 1835-iki metszete után.
(Ernst Lajos gyűjteményéből.)
72. KÖLCSEY FERENCZ.
(Az Orsz. Képtár gyűjteményéből.)
Ezt az egész Európára kiterjedő utálatos kémrendszert, mely a Metternich úgynevezett világrendének egy nélkülözhetetlen alkotórésze volt, az országgyűléseknek minden rendű és színezetű tagjai számtalanszor megtámadták, pelengérre állították s az országos sérelmek közé igtatták. Széchenyi, már 1825 óta, s épen a m. tud. akadémiára tett híres ajánlata alkalmával is, beleszőtte férfias, önérzetes felszólalásaiba. Mindannyiszor vagy elnöki rendreutasítás vagy a szónak is elvonása volt reá a felelet. Utóbbi külföldi útja alatt is, míg nálunk az elnyomott és üldözött lengyelek iránt a legmelegebb részvét nyilatkozott, Londonban a követség útján egy olyatén hivatalos vagy félhivatalos levelet közöltek vele, miszerint két magyar mágnás Sz. és K. ez ügy érdekében utazik, nyomtatásban terjeszti a m. országgyűlésen mondott beszédeket, s keres diplomatikus összeköttetéseket; miért is megtudandó, vajjon e mágnások egyike nem épen Széchenyi István-e? s ha az volna, szigorú felügyelet és ellenőrzés alá veendő. (1834. Uti rajzok.) Ez annál sértőbb lehetett Széchenyire (ő csak nevetségesnek mondja), mert az ellenzék azon tagjaival, a kikhez a bukott lengyel forradalom bizottsága fordult, szinte meghasonlásban élt, a lengyelek mellett tüntetésektől, mint czéltalanoktól, egészen távol tartotta magát, látva, hogy «magunkon sem tudunk segíteni», s magáévá téve Nagy Pál mondását, hogy «előbb tán csak a magunk háza előtt söpörgessünk» (nov. 23. 1833). Mellesleg meg kell jegyeznünk, hogy az ellenzék akkori nagy szónokai, de különösen Deák, kinek ez volt egyik legszebb beszéde, a szerencsétlen, s nekünk igazán intő például szolgálható lengyel nemzet iránti rokonszenv s annak érdekében a kormányhoz is intézendő felhívás, valamint magán körben egyes bujdosók iránti vendégszeretet stb. népszerűvé tételében tüntették ki magukat; természetesen, minden eredmény nélkül. A lengyelek ügyét a nádor, mint az országgyűlés közös elnöke rövid úton csírájában elfojtotta; nem lett belőle lengyel kérdés. A mindenható minister pedig, erősen tartva a vén Európát roskadozó vállain, a külügyekbe nem engedett beleszólást, sőt még bepillantást sem.
A szólásszabadsági sérelem, mely mellett Széchenyi békéltető hajlamainak daczára mindannyiszor helyt állva, (l. julius 6. 1835.) utóbb is a főrendek makacs ellenszegülésén zátonyra jutott. Deák azt nem kevesebb mint tizenhét izenetváltás után, nehogy a nemzet a jogbitorlást jóváhagyni látszassék, azzal az óvással vétette le a napirendről, hogy a kormány eljárását, «minden következéseivel s netalán ismétlődő hasonló esetekkel együtt, mint törvénytelent, önkény és erőszak szüleményét, ország és világ előtt» megbélyegzé, s az azt pártoló felsőházat «a közvélemény, a nemzeti akarat és az utókor megvesztegethetetlen itélőszéke» eleibe állítá (ápr. 30. 1836.)
Így kelle a napirendről levenni s az utódoknak hagyni keserves örökségül az úgynevezett vallásügyet, melyet Deák követjelentése szerint, minél tovább vitattak (hét izenetváltással), annál kevesebb volt a reménység oly törvény alkotásához, mely a sérelmeket orvosolván, közmegelégedést szülhessen, de annál több a gyűlölség, mely a viták folytatásából származott. Széchenyi e kérdésben mindig a legelőrehaladottabb állásponton állt. Nem is vonták meg tőle barátságukat az egyházi rend oly felvilágosodott tagjai, minők Albach Szaniszló a szerzetes hitszónok, és Lonovich prelátus, a későbbi egri érsek voltak; mig maga a nádor és fenséges neje folyvást rokonszenvvel kísérték ez irányú törekvéseit.
Teljes sikert aratott az ellenzék az úgynevezett czímkérdésben, mely Ferencz király halála s a már megkoronázott Ferdinand király trónraléptekor lett akuttá. A főrendek ez egyszer ismét kormányiabbak voltak a kormánynál s szinte csodálkoznunk kell rajta, hogy a törvényhozás egyik tényezője, az oly egyszerű és világos kérdésben szakadásig menő ellentállást fejtett kis még a 7-ik izenet után sem adta meg magát, mig végre az országgyűlésnek szinte végnapjaiban (ápril 20. 1836.) egy Bécsből érkezett kir. leiratban, Reviczky és Bartal ellenjegyzésével, maga a király, az e néven «ötödik» czímét fölvéve, mely különben az előző országgyűlés aktái közt is már előfordult, véget vetett a vitának. A főrendek, álszégyenből-e vagy taktikából, historiai előzményekre (Miksa, Rudolf, Mátyás, Károly, Ferencz) hivatkozva, az egész dolognak semmi fontosságot nem tulajdonítottak; mig az ellenzék, Beöthy, Deák, stb. de velök az egész ország, Magyarország állami önállóságának egy nyomatékos külső kifejezését látták benne s igy azt, mint különben a kétségbe nem vonható alaptörvények és szerződések újabb megerősítését is, kitörő örömmel és lelkesedéssel üdvözölték.[143] Széchenyinek, az örökké aggódónak ezzel is egy nagy kő esett le szívéről.
A magyar nyelvnek, megillető polczára emelésében mindig az elsők közt harczolt. Népszerűségének nagy részét az e tárgyban tartott fényes beszédeinek köszönheté. «A régi időkre visszatekintve», mondja november 30-án (1835.) «azt látjuk, hogy Magyarország, valamint a többi nemzetek a középkornak kifejlése után irányzá műveltségi előhaladását s azon kútfőből merített, mely mindnyájukra közös, a leggazdagabb és azon időben úgyszólván egyedüli volt, t. i. a deák műveltség forrásibul. Más nemzetek azonban ezt csak minta gyanánt használták, melyhez saját nemzeti műveltségüket, nemzetiségük veszélyeztetése nélkül idomíthatták. De a magyar azt nem mintának használta, hanem vérébe szívta s innen van az is, hogy az asszonyi nem, melyet különben a keresztény vallás a férfival egy polczra állított a társaságban, minálunk, a nemzeti művelődéstől idegen maradt; asszonyaink nagy része nem tud s nem is vágy tudni magyarul.[144] Rajtunk a Nemesis vas keze s alula kivergődni annyira nem tudtunk, hogy 1790. óta is a legjobb magyarok bona fide kételkedtek, vajon lehetne-e a magyar nyelvet mások (az idegen, tót, német, oláh nemzetiségek) csorbítása nélkül behozni? Ő nem tudna – úgymond – otrombább methodust, mint saját természetünket másokra rátolni akarni, s a magyar mégis (s ezzel megelőzi későbbi akadémiai beszédét, mely annyi ellenmondást keltett!) ezt a hibát követi el, a kiket magához kellene édesgetni, azokat ízetlen, sőt keserű eszközökkel nógatja, természetesen siker nélkül és igaztalanul.» – – «Nem kivánunk», így folytatja, «mi egyebet, mint hogy Magyarországon magyar legyen a hivatalos nyelv; a családi és a magánélet szent és érinthetlen jogkörébe nem avatkozunk. A ki ennél többet kíván, az a természet jogait támadja meg; a ki kevesebbet, az megfeledkezik, hogy a magyarnak csak itt van egyedüli hazája». Arra a kedvezőtlen leiratra van ez mondva, melyben Deák is egy hátralépést s veszedelmes jogfeladást látott (1835 október 5.) s mely a Rendek erélyes magatartása folytán, meg is lett változtatva.[145] «Nemzetiségéről», így egészíté ki nyilatkozatát, «becsületes ember csak a halálban mondhat le. Itt a lélek kényszerítés alá nem jöhet, s önmagát meg nem tagadhatja. Reám legalább embernek, bárminő koronát viseljen is a fején, lelkemre hatása soha nem volt, nem is lesz» . (Az osztrák császári koronára, s M. herczegi koronájára gondolt.) «Bezárathat, fejemet vétetheti, de lelkemet le nem alázhatja, azt hogy magyar lenni megszünjek, nem teheti». – Egy hónap mulva (decz. 29.) a nyelv kérdése, vonatkozással Horvátországra, kerülvén ismét napirendre, újra kijelenti, hogy a holt latin nyelvet tiszteli, de annak az élő felett elsőbbséget nem adhat. Épen az szül visszahatást, ha azt erőnek erejével reánk akarják tukmálni s e miatt fél, hogy még azon a ponton sem fogja magát nálunk fentarthatni, melyet mint tudományos nyelv minden nemzetnél megérdemel. Ezúttal is ellenzi s örökké fogja ellenezni a kényszert, ha arról volna szó, hogy a horvátokat saját nemzetiségük, nyelvük kifejtésében gátoljuk, ahhoz semmikép sem járulhatna. «Foederativ rendszer mellett – úgymond – tizenkét nyelv is lehet divatban, de mindig csak egynek kell lenni a kapcsolati (t. i. törvényhozó és közigazgatási) nyelvnek, s a magyar korona alatt az csakis a magyar lehet. Ezek ellenében is b. Perényi és b. Orczy, de legkivált az elnöklő országbíró gr. Cziráky, óvatosságra intvén s a közös kapcsolatnak még mindig latin jellegét hangsúlyozván, Széchenyi közbeszólva, elismeri ugyan, hogy ezt a négy millió (!) magyart, ha nem vigyáz, nemzetiségének elvesztése fenyegeti, de ha ez ellen csak abban keresünk garantiát, hogy diákul tudjunk, úgy halálunk már bizonyos s akár elevenen mindjárt a sírba fekhetünk.
73. BEÖTHY ÖDÖN.
(Eybltől, 1842. Országos Képtár.)
Utóbb is nádori közbenjárásra volt szükség s ennek volt köszönhető, hogy a kormány e kérdésben engedett, a még mindig fentartott két nyelvű, latin és magyar szöveg közt ez utóbbinak ismerte el döntő hitelességét (febr. 19. 1836.) s elértük, a mint követjelentésében «büszke önérzettel» Deák mondja, hogy: legalább törvénye magyar már a magyarnak. A nádor iránti hálájának szintoly őszinte, mint meleg szavakban adott aztán kifejezést Széchenyi az adó megajánlása alkalmával. Ő azon épen nem csodálkozott, hogy az ország jogaira féltékeny Rendek új meg új biztosítékokat igyekeznek maguknak szerezni; de a bizalmatlanságnak igazi oka s ezt önönmagán még katonai pályáján is tapasztalá, csak az volt, hogy a kormány minket istenadta nemzetiségünkből kivetkőztetni törekedett. De az idők azóta megváltoztak. Ő magát oly jó hazafinak tartja, mint akárki más, jobbnak nem, s bár nem igen jól hangzik az öndicséret – ha tett kell, ha áldozat kell, maga elébe senkit nem enged, de a magyarismust, a hazafiságot a szükségfeletti házsártosságba épen nem helyezteti s az örökös oppositiónak nem barátja. «Miután ifjú koromnak szebb álmait, melyeknek valósulását soha sem reménylettem, (?!) teljesülni látom, miután virradatát szemlélem e szegény nemzet életnapjának, látom a magyarnak magyar nemzetiségét újolag megállapíttatni, már csak az által is, a mit a minapában a fenséges nádornak közbevetésére kinyertünk,[146] a miért majdan, ha ennek következményei kifejlenek, még akkor is, midőn mi már rég hamvadni fogunk, a késő maradék a magyar nemzet újonszületésének alkotóját fogja benne tisztelni (hosszas éljenek); én megvallom, hogy valamint ha kitér a kormány a törvényes ösvényről, semmitől, még a hóhér pallosától sem rettegve, ellene fogok szegülni, úgy különben törvényes uramért és királyomért élni és halni is kész vagyok, s e pillanatban a bizalmatlanságnak semmi helyét nem látom. (Ápr. 11.)
A koronaőri méltóság (1839. nov. 12.) Kövér. Luka. Szilassy koronaőr. Sz. a liberum oblatumról. Cziráky ellenzése. Az 1832-1836-iki országgyűlés eredményei. Városok szavazata. Kormányfelelősség.
74. A MAGYAR NEMZETI MUZEUM.
E NYILATKOZATOKAT megelőzve, egy nagy személyes diadala volt Széchenyinek, melyet, mint a nemzettől önként, sőt váratlan nyujtott elismerés jelét, s mint jól megérdemlettet lehetett el is fogadnia, önérzetesen vissza is utasítnia. Az ürességbe jött egyik koronaőri méltóság betöltéséről volt szó, a nádori méltóság mellett már csak az egyetlenről, mely királyi kijelölés korlátai között még az ország választásától függött. Egykori közjogi jelentősége ugyan már inkább történelmi érdeküvé vált, úgy mint azóta maga a nádori hivatal is; de, mint az uralkodó és a nemzet közös bizalmának kifejezése, a legbecsesebb volt, mit azon időben, hazafias érdemek jutalmául adni lehetett.
1835. novemb. elején kerületi ülésben, Széchenyi távollétében, elfogadtatott Hont megye indítványa: kéressék meg ő felsége, hogy gróf Széchenyi Istvánt koronaőrnek kandidálja. Veszprémmegye ezen felül, nagy hazánkfia érdemeinek beczikkelyeztetését is kivánta. Országos ülésben ezen ügy, úgylátszik, nem tárgyaltatott; de a november 12-ki vegyes ülésben, mikor már a kijelölést magában foglaló királyi leirat is közzé tétetett, a kijelöltek neveinek felolvastatása előtt felállott Temes megye követe Kövér s ékes beszédben tolmácsolta küldői érzületét s a jelenvolt Széchenyi iránti tiszteletét. Beszéde, mely az akkori táblabirói stil magaslatán áll, sovány kivonatban megolvasható az itélőmester által szerkesztett hivatalos jegyzőkönyvben, egész terjedelmében pedig az Országgyülési Tudósításokban.[147] Magasztalja hazánk e «vezércsillagának» korábban Mars mezején is szerzett érdemeit, buzgó hazafiságát, világitó tudós tollát (ügyes szójátékkal a «Világ»-ra) a haza oltárára hozott áldozatait stb.
Gróf Széchenyi István viharos éljenzések után szóhoz jutva, ily értelemben szólott: Fenséges haza! Igen elpártolnék az igazságtól, ha tagadnám, avagy titkolni akarnám, miképen ezen rendkívüli megtiszteltetés a legtisztább örömek árjába ringatja keblemet. Érzem teljes becsét, lelkem fenekéig érzem azt, s ha Isten éltet, meg is fogom szolgálni tettel, nem puszta szavakkal. Neveli pedig és öregbíti ez örömömet azon öntudat, hogy mióta első ifjuságomban választott katonai pályámról visszatértem a polgári életre, nemcsak nem csusztam-másztam soha hivatal, fény vagy megkülönböztetés után, de ez alkalommal is bátran felhivok mindenkit, a ki e teremben jelen van és mindenkit, a ki nincs jelen, ha tettem-e csak egy lépést is, vesztettem-e csak egy szót is, hogy e fényes nemzeti megtiszteltetésben részesíttessem? (Ez azoknak szól, a kik annyiszor vádolták, hogy hiúságának s a népszerűség hajhászatának mindent feláldoz.) Ha van, a ki ilyest tud felőlem mondani, ám szóljon s piritson meg nyilván hazám színe előtt. Méltóztassanak a tekintetes Kk és Rk csekély személyem körül e tárgyban minden szóval felhagyni. Ezt én kérem, a ki erőm s tehetségem szerint mindig férfiasan védtem hazám jussait s védni is fogom férfiasan éltem utolsó pillanatáig; de, mint becsületes ember, azt is védeni fogom mindenkor, a mi törvényes fejedelmem jussai közé tartozik, hogy azokon büntetlen senki csorbát ne üssön. Fenséges nádor, tekintetes Rk! Ő Fenségét illeti törvény szerint a candidatio jussa, övé a birálat, hogy kiket illethet meg e hivatal. És azért esdeklem a tekintetes Rk előtt, hadd olvashassa fel nyugalmasan Itélőmester úr a candidatiót, s hadd történjék a szerint a választás. Ez, forró köszönetem mellett, legalázatosabb kérésem. (Sokszoros éljenzés.)
Hont megye követe, Luka, e nyilatkozat által nem érezte felmentettnek magát, hogy küldői kivánságát ismételten ne tolmácsolja.
A zaj megint lecsillapulván, felolvastattak a korona jelöltjeinek nevei: B. Révay Nep. János; Szilassy József és gr. Batthányi Imre. A felkiáltásokból, mert sokan Batthányi nevét hangoztatták, az elnök nem mindjárt vehette ki a többség akaratát s csak ismételt felhivások, megoszlás, s az elnök discretiójára való hivatkozás után, melyben mindnyájan megnyugodtak, döntött Szilassy mellett. Csongrád megye követe, Klauzál, még szükségesnek látta kijelenteni, hogy ő ugyan Batthányit óhajtotta, azonban megnyugszik az elnöki kijelentésben, de nem azért, mert az ő jelöltjének neve utóbb fordult elő «kijelölésben» stb.
Így töltetett be a koronaőri hivatal, melylyel a nemzet Széchenyit akarta megtisztelni. A kormány alig tehetett volna szerencsésebb fogást, mint, ha a nemzet ez ohajára hallgatva, nevét a kijelöltek közé teszi. De ily mesterfogás nem tellett tőle: előtte az öreg Szilassy több ember volt. Az ellenzék csak nyert általa; nyert Széchenyi is.
A nádor, ki előtt egy nappal korábban, őszintén s határozottan nyilatkozott, igen nagyba vette e nemes lemondást. ,Nem fogom ezt,’ mondá, ,egy hamar elfelejteni.’ A casinóban, mint jegyzeteiből kivehető, a követeket minden tüntetésről lebeszélni igyekezett, de ezeknek jó mentségük volt az utasítás, melytől eltérniök nem szabad. Klauzál itt leghevesebben nyilatkozott mellette. Ez magyarázza meg ama felszólalását a nyilt ülésben is.
Az esemény napján Széchenyi ezeket irja naplójába: «Némi izgalomban voltam. Meglehetősen ment. Becsületemet megmentettem. Főherczeg igen jó irántam; mindjárt magához hivatott. ,Szilassy nem él soká, – aztán azok következnek, a kiket igazán megillet.’ (A főherczeg szavai.) Amen! Jó levél Cr.-tól. Este otthon.»
Világos, hogy Széchenyi a neki szánt megtiszteltetést, ha minden oldalról őszintén ajánltatik vala, akkor elfogadta volna. Sőt visszautasítnia sem lehetett volna, miután oly adomány volt az, melyet a korona és nemzet bizalma csak egyesülten nyujthatott s mely, egyéni szabadságát, függetlenségét semmikép sem korlátolta volna. Lehetetlen volt azonban észre nem vennie, hogy így, a mint a dolog történt, sokkal nagyobb előnyben van: még oly csekély lekötelezettsége sem levén az udvar iránt, melyet az ellenzék haragosabb része, egy s más alkalommal fegyverül használhatott volna ellene.
Szorosabbra füzte ez esemény a nádor és Széchenyi közti még új barátságot. Befolyt ez többi közt a nádor későbbi sikeres közbenjárására is a magyar nyelv ügyében, melyért Széchenyi viszont oly meleg szavakban fejezte ki fentebb már közlött elismerését.
Nem válhatunk meg e nevezetes országgyűléstől a nélkül, hogy Széchenyinek még egy két jellemző nyilatkozatáról meg ne emlékezzünk.
1836 ápril 12-én tárgyaltatott a Ludovicaea és a Muzeum.
A régi igazságtalanságot, miszerint az országnak épen legvagyonosabb része, a papság és nemesség minden adó és közteher alól elvből kivonta magát, máskép jóvá tenni vagy csak tűrhetővé is tenni alig lehetett mint így, hogy időnként szabad ajánlatok (liberum oblatum) czíme alatt külön vessenek ki önmagokra némi sarczot. Örömmel ragadták meg ezt a jobbak s nem várva a kényszerítést, önként is adtak, az országgyűlésen pedig szivesen hozzájárultak minden indítványhoz, mely ez irányban tétetett. De, valamint otthon, magánköreikben a fösvények minden efféle áldozattól ki tudták vonni magukat, úgy hamar meg sokallották a terheket is, melyeket a törvény, adómentességöknek különben elismerése mellett, kivételesen rovogatott reájok.
75. SZILASSY JÓZSEF KORONAŐR.
(Ehrenreich metszvénye után.)
E szűkkeblű érzületnek lőn tolmácsa többi közt az öreg Eötvös s szemére vetette az alsóháznak, hogy a felsőház tagjaira, – de nobis sine nobis, – rójja minduntalan az ilyféle, előre nem látható, majd már elviselhetlenné válandó, terheket. Majdnem illetékességi kérdés lett belőle! Széchenyi czáfoló beszédét a nádor kétszer szakítá félbe s őt, mint naplójában panaszkodik, ama két szék közötti helyzetbe hozta, melynek kényelmetlenségeit majd egész életén át érezé.
Kossuth feljegyzéseinek köszönhetjük, hogy a fenkölt beszéd, mely úgy Széchenyi nemes jellemére, mint az akkori viszonyokra meglepő világot vet, örökre el nem veszett.[148] Pár jellemzőbb helyét emeljük ki itt is.
Meg nem fogható», így beszél Széchenyi, «miképen lehet a Rendeknek szemére vetni, hogy az ajánlgatások sine nobis de nobis történnek. Egy részről az utasítások készítésébe a Főrendek is befolynak, befolyhatnak legalább; másrészt nálunk a mágnások, születésöknél fogva, közvetlen befolyást nyernek a törvényhozásba, s gyakorolhatják ama felséges just, melyet alkotmányos nemzetek mindennél többre becsülnek.» – «A nemesség majd tán több jussal találja kérdeni, minő igazsággal kivánhatják a Főrendek, hogy megyéikben a követválasztásokban, utasításokban is részt vegyenek, s azon kívül még itt is személyes szavazatjaikkal élve befolyást gyakoroljanak stb.»
«Mi az összeget és módozatot illeti, megvallja, hogy midőn a Főrendek izenetét olvasná, keserűség szállja meg, hogy pirulást ne mondjon. Mert a hazafiságról egészen más véleményben van, mintsem elismerhetné, hogy béke idején a hon javára subsidiumot határozni nem lehet. Ámbár tudja, hogy Magyarország, ha simogatják, könnyen elalszik, mégis a hazafiságot szerfeletti bokrosságba, házsártosságba nem helyezi: s a hon javára szánt áldozatot, nem csak háború, de béke idején is, nem csak a külső ellenségnek, de az ennél kártékonyabb előitéletek legyőzésére, közelőmenetelre, virágzásra oly szoros hazafiúi kötelességnek ismeri, miszerint, ha maga marad is, sohasem fog abba beleegyezni, hogy épen azok, kik az alkotványnak, a honnak minden javaival legbővebb mértékben élnek, a haza javára áldozni ne köteleztessenek.»
A nádor közbeszólása, s Andrássy György, Vay Miklós és az országbiró beszédei után, mely utóbbi az ilyen adakozásokat egyesek nagylelkűségére óhajtotta volna inkább bízni, utalva épen Széchenyi nemes példájára: következett Széchenyi második beszéde.
Ebben nemesen tiltakozik az ellen, hogy «említést alig érdemlő 1825-diki tette egy józanabb systema ellen argumentumul használtatik fel.» Az a tanács, hogy per libera oblata adjon kiki, a kinek tetszik, szerinte bizony nem nagy köszönetet érdemel. «Már ismételve hallánk», folytatja neki melegedve, «hallánk magasztalva fölemlíttetni, hogy mi tömérdek szép és dicső történt 1790 óta. Meglehet, ennyi fény némely szemeknek elég, de nyolczszáz esztendős szabadság és alkotmányos lét után kérdem én, hol van az a nagy csoda, a mivel dicsekhetünk? Az ephemer alkotmányú apró külföldi nemzeteknél annyit lát az utazó, a mi köz hozzájárulással létesült, hogy örömtől dagad az ember keble. No, nézzünk szét hazánkban. Csak e terembe vessünk egy pillantást, a fővárosra, az egész hazára: ugyan mink van! Az a kis akadémia? Ennyi idő óta! A roskadó félben levő muzeum? Ő excja a főpohárnok, attól fél, hogy majd nagyon sok lesz a fizetni való jövő dietáinkon. Boldog Isten! mi különböző dolgoktól félnek az emberek! Lám én attól félek, hogy nem lesz. Ő a fizetéstől borzad, én a nemfizetéstől borzadok. – Sokat gondolkodtam én a hazafiságról s azt pénzben bizony nem keresem; hanem hálás szívvel áldom az Istent, hogy többet adott, mint sokaknak, mert bővebb mértékben kóstolhattam azon mennyei örömet, melyet érzünk, midőn hazánknak szolgálunk.» Tudja, sokan phantastának mondják; pedig bizony nem mindig lovagol a Pegazuson, mert mikor pesti hídról, gőzhajózásról s több effélékről van szó, azt igenis hideg, kereskedői szemmel nézi s azt tartja, ezekre nem kell subsidium, sőt oblatum sem, azokat majd előbbre viszi a várt nyereség hatalmas rugója; de vannak tárgyak, melyekre tisztán csak hazafiúi szemmel lehet tekinteni. «Ha látjuk, hogy a nemzet, melyet Isten megsemmisülésre talán azért nem kárhoztatott, mert annyi gaz között egy-két becsületes ember mindig találkozott, kiért a Mindenható az egészet veszni nem hagyta, miként bünhődött sokszor kínos küzdések közt azért, hogy szentségtelen lábbal maga magát tapodta; ha most is, midőn loyalis kormányunk alatt újonszületése virrad a nemzetnek, midőn fenséges nádorunk, közbenjárása egy új aerát nyit számára, melynek valódi becséről a jövő kor fog igazán méltányolva beszélni, hogy ily körülmények közt a Kk. és Rk. által felszólíttatván, adakoznánk édes honunk javára, mi azt vitatgatjuk, hogy mixta deputatio, meg terv, meg Isten tudja mi kellene: az valóban fáj. Valamint vannak az embernek pillanatjai, melyekben szükség, hogy csak gazda legyen: úgy olyanok is vannak, melyekben csak hazafinak kell lenni.
A nádor újabb felszólamlása után, melyben arra fektet súlyt, hogy azok, a kik hibákat fedeznek fel, egyszersmind orvoslási módokat is javasoljanak, az alsóház kezdeményezési joga kétségbe nem vonatott, s csak a módozatokra nézve hozatott vegyes küldöttség javaslatba.
A «nemes» áldozatkészségnek, az úrbéren kívül, melynek azonban gyöngye az örökváltság elejtetett, eredménye az országgyűlés költségeinek természetesen: «csupán ez egy esetre, minden jövőre vonható következtetés nélkül viselése (XLIV. t. cz.), a nemzeti muzeumra megajánlott 500,000 forint (XXXVII. t. cz.) a nemzeti játékszínnek országos költségen leendő felállítása (még csak javaslatképen XLI. t. cz.), végre egyeseknek a Ludoviceára, a muzeumra, a tébolyodottak intézetére tett nagylelkű ajánlataik tudomásul vétele volt. (XXXVII. XXXIX. XLII.)
Mindezeknél Széchenyi még többre becsülte a hidat (XXVI. t. cz.), vagyis ezzel kapcsolatban a nemesek vámmentességének megszüntetését, nem is annyira megszüntetését, mint bizonyos számú évekre felfüggesztését.
Az ősi alkotmány makacs védője Cziráky ezt oly zokon vette, hogy felfogadta, miként azon a hidon ő soha át nem fog menni, hanem mindenkor saját csónakán fog a Dunán átevezni. Mikor pedig a nemzeti szinházra már félig-meddig megajánlva volt 400,000 frt elejtetett, a visszavonó szavazathoz járulását azzal indokolta, hogy nem akar a magyar alkotmány szétbontott köveiből szinházat épiteni. (Nolo ex ruinis constitutionis theatrum aedificare.)
Széchenyinek bármily töredékes országgyűlési szerepléséről szólva, még két nevezetes mozzanatot hallgatással nem mellőzhetünk. Egyik azon törekvés volt, hogy az országgyűlés székhelye az ország fővárosa Budapest legyen, hová már első egybehivatását is, később pedig áttétetését lehetőleg sürgette, s időnként közel kilátásban állónak is hitte. Az illetékes körök ezt szintúgy, mint a negyedik, a polgári rend és az ötödik a földműves osztály képviseltetését, az országgyűlés végleges rendezésére (ad coordinationem dietae), mely napirendre soha sem került, utalgatták. Maga a szabadelvűbb ellenzék, Deákkal együtt, a szabad kir. városok képviselőinek, kik lealázó helyzetük megszüntetését erélyesen követelték, inkább ellene, mint mellette foglalt állást, mindaddig, míg a városok rendezve s az udvari kamara gyámsága alól felszabadítva nem lesznek; mely érv előtt Széchenyi igen kelletlen adta meg magát. Az igazságtalanság, mely szerint mindannyioknak együttvéve csak egy szavazatot adtak, így is szembeötlő volt.
Másik, mit kiemelnünk kell, a kormányfelelősség, illetőleg a kormánynak az uralkodó személyétől, parlamenti felfogás szerint külön választása volt. E kérdésben Széchenyi mindig előljárt, igazán úttörőnek mondható. A művelt külföld, de főleg Anglia példájára hivatkozva, nem törődött sem a szabadelvűek lanyha pártolásával, kik sokáig a megyei önkormányzatban és utasítási rendszerben több garantiát láttak, sem az ósdiak elvi ellenzésével, kikhez, a különben felvilágosodott, nádor is csatlakozott. Széchenyit, ki e tárgyat majd minden beszédébe bele tudta szőni, elnöki székéből mindannyiszor rendre utasítá, egy-egy leczkét tartva neki és elvbarátainak a magyar közjogból, mely az uralkodás és a kormányzat ketté választását, e mindinkább lábra kapó «korcsdivatot» nem tűri. (Regimen et imperium apud principem esse, mint Verbőczy mondja.) Mily sajátságos, hogy a korona tekintélyének e legbiztosabb, ha nem egyedüli óvszere, a király személyének sérthetetlensége, pártok fölé emelése, – oly nehezen tudott rést törni s a köztudalomba átmenni! S hány derék ember esett áldozatul e szánandó előitéletnek, szintoly hű alattvalója a fejedelemnek, mint becsületes szószólója a nemzet jogainak, az emberi méltóságnak!
Jegyzetek
