A kéj lecsapó mennykövénél |
Amit láttam, nem volt mennyország, |
– Uram, mutasd meg újra orcád; |
Tévedtem, ennyi az egész. |
|
Tévedtem – bűnt miért hazudjak? |
Mellet ki ver, kezet ki tördel? |
Én ebben a büzhödt gödörben |
Téged kerestelek, tudod jól. |
|
Nyíló gyermekszememben égett: |
A pokol fenekén is téged, |
Nem ezt a hitvány ördögöt. |
|
Én azt hittem, veled csatázom, |
Mint egykor Jákob a hegyen: |
Én vagy te – ámen, úgy legyen! |
Akárki győz, győzött az isten. |
|
Én ezt a bordélyházi lármát |
Hallgattam tátott, mafla szájjal. |
|
Ezért ittam a trágyaléből |
És a boszorkányok öléből, |
Mint aki szentelt bort iszik. |
|
Tűrtem, hogy tátott számba köpjön |
S könnyes szemembe, a pimasz, |
De most egy áruló grimasz |
|
Hát ez volt, aki nyársrahúzott, |
Eremből ugró vért eresztett?! |
És én mint mennyei keresztet |
|
Megállj csak – hát ez nem te voltál? |
Hisz őket én nem ismerem, |
Nem ér a játszma – kezdjük újra! |
|
Hatot vetett, vakot vetett |
Sorsom ez alvilági kockán – |
Sebaj, még bírja a lapockám! |
Nem gilt, ha az ördög kever! |
|
Testvér vedd el, keverd meg újra |
Az én sorsom isten lehet csak. |
|
Napisten, ordító Valóság, |
Mint visszakullogó cseléd, |
Ki méhedből szakadt el egykor. |
|
Ki elcsavargott Édenedből |
S Lillith sötét szemébe nézett |
És megvakult s most puszta kézzel |
|
Mutass fényt, mely nem pörkölő tűz, |
Hangot, mely nem halált okád. |
Az illatos barackvirágnak. |
|
Erdőben fát, erdőt a fában |
S erdő mélyén, kit elhagyott, |
A szép, csukottszemű, halott, |
Mosolygó, édes, édes Évát. |
|
|