Ó, lásd az idők hetyke lányait, |
a napokat, mik engem összemarnak, |
ünnepözönnek, boldogságzamatnak. |
|
Nézd a napok fürge legényeit, |
a perceket, mik már nem az enyémek, |
kék tóba hulló százszinű zenének. |
|
S a percek bús koraszülötteit: |
egy-egy csöpp esőt téli mélabúban, |
ruhád ráncába temess el az úrban. |
|
S az esők fojtott ritmusu neszét, |
mely egykor ifjú testünkbe szivárgott, |
tisztábbnak lásd, mint engem s a világot. |
|
|