Kit lelkem mélyében elrejtve hordok |
A gyermek mostanában nyugtalan, – |
A gyermek, kit csak én tudok magam, |
|
Sír és liheg – dobban szivembe' szíve, |
Arcáról eltünt a szelíd mosoly – |
Ráncolja rám nagy homlokát és oly |
|
Én járok és csinálom, ami dolgom |
És mondom jóestét és jónapot |
És merre megy? És ön mennyit kapott |
|
Ahol a villamos megáll, én is megállok |
A kémények közül kinéz a Hold |
Alatta állok én s a szürke bolt |
|
Kinéz a hold. És vár. Én visszanézek, |
A tekintete egyre tétovább; – |
Már nedves és felhős – nem megy tovább, |
|
A fordulónál pénzt veszek elő, |
A szél hajambakap, mint könnyü kéz, – |
Megfordul és szájtátva visszanéz: |
|
A sziklaszirtre némán tűz a nap |
És nincs, aki belőle bort ereszt – |
Csúcsán mohos, penészes kőkereszt – |
|
Este az ajtóban kulcsom csikordul, |
Ádámcsutkám jár fel s alá – eszem. |
Csók nélkül is elalszom csendesen |
|
De kit lelkem méhében rejtve hordok |
A gyermek ébren van, nem alszik el |
És felriad és rugdal és szökell, – |
|
Felül, körülnéz a sötét szobában |
Arcomra hajlik, nagy szemet mereszt, |
Aztán legörbül a szája: – hát mi ez? |
|
|