Kaviccsal rakott targoncák kúsznak a |
Fönn a tetőn már májusi bokrétát |
| lenget a koratavaszi szél. |
A három emelet váza, mint egy mammut |
Az! az lesz e ház is, ha az építkezés |
Mammut, óriási harapós állat, |
– a késélű lépcsők – véresre morzsolja |
| és telhetetlen bendőjébe, |
a sötét, pállott zugokba lökdösi |
| áldozatát, a bús mai embert… |
Pallérok, görnyedt kőművesek, homokhordók, |
| elszánt légtornászai a kurta falaknak, |
| meztelen mellel, válluk bronza feszülve, |
| némák, mint a halottak, gép valamennyi csupán… |
| Ám most a Sacré Coeur tornyában, |
a Ménesi-úton a tizenkettőt veri az óra… |
Megállnak a gépek. Egy tapodtat se tovább! |
És a meredélyeken lefelé megindul a pallérok, |
| görnyedt kőművesek, homokhordóleányok |
hosszú rabszolgasora… Bús bábeli emlék… |
És az a fickó, aki még az imént |
fenn lengett az emelet bádogereszén, |
most már alulról, szájtátva, élve, lihegve |
| lesi egy gömbölyű munkásleánynak |
feltűrt és lépteitől libegő szoknyája alól |
Kemény fogsora szétnyíl… de beléharapna!… |
| Lassan előveszi kését, kinyitja, |
s az élesrefent, hosszú pengét mohón belevágja |
Szája csámcsogva falja a kenyeret, |
szeme meg a gömbölyű, krémszinű térdet… |
|
|