Az emberöltő, mit a test leélhet, |
a lélek vágyainak oly kevés. |
Mámorral és haraggal zúg az élet |
és fáj az álom s fáj az ébredés. |
Mi szenvedés a testnek, azt a lélek |
el nem felejti lent a föld alatt… |
Minden dalomban lelkem énekeltem: |
én költő voltam teljes életemben!… |
|
A testem oly törékeny és felejtő, |
száz púppal terhes, romlott és avult. |
Mióta itt van, csak a rosszra vágyott, |
mindég rosszabb lett, sohasem javult; |
s ha napfényben ég is az epidermis, |
de haj, halálba mártva a belek… |
Minden dalomban lelkem énekeltem: |
én költő voltam teljes életemben!… |
|
Mért bántotok most, hogy az alkonyégen |
a lelkem egy kis nyugalmat talált! |
Hogy testemben, mint üvegbúrán által, |
oly tisztán látja szemem a halált! |
Mért sajnáljátok tőlem, ami földi, |
hisz dicsősége porbul porba száll… |
Minden dalomban csak ezt énekeltem: |
én költő voltam teljes életemben!… |
|
|