1
Ki ismeri a novemberi éjet |
s november-éjben szűzlány illatát? |
Ki ismeri az álmot, a setétet, |
mely éhes férfitesten illan át? |
|
Ki ismeri a csillogó tekintet |
hűs olajában bíborvér ízét? |
Ki ismeri a könnyű női inget, |
mely láthatatlan vágyát hinti szét? |
|
Ki ismeri a csöndes szembeszédet, |
mikor hangosan szólni nem lehet? |
Ki ismeri a buja szendeséget, |
a vágy mécsét csukott vásznak megett? |
|
Elmondom néktek: mind e drága kincset |
hogyan találtam egy havas napon. – |
Csöndes betükből sikoltó szerelmet |
hallgassatok néhány fehér lapon! |
|
|
2
Nevét csak halkan mondom néha. |
Tinéktek légyen ő Miléva! |
|
Miléva!… mondjátok velem! |
|
Két kar; végzetes, mint a szablya; |
mellén a kéjnek tejszínhabja; |
|
És lángra gyújt a gondolat: |
|
Mint két tejharmat rózsakörte: |
térden felül kis csipke, körbe |
|
S két karcsú oszlop hófehéren: |
a lábszár… Ó, ha én elérem |
|
S a két kis láb, két csöpp madárka! |
Valaki, ó, be sokszor várta, |
|
Miléváé volt mindez, mind! |
De mind e vágyat, mind e kínt |
|
|
3
November volt. A ködös pesti est, |
mint nők sikos fehér nyakán a nyest, |
úgy folyt körül a tornyokon. |
|
A villamosok éles sikolyát |
a szél lódítá a nagy síkon át |
|
A vad hideg a szíveket falá, |
befútt a nőknek szoknyái alá, |
hogy megborzongtak a csipők. |
|
A szél, a szél, minden titkok ura, |
kezébe minden puszta figura – |
|
Én mentem, mentem a Nagyköruton, |
sötét fejemmel, mint egy teuton, |
|
A fogaim közt szomjúság-fulánk. |
A nőket néztem: ez itt mily nyulánk |
|
És milyen telt és élveteg amaz!… |
A sok kéjvágyó hős aszfalt-kamasz |
|
Mert nékik mindegy: légyen női hús! |
Az ő szivüknek semmi sem gyanus – |
|
De nékem megvolt már a fantomom! |
Őt énekeltem már a lantomon |
|
Miléva, kihez taszított a vágy! |
S a férfilélek ábrándokra vágy – |
|
Ő kellett nékem, egyedül maga! |
Szemének tikkadt fényű csillaga |
|
Simító keze úgy, mint karjai, |
melyek között a vérét hallani! |
|
Ő kellett nékem jogtalan jogon, |
fel-felsikoltó őrület-fokon, |
|
És ahogy mentem a Nagyköruton, |
sötét fejemmel, mint egy teuton: |
|
|
4
Mikor a férfi, akit a vágy megnyergelt, |
megindul búsan, lehajtva fejét, |
útjába akad minden, ami nem kell |
s a szürke öröm ráönti tejét. |
|
Így voltam én. Számat a vágy kimarta |
és egy nőhöz húzott dús ösztönöm… |
És száz nő is kínálta szomjas száját, |
hogy csókjaimmal majd megöntözöm. |
|
De nincs a férfivérnek egy atomja, |
amely a hűtlenségben kéjt talál! |
Amíg a hűség nem köti a testet, |
az önsanyargatás oly szép halál! |
|
Miléva teste volt mindég előttem, |
vajvonalakkal rajzolt szűzi kép; |
és elképzeltem őt az esti csöndben, |
mikor ártatlan ágyába belép… |
|
És elképzeltem ébren őt, meg alva, |
meg fekve is, meg ülve, százszor én. |
S a testem őrült táncra kényszeríté |
a bírhatása, kínok éjjelén. |
|
Ó, hányszor indult el kezem a mélybe, |
hol átkozott csatornán forr a vér, |
hogy önvelőm korbáccsal ösztönözve, |
kergessem oda, hova el nem ér… |
|
A szörnyű férfibűn pirítá arcom |
és izmaimra ólomsúlyt rakott. |
És önnön két kezemet meggyűlölve – |
a vágy másnap új korbácsot kapott. |
|
E korbács ott van minden férfiágyban, |
kezébe veszi minden férfi azt. |
És letagadni: gyávaság, hazugság |
a pokolmélyben e halvány vigaszt! |
|
|
5
Hullott a hó, fehéren állt a város, |
mint egy menyasszony, aki megfagyott. |
Megfenyegettem vágyó két kezemmel |
a sok bezárt, függönyös ablakot. |
|
És mint akit a tenger tág mezőjén |
egy szemafornak lidérclángja von: |
szaladva mentem el egy szürke házig |
s felrohantam a lépcsőfokokon. |
|
Ő ottan állt. És várt… Vajon reám várt? |
El nem árulta, csak kezet adott. |
S én: vad pióca teste száz nyílásán, |
szívig kinyílva, némán álltam ott. |
|
A kályhában a szén vörösen izzott |
és ránkvetette ördögi szemét. |
Egy kerevetre ült szendén Miléva |
s a hó az ablakon át bezenélt. |
|
Beszélni kezdtünk. Dadogón beszélni, |
két testtel forgott a szobameleg. |
És képzeletben egymáshoz tapadtak |
a formák… a kis pelyhek… az erek… |
|
És képzeletben átestünk a nászon – |
Ó, képzelet, te vadszemű pribék!… |
… Remegő térddel léptem ki az estbe |
s kacagott rajtam a havas vidék… |
|
|
6
Mi nagyobb kincs: a kényszerű szüzesség, |
mely óvja magát, hogy kéjjé szülessék? |
|
Avagy az érett, megnyitott kehely, |
hol harmatos minden picinyke hely?… |
|
Ki tudja ezt?… Csak annyit tudhatunk, |
amennyi vágy-utat befuthatunk; |
|
amennyi csók a lét fáin kacag. – |
Miénk a sejtelem, a szín, a szag; |
|
miénk a torkot fojtó szenvedély, |
az alkonypírban kigyulladt kedély; |
|
miénk a test, míg hozzá nem nyulunk, |
míg árnyékától megbolondulunk… |
|
És azután?… Jaj nékünk azután! |
Száz jajveszékelés, panasz után |
|
már nem miénk a test, amely köré |
tüzet gyujtottunk! Mi vagyunk övé! |
|
S mint télen havas cserjén a kökény, |
úgy nő a vágy a nőnk szemöldökén: |
|
fagyos, fanyar parancs, amely alatt |
a férfi ólmos rabságban marad. |
|
Még csókol, de a ködhályogon át |
már feszítené roggyant derekát. |
|
De nem lehet. De most már nem lehet! |
Mert ravatallá lett a kerevet, |
|
amely fölött a poklok mécse ég! |
Ide torkoll a kezdet és a vég! |
|
Így kezdődünk és így halunk halált! |
Boldog, ki nyitott kehelyre talált! |
|
De százszor boldog, ki vágyó szívét |
zárt liljom szirmán szakíthatja szét!… |
|
|
7
És minden este odavitt az út. |
A zárt kehely mindjobban meglazúlt. |
|
Gyüjtöttem csókját, mint pénzit a fösvény |
s kinyílt a telt csipők között az ösvény, |
|
ahol kezem remegve, félve járta |
vadorzó útját a tilos határba. |
|
Ó, országok országa: női test! |
Nincs rajtad út, mely vinne egyenest. |
|
Csak csupa rejtek, csupa kerülő. |
És mind egy dús ligetben eltünő… |
|
És csupa völgy és csupa meredély, |
hol siklókon kúszik a szenvedély; |
|
és hol kiszárnyal, hol meg elcsuszik, |
és jaj néki, hogyha megalkuszik! |
|
A vér csak körbe tart, míg jő a tőr |
és víg sikollyal fölhasad a bőr. |
|
S a rabnak tartott vér felszabadúl |
a titkos, rejtett csatornák alúl. |
|
És könnyön, kéjen hetykén tipor át, |
a napvilágra hozva bíborát… |
|
|
8
A gyilkos, aki éles tőrt szorongat |
s öldöklő vágyat szíve rejtekén, |
álarcot visel még a két kezén is – |
ó, emberek, ily gyilkos voltam én! |
|
Megbújva jártam feszült szomjúságom |
zúgutcájában félve, remegőn, |
hogy vad mohóságomnak ferde fénye |
elömlik majd a vágyva vágyott nőn. |
|
Az izmaim, mint hajókötelékek |
az izgalomnak kövér habjain, |
a pattanásig járomba szorulva – |
testemhez nyomtam feldúlt karjaim. |
|
És tőröm is volt. Tőr, amely nememnek |
sokszor dicsőség s könnyű diadal, |
de sokszor szégyen, melynek bús homályán |
e dicsőségbe lelkünk belehal. |
|
E tőrrel toldva, fénylő hatalomnak, |
korlátlan úrnak érezzük magunk. |
S vegyétek el e tőrt – és megbicsaklik |
a térdünk s nyomban enged a nyakunk. |
|
|
9
… Miléva ott ült. Fátylas lázzá bomlott |
a folyós árnyú téli alkonyat. |
Már akkor pecsét égett szűzi testén, |
az ezerráncú dús szövet alatt. |
|
Mint pecsét ég a halálraítélten, |
mielőtt bakó érinti nyakát… |
Odarántottam a plüss-ottománra – |
sikoltott. És… odaadta magát. |
|
Szegény szegényke! Reszketőn didergett |
a csipkedíszes, síma gömbü térd, |
melynek párnái közé férfivágynak |
fekete körme még sohase fért. |
|
S két karja, éles ívbe, mint a szablya |
s a pelyhedző selyemhús kis hasán; |
s két drága mellén a kéj tejszínhabja |
mind elalélt a vágyam zord vasán. |
|
A szűzi arc, torzultan és ziláltan, |
a szűzi test, rángatva szégyenén… |
Csak a sötét haj bomlott ki dicsően |
a boldogság megrablott édenén. |
|
És könnyű, csipkés vásznak összetépve, |
mint lobogó, mit ronggyá dúlt a vész… |
. . Ó, férfiak, tinéktek mit se mond ez! |
Tinéktek egy hódítás az egész! |
|
De nékem gyász volt. Gyász, melynek szövetjén |
a szerelemnek könnyje szertefolyt. |
S magával vitte gyémántját a vágynak, |
melyet a vérnek sodra elrabolt. |
|
S mély szánalmamból koporsót faragtam, |
mert széles törzsű fa a szánalom. |
S e koporsóba fektettem Milévát |
s most temetem és gyenge szám dalol. |
|
És azt dalolja: dédelgesd a vágyad, |
de teljesültét meg ne add neki! |
Mert, ó, az ember önmagát a vágyban |
s a vágyat önmagában szereti!… |
|
|
|