Napjaimból, mint női selymek |
ráncaiból a titkos vérkeringés, |
úgy dobog ki súlyosan és puhán |
megkínzott szívem, e bússzálú himzés. |
|
Dobogó kedve régi titkok titka; |
bús felelet nagy kérdéseknek árnyán. |
Míg esti órák lábadozó csendje |
csókolja, rája fájdalmat szitálván. |
|
E záporos szív pergő vergődése |
síkos fehér női tenyérre vágyik, |
hogy elvakítsa a látó halálig; |
|
ezer szemével hogy ne lásson mégse |
a csókoktól porrá leégett kertbe, |
melynek földjét taposni sohse merte. |
|
|