Féljetek tőle! Ő is fél magától, |
ezért oly lassú, tétova, önös. |
A járatlan szívéhez kap s csudálja: |
ó, mily nyugalmas, komoly, különös… |
|
Az én szemem ismeri e nyugalmat: |
mögötte tétlen üresség tanyáz. |
E szép kezektől távol él a jóság, |
a reájuk lehellt csók megaláz! |
|
Két tetszetős, elhízott, síma állat!… |
Türkizzel és smaragddal ujjukon |
egyképp nyugodtan bánnak ők a tőrrel |
és babrálgatnak el egy gomblyukon. |
|
Ábrándosnak ne véld szemét, mögötte |
nincs irgalom, érzés, se gondolat. |
Csókja ízetlen, sótalan a könnye – |
kihull s felszárad pillanat alatt. |
|
Testének kéjes, imbolygó vonatján |
egy félelmes rabtartó utazik: |
az Egykedvűség! És nagyokat ásít |
tavasztúl télig, téltűl tavaszig… |
|
De vannak, kik ez ásítás bíborján |
vágyban kigyúlnak s elmerengenek. |
Ó, jajj azoknak! Százszor jajj tinéktek, |
szegény elébe hullott emberek! |
|
Mert jajj, nincs miért kúsznotok ölébe: |
nem szentelt párna az, de kriptakő, |
melyen az álmok izzé-porrá törnek, |
ahol az életfa sohase nő! |
|
Igen, ha más nő szülhetne helyette! |
Mit bánja ő: egy munkás-feleség!… |
Az anyaszív, mely síron túl is éber, |
az anyagond – őnéki csak mesék. |
|
Nem ismer Eszmét. Szoknyája redőit |
a kényelmesség tartja össze csak. |
Ha siránkozik, meg nem hatja szíved |
és szemérmetlen, hogyha felkacag. |
|
Férfi előtt fejét meg sose hajtja, |
mert tunyasága béna, bamba gőg! |
Veronikára bízza. Ő a földön |
él. Jussanak a mennyországba ők!… |
|
|