Valahol mélyen, vagy magassan, |
ott csiszolják, vigyázva, lassan, |
ott gömbölyítik ki rugalmas |
és öntudatos és nyugalmas |
ősanyagát – titokzatosra, |
hogy gurítsa a sorsok sorsa. |
Kapnak belőle rosszak, jók: |
bár nem látja látó, se vak: |
Mely föld hazájuk, melyik város? |
Ki a kegyetlen szívű gyáros? |
se munkás, se munkáltató. |
|
Teremnek, vannak, voltak, lesznek, |
mint szőlőtőkén a gerezdek. |
Vagy mint a réti vadbürök, |
Vagy mint patak, vagy mint folyó. |
S egy ember része: egy golyó! |
hogy fekete lesz, vagy piros. |
Hogy mily színnel kúszik felém: |
|
Valahol bölcső fája ring, |
vagy hálót simít a karing: |
már ott gurul és rádmered, |
Pedig be sok van rája írva: |
az, hogy mikor kell szállnod sírba, |
az, hogy tovább menj, vagy megállj, |
az, hogy koldus léssz, vagy király, |
az, hogy poros könyvtárszobák |
vagy bő csípők várnak-e rád, |
hogy urad tömlöczugba zárat, |
vagy büszke lesz reád a század… |
|
Gyermek afelől nyugton alszik, |
hogy melyik az, mely megfogamzik?!… |
És fűtől-fától egyre kérdem: |
ki véd meg? Hol találom vértem? |
|
Valahol mélyen, vagy magassan |
– golyóm hogy én is megkaphassam – |
áll egy hatalmas, rémes urna, |
a sorsok pályájába furva. |
egy: az élet, másik halál! |
Belé kell hajolnom utána övig, |
ha ki nem kapom, a szivembe lövik… |
|
|