Az Istennek bölcsessége mélységes, meglábalhatatlan, utai megtudhatatlanok; ítéleti végére mehetetlenek, az emberi elme azokat fel nem éri; az Isten cselekedeteit csak csudálja; de azt nem kérdheti: miért cselekeszed ezt vagy amazt? Mindazonáltal meg kell azt vallani nagy alázatossággal, hogy minden cselekedetei szentek, igazak; méltatlan senkit ítéletei nem találnak: sőt, igaz ítéletének idején is kegyelmességét abban mutatja meg, hogy az idő szerént való büntetésekkel és nehéz keresztekkel bölcsen magához vezérli a tőle elhajlott, az utairól eltévelyedett bűnös embert.
Az Istennek beszédében bővségesen találtatnak erre világos példák, hogy még a legkedvesebb és szerelmesebb embereiben is az Isten a bűnt büntetlen nem hagyta; sőt gyakorta azokat szokta szorosabban meglátogatni és ostorozni, akik őfelségéhez közelebb járulnak, amint ennek példáját hagyá az Áron famíliájában, 3 Mózes X. 3., azholott ez, amit szólott az Úr, mondván; akik én hozzám közel vagynak, azokban szenteltetem meg, és mind a sokaság előtt megdicsőíttetem. A Szent Pál pedig az Isten bölcs utait így adja elő, Zsid. XII. 6. Akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, valakit fiává fogad.
Az Isten ostora, mellyel a maga fiait, leányit kezéhez tanítja, a nyavalyák és az életbéli sok keresztek: mind az Ó- s mind az Újtestámentomi írásokban sok példájok vagyon erre a keresztviseléseknek terhek alatt csüggedező lelkeknek, hogy az Istennek legkedvesebb szentei is ezen az úton mentenek által az Isten szent színének látására, sőt ez az egy út, amelyen az idvességre juthatunk, amint a Szent Pál előnkbe adta, Cselek. XVI. 22., ezt mondván: Hogy sok háborúságok által kellene nékünk az Istennek országába mennünk. A nyavalyának pedig nagyságát, a keresztnek súlyosságát, maga a kegyelmes és szent Úristen mérsékli mind azt, mennyi légyen, mind azt, meddig tartson, hogy a nyomorult, bűnös embernek gyengélkedő hite egészen el ne fogyjon, s teljességgel el ne vesszen.
Ezen bölcs, nagy hatalmú, igen szent és igaz ítéletű Istennek tetszett az én sok és megszámlálhatatlan nagy bűneimért az én életemet is egész gyermekségemtől fogva mind ez ideig, sok nyavalyák és igen nehéz keresztek alá rekeszteni, annyira, hogy elfolyt életemben ritkán engedett csak pihenést is vennem. Sőt, midőn egyik keresztemet könnyebbítette is, és azt gondoltam, immár megszűnt, hogy erőt végyek, akkor más, és újabb s terhesebb keresztet bocsátott erőtelen vállaimra. Jól vagyon, édesatyám, édes Istenem, hogy engemet ez világgal elereszkednem nem engedtél; ezután is légyen meg mint mennyen, földön, úgy szintén énkörnyülöttem is szent akaratod. Vidd végbe, valamelyek szent felségednek tetszenek, csakhogy drága kegyelmedet éntőlem el ne végyed, hanem adj elégséges erőt, hadd viselhessem szent akaratod szerént mindenekben magamat, és békességes tűréssel hordozhassam keresztemnek súlyos terhét.
Kívántam ez világi sok próbák és kísértetek között folyó életemet igen röviden, és amennyire lehetett, mindeneknek megsértések nélkül leírni: melyben a szíveket és veséket vizsgáló Isten tudja, hogy nem az én feltett célom és szándékom, hogy holtom után másokat kívánnék megmocskolni: távul vagyok az ilyen igyekezettől: hanem inkább ez az én feltett jó végem, hogy lássák meg mások a kegyelmes Istennek nagy erejét az én igen nagy erőtelenségemben. És ha kiknek az Isten nehéz kereszteket ád, vegyék észre azt innen is, hogy a Jóisten soha az övéire olyan próbákat nem ereszt, amelyeknek elviselésekre elégendő kegyelmet is ne adna. Mert én mind testemnek gyenge voltára nézve ezeket a szörnyű nehéz és szüntelen rajtam fekvő nyavalyákat el nem viselhettem volna, mind pedig gyenge hitemnek próbáltatását meg nem győztem volna; hanem mindezeket az én jó Istenemnek kegyelme győzte meg énáltalam: melyekben hasonlatos voltam a Mózes csipkebokrához, amely noha erős tűzben égett, de meg nem emésztetett.
Hogy pedig világi életemnek leírásában némely személyeket nevezet szerént ki kellett írnom, magamon kívül, ezt a szükség így kivánta, mert különben magam állapotját is világosan leírnom nem lehetett volna, hanem azokról is emlékezném, akik között volt életem. De ezt én úgy igyekeztem cselekedni, hogy semmiben lelkem ismeretét meg ne sérteném; se azokat, még akik vétettenek is sokképpen ellenem, valami indulatból meg ne bántanám. Nem is írtam fel az én némely világon kapó emberektől való megbántásomnak még csak dézsmáját is; mert az igen sokra terjedett volna. Nehézségből származott indulatom pedig (adok hálát érette az én Istenemnek) bizony senki ellen nincsen: mert azt az Isten kegyelme által én már mind meggyőztem. Semmi megbántatásomat mindaddig fel nem írtam, valamíg az én édes atyámnak kegyelme által indulatimat megcsendesítvén, békességesen azt meg nem vizsgáltam, hogy józanon tehetnék arról ítéletet. Te is, én Istenem, én szívemnek teljessége, úgy igazgassad ezután is indulatimat, hogy a te dicsőségedet meg ne sértsem, felebarátomat ez írásommal meg ne bántsam, hanem amint kívánom, a te dicsőséged ezáltal is öregbüljön. Ámen.
Születtem ez nyomorúsággal teljes világra, az én Istenemnek jó tetszéséből, Bonyhán, 1700-ik esztendőben, Szent András havának 30-ik napján: mely kalendáriom szerént Katalin emlékezetére rendeltetett. Tetszett azért édes szüleimnek is a szent keresztségnek vize által való megmosattatásomkor ezt a nevet nékem adni, hogy a Krisztus vére által bűnbocsánatot váró hívek közé számláltatván, lenne a Krisztus tagját illető szent életre való serkentetésemre. Hozott pedig a felséges Isten e világra épp tetemekkel, Krisztuson fundált igaz hitben és vallásban való, s ez hazában szép rendben és méltóságban helyheztetett szülék által. Melyért utolsó pihenésemig dicsérlek tégedet, én Istenem.
Mert ugyanis világi s testi életem eredetét vettem gróf bethleni Bethlen Sámuel úrtól*, Küküllő vármegyének főispánja és Marosszéknek főkapitányától, ki Bethlen Jánosnak, Erdély országa főkancelláriusának fia és a nevezetes Bethlen Miklósnak testvéröccse volt. És Nagy Borbára asszonytól, a borsai Nagy Tamásnak édes leányától: kinek a fiúágon, és egész azon nagy famíliának magában vége is szakadott. Mert nem hagyott maga után a famíliát fenntartó fiúmagzatot; hanem három leányokat, úgymint: Nagy Zsófiát, ki házassági élet által köttetett volt Dániel Péter úrhoz, Nagy Klárát, kinek férje volt gróf Bethlen Elek, és Nagy Borbálát, ki a tisztességes házassági életre adatott volt gróf Bethlen Sámuel úrnak, 1683. esztendőben. Kiknek huszonnégy esztendőkig együtt való kedves házassági életek által e világra születtenek Bethlen István, ki megholt 1686. esztendőben, Klára, ki megholt 1691-ben, György, ki maga meghalván, két fiai maradtanak, Ádám, Sámuel, Imre, én Kata és Farkas, kik ötön még Isten kegyelméből életben vagyunk.
Neveltettem azon édesatyai és -anyai kezek alatt, szintén 1708. esztendei böjtelő havának hetedik napjáig; midőn Isten bölcs tetszéséből és senkitől nem függő szabad akaratjából, édesatyánkat, gróf Bethlen Sámuelt kiszólította ez árnyékvilágból Szebenben, ki is temettetett el Keresden. Ekképpen tetszett az Úristennek még kisded koromban a gyámoltalan árvák seregébe béírni és egyszersmind mintegy előre jelül adni, hogy életemnek jobb részét árvaságban kellene eltöltenem.
Az akkor már egynehány esztendőktől fogva Rákóczi Ferenctől indíttatott és fennforgó háborúság igen nehézzé tévén az özvegyeknek és árváknak sorsát, köttetett vala édesanyánk az másodszori tisztességes házassági kötél által báró Haller István úrhoz, az ország akkori prezidenséhez, ki is lévén* idegen vallású, lehetett volna sok kesergettetésemre, sőt gyermeki időmhöz képest lelki nagy káromra is; de az örökké áldandó Isten, azt a jólelkű urat úgy igazgatta, hogy nemcsak nem ellenzette azt, hogy vallásunkon való tanító légyen házában mellettünk, hanem maga gyermekeit is az által taníttatni kívánta. Szent kezeidet csókolom, édesatyám, ebben a te irgalmasságodra emlékezvén; ó, mely csudálatosok a te cselekedeteid a tiéid körül, az ő jovokra mindenekben felsegéljed az idvességre.
Annak utána neveltettem az édesanyai gondviselő kéz alatt, szintén az 1717. esztendőnek Szent Mihály haváig, azon hónak tizennegyedik napján, mind magamnak, s mind testvér kedves atyámfiainak akaratjok ellen, idvezült édesanyámtól adattam soha eléggé meg nem siratható keserves házasságra, vallásomon kívül valóhoz. Mely házasságban, férjem mind szép úri familiájára nézve, mind pedig maga személyére nézve illendő és elegendő szerencse is lett volna, ha velem azonegy hitben és vallásban való lett volna. De másként lévén a dolog, az által a házasság által mind ez mái napig való szörnyű nagy bánatra és kísértetre tétettem ki: mivel hogy ez felemás házasságnak keserű gyümölcsét szüntelen kóstoltatta Isten énvelem. Noha pedig édes szülőanyámtól magamnak teljes akaratom ellen adattattam ez szerencsétlen házasságra; én mindazáltal ebben senkit nem okozok; hanem megismerém az Istennek igaz utait: mert jól tudom én azt, hogy kisebb dolog is az Isten végezése nélkül véghez nem mégyen. Ez volt irántam is az őfelsége szent tetszése, hogy én ez szörnyű kísértetekkel küszködjem. Légyen ezután is az ő szent akaratja szerént minden dolgom.
Ez én lelkem keserűségét szerző házasságom pedig eszerént ment véghez: Az 1717-ik esztendőben lévén az törökkel való hadakozás Nándorfejérvár táján, ez hazában igen nagy félelem volt a pogányok béütésétől, aminthogy bé is ütöttenek Besztercénél a tatárok, és egynehány vármegyékben igen nagy rablást és sok károkat tettenek. Minden úri rendek azért városokba költöztenek lakni, az bátorságosabban való megmaradásért, amelyet cselekedett idvezült édesanyánk is: ki Szebenben lakván velünk együtt, ott gróf Haller László kezdett engemet magának kéretni a házassági életre idvezült édesanyámtól; kit is gyermekségétől fogva, mivelhogy mostohafia is volt, igen szeretett.
Nem lévén nékem semmi kedvem és hajlandóságom ez idegen vallású személlyel való házassági életre, ez jelenvaló világ szerént jó szerencsémnek elmellőzését idvezült édesanyám igen sajnálotta, melyre nézve alattomban egyetértett Bíró Sámuelné Dániel Klára asszonnyal, aki atyafiú is volt, hogy valami mesterséggel akaratomat hajtsa az jelenvaló alkalmatosságnak kedvelésére; nem is múlatott el semmit egy egész hónapnak eltelése alatt, amivel meg nem próbált volna, de engemet arra nem vehetett. Végre kedves testvérbátyám, Bethlen Ádám uram, megtudván ezen kísérgettetésemet, szembefogta, és igen keményen megdorgálta Bíró Sámuelné asszonyomat, mondván: micsoda lelkiismerettel munkálódja idegen vallású férjhez való menetelemet? Rendeletlen dolog, amelyre akar venni. Vévén azért eszébe, hogy kedves atyámfiainak ezen egyenetlen házasság nem tetszik, megszűnt a közbenjárástól, és soha többé azt nem folytatta.
Azután gróf Haller László vette fel közbenjáróul Köleséri Sámuelt, akkori feleségével, Bethlen Judit asszonnyal, akit is minthogy igen okos és nagy tanácsú embernek tartottak abban az időben, jovallását igen bé szokták volt venni és követni. Ennek tanácsa, melyet adott édesanyámnak, rontott meg engemet is; mert járván ezen dologban minden haszon nélkül, egy vasárnap estve a jegygyűrűt elhozta, és idvezült édesanyám kezénél hagyta, melyben én semmit nem tudtam: ki is, egy ideig magánál tartván, végre ily kemény és engemet megrettentő szókkal kezembe ád: Ha gyermekemnek akarod hogy tartsalak, ezt a gyűrűt vedd el; ha pedig nem, én soha tégedet gyermekemnek nem tartalak, és mindenemből ki is tagadlak. Ó, kemény szók, világ jovaival élni akaró ifjúi elméhez, édesanyjához mindenben engedelmességet mutatni kívánó, s efféle próbákhoz szokatlan leányhoz! Mit tudtam azért tenni, még visszaszólani is nem mervén, a gyűrűt elvevém. Ó, szerencsétlen óra! amely másoknak nagy örömet szokott szerzeni, nékem szerzett kimondhatatlan keserűséget és szomorúságot; mert elszemlélvén a kétféle vallásúak különböző isteni tiszteleteket*, könnyen felháborodó életeket, és efféle házasságnak egyéb mérges gyümölcseit, oly nagy kísértetben és gyötrelemben voltam azon az egész éjszakán, melyet leírnom nem lehet. Úgyhogy azt látván idvezült édesanyám is, magát a keserves sírástól ezen dologért nem tartóztathatta. Mégis mindazonáltal, hogy a gyűrűt visszaküldje, siralmas kérésemmel is arra nem vehettem, sőt végre oly keményen megfeddett, hogy többé meg sem mértem említeni. Ó, én ifjúságomnak Istene! aki megengedted, hogy ily kísértetbe essem; de nem engedted, hogy abban elvesszek, a te irgalmasságodról emlékezem, légyen áldott a te szent neved örökké!
Ennyire menvén a dolog, kedves testvér atyámfiait kértem arra, hogy lennének munkások ez kelletlen szövetkezésnek felbontásában, hogy valamiképpen ez tökéletességre ne menjen. El is követett mindent, kedves testvér atyámfia, Bethlen Ádám uram, mint nagyobb atyafi, mind idvezült édesanyánk előtt, mind másutt, de amit a bölcs Isten végezett, azt az halandó ember el nem bontja.
Egyetértett azért a gróf Haller László atyafiaival, akik hasonlóképpen ellenzették azt, hogy idegen vallásút ne vinne famíliájokba az atyjokfia, s eszerént el ne venne. Véghez is vitték azt egyezett akarattal az akkori pápista püspök előtt (ki is volt Martonfi Márton), hogy minden szerzetbéli papoknak parancsolatot adna ki, hogy minket külömben egybe ne eskessenek, hanem ha én pápistává lészek. Ez parancsolat mindenfelé kiment az országban.
Azonban Szebenben hirtelen pestis kezdetvén, onnan az úri rendek elszéledtenek. Idvezült édesanyám is velem együtt kiment Rétenbe; Haller László pedig Fejéregyházára. Én is voltam immár nagy szívbéli örömben, hogy az Isten a püspök parancsolatja által elbontotta, s éppen nem is gondoltam, hogy ez már soha is meglehessen. De szemléld el, mint nem tehet az ember semmit, mely kevés ideig tartott az én örömem, s vége szakadt reménségemnek.
Egy udvarhelyi tudatlan barát szintén koldulni kiment volt akkor, midőn a püspök parancsolatja érkezett Udvarhelyre, s ő abban semmit nem tudott. Ez egy szombaton estvére érkezett Haller Lászlóhoz Fejéregyházára, ki is valamint én vártam a tőle való megválást, úgy kereste minden úton-módon a velem való egybenkelést, figyelmezvén az alkalmatosságokra. Beszélget azért a baráttal, és alattomban kitanulja, hogy a barát semmit nem tud a püspök parancsolatjában. Megörvend azért, remélvén ezáltal szándékának végbenvitelét. Mindjárt akkor éjtszaka Rétenbe tudósítja titkon az idvezült édesanyámat, hogy immár pátert kapott az esketésre. Idvezült anyánk is Keresdről mindjárt hívatta testvér atyámfiait, Mohából Petki Nagy Zsigmondot, vasárnap estvére azért mindezek jöttek Rétenbe, odajött Haller László is, de én, mint légyen a dolog, akkor abban semmit nem tudtam. Már hétfőn reggel, midőn mindnyájan felköltünk volna, a püspök parancsolatjával egy hajdú elérkezett, melyet a barátnak írt volt. Ezt senki más nem tudta, hanem gróf Haller László és egy Szarka Zsigmond nevű inspektora; ismét Petki Nagy Zsigmond, ki is titkon idvezült édesanyámnak megjelentette, hogy azért bátyámuramék ezen dolgot ki ne tudhatnák, és meg ne gátolhatnák, engemet nagy hirtelenséggel előállítának, és megesküdtetének, három vagy négy szóból álló esketéssel, minthogy amely dolgok vallásom ellen voltak, azokat én el nem mondottam. Mindaddig én el nem tudtam azt hitetni magammal, hogy az Isten ezen rendeletlen házasságot megengedje; mert gyermekségemtől fogva irtóztam a pápista vallástól; de úgy tetszett Istennek, hogy az én gyenge hitemnek megpróbáltatására megengedje ezt így lenni.
Mindenekelőtte ez az esketés lett volna, még azelőtt kedves testvér atyámfiai félvén attól, hogy semmiképpen ez egybekelést el nem ronthatják, vettenek volt erős kontraktust* gróf Haller Lászlótól, melyben erős hittel lekötötte magát, hogy soha vallásomban nem háborgat, és ha gyermekeink lésznek, a fiú pápista, a lány reformáta vallásban neveltessék.
Elvégezvén a barát az esketést, megadták néki a püspök levelét, de már késő volt. Én ezen dolognak végbenmehetését, emberi mód szerént szólván, tulajdonítom Nagy Zsigmondnak, mert ha kedves bátyám uraméktól el nem titkolta volna a püspök parancsolatjának ottlétét, az véghez nem mehetett volna.
Nagy szaporasággal azon nap meglészen a lakodalom is, hogy inkább megváltozás a dologban ne lehessen. Ezek így meglévén, látván idvezült édesanyám, mely nagy szomorúsággal és kedvetlenséggel vagyok, maga házától el nem eresztett egy egész hónap alatt, azholott könnyebben tölt ugyan kedves atyámfiaival az idő; de azután Fejéregyházára mentünk, azhová is elkísértek volt kedves atyámfiai, kik nemsokára elhagytanak, s én maradtam csak idegen vallású férjemmel. Felette keserves napjaim voltak azok, melyekben az én Istenemet, amint kívántam volna, nem tisztelhettem: mivel az udvarban isteni szolgálatot tétetni meg nem engedték: templom ugyan volt a faluban, de minthogy ott négy pár református embernél több nem volt, a pap is csak éppen az eklézsiához hasonló volt, úgyhogy lelkem fájdalmával kellett a templomba mennem; mindazáltal, akármely nagy kedvetlenséggel is, de mindenkor csak elmentem, hogy annál inkább reménséget az idegen vallásúak irántam ne végyenek. Az én férjem pedig, lévén az édesanyámtól is nagy függése, vallásom iránt nem szólott, sőt papjainak is, hogy ne szóljanak, megparancsolta.
Kevés idő múlva mentünk Hévízre, azhol töltöttük karácsont is, de nékem ez is keserves karácson volt, mivelhogy az istenfélő jó házasok szokások szerént együtt az Istent nem tisztelhettük, mert az én uram Fagarasba ment első napján isteni tiszteletre. Ebbéli szomorúságomat látván idvezült édesanyám, akkor kezdette jobban eszébe venni, minémű kísértetbe ejtett engemet; melyért azután maga is egész világból való kimúlásáig felette gyötrődött és siratott, de immár ezt megfordítani nem lehetett.
Mentünk újesztendőre Rétenbe: onnan idvezült édesanyánk Kolozsvárra vitte a kollégyiomba Bethlen Farkas öcsémuramat; mi pedig mentünk Fejéregyházára. Hoztanak volt Martonfi püspöktől az én férjemnek, még Rétenbe létünkben, levelet, melyben a püspök a maga akaratját, mit fogna elkövetni, megírta volt; de ezt Rétenbe eltitkolta, mert jól tudta azt, hogy ha kimondaná, engemet az én idvezült édesanyám véle el nem eresztene.
Fejéregyházára érkezvén azért, látom az én uramnak igen nagy kedvetlenségét, de miért lényeg, az okát nem tudhattam: hanem egykor azt kezdi mondani: Én félek attól, hogy tégedet valami bú fog érni. Én ezt hallván, mindjárt így gondolkodtam, hogy talán az idvezült édesanyám betegsége iránt hallott valamit, kinek is immár egészsége igen meg kezdett volt gyengülni, melyre nézve erősen megszomorodom. De vévén észre, hogy min ijedtem meg, monda osztán: Nem az a bú ér, hanem az, hogy a püspök küldi reád az udvarhelyi gárdjánt nehéz követséggel. Melyre mondék: Bizony oly követséggel küldheti, hogy vészen választ. Hazaérkezésük után négy vagy öt nappal, egy estve elérkezik a gárdján a követséggel. Az én uram előre béjövén az én házamba, kért erősen, hogy érette ne feleljek keményen. Fogadám én is, hogy valamire az Isten segélt, tiszta indulatból véghezviszem.
A gárdján béjövén az én házamban, elkezdi hosszas orációját, melyet előre elkészített volt, hogy engemet megkövessen, minthogy az új esztendő kezdetében ilyen kedvetlen hírrel kellett hozzám jőni. Én elunván hosszas kedvetlen magamentegetését, mondék néki: Kegyelmed ily hosszasan engem ne kövessen, hanem mondja el, amit kegyelmedre bízott a kegyelmed elöljárója: mert én úgy gondolom, hogy amely dologról kegyelmed azt gondolja, hogy énnékem szomorú kedvetlennek fogna tetszeni, az énnékem igen kedves és örvendetes fog lenni. Melyre monda, hogy az felette kedvetlen: mert méltóságos püspök uram nagyságodat énáltalam tiltja, hogy együtt ne lakjanak, mert nem igaz házassági életben vagynak. Erre én felelém: Szeretném tudni, mi okon nem élünk mi igaz házassági életet. Mert, úgy monda: nem igazán tette le nagyságod a hitet; sok elmaradott benne, amit el kellett volna mondani. Felelém erre: Hiszen a kegyelmed keze alatt lévő barát esketett meg, miért volt ő olyan tudatlan szamár, hogy még azt sem tudta, hogy kell esketni? Erre osztán nagy szánakozással mondja: Jól mondja nagyságod, mert ő vétett benne, melynek el is vette jutalmát; de ugyancsak nagyságod azzal meg nem menekszik; s hogy engemet megijeszthetne, krokodilusi szemekkel szánakodott rajtam. Kérdi osztán, mi választ adok, hogy vigyen? Én mondván nékie: köszöntse kegyelmed méltóságos püspök uramat én szómmal, és mondja meg: Minthogy magam szabad jóakaratomból bizony soha idegen vallásúhoz nem mentem volna, s ide is jószívvel nem jöttem; azért tiszta szívemből való örömmel visszamégyek; mert tudom azt, hogy az én édesanyám engemet, amíg Isten élteti, jószívvel lát maga mellett, s ha az Isten kivészi is e világból, kevés jószágom ugyancsak lészen, abból élek Istennek. Mikor látta volna, hogy nem az ő gondolatja szerént vagyon az én elmém, és amivel ijeszteni kívántak volna, azt én nagy örömömnek tartanám, kezdi mondani, hogy példátlan dolog volna az, és ő engemet igen szánna, melyre nézve kíván tanácsával is éltetni, s a püspök előtt is e dolgot csendesíteni, csak én is végyem bé az ő jó tanácsát, mert eddig sajnálotta kimondani nékem, de még nagyobb dolog is vagyon: mert az én uramnak halál vagyon a fején, miért eskütt meg velem úgy, hogy én pápista hit szerént meg ne esküdném. Ezen bosszúsággal és haraggal eltelvén, mondék néki: Csudálkozom kegyelmeden, hogy ilyen haszontalansággal akar elhitetni engemet, mintha én az afféle bolondságot elhinném, de ha szintén lehetne is, hogy egymás után tizenhétszer elütnék a fejét, lelkem elvesztésével soha életét meg nem tartanám.
Néki minden jovallása és szemtelenkedése azon volt, hogy én lennék pápistává, mikor látná, hogy semmire sem mehet, azon kért, hogy avagy csak ígérjem reá magamat, hogy ha a pápista vallást igazabbnak fogom ismérni, arra állok. Melyre én azt feleltem, hogy eb kötelezze kegyelmednek semmire is magát; mert ha én igazabbnak ismerném a pápista vallást, úgy nem az én férjemért, sem nem a kegyelmed jovallásáért, hanem az igazságnak ismeretéért lennék én pápistává, de azt sem kegyelmed, sem más nem éri, hogy én vallásomat elhagyjam.
Ugyancsak ő, mint szemtelen és arra régen elkészült lélek, meg nem szégyellvén magát, mikor látta volna, hogy elő nem mehet szándékában, az Isten beszédéből, minthogy ahhoz semmit sem is tudott, nem is kívánt szólani; maga azt mondotta; én nagyságoddal a Szentírásból nem kívánok szólani, hanem csak a külső dolgokból, noha ahhoz is tudnék, oly dolgokat kezdett beszéleni az embernek magamegtartóztatásáról, életének tiszta vagy tisztátalanságban való eltölthetéséről, amelyeket a keresztényi szemérmetesség, nem engedi, hogy leírjak: vett ő is oly feleleteket szemtelenségéért, hogy azután megvallotta némely református emberek előtt, hogy készebb volna akármi nagy dolgot cselekedni, mintsem többször énnékem valami követséget hozni. Utoljára ismét kérdi: Már mi választ vigyen a püspöknek? Egyszer megmondottam (felelék reá), érje bé véle, velem kegyelmednek már semmi beszéde nincsen, püspök uramnak is velem nincsen semmi dolga. Ezen vége szakadott velem való beszédének, s szemtelenkedve elment előlem: többször ezt az utat nem is próbálták.
Míg Isten éltette édesanyámat, addig többire ott volt lakásunk, s az próbálgatásra is alkalmatosság nem volt; de ó, mely igen kevés ideig lőn ez: mert 1718. esztendőben, pünkösd havának tizenkettődik napján, Isten őfelsége Hévízen ez árnyékvilágból kiszólítá. Mely nékem éppen lelkemig béható nagy keserűségemre lőn; mivelhogy addig volt kire vetnem szememet, ha talán férjem vallásomért igyekezett volna háborgatni. Ezen való keserűségem és siralmas gyötrődésem, lévén egyszersmind nehezes állapottal is, annyira elerőtlenített, hogy ugyan a betegség által az ágyba szegeztetném.
Azon esztendőben édesanyánk temetésére mentünk Keresdre; azholott a temetés alkalmatosságával a fájdalmak kötelei környülfogván, hosszas kínaim után, kettős fiakkal megbetegedtem: mely betegségben, mind testemnek gyenge volta miatt, mind az egyszersmind reám tódult lelki és testi nyavalyák s keserűségek miatt, annyira elerőtlenedtem, hogy minden emberi reménség kívül volt életem tétetve. Öregbítette nyavalyámat az is, midőn láttam, hogy gyerekimet idegen vallású pap kereszteli meg. Kiket az én uram Rétenbe vitetvén, keresztelték az elsőszülöttet Sámuelnek, Pálnak a másikat.
Keresden feküdtem kedves bátyám, Bethlen Ádám uram házánál, ki is kedves ángyomasszonnyal és több testvér atyámfiaival, olyan súlyos nyavalyámban, hozzám igen szorgalmatos gondviseléssel láttatott. Mely gondviselésekért az Úrnak áldása légyen őkegyelmeken. Voltanak itt mellettem igen jó lelki orvosok is, kik a temetésre oda gyűltenek volt; azok között volt tiszteletes Nádudvari Péter uram is, ez előtt édes szüléimnek udvari prédikátorok; aki éjjel és nappal szorgalmatos volt körülöttem. Tetszett azért a mindeneken szabadoson uralkodó Istennek, minden emberi erő és reménség felett, még az én életemet nyújtani, s ez súlyos betegséget könnyebbíteni.
Három hetek múlva azért nyavalyáim könnyebbülvén, fekve elvittek Fejéregyházára, azhová eljöttek kedves atyámfiai is; de itt lelkemnek felette való nagy fájdalmával töltenek napjaim, mivel hogy három hónapokig ágyamból felkelnem nem lehetett, és mikor leginkább arra szükségem volt, s kívántam, isteni tisztelet nélkül kellett lennem, mindaddig, míg Isten meggyógyított, hogy templomba járhatnék.
Ezen betegségemben történik körülöttem ilyen dolog. Maradott volt még hátra az én uramnak gróf Haller János úr testvérbátyjával valami osztozása, melynek eligazítására hívattatott Dallacra, aminthogy el is ment a Margit-napi medgyesi sokadalomra. Gyűltenek volt akkor oda több úri atyafiak is, a fennmaradt osztozásnak eligazítására bémentek Medgyesre, azhol volt gubernátor Kornis Zsigmond úr, Kornis István, Haller György, Petki Dávid uramék; az én uram lévén igen vidám, rendes tréfájú, magát kedveltető ember, minden atyafiai szerették: azért el is vitték magokkal együtt Balázstelkére, onnét Abasfalvára, kérdezték egyéb beszéd közben, ha lehet-é reménség hozzám, hogy vallásomat elhagyathassa velem? Azt felelte: Nem vette észre semmi hajlandóságomat. Itt, ki egyre, ki másra, tanította, hogy mit cselekedjék velem, hogy annál hamarább eltántoríthasson. Ó, én Istenem, te erősítettél meg engemet mindezek ellen! Kornis Istvánné, Gyerőfi Borbára, ki atyámfia volt, az atyafiság jussán adott az én kísértetésemre ilyen tanácsot: Édes sógor uram! Öcsémasszonnyal most gyermekágyában bánjék kegyelmed igen keményen, minthogy már édesanyja is megholt, nincs kihez folyamodjék, a testvér atyafiak is távul vagynak tőle; ne kedvezzen kegyelmed semmiben; mikor látja kegyelmed, hogy alunni akar, akkor dörömbözzön jobban: ne kérdje, ett-é, annál inkább az asztalról ne gazdálkodjék, maga néha menjen bé, de ne igen szóljon hozzá, mutassa kedvetlenségét, reggel ne tudakozza, volt-é nyugodalma? sat. Ha találja kérdeni: miért kedvetlenkedik kegyelmed? azt kell felelni, elég van nékem miért kedvetlenkedjem, soha addig jókedvem sem lészen, amíg vallásodat el nem hagyod. Ez a legjobb út az öcsémasszony megtérítésére, engemet is így térített volt meg a szegény uram, Gyulafi László. Ezt a tanácsot a több atyafiak is mind helybenhagyták, és javallották, hogy csak cselekedje, igen jó lészen.
A gubernátor, Kornis Zsigmond úr papja, kit hívtak Létainak, ez különböző tanácsadásokat sokáig elhallgatván, végre ekképpen szólott: Én a nagyságtok tanácsadását mindvégig elhallgatám: de ezeket lelkem szerént nem jovallom, hogy az úr megpróbálja, sőt azt tanácsolom, hogy mindenben kedvezéssel és utánajárással légyen az úr, ha valamire akar menni: mert ha aszerént cselekszik, amint nagyságotok tanácsolá, úgy el fog az asszony idegenülni, hogy nemhogy lelki egyesség lenne, de a testi egyesség sem lészen meg. Mert nagy famíliája, jószága is vagyon, odahagyja az urat, még véle sem fog lakni: megválik osztán, mit csinál az úr.
Az én uram Meggyesről hazajövén, mindenben az atyjafiai tanácsadások szerént kezdi magát viselni. Béjött néha a házba, amelyben feküdtem; de szüntelen való nagy kedvetlenséggel, mely tartott egynéhány napokig: én is nem sokat szólottam hozzá, hasonlóképpen alkalmaztatván magamat, látván, hogy nem sokat hajtok a kedvetlenségére, önként maga kibeszéli kedvetlenségének okát, aszerént, amint feljebb (31, 32) le vagyon írva. Melyet én hallván, mondám: Ez első dolog ugyan, hogy kegyelmed az atyjafiai rossz tanácsokra ezeket cselekedje: de úgy gondolom, hogy ha én ezt így elszenvedem, többször is meglészen, sőt nagyobb mértékben el fogja kegyelmed követni azt. Kegyelmed azt maga is tudja, hogy énnékem erős kontraktusom vagyon kegyelmedtől, hogy ha vallásomban háborgat, elhagyhassam. (18) Azért tudtára légyen kegyelmednek, hogy mihelyt ez Isten annyira való erőt ád, hogy ágyamból felkelhessek, kegyelmeddel bizony nem lakom. A gyermekeket, minthogy fiak, és a kontraktus szerént is kegyelmedet illeti, itthagyom, lássa kegyelmed, mit csinál vélek. Erre azt mondá: úgy is mit nyersz véle, mert az én vallásom szerént el nem választanak tőlem. Én arra nagy keserves szívvel azt felelém: Ez az igaz Isten, akit én gyermekségemtől fogva tiszteltem, és mostan is tisztelek, cselekedje azt a nagy irgalmasságát énvelem, hogy esztendő ilyenkor légyünk elválva egymástól, végyen el az Isten vagy engemet, vagy kegyelmedet. Melyet a nagy irgalmasságú Isten meg is cselekedett.
Látván, hogy én micsoda eltökélett szándékkal vagyok, szép szóra kezdi venni a dolgot, és mondani, hogy bánja a Kornis Istvánné asszonyom rossz tanácsán való elindulását. Akkor mondá ki osztán, hogy Páter Létai micsoda (31) tanácsot adott volt, s igen bánja, hogy azt meg nem fogadta, s ekképpen csendesíté le elmémet. Azután engemet soha nem háborgatott, sőt elő sem hozta vallásomat egyezernél többször, hanem egy betegségében, de akkor is mindjárt megbánván, megkövetett róla.
Minthogy abban az időben a pápisták magok házoknál udvari papot nem szoktak volt tartani, úgy az én uram sem tartott, sőt mikor papjai jöttek is, erősen oltalmazta, hogy valamit ellenem ne szóljanak. Minthogy pedig az ember vélek a Szentírásból nem beszélhetett, mert azt ők kerülték, azért én is azt a módot vettem volt fel, hogy ha ellenem szólottak, mentől keményebben és vastagabban kívántam nékik megfelelni; melyre nézve ők is nem merték igen nagyjára beszédbe elegyedni velem, akik pedig még nem ismertek, az én uram mindenkor megmondotta, hogy az Istenért ne szóljanak ellenem, mert igen meg szoktam felelni. A csudatételeket is megmondotta, hogy ne beszéljék előttem, mert én nem hiszem, osztán s csak csúfolódom véle.
Egy barát, éppen nagy böjtben lévén ott beszéd asztalnál, az húsvétra megszenteltetett báránynak és egyéb szentelt eledeleknek erejekről, a többi között, azt a csudálatos hasznát is mondá, hogy egyszer a megszenteltetett báránynak csontjából egy tóba esett volt valami részecske, s mindjárt a tóban lévő békák mind elnémultak, úgyhogy mindez mái napig is azon tóban egy béka sem rekeg. Melyre én is nevetvén mondám: Bizony igen akarom, hogy kegyelmed ilyen jó orvosságra tanított, mert én is eluntam itt a békák énekléseket hallgatni. Akkor is az én uram mindjárt mondá: Az Istenért, atyámuram, miért beszél kegyelmed a feleségem előtt ilyeneket; mert ha csak szert tehet reája, bizony megpróbálja.
Eltelvén a böjt, húsvétra egy magyarországi atyjafia az én uramnak, Haller Imre, ki is igen nyughatatlan, vásott természetű ifjú volt, odajött, voltak más pápista emberek is, első napján az innepnek én a templomba mentem; elmentek ők is a magok templomjokba, azholott hamar általesvén a misén, a templomból visszamentenek, hosszas böjtjök után alig várták, hogy húst ehessenek, késő volt az ebéd készülését várni; hanem a szentelt ételekhez csak sietve leültek, a szent borból jól ittak, annyira, hogy mikor én a templomból hazamentem, a sok szent eledelekből úgy laktak volt, hogy a szent kaláccsal már egymást hajigálták. A szegény barátot majd megütötte a guta bújában, hogy a szent dolgokkal ennyire visszaélnek: szedte mindenfelől a búlátott a szent morzsalékokat, hogy a tűzbe vethesse: eleget protestált, hogy kárhozatos vétek azt elhullatni; de minthogy már jóllaktak volt, arra semmit sem hajtottak. Én is meghagyom egy legénynek, hogy a bárány szent csontjából vagy két darabot szerezzen, minthogy a külső cselédeink, egyen kívül, mind reformátusok voltanak; a szegény barát sem vigyázhatott mindenfelé, két jó vastag csontot az inas eldugván, béhozott hozzám; melyeket a fejéregyházi kerítésből kétfelé bévetettem a tóba, hogy a békák megnémuljanak. Mikor estve vacsoránál ülnénk, és a békák is nagy rekegéssel szólanának, kezdém a baráttól újabban kérdezni a szentelt csontok hasznait, melyből az én uram gyanítván a dolgot, kezdi tudakozni, talán megpróbáltam: melyre mondám, hogy meg, minden bizonnyal. Ezt hallván a szegény barát, igen megháborodik, és azon kezdi erősen az én uramat kérni, hogy ezt a csúfságot el ne szenvedje. De monda néki: Akkor is megmondottam volt kegyelmednek, hogy ne beszéljen olyan héjábavalót, mert én igaz pápista ember vagyok, de mégsem hiszem el az ilyen bolondságot, hát a feleségem hogy hinné.
Nemsokára azután Szebenbe mentünk, a szebeni jezsuiták superiorjok akarván élni az alkalmatossággal, és megvizsgálni, ha vagyon-é valami hajlandóságom vallásokhoz, küldött hozzám, uramnak otthon nem létében, egy tanult jezsuitától, egy kis spanyol rézkeresztecskét; melyet a pápa hétszer szentelt volt meg; melyet igen hosszas ahhoz alkalmaztatott orációval hasznait előszámlálván, nékem ajánlott. Látván én, hogy nincs miért kapjak rajta, mondék néki: Köszönöm a superior páter jó akaratját: ha valami szép drágaköves keresztet küldött volna őkegyelme, jószívvel elvenném; de ennek a kis réznek nem láthatom által, mi hasznát vehetném, azért el sem vészem. A jezsuita kezdi ismét hasznait számlálni, mely a többek között ez igen nagy, hogy mikor égiháború vagyon, jégeső jő, ha eleibe kitészik, el kell fordulni a jégesőnek másfelé, kár nélkül. Erre felelék, hogy ha ilyen nagy haszna vagyon, igenis elvészem, s köszönöm az őkegyelme jóakaratját. Mikor szintén elvenném, az én uram éppen akkor lépék bé az ajtón, s kérdi, mire való az a kereszt? És megmondám mind a hasznát, mind pedig, ki küldötte; ki is fordulván a jezsuitához, így szóla néki: Az Istenért, atyámuram, miért adta kezében, mert ezzel ő csúfságot fog űzni. Mondék arra, hogy csúfságot nem űzök; de ha a szükség kívánja, megpróbálom, micsoda hasznai légyenek.
Fejéregyházára kimenvén, csakhamar a hétszer szentelt kereszt hasznára igen reászorulánk, mert igen nagy égiháború támadván, nagy zúgással való jégeső jött. Én is kitévém a hétszer szentelt keresztet, éppen szembe az esővel, amint jött; nagy jégeső lőn, mely az egész határt elverte, a majorságot is, valamelyet künn kapott, mind megölte; mikor az eső és zápor lecsendesedett volna, minthogy azt is mondotta vala a jezsuita, hogy olyankor egybenhorgad, s azután újabban úgy egyenesedik fel, mondám az én uramnak, a hétszer szenteltetett keresztet én kitettem, mihelyt a zúgását hallottam a jégesőnek, látom, sokat használt, már megnézem, ha öszvehorgadott-é a szentség miatt, de szintén olyan egyenesen és laposan találtam az ablakon, mint azelőtt volt. Az én uram odafordulván, tőlem elkapta, de én sem bántam; mert immár minden hasznait kitanultam volt. Így jártak azért mind a szentelt báránycsonttal, mind a pápától hétszer megszenteltetett spanyol kereszttel. Valamint az igazságot sokáig eltakarni nem lehet, úgy a hazugságot sem.
Minthogy akkor másforma idő volt, az én uram is nem volt akármit vaktába hívő pápista, valamikor odahaza volt, mindennap, egy váradi Bibliája lévén, azt olvasta szorgalmatosan; ugyanaz is volt az oka, hogy akármi beteg barát álmodta csudának nem hitt. Énnékem is tőle több vallásomban való megháborításom nem volt, melyért Isten nyugossza meg őtet. De én is azért áldom, míg élek, az én Istenemet, ki nem engedte, hogy az én gyenge hitem nagyobb próbákra menjen, tudván az én gyengeségemet; sőt előre oly kegyelmes gondot viselt, hogy hosszas együtt való lakást nem engedett. Mert ha élt volna, amint változott attól fogva e nyomorult hazában az állapot, aminémű gyűlölségesekké lettenek a pápisták előtt a reformátusok, lehetetlen hogy felette való kísértetre ne jutottam volna, igaz apostoli katholika vallásom mellett: mivel hogy néki is a mostani világhoz kellett volna magát szabni, s még akaratja ellen is megháborítani. De az Isten könyörült énrajtam csudálatos bölcsessége és kegyelmessége szerént.
Ez hazában 1719. esztendőben, a pestis nagymértékben uralkodván, mindenfelé elkezdődött a mi jószágainkban is, mind Rétenben, mind Hévízen, s minket szorított Fejéregyházára, azhol még nem volt. Ott lévén mi, az én uramat pünkösd előtt egy héttel, estve a hideg erősen kileli, s naponként rosszabbul is kezd lenni, úgyhogy eszén kívül is sokat beszélene. De én afféle dolgokhoz akkor nem tudván, meg sem gondoltam, hogy pestis légyen. Volt Meggyesen egy híres borbély, ki belső kúrával is szokott volt orvosolni, én ezt elhoztam, ki is pestisnek lenni mindjárt megismerte; de senkinek akkor semmit nem szólván felőle, nagy szaporán elébb állott onnét.
Nehezedvén naponként, kívánta látni gróf Haller János urat, testvérbátyját; de az úr nemigen kívánta az öccsét meglátogatni, félvén attól, ha pestis talál lenni. Pünkösd másodnapján, Bethlen Imre bátyámuramat kezdé emlegetni az én uram, olyformán, hogy imádkoztatná; de bátyámuram ott nem volt. Vetődött volt oda egy barát, de midőn látná, hogy halálozó félben vagyon, megijedett tőle, és azt mondotta: ő bizony ott nem lészen; mert ő még soha halálos beteg mellett nem volt, s ha mindeneket rendesen véghez nem viszen, néki sok penitencia tartása lészen érette: én is jó szívvel dolgára bocsátám, nehogy bűnbe essék nyavalyás, a tudatlanság miatt. Másokat a házból kirekesztvén, marad velem csak egy nemesasszony és az öregasszony, magam kezdém imádkoztatni. Kedden ebéd után, szeredán virradtig semmit nem aludt, hanem utánam szüntelen imádkozott: szépen vallást tétettem véle, hogy csak egyedül a Jézus Krisztusnak tökéletes elégtétele és közbenjárása által kíván idvezülni, minden maga érdeméhez és szentek esedezéséhez való ragaszkodást eltagadván. Ez így tartott virradtig. Virradt után kezdett lenni oly nagy fantáziája, hogy senkit meg nem ismért. Szeredán estve odaérkezett Haller János uram; de már akkor senkire nem ügyelt, a szívét a nyavalyatörés erősen háborgatván.
Csütörtökön reggel, mikor éppen a nap feljött, megszólalt nagy énekszóval, és elmondotta azt: Hiszek egy Istenben, mindenható atyában, mennynek és földnek teremtőjében. Ezen a szón mindjárt megholt, minden pápista ceremónia nélkül. És így a könyörülő Isten az én szívemnek mélységes keserűségéből lett kívánságomat (33) megteljesítette, tőle világi életemet elválasztotta. Elhitetem magammal, hogy őtet is az Isten a maga szent színének látásával megörvendeztette. Holt meg életének huszonkettedik esztendejében. Én pedig maradtam özvegységre két egyszersmind született fiaimmal, s újabban nehezes állapottal.
Testvér atyámfiai mindjárt hozzám eljővén, szombaton koporsóba tették, minden irtózás nélkül bántanak. Véle, senkinek eszében nem jutott, hogy a pestistől irtóztanak volna; azután elmentenek mindnyájon Keresdre, én Fejéregyházán maradtam.
Mindjárt a közelebb következendő szeredán a Pál nevű fiam dajkája megbetegszik pestisbe; de ő azt titkolta, és lévén ágyékában nagy csomója, mondotta sérvésnek lenni, s el is hitte, azonban csütörtökön a faluban hat háznál a pestis elkezdődött; minémű állapotban légyek, kedves atyámfiainak értésekre adom, egyszersmind azt is, micsoda szándékkal vagyok; hogy csak a mezőre vagy a kertbe, hol régen barátok klastrómok volt, költözzem lakni; minthogy jószágimban mindenütt pestis volna. Vévén észre állapotomat és szándékomat kedves édes atyámfiai, egyenlő akaratból hozzám küldik Bethlen Sámuel bátyámuramat ily véggel, hogy ott való megmaradásomat meg ne engedje, hanem magával, ha szép szerént nem akarnék, erővel is vigyen el, hogy légyünk együtt, míg Isten éltet; ha pedig Isten ítéletit bocsátja reánk, akkor is mutassuk meg egymáshoz igaz atyafiságunkat, egymáshoz látván, s egyik a másikra gondot viselvén.
A dajkát bátyámuram előtt is lelkére kénszerítettem, hogy vallja meg, ha mirigye vagyon; mert úgy bátyámuramékhoz nem mégyek; de ő meg nem vallotta, hanem tagadta. Azon pénteken egy leány a házamban megbetegszik, kinek szombaton megindulván Bonyha felé a beteg dajkával, magam fejét megtapogatom, ha forró-é, akkor estvére meghal pestisben; de minthogy reggel elindultam volt, én abban semmit nem tudtam.
Mikor Bonyhához közelítenénk, azhová is immár egybegyűltenek volt az atyafiak, a dajka a hintóban elájul, akit spirituszokkal értetvén, eszére hoztam, s a lelkére ismét kénszerítettem, vallja meg, ha vagyon-é pestise, hogy térjek meg, ne vigyem az atyámfiai közé a veszedelmet. De ő akkor is tagadta, csak a nap sütötte meg fejét, s azért ájult el. Bonyhára béérkezvén a dajkát kétfelől fogva vitték a szállásomra, s mindjárt lefeküdt, annyira elérte a nyavalya. Éjtszaka a gyermek sokat sirván, a dajka fel nem kelhetett, hanem magam mellé fektettem, s virradtig ott volt. Reggelre kelvén, azon kezdett könyörgeni, küldjem haza Haranglábra, amint hogy haza is küldöttem akkor vasárnap, néki lévén hat gyermekei, mind a hat harmadnap alatt megmirigyesedik, de mi abban semmit nem tudtunk: mert Bonyhán is pestis kezdetvén, kedden onnan Isten vezérlése által mentünk Árokaljára. Az én gyermekemnek semmi gondja nem lett a pestises téjtől, a pestises dajka melegében való fekvéstől; az új dajka is mindjárt az elment mirigyes dajkának háló egyetmásában hált, annak sem volt semmi betegsége. Nékem is a pestises tejet kezembe fejte, mikor magát mentegetné, hogy a teje igen meleg, oda fejettem, noha ő azt semmiképpen nem akarta. Ezeket ily hosszason azért írtam meg, hogy innen is láttassék meg az Istennek csudálatos gondviselése az ember körül. Csak te tartottál meg engemet is, én Istenem, a délszínben pusztító dögnek ereje ellen.
Akkor Bonyháról, minekelőtte Árokaljára mentünk volna, indult el Bethlen Imre, kedves bátyámuram, idegen országokra, nevezetesen pedig igyekezvén Ánglia országba.
A pestis megszűnése utján eljött hozzám a megpestisedett dajka, aki annyira titkolta tőlem a maga állapotját. Kérdeztem, mi okon kellett néki tőlem annyira azt a veszedelmes dolgot eltitkolni? Azért cselekedte azt, felelte, mert én előtte azt mondottam volt, hogy ha néki pestise vagyon, én az atyámfiai közé nem mégyek, hanem Fejéregyházán maradok. Márpedig néki elméjén mind a’ forgott, hogy ha én Fejéregyházáról a pestisesek közül kimégyek, életben maradok; de ha ott lészek, minden bizonnyal meghalok, és így ő lészen az én halálomnak oka; ha kimondaná a maga állapotját, gyilkosomnak tartaná magát. Azt is mondotta, hogy egynehányszor hozzá készült, hogy kimondja; már száját is feltátotta, de lelkeismérete semmiképpen meg nem engedte, hogy szóljon.
Volt ez az asszonyember szelíd, jámbor, jó erkölcsű, istenfélő, s ezután is, amíg élt, nagy hűséggel volt énhozzám mindenkor. Ezt is azért tartom az én Istenem nagy irgalmasságának, hogy ő a maga nyavalyáját így eltitkolta; mert ha szintén az ő vélekedése szerént meg nem holtam volna is; de az halálhoz hasonló félelmes életem lett volna a mezőn egyedül, minden atyámfiaitól és jóakaratóimtól elrekesztetve oly hosszas ideig. Mert szinte esztendeig volt az a hely a pestis miatt bétiltva, amely idő alatt az én megholt férjem teste is a föld színén volt, eltemetni nem lehetett.
Azon esztendőben terhes állapotokon kellett általmennem; midőn mindenemtől elrekedvén feles cseléddel kellett lennem, két szoptatós dajkát tartottam: ennek felette viselősen maradván el férjemtől, ugyanott, Árokalján, meg is betegedtem Szent Mihály havának tizenegyedik napján, Haller Borbára leányommal, akinek sok bajaim között is igen örültem, minthogy megholt férjemtől volt erős kontraktusom (18), hogy a leányom reformáta légyen. Ó, csalárd öröm, haszontalan reménség.
Háládatossággal emlékezem itt kedves bátyám, Bethlen Ádám uram, és kedves ángyomasszony hozzám mutatott atyafiságokról, akik a nehéz időben magok házoknál szükséges jókkal bőven tápláltak, s magamra gyámoltalan ifjúi, de nehéz és terhes állapotomban nem hagytak: melyért Isten mind a két életre tartozó jovaival őkegyelmeket áldja meg.
Felszabadulván a helységek az Isten kemény ítélete alól a pestis megszűnése által, én is 1720. esztendendő pünkösd havában Fejéregyházára mentem, hogy megholt férjemet eltemettessem, amint hogy el is temettem Szent Iván havában.
Mikor már a temetésre készülnék, az elsőszülött fiam, Sámuel, betegségbe esék. Szerettem ezt a gyermekemet felette nagy indulattal, úgy, hogy anyának gyermekéhez való nagyobb szeretetét kigondolni nem lehet; de szeretetem mindenkor Istenhez való felfohászkodással volt, hogy az én Istenem végye el énelőlem, minekelőtte a jó és gonosz között választást tudna tenni, s ne engedje, hogy e világgal megmocskolja lelkét.
Volt ez a gyermek ábrázatjában igen szép, kellemetes, vidám tekéntetű, mindenek előtt, akik látták, kedves, ideje felett való szelíd, engedelmes, noha még két esztendős nem volt, mikor az Isten magához vette; de sok oly jelek voltak benne, amelyek által reménséget vettem, hogy őiránta az Isten engemet meghallgatott. A pápista papokat el nem szenvedhette, hanem erősen félt és irtózott tőlök. Megpróbálták az atyjafiai, képet, olvasót adtak kezébe, azt mindjárt, ha tűz volt a házban, oda igyekezte vetni, ha pedig tűz nem volt, a szék alá hányta.
Egy versen Besztercén lévén, Haller György uram kívánta látni a gyermekeket, kiket oda is küldöttem; adtak akkor is hasonlóképpen képeket és olvasót a gyermekeknek: Sámuel akképpen cselekedett azúttal is; melyet látván Haller György uram, így szólott sokaknak hallásokra: vigyázzanak reá, az a gyermek vagy meghal kicsiny korában, vagy ha él, soha igaz pápista nem lészen, mert ebben egészen az anyja vére vagyon. Pál olyan kicsiny korában is mindenben ellenkezőképpen viselte magát, a képeket minden mondás nélkül megcsókolta, szerette, kiről is azt mondották, hogy mindenben édesatyja fia.
Megbetegülvén ezen kis Sámuel fiam egy vasárnap, másfél hétre az én jó Istenem iránta való keserves anyai szívből származott kívánságomat megteljesítette; mert őtet ő magához vette. Melyért is szent neve dicsőíttessék mindörökké. Szintén következőleg lévén az atyja temetése, azzal együtt Fejéregyházán eltemettettem.
Nagy örömem volt azon, hogy Isten engemet ebben meghallgatott, hogy az én kedves gyermekemet magához vévén, nem engedte, hogy vallásommal ellenkező vallásban nevelkedjék fel. A leányom felől kétségben sem hoztam azt, hogy igaz hitemben és apostoli vallásomban ne nevelhetném fel. Mindenképpen jól volt állapotom; mert az én uramtól tisztességes jószágban maradtam volt, ifjúi erőben lévén, egészségem igen jó járt; megholt férjem atyjafiai között szép csendes életem volt. Testvér atyjafiai lévén gróf Haller Gábor úr, aki igen barátságos, igazságot szerető, jó ember volt, és gróf Haller János uram, aki ismét szelíd természetű volt, úgyhogy engemet egész özvegységemben legkisebbel is meg nem szomorítottak. Melyért Isten maradékjokkal is tégyen jól.
Igazán írhatom azt, hogy eddig elfolyt életemnek ezen özvegységben való életem legkönnyebb és majd minden kereszt nélkül való része volt. Áldom is az én jó Istenemet, ki azt az irgalmasságot cselekedte énvelem, hogy az idegen vallású atyafiak között is oly csendes, és minden megszomoríttatás nélkül való életet parancsolt, és nem engedte, hogy a gonosz nyelveknek mérgek engemet megsérthessenek.
Özvegységben töltöttem el három esztendőket és hat napokat, azután kedves testvér atyámfiai és gróf Haller Gábor uram tetszéséből, hozzájárulván a magam akaratja, de kivált az én, reám kegyelmesen gondviselő Szent Istenemnek rendelése, mentem férjhez a római szent birodalombéli gróf úrhoz, Széki Teleki József uramhoz. Volt meg a lakadalmunk Hévízen 1722-ik esztendőben, pünkösd után való kedden.
Szemléltem már itt is az Istennek hozzám való nagy szeretetét és jóvoltát, főképpen ebben, hogy már egy igaz hitben, vallásban, egy szívvel és szájjal tisztelhetem az én teremtő Istenemet az én édes férjemmel. Világ szerént is tisztességes állapotban és rendben voltam helyeztetve, amelynél kívánva is jobbat kívánni nem kellett, az Istennek áldása is bővségesen volt a házunkon. Az én uram pedig igen jó, okos keresztyénül magát hozzám alkalmaztató ember volt, mintha ugyan édesatyám és nem férjem lett volna, úgy kívánt engemet ifjúságomban tanítani, és elkészíteni előtte a reám következett sok és nehéz kísérteteknek elviselésekre; mivel jó rendin általláta volt azt, hogy nékem tőle el kell maradnom.
Gyönyörködtetem vala én is szívemet e sok jóknak szemlélésével; de nem tetszék az Istennek, hogy az édes közé keserűt is ne töltene, mégpedig hamar, hogy ez világgal ne lenne semmi öszveelegyedésem. Mert három hónapok eltelések után, az én édes férjemhez való menetelemnek, egészségem bomlani kezde, a nyavalyák környülvének; soha azután is egészségem helyre sem állott; de akkor rész szerént ifjúi jó erőm; rész szerént pedig az én kedves férjemmel való csendes és jó életem azt nékem igen megkönnyebítette, úgyhogy könnyen lehetett szenvednem.
Megálda az Isten 1723-ik esztendőben böjtmás havának 7-ik napján egy szép fiú magzattal, kiért mind édesatyjának, mint nékem volt nagy örömünk. Ennek a szent keresztség által Zsigmond név adatott.
Ezen való nagy örömemet keserűség találá nemsokára. Mert akkori gubernátor, gróf Kornis Zsigmond uramtól, és kancellárius Kászoni János uramtól, kinek felesége testvérje volt az én első férjemnek, szüntelen ösztönöztetvén gróf Haller Gábor uram, kinek nevére mint nagyobb atyafiúnak dekrétumot is küldvén a kancellárius, hogy első férjemtől való gyermekeimet végye el. Certifikáltak azért az én gyermekágyamban való fekvésemnek negyedik hetében gubernium eleibe a gyermekeimért, melyen akkor kezdették gyermekeimért való sok háboríttatásomat és gyötrettetésemet.
Kolozsvárra menvén országgyűlésére az én férjem Szent Mihály havában azon esztendőben, elmentem én is, Kolozsvárra való érkezésünknek utána, gróf Teleki Pál uram Lónára kihívatott, mivel egy nevét viselő fiacskája meghimlőzvén, igen nehezen kezdett volt lenni, aminthogy mikor odaérkeztünk, azon éjszaka meg is holt.
Azon éjszaka én le nem feküdtem a nyugodalomra, szívemet pedig igen bágyasztották a gyermekeimről való nehéz gondolatok. Elbágyadván azért, egy székre leültömben elszunyódtam, és sok nehéz gondolatim s képzelődő elmélkedésim után ilyen álmat láttam: Hogy egy esméretlen ember előmbe jővén nékem, így szólott. Én tudom, micsoda gondolattal ültél ide, mert azt gondolod vala: Én Istenem! ez a gyermek, ha élt volna is, úgy reménlem, hogy a szüléi vallásokkal ellenkező vallásban nem neveltetett volna, ez mégis meghala: az enyémeket pedig, akiket tőlem el akarnak venni, s én szent felségednek jó szívvel adnék, életben tartod. De amely dékrétumat most hoztak, attól nem félj: mert az Isten mennyből küld más dékrétumot, mely ezt elrontja. Ezen serkentem fel álmamból. Éppen azon gondolatokkal is ültem volt le a székre. Ezt én azért jegyzettem fel, hogy innen is kitessék az, hogy az Isten sokszor az övéinek csudálatoson megjelenti dolgait azoknak vigasztalásokra; mert ezt a dolognak kimenetele is megbizonyította.
Mert másnap Haller Gábor uram megbetegszik, s egy hétre meg is hal. Minthogy pedig a dekrétum csak az úr nevére volt írva, akkor az a per is félbeszakadott. Gróf Haller Gábor uram látván ezen dolgot, mind természet és haza törvényével ellenkezni, igen sajnálotta, hogy neve alatt kellene a dolognak folyni; melytől mind engemet, mind az én uramat szépen megkövetett: de a gubernátor úrtól nyugodalma nem volt. Meg is mondotta azt az én uramnak, hogy mint haza törvényét jól tudó ember, kövesse el az utakat és módokat, mert nincsen semmi jussok a leányhoz. Az én uram is pedig mint az afféle dolgokhoz jó tudó, jólelkű, igaz református, bátor szívű ember mindeneket jó lélekkel véghezvitt, mindaddig, amíg lehetett, nem gondolt sem költségével, sem előmenetelének megakadályoztatásával.
Újabban 1724-ik esztendőben dékrétumat hoztak gróf Haller János uram nevére, minthogy rajta is voltak, hogy mentől hamarébb elvehessék a gyermekeket, és így a magok akaratjokat véghezvihessék: de az én uram semmiképpen az ország törvénye mellől el nem állott: az udvarnál is szintén, akkor Bécsben lévén Teleki Pál uram, mindent véghez kívánt vinni. Megmutatta azt, hogy haza törvénye szerént is elvenni nem lehet, mert amely okok abban fel vagynak téve, úgymint ha esztelen, erkölcstelen, tékozló és vesztegető, énbennem azokat fel nem találják, magok sem vádoltak affélékkel; azért jussok az elvételre nincsen. A leány kontraktus szerént is (17) engemet illet. A fiat felneveli a pápista vallásban, minthogy az a haza törvénye, kontraktusunk szerént is úgy illik. A jószágokkal is megkénáltatta annak előtte is, hogy vegyék kezekhez.
Látván a katolikus urak, mely szívesen folytatja az én uram az én dolgomat, másképpen kezdék próbálgatni. Az akkori püspök, Antalfi, az én uramat kísérgetni kezdi értetlen szavaival ilyenformán: Méltóságos gróf uramat felette sajnálom, hogy micsoda haza szolgálatjára termett ember, kinek nagy hűsége még a felséges udvarnál is tudva vagyon, mégis promóciója illendőképpen nem lehet az asszony dolga miatt. Én azért azt jovallonám, hogy ezt a nagy kötelességet tenné félre az úr, és ezen dologban állana el az asszony mellől, hadd vehetnők el a gyermekeket: én úgy reménlem, hogy mindjárt promóciója lenne az úrnak, de ekképpen promóciója az asszony miatt nem lészen. Az én uram is mint a szót bátran kimondó ember, elsőben megköszönte a püspök szánakozását, hogy promócióra érdemesnek isméri, s elmellőztetését sajnálja, s azután így szólott: Nagyon csudálkozom, hogy az úr engemet még jól nem ismér: én igaz református ember vagyok, s tudom, hogy valami a Jóistennek tetszik, a’ mégyen környülöttem véghez. Nem az én feleségem az én promóciómnak rontója és akadályoztatója, hanem az én igaz hitem és vallásom: de úgy gondolkodjék az úr énrólam, hogy ezen dologban valameddig lehet, minden kötelességemet véghezviszem.
Látván nagy állhatatosságát a püspök és az én uramnak, más utat gondolt fel, minthogy az egri püspök és Károlyi Sándor úr is szüntelen írogattak, hogy ne szenvedjék ezen dolgot sokáig, nehogy a gyermekek valamit bészíjjanak a kálvinista vallásból. Az én uramat azért béhívattatván a guberniumba, a gubernátor, gróf Kornis Zsigmond nagy keményen, mintha mindjárt elijedett volna, így szólott: Azt kérdem bátyámuramtól, a gyermekekkel mit akar, ki akarja-é adni, vagy nem? hadd írjuk fel a felséges udvarhoz. Arra azt felelte: a gyermekek nem enyimek, hanem az anyjoké, ha az kiadja, én nem tartok ellent benne. Melyre a gubernátor azt mondotta: mert az asszony szépszerént ki nem akarja adni, hanem kegyelmed adja ki. Az én uram is azt kérdezte: ezt excellenciád parancsolja-é vagy jovalja? Azt felelte, hogy parancsolja. Megháborodván azon, az én uram is így szólott: excellenciádat követem, hogy ki kell a dolgot magyarán mondanom: de excellenciád énnékem egy cseppet sem parancsol, ha vétek, vagyon a hazának törvénye, s keressen reá excellenciád; de ez efféle parancsolatra én semmit nem hajtok. Így hallván ezeket a gubernátor, s észrevévén, hogy parancsolatja semmit sem ér, megcsendesedett.
Mondotta ezek után a püspök, ez külömben, amint látom, véghezvinni nem lehet, hanem exékúcióval. Bálintit György uram is azt mondotta: úgy is kell ezt véghezvinni. Wesselényi István uram pedig, az prezidens is volt, azt kérdi nevetve, ki mégyen exékúcióra? Arra Bálintit uram azt felelte, én elmegyek. Eddig az én uram csak hallgatván, felelt Bálintit uramnak: Kegyelmed nemrégen jött le Bécsből s talám nem is olvasta el még, eziránt az országnak micsoda törvénye vagyon. Mindazáltal bizony szeretném, ha exékúcióra jönne kegyelmed az házamhoz: mert gondolom, hogy a bécsi majoranna-bűz, amely most a kegyelmed orra alatt vagyon, elkopnék onnét. Ezen a katolikus urak mind megharagudtak, az egy Haller György uramon kívül; a reformátusok nevettek: a püspök pedig mondott, hát ha én mégyek exekúcióra, mit csinál az úr velem? Azt felelte az én uram: meglátja az úr, püspök uram, akkor mit csinálok. Protestált is ott a gubernium előtt az én uram, hogy senki a házára exékúcióval ne menjen, mert minden személyválogatás nélkül haza törvénye szerént bánik véle.
Ezeket így hallván a gubernátor, szépen kezdette kérni, ne rontsa el egy asszony miatt a promócióját. Melyre így felelt az én uram: Hát azt gondolja excellenciád, hogy én olyan boldogtalan ember volnék, hogy elhinném azt, hogy a feleségem dolgáért nincsen nékem promócióm: nem az az oka, hanem vallásom; mert ha vallásom nem tett volna akadályt, eddig érdemem szerént elébb ültem volna a zöld asztalhoz*, mint excellenciád; mert mind felséges uramnak, mind hazámnak többet szolgáltam excellenciádnál. Ezzel az én uram is kijött a guberniumból.
Beszélgetvén egymás között, senki sem mérte biztatni magát, hogy exékúcióra kijöjjön; hanem azt végezik, hogy az akkori kommendérozó generálistól, ki is volt báró de Tige, kérjenek katonákat. Mely végezést megértvén az én uram, Kolozsvárról sietve bément Szebenbe a génerálishoz; és reá emlékeztette, micsoda parancsolat adatott ki a generálisoknak ezelőtt, az exékúcióra katona kiadás iránt.
Mert nemigen régen történt volt ilyen dolog, hogy Jósika István uram németeket kért ki a generálistól Matskási Boldizsárné asszonyomra, és felette törvénytelenül s igen becstelenül bántak az asszonnyal, melyért is a felséges udvart megtalálván, olyan parancsolat jött az udvartól, hogy senkinek exekúcióra a generálisok katonákat adni ne merészeljenek, valameddig a felséges udvartól meg nem engedtetik. Erre a parancsolatra emlékeztetvén az én uram a generálist, németeket a gubernium kívánságára adni nem mért. Sőt, megértvén ez idegen nemzet azt az igazságtalan dolgot, könyörületességre indult, s azt is felfogta, hogy ha szintén onnan feljül az udvartól jő is parancsolat, hogy katonákat adjon, de addig nem cselekszi, amíg hírt az én uramnak nem tészen.
Ekképpen semmire nem mehetvén, más gubernium gyűlésére maradt; melyen mi is bémentünk Kolozsvárra. Ott a püspök vendégelvén némely urakat, egy református embernek szolgáját hívták, hogy segéljen étket fogni: midőn már az étket fogni akarták volna, a tálak igen melegek lévén, a püspök szolgája papirosat adott, hogy azzal fogják a tálakat; azon legénynek is adnak egy levelet, melyet írt volt Károlyi Sándor ezen dologban a püspöknek; ezt látván a legény, a zsebibe tészi, és otthon az ura kezébe adja, az az úriember pedig az én uram kezében küldi. A levélnek summája ez volt: Nagy csudálkozással csudálkozik mind a gubernátoron, mind püspökön, hogy mindeddig is a gyermekeket annak az eretnek anyának kezéből ki nem tudták venni, tudván azt, mely erős eretnek famíliából való mind maga Teleki József uram, mind az anyjok. Az a reformáta vallás pedig olyan veszedelmes, hogy akaratja ellen is reá szokott az emberre valami belőle ragadni, aki ővélek társalkodik; annál is inkább azon szegény ártatlan gyermekek bészíjják azt a mérges tudományt. Melyre nézve ha az Haller família sajnálja ebben fáradni, maga az udvarnál folytatja, és keze alá fogja a gyermekeket.
Ez a levél annál inkább felindította mind a gubernátort, mind a püspököt, hogy valamit csak tudnak, mindent elkövessenek. Gróf Haller János uram is ebben erősen munkás kezdett lenni, ösztönöztetvén erre feleségétől, Apor Zsuzsánna asszonytól, kinek is soha gyermeke nem volt, s mind az istentől, mind pedig éntőlem, erővel kívánt magának gyermeket szerezni. A felettébb gyermekhez való kívánságnak miatta néha olyakat cselekedett, amelyekkel mintegy erőszakkal akart venni: melyekkel tele volt ez az ország. Nem engedett azért nyugodalmat férjének, hogy inkább a természet fogyatkozását ekképpen pótolhatná ki, s maga kívánságának eleget tehetne.
Az én uram is ezen dolgot a felséges udvarnál serényen folytatta: sokszor a miniszterektől, nevezetesen pedig Eugenius hercegtől, a levelekre, amelyeket az én nevemmel iratott az én uram, olyan válaszok jöttenek, amelyek egész reménséget nyújtottanak, azt írván, hogy nyilvánságos az udvarnál, hogy énbennem azok az okok fel nem találtatnak, amelyekért a gyermekeimet elvehetnék. Ennek felette mind az Isten törvénye, mind a természet törvénye, mind pedig ennek az országnak törvénye azt hozza magával, hogy mint édesanya, én tartsam és neveljem a gyermekeimet. Azért úgy reménlik, hogy felséges urunk is azt az igazságot kiszolgáltatja, és ennek az országnak törvényét meg nem bontja; de én csak a biztatással maradtam.
Végre azt találják fel a guberniumban, hogy csak ítéljék meg, hogy vétessenek el gyermekeim, a deliberátumat küldjék fel az udvarhoz, és azzal kérjenek milíciát a felséges udvartól, amely által elvehessék őket. Ezen két nap mind dolgoztak: a réformátus és lutheránus tanácsurak voxolni semmiképpen nem akartak, ezt mondván: ez mind Isten s mind haza törvénye ellen vagyon, azért azt, hogy elvegyék, soha nem ítélik. Ha pedig őfelsége úgy parancsolja, hogy elvétessenek: mért kell voxot kívánni ezen dologra? Harmadik nap mindenik református és lutheránus tanácsurak megmondották, úgy menjen a tanácsba, hogy ennek végének kell szakadnia: Wesselényi István uram őexcellenciája változása esvén, de nagyobbára ezen való bújában, mint vallását szerető jólelkű ember, fel nem ment azon napon a guberniumba, még fel sem öltözött: küldöttek egynéhányszor utána, de csak nem ment, végre azt kívánták, hogy küldje fel voxát; arra azt felelte: én nem küldöm, mert amire hites vagyok, tudniillik az haza törvényére, aszerént én régen kimondottam az én voxomat. Már ha az nem tetszik, lássák, erőszakkal mit cselekesznek, abban belé nem elegyítem magamat.
A több urak, báró Kemény László, Szentkereszti András uraimék, Köleséri Sámuel szekratárius és mind a lutheránus tanácsurak könyvhullatással hallgatták a tanácskozásokat, kiket szorongattak, hogy szóljanak hozzá; de egyik sem szólott. Látván a püspök, hogy egyik sem szól semmiképpen, mondotta: mi katolikusok szóljunk hozzá. Erre azt felelte Haller György uram: én igaz katolikus voltam mindenkor, s a’ vagyok most is; de azt mondom: adta volna Isten, hogy soha ezen dolgot ne értem volna; mert ezt, látom, véghezvihetjük, de bizony mind a haza törvényét, melyhez hittel kötelesek vagyunk, megrontjuk, mind pedig a magunk lelkünk isméretét erősen megsértjük.
De ezzel a több urak, gubernátor Kornis Zsigmond, Kornis István, a püspök, Bálintit György, és a vallását nemrégen változó Fest, semmit nem gondoltak, hanem amint nékik tetszett, Kun Zsigmond urammal déliberátumat írattak. Az én uram is az ország házában fenn lévén, béhívatták a guberniumba, ott előtte a déliberátumot elolvastatják, és azt kérdezték, arra mit felel. Melyre az én uram így szólott: én egyebet nem tudok felelni, hanem hogy excellenciátok és nagyságtok nézze meg jól a dolgot, ha úgy ítélt-é, hogy mind az Isten s mind a haza törvényével megegyezzen; mert külömben félhető, hogy lelkeket megsértik. Melyre akkor is nagy megháborodásával Haller György uram azt felelte: Ezzel bizony megsértettük.
A gubernátor úr azt kérdi: Már ezen déliberátum szerént kiadja kegyelmed a gyermekeket? Melyre az én uram azt felelte: én bizony nem adom, sőt ezen dolgot Felséges Urunk kegyelmes szemei eleiben kívánom terjeszteni. Ha azt parancsolja, hogy eszerént légyen, akkor én is fejet hajtván engedelmeskedem: és úgy ment lészek az Isten ítélőszéki előtt is. Mert én mind az én Istenemhez való kötelességemet, mind feleségemmel letett hitemet megtartottam, s amennyiben rajtam állott, véghezvittem.
Ezen deliberatumat Kun Zsigmond uramtól mindjárt leküldötték énhozzám, hogy elolvassa nékem, minthogy el is olvasta. Kérdi azután: én mit felelek reá, hogy választ vigyen a guberniumba? Arra mondék: Látom, hogy az én gyermekeimet az Isten, a természet és a haza törvénye ellen elítélték; azért kívánom, hogy az igazán ítélő Isten, amely igazán éntőlem gyermekeimet elitélték, minden dolgaikban őexcellenciájokat és őnagyságokat olyan igazán segélje meg, s úgy tégye állandókká uralkodásokat s maradékokat. Kun Zsigmond uram erre monda: én ezt a kemény választ a méltóságos guberniumba meg nem mondom, hanem nagyságod csendesítvén magát, másképpen izenjen. Én azt felelém: Az én Istenem kegyelmedet is büntesse meg érette; ha ezen szókkal meg nem mondja Kegyelmed. Arra azt mondá őkegyelme: az ilyen szókért még a feje is eleshetnék az embernek. Én azt felelém: Amely jó lélekkel gyermekeimet tőlem elítélték, azon jó lélekkel a fejemet is elüttethetik, csak cselekedjék is meg már, vagyon még egy igazán ítélő Isten, aki személy szerént is megítéli ezen cselekedetekért őexcellenciájokat.
Ilyen válasszal Kun Zsigmond uram felment a guberniumba, melyet eszerént elmondott. Azt hallván az ítélő bírák, mindnyájon felháborodtak, és mondották, hogy nem kell abban hagyni azon terhes szókat, melyeket szólottam. Akkor is Haller György úr azt mondotta: Ez igen megkeseredett lelkű asszonynak, megsebhetődött anyának szavai, aki is méltó inkább a szánásra, mint a tovább való bosszontásra.
Az én uram újabban nevemmel igen keserves instánciát íratott, melyről elmondották azt, hogy kőszívnek kell annak lenni, amely arra meg nem lágyul, feltévén azt is, hogy ha énrajtam könyörül az Isten, fiú magzattal megáldván, építsen állandó házat őfelségének, hasonlóképpen felséges asszonyunknak is különösen. Mely instanciákat ifjú gróf Teleki József, az én uram fia, akkor jővén hazafelé a lengyel király szolgálatjából, s úgyszintén gróf Teleki Pál uram is Bécsben lévén, béadták. A minisztereket is hasonlóképpen emlékeztette levelében ezelőtt való jó válaszokra (77). Az instánciára az a válasz lett felséges urunktól: az az udvarnál már nyilvánságos, hogy a haza törvénye szerént a gyermekeknek nálam kellett volna maradni: de mint hogy őfelsége egyszer megígérte az ellenem valóknak, hogy elvészi, azért már úgy kell lenni, meg nem másolja. A miniszterek is mindnyájon azt írták. Látják magok is, hogy mind Isten, természet és ez haza törvénye is azt kívánja, hogy nálam maradjanak a gyermekek; de felséges urunk örökös fejedelme lévén ezen országnak, a törvényt is megbonthatja.
A generálisnak jött osztán eziránt parancsolatja, hogy akárhol találtassanak az én gyermekeim, rendelvén két kompánia katonát egy főstrázsamesterrel, vegyék el. Ezt a generális fogadása szerént (74) az én uramnak mindjárt értésére adta, hogy vagyon immár parancsolatja, Teleki Pál uram is Bécsből megírta. Vévén a tudósításokat, az én uram igen nagy búban volt, melyet mikor látnék, okát tudakoztam, de csak azt mondotta, hogy rosszul vagyon.
Mikor már tovább titkolni nem lehetne, hívatta az én uram Deáki József uramat, a kolozsvári papot, ki most erdélyi református püspök, kinek is általadta a dolgot, hogy hozza elő nékem. Maga pedig nem kívánván látni keserűségemet, elment báró Kemény László uramhoz, minthogy igen erősen szerették egymást, mintha ugyan vér szerént való atyafiak lettenek volna. Az alatt Deáki uram eljővén, mint olyan emberhez illendő volt, úgy kívánta elmémre adni a dolgot. De ó, kiírhatatlan gyötrelem, amelyben voltam! nem sok vigasztalást nyújthatott ember énnékem. Csak te erősítettél meg, én Istenem, hogy el ne fogyatkozzam.
Hazajővén az én uram, Kemény László urammal eléggé kívánt volna vigasztalni, de magának is a vigasztalás közben sokszor szeméből könyvei kicsordultanak. Előmbe adta, hogy ha magamnak azzal csendességet szerezhetek, nagy kisebbségére szolgál ugyan, de nem bánja, az exekúciót bévárja a házára, nem hajt kárára is, csak nékem légyen könnyebbségemre.
Látván végre, hogy ezen dolgot megfordítani nem lehet, mások is azt jovalván, hogy ne várjam meg, hogy a németek reám jöjjenek, hanem a gyermekeket hagyjam el magamtól, én is azt cselekedtem 1725. esztendőben, karácsony havának 4. napján a fiamat Kolozsvárt, a leányomat pedig hagytam Lónán Teleki Pálné asszonyomnál, magam Kővár vidékére mentem az én urammal telelni. A fiamat gróf Kornis Zsigmond gubernátor őexcellenciája, a leányomat gróf Haller Katalin Csáki Zsigmondné asszonyom vitték el. Ekképpen az én gyermekeim elvétetének tőlem, hogy magam azokat anyai gondviselés alatt ne nevelhetném az én vallásom szerént.
Sok terhes gondolataim, nehéz kísérteteim voltak e dolog miatt, hogy néha csaknem elolvadott az én szívem bennem, de az irgalmas Isten nyújtott vigasztalást ilyen állapotomban is; amelyre igen sokat használt az akkori papunk, Krizbai Mihály, ki tudós, okos ember volt. Itt is, én Istenem, a te irgalmasságidról emlékezem, a te dicsőségedre; mert nem hagytál engemet énmagamra.
Kolozsvárra visszámentünk 1726. februáriusban igen kemény hidegben, lévén fennjáró nyavalyáim, azokat öregbítette egy erős és kínos betegségem, mert a fejembe kelvén, az annyira elerőtlenített, hogy éppen semmi reménsége életemnek megmaradása iránt nem volt doktor Köleséri uramnak is, akinek kúrája alatt voltam, melyet megmondott az én uramnak is. Öregbítették ezen nyavalyámat az gyermekeim iránt való terhes gondolatim, s kísértetem annak felette akkori terhes állapottal való lételem; nyavalyámnak súlya miatt meg is süketültem; mely annál nagyobb szomorúságba és gyötrelembe ejtett. Melyet eléggé kívántak orvosolni; de semmivel használni az ellen nem lehetett.
Három heteket így töltvén el, mikor annyira könnyebbedtem, hogy felülhetnék, Kolozsvárról kikívánkoztam magunk házához betegülni. Azholott hosszas és nagy kínaim után az Isten Szent György havának első napján megvigasztalt egy Gábor nevű fiammal, mutatván hozzám egyszersmind azt az irgalmasságát is, hogy süketségem is önként, minden orvosság nélkül, akkor elmúlt. Nagy volt a te erőd, én Istenem, itt is az én nagy erőtlenségemben.
Idő telvén, az énhozzám kegyelmes Istenem egy kevés vigasztalást gyermekeim iránt engedett nékem; elgondolván azt, hogy ha szintén azok elvétettek is éntőlem, adott az én Istenem nékem másokat, kiket igaz hitemben és vallásomban felnevelhetek. Zsigmond nevű fiam volt igen jóforma, egész férfiúi termettel és ábrázattal felruháztatott, ideje felett való szép elmével megáldatott. Gáborom pedig igen szép ábrázatú, szép elméjű, de igen gyenge és egészségtelen volt születésétől fogva.
Azután böjtmás havának kilencedik napján, 1730. esztendőben az Isten megáldott egy kisleánykámmal, kinek is a keresztségben Klára nevezet adatott, volt ez igen jóforma, szép testállású gyermek.
Ezekben az esztendőkben sok terhes és nehéz nyavalyákon mentem által, úgyhogy sokszor voltam a halál kapujában, fennjárólag hordozható nyavalyák nélkül pedig egyszer sem voltam. De minden nyavalyámat és terhemet megközelítette nékem a házamban való csendességem, mert az én urammal csendes és igen kedves jó életem volt. Ennek felette az Istennek áldása is házunkon nagy volt, úgyhogy dicsekedhettem az én Istenem dicsőségére azzal, hogy semmiben nemhogy fogyatkozást, de még kevés szükséget sem szenvedtem: amennyiben lehetett, mindenekkel békességben kívántam élni: megszűkült felebarátaimat segélteni. Akikkel pedig én kívántam jól tenni, az én uram abban soha akadályt nem tett, nem is bánta. Maga is igen barátságos ember volt, barátsága minden színmutatás nélkül való; mások dolgára nem vigyázott, a magáéhoz hozzá látott, mivel ez országban igen híres, jó gazda is volt. Senkiét nem kívánta, a magáét nem hagyta: egyszóval jólelkű, vallását igazán szerető, jó hazafia volt. Mindezek énhozzám az én Istenemnek méltatlan szolgálójához nagy áldásai, megköszönhetetlen jótéteményei voltanak; mert én ezekre érdemes nem voltam. A te nevedé légyen hát én Istenem, a te nevedé mindezekért a dicsőség, mindörökké.
Még kicsiny korokban édes gyermekeimet kezdettem taníttatni, remélvén, hogy az Isten azokban nékem állandó házat épített, igen nagy gyönyörűségem volt bennek, midőn annyira nevelhettem, hogy tanulásokat is láthatnám: kivált Zsigmond volt szívemnek kiváltképpen való öröme, akit az Isten testi külső szépsége mellett ideje felett való bölcsességgel is és engedelmességgel felruházott volt. Valakik látták, mindenek előtt kedvessége volt; azt is jövendölték iránta, hogy nem fogom felnevekedését megérni; mert akiket az Isten idejek felett való bölcsességgel és kegyességgel felruház, eleve magához szokta venni, mint az idején érő gyümölcsöt hamarabb le szokták szakasztani. Aminémű szókat én igen nehezen hallottam. Az én uram is sokszor könnyes szemmel mondotta hogy ezen gyermeknek nem idejére való dolgai vagynak, fél rajta, hogy mi abban nem sokáig fogunk gyönyörködni. De én éppen arra nem hajthattam elmémet, hogy ettől való megfosztásomról gondolkodnám. Minthogy a gyermek is ép (92), erős, egészséges volt.
Az ő kérdezkedése gyakrabban az vallás dolgáról, vagy a felsőbb hatalmasságokról volt, úgyhogy azt csudálkozva lehetett hallgatni. Mondotta sokszor, mely nehéz néki, hogy Haller Pál egy testvér véle, s mégis nincs azonegy hitben vallásban véle. De ó, kimondhatatlan keserűség! mely engem talála 1731-ik esztendőben, kisasszony havának 9-ik napján, tizenhárom napokig tartó vérhasi nyavalya által ez én szemeimnek egész gyönyörűsége, szívemnek vidámsága, kedves Zsigmondom éntőlem elvéteték, életének éppen kilenced-fél esztendejében. Kivel is házamnak tovább való fennmaradására minden reménségem elmúlék, mert Gábrisom felette gyenge lévén, ahhoz reménség éppen nem lehetett.
Olyan volt ennek halála is, hogy ha magam szüntelen mellette lévén nem láttam volna, el nem hihetném. Nem is tudtam azt gondolni, hogy oly gyenge edényben az Isten oly nagy kegyelmét tette volna le. Mihelyt megbetegedett, e világról egészen elvette elméjét, s minékünk is vigasztalásul azt mondotta: Édes atyámuram! Édes asszonyomanyám! tudom, hogy ha istennek a’ tetszenék is, hogy én meggyógyuljak, azért kívánnák azt, hogy az én Istenemnek dicsőségére éljek, s végre az én Istenemnek szent színének látására általmenjek: már Istennek a’ tetszik, hogy én tovább ne éljek, hanem az Istenhez menjek, azhová kedves atyámuram is és kedves asszonyomanyám is jőnek, ott is együtt lészünk, az Istennél. Azért énérettem ne gyötrődjenek. Azzal mind a kettőnket közelebb hívott magához, és kezeinket megcsókolván, bocsánatot kért. Az én uramra nézvén, látá nagy keserűségét, s azt mondá: Atyámuramat is szánom; de mégis inkább szánom asszonyomanyámat, mert atyámuram nemsokáig él. Azzal reám fordítván szemeit, így szóla: Édes asszonyomanyám! az Úristen minden könyvhullatásit kedves asszonyomanyámnak szedje a maga tömlőjébe, és mikor az emberi reménség megszűnik, akkor csudálatosan vigasztalja meg. Azután mondá: Én felettem prédikációt arról tégyenek: az Úristen az én világosságom s idvességem, s hát kitől féljek? mert ha szintén egyfelől ezer ördög, másfelől tízezer állana is, mégsem félnék, mert engemet az én Jézusom megváltott, és én övé vagyok, azért jövel hamar, édes Jézus, énhozzám. Ehhez hasonló szavai igen sokak voltanak, de nem célom, hogy ide mindeneket felírjak. A papot úgy kívánta, hogy szüntelen mellette légyen, és imádkoztassa.
Vala egy német inasa is, pápista vallású, minthogy immár németül is tanult volt annyira, hogy derekasan beszélett, ez mellé állván az ágyának mondja: hogy Isten gyógyítsa meg. Arra azt feleli: Hallod-é, én nem félek a haláltól, úgy mint te, mert én tudom, hogy mihelyt meghalok, az én lelkem mindjárt vitetik az Isten színe eleibe. De a te vallásod szerént te félhetsz, mert még a te lelkedet a purgatóriumba küldik. Másképpen attól ne félj, mert az nincsen, hanem félj a pokoltól.
Már ezt meg lehet minden keresztyén atyai és anyai szívet viselőnek gondolni, mely nagy bánat és keserűség légyen embernek ily jeles gyermekitől megfosztatni. Mi is hogy inkább keserves bánatunkat enyhíthessük, nemsokára Kercesórán eltemettük házunknak egész gyönyörűségét.
Ezzel keserves bánatunknak nem lőn vége; mert nemsokára Klárám elsőbben, és harmadnapra utána Gáborom megbetegszik Sorostélyon himlőben, kik is ugyanazon 1731. esztendőben, Szent Mihály havának 17. napján mindketten elhalának. Gáborom ebéd előtt kilenc és tíz óra között, életének hetedik esztendejében. Klárám délutáni három és négy óra között, életének második esztendejében. Akárki légy, aki ezt szemléled, csudálva mondhatod: ó, Istennek nagy ereje, ki a nagy erőtlenségben mutatja ki magát, mert ezt a szörnyű kísértetet nem emberi, hanem az isteni erő győzte meg énbennem. A te kegyelmed volt az én fájdalmas szívemnek megerősítő balzsamomja, édes atyám!
Az én uramnak is egészsége bomlani kezde, és bokros keserűségei miatt szemlátomást fogyni: a vízkórság száraz betegséggel együtt reá esék, ki mellett minden rendes külső eszközökkel való élést, minthogy Isten jó módot adott volt is benne, véghezvittem: de nem tetszett Istennek megszentelni az eszközöket.
Az én uram is halála előtt minden dolgokról levévén elméjét, szüntelen az Istenhez való készülettel töltötte idejét. Engemet is pedig mindenben kívánt készíteni terhes kísérteteimnek elviselésére: sok dolgokat, mint okos ember, előre ellátván, mi fog következni, megmondotta, hogy ha úgy talál lenni, mitévő legyek. Testamentum tételében is, amiben az ország törvényével megegyezhetett, mindenekben kívánt jó rendben hagyni.
Minthogy pedig akkor Fejérvár megyének főispánja volt, az utolsó gyűlésen megmondotta, hogy többször nagygyűlést nem gyűjtet; azért mindenekben számot vétetett, akikkel illett, és minden dolgokat írásban tévén, nékem úgy adta kezemben, a vicétisztek jelenlétekben, ezt mondván: ezt tedd el, mert azt tudom, hogy senkinek semmijét el nem vettem, és szántszándékkal senkinek nem vétettem; de ez a háládatlan világ olyan, hogy akinek legtöbbet szolgál az ember, a’ fizet rosszabbul; az én holtom után is lehet olyan, hogy kíván engemet megmocskolni és tégedet megkárosítani; azért abból eligazíthatod, ha bajod lészen. A vicétiszteknek pedig monda, bizony kegyelmeteket az Isten megveri, ha holtom után reám valamit fog, és a feleségemet megszomorítja. Melyre mindnyájon ígérék magokat, hogy nem cselekszik; de afelől megcselekedték; de én mindazokra meg tudtam felelni. Mert engemet olyanformán készített kísérteteimre és sérelmes özvegyi életemre, mint aki házától kevés időre eltávozik, és rendelést tészen a háza népének, mit cselekedjék.
Már én mindezeket mindennap nagy keserűséggel szemléltem: végre gyermekeim iránt való keserűségemet örömmel félretettem volna, csak az én uramnak életét nyerhettem volna meg; de az Istennek a’ sem tetszett; hanem fennjáró sínlődése után ötödnapi fekvése közt igen szép készülettel, mindvégig való szólással, énmellőlem elvevé, ki nem írható keserűségemre, Szebenben, 1732. esztendőben, Szent András havának első napján, és engemet az én Istenem úgy hagya, mint a megszedett szőlőben való kunyhót egyedül. Ó, drága kegyelem! mely erőt adtál énnékem az én súlyos keresztimnek elviselésekre; lakozzál ezután is énbennem, mind utolsó pihenésemig.
Már férjemtől és gyermekimtől így megfosztván, e gonosz világ azzal meg nem elégedett: hanem az én uram famíliája, mely is énhozzám eddig nagy szeretettel mutatta magát mindenkor, látván mindentől való megfosztatásomat, mintha én azzal gonosztévő lettem volna, hogy a Náomiból az Isten Márává tett, szívét egészen megfordítá énellenem, s mindnyájan ellenségemmé lőnek. Kedves férjemnek egyetlenegy leánya is, tekintetes Toldi Ádámné asszonyom, kinek halála előtt négy vagy öt órával kezeit megfogván, azt mondá: édes leányom, mindenben jó atyád voltam, a feleségem is semmiben néked kárt nem kívánt tenni: azért te is meg ne szomorítsd: mert soha az Isten büntetlen nem hagyja. De ez eszébe nem jutván, amennyire ereje lehetett a megszomorításra, elkezdette még aznapon, amelyen a temetés volt, véghezvitte.
Temettettem el idvezült édes jó férjemet Kercesórán, 1733. esztendőben, Boldogasszony havának 18. napján. Másnap mindjárt az atyafiai admoneáltattak, hogy az én uramnak testámentomához semmiben magamat ne tartsam, hanem tudjam meg, hogy mindenben, valamiket az én uram nékem hagyott, csak negyedes lészek. Jóllehet, az én uram testámentoma, mind az Isten, s mind a haza törvényével igen megegyező volt. Minthogy esztendeig erőszakoson semmit velem nem cselekedhettenek, szóval amit lehetett, kesergetésemre véghezvittenek, kivált Teleki Ádám uram, aki is sokakat mondott az én megbecstelenítésemre tartozókat; de eziránt ez nékem vigasztalásomra szolgált; hogy senki el nem hitte.
Közelítvén az én uram halálának esztendeje, egy úriember, (kinek Isten maradékjával is cselekdjék irgalmasságot jó tanácsáért) azt izeni nékem, hogy a keserűséget tégyem félre, és menjek bé Szebenbe, cselekedjem a magam dolgában, amit cselekszem; mert ha esztendő bételik, olyan becstelenséget ejtenek rajtam, aminémű még ebben a hazában ily rendű özvegyen nem esett.
Én is vévén észre a dolgot, Szebenbe bémentem kedves testvér atyámfiával, Bethlen Imre urammal, ki is gyámoltalan özvegységemben minden terhes bajaimban mindvégig mellettem fáradozott, nem gondolván semmit ok nélkül való sok megbecsteleníttetésével, énmellettem igaz, ritka példájú atyafiságát igen nagymértékben megmutatta; mely hozzám való jó lélekből származott igaz indulatjáért, sok fáradságiért, az én Istenem testben s lélekben áldja meg, s kedveseihez is mutassa meg a szükségnek idején atyai szerelmét. Mind őkegyelme, s mind mások, kik hozzám egyenes indulattal voltak, azt jovallották, hogy izennék én a Teleki famíliának, hogy szándékát hadd lehetne kitanulni.
Én is izentem B. Kemény László uramtól és Radák Ádám uramtól (aki is énhozzám igen nagy szeretettel viseltetett), kiknek gróf Teleki Sándor uram mint nagyobb atyafi ezt mondotta: Amely napon bátyánk urunknak halálának esztendeje bételik, azon napon és órán ángyunk asszonyt a dóssal megkénáltatjuk; és ha fel nem vészi, a jószágból kivetetjük: ha pedig felvészi, mindenütt a jószágot négy részre felosztván, a negyedrészt őkegyelmének kiadjuk. Holott ha én pápista lettem volna is, soha nem küldhették volna az én lelkemet nagyobb purgatóriumba, mintha az urakkal egy oszló jószágot kellett volna bírnom.
Irántam való ez gonosz szándékot észrevévén, nem kevéssé öregbedett súlyos keserűségemnek terhe: hogy lehessen azt megelőzni; már a gubernium is kioszlott volt; végre prókátoraim és állapotomat fájlaló jóakaróim azt adják elmémre, hogy találjam meg a kommendérozó generálist, gróf Vallist, ki is akkor, nem lévén más gubernátor, parancsolt az egész hazában, s a Fejér vármegyei főispánság is keze alatt volt. Ez az ember az én uramat igen szerette, s hozzám is oly könyörületességgel volt, idegen nemzet lévén, hogy magam nemzete is velem több jót nem cselekedett volna. Kinek is eleibe terjesztvén állapotomat, mindjárt ígérte jóakaratját, hogy megoltalmaz.
Azért amely vármegyékben jószága volt az én uramnak, mindenüvé parancsolt, hogy a vármegye tisztjei vigyázásában légyenek, és meg ne engedjék a M. Teleki famíliának, hogy a jószágba béüljenek. Emellett amely milícia közelebb volt, annak parancsolatot adott, hogy ha valamelyik jószágba béülne is, onnan mindjárt kivetvén, a jószágot visszafoglalja. Gróf Teleki Ádám uramat is magához hívatván a generális, eleibe adta, minémű parancsolatot adott ki mindenfelé, légyen tudtára a famíliának. Így oltalmazott meg engem az én jó Istenem becstelenségtől és kártól az idegen nemzet által. Sokszor jutott eszembe idvezült édes uramnak utolsó szava; mert mikor éntőlem elbúcsúzott volna, azt mondá nékem: Tudom, hogy néked az én atyámfiaitól sok szenvedésed lészen, de én mostan is azon kérem az én Istenemet, hogy álljon melléd a te özvegységedben, és ne engedje, hogy kedvek szerént nyomorgathassanak. Ne is félj; mert ez az Isten, kiben te gyermekségedtől fogva bíztál, bizony el nem hágy, hanem támaszt onnét is jóakarót, aki veled jól tégyen, azhonnét meg sem gondolnád. Bé is tölt ez akkor énrajtam. Mert te, özvegyeknek sérelmeket keserülő és azoknak nyomorgattatásokat nem szenvedhető Istenem, támasztál reménségem kívül is, aki oltalmazna.
Véghez ezúttal azért szándékjokat nem vihették, de ugyancsak sok keserűség között hánykodó elmémet nem csendesíthetem meg eziránt egészen, tartván attól, hogy a generálist is sok beszédre, ha arra találják venni, hogy megváltoztassa irántam való jóindulatját (mert ő is változó ember), ugyancsak véghezviszik szándékjokat. Mikor azért keserves szívvel gondolkodám és fohászkodnám az én jó Istenemhez, hogy őfelsége tanítson meg, mit cselekedjem: hirtelen ilyen gondolat ötlődék elmémre, hátha a kancellárius úrnak írnék fel, hogy őfelségétől dekrétumot szerezne énnékem, hogy engemet semmi rendetlen úton és módon meg ne háboríthassanak, hanem akinek mi kereseti vagyon rajtam, haza törvénye szerént keresse.
Kedves bátyám, Bethlen Imre uramnak gondolatomat megmondván, őkegyelme közlötte másokkal is, s mindnyájon azt mondották, ezt az Isten adta az én elmémre, s ennél jobb módot nem is lehet feltalálni. Mindjárt azért írattam Bécsbe a kancellárius úrnak, egyszersmind illendő diszkrécióját is ígérvén szolgálatjának, szolgált is, mert míg a gubernium öszvegyült 1734. esztendő 12-ik napjára Boldogasszony havának, már az őfelsége parancsolatja kezemnél volt, melyet bé is adattam a guberniumba.
Látván a méltóságos família, hogy nem lehet akkoron is kívánságok szerént énvelem bánni, gróf Teleki Ádám uram tagadni kezdette, hogy szándékjokban sem volt, hogy velem akképpen bánjanak, és én eziránt a felséges udvart nem igazán informáltam. Én pedig meg akarván bizonyítani, hogy a felséges udvarhoz való információ igaz volt, attestációt kívántam báró Kemény László uramtól és Radák Ádám uramtól, minthogy Radák uram mindjárt is adott aszerént, amint a dolog (109) volt, de Kemény László uram nem akarván haragjokban esni az T. uraknak, adni nem akart. Melyre nézve én Radák uram attestációját a guberniumba felküldöttem, megizentem azt is, micsoda okon nem akar nékem Kemény László uram attestációt adni: azért én kész leszek a bécsi kancelláriáról kompulzóriumot hozatni, minthogy tanácsos úr lévén, nem tartozik az erdélyi kancellárián költ kompulzóriumra megesküdni, s így is megeskedtetem. Melyet hallván, az úr is megvallotta a M. guberniumban, hogy aszerént vagyon, amint én béadtam. Ezután is azért ellenem való szándékjokat véghez nem vihették.
Azután azzal kezdettek a felséges udvarnál mocskolni, hogy én igen álnok, ravasz, gonosz asszony voltam, s az én uramat, minthogy idős ember volt, mindenre reá tudtam venni. Holott az az ország előtt tudva volt, hogy az én uram olyan lágyára esett ember nem volt, hogy valaki rendetlen dologra reávehette volna. Az ország törvényét is jól tudván, úgy kívánt testámentomat is tenni, hogy lelkét semmiben meg ne sértse, és az haza törvényével ne ellenkezzék.
Hoztanak a T. urak is dékrétumat két ízben is énreám; de mindenkor azt parancsolta őfelsége, hogy haza törvénye szerént igazítsa el a gubernium dolgunkat: attól én sem voltam idegen; de rendes törvény útján nem kerestek soha, hanem egyéb módon kívántak mocskolni, adván ellenem instánciákat, amelyekben feltett dolgokat nem tudták megbizonyítani, hogy én a jószágot igen pusztítanám és fogyatnám.
Azután a jószágokban eskedtettek utánam, de két hamis tanúbizonyságnál többet nem kaptak ellenem, egyik felsőárpási, alsóárpási oláh volt a másik; magam is eskedtettem azon punktumok szerént, s azon embereket, akiket az urak. A felsőárpási ember a kancellistáknak azt vallotta: Én az asszony őnagysága ellen hamisan vallottam, melyet már magam is igen bánok, az Isten is megvert érette, mert kevés idő múlva olyan nyavalyám esett, hogy a szájam is félen vonódott. Holtig félen vonva is maradott, volt idős vénember. Eljött osztán nyavalyás előmbe, s térden állva, sírva megkövetett. Az alsóárpási embernek is, a nyomorultnak, félesztendőre csudálatosan a szeme elapadott, s félszemére teljességgel megvakult. Találkoztak Sorostélyon is két hamis vádok, akik olyakat mondottak, hogy elpusztítottam, hogy magok a régiusok meghamisították, szemekkel látván az épületeket, melyek mindez mái napig fenn vagynak. Ezzel is azért semmire nem mentek, mert az Isten volt oltalmazóm.
Azon 1734. esztendőben sok és terhes nyavalyákon mentem által. Nyárban a petecsben igen rosszul voltam: mikor abból valamennyire épültem volna, vízkórságba estem, amely vízkórságnak spéciese olyan, amint doktor Borosnyai Márton uram mondotta, hogy igen hamar belé esik az emberbe; de ha hamar orvosolják, szintén olyan hamar kigyógyul belőle. Engemet is igen hirtelen ért és fogott el, úgyhogy már a gyomrom szájáig felment volt a dagadás, felette sok víz volt bennem, de doktor Borosnyai uram orvosolván, két hetek alatt egészen kivett belőle.
Egy vagy két hét múlva, első advent vasárnap estve, a hideg hirtelen kilelvén, az oldalfájásba estem, s annyira elért azon éjszaka, hogy életemnek megmaradását nem reménlették virradtig. Szebenbe akkor országgyűlése volt, akarták gubernátorságra instellálni gróf Haller János urat, kedves testvér atyámfiai mindjárt kijöttek. Kijött doktor Borosnyai Márton uram is, ki is rajtam eret vágatott, mely volt kevés könnyebbségemre. Kedden estve más helyen ugyanazon oldalamban újabb pléuritis szökött, próbára ismét eret vágtak; de minden emberi reménség kívül voltam tizenöt napokon. Ennél keservesebb nyavalyát az emberi elme ki sem gondolhat.
Már egész reménséggel örült gróf Teleki Ádám uram, hogy én minden bizonnyal meghalok, minden éjszakára szolgáját küldötte titkon a faluba, hogy mihelyen meghalok, vigye meg szaporán az örvendetes hírt Szebenbe. Forgódott a gubernátor úr körül is, hogy vigyáztasson az én szállásomra, mert a Teleki famíliának nálam még sokja vagyon, s a gyermekeim is kárt fognak vallani, mert az én atyámfiai mindazokhoz hozzányúlnak. Holott a Teleki famíliának énnálam soha semmije sem volt, hanem a levelesládái az idvezült urammal már nagyobb atyjafinál, melyeket mikor koporsóba tették, mind kiadtam. A gyermekeim részéről is úgy gondolkodtak, hogy a Trájánus kincse mind nálam vagyon.
Arra nézve pedig, hogy én bizonyosan meghalok, a szállásomra tésznek Szebenbe egy káplárt, harmadmagával a sok kincs őrizni, hogy az én atyámfiai el ne vigyék. Mely igen rendetlen dolog volt úgy bánni valakivel, elfoglalni holmiét életében. De a német katonák mind az én szállásomon voltak huszonegy nap alatt, amíg doktor Borosnyai uram visszamenvén Szebenbe, megmondotta, hogy még élek, s már reménség is lehet meggyógyulásom iránt. De ezt éppen akkor el nem hihették, hogy én megmaradhattam volna a kettős oldalfájás között. Idővel látván, hogy csak nem halok meg, a németeket a kincs őrizeti mellől elvitték. A szegény Teleki Ádám uram is örömmel várt hírét halálomnak nem hallhatta, hanem azzal éppen ellenkezőt.
Nékem pedig az én irgalmas és kegyelmes Istenem ez felette súlyos nyavalyámat oly nagy jómra fordította, hogy ha szintén száz nyelvem volna is, soha eléggé őfelségének meg nem tudnék köszönni. Mert bokros keserűségemben annyira elmerültem volt, hogy néha forgott oly veszedelmes gondolat szívemben, hogy az Isten sem vigasztalhat már meg engemet e világon. Mely nehéz gondolatomat bocsássa meg az én édes Istenem énnékem: és szívemet soha ne engedje afféle nehéz gondolatokkal megterheltetni.
Mikor már oly nehezen voltam, hogy szómban is hibázni kezdettem volna, szemeim világa elveszett, éppen csak a lélek és elevenség volt még bennem; Isten kegyelméből eszemen voltam, és úgy gondolkodtam, hogy mindjárt a szoros számadásra állíttatom elő. Egész elfolyt életem, mintha aznap lett volna, úgy eszembe jutott; amelyben egyebet nem láttam a bűnnel eltölt napoknál, ott szemem előtt volt, hogy magam minden érdemem által az Isten igazságának széki előtt meg nem igazulhatok. Akkor megismerteté énvelem az én jó Istenem, hogy amiket éntőlem azelőtt elvett, úgymint az én gyermekeimet és férjemet, nem kellett volna azokban az én örömömet helyheztetnem: mert ezek múlandók voltak; és ha akkor szintén jelen lehetettek volna is, énnékem semmit sem segélhettek volna. Minden örömömet azért egyedül csak őfelségében kellett volna helyheztetnem, mind boldog és boldogtalan állapotomban. Ellenben pedig megmutatta az én irgalmas Istenem és édesatyám énnékem azt, és mélyen szívembe szent lelke által bényomta, hogy énérettem küldötte el szent fiát, ki az én bűneimért eleget tett, olyan kimondhatatlan örömet szerzett az én Istenem kegyelmének érzése az én szívemben, amelyet kirajzolnom nem lehet. Mely nagy örömmel vártam már az én lelkemnek kedves vőlegényét, hogy engemet e sárházból kiköltöztessen és magához vigyen, úgyhogy mind nyavalyáim, s mind minden bánatim énnékem könnyűknek és igen kedveseknek tetszettenek.
Az Isten véghetetlen hatalmát akarván énbennem megmutatni, romlandó cserépben, az halál kapujából az életre térített, noha énnékem az halál sokkal kedvesebb lett volna az életnél. Attól az időtől fogva az Isten olyan irgalmasságával vett környül, hogy az afféle nehéz gondolatok szívemet nem gyötrötték, tőlem elvétetett kedveseim iránt is csendesebb és Isten akaratjában jobban megnyugovó szívvel voltam. A te dicsőségedért cselekedtél Uram ekképpen énvelem: én is a te irgalmasságodról emlékezem a te dicsőségedre. Vidd végbe ezután is ez romlandó cserépedényedben a te akaratodat, csakhogy atyai szerelmednek édességét éreztessed mindenkor énvelem.
Szüntelen való keserves nyavalyákkal töltöttem el az 1735. esztendőket is, de Isten kegyelme által mind fenn járva hordoztam: emellett sok kesergettetéssel. Hasonlóképpen az 1736. esztendőt Szent Mihály haváig: akkor énreám esett amaz doktorokat megszégyönítő negyednapi hideglelés, amely esztendő és kilenc hónapok alatt annyira elgyötrött, hogy éppen az életet hogy meghagyta bennem: de az is unalmas volt.
Minthogy az én idvezült uram testámentom szerént engemet meghagyott volt az egész jószágában, bizonyos okokat tévén fel, úgy reménlem, én abban meg is maradhattam volna. Vagy ha szintén elnyertek volna is benne valamit: de későre jutottak volna hozzá; mert négy esztendők alatt még az útját sem találták fel, hogy hol és miképpen pereljenek. De a szüntelen való nyavalyáim, gubernium gyűlésére való unalmas járás, s a lelkemig ható sok mocskolódások, kivált amelyeket Teleki Ádám uramtól szenvedtem (melyeket Isten őkegyelmének kegyelmesen bocsásson meg), arra vittenek, hogy 1737. esztendő 7-ik napján Mindszentek havának, a jószágnak felénél jóval több részét kibocsátottam önként kezemből Szebenben, csakhogy légyen nyugodalmam a M. Teleki famíliától. Minthogy azt ezzel meg is nyertem, mert nem lévén tovább semmi út és mód a velem való ízetlenkedésre, lecsendesedett.
Gróf Teleki Sándor uram, minthogy természete szerént is kemény ember, valamit lehetett, ellenem is keményen véghezvitt: de soha nem hallottam, hogy híremben és nevemben legkisebben is kívánt volna mocskolni. Melyért az Isten áldja meg az urat: mert nékem sokkal keservesebben esett Teleki Ádám úrtól való lelkemig béható méltatlan mocskoltatásom, mint külső javaimban való megkárosíttatásom, tudván én is azt, hogy a jó hírnév jobb a drágaköveknél is.
Mindezeken általmenvén, azt gondolom vala, hogy nyugodalmat találok magamnak, és házamnál ülvén, csendességben lészen lakásom; de igen másképpen fordula az állapot. Mert a törökkel való hadakozás kezdődvén, a pogányoknak béütésektől való félelemnek miatta. Szebenbe kellett unalmason időmet töltenem, azon esztendőben sok kedvetlenségekkel rajtam lévén a kínos negyednapi hideglelés is.
Következék osztán az 1738. siralmas esztendő; mely az egész országnak is, de kivált az igaz református embereknek, felette keserves volt. Mert pestis lévén helyből helybe kergette az embereket, a pogányoktól való félelemnek miatta pedig messze távozni a váraktól nem lehetett. Nékem is sorostélyi jószágomban a pestis elkezdetvén. Szebenbe kénszerítettem lakni a pogányoktól való félelem miatt.
Mindezeket a nyomorúságokat igen megnevelé azután egynéhány főembereknek keserves rabság alá való rekesztétések. Mert az akkori kommendérozó generális parancsolatjából, ki is volt Lobkovits herceg*, elfogták kedves testvérbátyámat, gróf Bethlen Sámuelt, úgyszintén báró Lázár János, Rhédey Ferenc, Rhédey László, Toldalagi Mihály, Toroczkai Zsigmond urakat, és az akkori református püspököt, Szigeti Gyula Istvánt, s az egyik enyedi professzort, doktor Borosznyai N. Zsigmondot. Mely rabság alá vettetésnek senki okát nem tudván, szerzett igen nagy rémülést. Igen keményen tartattak is egynehány hónapok alatt a várakban, Szebenben, Károlyvárt, Déván, Besztercén, úgyhogy a hozzátartozóik feléjek sem bocsátattak. Keserves napok voltak ezek, mikor még azt sem lehetett kérdezni: miért vagynak fogva? Ki atyjafiával, ki jóakarójával együtt lévén, könyvhullatással töltötte idejét, s mikor elváltak, nem tudták, látják-é többször egymást, vagy pedig ők is fogságra vettetnek; minthogy mind éjszakán többire ágyokban fogták el a feljebb említett urakat is. Szemlélvén azt is, hogy mind reformátusokat fogtak el, mit lehetett egyebet gondolni, hanem azt, hogy a vallásért való háborúságnak*, aminémű volt Leopoldus idejében is, kezdete. Melyet csekély elmém szerént most is annak tartok: de hogy az tovább nem ment, kell tulajdonítani az Isten irgalmasságának. Fordítson el az Isten a mi földünkről ily keserves napokat.
Szebenben is a pestis elkezdődvén, a nyomorúságok, félelmek, azzal is öregbülének; mert a pestis magában is kemény ítélete Istennek, de azt az emberek gonoszságok és kegyetlenségek annál nehezebbekké tevék, úgyhogy ha csak valakinek feje fájt is, nem merte mondani: mert ha cseléd volt, azt a lázárétbe vitték, ott pedig úgy bántak véle, hogy mikor oda bétették, már félig ijedtében elholt: ha pedig olyas ember, azt szállására bérekesztették. Kitávozni pedig a pogányoktól való félelem nem engedte. Itt is az Isten oly csudálatos gondviselését mutatá meg hozzám, hogy lévén az én szállásomon Jósika Ágnes asszony, kedves testvér fogoly atyámfiának Bethlen Sámuel uramnak felesége, egy kocsisa megbetegszik, kit mindjárt Bonyhára kiküldöttünk, meg is holt másnap, hogy odaérkezett. Az irgalmas Isten nékünk kedvezett, s cselédeink közül több ilyen nyavalyában nem esett, ezt is későre tudtuk meg, hogy mi nyavalyája volt.
Elhatalmazván a pestis, a herceg és a gubernium Disznódra költöztek: megengedték azt is, hogy akinek tetszik, menjen ki Szebenből. Én is nagy keserves szívvel onnét kimentem, otthagyván a pestis közt testvér rab atyámfiát. De nemsokára, parancsolat jött a bécsi udvartól, hogy a pestises helyekből vitessenek a rabok oly helyekre, amelyekben a pestis nem uralkodik. Mert a rabok dolgában már akkor kedves atyámfia, Bethlen Imre uram Bécsben volt, és tiszta helyekre való vitettetéseket sollicitálta. Elvivék azért kedves atyámfiát is Brassóba, erős őrizet alatt, sok milíciával kísértetvén, mint valami igen nagy gonosztevőt.
Eljővén Szebenből hévízi házamhoz, igen terhes és bajos állapotban voltam: mert Sorostélyra mennem nem lehetett a pestis miatt, s mindenem Szebenben volt rekedve, azhová én is, mint más, a pogányoktól való félelemnek miatta költöztem vala. Fennlévén nagy mértékben azon pogányoktól való félelem, nem tudtam, hová lehessen mennem, ha ugyan magam házamnál nem maradhatok. Végre elszánám magamat, hogy ha ugyan az Isten azzal ítél meg, hogy magunk házainknál ne maradhassunk, a fagarasi várba szoruljak. Igen emberséges, jó ember lévén a kommendáns, mihelyen megtaláltam, mindjárt számomra rendelt házakat, az ott való szoros alkalmatossághoz képest elég alkalmatosokat. De ebben igen rettenetes dolognak látszott előttem az, hogy több magyart a vicekapitánynál bé nem eresztettek volna, s eszerént minden atyámfiaitól külön kellett volna rekednem. De mindezeket jobbra fordítá az Isten: mert a békesség meglévén a törökkel, házunknál maradánk.
Kegyelmes vigasztalást nyújta az Isten azután 1739-ik esztendőben, 15-ik napján Boldogasszony havának; mert az ártatlan rabok is hosszas rabságok után elbocsáttatának; kiknek ártatlanságok mindenfelé a novellák és pátensek által ki is hirdettetett.
Úgy tetszik vala ezek után, hogy én is értem egy kevés csendességet; az Istennek rajtam általvitt sok keserves ítéletein teljes szívemből megnyugodván, és az Istennek szent akaratjára hajtván. Szüntelen való nyavalyáim iránt is igen meggyőződtem, midőn látnám, hogy Isten némelyeket nálamnál még keservesebb ítéletei alá rekesztett, akiket az ő ágyoknak fenekekre leszegzett. Engem ha szüntelen való betegséggel látogatott is az Isten, de ugyancsak az ágyhoz nem szegezett, hanem annyi erőt engedett, hogy többire fenn járva hordoztam a nyavalyát. Emellett csendes nyugodalmát sok nyavalyák közt bágyadozó testemnek az Isten kiszolgáltatta, mert magam házamnál csendesen és szükség nélkül voltam. Mely gondolatim engem igen megkönnyebbítettek súlyos nyavalyáim között is, úgyhogy azokat könnyen szenvedtem, az isteni kegyelem azokat nékem megédesítvén. Úgy reménlem vala, hogy az én napjaim eltelvén, megoszlatásom ideje csaknem jelen vagyon, örömmöl kiköltözöm e világból, de tetszett az én Istenemnek engemet újabb próbákra tartani, és az én gyenge hitemet gyakorlani.
Mert megújulának énrajtam az tőlem erővel elvett és római katholika vallásra hajtott gyermekeim iránt való keserves gyötrelmeim: midőn ők is felnevelkedvén, mindketten házassági időt értenek. Ó, mely keservesen esett házamban mindkettőnek minden esztendőben való szaporodásokat szemlélnem! Nem lehet nékem azt kiírnom: aminémű nagy örömet szerzett volna az, ha apostoli szent vallásomban nevelhettem volna fel, most már szintén olyan nagy szomorúságot okozott, ugyancsak Isten kegyelméből vettem egy kevés pihenést, kivált mikor őket nem láttam szemeim előtt forgatni.
De mindezek újabb erővel igen meg kezdének nehezedni rajtam 1742. esztendőben, gondolkozván egykor a Krisztus idvességes esméretére nemrégen tért hévízi kicsiny eklézsiáról; mint lenne annak állapotja, ha Isten engemet e világból kiszólítana. Mert ennek előtte a hévizi lakosok mindnyájon a Krisztus idvességes esméretén kívül való kemény unitáriusok voltanak: de az Isten az én időmben utat nyita közülök csudálatosan sokaknak a megtérésre, minden emberi erő és okosság nélkül, minthogy az Isten nem is szorult az emberek bölcsességekre. Kezdettenek apostoli szent vallásunkra térni 1725-ik esztendőben, s már eddig majd szintén a falunak fele apostoli szent vallásunkra állott. Ebben pedig emberi erő nem volt; mert azzal a szemtelen hazug ördög sem vádolhat, hogy valakiket arra erővel kénszerítettem volna, vagy avégre valakit terheltem volna. Hanem mikor eszembe vettem volna azt, hogy az aratásnak ura, a Szentlélek munkásokat kíván, s maga is munkálkodik, arra nékem is szorgalmatos gondom volt, hogy Isten beszéde közöttök hirdettessék, amely jó alkalmatosság lett sokaknak megvilágosíttatásokra.
Elsőben ugyan két esztendők alatt az aranyosrákosi becsületes református papot jártattam ide az isteni szolgálat végbenvitelére. De azután látván Isten segedelme által elszaporodásokat, 1727. esztendőtől fogva rendszerént való papot kezdettem tartani, az eklézsiát is az udvarhelyi tisztelendő traktushoz és szent társasághoz inkorporáltatván. A pap és kántor tartatásokra illendő fizetést rendeltem, oly formában pedig, hogy az eklézsiabéli személyek is ne terheltetnének. Az eklézsiában isteni tisztelethez megkívántató eszközöket szerzettem, harangokat öntettem, úr vacsorája kiszolgáltatásában szükséges dolgokat készítettem; tehetségem szerént azon igyekeztem, hogy mások megsértése nélkül mennél jobb rendbe állíthassam ez Isten keze plántálásának új kertecskéjét. Meg is áldotta az Isten itt mind ez ideig a munkát szép haszonnal; melyért csak az ő szent nevére tér a dicséret az ő igaz esméretére jutott fiaitól és leányaitól.
Volt nékem is ezen, midőn látnám, hogy a Krisztus országa minden emberi erő nélkül épül, az én terhes nyomorúságim között is igen nagy örömem; de midőn magamban arról gondolkodám, micsoda viszontagságokra fog ez jutni az én világból való kiszólítatásom után, menvén olyakra itt az igazgatás, akik nem fognak a nyájnak kedvezni: mégpedig a következő nyomorúságot okozza az én szerencsétlen házasságra való adattatásom: amelynek meggondolása keserves lelkemet fárasztó szomorúsággal terhelt engemet.
Ebben a matériában kívánom vala magamat mintegy igazítani ilyen gondolattal is, nem vagyok én oka ennek a jövendő romlásnak, mert az én édesanyámtól erővel és akaratom kívül adattam idegen vallású férjnek. De erre ismét az ötlödött megháborodott bús szívembe, hogy az Isten engemet gyermekségemtől fogva méltoztatott a maga szentbeszédének olvasására, és tanulására; amelyből megtanulhattam volna én azt, hogy micsoda szorosan megparancsolta az Isten az Izrael népének, hogy a kannanéusokkal sógorságot ne szerezzenek. Észrevettem azt is, hogy az Istennek kellett volna inkább engedelmeskednem abban, mint az édesanyámnak: mert ha szintén meg vagyon is szorosan parancsolva a szülékhez való engedelmesség: de csak addig vagyon annak határa, míg a szülék Isten parancsolatjával megegyező dolgot kívánnak gyermekeiktől.
Ez efféle gondolatokkal énnékem felette nagy kísérteteim kezdődtek, amelyeket leírni nem is akarok, de ha akarnék is, voltaképpen nem tudnék. Mely kemény lelki harc volt az, amelyet Isten bölcs tetszéséből ezúttal ismét reám eresztett, e világnak minden ereje azt meg nem tudta volna győzni, sőt el sem szenvedhette volna. Minden eddig való keresztimet, amelyekről úgy gondolkodtam, hogy azoknál nehezebbek éppen nem lehetnének, ez semmivé tette, sőt ehhez képest gyönyörűséggé változtatta: mindenek, valamelyek azelőtt könnyebbségemre voltanak és megújulásomra, már, megfordulván a dolog, gyötrelmemre szolgáltanak. Oly nehéz harc volt ez, hogy megemésztett, elszárasztott mindent, valamiben könnyebbséget kerestem. Annyira is voltam én ebben, hogy a pokolnak minden kínjait láttattam szemlélni. Ez az állapot az, amelyben nyúl az Isten kemény kezekkel az embernek belső részeihez; amelyben meg kell esmérni az ő valóságos semmiségét, érdemetlenségét, és kárhozatra való nagy méltóságát. Sokszor majd úgy tetszett, mintha immár az én jó Istenem egészen elrejtette volna orcáját éntőlem: ellenben ismét abban a kemény harcban is szent lelkének drága vigasztalását szívembe töltötte: melyet is e világnak minden öröméért el nem adnék.
Ebben a kemény harcban esmérteté meg énvelem az én édes Istenem az ő szerelmes szent fiának keserves kénszenvedésének drága hasznait: ebben szemléltem az ő vérrel verejtékező harcát, melyet énérettem elszenvedett, mely keserves lett légyen az; bizony valaki efféle próbában nem esik, nem tudja az, micsoda a valóságos próba: mert nincsen az ég alatt olyan jótól való megfosztatás, amely ezzel érjen. De ellenben ebben való vigasztalása is az Istennek olyan, amelyhez képest e világnak minden vigasztalása csak semmi, s árnyék sem lehet. Egyszóval aki effélét próbál, a poklot és mennyországot szívében hordozza.
Ritkán volt megszűnése ezen kísértetemnek, ha néha szűnt is, de úgy tetszett, hogy nagyobb erővel tért reám visszá; sok idő is volt, az, amelyben tartott: mint ezt észre lehet venni azon keserves állapotomban csinált könyörgéseimből is, melyekkel kísérteteimben is megesmervén az Isten szentségét, a magam semmiségét, ragaszkodtam az Istenhez. Leírom ide is azokat.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ó, mindeneket bölcsen teremtő, és mindeneket hatalmas kezeiddel igazgató szent Isten, én Istenem! az én lelkemnek egyetlenegy reménysége és segedelme. Az én szívemnek és lelkemnek mélységes megalázódásával kívánok szólani teelőtted, és továbbra is kegyelmet kérni örök halált érdemlett szegény lelkemnek: evégre adjad, ó, édes Istenem, a te Szentlelkedet énnékem, aki is erősítse az én nagy erőtlenségemet; tégyen alkalmatossá arra, hogy ismérhessem meg én voltaképpen a te csuda, de bölcs cselekedeteidet; melyeket te szoktál véghezvinni a te választottid körül, ereszthessem szent kezeidbe magamat, és mindeneket háláadó szívvel vehessek el szent kezeidből.
Hálákat adok elsőbben is azon szent felségednek, hogy engemet, nyomorult bűnös embert, a bűnnek sárjában nem hagytál, hanem ingyen való kegyelmedből, a te szent fiadnak tökéletes elégtételéért az örök életre elválasztottál, holott mint sokakat, engemet is a veszedelemben igaz ítéleted szerént hagyhattál volna: mikor sokakban igaz ítéletedet gyakoroltad; akkor énrajtam irgalmasságodat megmutattad.
Áldott légyen ezért is a te szent neved, hogy engemet bizonyos időben keresztyén és igaz hitben vallásban lévő szülék által ez világba béhoztál, igaz hitben, vallásban felneveltetnem, és abban mindeddig megmaradnom kegyelmesen megengedted; világ szerént is szép rendben és állapotban helyheztetni méltóztattál, sokak felett való áldásiddal is megáldani és azok által is szent nevednek dicséretére felindítani, mint kegyelmes édesatyám, el nem múlattad.
Noha az én nagy terhes bűneimért gyakorta egymást érő nehéz kísértetek közé tettél, és ugyan mintegy ellenségesképpen bántál énvelem: de mikor látod, hogy a kísérleteknek habjai közt gyengélkedő hitemnek hajócskája süllyedez, akkor mindjárt, édes jó Istenem, segedelmeddel mellém állottál, és kesergő lelkemet a kétségben esésből csudálatoson kiragadtad: sokszor ellenségimnek bosszújokra énnékem asztalt terítettél, és ugyan megújítottad szegény lelkemet a sok és nehéz kísértetek közt.
Ó, én édes jó Istenem! nem lehet énnékem előszámlálnom a te énhozzám megmutatott sok irgalmasságidat, annál is inkább meghálálnom a te édes atyai jóvoltodat, Édes Istenem, adjad kegyelmedet énnékem, hogy ezen sok rendbéli énhozzám mutatott irgalmasságidat szívemben elrejtsem, és azokról szüntelen gondolkozhassam, s minden kísérteteim között is ezen irgalmasságidhoz továbbra is ragaszkodhassam: magamat vigasztalhassam. Noha én por, hamu vagyok, mégis kívánok szólani teelőtted, oh ne űzz el, én Istenem, az én méltatlanságomért szent színed elől engemet: hanem inkább nyújtsad kegyelmedet és erődet, hadd önthessem teelőtted ki az én szívemnek kívánságát: mert nincsen tekívüled, aki az én sérelmes szívemet megenyhíthesse: azért csak tenálad keresek én mint töredelmes lelkeknek és sérelmes szíveknek megenyhítőjénél orvosságot.
Édes Jézus! bár csak egy cseppjét hintsed drága vérednek az én alázatos könyörgésemre, tudom, hogy mindjárt kedves lészen, s meghallgattatom szentatyádtól!
Keserves szívvel, édes Istenem, minden napon szemlélted énvelem az én nagy bűneimért a te házadnak ellenséginek énkörülöttem való szaporodásokat, melyek is micsoda nagy sérelmet szerezzenek az én szívemnek, te, mindeneket jól látó szent Isten, jól tudod. Essék meg a te könyörülő szíved énrajtam: ne büntess, édes Istenem, tovább is engemet ez nehéz büntetéssel. Vedd el énrólam szent fiad elégtételéért e nehéz kísértetet minden emberi reménség felett.
Ó, nagy hatalmú és erejű szent Isten, én Istenem! aki régentén egy szóddal a világosságot a setétségből ki tudtad hozni: most is azon erőd és hatalmad vagyon a lelki setétségben lévőken, mihelyt szent lelkednek világát nyújtod, igazságban szolgálnak. Ó, nagy erejű, szent Isten! mely sok és nagy dolgokban mutattad meg a te csudálatos szabadításodat eleitől fogva: mellyel teljes az egész földnek kereksége. Énbennem is, szegény szolgálódban, sokszor nagy irgalmasságodat jelentetted ki. Oh ne vessenek, édes Istenem, az én nagy bűneim felhőt te közötted és az én alázatos könyörgésem között a meghallgatás iránt.
Sőt, inkább te magad, ó, én lelkemnek drága váltsága, Úr Jézus! állj énérettem szent atyád eleibe tökéletes elégtételednek mutatásával; nyerj jó választ szent atyádtól alázatos könyörgésemre, hadd vigasztaltassék meg sok nehéz kísértetek között már éppen eltörödött szívem, hadd lehessen tudtára a jövendő nemzetnek is a te nagy szabadításod, és mindenek dicsérjék a te szent nevedet érette, hogy te oly kegyelmesen meghallgatod a nyomorult szegények kiáltását.
Ó, bölcs Isten! ha szent felségednek nem tetszik ebben az én meghallgattatásom, légyen meg abban is a te szent akaratod, csak azon kérlek, édes Istenem, hogy az én lelkemnek szörnyű gyötrelme közé töltsed drága kegyelmed vigasztalásának cseppecskéjét, és adj nékem kedved és szent akaratod szerént való békességes, tűrő szívet, hogy legkisebben is szent felséged ellen ne vétsek. És naponként ez nehéz kísértetek közt is készíts el engemet az én utolsó végemre, és mikor osztán ez sok nyavalyáknak és gyötrelmeknek mívhelyét, ez gyarló testet letészem, légy énvelem. Az énérettem keserves halált szenvedett édes Jézusomnak kínjait, és vigy által engemet a te szent színednek látására, holott is minden bizonnyal tudom, hogy eltörölsz minden könyvhullatást az én szemeimről, és megelégítesz a te szent színednek látásával: melyet is cselekedjék a te szent fiadért, ámen.
Írám mélységes szomorúságim között Sorostélyon 1742. esztendendő 25. august.
Ó, minden vigasztalástól megfosztott szíveknek egyedül megvigasztalható jó Istene, én Istenem! Az én lelkemnek nagy gyötrelmét, és szívemnek a sok kísértetek között való elepedését alázatos szívvel elődbe terjesztem: mert nincsen sem egen, sem földön, aki az én lelkemnek gyötrelmét megenyhíthesse, és sérelmét meggyógyíthassa: mert az én ügyem minden emberi segítségtől megfosztatott, és csak egyedül az egeknek urára hagyattatott.
Ó, én Istenem! mikor visszanézek elmúlt sok számú napjaimra s esztendeimre, és meglátom; mely sok utálatos vétkeimmel bántottam meg szent felségedet, ugyan megrettenek; mert látom, hogy nem ennyi ítéletedre vagyok érdemes, hanem mint az idő szerént való keményebb ítéletidre, mind pedig az örök kárhozatra érdemes vagyok. De nem állok meg bűneimnek terhe alatt, hogy csak azokról gondolkodjam, és magamat a kétségbenesésnek mélységes tengerébe bémerítsem: hanem folyamodom a kegyelemnek székéhez. A te szent beszédedben magadat úgy jelentetted ki, hogy te erős, irgalmas és kegyelmes Isten vagy, haragra késedelmes; nagy irgalmasságú és igazságú, ki megtartja az irgalmasságot ezer íziglen, elvészi a hamisságot, a vétket, a bűnt megbocsátja, a te ígéreteidben soha változás nem volt, és soha nem is lészen. Hát hogy ne bíznám én is ebben a te drága ígéreteidben, és csak én légyek-é egyedül, aki a te változhatatlan szent ígéreteidnek ne higgyek? Ezt nem cselekszem, sőt nagy alázatos szívvel azt mondom, hogy hiszek uram; de légy segítségül az én nagy hihetetlenségemnek.
Ó, én édes Istenem! a te szent fiadat azért küldötted el e világra, hogy a bűnősöket megváltsa. Te is, édes Jézusom, azért jöttél el és szenvedtél egész életedben, és azért holtál meg keserves kínok között, hogy minket megváltanál. Te mondásod, édes Jézusom! hogy nem az igazakért, hanem a bűnösökért jöttél: tudom és elhiszem bizonnyal, hogy azon megváltandó bűnösök száma közé szent atyádtól örök időknek előtte én is béírattattam; azok közül egyet is el nem vesztettél. A te mondásod az is: valakik megfáradtatok és meg vagytok terheltetve, jöjjetek énhozzám, és találtok énnálam nyugodalmat. Tehozzád jöttem bűneimnek terhe alatt, szintén már elepedett lélekkel: bűneim számtalan terhét letészem előtted, mert te vagy az Istennek ártatlan báránya, ki elvészed a választott világnak bűneit; Istennek ártatlan báránya, vedd el és töröld el az én nagy bűneimet is, és bűneimnek nehéz büntetését vedd el énrólam. Az én Istenemnek ítéletei egészen elhatalmaztak énrajtam, úgyannyira, hogy testemnek semmi részében épség nincsen, egészen elfogytam, az én szívem is engemet elhagyott. Ó, uram, vajon lengedező nádszál ellen kelnél-é ki, és megszáradott falevelet gyötrenél-é, vajon megemésztő tűz lévén, száraz pozdorjával mennél-é szembe úgy, hogy az meg ne emésztődnék? Én Istenem, ilyen vagyok én a te szent színed előtt: azért könyörülj rajtam, és bűneimnek megengedésével s nehéz büntetésidnek rólam elvételével kegyelmezz meg énnékem, mondjad ezt szegény lelkemnek, mint Zákéusnak*: ma lett idvességed!
Tudom én azt, hogy a bűnnek zsoldja a halál, és azt mindeneknek meg kell kóstolni: te, minden szíveket és veséket vizsgáló szent Isten, jól tudod és látod, hogy mely nagy örömmel kívánnám e siralomnak völgyéből kiköltözni, bizony a nagy tengeri szélvészek között hánykódó, veszedelemben forgó emberek inkább nem kívánkoznak csendes révpartjokra menni, mint én tehozzád, mert az én Jézusom megédesítette szent halálával énnékem a halálnak keserűségét. Ó, mely nagy öröm énnékem e gyarló testet letenni, hogy telhessem bé a te szent színednek látásával. Semmi jó ebben a világban nincsen, hanem tenálad vagyon az én jóm eltétetve; azért csak tenálad is keresem. De ó, édes Istenem! Te látod, mely gyötrelmesen szorongatja ez az én lelkemet, hogy azhol most a te igaz isteni tiszteleted vagyon, ott annak helyében más isteni tisztelet állíttatik fel. Ó, könyörülni tudó, sőt ugyan egészen könyörületesség, szent Isten! könyörülj énrajtam; szabadítsd meg a hitetlenek társaságoktól életemet? ne vigy engemet ezen nagy keserűséggel az én koporsómba; hanem láttasd meg az én kesergő lelkemmel a te nagy szabadításodat, hogy ne lássam én a te házadnak ellenségét körülöttem.
Édes Jézus! esedezzél szent atyádnak énérettem, hogy hallgasson meg engemet a te tökéletes érettem való elégtételedért, végyen ki engemet e szörnyű gyötrelmek közül.
Ha pedig úgy tetszik tenéked, én édes Istenemnek, hogy halasszad az én alázatos könyörgésemre a választételt; adjad a te bátorító Szentlelkedet, hogy az én reménségemet tegye megmozdulhatatlanná, és ne szűnhessem én meg a te kegyelmed ajtaján való zörgetéstől, mindaddig, míg irgalmasságodnak nagy volta szerént megfelelsz énnékem. Ha pedig, igaz itéletű szent Isten! nem tetszik szent felségednek, hogy engem az életben megvigasztalj, légyen meg a te szent akaratod, csakhogy azon könyörgök alázatoson szent felségednek, hogy adj olyan békességes, tűrő szívet, hogy ne vétsek semmiben is szent felséged ellen, és ne is késsél énhozzám eljőni, szegény lelkemet a szörnyű szorongatások közül kivenni, és általvinni a te szent színednek látására, holott is tudom bizonnyal, hogy semmi bú, bánat nem gyötör, hanem a te szent színednek látásával egészen megelégszem, és minden szenteknek társaságokban mindörökkön örökké dicsérlek és dicsőítlek, Ámen.
Írám keserves, de Istenemhez ragaszkodó szívvel Hévizen 1743-ik esztendőben, márciusnak negyedik napján.
Ó, szabados uralkodású, és mindenekben szent tetszésed szerént cselekedő szent Isten, én édes Istenem? akinek minden cselekedetid szentek, minden ítéleteid igazak, és senki tégedet meg nem kérdhet, s meg nem szólíthat a te utaidban, hogy miért cselekszed ezt vagy amazt. Látjuk azt, hogy sokakban a te békességes tűréseddel és kegyelmes várakozásoddal, a te kimondhatatlan jóságodat. Ellenben sokakban látjuk és szemléljük a te kemény, és egymást érő ítéleteidet, úgyhogy egyik mélység más mélységet kiált: melyben is ugyan elolvad az embernek szíve: úgyhogy kénszeríttetik sokszor felkiáltani, Szent Dáviddal ezt mondván: ez harag örökké tart-é? az Úr örökké elvet-é? elfogyott-é az ő atyai szerelme, és hátra tért-é, amit nékünk ígért?
Ó, uram! ha te az igen nagy kísértetek között jelenlétedet meg nem mutatnád, a szegény bűnösnek el kellene veszni, mégpedig örök veszedelemmel; de a te jóságod, kegyelmességed és irgalmasságod kimondhatatlan a szegény bűnöshöz, és az ilyen nagy és nehéz kísértetek között Szentlelkeddel erősíted és vigasztalod.
Én nyomorult, a bűnösök között legnagyobb bűnös, jöttem teelődbe, ki az kísértetek és nehéz próbák között szintén elepedtem, hogy a te irgalmasságodnak bár csak legkisebbik morzsalékjával részesüljek; tudom, hogy te mindeneket tudsz, és ha én titkolni akarnám is az én méltatlanságomat, el nem titkolhatnám, nem is kívánom elfedezni az én fertelmességemet, hanem tőled kívánok halált érdemlő fejemnek kegyelmet, és én az én sok bűnösökkel megrakodott szívemnek megtisztulást: az adamás-kőnél keményebb szív helyett tenéked engedelmeskedő és a te utaidban gyönyörködő szívet: mert ugyanis ki tehet a tisztátalanból tisztát tekívülötted? senki sem.
Édes Jézus! élő Istennek szent fia, a te tökéletes elégtételed által tisztíts ki minden bűneimből, és szabadíts ki nehéz kísérteteimből: a te szent halálod által megrontottad a poklot és az halált, és szerzettél életet a tiéidnek: bizony elhiszem, hogy énnékem is örök életet szerzettél, ne hagyj hát elvesznem a kísértetek között, hanem jöjj el énhozzám, és az én töredelmes szívemet kötözd bé, sérelmes lelkemet enyhítsd meg, és ha dicsőségeddel megegyező az én kívánságom, vedd el énrólam e nehéz kereszteket. Ha pedig úgy tetszik szent felségednek, hogy az én bűneimnek nehéz büntetését továbbra is szemléljem, légyen a te akaratod, csakhogy tudod, mely erőtelen vagyok, ne eressz énreám többet annál, amennyit elviselhetek. Eddig is, én édes Istenem, te segítettél énnékem az én sok és nehéz harcaim között, segíts mostan is, és teáltalad mindeneket elviselhetek. Édes Jézus! Te imádkoztál a szent Péter hitiért, hogy el ne fogyjon, akkor bizony mindenekért imádkoztál, valakik azon a kősziklán épitik az ő hiteket: így az én gyengélkedő hitemért is imádkoztál: ne hagyj hát szégyenvallással elmennem szent színed elől. Sőt, küldjed el Szentlelkedet az én megvigasztalásomra; aki is szerezzen énbennem szent akaratodban megnyugodt elmét, hogy szüntelen ezt kívánhassam csak, amit te akarsz énkörülöttem véghezvinni.
Ha pedig mint mindeneket hatalmason megcselekedhető szent Isten, tetszik szent felségednek, hogy énhozzám jőj a te segedelmeddel és a te szabadításoddal, hogy az én szívemnek kívánságát megadjad, akkor, mikor tenéked tetszik, és amiformán tetszik, mint mindeneket bölcsen igazgató szent Istennek; ne engedjed, hogy az én tebenned vetett reménségemben hátra álljak, hanem gerjeszd fel az én szívemet jobban is, hogy szüntelenül zörgessek a kegyelemnek ajtaján, mindaddig, amig irgalmasságodnak szemeivel énreám tekintesz, ámbár mindenfelől bézároltatva légyenek is utak és ajtók az én megvigasztaltatásomra, de te egy szóddal, mint hatalmas Isten, mindeneket megcselekedhetel, ó, rövidítsd, rövidítsd az én kísértetemnek napjait, szabadítsd ki az én lelkemet az hitetlenek társaságából.
Ó édes jó Istenem! ha annyira szerettél te engemet, mikor én tégedet nem tudtalak szeretni, hogy a te kebelednek szerelmének nem kedveztél, hanem adtad érettem a keserves halálra, hogy engemet a pokolbéli gonosz lelkeknek társaságokból kivégyen, ezt azért a drága vérért nem cselekedhetnéd-é meg, hogy megláttassad énvelem a te nagy szabadításodat. Ha az én bűneimért nem tekintenél énreám, tekintsed, édes Istenem, ez helyben nemrégen a te szent hadnak igaz esméretére tért kevés számú népedet, abban jobb és bal kezek között különbséget tenni nem tudó kisdedeket, ne ragadtassanak el a nem isteneknek tiszteletekre, ne tétessék gyenge hitek próbára ki az hitetlenektől, hanem hadd maradjanak a te szent esméretedben, és többen is jöjjenek bé a te szent házadba, látván, hogy bizony az Isten lakozik ez helyben, megszabadítván az övéit. Engemet pedig, szent Isten, tégy mindenekben szent akaratodnak cselekedőjévé, hogy mindenekben csak egyedül a te dicsőségedre és nagy nevednek tiszteletére szenteltetett életet élhessek, mindaddig, amíg eljössz az én szegény lelkemnek a te szent színednek látására, általvitelére, holott is osztán örökkön örökké dicsérhetlek tégedet, Ámen.
Hévízen írám 1743-ik esztendőben, áprilisnek 25-ik napján.
Nagy erejű, nagy hatalmú, tiszta tökéletességű, szent Isten, én Istenem, ki mindeneket jól tudsz és látsz, még a szívnek legtitkosabb gondolatait is jól tudod, és minekelőtte a nyavalyás, bűnös ember az ő kívánságát teelődbe terjesztené, te már azt jól tudod, sőt te segélted a nyomorúság alatt elepedett szegény bűnöst, hogy tehozzád felemelkedhessék, és tetőled irgalmasságot nyerjen örök halált érdemlett lelkének.
Engemet is, szegény, nyomorult, bűnös embert, aki akármely utálatos féregnél alábbvaló vagyok, te biztatsz, hogy tehozzád folyamodjam az én szörnyű kísérteteim között. Én az én méltatlanságomat esmerém, szívemnek csalárdságát jól érzem, vétkemnek nagyságát és sokságát tudom: de minthogy a te Szentlelked biztatásának avagy csak kicsiny szikrácskáját érzem, melyet is én nagyobbra becsülök ez világ minden kincsénél. Azért csak egyedül tehozzád folyamodom, minden reménségemet csak egyedül a Krisztusnak tökéletes elégtételében helyheztetem. Én édes Istenem! erősítsed ezen hitemet: tedd megmozdulhatatlanná reménségemet: ha immár Szentlelkednek általa ezt a kicsiny örömet és reménséget megéreztetted, vigyed jobban is tökéletességre énbennem.
Édes Istenem! bizonnyal elhiszem, hogy a te szent fiadat érettem adtad a keserves halálra: azt is bizonnyal elhiszem, hogy a te szent fiad az én bűneimért olyan tökéletesen eleget tett, hogy ha én az egész világnak minden bűneit megcselekedtem volna is, mégis az ő elégtétele felülhaladná az én bűneimet. No hát immár, édes atyám! ha szent fiadat énnékem adtad, már az ő igazsága és tökéletes elégtétele enyim: már én az ő elégtételével szerzett megigazítást kívánom tetőled? mert megígérted megmásolhatatlan szavaidban, hogy ha a te szent fiad téendi lelkét áldozatul, tehát meglátja a magot, már én az én édes Jézusomnak adatott örökség és jutalom vagyok: melyet ő nem aranyon, sem ezüstön, hanem az ő szeplőtelen szent vérén vett meg, mely drága ár soha el nem veszhet. Énhozzám már megengeszteltetett édes atyám, édes Istenem! a te szent fiadnak érdemében kérlek, hogy már Szentlelkeddel szüntelenül lakozzál énnálam, kinek hathatós munkája által oszlassad el az én kísérteteimet és gyötrelmeimet, szabadítsd ki lelkemet a hitetleneknek társaságokból, a te nagy hatalmadnak ereje szerént, a te nevednek dicsőségéért.
Édes Istenem! éntőlem minden emberi reménség elvétetett immár, de a te nagy hatalmadra nézve, reménség felett is reménlek: gyenge hitemmel már megfogtalak, de ugyancsak amaz erős kősziklán, az Úr Jézuson fundáltatott; azért bizony, bizony, el nem bocsátlak tégedet mindaddig, amíg engemet meg nem áldasz és vigasztalsz; ne is késsél, édes atyám, engemet megáldani és vigasztalni; mert látod, szintén semmiségre való hanyatlásomat; immár a nagy kísértetek és súlyos nyavalyák testemnek semmi részében épséget nem hagytanak, hasonlatossá lettem a sírban fekvőkhöz, akikről már régen is felejtkeztenek.
Ez én kívánságimat a te Szentlelkednek bátorításából a te szent fiadnak érdemében elődbe terjesztem, mint mindenekkel hatalmason bíró, és mindeket megcselekdhető szent és irgalmas Isten eleiben, aki egyszersmind édesatyám is vagy: tudom is, mint irgalmas édesatyám, nem rejted el mindörökké éntőlem a te vigasztalásodnak orcáját. Cselekedjed azt már énvelem, hogy mind életem, mind halálom légyen szent nevednek dicsőségére. Ámen.
Keserves szívvel, de Istenben való nagy bizodalommal írám Hévízen, 1744-ik esztendőben, márciusnak 5-ik napján
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tetszett az én édes Istenemnek tovább is a kísérteteknek próbáló tüzét ellenem fenntartani, és az én gyenge hitemet azáltal gyakorlani; úgy mindazáltal, hogy mindenkor éreztette énvelem az ő atyai szerelmének édességét is. Reám bocsátá azért a gonosz nyelveknek sértegető mérgét is, melyet 1743-ik esztendőnek vége felé tudtam meg. Ez is nékem kicsiny kereszt nem volt, sőt a lelkemig béható mérges tőr volt: mert olyantól mocskoltattam meg, akit mindenkor illendő tisztességének megadásával kívántam szeretni. Olyannal mocskoltattam meg, amit a szíveket vizsgáló szent Isten tud, hogy soha sem nem mondottam, annál inkább nem cselekedtem. Kitől és milyen formán ment végben az én megbántódásom, azt ki nem írom, hanem inkább ahelyett kívánom, hogy az irgalmas Isten bocsássa meg ebben való vétkeit, és esmértesse meg azt, hogy őfelségét és a maga lelkét sértette meg véle.
Én megvallom, hogy emiatt is nem utolsó harca volt az én elmémnek. Nem a személlyel volt pedig magával, akitől áspiskígyó mérge formán megsértettem; hanem magammal: mert nehéz az a veszett természetnek, hogy a váratlan és méltatlan, rút mocskokat békével tűrje: de nem csak tűrje, hanem szeresse is azt, akitől így megbántódott, és minden jóval kívánjon annak lenni. Ez igen nehéz praescriptio a testnek és a vérnek; úgyhogy sokszor arra fokadjon a veszett természet: nehéz beszédek ezek, vajon ki hallgathatja? vagy inkább ki teljesítheti azt bé: nehéz a kővel hajtó után kenyeret hajtani; az jobb felől arcul csapónak a balt is odafordítani. Bocsássa meg az én Istenem, az ő szent fiának keserves kínjáért, énnékem is eziránt való vétkeimet, melyeket törhetetlenségből őfelsége ellen cselekedtem. Mert ismérem eziránt is vétkemet, hogy nagyobb engedelemmel kellett volna az őfelsége parancsolatja szerént lennem, sőt legelsőben is meg kellett volna ismérnem, hogy ezek is Isten kezei énrajtam. Minthogy már tapasztalom is azt, hogy az én Istenem ezt is igen nagy jómra szolgáltatta énnékem; mert ezzel is kívánt engemet őfelsége e világi társaságtól elvonni, hogy őfelségével szorosabban társalkodjam, akinek társasága énnékem mindenkor megörvendeztetésemre vagyon, nem megbecsteleníttetésemre; mellyel készít naponként amaz örökké tartó mennyei társalkodásra.
Más egy vér szerént való atyámfia látván sok keserűségemet, mellyel gyermekeimért gyötröttem magamat, azt kezdette hirdetni, hogy nincs egyéb bajom, hanem a melancholia hypocondriaca vagyon énrajtam, melyet az országban a főrendek között annyira el is híresített, hogy már némelyek azt gondolták, hogy elmémben is megfogyatkoztam. Szerzett ez is nékem sok bút és szégyent; de minthogy azon személytől, ha atyámfia is, soha jót nem vártam, olyan nehezen nem is esett, mint akihez magam is minden jóval lévén, hasonló jóindulatját várom vala.
Megszégyeníté az Isten nemsokára ezt az engem mocskoló nyelvet is, mert azon 1744-ik esztendőben, májusban, igen nehéz és csaknem halálos nyavalyába esvén gróf Bethlen Miklós öcsém, úgyhogy semmi reménség nem volt életéhez. Én is kedves testvérbátyám, Bethlen Ádám uramtól Szebenbe hívattatván, ott múlattam vagy három hétig a beteg öcsém mellett. Oda, aki csak valamire való ember volt az országban, azalatt eljött, lévén akkor országgyűlése is: látták mindnyájon, hogy ha szintén testemben egészségtelen vagyok is, de az én Istenem irgalmasságából elmém épségében vagyon. Aki énreám költötte azon melancholiás hírt, az is Szebenbe lévén, minden úton-módon kereste az velem beszélésre való alkalmatosságot, azért-é, hogy belőlem valami szót vehessen ki, amellyel elébbeni költeményét megerősítse, vagy pedig a lelkeesméreti serkentette engem megsértéséért, s akarta volna atyafiságos indulatját mutatni, azt maga tudja. Én tiszta indulatból néki is megbocsátok; melyet az Isten is néki ne tulajdonítson.
Gyermekeim miatt minémű gyötrelmem volt és vagyon, hogy idegen vallásúak, azt tudja egyedül csak az Isten, senki által nem láthatja, sőt elméjével sem képzelheti, annál inkább nem hiheti. Másokat úgy szemléltem ebben a boldogtalan hazában, hogy az efféle egyenetlen házasságból származott idegen vallású gyermekeikben elég örömek volt, ha tisztességes rendben látták lenni, s magokat is tudták alkalmaztatni. Voltanak is olyanok, akik rajtam csudálkoztanak, miért tudok rajtok annyit gyötrődni. De én úgy tartom, vétkes szeretet az, mikor valaki csak testi okokból szeret mást. A keresztyén ember szeretete az Istenen fundáltatik; amiben azért nem az Isten dicsőségére valót, hanem azzal ellenkezőt lát az ember, hogy lehessen abban gyönyörűséget tartani és szeretetét voltaképpen arra függeszteni, nem látom által.
Az Isten béoltotta még az oktalan állatba is, hogy természet szerént oltalmazza s szeresse fajzását; annál inkább az okos lélekkel felékesíttetett ember, kit az Isten a maga képére teremtett, ezt tudhatja, hogy néki gyermekeit szeretni kell. Bizony én sem kívántam ezen indulatot magamban megfojtani, s azzal Isten ellen járni. De az a szeretet hozzájok csak nem lehetett, amely az egy hitben és vallásban lévőket eszve szokta kötni. Különben vallásokért őket nem gyűlölöm, mert nem önként mentenek ők arra, hanem abban neveltetvén, azt esmérik igazságnak lenni. Ha pedig az az Istennek még eddig nem tetszett, hogy őket az igazság esméretére hozza, ők azzal ellenem nem vétenek. Én ezt őnékiek sokszor elejekbe adtam, hogy ők is tudhassák, mennyiben légyen csak az én indulatom hozzájok, melyet énbennem csak jó magokviselésekkel erősíthetnek meg; külömben az igen hamar elalhatik.
A fiam, Haller Pál, mindeddig énhozzám elég engedelemmel kívánta magát alkalmaztatni. Azt el lehet hinni, minthogy gyermekségétől fogva arra tanították, hogy eretnek anyja vagyon, őtőle sem lehet az anyjához való tisztességet és engedelmet olyan tiszta szívvel véghezvinni, amint illendő volna; de akármi okból cselekedje ő, elég az nékem, ha engedelmességét mutatja.
De a leányom, Haller Borbála, mihelyt annyira nevekedett, hogy előttem csalárd szíve szerént hízelkedhetett, hátam megé pedig, ha miben alkalmatosságot kaphatott, vallásom és egyéb állapotomban megsérthetett, azt el nem múlatta. Mikor észrevette, hogy én tudom és neheztelek, rettenetes sírással és magát átkozódással eltagadta mindenkor. Mások előtt mesterségesen kívánta mutatni, mely nagy leányi szelídséggel szeret engemet, úgyannyira, hogy az ő lelke szüntelen való gyötrelemben légyen azon, hogy én reá neheztelek; ezt pedig mindenek előtt akivel beszélhetett, még az idegen nemzet előtt is, elhíresítette. A pápisták előtt úgy adta elő, hogy én reá haragszom vallásáért. A reformátusok előtt pedig azt mondotta, hogy kedves bátyám, Bethlen Imre uram utáltatja meg énvelem: a mindentudó Isten látja beszédemnek igazságát, hogy soha iránta affélét kedves bátyámuram nem szólott, sőt inkább minden úton-módon titkolta volna ellenem való szavait, dolgait, nehogy én azokon megháborodjam: mert kedves bátyámuram mindenben, amiben csak elégséges volt, igaz atyafiúi indulattal kereste az én csendességemet. Melyért az én Istenem is őkegyelmének testében és lelkében, ahol legszükségesebb, szolgáltasson csendességet. Az én leányom pedig nem sajnálotta híresíteni azt, hogy én igen nehéz természetű vagyok, könnyen akármit elhiszek ellene. Voltanak is, akik az ő szavát elhívén, engemet okoztanak, bennem akarván inkább találni a fogyatkozást, mint benne.
Férjhezmenetele után is ilyen volt, így gondolom, holtig ilyen is lészen; sőt azután sokkal csalárdabbul kezdett hozzá: mert a mellettem való könnyű életet felette szerette volna; de minthogy énnékem az ő vallások iránt szüntelen való keserűségem volt, úgy kívántam én is magam dolgait igazgatni, hogy sokat velem ne légyenek; de ő nem sokat hajtván az én mindennapi gyötrelmemnek nézésin, akaratom ellen is, 1742-ik esztendőnek vége felé és 1743-ik esztendőnek az elein, sokat laktak nálam. Akkor mint csalárd szívű asszony, más utat és módot vészen fel, amellyel az én szeretetembe férkeztethesse magát. Kezdette az én isteni tiszteletem alatt magát ahhoz alkalmaztatni; a zsoltárokat éneklette, magának szerzett zsoltáros könyvet, és azt mindenkor midőn én könyveket olvastam, könyves szemmel előttem mondotta: nagy boldogság az, aki keserűségének idején ilyenekkel vigasztalhatja magát, mint asszonyomanyám; de a mi vallásunk szerént ilyenekkel nem lehet vigasztalni magunkat. Gyakorta magam előtt, sokszor cselédeim előtt, vagy olyas atyámfia előtt, aki tudott, hogy minden bizonnyal nékem megmondja, nagy könyvhullatással mondotta: igazán engemet a Haller família testemben-lelkemben megrontott, mikor elvettek asszonyomanyámtól, és meg nem engedték, hogy a maga vallásában felneveljen; mely miatt soha a lelkemesméreti csendességben nincsen, olyankor átkozta is érette, aki a kezem alól elvette.
Testvérbátyja, Haller Pál, amint másoktól hallottam, intette, észrevévén efféle cselekedeteiről, ily szókkal: az Istenért, húgomasszony, ne csapziskodjék kegyelmed; mert ezt asszonyomanyám is ha észreveszi, kegyelmedre megharagszik, és az Isten is kegyelmedet megveri érette. Megmondotta ezt Haller Pál a m. gubernátor úrnak és asszonynak is, hogy az húga, Teleki Pálné, miképpen hízelkedik énelőttem. Ezért őtet szemben fogván az úr és asszony őexcellenciájok, azzal mentette magát: az Isten is tudja azt, mely szívesen gyűlölöm én a kálvinista vallást; de hogy asszonyomanyámnak kedvében lehessek, ezt azért cselekedtem. Ezt én megtudván, annál nagyobb idegenségem lett hozzája. Meg is mondottam néki: engemet nem csaltál meg, hanem a magad lelkét: mert én is mondhatom a Szent Péterrel, hogy nem ember ellen hazudtál, hanem az Isten ellen. Mely miatt is annál inkább megirtóztam tőle; úgyhogy látni sem kívántam, amelyre nézve meg is mondottam magának, hogy hozzám ne jöjjenek.
Magyarországra kimentenek ők is gróf Teleki Jánosné asszonyommal; elmentenek a Károlyi Sándor úr temetésére, onnan augusztusban Egerbe a püspökhöz, Erdődy Gábor úrhoz, ott engemet az én leányom derekasint lefestett, én micsoda nagy eretnek vagyok, őket vallásokért mint gyűlölöm, és mint nem igyekezem az ő urának promócióján, mert ha én pénzt adtam volna, mellyel az ura Bécsbe menjen, eddig promócióját elérte volna, de mikor tőlem pénzt kértenek, azt feleltem: én bizony egy krajcárt sem adok, az én pénzemmel soha ők promóciót nem nyernek. Ezt is feleltem volt. Mondotta azt is, hogy kívánom perzekválni a katolikusokat, s még kapumon sem eresztem bé. Többeket is mondott, kivált ami énnékem rosszabbul esett, az én ártatlan, ritka példájú jó kedves testvér atyámfiát, Bethlen Imre uramat is becstelenítette, hogy őkegyelme légyen nálam való kelletlenségeknek az oka, amelyet hamis lélekkel mondott, mert nem hogy béárulta volna; de inkább vétkét is örömestebb palástolta volna.
Ezt ő úgy gondolta, hogy soha én meg nem tudom; a püspök előtt pedig nagy kedvességet nyér véle, lévén a püspök úr nagy tekéntetű ember, ígérte is szándékozva, hogy szolgál Felséges Asszonyunk előtt nékik érette, hogy tőlem mártíromságot szenvedtek, ezt az asztal felett szánakozva beszélte, s ígérte a püspök jóakaratját. Oly végezés is volt, hogy Felséges Asszonyunknak adják által az én dolgomat, hogy én miért nem szeretem gyermekeimet; de ebben egészen bizonyos nem vagyok, s csak úgy is írom mint bizonytalant.
Csudálatosan az Isten mindezeket kinyilatkoztatta, s nékem is tudtomra adta mindjárt, még azon hónapban, úgymint augusztusnak 26-ik napján, 1744-ik esztendőben; de már nagy helyeken ez az hír megfordult volt. Mikor én ezt voltaképpen bizonyoson megtudtam, csak könnyen megítélheted, istenfélő olvasó, hogy megháborított engemet is gyermekeimtől mocskoltatnom, oly dologgal, amelyben semmi sem volt. Itt is egyebet mit cselekedhettem volna? megesmérém ebben is az Istennek sújtoló kezeit az én sok bűneimért, aki megeresztette az álnok embernek zaboláját, hogy a maga indulatja után járhatna; folyamodám az én Istenemhez nagy bizalommal, és ekképpen öntém ki az én szívemnek keserűségét az engemet látónak eleibe.
Ó, nagy hatalmú és erejű szent Úristen! ki még a te ítéleteidnek gyakorlása között is irgalmasságodat és kegyelmességedet kimutatod; mert a te igazságodnak erejét úgy megőrzöd a te nagy irgalmasságoddal, hogy a szegény, nyavalyás bűnös, ki a féregnél alábbvaló, a vizibuborékoknál hamarébb elmúló: a te nagy hatalmadat és csudálatos uralkodásodat elszenvedhesse.
Énnékem is, szegény nyomorult bűnösnek, midőn nagy hatalmadat és erődet kezdetted mutogatni, esmérvén fertelmes voltomat és a te tökéletes igazságodat, látván, hogy megemésztő tűz vagy a bűnös ellen, én pedig bűnnek pozdorjája lévén, leesém a te kemény színed előtt; de te, Ezékielnek Istene! megerősítél és lábaimra felállítván erőt adtál énnékem, hogy a te nagy hatalommal teljes ítéleteidet szüntelen én magamon szemléljem, és mégis meg ne emésztessem: sőt azt kiálthassam nagy örömmel: látám az urat, és nem halék meg. Hallatván énvelem ama te édességes szavaidat: elég tenéked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által mégyen véghez. Ó, elég, bizony elég, elég énnékem, édes jó Istenem, a te kegyelmed, csak neveljed azt naponként jobban s még jobban énnálam, és úgy az én nagy erőtelenségemben véghezviszi a te nagy erőd, mindazokat valamelyeket te éntőlem kívánhatsz. Szüntelen minden szempillantásban szemlélem gyenge hitemnek kicsiny hajócskáját a nagy kísérteteknek mélységes tengerében eveszkélni, és a szörnyű kemény kísérteteknek habjaitól csapdostatni, és sokszor csaknem egészen elboríttatni, úgyhogy sokszor kell keserves szívvel azt kiáltanom veszedelemben forgó szomorú lélekkel kiáltó tanítványiddal: kelj fel, uram, és tarts meg; mert majd elveszek.
Gyakorta te is, édes Jézusom! láttatol a segedelemre való jöveteled iránt aludni; de azt is tapasztalom, én egyetlenegy megtartóm, hogy ha szintén hitemnek gyengeségéért keményen megdorgálsz is; de ugyancsak szólasz a tengeri nagy haboknak, és azok engemet el nem boríthatnak. Ó, szólj ezután is, édes megváltóm, és mindaddig szólj, míg szent felségednek tetszik a csendes révpartra engemet kivinni, mert csak a te szódat hallhassam, bizonnyal megtartom.
Bévetettél engemet, én Istenem! a te igaz ítéletidből a nyomorúságoknak és nehéznyavalyáknak sebes láng módjára emésztő és majd éppen megemésztő kemencéjébe; minden csontaim elbomlának, és nedvességeim kiszáradának; úgyannyira, hogy testemnek legkisebb részében is már épség nincsen; az én szívem ugyan elszakadott; szemeimnek minden vidámsága éntőlem eltávozott. Az én nagy bűneim és bolondságim ezt hozták énnékem, hogy még az én magam szemeim előtt is utálatos légyen az én életem: az éjtszaka, melyet másoknak nyugodalomra és eloszlott erejeknek megújulásokra rendeltél, sokszor nagy gyötrelmemre vagyon: sokszor gondolom, hogy reggelt nem érem, mert megölsz engemet; mikor reggelt érem, a nap feljövetelével óhajtom, hogy én is könnyebbséget végyek; de mintha köntösömnek magamhoz szorításával a nyavalyákat is magamhoz övedzeném.
De ezen sebes láng módjára emésztő kísérteteimben is látom az Isten orcájának angyalát, mint régentén a tüzes kemencében bévettetett három ifjak között, aki is még eddig nem engedte, hogy végképpen megemésztessem. A te igazságos nagy hatalmad szerént, a Dániellel, az oroszlánok vermében bétaszítottál, holott is a hitetleneknek soksága, mint éhező oroszlánok feltátott szájjal várják, hogy elnyelhessenek éh torkokba. Sokszor kérdik cselekedetekkel éntőlem: Hol vagyon a te megtartó Istened, akihez te szüntelen kiáltasz, hogy tégedet megvigasztalván megtartson? Mégpedig azok kérdik éntőlem azt, akik énáltalam hozattak ez világra. Ugyanezen nagy mélységben látom ez világiaknak kegyetlen áspiskígyó módjára való mardosásokat, kik is, mint sebes nyilakat, kegyetlen szavokat lövik szívembe és lelkembe. Azok között nagy szomorúsággal szemlélem azokat, akiknek én mindenkor jót kívántam, és mostan is jót kívánok, és azokkal én ezelőtt nagy gyönyörűséggel mégyek vala az én Istenemnek házába. Mindezen nagy kísértésekkel teljes mélységben megtekéntvén magamat, bizony sokkal nehezebb dolgot látok én ezen mélységből való megszabadulhatásom iránt, mint a Dániel vermének szájára tétetett malomkő; mert ezt erősen bépecsétli az én életemnek sok fertelmessége.
De ámbár az én bűneim felette sokak és nagyok, mindazonáltal felemelem kicsiny hitemnek gyengén látó szemeit a véghetetlen nagy hatalmú és erejű szent Istenhez, ki énnékem az ő szent fiában irgalmas kegyelmes atyám, és látom, hogy azon drága érdemért az ő belső részei énrajtam megindultak, és elhiszem, hogy az ő könyörülő indulatja szerént eljő énhozzám! és azt kérdi éntőlem: én szerelmes fiamnak drága vérével megváltott szolgálóleányom! élsz-é még? Én is azt felelem tenéked, nagy alázatossággal: Élek, én királyom! aki mindörökké tiszteltessél éntőlem: mert te megtartottál engemet, és megőriztél a veszedelemben, mert énbennem tisztaságot és igazságot találtál, és énbennem csalárdság nem találtatik. Ez az igazság és tisztaság, mely énbennem találtatik, a te szent fiad által szereztetett énnékem, a csalárdság nélkül valóság a Szentléleknek az én lelkemben léte, és minden hiba nélkül való drága bizonyságtétele; mely által én bizonnyal elhittem, hogy az én megváltómnak tisztaságban való fogantatása és világra való jövetele, szent és ártatlan élete, az én bűnös vérből való fogantatásomat és világra való béjövésemet, és mind ez óráiglan cselekedett sok titkos és nyilvánvaló bűneimet egészen eltörlötte, és az ő keserves halálával s tökéletes elégtételével énnékem megszerzette ama fejér bíbor köntöst, mely a szenteknek megigazulások, és többé az én bűneimnek rútsága őtőle meg nem láttatik; hanem adatott énnékem fejér kövecske, és azon új név, melyet csak azok tudnak, akik a bárány vérével megváltattak.
Azért, ó, én lelkem, emelkedjél fel, ha szintén még ebben az romlandó sárházban nyomorgasz is, és a kísértetek közt mondjad ezt nagy örömmel, hogy már az én szerelmesem egészen enyim, és én is már egészen övé vagyok. Ne félj, ne rettegj én lelkem? mert ha szintén ez az gonosz Ákáb az ördög, és annak megkendőzött parázna társa, Jezabel, és mind e világ üldöz is: ha szintén a még bennem maradott ó ember, a veszett természet kézben kíván is ejteni; de szaladj el, én lelkem, rejtsd el magadat a Jézusnak mélységes sebeibe, és nyugodjál ott, mert azért hozzád megengeszteltetett édesatyád és Istened mértékit tette a te szenvedésidnek, és határt vetett a kísértetből való kiszabadulásnak, mihelyt annak mértéke bételik, és a szabadulásnak rendelt ideje eljő. Ha eddig oly kemény szélvészek közül szólott is, mint régentén Illyésnek, mely a hegyeket megmozgatta, és a kősziklákat meghasogatta; de látván tégedet amaz igaz kősziklában elrejtetve, szól néked gyenge lassú szélben drága evangéliumi szókat: melynek hallására mindjárt megújulsz, és elfelejtkezel minden gyötrelmidről. Kérlek is, szerelmes szent atyám! ne késsél az örvendetes lelkeket megújító szóddal eljőni, és engem a te szent fiadért megvigasztalni, Ámen. Ámen.
Igen megsebhetett keserves szívvel, de a Jézusom érdemében Istenre támaszkodó hittel írám Hévízen, 1744-ik esztendőben augusztusnak 27-ik napján.
Mikor ekképpen háborús elmémen volna magam gyermekemtől való mocskoltatásom, és más mérges nyelvektől való megsértetésem; de senki mellettem nem volna, akinek kipanaszolhatnám magamat, hogy (amint szokták mondani) a panasszal megkönnyebbülne a fájdalom; mert a sebeknek is mutogatások azoknál, akik azokat nem hordozták, nem érzik, nem fájdalmat, hanem inkább nevetséget és csúfoltatásra való alkalmatosságot szereznek. Kiönteném azért most is nagy bizodalommal az én panaszimat az én mennyei atyámnak kebelébe. Ó, változhatatlan atyai szeretet! ó, véghetetlen mennyei erő; minden erőt felülmúló erő, minden vigasztalást feljülhaladó vigasztalás. Csudálatos segítség. Meglátá az engemet látó az én nyomorúságimat, meghallá siralmas panaszimat, megmutatá a vigasztalásoknak forrását, amelyből megújítá és éleszté a próbák hévségében szintén elepedt lelkemet. Mert az Isten nékem olyan nagy csendességet szerze, hogy én megnyugodnám az Istennek szent tetszésében, lelkemnek ezekért gyötrelme ne lenne, hanem ugyan szeretném az Istennek hozzám vesszővel kinyújtott és magához hajtó kezét, azt nagy engedelmességgel csókolgatnám, szívemből elvévén az felettébb való terhet, mely eddig majd a veszedelem fenekére nyomott, örömet ada: kezdé éreztetni énvelem az ő hozzám való kimondhatatlan szeretetének édességét, én is azért a siralmas panasz helyett Istenben való örömre, dicsekedésre és háláadásra ekképpen nyitám meg az én szájamat.
Ó, igen irgalmas, kegyelmes, engedelmes, szent jó Isten! én jó Istenem! vajha ugyan voltaképpen ki tudhatnám mondani, és eléggé meg tudhatnám hálálni a te kegyes és irgalmas voltodat. Ó, ihlesd meg az én megfertézett ajakimat amaz igaz arany oltárról levett eleven szénnel, hadd dicsérhessenek tégedet: és oldozd fel a bűnöknek kötelével megkötöztetett nyelvemet, hadd hirdethesse a te nagy irgalmasságidat; melyeket énvelem méltatlan bűnössel megéreztettél; az én igen nagy és súlyos kereszteim között: noha az én nagy kísérteteim engemet mostan is ostromolnak, a nyavalyák gyötrenek; a hitetlenek sokasága szaporodik énkörnyülem, és az mocskos nyelvek sértegetik lelkemet. De már mindezeket feljülmúlja és meggyőzi az énvelem megéreztetett atyai irgalmasságod. Megvallom én azt tenéked orcám pirulásával, hogy mindezeket az én nagy és sok bűneim hozták énreám: én nem is csak ezeket, hanem idő szerént ennél keményebb büntetésidet, sőt az örök kárhozatot is megérdemlettem volna; de a te kimondhatatlan, és éntőlem soha elégségesképpen meg nem hálálható édesatyai irgalmasságod arra méltóztatott engemet, hogy a te Szentlelkednek szívemben való hathatós munkája által én már bizonnyal elhittem, hogy ezek a nehéz büntetések, melyek még énrajtam feküsznek, nem az én bűneimért eleget tévő bűneimnek büntetési; hanem az irgalmas és kegyelmes atyának magához közelebb vivő szeretetének megcsalhatatlan bizonyos jelei.
Már, édesatyám, megnyugszom mindeddig rajtam általvitt és még mostan is rajtam fekvő sújtolásidon; nemcsak megnyugszom, hanem ugyan szeretem is ezeket, nemcsak szeretem, hanem kérem is nagy alázatossággal szent felségedet, hogy ámbár sújtolj és verj, csak éreztessed mindenkor énvelem a te atyai szerelmednek jeleit, és tégyen engemet a te Szentlelked minden szempillantásban bizonyossá abban, hogy én tiéd vagyok. Ha a testi atyáktól az engedelmes fiak jószívvel felvészik a dorgálást, hát én mennyivel inkább felvehetem tetőled; azért légyen meg, édesatyám, a te szent akaratod mindenben; és ne légyen édesatyám, semmiben az én akaratom.
Ha a világi embereknek nagy örömökre szolgál az, hogy ők nagy rendben és gazdagságban helyheztetett atyáktól származnak; hát én ne örvendenék-e azon, hogy a mennynek és földnek hatalmason teremtő Istenének leánya vagyok; mégpedig olyan nagy méltóságra felvétetett, akiért az ő szent fiának testben kellett öltözni, sok kísérteteket és végtére keserves halált is szenvedni.
Légy csendességben már én lelkem, örülj és örvendezz a te megtartó Istenedben; ne félj, ne rettegj már, mert a te nagy örömödet sem e világnak ereje, sem a sátánnak sokféle dühössége tetőled el nem veheti, noha még egy kevéssé e gyarló testben sátorozol, és az ő embernek maradványi gyakorta megkeserítenek; de a teéretted már eleget tett Jézusod a te atyádnak jobbjánál vagyon szüntelen, és ki nem vét gyarlóságodért szent atyád kedvéből.
Már, édesatyám, a te édes atyai szerelmedbe ajánlom lelkemet, sok nyomorúságok között sajlódó testemet és életemnek napjait, óráit, szempillantásit: nehéz keresztviselésimet, azok alól való kiszabadulásomnak módját és idejét, lelkemnek e gyarló testből való kiköltözését, szent színednek gyönyörű látására általvitelét, testemnek porrá válását, és a porból viszont felkelését, és végtére megdicsőíttetését: az holott osztán én is tégedet véghetetlenül áldalak és dicsérlek a te szent fiaddal és Szentlelkeddel egyetemben, Ámen.
Írtam Hévizen 1744-ik esztendőben, augusztusnak 28-ik napján, mikor mélységes kísérteteim között minden külső vigasztalásoktól egészen megfosztatva voltam, akkoron nyújta az Isten énnékem Szentlelke által hathatós vigasztalást, mely minden kigondolható világi vigasztalásnál kedvesebb lőn énnékem. Melyért dicsértessél, ó, én Istenem, mind mennyen és földön, az én szegény lelkemtől is mindörökké, akit megszabadítál és megtartál a veszedelemből.
Minekelőtte a leányom ellenem való cselekedeteit megtudnám, azelőtt ment vala fiam, Haller Pál méltóságos gubernátor urammal Bécsbe; akinek is én ilyenformán megírám:
Édes Fiam!
Én Magyarországról egynéhány helyről vettem levelet; melyben írják testvérhúgodnak lelkemig béható sok becstelenítését, mind személyem s mind vallásom ellen. Úgy tudom, hogy egri püspök, Erdődi uram őexcellenciájának is általadták; de micsoda ok vitte őket reája, teljességgel által nem láthatom. Mert azt tudják, hogy én férfiú nem vagyok, hogy promóciót várhatnék, és valaki az én előmenetelemben akadályt tehetne. Dicséretet, tisztességet, becsületet nem várok e világtól, mert az a világ fiaié. Várom az én jó Istenemtől, aki bizony mindennap is megadja énnékem; mert bővséges kegyelmet ád, az ilyen nagy kereszteknek elviselésekre, sőt minden napon közelebb viszen őfelsége az ilyenek által önmagához. Azt is mondotta, hogy nagy eretnek réformáta anyja van. Az eretnekséget tagadom; mert a Krisztuson fundált apostoloknak hitin vagyok; melyhez nem férhet az eretnekségnek csak legkisebbik szikrácskája is. Hogy igaz réformáta vagyok, nemhogy tagadnám, sőt, mindenek előtt nagy örömmel megvallom, mert csak ez az egy vigasztalásom, e sok keresztek között küszködő életemben e világon, hogy igaz hitben, vallásban vagyok. Hogy perzekváljam a katolikusokat, abban is hazudott; mert nem hogy én, de az egész erdélyországi réformátusoknak nincsen arra hatalmak, hogy valakit perzekváljanak; de ha szintén hatalmában volna is az igaz réformátusnak, az a maga hitihez s vallásához nem férhet, hogy valakit maga vallásáért perzekváljon, mert a lelken való uralkodást az Isten semmi hatalmasságnak nem engedte magán kívül.
Hogy őtet nem szeretem, azt bizony senki előtt nem tagadom; mert azt magad is tudhatod; de tudhatja méltóságos gubernátorné asszonyom őexcellenciája, hogy leánykorában is micsoda gonosz, engedetlen, engem szomorító volt, azután is, hogy férjhez ment, hasonló; amelyért ő büntetlen nem is marad. Amely Istenben én bíztam gyermekségemtől fogva, akit most is kívánok teljes szívemből tisztelni, azon Istennek most is szüntelen éjjeli és nappali könyörgésemben azon esedezem, hogy vigyen őfelsége ezen nagy keserűséggel engemet az én koporsómba.
Én úgy gondolom, a húgod úgy gondolkodott, messze lévén, hogy én azt meg nem hallom, de ha szintén meg nem hallottam volna is, tudja az Isten, és lát mindeneket. Akármit beszéljen pedig ellenem, magamat azokban bűnösnek nem ítélvén, én bizony senkitől nem félek; senki is nem parancsolhat, hogy anyai szeretet erővel hajtson valakibe gyermekéhez, mert az az Istené a szívben, hogy valakihez szeretetet indítson.
Hévíz, 1744. esztendőben, augusztusnak 29-ik napján.
Ezeket azért írtam meg néki, hogy őáltala mások is tudják meg azt, hogy én sem az egri püspök úrtól, sem egytől, sem mástól, sőt a világnak minden erejétől is ebben a dologban nem félek. Gondoltam azt is, hogy talám tudta ő is a húga dolgát, csak nem akarta megjelenteni, aminthogy tudta is, mert nemsokára levelemre való válaszára azt írá, hogy ez a dolog egy papra volt bízattatva; de immár a főpátronusok, az egri püspök megholt. Így azért aki a halandó emberben bízott, annak lelke kimenvén, megszégyenült.
Mindezek által úgy megfordult az én anyai indulatom őhozzája, hogy bizony még szikrája sem maradott szívemben az anyai szeretetnek, kívánnám is, ha Isten abban kedvezne énnékem, hogy soha őtet ne látnám s hírét se hallanám. Megírtam magának is, hogy énrólam minden közit letégye. Ez volt hozzája való levelem:
Isten áldjon meg!
Akartam tudtodra adni, hogy amelyeket Magyarországon sok helyeken, nevezetesen M. egri püspök uramnál irántam beszélettél, azok nálam mind tudva vagynak. De tudd meg, hogy mind személyem, mind vallásom iránt való sok mocskaidat soha Isten büntetlen nem hagyja; sőt addig koporsódba sem mégy, míg Isten tégedet azokért meg nem büntet. Én ugyan magam személyemben nem bánom, akármit beszélj: de sajnálom kedves bátyám, Bethlen Imre uramat, hogy sok helyeken, de kivált m. egri püspök uram előtt mocskoltad, hogy őkegyelme volna fundamentoma a ti megutáltatástoknak; azt nem igaz lélekkel mondottad; mivel őkegyelme tudván az én állapotomat, a ti nálam való emlegetéstekkel nem kívánja szaporítani az én szomorúságimat. Hanem fundámentuma az, hogy miolta felcseperedtél, soha meg nem szűntél ellenem véteni: de ha ugyan valójában akarod fundámentomát megtudni; nem egyéb, hanem tavaly télen mellettem létedkori sok fondorkodásid, melyeket a prédikációk s könyörgések hallások után, minden arra való átadás s kénszerítés nélkül vallásod ellen előttem tetettél. Melyeket mint s hogy beszélettél másoknál, mind jól tudom. Ezeket mind hamis lélekkel cselekedted, és elmondhatom Szent Péterrel, hogy ezekben nem ellenem, hanem Isten ellen vétettél. Minthogy a te mondásod szerént én eretnek anya vagyok, a katolikusokat perzekválom, azért énhozzám se magad, se maradékod semmi anyai közötöket ne tartsátok: nékem nem kellesz: énhozzám se egyszer, se másszor ne jöjj: mert énbennem bizony hozzád csak legkisebb anyai indulat is nincsen. Sőt ha ezen írásom ellen cselekszel, több több nehézségemet fogod tapasztalni.
Sorostélyon, 1744-ik esztendőben, októbernek 8-ik napján.
Értésére esvén néki, hogy én minden cselekedeteit tudom, szörnyűséges átkozódással tagadta, igyekezvén kétségbe hozni; de minthogy már sokszor ilyen színű dologban ekképpen cselekedett, nem lehet semmi szavának hitelt adni. Jól tudván már ő azt, hogy az ő emlékezete is előttem nagy kedvetlenséget szerez, annál inkább kívánja, mind levele által, mind személyében, ha megengedném hozzám való jövetelét, azt állítván, hogy ő leányi kötelességét viszi véghez, ily szemtelenül s kelletlenül ajánlván magát. De én azt nem annak tartom; mert ha tudnám én, hogy valakinek ilyen lelki háborút szerzek emlékezetemmel; én azt soha sem magam személyében, sem levelem által meg nem terhelném; annál inkább, ha édesanyám volna, azt nem kívánnám keseríteni: de úgy vettem észre, hogy az engedelemnek színe alatt azért cselekszi, hogy engemet hamarébb ez világból kifogyatkoztasson. Légyen az Úr akaratja szerént.
Mind ennyi sok kísérteteim és hánykódásim között is ez Istennek igen nagy irgalmasságát tapasztaltam magamhoz és kimondhatatlan szeretetét, nem nézvén sok bűneimet, hogy az énreám bocsátott kereszteket nagy tűrhetetlenséggel vettem és viseltem, holott mindenben engedelmeskednem kellett volna. Mert szüntelen engemet a maga szent beszédének szép tiszta folyamotjából itatott; mellyel szintén elepedett lelkemet ottan ottan megújította s megélesztette. A magam házamnál őfelségét szolgálhatom sok erőtlenségeim között is, s azt Isten házára fordíthatom. Kiszolgáltatta énnékem az én keresztemhez illendő kegyelmeit. Mert papokat is az én nehéz napjaimban olyanokat rendelt énmellém, akik mind Isten előtt való esedezésekkel, mind prédikációjokban való alkalmaztatásokkal egészen az én sérelmes szívemhez illendő gyógyító írak voltanak. Ezt én jóságommal nem érdemlettem az én Istenemtől, hogy arra méltóztasson, holott sokaknak, nálamnál sokképpen jobbaknak és nagyobb rendeknek ezt nem engedte, azokat ennyire nem becsülötte, hogy a magok házokban hallhatnák az Isten tiszta szent beszédét. Bizony ennek oka csak az Isten irgalmassága s hozzám való szereteti.
Külső áldásival is dicsekedhetem az énreám gondot viselő Jóistennek az ő dicsőségére; mert még eddig soha valóságos szükséget nem láttam, úgy kiszolgáltatta nékem az Isten a szükséges jókat. Sőt egynehány esztendők alatt ez hazában fennforgó Isten ítéletei között is, midőn sokan szükséget láttak, nékem az Isten sokak felett a maga áldásából bővséges részt adott, hogy lenne nemcsak az magam házamnak táplálására, hanem a szűkölködöknek is felsegéltetésekre. Melyért áldassék az én Istenemnek szent neve, mindörökké.
A jelen való 1744-ik esztendőben másokkal együtt a föld termése szűkön volt énnékem is, úgyhogy ha felvészem és jól megszemlélem a költést, úgy tetszik, hogy fogyatkozás nélkül érnem nem lehetne (ha tetszik Istennek életem) a földnek jövendő termését: de mikor elnézem az én irgalmas Istenemnek hozzám való kegyelmes gondviselését, miképpen tartott engemet eddig; mely csudálatosan igazgatta dolgaimat, hogy szükséget ne lássak, semmi félelmem nincsen, sőt bízom erősen, hogy a Sarepta-béli özveggyel* nékem is kiszolgáltatja az én Istenem a kevésből az elegendőt.
Ó, édes Jézusom! aki erőt adtál énnékem a feljebb leírt sok kísérteteimnek elviselésekre; adjad a te kegyelmedet ezután is, tanítsad, édes Jézusom! az én kezeimet ezután is az hadakozásra, hogy mind a végig, úgy amiképpen tetszik szent felségednek, a te zászlód alatt vitézkedhessem, oly engedelmességgel, amint te szent atyádnak engedelmeskedtél. Tudom, ó, én gyenge hitemnek megerősíthető fejedelme, Úr Jézus! hogy te is sok harcaid és szenvedéseid után mentél bé a dicsőségbe, szent atyádnak jobbjára ülvén: azt is jól tudom, hogy akik a te dicsőséges testednek tagjai vagyunk, mint főben tebeléd oltatván, ezt az életet sok és nehéz harcokkal kell véghezvinnünk. Minthogy egészen tiédnek tartom magamat, bizony nem is kívánok egyebet, hanem légyen énnékem is úgy dolgom, mint az én fejemnek, az én kínlátott Jézus Krisztusomnak. Csak azon kérlek édes Jézus! hogy jusson eszedbe a te megkísértetésed és vérrel verejtékezésed, melyet énérettem elszenvedtél. Ezért a drága árért édesedjék meg énnékem is az én sok nehéz keresztem. Tartsd meg, ó, én megtartó Istenem! az én elmémet épségben, hogy lehessek mindenkor alkalmatos szent nevednek tiszteletére; hogy az én gyenge hitem el ne fogyjon. Ámen.
Az én ez világon való zsellérkedésemnek rendét eddig írám le 1744. esztendőben novembernek 10-ik napján, Sorostélyon.
Eltöltvén sok erőtlenkedéseim között az 1744, esztendőt, tetszék még a szabados bölcs Istennek az én esztendeimhez esztendőt adni, napjaimhoz napokat ragasztani, s akképpen általtenni az 1745-ik esztendőre. Amelyben szüntelen való nyavalyáim voltanak és vagynak; sőt újabbak, újabbak jőnek elő, oly felesek, oly terhesek, hogy az emberi érzelmet felülmúlja, az ilyen erőtelen test hogy hordozhatja el azokat. Ebben mindazáltal az én Istenem kedvezett, és atyai szerelmét megmutatta, hogy ha szintén nehéz nyavalyákkal látogatott is; de ugyancsak ágyam fenekére nem szegzett. Ha minden órában érzem is ez sárháznak romlását, és szemeimmel látom is az én romlandó testemnek minden napon való elfogyását; mindazáltal lelkemet drága kegyelmével szüntelen vigasztalja, s nyughatatlan háborgástól megőrzi. Irgalmasságának szemlélésére függesztvén szerelmében tartja.
Tudván azt, hogy az Isten választottinak halálok csak csendes álom; megnyugovás fáradtság után, gyakorta elszáradott tetemimet nézvén örömmel szemlélem, hogy közelít már ennek a gyarlóság alá vettetett testnek letétele; és oly könnyen s örömmel letészem, mint aki ruháját bémocskolván és szennyezvén, örömest leveti, hogy azt megmosatván és tisztíttatván, annak utána tisztábban és ékesebben magára végye. Én is sok bűnökkel megrútíttatott testemet örömmel letészem, hogy amaz örvendetes napon felvehessem az romolhatatlan és dicsőséges testet.
Nagy kegyelmességét tapasztaltam mind ez óráig ebben is az én mennyei atyámnak, hogy jóllehet az én sok nyavalyáim nem engedik, hogy világi életemre tartozó dolgaimra oly szorgalmatos szemekkel vigyázzak, amint a nehéz idő kívánja; mégis az Úr jobb kezének annyi áldását szállítja énreám, hogy szükséget ne lássak. Ennek felette nyavalyákkal küszködöm is; de lakóhelyemben vagyon csendességem, azholott szent beszédét megvizsgálhatom. Ha szintén nem tetszett is ő szent felségének, hogy testi nyavalyáimban oly hasznos orvosra találjak, aki nyavalyáimat rólam elvégye; de lelkemre ó, mely kedvesen viselt gondot az ő szolgái által, tisztán hirdetvén szent beszédét az én házamban. Kevéssel cselekedett az Isten ily kegyelmesen, mint énvelem, bűnös szolgálóleányával.
Úgy tetszvén az én Jóistenemnek, hogy ez világnak előembereitől is mindenkor légyen énnékem háborgattatásom, és újabb perpatvar által való szorongattatásom, ezen 1745-ik esztendőben, júniusnak 12-ik napján, kedves férjem egyetlenegy leánya, Toldi Ádámné Teleki Krisztina asszony (kit is édesatyja halála előtt négy vagy öt órával megkért, kezeit fogván, hogy engemet meg ne szomorítson, ha Istennek ítéleteit magára vonni nem akarja), certifikáltatott táblára feles számú ezer forintokért, arany, ezüstmarhákért, olyanokért pedig, hogy én még e világon sem voltam, mikor a pénznek némely részeit az őkegyelme édesanyjával elköltötte édesatyja, s ezüstmarhájának is nagyobb részét a kuruc világban eladták: némelyeket pedig azok közül, amelyeket keres, őkegyelme előtt ajándékozott el édesatyja; némelyek magánál vagynak; amit nékem holmi keveset testámentom szerént hagyott az idvezült uram, csak azt tartottam meg. Jól tudja, úgy gondolom, maga is, hogy semmit nem nyér, de az én megháboríttatásomra való alkalmatosságot kereste. Én mindazáltal minthogy e világi dolgokban boldogságomat nem tartom, azért igen nagy megháboríttatásom sem eshetik az efféle kedvetlen dolognak szemléléseken.
Szemlélteté ezek mellett az Isten énvelem az ő édesatyai szerelmét és nagy hatalmát abban is, hogy azok közül is némelyeknek, kik háborgatóim voltanak, szíveket meglágyította, és hozzám való szeretetre hajtotta. Énbennem is drága kegyelmével azt vitte véghez, hogy az őfelsége parancsolatja szerént, akik ellenem vétettek, azoknak tiszta szívem szerént megengedjek; nemcsak megengedjek, hanem azokat szeressem is; és amennyiben éntőlem lehet, azoknak szolgáljak is.
Ezek között jó emlékezetre méltó gróf Teleki Mihály uram; aki is kedves férjem holta után énnékem sok ideig kemény háborgatóm volt, jóllehet feleségével, gróf Bethlen Klára asszonnyal szoros atyafiságom volt, mert az őkegyelme és az én atyám egy atyának fiai voltanak. Az említett úr testvérnénje, gróf Teleki Borbála Horvát Andrásné asszonyom előtt mondotta, hogy lelkének nagy csendességére szolgálna, ha velem egyességben lehetne, mivel jól tudja azt, hogy ellenem sokat vétett, ok nélkül megháborítván: mely szavára jovallotta, hogy jöjjön hozzám, s minden bizonnyal megtapasztalja, hogy énbennem maga ellen való haragot nem talál, hanem igen jó szívvel fogom látni. Eljött azért júliusnak hetedik napján hozzám Hévízre, akit tiszta szívvel s nagy örömmel láttam; de sokáig nem mulathatván, mivel Szentkirályra lakodalomba volt hivatalos, ígérte szíves marasztásomra, hogy visszájő szentpáli jószágába, s akkor nemcsak meglátogat, hanem mulat is nálam.
Úgy is cselekedett, mert Szentpálra visszajött, és onnét Hévízre hozzám indulván, ötödik Septembris Kaca nevű szász faluban megszállott jó egészségesen, ott vacsorát ett: azután (amint maga mondotta nékem) kevés idővel igen rosszul lett, felette nagy rágást érezvén gyomrában, szüntelen hányt, egész éjszaka nem nyughatott: erős betegen a hintóra felülvén, Hévízre jött, elküldvén előre egy szolgáját, hogy vetessek ágyat, mert igen nehezen vagyon: az elkészített ágyba mindjárt lefeküdt, s többé azon ágyból fel nem költ, mert 10-ik septembris estve kilencedfél óra tájban szép csendesen e világból kimúlék. Amelyet bizony nagy szívbéli fájdalommal szemléltem, s nagy lelki indulatból kívántam volna, hogy Isten éltesse; mert láttam azt, hogy ez nehéz időben az Isten házának szolgálhatna, szép virtusinak azért szemlélése elfelejtette volt velem minden ellenem való cselekedeteit. Koporsóba való tétele lett 22-ik septembris, ugyan hévízi házamnál, kívánván tiszta szívből minden tisztességet megadni, egybehívattam azért azon tisztességtételre a közelebb való nemességet s papi rendet, mely az időnek szorossága szerént tisztességesen ment véghez.
Isten kegyelméből ezen esztendő is folydogálván, jóllehet sok nyavalyákkal töltöttem; de mind szüntelen csendesebb s Istenben helyheztetett erősebb bizodalommal; úgyhogy akármely nehéz állapotomban is nagy örömet találtam az Istenben vetett reménségemben. E világi társaságnak is micsoda gyümölcsei légyenek, azt is egészen megesmértetvén az én Istenem énvelem, csendességben ültem házamnál, elvonván magamat, amennyire lehetett, még közelvalóimnak is társaságoktól, az egy kedves testvérbátyám, gróf Bethlen Imre uram, és kedves házastársa, gróf Gyulafi Klára asszonyon kívül, kinek is atyafiságos társalkodások gyakorta megvidámított, tapasztalván őkegyelmekben magamhoz igaz atyafiságos indulatot.
Cselekedtem pedig ezt én azért, mert láttam, hogy igen ritka a mostani világban az igaz atyafiság; ha szembe mutatják is; de hát megé csúfságot s nevetséget űznek kivált akit látnak, hogy az Isten nyavalyákkal látogat. Rajtam ez igen terhesen megesett, hogy nyavalyáimból csúfságot formáltanak; melyet az Isten nékiek kegyelmesen bocsásson meg. Hogy magamat az afféle időtöltő haszontalan társalkodástól teljességgel elvontam, abból újabb mocskolódásra való alkalmatosságot vettenek mintha én sajnálanám az emberséges emberekre való költségemet: de ez nem úgy vagyon, mert azt nem sajnálom, sőt az azokkal való társalkodást is örömest cselekszem; valakiknek velem való lételekkel tudom, hogy az Isten meg nem bántódik, s felebarátom meg nem sértődik. Ítéljen úgy énirántam e világi ember, amint néki tetszik, csak az én Jóistenemmel való szoros társalkodásba megmaradhassak, elég az énnékem, lássa más, mit csinál e világ társaságával.
Minthogy Katalin napján volt a világra való születtetésem (6), s a szent keresztségben is azon név adatott nékem, arra a napra készített volt idvezült édes uramnak egyetlenegy leánya, Toldi Ádámné asszonyom minden reménségem kívül igen díszes köszöntő verseket; melyeket ezen folyó 1745-ik esztendőben, 25-ik novembris, éppen Katalin napján hoztanak kezembe. Mert felséges asszonyunknak, Mária Teréziának adott ellenem hazugsággal teljes instánciát, melyet a reá való rezolúcióval akkor küldöttek kezembe. Az instáncia pedig szóról szóra így vagyon:
Felséges királyné, természet szerént való kegyelmes asszony!
Néhai tekéntetes nagyságos gróf Osdolai Kun Borbára édesanyámtól megfosztatván, megírt édesanyámról reám néző minden ingó és ingatlan jókat, azokhoz tartozó levelekkel együtt, néhai római szent birodalombéli M. gróf Teleki József édesatyám, mint természet szerént való tutorom keze alá vévén, férjhez adattatásom után is megírt édesatyám hatalma alatt voltak, mindaddig, amíg gróf Teleki József, a gyulai regimentnek, gyalog kapitánya, testvér édesöcsém is a mindeneknek utára menvén, nékem, a megírt jóknak örökösének és szukcesszorának, az anyai ingatlan és rész szerént saját magam jovaim említett édesatyámtól kiadattatnak ugyan, de mind a Kun, mind a Rhédei famíliákat (mely Rhédei famíliából való volt az édesanyámnak az anyja) illető minden leveleket megírt édesatyám egész haláláig magánál megtartott, vagyis magától ki nem adott: sőt másodszor is megházasodván, feleségének mint hozzám rosszindulattal viseltető mostohaanyámnak mesterségei által meggyőzettetvén és eláltattatván, nékem felette káros, de felesége, gróf Bethlen Kata maradékinak hasznos testámentumot tett, s kiváltképpen mind Kun s mind Teleki őstől maradott ingó jókból nagyobbára kifordított, azhonnan említett grófné mostohaanyámmal unalmas pert kellett indítanom. Melyet hazánk törvénye szerént kívánván folytatni, hogyha a méltóságos királyi táblán esztendők száma szerént kell perlekednem, feles törvényes processzusok lévén egymásra gyűlve, nem ok nélkül tartok tőle, hogy a megírt grófné is velem s másokkal együtt a halandóság törvénye alá lévén rekesztetve, ezen törvénynek előtte meghaljon, és hitét (melynek letételét kívánom) az én leveleimről és kezénél maradott egyéb ingó, jovaimról nem mondván, keresetemnek nagyobb részét elveszessem: sőt ha én is meg találok, halni, az én maradékim, a megírt grófné maradékitól, mint mind két rész a dologba tudatlanok, semmit vagy igen keveset nyerjenek, és így az én igazságom örökké elnyomattatva heverjen.
Ezek felett zágori jószágomért törvénybe idéztetvén, ha azon processzus a m. királyi táblán folyni kezd, és addig gróf mostohaanyámnál lévő eltartott leveleimet kézhez nem vehetem, jovaimban történhető megbecsülhetetlen kártól is nem ok nélkül tartok. Néhai édesanyámtól Fogaras disztriktusában szerzett bizonyos jószágról a felséged királyi fiskusától adomoné áltatván igazságomnak s jussomnak megmutatására, a sokszor említett grófné kezénél lévő levelekre mindennap szükségem levén, azok nélkül semmit nem bizonyíthatnék.
Alázatosan instálok azért felségednek, méltóztassék felséged az előszámlált indítóokokból (a tovább való haladékokban veszedelem lévén) maga m. királyi táblájának mostohaanyámmal lévő ezen premnek sériesen kívül minden más causák előtt való elővétetése, és el is végezése felől kegyelmesen parancsolni, nehogy az időnek húzásával-vonásával a rend szerént való sériesre igazíttatván, előszámlált sok jovaimból teljességgel kiforduljak.
Megérdemlik néhai Osdolai Kun István* édesanyámról való nagyatyámnak, hitetlen Thököly ellen a törcsvári mezőn a felséges ausztriai házért kiomlott vére, letett élete, s azon mezőn heverő csontjai, hogy engemet, unoka leányát (aki rész szerént a Kun-házból való örökös jókért perlek) felséged oltalmazzon, és hogy előmondott kérésem szerént igazságomnak sériesen kívül való folytatása s tökéletességre való vitele felől is parancsolni méltóztassék, ne bírattassanak azon jók idegentől.
Melyekért valamint felségednek magával született királyi kegyességtől s kegyelmességétől csalhatatlanul reménlek; úgy a felséged és uralkodó maradéki hívségében meghalni kívánván, alázatosan maradok
felségednek
alázatos mindenkori hív szolgálója,
Impériumi született gróf Teleki Krisztina,
Nagyszalontai Toldi Adám Ádám házastársa.
Ezen instánciára a felséges királyné asszonyunk ilyen rezolúciót adott.
Mária Terézia, etc. méltóságos, tiszteletes, etc. Ebből a született gróf Teleki Krisztina, a mi hívünk, Nagyszalontai Thóldi Ádám házastársa, hozzánk alázatosan bényújtott instánciájából, micsoda kérési és indítóokai légyenek, hogy minket megkeressen, bővebben megértitek. Annak okáért tinéktek kegyelmesen parancsoljuk, hogy meglátván az expozitor instánsnak igazságát, úgy rendeljétek dolgát, hogy az ő causája a mi királyi táblánkon mentől hamarébb elővétetődjék, és a törvény szerént eligazodjék. Ennek felette a mi királyi kegyelmességünk marad tirajtatok. Ausztriának Bécs városában, júliusnak első napján, 1745. esztendőben.
Mária Terézia
G. Gyulaffi László
L. B. dé Rátot, mp.
A felséges királyi parancsolatra
Kozma József. mp.
Ezen dekrétum leérkezvén az őkegyelme instánciájára, mindenképpen azon volt mind a királyi tábla, mind a gubernium előtt, hogy pere mindjárt elővétetődjék, nékem még hírt sem tétetvén, hogy így időm is a készületre ne lenne; de a királyi tábla arra nem hajlott, hanem a gubernium ítéletére bízta, elővegyék-é vagy nem, a m. gubernium is, minthogy az Erdélyben szokásban nem volt eddig, hogy ilyen rendetlenül valakinek causáját elővegyék, azt végezte: ez ugyan nem rendes útja a törvénykezésnek; de minthogy felséges asszonyunknak úgy tetszett, vegyék elő mások előtt; mindazáltal az első öszvegyűlésen elő ne vegyék, hanem Toldi Ádámné asszonyom engemet admonéáltasson, hadd légyen tudtomra, hogy nem a haza törvénye rendes folyása szerént perel őkegyelme énvelem, hanem felséges asszonyunk dekrétuma mellett.
A fenn megírt instánciában való több vastag hazugságok között az vagyon, hogy énnálam vagynak a Rhedei és Kun famíliákat illető minden levelek, melyeket kezéhez nem vehetett, én azokat eltartván, s jószágát perlik, azért így kárt vallhat levelei eltartatások miatt. Nálam a Rhedei famíliának soha csak egy vakarítás levele sem volt, annak eddig semmi hírét sem hallottam. A Kun famíliának pedig levelesládája úgy vagyon, hogy idvezül édes uramnál volt; de gyakorta hallottam szájából, hogy azért vette keze alá, minthogy akkor a Kun famíliában csak egyedül Kun Miklós úr volt, ki is a bornak szeretete miatt gyakrabban alkalmatlan volt a maga jovának meggondolására, nehogy gondviseletlensége miatt a levelek elvesszenek. Mondotta azt is az én uram, hogy ha a Kun Miklós uram fiai arra valók lésznek, mindjárt kezekbe adja: maga pedig azon ládába, úgy tudom, soha nem nyúlt.
Meghalván az én uram, a láda kezemnél maradott: melyet Tholdi Ádámné Teleki Krisztina asszony kívánt volna kezéhez venni; de én tudván azt, hogy a levelek tartása Erdélyben minden famíliákban a fiakat illeti, nem adhattam, s magamnak is tovább nem akarván bajt szerezni véle, megtaláltam a méltóságos guberniumot, hogy parancsoljon, ki kezébe adjam: a méltóságos gubernium parancsolt a Kun famíliának, hogy a fiú ág a leány ággal egyezzen meg, és végye keze alá a ládát: ha pedig az nem akarna, adjam a szebeni magisztrátus keze alá. Tholdi Ádámné asszonyomat mind a két ág admoneáltatta, hogy már egymás között megalkudván, a ládát kezekhez vészik, azért küldje őkegyelme is akkorra oda emberét; de vélek megegyezni nem akart. Én is Szebenben lévén 1736-ik esztendőben, júniusnak 19-ik napján*, a levelekhez pretendáló atyafiaknak, úgymint Kun István uramnak, Olasz Ferenc uramnak, Vass Miklós uramnak, Dániel István uramnak, kezekbe adtam. Melyről adtanak akkor ilyen attestációt, és az ezután pretendálók ellen való evikciót.
Mi, alább szubszkribált személyek. Adjuk tudtára mindeneknek, akiknek illik, vigore praesentium, hogy in anno 1736. Die vero 19-na mensis junii, midőn volnánk Szeben-Székben, Nagyszebenben sub praesenti (Tit.) D. D. Sacrae Caesareae Regiaeque Catholicae Majestatis Haereditar. Principatus Transsylvaniae trium nationum statuum et ordinum generali diaeta. Méltóságos gróf Bethlen Kata asszony, néhai méltóságos gróf Széki Teleki József úr meghagyatott özvegyének Rizskása utcában való szállásán, jelenté mielőttünk megemlített méltóságos grófné asszony, hogy még néhai idvezült méltóságos férje kezéhez, nem tudatik, ki hozott és ki adott volt egy ládában holmi leveleket, amelyek a tekintetes Osdolai Kun famíliát koncernálnák a família expozíciója szerént: más ládában pedig ugyanazon famíliát koncernáló köntösöket és fegyvereket: és jóllehet azon leveleket és köntösöket, a tekéntetes úrfi Osdolai Kun István uram maga személyében is; de kivált sok tekéntetes úri fő és nemesi rendek által gyakorta a méltóságos asszonytól kérte; de minthogy némely méltóságos és úri rendek, akik azon levelekhez és köntösökhöz kompetenciájokat pretendáltak, a méltóságos asszonynál legitimo modo megtiltatták volt, hogy a méltóságos asszony se egynek, se másnak, az atyafiak megegyezett konszenzusa kívül, ki ne adhassa: ezen okból a méltóságos asszony is ki nem adhatta mindeddig. Most pedig a közelebb való vérségen, azon levelekhez és köntösökhöz s fegyverekhez pretendáló atyafiak, úgymint: a fiú ág részéről tekéntetes Osdalai Kun István úrfinak: a leány ág részről pedig tekéntetes Bencenci Olasz Ferenc úrfinak, Cegei Vas Miklós uramnak, és Vargyasi ifjabb Dániel István uramnak. Kik is a méltóságos asszonyt mindnyájon nékünk való kezek béadásával nemcsak simpliciter asszekurálák, sőt evinkálák is, hogy ha valaki azon levelek kiadása miatt a méltóságos asszont vagy posteritásit, quocunque modo impétálná, a méltóságos asszonyt és posteritásit megoltalmazzák mindennémű impetitorok ellen, száz arany vinkulum alatt, és egyszersmind ha az asszonynak költsége és fáradsága amiatt következnék, annak refúziója alatt is: a levelekről közönségesen a fenn nevezett fiú- és leány ágon való atyafiak: a köntösökről és fegyverekről pedig fenn nevezett Kun István úrfi és ifjú Dániel István uram.
Mely dolog mielőttünk eszerént menvén végbe, írtuk meg mi is fide nostra mediante, nagyobb erősségnek okáért; a fenn nevezett atyafiak is tulajdon kezek írásával s szokott pecsétjekkel korroborálván. Datum ab. die locoque in praenotatis*. Bágyoni Zsigmond és Thuróci József.
| L. S. | L. S. |
| m. p. | m. p. |
| Olasz Ferenc | Vas Miklós |
| L. S. | L. S. |
| m. p. | m. p. |
| Kun István | ifj. Dániel István |
| L. S. | L. S. |
| m. p. | m. p. |
Minden egyéb leveleket is, amelyek Toldi Ádámné asszonyomat egyenként vagy másként illették, általadtam volt őkegyelmének már azelőtt ládástól. Melyről vagyon attestációm azoktól, akik által őkegyelme kezéhez vette, mely így vagyon.
Mi, alább szubszkribált nemes személyek, vigore praesentium rekognoszkáljuk, hogy in anno 1734. 4-ik 8-bris néhai méltóságos gróf. Széki Teleki József úr meghagyatott árva özvegyéhez, méltóságos gróf Bethleni Bethlen Kata asszony őnagyságához, tekéntetes úr Toldi Ádám uram, és kedves házastársa Teleki Krisztina asszonytól expediáltatván, Sorostélyra, az urak parancsolatjából eljöttünk; és ugyanitten Sorostélyon a méltóságos grófasszony Bethleni Bethlen Kata asszony őnagyságától egy hintó ládái (melyben a fenn megírt asszonyt, Teleki Krisztina asszonyt illető minden névvel nevezendő leveleket, melyek a méltóságos grófasszonynál találtattak, in cimulo általadtanak) kezünkhöz vettük, bézárva a pecsét alatt; de semmi levelek specifikálva nem voltanak, sem regesztrálva. Efelett egy kontraktust, mely a Szalánci Gábor uramé, de florenis solvendis 500*, különösen vettünk kezünkhöz. Mely fenn megírt dologról s annak kantinenciájáról adjuk mi is ezen szubszkripciónkkal és szokott pecsétünkkel megerősített levelünket, futura pro cautela*. Signatum Sorostély, anno Die Locoque ut supra*.
| Miskoltzi Sámuel | Feltóti Ferenc |
| nemes Fejér Vármegyében | bolyai nemesember. |
| Bolyában lakó nemesember | L. S. |
| L. S. | m. p. |
| m. p. |
Jószágát is őkegyelmének az én uram holta után senki mindeddig nem perlette; sőt a Fogarasi distriktusban az én uram jószága féléből még egy talpalatnyit sem bír: de ha perlették volna is, levelei a maga jószágiról magánál vagynak. Az instánciában lévő több hazugságok is nékem eléggé terhemre voltanak; de kivált már régen Isten színe előtt örvendező jó édesatyjának megbecsteleníttetése volt nékem terhesebb megháboríttatásomra: mindazáltal az Isten utaiban eziránt is nyugodt szívvel kívántam lenni. Sajnálom ezen dologban azt is, hogy a perlekedés miatt olyan dolgokban kell elegyednem, amelyektől szívem szerént kívánom magamat elvonni. Másképpen is a törvénykezés feles költséggel jár, amelyet bizony örömestebb fordítanék Isten dicsőségére. Őkegyelme a maga dolgát azok előtt is, akik előtt kelletik folyni a causának, oly rendbe állította, hogy én csak Istentől remélhetem igazságom kiszolgáltatását, aki elhiszem, hogy itt is kiszolgáltatja azt nékem, s nem engedi, hogy az emberek a magok akaratjokat véghezvigyék.
Méltatlan szenvedésimért őkegyelmének szívem szerént azt kívánom, hogy az őkegyelme hamis instánciájával nyert dekrétuma helyett, az igazságnak fejedelme, az Úr Jézus Krisztus a maga szent érdemével nyerjen az ő szent atyjától őkegyelmének a mennyei örökségnek elvételére való dekrétumot; melynek is zsengéjét még ez életben őkegyelmével kóstoltassa meg, hogy annak édessége felejtesse el a más ember jovainak lelke sérelmével való kívánását; és ez világi szorgalmatosságát fordítsa a mennyei kincsnek keresésére; mely ez életben nagy gyönyörűséget ád a léleknek, a jövendő életben pedig örök boldogságot. Énirántam pedig légyen meg az én mennyei atyámnak szent akaratja.
Hátra való részecskéjét is ezen esztendőnek erőtelen testtel, de Isten kegyelméből csendes lelkiesmérettel töltöttem el, adván az én Jóistenem mindenkoron az én keresztem terhének elviselésére illendő kegyelmeit: melyért örökké dicsérem szent nevét, Ámen.
Az én e világon való bujdosásomnak esztendejét szaporítani tetszvén az én Jóistenemnek, általjuttatott őfelsége az 1746-ik esztendőre. Ó, én mennyei szent atyám! adjad a te Szentlelkednek megerősítő vigasztaló kegyelmeit ezen esztendőre is, és mindaddig, amíg tetszik szent felségednek életem, hogy szentelhessem tenéked egészen magamat. Ezen esztendőnek kezdete, mint szintén az elmúltak, volt nehéz változásokkal, mert a test is hovatovább mind erőtelenebb: de az én Istenemnek énhozzám, méltatlan szolgálójához mutatott nagy jóvolta szerént, a léleknek Istenben való nyugodalma, és bölcs tetszésében s cselekedeteiben való csendessége hovatovább mind nagyobb; mely kedvesebb énnékem e világ minden jovánál.
Meg akarván az Isten újabban mutatni az ő nagy hatalmát az én semmiségemben, és jóságát gyarlóságomban, hogy még az halálból is megeleveníthet: reábocsátá atyai kezeinek súlyát elfogyott és száradott erőtelen gyenge testemre, áprilisban: mert addig is sokféle nyavalyák fogyattak ugyan, nevezetesen a forróhideglelés; de hetedik április annyira öregbedék, hogy éppen az ágyban ejtve, elfogyatván testemnek minden erejét, minthogy a gyenge erőnek eloszlatására még a kevés nyavalya is elégséges, annál inkább ez oly erős nyavalya, hogy az erőseket is elgyengíti. Engemet is, erőtelent, szintén az halál árnyékába bévitt, úgyhogy mintegy szemléltem porrá váló testemnek a lélektől való elválásának módját. De ó, kimondhatatlan nagy hatalom, nagy erő, nagy jóság, nagy kegyelem, melyet az Úristen énvelem, porral és hamuval, szemléltetett ezen terhes nyavalyámban. Mert az halálnak árnyékában is velem voltál, édes Istenem, és az halálnak keserűségét énnékem változtattad kimondhatatlan örömre: nem elégséges arra az én szívem, hogy azt a kedves édességet kibuzoghassa a te dicséretedre, amelyet énvelem megkóstoltattál, én kegyelmes Istenem. Mert mintha ugyan testi szemeimmel láttam volna az én kegyelmes megváltómnak érettem a Gecsemáné kertben való vérrel verejtékezését; halállal való keserves bajvívását, érettem való keserves halálát, és azáltal az én bűneimért való elégtételét: melynek is kedves gyönyörűsége minden nehéz testi fájdalmimat annyira megkönnyebbítette, hogy én a fájdalmaknak éppen semmi erejét nem érzettem: sőt gyönyörködve kimondhatatlan nagy örömmel szemléltem, mely gyönyörűséges dolog a léleknek a testnek sátorából kiköltözni. Olyan nagy vidámságát adta az én Istenem az én elmémnek, aminéműt én amint képzelni, úgy annál inkább kérni az én Istenemtől nem tudtam: mert ha elmúlt életemnek napjaira visszanézvén, legboldogabb állapotomat egybenvetettem is a mostanival, csak semminek látszott az előttem, ehhez a megbecsülhetetlen isteni kegyelemmel öszveköttetett vidámsághoz képest. Mert akármely dologra függesztettem elmémet, akármire vetettem szemeimet, úgy tetszett, hogy mindenek az Istennek énhozzám való jóságáról tésznek bizonyságot, és az ő szeretetét mutatják nékem: s az ő kegyelmének édességét nevelik az én szívemben. Az én testemnek teljességgel elfogyott erőtelensége is, mintha nem engemet illető lett volna, szemlélvén szüntelen ez nagy erőtelenségek között az Istennek nagy erejét: mely által nékem úgy tetszett, hogy én egészen erőből állok. Egyszóval, soha én lelkemet megvidámító gyönyörűségesebb állapotban nem voltam. Nem is vagyok elégséges ezen velem közlött kegyelmességének előadására; mert bizony boldognak mondanám magamat, ha én másoknak is kibeszélhetném, s másokat is ennek a kimondhatatlan drága jónak szemlélésére s kívánására felserkenthetnék.
Ha másokat nem lehet is; de te, én lelkem, serkenj fel, szemléld a teremtő atyát az ő szent fiában, tehozzád való megengeszteltetésében, mert ezen drága jó mind azért szállott tereád: nézzed a Megváltót, tehozzád való buzgó szerelmében: nézzed tökéletes elégtételével kiszerzett, s teveled is közlött újjászülő s megszentelő Szentlelkét, drága kegyelmeinek édességében. Ó, édes mennyei szent atyám! ezeket a drága jókat ingyen kegyelmedből mind te adtad énnékem, aki engemet is örök időknek előtte szent fiadnak adtál. Ó, édes Jézusom! ezen drága kegyelmeket a te érdemeddel szerzetted énnékem. Ó, áldott Szentlélek Úristen! a te isteni hatalmad által elevenítettél meg engemet e drága jóknak érzésekre és elfogásokra. Ó, én lelkem és minden én elalélt tetemeim, serkenjetek fel és erősödjetek meg, valjon miben vagyon szükségtek. Mert a szentháromság egy bizony örök Isten tiéd, ó, én lelkem, mert az ítélő bíró édesatyád: az ő szent fia elégtévőd, az ő Szentlelke a te megszentelőd és vigasztalód. Uram Isten, mit adhatnál énnékem egyebet? Ha az egész világot minden gyönyörűségével nékem adnád is, tenálad nélkül nékem az nem kell. Én néked egyebet nem adhatok az én szívemnél, mert te is a szívet kívánod: én pedig ezt úgy adom néked, hogy ezt megjobbítsad, megtisztítsad, hogy abban lakozhassál, s egészen azt magadévá tégyed. Néked adom hátramaradott életemnek minden szempillantásait, hogy azok is légyenek egészen a te dicsőségedre szenteltettek. Néked adom e sok nyavalyákkal megterheltetett testemet, vidd végbe ezután is ennek nagy erőtlenségében a te nagy erődet. Te kezdetted el ezt a nagy erőt énbennem, melyet én kívánni sem tudtam szent felségedtől ne nézd ezután is az én sok gyarlóságimat; hanem nézd az énérettem eleget tett szent fiadnak elégtételét; mely is szüntelen a te orcád előtt vagyon; azért a drága árért ne hadd félben ezt a te elkezdett munkádat énbennem, hanem vidd tökéletességre: mert már megmutattad énnékem, mely gazdag légyen a te kegyelmed, azért én már erőről erőre, nyereségről kívánok menni nyereségre, míg egészen tehozzád jutok a mennyei Siónba. Még nagyobb kegyelmeidet is óhajtom azért, melyet ne késsél énnékem megadni, hogy én is ne késsem tehozzád közelebb menni, teveled lenni, s szüntelen a te kegyelmedben gyönyörködni.
Tetszék a szabados cselekedetű Istennek, hogy ez súlyos, de nékem gyönyörűséges nyavalya által még világi életemnek határát el ne hozná, azért mind magam, s mind pedig mások reménsége felett, még az én napjaimat meghosszabbítá: lassan-lassan teljességgel elfogyott s száradott testemben erőt kezde adni; amellyel ismét betegségeimet fennjárólag hordozhatnám. Midőn pedig annyira erősödtem, hogy fennjárhatnék, az én Istenemnek irgalmát ilyen háláadó könyörgésemmel tiszteltem: melyet leírni is, mint az én szívemnek teljes indulatjából származott Istenhez való ragaszkodásomnak bizonyságát, nem sajnálottam reszkető kezeimmel.
Irgalmasságnak, kegyelmességnek kimeríthetetlen kútfeje, szent Úristen, én Jóistenem! és az Úr Jézus Krisztusban énhozzám megengeszteltetett szerelmes atyám! Én, por és hamu, mindazáltal a te méltóztatásodból kegyelmednek edénye, kívánok nagy alázatossággal való háláadást szent színed eleibe nyújtani, és az én tehozzád való szeretetemet s tebenned vetett bizodalmamat teelődbe terjeszteni: de te felette nagy méltóságú úr vagy, én pedig a semminél is semmibb vagyok. De kicsoda is lehetne olyan bölcs, aki ugyan voltaképpen kibeszélhetné, annál is inkább illendőképpen meghálálhatná, a te isteni jóvoltodat?
Adjad hát, Uram, énnékem a te Szentlelkednek drága kegyelmét, aki igazgassa az én nyelvemnek szólását, és tanítson meg engemet, hogy illendőképpen önthessem ki az én szívemnek háláadó áldozatját; mert az én szívem ugyan buzog, s mintegy fájdalmat szenved, azért, hogy tégedet elegedendőképpen nem tisztelhet és dicsérhet: mert tégedet szeret felette az én lelkem, és tekívülötted senkit szeretni vagy esmérni nem kíván: mert te a te nagy hatalmadat és igen drága irgalmasságodat megmutatod, mellyel megesmérteted énvelem, hogy csak te vagy egyedül az én lelkemnek fő jova, boldogsága és minden öröme, tekívülötted semmi jó nincsen: teveled pedig még az halálnak keserűsége is kedves gyönyörűséggé válik: melyet is a te isteni nagy hatalmadnak ereje szerént énvelem, igen méltatlannal, megesmértettél: mert engemet is a halálnak kapujába bévittél vala; de az halálnak keserűségét ó, mely nagy örömmé változtatád, úgyhogy nagy örömmel azt mondhassam: hol vagyon, halál a te fullánkod, és koporsó, a te diadalmad?
Megmutatád énnékem, édesatyám, a te szent fiadnak érettem való vérrel verejtékezését, halállal való bajvívását, és egész tökéletes elégtételét; mely által az én lelkem vádolójának, a sátánnak szája bédugattatott: mert minden én bűneim azzal a drága vérrel énrólam elmosattattak, úgyannyira, hogy többé már azokat magaménak nem tartom. Az idvességnek drága örömének édes zsengéjét énvelem megkóstoltatád; mely által minden én nehéz fájdalmimat kedvesekké és könnyűkké tévéd: úgyhogy örömmel és buzgó indulattal kívánkoznám ugyan óhajtva a te szent színednek látásra való általköltözésre: és a nékem megígért mennyei örökségembe való helyheztetésre, amelynek örömében a te méltóztatásodból most már e gyarlóság alá vettetett testben is részesültem. Ó, nagy kegyelem, ó, nagy irgalmasság, melyre minden magam érdemem kívül tetőled méltóztattam!
Ó, uram, micsoda az ember? Ó! de micsoda vagyok én, sok fertelmességekkel megfertéztetett ember, hogy ily kegyelmesen bánál énvelem, vajha ti, minden én tagaim, nyelvekké válhatnátok, hogy bővségesen hirdethetnétek az én Istenemnek irgalmát. De ha szintén minden ízecskék énbennem nyelvek volnának is, mégis bizony a te jóvoltodat eléggé ki nem beszélhetném, velem közlött jótétedért eléggé dicsérni nem tudnálak. Ha nem látok is én magamban elegedendő erőt, hogy tégedet magasztalhassalak és dicsérhesselek, mindazonáltal amennyire éntőlem kitelhetik, a te segedelmed által kitöltöm teelődbe az én háláadásomnak poharát, ezt mondván: áldás, felmagasztalás, dicséret, dicsőség adassék mindenektől; de kiváltképpen az én lelkemtől tenéked, irgalmas, kegyelmes, haragra késedelmes, nagy tűrhető szent Isten, a Jézusban énhozzám megengeszteltetett szerelmes szent atyám! aki engemet el nem hagytál, sőt a te kegyelmeddel jobban magadhoz szorítottál: én szegény, tehozzád kiáltottam, s engem kegyelmesen meghallgattál, ínségemben velem voltál, bízzál, ó, én lelkem, továbbra is ez nagy hatalmú úrban; ragaszkodjál, én lelkem, ez erős kőszálhoz; mert az oroszláni erővel bizakodó emberek megszégyenülnek; de aki csak egyedül az Istenben bízik, soha örökké meg nem fogyatkozik.
Ó, vajha azt a nagy irgalmasságot cselekednéd már énvelem, én mennyei szent atyám, hogy adnál olyan bölcs nyelvet énnékem a szólásra, hogy hirdethetném a te nagy irgalmasságodat, és a bűnösöket utaidra téríthetném. Nyisd meg azért az én ajakaimat, hogy az én nyelvem hirdethesse a te jóvoltodat. Ne is engedjed, édes Istenem, hogy én elfelejtkezzem a teveled közlött irgalmasságodról, inkább felejtkezzék el az én jobb kezem őmagáról, és az én nyelvem inkább ínyemhez ragadjon, mintsem én megszűnjem a te dicséretedről, és a te jóvoltodnak örömmel való hirdetéséről.
Ó, én mennyei szent atyám! Te tudod mely erőtelen edénnyel közlötted ezt a nagy irgalmasságodat, amely csak egy szempillantásig is maga erejéből meg nem maradhat: annál is inkább tégedet, legfőbb jót, nem tisztelhet: erre nézve amely jót, én Istenem, ingyen való kegyelmedből énbennem elkezdettél, vigyed tökéletességre. Adjad a te Szentlelkedet, aki az ó embert énbennem egészen ölje meg, és az ő megszentelő kegyelmei által minden napon jobban-jobban emeljen fel a tenéked szenteltetett fegyhetetlen életre, és tegyen bizonyságot szüntelen az én lelkemben arról, hogy én már egészen tenéked szenteltetett és elfoglaltatott vagyok.
Ó, irgalmas jó Isten! viselj gondot az én sok nyavalyák alá tétetett porrá váló testemre is; mely is egészen minden erőtől megfosztatott, és már egészen a sírba készült. Uram, te tettél határt az én bujdosásomnak; te tudod annak napjainak számát, mennyi légyen. Lásd meg hát, én édes Istenem, az én nyavalyáimat; mert minden nedvesség, és életre való tehetség, a sok nehéz nyavalyák által énbelőlem kisajtoltatott; úgyhogy sokaknak az én életem csudájokra vagyon; de még az tulajdon magam szemeim előtt is. Ó, édesatyám! ha még tetszik szent felségednek, hogy e siralomnak völgyében sátorozzak, könyörülj énrajtam, és ha dicsőségedre vagyon, parancsolj az nyavalyáknak, s azok mindjárt eloszlanak, és az én nagy erőtelenségem emberi reménség felett erővé változik. Ha pedig nem tetszik szent felségednek az én nyavalyáimnak énrólam való elvétele. Légyen meg, édesatyám, a te szent akaratod mindenekben: jól vagyon, édesatyám: mert gyönyörűségére vagyon az én lelkemnek, még a kedvetlen napokban is a te szent akaratod szemlélni.
De azon kérlek tégedet, mindenekre elégséges, nagy hatalmú szent Isten, hogy mérsékeljed úgy a te édes atyai kezeidből kijött sújtoló vessződet, hogy a testnek nagy erőtelensége ne tégyen akadályt a tehozzád való közelítésében az én szegény lelkemnek, sőt a te kigondolhatatlan bölcsességed szerént cselekedjed azt énvelem, hogy még az erőtelenségek is légyenek nékem mintegy segédeim, a teveled való szorosabb egyességre. Mert te tudod, minden szíveknek vizsgálója, hogy éltét az én lelkem csak azért kívánja, hogy őt tégedet, uram, dicsérhessen: azért ami legdicsőségesebb szent felségednek, és az én tebenned örvendező lelkemnek, legalkalmatosabb lészen a tehozzád való emelkedésre, azt cselekedjed énvelem; mert testemet, lelkemet, s életemet egészen tenéked szenteltem; már akár éljek, akár meghaljak. Én nem magamé, hanem az én megváltó uram Jézus Krisztusomé vagyok.
Könyörgök szívemnek megalázásával szent felségednek, a te anyaszentegyházadért, melyet a te szent fiad az ő drága vérével keresett; melynek társaságában engemet is méltóztattál béállítani, és sok megbecsülhetetlen drága jovaidat abban énvelem, méltatlannal, közleni. Tartsd meg uram, abban a te szent beszédednek hirdetését, a szent szákramentomoknak kiszolgáltatását. Rontsd meg, édes Istenem, a te házadnak ellenségeit. Szaporítsad azoknak számokat, akik a te szent házadat ékesgetik: tartsd meg, Uram, mindazokat, valakik a te dicsőségedet szeretik.
Tartsd meg az én házamban is szent beszédednek hirdetését, melyet eddig énvelem érdemem kívül nagy kegyelmesen közlöttél. Ó, tartsd meg, hadd vigasztalhassam és legeltethessem e világnak nyomorúsággal teljes pusztáján bujdosó életemet, a te életet adó szent beszédeddel, hadd éledhessem meg az én lelkem a te szent szákramentumidnak gyakor ízben való részesülésével: nem csak a megelégedésig táplálj engemet azokkal a drága jovaiddal, hanem a gyönyörűségig is.
Sőt, azt is kérem szent felségedtől, az én uram Jézus Krisztusnak tökéletes elégtételének méltóságáért, hogy minekutána engemet általviszesz a te szent színednek látására; még akkoron is ne engedjed az én házamban a Bálnak tiszteletit felállítani, azhol én tégedet igazán tiszteltelek, ó, ne engedjed, hogy azon a helyen a te szent neved káromoltassék: édes atyám, édes Istenem! emlékeztetlek téged a Jézus Krisztusnak fogadására, aki azt ígérte, hogy valamit az ő nevében kérünk tetőled, mindeneket megnyerünk. Én a te szent fiadnak nevében esedezem alázatos szívvel szent felséged előtt ez helyben lévő kicsiny nyájadért, melyet a te hatalmadnak nagy ereje szerént nemrégen hoztál a te szent fiadnak esméretére, s engemet is arra méltóztattál, hogy az én időmben hoztad ki őket a kárhozatos setétségből, mellyel énnékem sok keserűségeim között nagy vigasztalást nyújtottál; melyért dicsérlek, valameddig élek. Ó, uram, tekints a te szent fiadnak őérettek való elégtételére; azért a drága vérért ne hagyjad el őket, sőt erősítsed, és másokat is vezérelj az ő társaságokba, hadd esmerjék meg a te szent fiadat, kinek is esméretin kívül senki a te szent színedet meg nem láthatja, és örök élete nem lehet; akik pedig az ő megháboríttatásokra és gyengélkedő hiteknek megkísértetésekre lehetnének, ó, nagy hatalmú Isten! töröljed el őket, és szabadítsd meg az ártatlanoknak lelkeket a fenevadnak szájából, hadd légyen ez helyben is csendessége a te életadó beszéded hirdetőjének, hogy ők is erősödhessenek meg a megesmért igazságban. Szenteld meg őket, hogy ők is szentelhessék életeket tenéked.
Könyörgök alázatosan szent felségednek azokért is, akiket mind az hitnek egyességével, mind pedig a vér szerént való atyafisággal velem egybenkötöttél, tartsd meg azokat a te dicsőségedre, ruházzad fel a te drága kegyelmeiddel, hogy ők is szentelhessék egészen életeket tenéked. Áldjad meg külső áldásoddal őket, hogy azok által is tétessenek alkalmatosokká a te házadnak szolgálatjára: akik pedig még a tehozzád való szereteteket e világgal megosztják, nagy irgalmasságú szent Isten, bocsássad meg az ő bűneiket, s kegyelmezz meg nékiek. Vonjad el őket e világnak szerelmétől, a te édes atyai kezeidből való sújtolásiddal, hogy mondhassák azt a Szent Dáviddal: Jómra lőn, Uram, énnékem, hogy megalázál, hogy megtanulnám a te törvényedet. Akiket pedig csak a testi kötelességgel kötöttél énhozzám, de még az igazságnak esméretére nem jutottak, Uram, a te nagy hatalmadnak erejével, ha felségednek is dicsőséges, hozd bé a te szenteidnek társaságokba; vedd ki e világnak szeretetét és félelmét az ő szívekből, és így dicsőítsd meg te magadat az ő megtérésekkel. Ha pedig nem tetszik szent felségednek az ő megtérések, töröljed ki e világból őket, hogy ne lehessenek a te anyaszentegyházadnak háborgatói. Cselekedjed mindazokkal, akik tégedet szeretnek, azt az irgalmasságot, hogy választassanak el a világtól, s tebenned örvendhessenek.
Velem is cselekedjed azt, hogy teéretted mindeneket, amelyek e világban vagynak, tarthassak kárnak és ganéjnak, s egész életemmel mutathassam meg azt, hogy én már e világnak megfeszíttettem, s e világ is énnékem; élek pedig többé már nem én, hanem él énbennem az én Jézusom, és amely életet most én ebben a testben élek, az én Jézusomban élem. És így eljővén az én bujdosásomnak rendelt határa, nagy örömmel hagyhassam el e világi szállásomat; mehessek által az én mennyei örökségemben, holott is megszűnés nélkül dicsérhesselek és örömmel mindörökké tisztelhesselek, Ámen.
Hévízen írtam 1746. esztendő 7-ik maii, midőn az én Istenem súlyos nyavalyámból annyira meg kezdett erősíteni, hogy felkelhettem.
Mennyei felséges szent Úristen! mely gazdag légy te irgalmassággal, kegyelmességgel, a nyomorult bűnös emberhez, azzal az egész földnek kereksége teljes: mert igen irgalmas és kegyelmes atyjok vagy a tehozzád folyamodóknak. Ha a te irgalmasságodnak és kegyelmességednek nagyságát és sokságát mindenek tagadnák is; mindazonáltal én arról szívemnek nagy alázatosságával, de egyszersmind nagy örömével is vallást tészek: mert én vagyok a te megbecsülhetetlen és eléggé meg nem hálálható irgalmasságodnak és kegyelmességednek eleven példája: mivel hogy sok rút és utálatos bűneimet nemcsak elengedted; hanem az én Jézusomnak keserves kínjának és tökéletes elégtételének méltóságáért Szentlelked által szüntelen vigasztalsz, és naponként arra méltóztatsz, hogy noha most is felségedet igen sokszor megbántom; mégis az én gyarlóságimért el nem vetsz; hanem megengeded azt is, hogy én hit által már magamat ne az én veszett természetemben szemlélhessem; hanem az én szent, makula nélkül való elégtévőmben, ki egyszeri tökéletes áldozatjával eleget tett énérettem: és mostan is szüntelenül a te jobbod felől lévén, mutogatja tökéletes elégtételét: melynek méltóságáért bizonnyal tudom, hogy teáltalad őriztetem és megtartatom az idvességre.
Ó, drága irgalmasság és kegyelmesség! melyet is énvelem, minden büntetésre méltó, de ellenben irgalmasságodnak legkisebb morzsalékjára is méltatlan bűnössel cselekedtél: mert énnékem nem földi kánaánt, mint Mózesnek, hanem amaz mennyei Kánaánt a véghetetlen dicsőségnek gyönyörűségét mutattad meg, felvivén engemet amaz igaz kősziklára, az Úr Jézus Krisztusra; ha azért Mózes annyira örült csak látásán is, noha ő annak bírására által nem mehetett, hát te, én lelkem, hogyne örvendeznél, tudván minden bizonnyal azt, hogy nemsokára általlépel annak a mennyei örökségnek bírására.
Ó, nagy erejű, nagy hatalmú szent Isten! ki engemet port, hamvat erre a drága jóra méltóztattál; méltóztass ezen isteni erőddel arra is, hogy egészen néked szenteltetett életet élhessek. Rontsd meg jobban, és ugyan egészen töröld ki énbelőlem az ő embernek cselekedeteit. Vedd el énrólam a sok erőtlenségeket, amelyekkel szüntelen küszködöm; mert vagyon akaratom a te kegyelmed által a jóra, de nem azt cselekszem, amit én akarok; minek okáért felette sokszor szent felségedet megbántom, szólásommal, gondolatommal, cselekedetimmel. Mely keservesen esik pedig az énnékem, hogy én tégedet, Jóistenemet, megbántalak, te szíveknek vizsgálója, tudod; mert bizony szeret tégedet az én lelkem, és teljes szívemből kívánom életemmel egészen kimutatni, hogy én már tiéd vagyok.
Adjad, én Istenem és én erős kőszálam, hogy ne vétsek ellened; aki mind ennyi előszámlált megbecsülhetetlen jóvoltodnak reám árasztásával is meg nem elégedtél, hanem a te atyai szerelmednek bővebben való megmutatására ez nyavalyás testi életemre gondot viseltél; áldásidat tőlem meg nem vontad, sőt sokak felett kiszolgáltattad, nemcsak a megelégedésig; sőt még azon feljül is, hogy a Krisztus képét viselő szegényekkel jól tehessek, arra is alkalmatossá tettél a te áldásid által. Sok terhes és igen súlyos nyavalyáimból könnyebbülést és megújulást engedtél: ellenségimnek kívánságokra, hogy énvelem akaratjok szerént bánhassanak, például ki nem tettél, sőt, csudálatosan oltalmaztál. Egész reménséget is nyújtottál, hogy ezután is velem lészesz, és perlesz az én perlőimmel, harcolsz az énvelem harcolókkal, bizony nincsen, nem is találhatok elegendő szót az én szájamba a te jóvoltodnak előszámlálására, annál is inkább meghálálására: de tudom, hogy mindezen jók is az én Jézusomnak tökéletes elégtételéért szállottak énreám: azért a drága árért cselekedjed ezen irgalmasságodat tovább is énvelem, áldásidat ne vedd el éntőlem, hogy azok által segéltessem fel a te nagy nevednek dicsőítésére, az én ellenségeimnek gonosz indulatjoktól is szabadíts meg engem, a te kezedben vagyon az ő lelkek s minden indulatjok, ne eresszed azért el őket az én kesergettetésemre.
Mindennyi számlálhatatlan jóvoltodnak meggondolása arra bátorít engemet, hogy továbbra is minden megszűnés nélkül zörgessek szükségemnek idején a te kegyelmednek ajtaján: bizony meg sem szűnöm, sőt szüntelen zörgetek mindaddig, míglen az én lelkemet megörvendeztető válasszal bocsátasz el engemet: mert csak a te kegyelmed vitte ezt énbennem véghez, hogy én ez világnak szerelmét megvetvén, ganéjnak állítsak mindeneket teéretted. A földi szív helyett te adtál mennyei szívet énnékem, hogy én minden örömemet és teljes vigasztalásomat csak egyedül a te dicsőséged terjedésében találhassam fel; mert minden örömem az nékem e világban, hogy én tetőled a te választott seregeid közé plántáltattam. De ó, mely keserves az énnékem, hogy én a te házadnak ellenségeit, dicsőségednek hitegetőit nagy sereggel, mint egy zászlós tábort előttem látom, és magam környül szemlélem. Ó, könyörülő szent Isten! a te nagy hatalmad ereje szerént vedd el énelőlem, hadd láthassam meg hamar időn aziránt is a te szabadításodat; mert bizony a te házadhoz való szerelem megemészt engemet, és a te szabadításodnak látása után szólíts meg engemet, mert örömmel és kész indulattal letészem e sárházat, hogy tehozzád, én Jóistenemhez mehessek, és veled örökké lehessek az én kívánságimnak teelőtted való kiterjesztésére, a te Szentlelkednek ereje és indítása által mehettem, és a te szent fiadnak érdemében is bocsátottam könyörgésemet: azért bizonyos hittel, minden kételkedés nélkül hiszem, hogy te engemet meghallgatsz és kegyelmedben tartasz, Ámen.
Írtam Sorostélyon, novembernek 15-ik napján, 1746. esztendőben.
Folydogálván ezen esztendő, az Istennek tapasztaltam szüntelen való jóvoltát környülöttem; mert ha szintén az én megháboríttatásomnak okai nem fogytanak is, hanem inkább szaporodtanak, mindazáltal az Isten az én elmémnek mindenkor az ő utaiban való csendes megnyugovással öszveköttetett vidámságot engedett; úgyhogy ha szintén láttatott is engem megháborítani néha valamely terhes dolog, az csak addig tartott, amíg különösen lévén, az én jó Istenem eleibe kitölthettem az én lelkemnek indulatait; de azután, mintha nem is az én dolgom volna, hanem az Istené, akinek az én ügyemet általadtam, olyan csendes elmével és vidámsággal vagyok, tudván azt, hogy az én irgalmas atyám mindeneket jómra s idvességemre fordít. Gyötrötte az én lelkemet és kimondhatatlan keserűséggel bétöltötte annak szemlélése, hogy gyermekeim idegen vallásúak, akik szaporodnak, s világi méltóságra is felemeltetnek, amely állapotjokban alkalmatosokká tétetnek, hogy az Isten házának ártsanak, s magok ismét bűnben esvén, az Isten haragját magokra vonják. Micsoda indulattal viseltetem én az Isten házához és annak lelki cselédihez, tudja azt a mindeneket jól tudó Isten, s annál nehezebben esik, ha az Isten anyaszentegyházának sértegetését látom, kivált azoktól, akik hozzám tartoznak közelebbről. Teleki Pál, az én vőm Fagaras földi főkapitányságot érvén, mindjárt hivatalának s tisztviselésének kezdetében az ott lévő fagarasi reformáta eklézsiát megháborítá ott való, holmi régi fejedelmektől engedtetett, s mindeddig bírt jussában: amellyel mintegy előre kimutatta azt, hogy ezután is véghez fogja vinni, ami keze ügyében lészen. Úgy vagyon a közönséges hír, hogy midőn felséges asszonyunk előtt magának tisztséget sollicitált, a többiek között inditóokul ezt adta, hogy az édesatyja a római hitre által állott volt, most pedig vagyon két eretnek anyja; amely sokat is tett volna; amely ha úgy vagyon, a szüléknek meg nem becsülésekért büntetéstől félhetne az ötödik parancsolat szerént. De én az ilyenekben az Isten ékonómiáját nem vizsgálom, tudja őfelsége, mit mivégre cselekszik, nem is illik az Isten fiaihoz és leányihoz, hogy az Isten gubernálását szorgalmatos tudakozódással vizsgálják; hanem hogy az Istennek szabados tetszését mindenekben megesmérjék. Én is inkább nagy alázatossággal vallást tészek az én Jóistenemnek hozzám való jóvoltáról, és áldom az ő nevét Szentlelkének vigasztaló kegyelméért, aki a keserűségek között is engedett nékem vigasztalást, bizonyságot tévén az én szívemben, hogy én övé vagyok, és megtartatom az idvességre. Olyan bizalommal is töltötte bé az én szívemet, mintha testi szemeimmel látnám mellettem állani az én ügyemnek forgatására szüntelen ezt az özvegyeknek oltalmazóját, olyan bizonyos vagyok az ő segedelmében.
Minthogy az özvegyeknek állapotjok hozza azt magával, hogy más embereknek mintegy célul kitétessenek, úgy vagyon az én özvegyi állapotom is; amelynek támadtak háborgói, ilyen volt kiváltképpen Teleki Krisztina asszony, Toldi Ádámné asszonyom, aki valamit elkövethetett az én megkárosíttatásomra, híremnek, nevemnek sértegetésével is, azt véghezvitte; de még eddig az Úr volt az én özvegységemnek oltalma, tudom ezután is jóra vezérli dolgaimat.
Én mennyei szent atyám! kérlek is tégedet alázatos, de hozzád ragaszkodó szívvel, hogy ha még tetszik szent felségednek, hogy éljek, és ezen terhes perlekedésekkel folyjanak életemnek napjai, adjad, ó, adjad, én Istenem! hogy ne vétsek ezekben is felséged ellen, sőt lehessek tiszta szeretettel azokhoz, kik engemet üldöznek, és ne győzettessem meg a gonosztól, hanem én győzhessem meg a gonoszt jóval, azaz: nagyobb nyereségemnek tartsam én a magamban való veszett indulatokon erőt venni, hogy nem e világi háborgatóimon nyertes lenni.
Kérlek tégedet azon is, én mennyei szent atyám, hogy ezen eltölt esztendőben teellened tett vétkeimről felejtkezzél el, a bárány Úr Jézus egyszeri tökéletes áldozatjáért; úgyannyira, hogy soha többé elő ne forduljanak; és énnékem megháboríttatásomra ne légyenek. Mert az én bűneimnek sokságáért átokká lett volt a te szent fiad, hogy én egészen áldás légyek a Krisztusban: minthogy bizonnyal elhiszem, hogy mind ezen esztendőbéli vétkeim, mind egész életembéli álnokságaim egészen énnékem meg vagynak bocsáttatva: melyért nagy örömmel meghajtom az én térdeimet, és az én lelkemnek egész indulatjával áldlak tégedet, és édes Istenemet. Áldlak tégedet, ó, Jézus, én idvességem! ki engemet a te elégtételed által a bűnnek sárjából kivettél, és a te Szentlelkedet is énhozzám küldötted, aki e drága vigasztalást az én szívemben megszűnni ne engedje. Mert ugyanis a te kimondhatatlan szenvedésednek erejét és hasznát hogyhogy tudhattam volna, annál is inkább, hogy biztathattam volna én, nyomorult bűnös, magamat azzal, ha a te Szentlelked engemet nem bátorított volna erre a drága jóra.
Azért, ó, én lelkem, jobban is ébredj fel, szemléld meg a te nagyméltóságodat; mert itt láthatod a Szentháromság egy örök Istennek az ő három személyében lévő munkálkodását a te idvességedre: az atya könyörült terajtad: az ő természet szerént való szent fia megváltott tégedet: az atyától a Krisztus által kibocsáttatott Szentlélek megszentelt tégedet.
Örülj, én lelkem, és örvendezz; mert ha szintén Évának csúfságból mondotta is azt a sátán, hogy ha a jó és gonosznak tudásának fájának gyümölcséből észnek, olyanok lésznek, mint az istenek, de te, én lelkem, méltán dicsekedhetel már azzal, hogy rész szerént most egyesültél az Istennel, nemsokára pedig egészen és tökéletesen is egyesülsz. Áldott légy azért, én Istenem, én gondviselőm, én kőszálam, aki ez esztendőnek minden részeit irgalmason engedted eltöltenem hozzám való szerelmednek sok érzésével, Ámen. Ámen.
Írám Hévízen, midőn az 1746-ik esztendő eltelvén, általléptem volna Isten kegyelmességéből az 1747-ik esztendőre.
Ó, mindeneket tudó, és a jövendőket úgy mint a jelenvalókat jól látó szent Isten! szenteld meg ez béállott esztendőt egész minden részeivel, mind énnékem, mind azoknak, akik örök választásod szerént tiéid; ne engedjed, én édes Jóistenem, hogy ezen esztendő minékünk búnak és bánatnak gyötrelmes fájdalmakkal teljes esztendeje légyen, hanem hadd légyen az pihenésnek és tebenned helyheztetett örömnek esztendeje. Áldd meg, Úristen, ez esztendőt kellemetes áldásaiddal, hogy lehessen mindeneknek háláadásra és a te szent nevednek felmagasztalására alkalmasságok. Uram, áldj meg engemet is lelki-testi áldásiddal; áldj meg mindenekfelett tehozzád való igaz szeretettel; tebenned vetett erős reménséggel, erős hittel, hozzád ragaszkodó indulattal, békességes tűrésnek lelkével, s ha úgy dicsőséges felségednek s nékem, idvességes egészséggel is. Oltalmazz meg ezekkel ellenkező dolgoktól; mindenekfelett bűnben való eséstől és abban való gyönyörködéstől; mely az hitetleneknek és a téged nem félőknek címerek, hadd láthassák mások is, hogy én a Jéhovától megáldatott és megszenteltetett vagyok, mind ez esztendőben, s mind pedig egész életemben az én megoszlatásomig, ámen, és úgy légyen.
Az én mennyei irgalmas atyám jóvoltából, az én megromlott erőmhöz és egészségemhez képest, ez esztendőnek első részei alkalmas egészséggel töltenek el tőlem. A magam házánál csendességben, lelkemnek Istenben helyheztetett örömével, Isten utaiban megnyugodott szívvel töltöttem időmet. Minthogy pedig a bölcs Istennek úgy tetszik, hogy az ő választottit gyakorta megsújtolja, hogy e világgal el ne ereszkedjenek; mert valamíg az ember a testben sátoroz, angyali szentséggel nem bírhat, s gyakorta Szent Pállal azt mondhatja, hogy nem azt cselekszem, amit akarok, hanem amit nem akarok; és így gyakorta megesvén az ember, az atyai integető vesszőnek is láttatni kell az emberen. Én sokakban, mint gyarló bűnös ember megesvén, az én mennyei szent atyámtól ez esztendőben is dorgálás nélkül nem maradtam; de áldott légyen az Isten, hogy nékem kedvezett abban is, és erőm felett nem bocsátotta reám az ítéleteket.
Amik találtanak, azok külső károk voltanak, úgy mint juhaimban közel háromezer megdöglött áprilisban. Azután Sorostélyon 30-ik napján májusnak, az árvíz sok károkat tett, amely ismét júniusnak harmadik napján hitel felett való nagy volt ugyanott, felette nagy károkat is tett, épületeket elrontott, öszvehordott, a házakba ajtón-ablakon bément, úgyhogy ha a Jóisten abban nem kedvezett volna, hogy nappal légyen, hanem éjtszaka esett volna, jobb része a falunak a házban veszett volna, de nappal lévén, emberbéli kár nem lett. Ezután ismét rettenetes nagy szélvészek járván, az épületeknek egy részét lerontotta. Ugyanott júliusnak 19-ik napján virradólag éjszaka nagy jégeső esvén, egy részét a határnak és egyik rendbéli szőlőhegyet elvette. Azon nap délután ismét nagy jégeső támadván, az egész szőlőhegyeket, búza és tavaszi határokat elverte. A szőlőknek pedig sok esztendőktől fogva szebb termések nem látszott mint most. Igaz vagy te, Uram, és még a te ítéletidnek közepette is igen irgalmas a te választottidhoz; hozzám is megmutatád könyörülő voltodat a te ítéletid között. Júliusnak 24-ik napján estve felé hét órakor, hévízi udvaromban szintén a leányok háza ablakánál lévő istállómnak a szegeletét megütötte az istennyila; úgyhogy a tetején lévő gombját kettéhasította, a szarufáját eltörte, végig a zsendelyt leseperte, a kőfalt meghasította, a lécezésének nem lett semmi gondja; az istálló fele tele volt szénával rakva, mégis nyúlás nem lett; ez Isten könyörületessége lőn rajtam, hogy egy szempillantásban mindenem hamuvá nem lőn; és úgy nem járék, mint ennek előtte két esztendővel az ugraiak: azholott estve vacsorakor leesvén az istennyila, hirtelen egy óra alatt az egész falu hamuvá lőn; lévén pedig búzatakarodás után, vetés előtt, minden takarmányok elége; úgyhogy akik külömben jó tehetős emberek voltanak, másnap a’ sem volt, amit béfaljanak, hogy csak mások nem adtanak nékik. Ha az Isten rajtam nem könyörül vala, én szintén úgy lettem volna. Ó, én uram, ne engedjed, hogy elfelejtkezzem ezen jóvoltodról. Sőt, engedjed, hogy háláadó szívvel magasztaljam szent nevedet érette.
Igaz ítéletű szent Úristen, kinek minden dolgaid és cselekedeteid szentek, tökéletesek, úgyannyira, hogy senki a te cselekedeteidben hibát és fogyatkozást nem találhat. Mikor a te ítéletid kiterjednek a porból formált emberen, azok olyan móddal mennek véghez, hogy senki is azt nem mondhatja, hogy méltatlanságot cselekeszel ővéle, sőt meg kell azt nagy alázatossággal néki vallani, hogy méltán ítéled őtet, sőt nagyobb és nehezebb ítéleteidre is méltónak kell magát esmérni.
Ó, irgalmas atyánk és kegyelmes édes Jóistenünk, mely irgalmason és kegyelmesen bánol te a tiéiddel a te ítéleteid nagyságok között is, nagyok azok, mindennapon tapasztalhatják a te csudálatos szabadításodat: mert ha külsőképpen ostorozod is őket; de lelkekben drága kegyelmeddel munkálkodván, azt cselekeszed, hogy annál jobban tehozzád ragaszkodjanak, és tebenned vetett bizodalmok megmozdulhatatlanságát nagy lelki örömmel szemlélhessék, és ugyan nagy örömmel Szent Pállal felkiáltsanak, hogy micsoda szakaszthat el engemet az én Istenem szerelmétől? Sem élet, sem halál el nem szakaszthat.
Én vagyok a te nagy irgalmasságodnak még ítéleteid között is élő példája: mert noha énreám is a te igaz ítéleted szerént egymást érő kárvallásokat bocsátottál, de mindazáltal végső romlást és pusztulást reám nem eresztettél. Sőt, ó, mely nagy, mely kedves szabadításodat mutatád meg énhozzám, és hozzámtartozóimon, midőn kimutattad énnékem a te egy szempillantásban semmivé tehető nagy erődet, a te tüzes nyiladnak házamra való alászállításában; de megmutatád nagy erődet kár nélkül való megtartásában.
Ó, édes Jóistenem, vajha tehetném én egészen magamat tenéked háláadó áldozattá, vajha megemésztetném én egészen a te szerelmednek tüzétől, mint régenten az háláadó áldozatra rendeltetett állatok, bizony tiszta szívvel kívánnék megemésztetni; de ha szintén úgy nem lehet is, amint éntőlem méltán kívánhatnád, és magam is kívánnám, mindazonáltal, amennyire éntőlem lehet, az én szájamat háláadással a te szent nevednek dicséretére, és jóvoltodnak hirdetésére megnyitom. Magasztalom és mindeneknek hirdetem, amíg életem lészen, a te magatartásodat és szabadításodat.
Irgalmas és kegyelmes Jóisten, az Úr Jézusban énhozzám megengeszteltetett szerelmes atyám, könyörülj énrajtam ezután is: szüntesd meg az én házamon tetőled adatott, s még eddig kezeim között megmaradott áldásidon a te ítéletidet; hagyjad meg azokat énnálam, hadd táplálhassam azok által magamat és azokat, akiket énreám bíztál; hadd lehessen, édes Jóistenem, alkalmatosságom arra, hogy segélthessem a Krisztus képét viselő szegényeket; hadd táplálhassam a te próféta fiaidat. Sareptabéli özvegynek kevés lisztét és olaját fogyatkozásra jutni nem engedő hatalmas Isten, azon erőddel ne engedjed fogyatkozásra jutni, sőt szaporítsad meg nálam lévő áldásidat; azok mellett az én indulatimat is úgy szenteld meg, hogy azokkal élhessek szent nevednek dicsőségére, anyaszentegyházadnak építésére.
Áldalak, dicsérlek és felmagasztallak, én mennyei szent atyám, azért is, hogy ennyi kárvallás és romlás között is azt az irgalmasságodat mutattad énhozzám, hogy én bizonnyal hiszem azt, hogy mindazok énreám nem úgy bocsáttattak, mint az hitetlenekre, kik is az ítéletek alatt megkeményednek; hanem mint irgalmas atyától, ki az ítéletek között is szeret, és el sem hágy.
Uram, továbbra is egészen tenéked ajánlom magamat, bizonnyal elhívén azt, hogy te nem engeded, hogy az életnek nehéz gondjai úgy megterheljenek engemet, hogy én azok által alkalmatlanná légyek a tehozzád közelítésre. Sőt, a te Szentlelked által úgy vezéreld életemet, hogy mind az áldás, mind az ítélet által tehozzád mehessek: melyet is cselekedjél énvelem, én Jóistenem, szerelmes szent fiadnak elégtételéért, ámen.
Hévízen írám júliusnak 28-ik napján 1747-ik esztendőben
Az egész 1747-ik esztendő igen sok károkkal tölt el tőlem, amelyek egymás után bokrosával következtenek: de ellenben sok jóvoltát is tapasztaltatta az én Jóistenem énvelem; mert az énvelem irgalmasságát szüntelen közleni meg nem szűnő Jóistenemnek kegyelmességéből elgyengült testemre nézve reménségem felett való egészségem volt; amely igen könnyebbítette terhes bajoskodással és perlekedéssel folyó életemet. Mindenekfelett való jó volt az, hogy az én Istenem szüntelen éreztette énvelem az ő Szentlelkének belső vigasztalását; amely kedvesebb és nagyobb gyönyörűséget szerez énnékem, mintsem akiknek sok borok terem és búzájokkal rakva sok verem. Melyért kívánok áldozni őfelségének háláadásnak áldozatjával.
Ó, felséges, nagyhatalmú szent Isten! aki mindeneket változás és mulandóság alá rekesztettél. Csak te vagy egyedül a változást nem szenvedő tökéletes valóság; a mi napjaink pedig és esztendeink sok változásokkal elmúlnak, s végtére egészen is elenyésznek. Ó, vajha az időnek múlásával tudnók oly bölcsen számlálni és igazgatni a mi napjainkat, hogy azok szenteltetnének egészen szent felségednek: de mely igen gyarló a mi életünk, mivel Ádámtól születtetünk, bűnre vagyunk hajlandók. Kicsoda is tudhatná, Uram, az ő bűneinek számát, és sokságát esetinek kicsoda számlálhatná meg? hát én, véges elméjű, nyomorult, bűnös ember, hogy számlálhatnám meg ez esztendőnek elfolyása alatt, sőt egész életemnek eltölt számos esztendeiben ellened lett és tett vétkeimet? Ha én elő nem számlálhatom is tenger fövenyeinek számlálhatatlan voltát feljülhaladó bűneimnek sokságát; de tudom, hogy a te mindeneket látó szemeid előtt nyilván vagynak, és semmi előtted el nem titkoltathatik. Azért titkolni sem kívánom, hanem inkább nézek az én elégtévőmnek elégtételére, és azt kiáltom: Istennek ártatlan báránya, Úr Jézus Krisztus, ki elvészed a te választottidnak bűneiket, kegyelmezz meg énnékem. Tudom is és bizonnyal elhiszem, hogy az ő elégtételének méltóságáért az én bűneim meg vagynak bocsátatva, úgyannyira, hogy azok többé az én kárhoztatásomra elő nem állhatnak. Azért én is háláadásra felnyitom az én szájamat, és az én szívemet egészen háláadó áldozattá tészem az énvelem kegyelmességet közleni meg nem szűnő Jóistenemnek.
Áldassál, dicsértessél, mennybéli felséges Isten, aki ez elmúlt esztendőnek minden részeiben énvelem voltál; tőled végképpen elszakasztó bűnbe eséstől megoltalmaztál. Ne engedted az én szegény lelkemet vadászó sárkánynak, az ördögnek, hogy engemet tőriben ejthessen. Édes Jóistenem, csak tenéked tulajdonítom én ezt; mert én a te őrizeted és drága kegyelmeid nélkül gondolván magamat, ó, mely igen nyomorult vagyok.
Áldalak és dicsérlek azért is, én mennyei szent atyám, hogy ez esztendőnek elfolyása alatt sok nyavalyák és keresztek között szintén elsorvadott tagaimnak csendességet és reménségem felett való egészséget adtál, sok terhes nyavalyáimat könnyebbítvén.
Dicsértessél azért is én Istenem, hogy ez nehéz időben az életnek terhes gondjaival úgy meg nem terheltél, hogy azok között rólad elfelejtkezném; sőt, sokak mások felett, és bizony az én érdemem felett, nékem amik szükségesek voltak, sőt még amelyek tisztességemre tartoznak, azokat is kiszolgáltattad. Ellenségimnek kívánságokra, hogy az ő kegyetlen indulatjok szerint énvelem bánhassanak, nem engedtél. Reám tóduló s ugyan egymást érő kárvallások között vigasztalóm voltál. Bizony nem lehet énnékem előszámlálnom a te velem tett jótéteményidnek sokságát; annál is inkább úgy, amint én kívánnám meg nem hálálhatom szent felségednek.
Mindazonáltal nem titkolom, sőt háláadással és amennyire éntőlem lehet, minden tisztességnek megadásával magasztalom szent nevedet, én Jóistenem, és nem követem az egy talentomat elásó gonosz szolgát*, aki azt mondja vala az ő urának: tudtam, hogy te kemény vagy, és ott is aratsz, ahol nem vetettél. Én pedig nagy alázatossággal és tebenned vetett bizodalommal azt mondom: tudom, Uram, hogy a te isteni hatalmadnak ereje szerint onnét is vehetsz, ahol semmi nincsen: vedd ki hát az én minden jóra tehetség nélkül való szívemből és sok bűnökkel megfertéztetett lelkemből, sok gyarlóság alá vettetett életemből az illendő tisztességet temagadnak; hadd végezhessem hamar elmúló életemet épen és egészen a te dicsőségedre, és annak előmozdítására; hadd láthassák mások is, hogy én egészen tenéked szenteltetett vagyok.
Noha én por és hamu vagyok; de mégis kívánok az én urammal továbbra is szólani; ó, ne gerjedjen fel a te haragod énellenem, hadd szólhassak, és hadd önthessem ki teelőtted az én szívemnek tebenned egész reménséggel és bizodalommal felgerjesztett törekedő kívánságát. Én Istenem, ki az Ábrahámért, a te barátodért megcselekdted az ő kívánságára, hogy a Lótot kihozzad Szodomából*, hogy el ne vesszen. Én tégedet nem az Ábrahámért, sem nem valamely teremtetett állatért; mert az Ábrahám minket nem tud, sem nem esmér; hanem kérlek az Ábrahámnak ágyékából származó, tőled megígértetett, testben öltözött Isten és ember, Jézus Krisztusnak szent nevében, aki tenéked természet szerént való szent fiad, kebelednek szerelme, kiben tenéked minden kedved bétölt, kinek is nevében és érdemében tőled valamit kérünk, bizonnyal tőled meghallgattatunk. Ennek nevében és tökéletes érdemében kérlek, édes Istenem, kegyelmezz meg a lelki Szodomában és annak veszedelmes élésében gyönyörködve élőknek; akik hozzám tartoznak, hívd ki csudálatos nagy hatalmadnak ereje szerént: térítsd meg őket; ha pedig nem akarnának kijőni, tégy úgy vélek, amint a te szent nevednek dicsőségesebb. A te mondásod az: vajon az asszonyi állat elfelejtkezhetik-é az ő méhének gyümölcseiről hogy azon ne könyörülne? ezt az indulatot te oltottad énbelém is; azért bizony meg nem szűnöm én is teelőtted esedezni őérettek. Ha szintén még eddig üres válasszal bocsátattam is el előled; de bizonnyal elhiszem, hogy a te könyörületességednek nagysága szerént meghallgatsz. Ó, Uram, szűnjél meg éntőlem már ezen dologban, hadd vehessek erőt az én kimúlásom előtt.
Uram, én édes Istenem, ha tetszik szent felségednek, hogy ezen béállott új esztendőben éljek, avagy annak valami részében napokat töltsek, addig, amíg szent felségednek tetszik életem, áldj meg engemet jobb és bal kezednek áldásival, hadd lehessek én megáldatott, és ugyan egész áldás, amaz áldásnak kútfejében, az Úr Jézus Krisztusban, kiben áldattattanak meg mindenek. Egészségemet, erőmet, lelki-testi csendességemet szolgáltassad ki, hogy én is a te szent nevednek magasztalásával végezhessem életemet, ámen.
Hévízen 1748-ik esztendőben, januáriusnak hatodik napján.
Az én könyörgésem előtt az Úr bé nem dugta füleit, hanem megfelelt nékem kegyelmesen, és rajtam megtetézte irgalmasságát, s az ő jótéteményeit ez esztendőben egész szeptemberig, mert az én romlott állapotomhoz képest igen jó egészségem járt; úgyhogy sok esztendőktől fogva annyi tágasságom a nyavalyáktól nem volt, mint ebben az esztendőben. Melyért az én Istenemnek szent neve maradjon dicséretbe. Külső világi életemre tartozó áldásait is az Isten tőlem meg nem vonta, sőt mások sokak felett rajtam azokat megnevelte. A sáskák által, melyek jöttenek vala Erdélybe napkeletről, az Oláhországból, a feljebb való esztendőben augusztusnak végén és szeptemberben, ezen esztendőben pedig igen elszaporodván, az Isten mint maga rettenetes pusztító seregei által nagy károkat s pusztításokat tett sok helyeken; de nékem abban is kedvezett, és azok által magam jovaimban károkat nem vallottam. Eljöttenek vala ugyan hévízi határomra júliusnak utolsó napján, estvefelé temérdek sokasággal, mint a felleg; de szállást magoknak kerestek, nem káros, hanem valami füzes és sátés helyen, másnap pedig, mikor rettegnénk tőlök, mint valami felkészült hadi seregtől, az Isten napkeleti szelet támaszta, és azzal elfújtatá napnyugotra; aminthogy nagyobb részén az országból is kimentenek. Ó, uram, vajon micsoda az ember, hogy megemlékezel őróla? de ó, micsoda vagyok én, hogy ily kegyelmesen cselekedél énvelem.
Ezen esztendőben, júliusnak 26-ik napján, az én Jóistenemnek segedelméből és méltóztatásából kezdettem Hévízen házat építtetni az Úrnak tiszteletére; mely lenne imádságnak háza; mely annak előtte ugyanazon helyen fából volt. Ezen nagy indulattal munkálódtatván, rakását végezték el Jóistenem kegyelmességéből azon esztendőben augusztusnak 21-ik napján. Melyben, midőn örvendeztetném szívemet, hogy az Isten engemet, méltatlant, erre méltóztatott, hogy az őfelsége tiszteletére hajlékot készítsek, és olyan erővel ajándékozott meg, hogy magam is akkörül forgolódhassam, megelegyíté az én mennyei szent atyám ezt az örömet keserű ürömmel; sőt ezáltal készített engemet a következendő keresztnek elviselésére, mint szintén Jonathánt a vessző végén* megkóstolt mézecskével megújította, az előtte lévő ellenségnek meggyőzésére.
Mert szeptembernek 13-ik napján jöve levelem Kolozsvárról, hogy kedves testvér atyámfia, gróf Bethlen Ádám uram őexellenciája, ország prezidense, igen elnehezedett. Minthogy pedig igen egészséges ember volt, annyira, hogy harminckét esztendőket élt házasságban, de abban az egész idejében ezen kívül csak egyszer volt beteg, én, súlyos nyavalyáját értvén, azon igen megindultam, s elhitettem magammal, hogy többé fel nem gyógyul betegágyából. Mert az olyan hosszas jóegészségben élő embereknek mikor osztán egészségek bomlani kezd, ritkán áll helyre. Sietve azért keserves szívvel 3-ik septembris Hévízről megindultam Kolozsvár felé; siettettem az utamat is; de azon napon kemény esőzés kezdődvén, alkalmatlan utazásom esett. Mely utazásban az alkalmatlanság, hideg esőzés, álmatlanság; de mindenekfelett a szívbéli bánat egészségemet egészen megbontá, s addig való testembéli csendességemet felháborítá. Azon utazásomban gyakorta kívántam volna könyörögni az Istennek, kedves atyámfia életének megtartásáért; de midőn erre szívemet elkészítettem, mindenkor úgy tetszett, mintha már választ is vettem volna reá, hogy azért ne könyörögjek, hanem éppen azért, hogy bárcsak életben találhassam.
Kolozsvárra érkeztem 6-ik septembris, holott is kedves testvér atyámfiát már minden reménség kívül találtam, egészen testében elfogyva, de külömben elméjének épségében. Ki is engemet megesmérvén, azt mondá: valóságos beteg vagyok én, húgomasszony. Mikor én szívemnek egész indulatjából azt kívántam volna, hogy Isten őfelsége vigasztalja meg a maga házát, s minket is életének megtartásában. Azt felelte: légyen úgy, mint Istennek tetszik. Azután minthogy felette elerőtlenedett volt, keveset szólott; de minden szavai vagy az eklézsiák, vagy az ország dolgairól voltanak. Halála előtt a konzíliomat tartó doktorokról, kik körülötte jártanak, mondotta, hogy semmit nem használnak. Melyre én mondottam; ezután fogja hasznát érezni; de azt felelte: meglátja kegyelmetek holnap reggel, mit használtak énnékem. Meg is látók; mert másnapon reggel, hat és hét óra között, 8-ik septembris (mely akkor vasárnap esett) követé az ő megváltó Krisztusát, elhagyván a romlandó sárházat, szép csendesen e világból kimúlék: az Isten házának e hazában nagy keserűségére: mert igen nehéz időben szólítá ki az Isten, midőn a törésen kevesen állanának; mindeneknek pedig szemei őreája néznének. Az országnak dolgaiban is akkor híven forgolódik vala; melyért még gonoszakaróitól is, kik életében ellene voltanak, nagy szánakozással emlegettetik és dicsértetik vala. Annál inkább közel való szerelmeseinek, kedves atyjafiainak, nem kevés keserűségekre esett, énnékem pedig, aki mindenkor azt kívántam az Istentől, hogy sok és nehéz kísérteteim után kedvezzen abban, hogy kedves testvérjeim előtt szólítson ki e világból, hogy azok takaríthassanak el engem az örökös nyugodalomnak helyére, bizony lelkemig ható keserűségemre esék.
Mindezek engemet meggyőzvén, újabban régi változásim és nyavalyáim előállának, és gyenge testemet ostromolni kezdék. Töltöttem azért időmet Kolozsváratt fekvéssel, várván a temetésnek idejét; amely lőn 29-ik napján szeptembernek, országgyűlése alkalmatosságával; melyben minden rendek, az idegen vallásúak is, sőt még rosszakarói is megtisztelték, s bételék itt, hogy aki az Istent tiszteli, azt őfelsége is meg szokta tisztelni. Én a súlyos nyavalya miatt igaz atyafiságos indulatból származott tisztességtételemet véghez nem vihetém; mert elmentem ugyan a koporsó mellé a templomba, de ott annyira elért a nyavalya, hogy mások, mint félholtat, úgy hoztak el a koporsó mellől szállásomra, ott le is betegedtem forró hideglelésbe, és igen rosszul voltam. Kihozattam magamat mindazáltal feküve sorostélyi házamhoz, indulván meg Kolozsvárról harmadik októbris. Kívántam Istentől, bárcsak addig éltessen, míg magam házamba mehetek, hadd lehessen csendességem az én kimúlásomnak idején, irtózván a városon való betegségtől és haláltól, bizonyos okokra nézve. Meg is hallgatott az Isten kegyelmesen abban is, mert házamhoz jutván, mindjárt könyebbülést vettem, s egynéhány hétig való fekvésem után, adott Isten annyi erőt, amellyel fennjárhatnék.
Mikor magamban bús szívvel arról elmélkedném, hogy az Isten elszedegeti kedves testvérjeimet, akik nagyra ment állapotban lévén, nékem igyes-bajos dolgaimban segíthettenek volna, akkoron is az Isten reám tekinte, és énnékem onnan nyújta vigasztalást, azhonnan nem reménlettem volna. Gróf Teleki Ádám uram, kinek is Isten légyen kegyelmes, és ne fizessen érdeme szerént mások ellen tett sok praktikáiért és ellenem idvezült édes férjem holta után véghezvitt sok méltatlan cselekedetiért, ekkoron is a sorostélyiakat felindította ellenem való engedetlenségre, lábat adván nékiek, és biztatván oly dologgal, amely tehetségében nem volt. Helytelenül cselekedett vélek; mert a parasztember olyan, mint a sebes árvíz, amely valamerre mégyen, rontást csinál, úgy ez is nem tudja a mértéket és a határt semmiben, s amit cselekszik magának is, urának is romlására való. Két kancellisták által a M. Teleki família nevével eskedtetett utánam aziránt, hogy én erősen szolgáltatom a jobbágyokat, és pusztítom őket, mely dologban semmi nem volt, de az sem, amit cselekedett a família hírével. Ezzel is meg nem elégedvén, az emberek közül vagy tízig valót Szebenbe magához hívatott, s elejekbe adta, hogy ők magok nem tudják a magok nyomorúságokat úgy, mint az Úr tudja, azért a maga íródeákjával írat instánciát az ő szavokkal; aminthogy íratott is amint akart, s vádokat is tett fel, amelyeket akart. Több nehéz vádok között ez is megvolt, hogy az én sorostélyi gondviselőm egy jobbágyot bihal béresnek akarván tenni, az elszaladott, és egynéhány napon maga házán kívül vándorlott.
Ezen instánciát a vádokkal együtt küldötte gróf Teleki Sándor úr őexcellenciájának, mint nagyobb atyafinak a m. famíliában, az úr is páreáltatván, és mellette igen szép atyafiságos levelet írván, melynél szebbet testvér atyámfiaitól sem várhattam volna, hozzám elküldötte. Megírván azt is, hogy tudósítsam mindenekről, mint voltanak azon dolgok; mert maga jól tudja azt, hogy a parasztember, mikor alkalmatosságot vehet földesura ellen, abból sok rossz dolog szokott következni. Melyre midőn választ tettem volna annak mivolta szerint, újabban igen szép levelet írt, és ellenem fellázasztott jobbágyimnak lecsendesítések iránt parancsolt, édes fiának, gróf Teleki László kedves öcsémuramnak is meghagyta, hogy magához hívatván őket, megparancsolja, hogy szót fogadjanak és engedelmeskedjenek; mert másképpen maga tömlöcre hányatja őket. Ígérte egyéb dolgokban is atyafiságos szolgálatját, amiben meg fogom keresni. Mely levele őexcellenciájának az én nyavalyám és bánatom között felette jólesett, látván az én Istenemnek ebben is énhozzám nagy jóvoltát, hogy ha egy testvér atyámfiát elvette előlem, onnét rendelt atyafiat, aki gróf Teleki Ádám uram becstelenítésétől oltalmazzon, ahonnét soha nem reménlettem volna. Kívánom én is, hogy az irgalmas Jóisten gróf Teleki Sándor úrnak az engemet megvidámító jó atyafiságát jutalmaztassa meg abban, hogy Szent lelkének vigasztalását éreztesse szívében bűnei bocsánatjok iránt, és az élet után a vég nélkül való boldogságban koronázza meg.
Gróf Teleki Ádám uram azután is meg nem szűnt, s mind a mái napig is meg nem szűnik ellenem járni s nékem háborúságot szerezni; de aziránt is az Isten engem kegyelmesen oltalmaz: mert a több Mélt. Teleki urak mindenkor ellentartók, nevezetesen pedig gróf Teleki László kedves édes öcsémuram vigyáz reá, hogy becstelenséget rajtam Teleki Ádám uram ne ejthessen: melyért az Isten őkegyelmét jobb és bal kezének áldásival áldja meg, kedves, kegyes, istenfélő társával, G. Ráday Eszter asszonnyal, kedves gyermekeivel, hosszú jó időkre szerencsés állapotban tartsa meg a maga dicsőségéért. Én tudom, hogy ezután is oltalmam lészen az én Jóistenem, és nem engedi őfelsége, hogy az én háborgatóim kedvek és akaratjok szerént bánhassanak énvelem. Mert én a felséges úrnak lakozom oltalmában, és nyilván elmondhatom: Isten az én kőváram.
Ezen isteni oltalom alatt gyengélkedő egészségben általléptem az ezerhétszáznegyvenkilencedik esztendőre; mely is életemnek esztendeinek számával együtt szaporodott. Vajha én is, ó, én kegyelmes Jóistenem, az én esztendeimnek számoknak nevekedések szerént neveltem volna tehozzád való háládatosságomat, és tehozzád szeretetemnek bizonyságait. Boldognak tartanám magamat; de jaj, mely gyarló életem; mert Ádámtól születtem, bűnre vagyok hajló, elmémnek gondolatja, szívemnek indulatja teellened járó. De mindezekért is nem esem kétségbe; mert az én Goëlem*, az én elégtévőm, a te szent orcád előtt vagyon szüntelen, ki elégtételének méltóságát mutogatván mindenkoron, azért tudom és bizonnyal elhiszem, hogy az elmúlt esztendőnek, sőt egész életemnek eltöltött idejében tett vétkeim megengedtetnek és elfedeztetnek.
Mind a karácson innepet, mind ezen 1749-ik esztendőnek első napját töltöttem el fagarasi házamnál; honnan Hévízre jővén, hatodik januarii, harmadnap múlva forró hideglelésben estem, mely nyavalya három heteknek eltelésekig tartott feküvő ágyamban. Abból valamennyire minekutána erősödtem volna, nemsokára az egész országban uralkodó katarrusba estem én is, mely annyira elerőtlenített, hogy januárius, februárius, és március hónapokat többire fekvéssel töltöttem, nyavalyáim felette elerőtelenítettek volt, ítéletem szerint meggyógyulhatatlanokká tettenek volt; melyek igen el is fogyattak. Mely nyavalyás állapotomban és keserves fájdalmimban sokat gyötröttem magamat azzal az gondolattal, hogy én amely imádságnak házát kezdettem volt építeni a feljebb való esztendőben, azt el nem végezhetvén, egy és más úton az én kimúlásom után annak tökéletességre való vitetése meg fog akadályoztatni, s a’ sem lészen osztán, ahova egybegyűlhessenek az isteni tiszteletre. Melynek meggondolása sok nehézségeket szerzett az én lelkemnek. Kértem is azon az én Istenemet gyakorta, hogy nyújtsa az én életemet, ámbátor ágyam fenekére szegezve is a nyavalyák által, addig, míg azt elvégezhetném az ő dicsőségére, feltett célom szerint.
Meghallgatott ezekben is az én kérésem felett engemet az én mennyei jó atyám; mert mindazoknak, akik körülöttem forgottanak, s mind kivált a magam vélekedése felett, áprilisnek vége felé, újabban egészségem jóra fordult, és engemet, bűnös szolgálóleányát, arra méltóztatott az Isten, hogy az Isten háza körül munkálódtathatnék, s abban a munkában gyönyörködtethetném magamat, látván, hogy Isten itt jó előmenetelt ád. Kezdettem melléje csináltatni tornyot is kőből, 28-ik napján áprilisnek, azt végezvén, ismét a papnak házat ugyan kőből 9-ik napján májusnak.
Én Istenem és segedelmem, én dicsekedésemnek kősziklája, én tökéletes reménségem, légy ezután is én segedelmem, éltess, Uram, addig, amíg a te szent beszédedet hirdető szolgáidnak hajlékot készíttetek; hadd lehessen, azhová fejeket a kísértetek között is lehajtsák. Én Istenem, tekints reám, és lásd meg az én szívemnek legbelsőbb rejtekében, hogy én életemet egyébért nem kívánom, hanem ez helységben a te dicsőségednek előmozdításáért. Ki volna, Uram az, és mi lehetne e világon olyan, hogy a tehozzád való kívánságomat megváltoztathatná, és magához hajthatná? Mert bizony szomjúhozik az én lelkem az én Istenemhez, ahhoz az erős Istenhez, aki énvelem ennyi ki nem írható, annál is inkább meg nem hálálható irgalmasságát közlötte. Ó, Uram, adj erőt énnékem, erőtlennek. Tartsd meg továbbra is ezt a kegyelmedet énnálam, s neveljed minden napon nagyobb mértékre. Ne vess el engem, sőt ne is tekints az én sok gyarlóságimra. Nézz mindenkor a te szent fiadnak tökéletes elégtételére, és azért engedjed, hogy kevés napjaimat tölthessem egészen szent nevednek dicsőségére, anyaszentegyházadnak épületére.
Jóistenemnek segedelme által az én Istenemnek házát elkészítettem; úgyhogy májusnak 24-ik napján abban az isteni tiszteletet elkezdettük; másnapon pedig, mely volt pünköst innepének első napja, mint a keresztség, s mind az úr vacsorája, mint Istentől szereztetett szakramentomok, ott a Krisztus rendelése szerint kiszolgáltattak. Midőn ezen napokban egyfelől örömmel voltam az Isten segedelmének szemlélésén, aki nékem erőt adott erre a munkára; másfelől bágyasztotta szívemet a sok rossz híreknek bokroson való hallások, midőn nemcsak Magyarországról hallatnék a protestánsok templomaiknak sűrűen való elfoglaltatások; hanem Erdélyben is afféle erőszakos dolgok mennének véghez, mint Györgyfalván B. Hallér Gáborné asszonyom, gróf Károlyi Klára asszony, elvette Szent György napján erőszakoson egy részit a református templomnak, hasonlóképpen B. Hallér György uram a fenesi templomat; el akarván venni a Szent Lászlóit is, a parasztság nem engedte, jóllehet maga jobbágyi voltak, kiket osztán tömlöcre is hányatott. Az ilyeneknek hallások gyakorta azt adta elmémre, hogy jövendőben ezen helyben is úgy fognának tenni, s azért bántam, miért építtettem itt nagy költséggel s fáradsággal ezt a házat. De ismét mindezekben az én Istenemnek akaratjára és szent tetszésére bízom magamat, hogy légyen az ő szent akaratja mindenekben. Sokszor, minekelőtte hozzákezdettem volna, kértem alázatos könyörgésem által az én Jóistenemet, hogy ha ez nem dicsőséges őfelségének, hogy én ebben a helyben házat építsek az ő nevének tiszteletére, végye ki ezt az én elmémből, és szándékomat változtassa meg, sőt, ha szíves igyekezettel lennék is rajta, vessen akadályt őfelsége benne, hogy ne mehessek elő szándékomban. De úgy tetszett, hogy ebben az igyekeztemben és munkámban, erőm és reménségem felett segített meg engemet az én Jóistenem. Ó, Uram, légy segétséggel ezután is az én igyekezetemben, hogy az helységben véghezviendő dolgaim éppen csak szent felséged nevének dicsőségére, s a te házadnak épületére tartozzanak.
Ó én Uram és én mennyei atyám! te méltóztattál engemet, szegény szolgálódat, az én szüléim és atyáim felett arra, hogy ez helyben is, mely puszta és száraz föld vala, élő kútfejeknek forrásait láthassam; azoknak gyönyörűségeikkel lelkemet vigasztalhassam. Mert, ó, én Uram, ezen helyben nem sok idővel ezelőtt, nem forog vala szájokban a te igaz esméretedről való vallástétel. Mert aki nem esméri a fiút, nem esméri az az atyát is. Nincsen pedig örök élet, sem idvesség másban, hanem csak az egy Jézus Krisztusban, akit te elbocsátottál, hogy valaki hiénd őbenne, végyen örök életet. Már, Uram, ez helyben sokan megesmérték az ő Dávidjokat* és királyokat, kik tele torokkal vallást tévén előtted, azt kiáltják: Hiszünk mi tebenned, és abban, akit te elbocsátottál, a te szent fiadban; aki öröktől fogva kimondhatatlan módon származott tetőled, kinek azt mondottad az örökkévalóságban; én fiam vagy te, és ma szültelek tégedet. Aki örökké áldandó Isten, aki által teremtettenek mindenek, akinél lehetetlen semmi nincsen.
Ezen gyönyörűségnek és lelki örömnek tökéletes teljességére azt a nagy irgalmasságodat is közlöd énvelem, édes Jóistenem, hogy megengedted, sőt nemcsak megengedted, hanem ugyan te magad segítettél, hogy én a tégedet félőknek számokra, kik itt tégedet igazán megesmértenek, hajlékot készítsek, melybe szent neved magasztalására és dicsőítésére egybegyűljenek. Megengedted azt is, hogy a te oltárod körül forgolódó szolgáidnak számokra, akik itt szent beszédednek igazán való hirdetésében fáradoznak, hajlékot építsek, melybe az ő fejeket a nyugodalomra lehajthassák. Ó, Uram, ki a szíveket vizsgálod, te tudod és látod, hogy a te szolgádnak, a Salamonnak, egész világ csudájára épített nagy és ékes temploma, mely nagy tehozzád való szeretetiből származott, látod szintén úgy e csekély és kicsiny házat is, az én szívemnek micsoda indulatjából építtetett. Tudom én azt is, hogy nem a külső pompás ékességeket nézed, és nem gyönyörködöl abban, amit e világi emberek nagyra becsülnek, hanem nézed a tégedet szerető és tehozzád ragaszkodó szívnek indulatját.
Én Istenem, jól látod ezen órában való indulatját is az én szívemnek, látod, hogy mostan is, mely nagy tehozzád való ragaszkodással és tebenned vetett egész bizodalomból szólok teelőtted. Kedveljed hát a Jézusnak véréért az én szívemnek indulatját, kedveljed annak drága voltáért ez házat is, melyet én tenéked készítettem. Uram, az a ház a te házad, ez a nép a te néped, lakozzál hát mindörökké ez házban, és ezen helyben, ó, ne engedjed, ne engedjed irgalmas kegyelmes Jóisten, hogy ez a ház, amelyet egészen az ő legelső fundamentum kövének felvettetésétől fogva az én szívemben tenéked szenteltem, az idegen vallásúak által megmocskoltassék, és itt idegen tűzzel való áldozat menjen véghez; hadd lehessen mindenkoron ezen helyben és házban a te szent beszédednek tisztán való hirdetése, szent szakramentomidnak a magok tisztaságokban való kiszolgáltatások. Légyen, Uram, ez helyben a te szent beszédedet hirdető szolgáidnak csendességek, ne engedjed, hogy megháboríttassanak az ő gyűlölőiknek mesterségek által békességekben, sőt az ő ellenségeiknek szíveket hajtsd meg akaratjok kívül is a vélek való jótételre és csendességeknek kiszolgáltatásokra. Légy, Uram, ez helyben oltalmok a tégedet igazán esmérőknek, segedelmek a tehozzád ragaszkodóknak, ne engedjed, hogy az ő nyomorúságoknak és szükségeknek idején kívüled máshoz folyamodhassanak, erősítsd őket hitekben, tégyed állandókká és állhatatosokká a megesmért igazságban. Ne engedjed, hogy az ő kisdedjeik elragadoztassanak, és a bévetett igazságtól elhajtassanak. Lakozzék a te dicsőséged mindörökké ez helyben, hogy azok is, akik még eddig tégedet meg nem esmértenek, jöjjenek bé a te híveid társaságokba, ezt mondván: jertek, menjünk fel az Úrnak hegyére, a Jákób Istenének házába, hogy megtanítson minket az ő utaira, és járjunk az ő utaiban. Mert bizony az Úr lakozik ez helyben.
Uram, a te alázatos szolgálóleányodról is emlékezzél meg, vedd ki énbelőlem az erőtlenségeket, melyekkel naponként küszködöm; mert te tudod, hogy egészen szívemet, lelkemet, életemet és minden dolgaimat néked kívántam szentelni, azért mikor én a tenéked szenteltetett házadba bémégyek, hogy tégedet tiszteljelek; jöjj bé és tiszteld meg te is az én szívemnek házát, a te Szentlelkednek ereje és jó vezérlése által, hogy lehessek én alkalmatos a te szent nevednek dicséretére aszerint, amint te magad kívánod. Mert bizony nincsen egyébben valamiben az én lelkemnek nyugodalma, hanem csak abban, mikor a te lelked bizonyságot tészen az én lelkemben; hogy én tiéd vagyok.
A te haragra fel nem gerjedésedet, sőt nagy szerelmedet tapasztalom a te szolgádhoz, az Ábrahámhoz, ki is midőn az ő atyafiáért, a Lótért sok rendben alázatos könyörgésével tégedet megkeresett volna, nem hogy haragodat gerjesztetted volna ellene; de egészen az ő kívánságára leereszkedtél; melyet is én, bűnös ember, nagy csudálkozással szemlélek. Édes Istenem! Én is az Ábrahám hite szerént való leányod, könyörgök nagy alázatossággal az Ábrahámnak Istenének, nem az én atyámfiáért, hanem tulajdon ennen magamtól származott gyermekeimért, kikhez való indulatot tenned magad adtad, és ugyan belém oltottad, hogy őhozzájok szeretettel légyek. Uram, ha Ábrahámért Lótnak kiszabadítására szent angyalodat küldötted, és a Szodomának példáson lett veszedelméből kivitted, Ábrahámnak, Izsáknak, Jákóbnak Istene, az enyimeket is vedd ki, és vezéreld ki a veszedelemből. Ha szinte láthatóképpen angyalidat nem küldöd is most, de bizonnyal elhiszem, hogy csak egyet szólsz, ők azt mindjárt meghallják, és azt mondják: szólj, Uram, mert jól hallja a te szolgád és szolgálóleányod, és az ő maradékjokat is a te utaidra megtanítják. Ha pedig, Uram, nem tetszik felségednek, hogy engemet ebben meghallgass és vigasztalj, légyen meg a te szent akaratod, csakhogy azon kérlek, hogy akár kedves, akár kedvetlen dolgok által készíts el engemet a boldog kimúlásra, hogy nagy örömmel várhassam az én eloszlattatásomnak idejét, tudván azt bizonnyal, hogy akkor lépem által ama véghetetlen boldog életre; melyet is adj meg énnékem, én édes Istenem, szent fiad érdemében, Ámen.
Hévízen írám 1749. esztendőben, augusztusnak 7-ik napján.
Eltelvén az 1749-ik esztendő, melyben az Isten énhozzám, porhoz és hamuhoz, mint irgalmas atya sok áldásait mutatta, mind az ő külső földi javaiban, mind gyengélkedő egészségemnek kiszolgáltatásában, mind lelkem csendességének megtartásában: melyekért háláadásra tartozom megnyitni mindenkoron az én szájamat, béléptete ugyanazon irgalmasságának és szeretetének terjesztésével az én mennyei szent atyám engemet az 1750-ik esztendőre. Minthogy az Isten az ótestámentomban megparancsolta volt, hogy minden ötvenedik esztendő légyen nyugodalomnak jubiléus esztendeje, s mind e mái napig is fennmaradott a keresztyének között, hogy az ötvenedik esztendőt nevezetes esztendőnek tartsák, lévén ez az én világi életemnek is ötvenedik esztendeje; az Úristen engedett énnékem kevés nyugodalmat és örömet látnom. Noha atyai dorgálás nélkül ezen esztendőben is nem hagyott; mert pünkösd havának 29. napján a fülembe nyilalván, a fejembe költ; mely miatt ki nem irható iszonyú kínokat láttam éjjel és nappal, három hetek alatt, úgyannyira, hogy aludnom teljességgel nem lehetett, azhonnan semmi nyugodalmam is nem volt; csudálom mostan is, olyan hosszas aluvás nélkül hogy hogy maradhattam életben. Három hetek múlva megfokadván, könnyebbedtem s alhattam is, de még hat hetek alatt sok fájdalmat láttam mindaddig, mit tetszett az én Istenemnek ugyan egészen elvenni rólam. Ezenkívül olyan nevezetes keresztet az Isten énreám nem adott ebben az esztendőben: ha mik pedig találtanak, azokat a maga kegyelmével úgy megédesítette, hogy nékem semmi keserűséget ne szereznének.
Ó, én Uram, én édes Jóistenem! ki ezen ötvenedik jubiléus esztendőben csendességet adtál nékem, s engedted eltöltenem békességben. Vígy által engemet amaz örökkévaló jubileomnak esztendejére, melynek soha vége nem lészen. Adj örökös nyugodalmat, sok erőtlenségekkel küszködő lelkemnek, mert e világban akármely csendes és nyugodalmas napokat engedi is, de az én szegény lelkemnek nincsen, ó, nincsen, te tudod, hogy nincsen nyugodalma terajtad kívül, mert a mennyekben te vagy nékem csak egyedül, én Istenem; ez egész földön senki nincsen, kit kívüled lelkem kedveljen.
Határ vettetvén minden ember életének, melyet semmi emberi erő meg nem hosszabbíthat, sem pedig a természeti életet fogyatni láttató bú, bánat, nyavalya meg nem rövidíthet. Az én életemnek is utolsó határa nem rendeltetvén az 1750-ik esztendőre, általtétettem Jóistenemtől az 1751-ik esztendőre. Ó, az én anyám méhében való fogantatásomnak első percentésétől fogva velem irgalmason dajkálkodó édes mennyei szent atyám, adjad ez esztendőnek is minden idejét, napjait, óráit, szempillantásit, melyekben életemet rendelted, hogy egészen neked szenteljem, és lehessen az én életem néked szenteltetett áldozat, hadd emésztessem meg egészen a tehozzád való szeretetemben, kárnak és ganéjnak állítván mindeneket teéretted.
Minthogy édes idvezítőnk azt mondja: Aki énhozzám jő, végye fel az ő keresztét, és úgy kövessen engemet. Mely keresztnek felvételét nem úgy parancsolja, hogy egy kevéssé végye fel, és mikor megunja, tégye le, hanem kövesse őfelségét, nem is lehet az, hogy szenvedjen a fő s annak tagjai meg ne érezzék; mert akik dorgálás nélkül vagynak e világban, azok nem fiak, hanem fattyak. Nékem felette nagy örömömre szolgál az, hogy az énérettem nehéz keresztet viselő Jézusomat, avagy csak atyai szeretetből reám adott kicsiny keresztecskével követhetem. Mert ugyanis micsoda ebben az életben való szenvedés a jövendő dicsőséghez képest? És micsodák, amelyek énrajtam megeshetnek? csak emberi kísértetek, melyek az Isten kegyelme által semmiknek ítéltetnek, sőt az élet rövidségéhez s az örökkévalósághoz mérettetvén, egy szempillantásig tartók.
Nem is azért írom le, amelyek énrajtam általmennek, mintha azok énnékem felette nehéz dolgoknak tetszenének, ha szintén másoknak úgy látszanak is; mert én magamat az Isten akaratja alá bocsátottam; úgy akarta az Isten, s úgy löttenek, s ezután is légyen az Istennek akaratja szerént. Mindazok a terhes dolgok, melyeket Isten énreám bocsátott, olyanok voltanak, mint valami szépen elkészített grádicsok, melyeken az én idvességemnek útán az én mennyei szent atyámhoz mehetnék. Úgy reménlem én, sőt bizonnyal el is hiszem, hogy ezután is, amíg életemet fogja nyújtani ezen mennyei Úr, nékem minden dolgaimat, maga dicsőségére s nékem idvességemre fordítja, melyet is cselekedjék szent fia vérének megbecsülhetetlen érdeméért.
Írom sőt inkább azért, hogy sok szegény lelkek, akik a titkos kísérteteknek mélységes örvényében úszkálnak, lássák meg, mely kedves, jó és gyönyörűséges végét adja az Isten az ő választott hívei szenvedéseiknek még ebben az életben, hát még jövendőben? Ennekfelette hogy vegyék észre azt is, hogy az Istennek nagy ereje, mely nagy erőtlenségekben végeződik el és mutattatik ki, én mindenekelőtt példa lehetek, aki magamban felette erőtelen vagyok, és legkisebb terheknek elhordozására alkalmatlan: de abban, aki engemet megerősíthet, erős vagyok; és nem ez gyarló test s vér tanácsával, hanem az isteni kegyelemmel mindeneket meggyőzhetek. Ó, én Uram, ki erőt adsz énnékem, szeretlek tégedet, míg lészen életem, bizony szeretlek tégedet; de te erősíts ezen szeretetben engemet.
Ezen esztendőnek kezdetiben, légyen mindörökké áldásban az én Jóistenemnek szent neve érette, az én gyengeségemhez képest alkalmas erőben és egészségben léptem bé, egyéb csendességem is reménségem kívül még meglévén. De ellenben egy nehéz kereszt, melyet már három esztendőktől fogva hordozok az én erőtelen vállaimon; melyet örömest az óesztendőnek óságával óvá és elfelejtővé szívem örömével kívánok vala tenni: de más lévén eziránt az. Úrnak akaratja, az esztendő megújulásával megújulván nevekedett. Mi légyen pedig lelkemnek ez a sérelme, nemhogy a jövendőbélieknek kívánnám értésekre adni a leírással; de még tulajdon szívemtől is, ha lehetne, eltitkolnám. Kérem is az én Istenemet alázatos szívvel, hogy légyen az ő szent színe előtt is elfedezve az ő szent fia érdeméért, és az őfelségének dicsőséges s nékem idvességes, végye el ezen keresztet énrólam. Addig pedig, míg ezen dolognak jobbra fordítása őfelségének tetszik, adjon énnékem olyan indulatot, hogy én mindezekben is a magam kötelességének jó lélekkel tehessek eleget, hogy mind őfelsége, s mind az én lelkem esméreti tégyen tanúbizonyságot, hogy véghezvittem itt, amivel tartoztam.
Ezen esztendő folydogálásával tetszék az Istennek engemet, alázatos szolgálóleányát, abban megszomorítani, hogy kedves testvér atyámfiának, gróf Bethlen Sámuel uramnak második feleségétől, báró Jósika Ágnestől kisdeden elmaradott, anyja részéről egyetlenegy fiát, Bethlen Sámuelt tartottam majd kilenc esztendőkig. Kit is úgy szerettem és tartottam, mint magam tulajdon gyermekét. Akit még kisded korában 1744-ik esztendőben a nagyenyedi kollégyiomba a tanulás kedvéért béadtam; akinek is ott-tartásában sem költségemet, sem pedig semmit egyebet nem sajnállottam; hanem oly móddal kívántam tartani, hogy nevekedhessék az Istennek dicsőségére, hazájának szolgálatjára, famíliájának díszére. Adtam mindjárt ugyan mostani professzor Ajtai Mihály uram kezébe, ki is mint tudományt szerető, emellett kegyes életet élő ember, mind hozzám való nagy indulatjából, mind pedig a gyermekhez is nagy szeretetéből, nem úgy bánt véle, mint csak tanító, hanem mint édesatyja úgy szorgalmatoskodott körülötte. A gyermek Istentől szép elmével megáldatván, amellett ritka példájú engedelmes szelidséggel; bátran írhatom, hogy egész Erdélyben lévő maga idejű és rendű ifjak felett való tudományban elő is ment vala, úgyhogy én is magamat gyönyörködtethetném véle ily gondolatokkal, hogy ha az Istennek nem tetszett is, hogy én a magam gyermekeiben gyönyörködhessem ennyiben, hogy magam igaz hitemben, vallásomban nevelhessem: ihol ebben az Isten bővségesen kipótolta.
Midőn ezen gyermekről gondoskodnám, róla való elmélkedéseim rész szerint szívemet örvendeztették, rész szerint szomorították. Látván a mostani világ ábrázatját, hogy még az édesatyák is bizonytalanok kedvesen felnevelt gyermekeiknek hitek és vallások iránt, s úgy látszik, hogy hazánkban közönséges dolog, hogy a vallás nevezetit minden kegyesség nélkül és legalább a kegyességnek mutatása nélkül viseljék, holott a fa a gyümölcséből esmértetik meg, micsoda légyen. Ezen dolgot még a távolvalókban is keserves szívvel szemléltem; emiatt gyakorta felfohászkodtam iránta az Istenhez, hogy őfelsége végye magához tisztán, és ne engedje a világtól megfertéztetni, minthogy a Jóisten el is vévé márciusnak 7-ik napján, Enyeden a kollégyiomban. Midőn betegségének híre jött volna, ide hévízi házamhoz, mind az helynek messze, mind az akkori állapotom nem engedte, hogy Enyedre mehessek; de ha szintén elmehettem volna is, ugyancsak életben nem találtam volna. A hír-halláson mindjárt az ütközött elmémbe, kívánságom is az lévén, hogy a világ meg ne ferteztesse, hogy már ez meglészen, hogy az Isten magához vészi, készítsen azért reája, hogy nézhessem ebben is az Isten akaratját: minthogy az én Jóistenem nálam lévő kegyelme által kívántam is tűrni, úgy mint az én mennyei szent atyámnak szent tetszésének véghezmenetelit. De ellenben, ember lévén, mégpedig sok és nagy erőtelenségekkel küszködő ember, megháborodás nélkül nem voltam, mintegy véletlenül, hirtelen esvén az ő halála.
Kedves mulatsággal tréfálódtam véle, hogy ő fog felettem, mikor meghalok, orálni, minthogy reá is szoríttatván, tavaly szeptemberben Fagarasban orált, mintha én előtte halva feküdtem volna, orált pedig sokak előtt nagy dicsérettel. Matériát maga keresett volt a fő jóról, miben álljon embernek fő jova? Minthogy az is volt a szándékom, hogy testámentomban is meghagyjam, hogy oráció énfelettem ne tétessék; de ugyancsak véle írassanak egy orációt, és nyomtattassák ki emlékezetnek okáért. De eziránt is nem ez, hanem más volt az én Istenemnek akaratja, és az tetszett őfelségének, hogy fő jónak elvételére hamarább általmenjen mintsem én, és őfelette elébb prédikáljanak, mintsem énfelettem. Volt az felette elmondott prédikációnak matériája: I. Sám. II. 26. A gyermek Sámuel pedig nevekedten nevekedik vala, és kedves vala az Úr előtt, mind pedig az emberek előtt. Mely is bizony igen reája illett; mert még az idegen vallásúak előtt is, valakik látták, nagy kedvességben volt; annál is inkább édesatyja előtt, énelőttem, és vérei előtt volt nagy kedvessége; de főképpen a mennyei király előtt, ki tovább nem engedi itt való vitézkedését, hanem a földi kollégyiomból általtévé a mennyei akadémiára életének 15-ik esztendejében. Már én is azt mondom: örvendj, boldog lélek, a te mennyei királyod előtt, örökkön, örökké: nyugodjál, kedves Sámuelemnek porrá váló teste, mindaddig, míg az én porom is hozzád érkezik, és együtt felvétetik rothadatlan testünk a romlandóságból, és együtt lehetünk a véghetetlen dicsőségben.
Minthogy mind közönségesen, mind személy szerint a miutánunk irgalmason várakozó szent Isten semmi jobbulást nem lát, az időnek járását is a mi megítéltetésünkre fordította; mert a mi nyári napjainkat hideg őszi, vagy majd téli napokká tette. Eleinte tavasszal határainkon reménség felett való áldásait mutatta, úgyhogy gyönyörködve nézhetjük vala vetéseinknek idejek felett való jóságokat, szőlőhegyeink is fénlenek vala a terméstől, kaszálóréteink a zsíros füvektől. Mindezekben megmutatá az Úristen, ő mely nagy hatalmú légyen, hogy meg tud áldani feljebb, hogysem kérhetnők; de viszont az áldást átokra fordíthatja. Most is a mi bűneink az ő megáldó kezeit ostorozó s vesszőző kezekké fordíták. Parancsola őfelsége az idők járásának, s a’ megváltozék, júniusban szörnyű kemény hidegek lének, sok helyeken az erdőkön nagy havak esének, másutt az országban szörnyű jégesők hullának. A felhőből az áldás ítéletre változék, mert megnyitván Isten az egek csatornáit, oly nagy árvizek lének, amelyek mindeneket elrontának a térhelyeken, éppen reménségünk csak ebben volt, hogy láttuk azt, hogy az Isten a maga szövetségében özönvízzel többé a világot el nem veszti.
Magam személyes dolgaimra menvén, minthogy annak leírása illet engemet, azt kell itt énnékem is mondanom: Igaz vagy, Uram, te, és igazak a te ítéletid mindenekben, és énkörülöttem is. Májusnak 16-ik napján Fagarasban jégeső lévén, ott való gabonavetéseimet kevésen kívül elrontotta, hasonlóképpen Oláhújfaluban ugyanakkor. Júniusnak hatodik napján Hévízen oly szörnyű árvíz kezdődék, melyhez hasonlóra ez az emberi nyom nem emlékezik, amely ki nem írható károkat tött. A szegény emberek búza határoknak egy részét úgy elrontotta, hogy a haszonvehetésre reménség ezután nincsen. Nékem minden kaszáló réteimet, melyek egynehány száz szekérre valók voltanak, olyanná tette az Olt áradása, hogy egy kaszavágást is nem lehetett bennek tenni: csak annyi sem maradt, ahol nyárban a lovaimat tarthassam. Emellett minden törökbúza vetésemet, s amelyek közelebb háztartására valók, aminémű a káposzta, fuszulyka s egyebek, az Olt semmivé tett; úgy a szegénységet is; a papirosmalomban is csinált nagy romlást, melyet sok munkával lehet visszaállítani. Fagarasban, ami a jégtől megmaradott volt, és Újfaluba a víz elborította mind gabonáimat, mint pedig kaszáló réteimet.
Mindezek felett tetszett az én mennyei szent atyámnak tűzbéli kárral is engemet megpróbálni: minthogy mindennyi nehéz változás alá rekesztetett életemnek elfolyása alatt is tűzbéli nevezetes kárt soha nem vallottam. Júniusnak 18-ik napján első álomkor esett gyulladás házamnál ilyenformán: a gyümölcskertben lévén egy veteménynek csináltatott, földbe béásatott pince, mely boronafával ki volt rakva, melyben rosszul állván a vetemény, felhagytam volt. Ezelőtt sok esztendővel meszet kezdettem benne tartani, amelyet meg nem akartam oltani, hogy a messze való vitetésre alkalmatosabb légyen, újabb és még újabb meszet tettek belé. Vigyáztattam is reá, zsúppal lévén megfedve, hogy esővíz belé ne menjen, és fel ne gyúljon, most a gyúlás előtt két-három héttel tettenek volt újabban meszet belé, nékem nem jutott eszembe a vigyáztatás, s elhiszem gondviselőmnek és több cselédeimnek is, akiknek kellett volna vigyázni, csak annyi gondjok volt reá. A mészveremnek azért fedele éjszaka tizenkettődfél órakor meggyúlt; amellett lévén nagy és hosszú épület, két kontignációs, melynek alsó része élésház, hintószín, felső része volt szalonnásház és gabonásház, ebbe kapott a tűz; melyet, mindnyájan aluván, senki észre nem vett. Egyik legény Isten igazgatásából a tornácon hálván, a kopók az udvarról felfutottak reá, és ordítottak, s felkapálták, aki felkelvén, hogy a kutyákat elűzze, úgy látta meg a nagy tüzet, aki felköltvén a tiszttartót és a több cselédeket, hirtelen úgy kaptak ki a szalonnásházból tizenkét szalonnát az én szerencsémre, mert másnap az sem lett volna, amivel egy tál étket főzzenek, onnét teljességgel egyebet ki nem hozhattak. Alól az élésházból egynéhány dézsa túrót kaptak ki, a szekérszínből a hintómat s szekereimet, egyebet semmit ki nem hozhattanak.
Mennyi és miféle káraim lettenek, ha akarnám sem írhatnám ki, minthogy az én Jóistenemnek áldása énrajtam és az én házamon bőv mértékben volt, a nagy épületeknek minden szegletek tele voltanak. A gabonásházban mindenféle gabona volt nagy rakásokban, amelyeknek a közepében maradott valami; de kevés hasznokat lehet venni, a tűz és füst úgy általjárta. A más két házakban volt szalonna, háj, faggyú, aszú szilva, s egyébféle aszú gyümölcs felesen szuszékokban, s egyéb, ami a ház tartására való: A papirosmalomhoz megkívántató sok berbécsláb, enyvnek, melynek köblit veszik negyvennyolc pénzen; rongy papirosnak való sok, melynek mázsáját szedettem bé száznegyvennégy pénzen. Gyűjtettem volt sokat, kívánván a maga idejében gondot viselni, hogy osztán fogyatkozás benne ne lenne. Ide tartozó égett el annyi, hogy esztendeig való hasznából nem gondolom, hogy a papirosmalomnak megforduljon. Sárkányból vett len sok. Kender, mindenféle bőrök, ami egy háznál szükséges.
Sorostélyi juhaimnak gyapjokkal kevés idővel azelőtt érkeztenek vala haza, melyből keveset hagytak fagarasi házamnál; a többit idehozták, s mind egy szálig elégett, ezenkívül pénzen vett gyapjú is lévén. Szüretre szoktam készíttetni pokrócokat, csergéket, ködmönöket, mellre valókat, mostan majd minden másszori szüretem felett való készületem felett készíttettem volt, úgyhogy az efféle egy nagy fekvő ládával égett el. Nem tudom, minden mi és mennyi veszett el a tűz által, tudni sem kívánom. Mert mindezek olyanok voltanak, hogy ha engemet el nem hagytanak volna is, én őket hamar elhagyhattam volna. Múlandók s hamar elveszhetők voltak, s már oda is vagynak.
Micsoda móddal mentenek ezek véghez, és mely irgalmason bánt énvelem itt is az én mennyei szent atyám, illő, hogy azt emlékezetben hagyjam; melyért áldassék az ő szent neve mindörökké. Minthogy az én hálóházam olyformán vagyon, hogy az udvarról teljességgel semmi zaj vagy kiáltás bé nem hallik; a külső cselédeim, mikor észrevették, kimentenek tűzoltani, én abban nem tudtam akkor semmit, mert némelyik hozzám való indulatjából remélvén, hogy ha megolthatják fel nem költenek, némelyiknek, elhiszem, eszébe sem jutottam, s ebben belső cselédim is semmit nem tudtanak. Hanem a mosóasszonyom, a kocsisom felesége lévén, férjével volt az istállóban, az felfutott a leányok háza felől, zörgetett, de későre vették észre; mivel abban a házban akkor senki nem hált. Mikor észrevették, és az ajtót kinyitották, nagy sírással béjött az én házamba. Kérdém, felserkenvén: mi dolog? Azt feleli: jaj, keljen fel nagyságod; mert a gabonás egészen tűzbe vagyon. Ezen szavára mindjárt az ütközék elmémbe: Én Istenem, lefektemkor is azt mondottam az úri imádságban. Légyen meg a te akaratod; azért most is adj erőt, én Istenem, nékem a te szent akaratodnak végbenvitelére, hadd viselhessem olyan szívvel, mely tenéked tessék, és tégy az én lelkemben a te Szentlelked által bizonyságot arról, hogy engemet nem úgy ítélsz, mint hitetlent, hanem mint választott szolgálódat.
Ezen gondolatim után kérém a szoknyámat, s magamra vévém mentésemet is a nyakamba, kérdém a mosóasszonyt, hát a gabonáson kívül másutt van-é tűz? Mondá, hogy még eddig nincsen. Elővévén azért a kolcsokat, az almáriumat kinyitám, és onnan kevés leveleimet kezembe fogám: egynek a kalamáris ládámat adtam kezébe, kettővel egy ládámat vitetém le, amelyben is kevés ezüstmarhámat szoktam rendszerint tartani; de az is majd üres volt, künn lévén imitt-amott, ami kevés ezüstmarhám vagyon. És ezekkel Istennek ajánlván magamat, lementem az udvarra. Az Bod Péter uram mostani magyarigeni papnak kicsiny árvácskáját házamban dajkájával úgy hagytam, hogy ha én izenem, fussanak ki a gyermekkel a mezőre. Midőn én az udvarra lementem, már azon nagy épületnek a zsendelye elégett volt, a szalonnásház pedig oly tűzben volt, hogy csak közelíteni is nem lehetett, lemenetelem után csakhamar a tiszttartó háza is lángot vete, a szél is arra kezde keményen fújni; mellyel reménségem elvéteték mind épületeim, s mind egyéb portékáim megmaradhatások iránt. Holmi egyetmásomat jó szívvel lehordoztattam volna házamból, de nem volt kivel; mert belső cselédeim kevés számból lévén, azok olyan bámulással voltanak nyavalyások, hogy semmihez sem tudtak nyúlni; a férfi cselédeket a tűzoltástól nem mértem elhívni; mert azok vittek véghez mindent. A falusiak úgy elaluttak volt, hogy ámbár az harangokat eleget verték félre, senki fel nem serkent reá, hanem házanként költöttenek fel egynéhányat, azok is ijedtekben kezekben semmit sem hoztak, mezítláb kinek lécszeg, s kinek zsendelyszeg ment lábokba, s nem is tudtak segíteni, amint kellett volna.
Én már egészen elszántam vala magamban, hogy minden porrá lészen, és úgy képzelődöm vala, mint csak a kis árvácskával a puszta mezőn volnék; úgy pedig, mint akinek semmi nincsen, amibe felöltözzék és amit megegyék, és ahová lehajthassa a fejét, úgy is lészek vala én, ha az Úr rajtam nem könyörül vala, hogy a szelet megfordítsa. Utoljára mondám egyiknek, bár csak az ágyi szerszámimat hozzák le, ha ugyan csak az Istennek úgy tetszik, hogy én semmi nélkül maradjak, avagy csak a’ légyen, amire elbágyadott tetemeimet lebocsássam: melyet lehozván, kérdék: hová tegyék? a pincébe, mondám, de mondják, a’ tele vízzel, mely nem jutott eszembe, ezért letétetém az udvarra, hogy ha látom a dolgot, menjek ki a mezőre; minden tűzhöz való készületem állott az ágyi portékám, legrosszabb szoknyám, mentémből, a kalamáris ládámból, és az ezüstmarhás ládámból, de ez is nagyobbára üresen. Most pedig innen egyfelé sem lehetett volna menni a szörnyű árvizektől. Mikor én ezen gyötrelmek között volnék, az Isten megfordítván a szelet, a tiszttartó házát kétszeri lángvetése után megolták. Abban vigasztalást vevék magamnak; de azonban tekintvén a gabonára, látom, hogy amely magos filegória annak tornáca előtt volt, a szarufái dőlőleg vagynak a lakatosházra, ahová már a szél is kezdett volt fújni; zsendelye annak annyira meg is melegedett volt, hogy jóllehet szüntelen öntözték, mégis szinte lángot vetett, ahonnan esmét egész épületimre a tűz elhatott volna. De az isteni igazgatás a filegóriának szarufáit a gabonásba béveté, s azután a tornácnak alsó részét annyira megvették s a grádicsát, hogy rajta felmehettek, és a tűzoltásra jobb módjuk lehetett. Hajnal felé a szalonnás gerendái egészen leszakadván, a tűznek keménysége az élesházba béesvén, nem volt olyan félelmes, mert az épület magas lévén, a láng ki nem jöhetett, hanem csak az ajtókon és ablakokon kellett vigyázni. Én is a büdös füsttől általverettetvén, feljöttem házamba, és elbágyadott testemet nyugodalomra eresztettem.
Mindezeknek megírások után, hogy a magam lelkem esméretétől ne vádoltassam, hogy a rajtam megfordult nehéz dolgokat leírom, és azok között hozzám megmutatott nagy hatalmát és irgalmasságát, melyet velem közlött az én Jóistenem, elhallgassam? azt nem cselekszem, sőt mindeneknek hirdetni kívánom. Mikor én felserkentem, az én Jóistenem olyan nagy kegyelmét mutatá meg hozzám, hogy ijedésem nem volt olyan nagy, mint álmából felserkenő embernek szokott lenni, kivált olyan nagy romlást hallván, mely miatt könnyen találhatott volna engem nagy nyavalya: minthogy az élő példa előttem vagyon; mert a faluban egy jobbágyasszonyom, mihelyt meglátta a szörnyű tüzet, kitörte mindjárt a nyavalya; mely rajtam inkább megeshetett volna, ha Isten nem könyörült volna. Mikor láttam volna ezen nagy romlás által való fogyásokat javaimnak, ó, mely édesdeden vigasztalta az én Jóistenem szívemet, elgondolván, hogy ha ez itt elvész, más helyeken az őfelsége könnyen kipótolhatja; de ha szintén ki nem pótolja is, sőt az lenne az őfelsége akaratja énirántam, hogy nagy szükségre és nagy szegénységre jussak: visszanézek az én eltölt sok esztendeimre, melyekben az én Jóistenem engemet minden szükségnek látása nélkül táplált és tartott; már az én életemben igen kevés vagyon hátra, hát azokért a kevés napokért elfelejtsem-é én az én Istenem jóvoltát? Nem cselekszem. Tudom én azt, hogy az én Jóistenem ezt az idvességemre fordítja nékem. Elmémre jövén az is, hogy ha Isten maga azt mondaná; te magad gyújtsd fel és égesd el mindenedet, és kedvesebb lészesz énelőttem. Az isteni kegyelemnek nálam létele által, az én szívem mindjárt arra hajlani kész volna, hogy mindenétől megváljon, csak érezze az Isten lelke vigasztalását. Minthogy mi csendességet adna énnékem e világnak minden kincse is, ha az Isten szerelmének és lelkének vigasztalását az én szívemben nem érzeném. Bizony, bizony, drágább kincsem énnékem csak egy szempillantásig az Isten kegyelmének szívemben érzése minden e világi jónál. Ellenben micsoda gonosz lehessen ezen a világon énkörülöttem, melyet is az isteni kegyelem nékem meg ne édesítsen. Nincsen olyan semmi.
Mikor láttam a tűznek irtózatos voltát, minthogy a sok zsíros matériáknak olyan kemény tüze volt, hogy féltem, fogy a kőfalat is elrontja, minthogy meg is hasadoztatta a kőfalt erősen; gondolkozom vala az utolsó ítélet napján való tűznek rettenetes voltáról, és az hitetleneknek félelmekről. Szívemben ötlődék, én Jóistenem, te váltottál meg engemet a te szent fiaddal az örökkévaló kárhozattól, és azért a drága érdemért, nem retteghetek én attól a szörnyű tűztől, és nem kiáltom azt, hogy hegyek, szakadjatok reám, halmok, borítsatok el engemet, noha én arra szinte olyan érdemes voltam, mint akik a veszedelem sírjában igaz ítélet szerint hagyattattak. Már ha attól a tűztől nem retteghetek, mely is lelkembe hatott volna, és lelkemet örökké megemésztés nélkül emésztette volna, kevés külső javaimnak tűzzel való megemésztésében nézem Isten akaratjának véghezmenetelét illendő örömmel; minthogy áldom is az én Jóistenemnek szent nevét érette. Sem akkor, midőn a tüzet láttam, sem azután, mikor a tűz által megemésztetett kevés javacskáimnak szükségét tapasztaltam és tapasztalom, nehezen nem esett, sőt örömmel, és az én Jóistenemben való bizodalommal voltam és vagyok. De mégis, gyenge egészségemnek bomlását, és testemnek erejével együtt erősen fogyását érzem; áldom az én mennyei szent atyámat mindörökké, ki külső világi javaimnak fogyatásával, lelki javaimat, úgymint Istenben való bizodalmamat nevelte, testi erőmnek fogyatásával hitemet erősítette.
Édes Jézus, tiéd vagyok, néked élek, néked halok. Légy Jézusom életemben, légy Jézusom halálomban, légy Jézusom feltámadásomban, légy Jézusom az örök életben, mindörökkön örökké, szent atyád előtt való örvendezésemben.
Eljöttem, Uram, teelődbe, dicséretnek áldozatját hozván az én szívemben. Az én kezeimet felemelvén szájamat megnyitom az Úrnak, az én erős Istenemnek háláadással való dicséretére. De ó, miképpen kezdjem el, mit szóljak, mert nagy az Úr, a mi urunk, és vajon az Ádámtól származott és az ő esetivel magát minden jónak cselekedésére való tehetségétől megfosztatott ember, tehet-é elegendő tisztességet, adhat-é illendő dicsőséget e nagy méltóságnak? Senki nem, mert mindnyájan igen bűnösök vagyunk. A te csalhatatlan szent beszédedben kijelentetted te magadat, mely irgalmas és kegyelmes légy, hogy a nyomorult bűnös az ő méltatlanságának meggondolásával el ne csüggedjen, hanem felemelkedvén, tőled segítséget kérjen, és te megsegíted őtet; mert te vagy ereje az erőtleneknek, felemelője az elesettnek.
Ámbár én is azon nagy jónak végbenvitelére éppen erőtelennek esmérjem magamat; mindazonáltal felemelem szemeimet nem a hegyekre, hanem a hegyeknek teremtőjökre; mert onnét volt nékem mindeddig segítségem, mostan is ő az én reménségem és bizodalmam. Kérlek is alázatos szívvel, égnek, földnek, hatalmas teremtő és gondviselő Istene, küldjed énhozzám a te szent fiadnak érdemével kinyert Szentlelkedet, ki is igazgassa szájamat a teelőtted való szólásra, gerjessze szívemet a te szerelmedre, és töltse bé lelkemet a tebenned helyheztetett örömmel, és így bizonnyal tudom, hogy kedves és tetőled kedveltetett lészen az én háláadásomnak áldozatja.
Nagy hatalmú, rettenetes, de egyszersmind igaz ítéletű szent Isten! ki is, mikor a te ítéleteidet kibocsátod, a hegyek helyéből megmozdulnak, és a halmok reszketnek előtted. Az bátorságban élő fenevad embereknek szívek elolvad, és ha nem a tehozzád való szeretetbéli engedelmességből is, de a te ítéleteidnek szemlélésének félelmétől az Akábbal magokat megalázzák. Ugyanis, hogyhogy ne rettene meg a porból formált ember a te rettenetes ítéleted és hatalmadtól? Mert ha parancsolsz az égnek, földnek, tetőled rendeltetett idők járásinak, azok nagy serénységgel véghezviszik a te ítéleteidnek súlyosságát, felhőket támasztasz, esőket bocsátasz; de nem áldásra, hanem áldásaidnak az emberek háládatlanságokért elvesztésekre. Elborítod az ő határaikat vízzel, és ugyan elsepred, hogy amely helyeket azelőtt kevés idővel nagy gyönyörűséggel néznek vala az emberek, és azt ítélik vala, hogy az ő csűrök gabonának sokságával, pincejek mustnak bővségével bővölködnék, nagy hirtelenséggel ezek változván, keserves szívvel kelletik nézni ezeknek semmivé tételeket, úgyannyira, hogy egészen szívek elolvadva, teelőtted reszketnek.
A te ítéleted pedig gyakorta egyaránt mégyen által mind a tebenned hívő választottidon, mint a tégedet nem esmérő hitetleneknek, sőt gyakorta azokon dicsőíted meg magadat, akik hozzád közelebb járulnak, mely miatt is gyakorta a Szent Dáviddal csaknem megsikamlik az ő lábok és megbotlanak, s szívekben ugyan tusakodnak, miképpen légyen ez? De midőn jól megvizsgálják a dolgokat, meglátják, mely nagy külömbség légyen a hívek és az hitetlenek között annak végén, s felkiáltnak a Dáviddal a keserűségek között is, ezt mondván: de én tenálad maradok, noha sok nyavalyákat látok, igazgass, vezérelj engem, osztán végy fel dicsőségre. Ó, édesatyám, a nehéz ítéletek között, ha te a te választott híveidnek szemeiket fel nem nyitnád, hogy azokat láthassák, az ő hitek egészen elfogyatkoznék, reménségek megszűnnék.
Énvelem is, szegény nyomorult, de tebenned igaz hittel bizakodó alázatos szolgálóleányoddal, ítéleteidnek nagyságát bőv mértékben szemléltetéd. A vizek áradásainak parancsolál, és sok szép áldásidat azáltal tőlem elvévéd. Tüzet támasztál, és azáltal tetőled énreám bízatott, magamnak és cselédeimnek táplálására öszveszereztetett javaimat megemésztéd. Igaz vagy, Uram, és igazak a te ítéleteid. Mindazonáltal nem azért nyitotta meg a te szolgálóleányod az ő száját, hogy panaszolkodjék, hanem azért, hogy fogadása szerént háláadó áldozatot tégyen. Az én szívemnek legbensőbb rejtekét is a te háláadással való áldásodra kinyújtom. Áldlak, dicsérlek, és tisztellek minden erőmből és tehetségemből, én édes Istenem, én jóltevőm, én megszabadítóm, ki még a nagy ítéletek között is énvelem irgalmason, kegyelmesen bántál, nem engedted ítéleteid között, hogy álmamból olyan nagy félelemmel serkenjek fel, mely miatt gyengélkedő egészségemben nagy romlás légyen, hogy amiatt mind szent neved dicséretére alkalmatlan lennék, s mind pedig világi életemnek folytatására. Nem eresztettél valami példás nyavalyát énreám, amely engemet méltán találhatott volna. Én édes Jóistenem, mely kedves énelőttem nemsokára porrá váló testemhez és hamar elmúló életemhez nyújtott jóvoltod; hát meggondolván, mennyivel nemesebb a lélek a testnél, annyival még feljebb emelkedik az én szívem tehozzád, az én szegény lelkemhez mutatott kegyelmedért. Ó, vajha szót találhatnék többet a te dicséretedre, ó, vajha az lehetne, hogy én apró porrá tehetném minden tetemeimet, és az én porocskáim mind külömb-külömb dicsérettel magasztalhatnák szent nevedet. Bizony tiszta szívvel megcselekedném, te tudod, édes Istenem, de tudom, hogy azzal is elegendőképpen sok jóvoltodat meg nem hálálhatnám.
Azt kértem vala én tetőled, én Jóistenem, hogy adj nékem békességes tűrő szívet-lelket az ítélet között is, hogy mások is lássák, hogy noha bűneimért érdemlettem a te ítéleteidet; mindazonáltal én úgy tűrhessem azokat, mint tetőled az örök életre elválasztatott szolgálóleányod. Mely kérésem előtt nem dugtad bé füleidet, sőt feljebb mint én kívánni és kérni tudtam volna, meghallgattál, nemcsak békességes tűrő szívet adtál, hanem a te ítéleteidnek szemlélése alatt nagy bátor szívvel való örvendezést is engedtél. Mindentől való megfosztatást, és ez világon mindeneket kárnak, ganéjnak állítván, csak a te édes, atyai vigasztalásodat érezhessem. Érezteted is énvelem, ó, én mennyei szent atyám, én édes Jóistenem; melyet is bizony drágább kincsnek tartok, ez világi minden méltóság; gazdagság, s akármi kigondolható jónál.
Én mennyei szent atyám és én édes Istenem, neveljed ezután is az én szívemben ezen kegyelmednek érzését. Ó, ne idegenítsenek el éntőlem az én sok gyarlóságim: ha szintén gyakorta atyai dorgálásodat bocsátod is énreám. Ámbár üss, verj, csak kegyelmedből ki ne vess, nincs ínség, nincsen keserűség, nincsen szükség, mely is a te kegyelmednek általa énnékem meg ne édesedjék. Bár végy el mindent éntőlem, csak magadat adjad, édes Istenem, énnékem, mert ha te enyim lészesz, mindenem bővön lészen nékem. Azért csak teáltalad kívánok én igazgattatni, míg tehozzád felvezéreltetem az énnékem ingyen kegyelemből az én megváltóm által szereztezett örökségbe; melyben is osztán semmi változás, bú, bánat, nyavalya, nyomorúság nem ér, hanem öröm, vigasság, és tökéletes gyönyörködés az én Istenemnek színe előtt, a szent angyaloknak és minden idvezült szenteknek társaságokban, mely boldog órát hozz el énnékem, édes Jóistenem, hamar, Ámen.
Írtam Hévízen júniusnak 20-ik napján, 1751-ik esztendőben.
Ezeknek megírások után is mindenfelől sok kedvetlen dolgokat hallván, melyekhez járulván újabb három is, bágyasztották az én szívemet; mivel a sérelmes szívnek nagy könnyebbségét szokott szerezni, ha vagyon, kinek kipanaszolhassa, s mintegy ugyan kibuzogván magából, kiönthesse az ő gyötrelmét. Mellyel ezelőtt én is vigasztalom vala magamat. De akik voltanak olyan embereim, azok éntőlem igen elvétetődtek; akiket Isten hagyott is, most az időknek nehéz volta, magok házoknak terhe, és a helynek is távol léte miatt könnyebbséget nem tehetnek. Tudom azt is, micsodás szokott az emberek ítélettételek lenni azok iránt, akiken látják bokrosával az Isten ítéleteit. Tudom, hogy énirántam is sokféle ítéletet fognak tenni, aszerint, akinek mint lészen indulatja, de én azt meg is érdemlem, hogy ítéljenek énirántam, mert elhiszem, s tudom is bizonyosan, hogy én is sokszor ítéltem méltatlanul az én felebarátomról; melyet is idővel jobban megértvén, a dolgot megbántam, s most is bánok. Én még most is csak erőtelenségek alá vettetett ember vagyok, aki sokat hibázom cselekedeteimben, nem tehetem, nem is kívánom, hogy mások énirántam való ítélettételeket megfogjam. De az ítéletet jobb volna énreám bízni; mert engemet senki jobban és közelebbről nem esmér, mint magam, és minekelőtte az én Istenemtől való megostoroztatásom más emberek füleibe hatna, és ítélettételekre bocsáttatnék, megítélem én már akkor magamat Isten előtt az én lelkem esméretiben. Mert én azt lelkem nagy fájdalmával megvallom, hogy két esztendőknek elfolyása alatt adván az én Jóistenem énnékem reménségem felett való pihenést sok dolgokban. Az én romlott testemhez képest, ha néha-néha súlyos fájdalmim voltanak is; de ugyancsak szüneti is elég volt. Akiktől azelőtt sok háboríttatásokat szenvedtem, azokat is őfelsége irgalmason elfordítván, némelyeket reménségem felett hozzám engesztelt, és jóakarómmá tette. Némelyek a helynek messze léte miatt nem háborgathattanak. Amelyek fennmaradtak volt körülöttem, azokat isteni kegyelem által annyira meggyőztem, hogy igen nagy sérelmet énnékem nem szerezhettenek.
Ezekkel az én csendes napjaimmal visszaéltem; jól esmérem én azt; több világi szorgalmatosságra eresztettem elmémet, még talán több világi társaságba is elegyedtem, mintsem kellett volna, noha azt őfelsége tudja, hogy keresve nem kerestem az emberekkel való haszontalan időtöltést, s rossz társaságban is, szent neve áldassék érette, nem elegyedtem; de ugyancsak olyan volt, hogy jobbat múlattam el véle, s azért is lett rosszá a társaság énnékem. Gyakorta megesmérvén magam hibáit, hogy mennyi jót múlatok el, gondolkodtam róla eszerént, hogy engemet az Isten gyermekségemtől fogva csak ennyi pihenéssel sem áldott volt meg, mert igen sok drága és ki nem írható javaival vett volt engemet környül őfelsége: de ellenben mindenkor ahhoz hasonló nagy keresztet is adott volt melléje. Mostan érezvén magam hibáit, gondoltam, nem lehet ez, hogy énrajtam az én mennyei szent atyámtól valami atyai dorgálás ne származzék, mert szorosan vigyázott énreám az én anyámnak méhétől fogva, tudom ezután is azon vigyázását félben nem hagyja; és sokszor fohászkodtam fel, hogy akármely sújtolást vigyen véghez őfelsége énkörülöttem, csak éppen azt éreztesse meg énvelem, hogy közelebb viszen magához. Vigye véghez az Úristen ezután is akár élet, akár halál által a maga szent munkáját énbennem, nyomorult bűnösben.
Nem állhatom, hogy fel ne jegyezzem; én ezt tartom az isteni előre való gondviselésnek, ha a tudatlan ember az affélét eszébe tudná venni. Fagarasban lévén júniusnak 6-ik napján estve, minthogy híves idő volt, a tűzhelyen, a fekvéshez készülvén, levetkeztem, és mikor már menni kezdettem az ágyamba, hirtelen megvilágosodván az ablak, mondják, hogy égés vagyon, odatekintém nékem úgy tetszett, hogy az én udvaromban vagyon az égés, sokkal inkább megijedtem, mint most, midőn álmomból serkentettek fel, noha akkor ébren voltam. Gyúlt volt meg a kertem végiben a fiskális malomnál lévő ház; de mindjárt megoltatott, és abból semmi olyas károm nem következett. Azután egynéhány versen jutott eszembe, hogy csináltassak egynéhány vashorgokat, melyekkel az égési alkalmatosságban az épületet húzhassák le; igazsággal írom, egynéhányszor annyira elmémen volt, hogy szájamat is fel akartam tátani, hogy parancsoljak iránta; de nem tudom, hogy, csak elmúlattam. Ha lett volna az égés alkalmatossággal, mivel a magas épületen segítsenek, úgy reménlem, annyi károm nem lett volna; de minthogy így tetszett az Istennek, az eszközöknek is el kellett múlni.
Sok viszontagságokkal folyó életemnek ezen nevezetes állapotjában is kívántam feljegyzeni, és a rajtam sűrűen meglett dologgal jövendőbe másnak példát adni. Amint eddig elfolyt életemnek leírásában, úgy tudom, egynéhányszor feltettem, mostan is háláadással említem, hogy soha igen nagy és nevezetes szükséget nem próbáltam, kölcsönre is Jóistenem gondviseléséből mindeddig nem szorultam. Nagy gazdagsággal bizony sem egyszer, sem másszor nem bírtam; mindazáltal elég nagy gazdagság volt az énnékem, hogy én adtam másnak, nem más énnékem. Erre nézve is hogy nagy emberi gyarlóság volt énbennem, már későn megesmérem, hogy javaimmal visszáéltem, s elmondhatom a Dáviddal, hogy az én nagy bolondságim és bűneim szerző oka az én büntetésemnek. Mert én minden erőmmel, sőt erőm felett is kívántam sokaknak szolgálni, atyámfiainak s jóakaróimnak, és kölcsön néha, ami keveset lehetett, adtam is ki: de azokat mikor szükségtől visszakívántam vagy kívánom, azokért énnékem többire mindenkor meggyűlöltetésem és megvettetésem esett, minthogyha az én jótételemmel én gonosztévővé lettem volna. Mikor az Istennek áldása hazánkon és házamon is nagyobb mértékben vala, és én is mások kívánságok szerint cselekedhettem vala, akkor mások is énkörülöttem kívánságom szerint cselekesznek vala; most már az állapot fordulván, azok éntőlem félreállanak.
Ezekből az én tanácsom az: valakinek az Isten külső tehetséget adott, fordítsa azt akkor főképpen az Isten dicsőségének előmozdítására: azután vizsgálja meg jól atyafiát és felebarátját, ha valósággal szűkölködik-é az ő segítsége nélkül; vagy pedig csak világi pompára s cifraságra való szüksége vagyon? Ha a szükség valóságos, meg ne tartóztassa az ő kezeit a jótételtől; mert az Isten büntetését el nem kerüli: de ha ellenem haszontalanságra fordítja az Istennek áldását, azért bűnének büntetését fogja viselni, mint szintén én is, kinek bőv mértékben vagyon részem ezen állapotban. Ha elfolyt életemet visszahozhatnám, s elkölt tehetségemet visszaszerezhetném, más módot tartanék minden dolgaimban: kölcsönadással sem atyámfiait, sem jóakaróimat magamtól el nem idegeníteném, sem gonoszakarómmá nem tenném: inkább legnagyobb ellenségemnek adnám, kit is, úgy reménlem, jótétemmel meggyőzhetnék: mikor pedig a dolog úgy hozná magával, hogy vissza kelljen vennem, ha szintén megharagudnék is, azt is kevésbé vagy semmibe hajthatnám, tudván, hogy azelőtt is micsoda indulattal volt hozzám. De kedves embereidtől a jóért rossz fizetést venni háborodás nélkül nem lehet. Avagy csak nékem az én emberi gyarlóságom nem engedi. Mindazonáltal az ilyen dolgok is hadd folyjanak és legyenek környülöttem, úgy, mint Isten akarja; mert arra is kevés idő vagyon hátra. Azt pedig bizonyosnak tartom, hogy holtom után is az Isten némelyikkel akaratján kívül is lelke esméretének vádolásából vallást tétet az én hozzájok való igaz indulatimról és cselekedeteimről. Ó, Uram, adj erőt, hogy az én megbántódásimat jókedvvel viselhessem, és a gonoszt jóval győzhessem meg, hogy én a gonosztól meg ne győzettessem.
Tetszvén újabban az Istenemnek maga ítélő kezeit rajtam és ezen a szegény helységen megnehezíteni, júliusnak 7-ik napján három s négy óra között szörnyű szélvésszel elegyes jégesőt bocsáta reánk; melyhez hasonlót ennyi számos időnek eltelése alatt én nem láttam: amely legkisebbnek láttatott is, egy diónyi volt, noha az olyanok imitt-amott voltanak; hanem igen sűrűséggel akkorák voltanak, mint a pulykatojás, s mint a lúdtojás. Mely szörnyű jég az épületemnek fedeleit egyberontotta, és mint a rosta, olyanokká tette: a gyümölcsfáknak nemcsak gyümölcseiket, hanem ágaikat is leverte: ami vetemény az árvíztől megmaradott, azt a jég semmivé tette: a búza határnak csak kevés része maradott meg, elrontotta; olyan szörnyű szélvésszel volt, hogy ugyan elolvadott az ember szíve a félelem és rettegés miatt. Az embereknek, kiket a mezőn talált, fejeket rútul bétörte, az én magam béreseimet a mezőn érvén, egyiknek bétörvén a fejét, annyira volt, hogy egy ideig szava is elállott, valamely majorságot künn talált, megölte, a vadgalambokat, gémeket s egyéb állatokat a fák alól halva szedték fel: egyszóval, olyan súlyos volt ez a jég által való csapása Istennek, aminéműt ez az emberi nyom nem ért. Ezen szörnyű jég által való romlás a körül való helyeken mindenütt volt, még néholt nagyobb mértékben, úgyhogy egész határon sem maradott egy sarlóvágásnyi gabona, itt ugyancsak maradott annyi, hogy a magva a vetésnek megfordulna, ha Isten még valami ítélete által azt el nem venné.
Mindezeknek és ezenkívül a feljebb leírt romlásimnak, melyek kevés idő alatt énrajtam egymást érőképpen következtenek, látása között is áldom az én mennyei szent atyámat, ki énnékem az ő szent akaratjának végbenvitelének látására olyan kész indulatot adott, hogy mindenkor kész szívvel voltam, hogy légyen úgy, mint őfelségének tetszik; nem is kívánom másképpen, csak úgy, amint az én mennyei szent atyám akarja. De minthogy testemnek állapotja szerint mindenkor gyenge ember voltam, ezen nehéz dolgoknak látások szívemet annyira meggyengítették, hogy csak egy hirtelen szót vagy kiáltást halljak, mintha egészen elolvadna a szívem: éjjeli és nappali ijedségem vagyon. Ó, én Uram, ki erőt adtál mindeddig énnekem, adj ezután is, és ne bocsáss énreám valami példás nyavalyát. Szűnjél meg, Uram, tőlem; hadd vegyek erőt az én kimúlásom előtt. Mindezen nehéz dolgaimat öregbíti az is, és az én szívem elgyengülését neveli, hogy én most annyira megfosztatva vagyok mindenektől, hogy a’ sincsen, akihez egyszer szólhassak, vagy pedig valakitől lelkemnek enyhítésére vagy egy szót halljak.
Minden világi vigasztalástól megfosztatott, sok nehéz kísérteteknek terhek alatt elbágyadott lelkem! Emelkedjél fel a mindenre elégséges nagy hatalmú, és veled sokszor bölcsességét irgalmason közlő mennyei Úrhoz. Ne nézzed csak e földi és hamar elmúló, rajtad esett és reád tétetett nehéz változásokat, mert azok csak egy szempillantásig tartók; követi azokat nemsokára ama véghetetlen öröm. Egy kevéssé elrejtette az Úr az ő orcáját búsulásának idején tetőled; de viszont az ő irgalmas kegyelmes atyai szeretetiből tehozzád fordul, nem mindörökké ostoroz tégedet, mert az ő belső részei megindulnak a könyörületességre tehozzád. Hogy is ne könyörülne terajtad, holott látja az Ő szent fiának vérével keresett bíbor köntösét, melybe öltöztettél.
Ne essék néked nehezen*, óh, én lelkem, hogy egymást érőképpen a te lakó hajlékodnak, ez nyomorult sárháznak táplálására valók elvétetnek, hiszen a te eledeledre valót semmi ítélet el nem vesztheti, tápláltatol te amaz titkos mannával, mely kedvesebb és jobb minden világi Méltóságoknak pompás asztaloknál, öltözetedet is sem tűz, sem moly meg nem emészti; mert azt a te Megváltód szerzette, mely is fejér bíbor, a Krisztus vérében megszentelteteknek megigazulások.
Nohát én szívem, miért erőtlenkedel énbennem, mit búslakodol? azért-e, hogy mindenektől megfosztatol, akik vigasztalhatnának, hát nem tudod-e azt, hogyha mind Atyám és Anyám elhágy is engemet, de az Úr kegyelmesen magához vészen. Hát én szívem, mit kívánhatsz többet? Ki volt mindeddig vigasztalód a sűrű kísértések között, és megerősítőd? Nem más, hanem az ő szent Fiának elégtétele által hozzád megengeszteltetett édes Atyád és édes Istened. Nem változott ő meg az ő Atyai könyörületességében; az ő Szent Fiának érdeme sem kissebedett meg; melyért ezután is, sőt mindvégig, el nem hagy.
Nohát, minden én érzékenységeim és elbágyadott tagjaim mozduljatok és emelkedjetek fel ez irgalmas Atyához. Mondjad én Lelkem: te vagy az az hatalmas Úr, aki megölsz és ismét megelevenítesz, te vagy, aki megsebesítesz és viszont békötösz. Te vagy, ó, bizony csak egyedül te vagy, aki a kísértetek között is el nem hagysz, sőt elégséges erőt nyújtasz énnékem. Ámbár azért sujtolj, verj, csak kegyelmedből ki ne vess. Mert a te kegyelmed által mindeneket elviselhetek. Kegyelmednek nálam létele által bizvást felkiáltom Szent Pállal: kicsoda és micsoda szakaszt el engemet az én Istenemnek szerelmétől, szükség-e, nyomorúság-e, keserűség-e, mélység-e, magosság-e? semmi sem. Mert az én bizodalmam és tökéletes reménségem az Isten, ó, ne is engedjed édes Istenem, tebenned vetett reménségemet, megkissebedni, annál is inkáb elfogyni, sőt adj erőt, hogy hitemnek kezeivel tégedet megfogván, el se eresszelek mindaddig, amíg meghallgatván megáldasz engemet, és a te bokros Ítéleteidet meg nem szünteted énrajtam. Uram, ne hadj el engemet, nézd ügyemet, mert egyedül hagyattam. Kérlek, légy irgalmas nékem, mert csak tebenned bízom. Segedelmeddel ne késs el, siess, siess, jőjj el én édes Idvességem, Ámen.
Írám Hévízen júliusnak 9-ik napján 1751-ik eszt. szívemnek nagy bánatjai, tetemeimnek elbágyadási között, mindazáltal az én Jóistenemben való erős bizodalommal és őbenne vetett reménséggel; mely is tudom, meg nem szégyenít: mert vajon ki volt valaha, aki őbenne bízott és elhagyatott volna?
Ezeknek megírások után jöve tudósításom, hogy a Küküllő mellett nagy mértékben lévén a jégeső, nekem is Holdvilág nevű Falumnak a határán, ami vetésem és szölőm volt, elrontotta a szegénységével együtt.
Ez ideig csak az én nyomorúságimnak leírásáról vagyon emlékezet; de hogy a kilenc bélpoklosokkal háládatlannak ne találtassam, szükség s kedves dolog is előttem, avagy csak kicsiny részecskéjét is leírni az én Jóistenemnek velem, méltatlannal közlött irgalmasságának. Amint nyavalyáimnak is írásokra magamat elégtelennek tartom; bizony sokkal feljebb elégtelennek tartom magamat az ő atyai irgalmasságának leírására, melyet lelkemmel és testemmel közlött. Ó, Uram, adj erőt avagy csak kicsiny részecskéjének leírására is, hogy a következendő nemzetség is lássa meg: mely irgalmas kegyelmes vagy Te a méltatlan nyomorult bűnöshöz, és az én példámon emelkedjenek fel a nyomorúságok között tehozzád való ragaszkodásra, bizodalomra és szent nevednek dicsőítésére.
Miheljen az Úr Istennek tetszék a feljebb leírt nehéz nyavalyát reám bocsátani; tetszett a Jóistennek irgalmát is velem közleni. Mert mindjárt ez mulandó életnek tovább való kívánásától elmémet elvevé, az örök életnek pedig kívánását bennem felgerjesztette: bűneimnek sokaságát és rútságát Szent Fiának érdemével elfedezte. Mintha én bűn nélkül éltem volna, oly bátron és örömmel várta az halállal való szemben szállást, sokszor szívemben kiáltottam: Hol vagyon, halál, a Te fullánkod, koporsó, a Te diadalmad? Nagy gyönyörűséggel egész örömmel bétölt szívem, lelkem elhitetvén magammal azt, hogy már letészem ez sárházat. Bizony, ha lehetett volna, mint a madár a szoros kalitkából, örömmel repül ki, oly örömmel kiköltözöm vala ez nyomorult sárházból. Az ő Szent Lelkének drága vigasztalását a nagy nyomorúságok között annyira közlötte velem, hogy mindenkor nagy vidámsága volt elmémnek, úgyhogy gyakorta mondottam, hogy gondolni sem tudtam, hogy olyan nyomorult testben olyan öröme lehessen az léleknek. Gyakorta gondolkozván testi nyomorult állapotomról, mindenkor az Isteni kegyelem által kész szívvel voltam arra, hogy hosszas olyan ágyban szegzett nyavalyák között éljek, csak érezhessem mindenkor azt az kedves örömet, mely a Jóistenben helyeztetett. Nem ér azzal az egész világnak minden jován, dicsőségén, méltóságán helyheztetett öröm. Azokhoz képest Szent Pál szava szerint kárnak, ganéjnak méltán tartathatik. De minthogy az én nyelvem azt az örömet ki nem mondhatja; annál is inkább kezem le nem írhatja; úgyszintén, aki ezt hallja vagy olvassa, bizony elméjével sem foghatja meg ezen örömet s képzelni sem tudja annak drága édességét; ha[ne]mha ezen Jóisten közli ővéle azt az örömet.
Ó, nem nékünk, nem nékünk, hanem a Te nevednek adassék dicséret, dicsőség, Menybéli Isten! a Te nagy irgalmasságodért, melyet énvelem közlöttél. Ó, bőséges kegyelmű Jóisten, részeltess ezután is engemet, nyomorult bűnös szolgálódat, és minden igaz híveidet ezen drága örömben. Minthogy az én Jézusom lelkiben-testiben szenvedett érettem és eleget tett, engemet lelkestől-testestől magáévá tett: mert akár éljek, akár haljak, az Úré vagyok: hadd dicsekedjék ez az sok erőtlenségek alá tétetett, porra való test is, az ő Istenének jóvoltában, kegyelmes gondviselésében.
Ezen feljebb írt hosszas, súlyos nyavalyáim között, testi erőtlenségeket feljülmúló vidámsággal, súlyos fekvés között eltöltém az két sátoros innepeket, úgymint Húsvétot és Pünköstöt. Az én magammal jól tehetetlen állapotomban, ó, mely kegyelmesen viselt az Jóisten énreám testiképpen is gondot, rendelvén énmellém olyanokat, akik énvelem dajkálkodtak. Kedves testvéreim, Gróf Bethlen Sámuel és Bethlen Farkas Uraimék többire mellettem voltanak; mely is nagy csendességet szolgáltatott elmémnek és vidámságot szívemnek. Mert gyakorta még egészséges állapotomban is, mikor gondolkoztam utolsó végemről és egyedülvalóságomról, ó, mely keserves gyötrelmeket szerzett ez énnékem: sok keserves sóhajtással esedeztem az én Istenemnek, hogy rendeljen énmellém az én egyedülvalóságomban velem egy igaz hitben, vallásban valókat, hogy az árnyékvilágban való kimúlásomkor testem körül vallásom ellen való cérémoniákat ne tégyenek. Mikor én szemléltem magam mellett kedves testvéreimet, egyszersmind azt is, hogy ezen kívánságaimban is meghallgatott az én Jóistenem, igen nagy örömömre voltanak. Melyet is fizessen meg a mennynek, földnek Teremtője, kedves két testvéreimnek, mikor szívek leginkább kívánnya és óhajtya, akkor nyújtson a Jóisten vigasztalást őkegyelmeknek hozzám mutatott jóvoltokért.
Kedves Testvér Bátyám, Gróf Bethlen Sámuel Uram, Istenfélő, kegyes, igaz házastársa, Nemes Klára Asszony, nem sajnálván házának miattam eshető kárait és kedves férjétől való távollétét, mivel Bátyám Uram Táblai Adsessorságbéli hivatalja miatt, mikor nekem valami könnyebségemet látta, Megyesre bément: de ángyomasszony ezen hosszas nyavalyámban éjjel-nappal mellettem volt, velem egy házban lévén, gyakorta még étszaka is köntösit magáról le nem tévén, csak egy jajszómra is mindjárt az ágyából felszökött, és az ágyamhoz jővén emelt, velem dajkálkodott, úgyannyira, hogy ha tulajdon édesannya lettem volna is, többel nem tartozott, s nem is cselekedhetett volna, amennyit cselekedett. Én meg nem szolgálhatom kedves ángyomasszonynak; talán még elegendőképpen csak meg sem köszönhetem; hanem a minden dolgoknak tudója s Jóistene jutalmaztassa meg mind az életben, s mind a következendőben velem való jótételét.
Az Fogarasi Ekklésiának lelkipásztora, Jantsó Mihály uram is, igen nagy szorgalmatossággal volt mellettem szüntelen, éjjel-nappal, mint szép vigasztaló szavaival, mind pedig amely orvossággal kellett élnem, arra való gondviselésével; nékem nagy könnyebségemre volt; melyért is amíg Istennek tetszik életemet nyújtani, mindenkor háládatossággal leszek őkegyelméhez, az Istent is pedig kérem, hogy áldja meg érette.
Mind a két gyermekeim, Hallér Pál és leányom Teleki Pálné, ott voltanak, minthogy lakása leányomnak rendszerint is ott Fogarasban volt. Az fiam, mikor kevés könnyebségemet látta, hazament, de ottan-ottan ismét visszajött. Úgy tetszik, az ő férfiúi állapotjához képest jól alkalmaztatta betegségemben hozzám magát. A leányom nagyon viselős, amellett igen gyenge egésségben is lévén; az én ítéletem szerint, melyet is szavaiból lehet ítélni, félt, hogy azon ágyból fel nem kél; nagy indulattal mutatta szánakozását, egynéhányszor kezemet megcsókolván kért bocsánatot tőlem, én jó szívvel az ő erőtelenségeit meg is bocsátottam. Gróf Teleki Pál uram is hasonlóképpen nagy indulatját mutatta, és kérdezték tőlem, nincsen-e valami nehézség elmémen irántatok. Kértenek, hogy mondjam ki akaratomat: mert holtom után is az én tetszésem szerint kívánnak cselekedni, nagy átkot mondván magokra, ha megállói nem lésznek és minden maradékokra. Megmondottam, hogy felette sokszor volt megháborodásom azon, hogy ha súlyosodik nyavalyám és csak ők lesznek mellettem, az utolsó kenetet szájamba kenetik: de már az Úr irgalmasságából attól sem félek, mert kedves testvéreim mellettem vagynak. Erre is mindnyájon nagy átkot mondottanak, ha meg nem kívánnák cselekedni: melyre feleltem, ha magatok nem kívánnátok is megcselekedni, de papjaitok megcselekednék, mint példa elég vagyon erre, hogy a szegény vonagló, s már világra nem ügyelő embernek szájába kenték a keneteket. Mondottam azt is, hogy én azt tudom, hogy az én lelkemnek az nem ártana: de azt lássátok és halljátok éntőlem, hogy én amely Krisztuson fundált igaz hitben felneveltettem és mindeddig éltem, azon igaz hitben kívánok kimúlni e világból, és az Krisztus ítélőszéki eleibe állani. Testemet is úgy kívánom, amíg emlékezet forog róla, hogy ezen igaz hitben, vallásban való embert tetemeinek tartassék. Mert Istennek bizonyítom, hogy soha más valláshoz való indulatom legkisebb sem volt, az magam igaz hitem és vallásomon kívül, melyért dicsőséget tulajdonítok az én kegyelmes Atyámnak. Arra is erősen kötelezték magokat, hogy meg nem engednék papjoknak is, ha módjok lenne is benne. Én az ők átokkal való magok kötekezéseket elhittem, s csendességére is szolgált elmémnek.
Kértem őket mindenekfelett ezen, hogy az hévízi kicsiny ekklésiának engedjenek csendességet, meg ne háborítsák, melyet is ha megcselekszenek, kívánom, hogy a menynek, földnek Istene, lelki-testi áldását terjessze reájok, legyenek áldottak kimenetelekben, bemenetelekben, végre pedig vigye által az Úr Isten ez életből a maga szent színének látására. Hozzátévén azt is, hogy ne gondolják azt, s azzal lelkeket meg ne sértsék, hogy ez én szavaim és kívánságaim eretnek anyától származnak; hanem úgy ítéljenek, mint ingyen kegyelemből, a Krisztus érdeméért az örök életre elválasztatott és a Krisztus vérével megtisztíttatott, az örök életre nagy örömmel és Istenben helyheztetett bátorsággal általlépni kívánkozó édesanyátoknak áldásairól. Melyeket bizonnyal tudom, hogy ha ezen dolognak megállói lésznek, bétölt az Úr Isten tirajtatok.
Mindezekre való feleletek engemet megcsendesítvén, én hozzájok egész indulattal voltam, mint illik keresztyén anyához. Mostan is nem írhatok semmi olyas dolgot a fiamról, Hallér Pálról, hogy engemet szántszándékkal kívánt volna megháborítani, az Isten áldja meg érette. A leányom pedig, Teleki Pálné, gyermekségitől fogva nagy erőtelenség alá vettetett volt; mely is énnékem felette sok szomorúságot és megháborodást szerzett, amint feljeb ezen életem folyásáról írt könyvben megláthatni, sem akkor, sem mostan kívántam, és mostan is nem kívánom fedezni az ő nagy erőtelenségeit. A dolog pedig úgy lenne világos, ha annak valóságát úgy kiírnám, amint volt. Meggondolom azt is, hogy talán Krisztus Urunk mondása erre az időre határoztatott meg, hogy az fiak az atyákra és az leányok az anyákra támadnak. Mostan ezen hazában, ó, mely sok keserves szívű anyák vannak, akik gyermekeikben felette megszomorodtak; szemléltetnek felesen mind a nagy rendek, mind alacsonyabbak közül, de ez nem énreám bízatott, s azért csak a magam állapotom körül kívánok szorgalmatoskodni.
Akarom azt is az utánam élőknek, akik szomorú változás és keresztek alá rekesztettek, tudtokra adni, hogy az Isten választottinak ez a világban részek, hogy ők sokáig csak pihenést se vehessenek, hanem szüntelen harcolván tusakodjanak; midőn a leányom, Teleki Pálné, a feljebb írt szánakozást mutató szavaival annyira csendesítette volna elmémet, hogy minden ellenem való vétkeit egészen szívemben elfedeztem volna, szavait ő is úgy alkalmaztatta, hogy egésszen azt ítéltem, hogy ő is megszánván-bánván ellenem való cselekedéseit, egész leányi szeretetből való engedelmességet gondoltam irántam. Azon hosszas nyavalyámban is ugyan legkisebb fáradsággal is nem volt, minthogy igen erőtelen állapota is volt, mostan is úgy ítélek iránta, hogy ha indulatja volt volna is az hozzám látásra, de tehetsége nem volt volna arra. Úgy megcsendesítette volt, amint feljebb is írám, elmémet, hogy sokszor gondolkoztam, miképpen lenne jobb ezen írásomból egészen kihagynom-é az őtőle lett sok szomoríttatásomat, vagy pedig az őmaga megjobbítását másoknak is példára felírnom. De az ő iránta való csendessége elmémnek igen kevés időre volt meghatározva, s mi vége lett, elébb az dolognak folyása szerint megláthatni.
A maga nevének valósággal megfelelő mostoha leányom G. Teleki Krisztina asszony is, kívánván minden időben és alkalmatosságban megbizonyítani mostohaságát, ilyen színű dolgom volt őkegyelmével. Még idvezült édes férjem ellen indított volt Inczédi Gergely Uram pert, Vajda Péter nevű ember lévén tutora, akinél maradott volt pénze. Vajda Péter kedves férjemet fiának fogadta, s egy kevés jószág maradott volt is róla; melyet is idvezült édes férjem, az én holtom után hagyott édes leányának, G. Teleki Krisztina asszonynak. Ezen per előfordulván, éppen akkor, mikor is első lebetegedésemnek legnagyobb súlyán voltam, és mégis nyertenek kétezerkétszáz forintokig, ilyenformán, hogy ezerszáz forintokat Teleki Krisztina asszony tartozzék letenni, ki is ha most le nem akarná tenni; tehát minthogy ezen kevés jószág kezemnél vagyon, ne kénszeríthessem letételire, hanem annak idejében, akinek én fogom hagyni, annak tartozzék azt az ezerszáz forintot letenni.
Énnékem akkor annyi készpénzem volt, hogy mind a kétezerkétszáz forintokat letehessem, szépen kérettem, hogy ha vagyon szándéka a letételre, vagy nincsen, mondja ki, admoneáltattam is; de mindenkor olyan volt a feleleti, hogy sem azt, hogy letészi, sem azt, hogy le nem tészi, észre nem lehetett venni: az idő pedig rövid volt, kemény kondició lévén a sentencia mellett, hogy ha a meghatározott napra le nem teszem, kétezer forintokat kellessék azon felül fizetni. Jártattam mindenfelé, hogy kevés adósságomból felvetethessek, de amely a szegénységnél volt, azt exekució nélkül fel nem lehetett volna venni, akkor is pedig nem pénzt, hanem marhát, amelynek hasznát nem lehetett volna venni. Ami adósságom pedig nagyobb helyen volt, csudálkoztak rajta, hogy is kérem. Kölcsön pedig senki nem akart adni, nem is csudálom; mert szüntelen olyan állapotban voltam, hogy egyik óráról másra általmenetelt senki nem ígérhetett volna. Bizony ki nem írhatom, micsoda nehézséget szerzett szívemen kiváltképpen az, hogy mikor minden szempillantásban az örök életre való általlépésről kellett volna gondolkodnom és készülnöm, és ekkor kellett ez világi haszontalanságon törődnöm. Mikor már ezen gyötrődném, eziránt is gondot viselt az Úr Isten énreám, mert ritka hűséggel hozzám viseltető, mellettem lévén nemzetes Turótzi József uram, érettem letette az terminált napra, mely ritka példa. Közelebb valók is ezt az én szüntelen való halálos állapotomra nézve énvelem nem cselekedték. Toldi Ádámné, Teleki Krisztina asszonynak is nem az volt szándéka, hogy le ne tegye, minthogy kevés idő múlva le is tette azon ezerszáz forintokat. Elhiszem, hogy észrevette, hogy kezem között jelen nincsen annyi pénz. Avval is nehezíteni kívánta súlyos nyavalyámat. Sokszor mondottam, hogy egy természet világnál élő pogányt hoztanak volna bé az én házamban, ha meglátta volna az én szörnyű gyötrelmes nyavalyámat, úgy ítélem, hogy több könyörületességgel lett volna énhozzám, mintsem az én igazán mostoha leányom, G. Teleki Krisztina asszony, melyet is az Irgalmas Isten kegyelmesen bocsásson meg őkegyelmének. Mikor már ezeket elkövette volna rajtam, ugyanazon súlyos betegségemben küldi ide, Fogarasba az szolgáját elő, hogy látogatásomra jőne, ha terhemre nem lenne. Én az én Istenemnek nálam levő kegyelme által, tiszta szívből megengedtem az őkegyelmének sok esztendőktől fogva való terhes megbántódásom, csak örömmel lássam az én nyomorult állapotom között is. Így gondolkozván, hogy talán az isteni Kegyelem őkegyelméhez járult, és megszánta-bánta ellenem való sok cselekedetit, magába térvén azért jön hozzám. De az én gondolatom ellenkezett az őkegyelme céljával, mert őkegyelme azért jött, hogy tudta, hogy én recidivába estem, doktortól úgy értették, hogy nem lehet reménység életemhez, hogy mihelyt meghalok, ezen fogarasi házat foglalhassa el, még hideg tetemeimnek nyugodalmat ne engedjen. Azután kitudódván, hogy gyakortább kémje volt itt, hogy az én állapotomat tudhassa, de valamint az én őkegyelme idejöveteléről, az én gondolataim meg nem egyeztek az őkegyelme feltett céljával, úgyszintén az őkegyelméjé sem egyezett meg az Istenével. Pénteken ebéd után idejött, látván, hogy nehezen vagyok ugyan, de oly formán lehetvén ítélni, hogy még sokáig nyomorgok és kívánsága szerint ki nem nyújtóztathat, keserűséggel szombaton ebéd után elment, holott én minden jóval mi betöltötte volt őkegyelme iránt elmémet, bizony szívesen marasztattam, arra nézve is, hogy ünnepet ne rontson, mulasson itt nálam, de semmiképpen nem maradott meg. Egy úri atyafijának, amely iránt is úgy vélekedem, hogy tanácsolta, hogy nyújtóztatni jöjjön ide, mindjárt megírta, hogy visszament, mert még sokáig el fogom vinni.
Már az én saját nyavalyám között is Fogarasban az idő telvén, ilyen dolog is történt, hogy 7 Maji [1752] egynehány gonosz emberek, húgom, Horváth Andrásné asszonyomra reá mentenek, éjtszaka felverték, amit kaphattak, hirtelen elvitték, magát is elvitték, példásan meghurcolták. De ugyancsak az Isten nem engedte azon tolvajoknak, hogy életét elfogyathassák szegénynek, melyből is nagy lárma lett az egész országban, annál is inkább itt, Fogaras földin. Minthogy a nyavalya is súlyos volt rajtam, felette erőtelen voltam, már az éjtszakai rettegés, félelem is a sok hazug hírek miatt rajtam volt. Igen sok számra felmenvén, hogy mennyien vannak és oly bátran is próbálván idő előtt[?], minekelőtte az erdő is egészen ki nem zöldült volna, mind azt ítélték és híresztették, hogy felette sokan vannak, holott csak tizenegyen voltak, azmint azután megtudódott, de oly kevesen is ők elég nagy dolgot vivének véghez, és ezen az országon tisztességesen által is tudnának menni, el nem tudák őket fogni. Igen nagy árvizek voltanak szintén akkor, mikor ezen tolvajok itt jártanak. Az Olton, másutt nem mehetvén által, Hévíznél mentek által 22 Májira virradólag elmenvén, az udvaromnak külkapujáig mentenek, ott megállván, a kalauztól megkérdezték, hogy ha otthon vagyok-e. Mely is kutsuláti ember volt, közel lakván hozzám, tudta, hogy nem vagyok ott, megkérdezvén, hogy tudja-e ő, hogy én nem vagyok ott, azt felelte, hogy ő arról tudja, hogy régen itt Fogarasban fekszem. Azután kérdezték az egyetmásim ott vagyon-é, erre mondotta, hogy nincsen ott, mert az ő falujukon hoztak átal, és ő látta, hogy én elhozattam, mely is úgy volt. Az lovaimat is kérdezték, ott vannak-é, de erre nem tudott az kalauz semmit felelni. Látván a tolvajok, hogy sem magam, sem egyetmásom nincsen ott, csak lementek az Oltra, ott a révészeket álmukból felköltvén, minthogy egy korcsma is volt, az mennyi nekijek kellett, ittanak, hasonlóképpen elkérdeztek az révésztől is engemet, mint szintén a kalauztól. Azután meghagyták a révésznek, hogy engemet köszöntsön, jó egészséget kívánván nékem, egyszersmind azt is mondván, hogy ne féljek tőlek, mert engemet nem bántottak volna. De a Jóisten tudója, hogy ha ott találtak volna, mit fogtak volna velem is csinálni. De az irgalmas Isten a súlyos betegség által attól megőrzött, kiért is áldattassék az ő Szent neve. Midőn azt én megtudtam, hogy kerestek engemet is, az én felette nagy erőtlenségemben igen nagy változást szerzett nékem. Szemléltem azt is, hogy mely irgalmasan bánik az Úr Isten énvelem, mint fordította ezen nehéz nyavalyáimat jómra, mert ha én feküdni nem értem volna, másodszor Hévízen lettem volna, ott pedig a mező felől lakván, az ablakon is bejöhettek volna. Azok pedig, úgy ítélhetni, hogy az házamnál tudták a járást, mert szőrén előkérdezték az lovaimat, amelyeket azon a télen ott tartottam, ha ott vannak-é. Áldassál, édes Atyám, hogy nem adtál engemet azon kegyetlen gonosz embereknek kezébe, hanem inkább a te Atyai sújtoló kezeid között tartottál; tarts ezután is, csak ne adj az én ellenségeim kezébe, mert jobb az Úr kezében élni, hogynem az emberek kezében.
Ennek félelme, és egyszersmind az a nyavalya hosszúsága, látván, hogy a halál az nyavalyával el nem jő, arra vitt, hogy magamat kúráltathatom, hogy felette gyenge állapotban, 29 Maji Szebenbe indultam ismét Fogarasból, 30 béérkeztem, békísérvén kedves bátyám, Bethlen Sámuel uram, és kedves ángyomasszony Szebenbe, legyen a mennybéli Isten megjutalmaztatója velem való jótételeknek. Én hat hétig bent voltam Szebenben, amint feljebb is megírtam, hogy arra végre, hogy kúráltassam magamat, de minthogy a Doktor előre kimondotta volt némelyeknek örömére, hogy én azon esztendőben falevele hullásakor meghalok, az orvoslásomon is csak annyit igyekezett, holott sokszor lelkire kényszerítettem, hogy mondja meg nekem, ha száraz betegségben vagyok-é, ha abban vagyok, meggyógyulható vagyok-é, vagy nem, mert ha láttya, hogy nem vagyok gyógyulható, én nem gyötröm magam az orvossággal, ha pedig gyógyulhatónak ítéli nyavalyámat, lásson hozzám, ne nyomorogjak így, hogy sem élek, sem halok. Előttem a Doktor titkolta, és mindenkor ellenkezőleg beszélett, mint mások előtt, holott jól látta ő azt, hogy Isten kegyelme által én nagy örömmel kész vagyok az életet letenni, a haláltól nem rettegek. Egészen 14 Júliusig bent voltam Szebenben. Egészségesen is kedvetlen énnékem a szebeni lakás, annál is inkább betegen, a házból sem mehetvén ki. Látván, hogy annyi idő alatt is semmi kúrát, oly módon, amint szükséges volna, nem teszem, én is kimentem Sorostélyra. Az ájer változtatás sokat használt nékem, úgyhogy öt hétig alkalmasint voltam, egyszer is nem feküdtem, mind fent voltam. Újabban nehéz változások, szörnyű szél állván az gyomromba, egynéhány versen olyankor három-négy nap feküdtem, még-még egy-két hétig fent voltam, mind így telvén el a nyár. Őszre kelvén, a hideglelés újabban háborgatni kezdett nehéz huruttal. Amint az idő hidegedett, az én nyavalyám avval nevekedett. Sorostélyról béfelé igyekezvén, indultam meg 15 No[vem]bris betegen. Szebenbe menvén akkor is, a Doktort magamhoz hívattattam, hogy ha látja gyógyulható állapotomat, lásson hozzám, mert én érzem, hogy nemsokára az előbbeni nyavalyámnál még sokkal súlyosabb nyavalyába fogok esni, megmondván, hogy nekem csak nectáló orvosságot ne adjon, hanem ha gyógyítani akar, fundamentumából gyógyítson. És nyavalyám okát is megmondván, hogy én érzem a gyomromnak felette nagy és kemény dagadását, hogy flegmával megtölt, és attól van a nyavalyám. Az Isten [?] az ő lelke tudja, mi végre, nem tudott az én nyavalyámhoz, vagy nem akart tudni, de teljességgel fundamentumosan nem kívánt kúrálni, ezt már én is észrevevén, noha igen későn esett az az észrevétel. A Doktornak jól megfizetvén, fel is tévén magamban, hogy többé vele nem közlöm nyavalyámat, 21 Novembris nagy változással[?] Szebenből kijővén, Kercisórára, kedves öcsém, G. Teleki László uramhoz, kedves menyemasszonyhoz, holott is 22 mulatozni tovább nem mertem mulatni, hogy feküdni ne essen, 23 ide Fogarasba jöttem. Minden este a hideg borzongatott, de nappal valami gyengén fent voltam. 3 Decembris estve kilele erősen a hideg, úgyannyira, hogy akkor mingyárást úgy elnehezedtem, hogy fordulásra való erőm sem volt, szörnyű forróságban, nehéz hurutban, egészen úgy ítéltem magam is, hogy már ezen nyavalyát nekem meg nem lehet lábolnom, sőt csak napokig is vinném, nagy örömmel várván a boldog órát. De ellenben egyedülvalóságom is eszembe jutván, nem lévén senki mellettem a leányomon, Teleki Pálnén kívül, érezvén azt is, hogy csak haló órám is már kevés vagyon, midőn azon gondolkoznám, hogy íratom meg kedves öcsém, G. Teleki uramnak és kedves menyemasszonynak állapotomat, hogy mint vagyok, és hogy kérjem, hogy cselekedjenek énvelem, oly jól legyenek mellettem az én utolsó végemen; még ezen gondolatomat ki sem mondhattam, mikor jönnek be, hogy kedves menyem, G. Teleki Lászlóné asszonyöcsém, G. Teleki Lajos uram kedves házastársával, jönnek énhozzám, azt pedig kedves menyemasszony nem tudta, hogy olyan beteg legyek. Ki sem írhatom, mely nagy lelki csendességet és örömet szerzett nekem hozzám való jövetelek.
Látván kedves menyemasszony az én nyomorult állapotomat, engemet ily szörnyű ínségemmel hagyva [?], sőt kedves öcsém, G. Teleki László uramnak is megírván, mint vagyok, mindjárt Szebenből kiindulván, igen alkalmatlan időben, erős hidegben, éjszaka is jött; mellettem voltanak, velem úgy dajkálódtanak, hogy én ki sem írhatom hozzám való jó atyafiságokat. Mikor látták volna, hogy sem élek, sem halok, hanem szörnyű nyomorúságban vagyok, kedves öcsém, G. Teleki Lajos uram ismét vén egy Doktort, mely is Régenben lakván, közel lévén lakása, öcsémuramat és hozzátartozóit kúrálta, melyet is dicsért, hogy jólelkű ember és jól is érti magát. Javallották, hogy hozatom el, minthogy utána is küldeték. Ezen Doktor még ez világ szárnyára nem vétetett volt fel, alacsony sorsára nézve igen sok helyeken nem fordult volt meg, de énnekem elég dicséret volt az, hogy jólelkű embernek mondaték. Azmíg utána voltak, gyakorta azon nyomorúságaim között fohászkodtam az én Jóistenemhez, hogy ha ugyan úgy tetszik Őfelségének, hogy az én mintegy világ csudájára még éljek e világon, és külső eszközökkel is tetszik Őfelségének, hogy éljek, szentelje meg az utána való küldetésemet, és a Doktornak is indítsa elméjét arra, hogy jöjjön el, ha pedig Őfelségének nem tetszik, vessen akadályt Őfelsége az idejövetelében, hogy orvosságokkal is ne gyötörjem magamat. Az Úr Isten úgy igazgatván elméjét az Doktornak, hogy eljött, mely is formájára nézvén nemhogy elalélt, hosszas idők alatt élet-halál között fetrengő betegnek, mint én voltam, ítéltethetett volna használni, de inkább azt lehetett volna ítélni róla, hogy semmit sem fog használni. Azelőtt engemet kúráló Doktor, ki is már a világ szárnyán fenn repülő ember, még mondotta volt, hogy 1752 esztendőben lévő őszkor, a falevele hullásakor minden bizonnyal meghalok, mert száraz betegségben vagyok. Ezen szegény alázatos Doktor Schuller, érkezett ide Fogarasba Decembris. Én amennyire lehetett szólnom, megmondottam, hogy én életet embertől nem várok, ha az Úr Istennek tetszenék, hogy könnyebbséget vehetnék a külső eszközök által, azt jó szívvel elkövetném, megmondván nekije, hogy utána küldésem alkalmatosságával az Úr Istentől azt kívántam, hogy az őkegyelme elméjét igazgassa Őfelsége úgy, hogy ha tetszik külső eszközökkel való életem, és őkegyelme által való könnyebbségem, hogy jöjjön el, kényszerítvén jó lelkére, hogy megvizsgálván jól nyavalyámat, ha azt ítéli, hogy én száraz betegségben vagyok, és nem vagyok már gyógyulható, mondja ki, hogy ne terhelyem orvossággal magamat, őkegyelmének becsülettel megfizetek és hazaküldöm. Ki is hatodnapig semmit is nyavalyámról nem szólott, hanem minden utakon-módokon vizsgálta, hogy kitanulhassa jó fundamentumosan nyavalyámat, azután igen értelmesen szólott hozzája, megmondván, hogy jó lelke szerint száraz betegségnek nem láttya lenni még eddig, de hogy az ne következzék belőle, arról nem felelhet, hogy még meg nem gyógyulható vagyok, azt nem ítélheti, sőt bízik Istenben, hogy nékem használhat, de minthogy a nyavalya igen nagy és régi, azért az orvoslásnak is aszerint kell lennie. Ezt értvén, Szebenbe a Doktort beküldém és onnét orvosságot hozott, éltetni kezdett vele, de ugyancsak az orvossággal való élésem között sok időkig mind olyan nehezen voltam, hogy csak az én ágyamban megfordulható erőm sem volt. Azon súlyos nyavalyák között a karácsonyi ünnepek is elkövetkezének, úgymint 1753 esztendő, mikor már az Úr Isten engemet bűnös szolgálóját arra méltóztatott, hogy az én Jézusommal hit átal részesüljek, és a Szent Jegyekkel, pecséttel éljek, engemet ágyamban feltámogatván, az én ángyom, kivel alván, az én kedves atyámfiai, kik is egy igaz hitben, vallásban lévén velem. G. Teleki Lászlóné asszonyom, kedves leányaival, G. Teleki Eszterrel, G. Bethlen Sámuelné asszonyom, G. Teleki Lajosné asszonyom. Mikor én ezeket ágyam körül elnéztem, ki sem írhatom, mely nagy lelki örömöm volt, mintha már a Mennyei Társaságban, Boldogult Seregekkel együtt lettem volna.
Ezen feljebb írt súlyos nyavalyámat az Úr Isten megenyhítvén, Februariusban fent kezdettem járogatni. Pünkösd után savanyú vízre mentem kedves testvéreimmel, G. Bethlen Samuel urammal és Bethlen Farkas urammal, melyet is az Isten megszentelvén, énnekem használt. Nagy örömmel, szép atyafisággal töltvén öt heteket az savanyú vízen mikor már pihenést várok vala, újabban terhes szomorúság következék, megbetegedvén ritka jóságú, igaz lélekkel énhozzám viseltető kedves, édes bátyám, Bethlen Sámuel uram forró hideglelésben. Mihelyt énnekem megírták, sietve odamentem, mihelyt meglátom, mindjárt szívemben a kínlódás[?], hogy sokáig el fog sínylődni, és soha nyavalyából ki nem épül, aminthogy úgy is lett. Augusztusban betegedvén meg, szüret tájban jobbacskán lett, fenn is kezdett járni, de csakhamar újabban recidivumba esvén, újabban lebetegedett, Szent Márton napján betegen hozzám jött Sorostélyra, oly véggel, hogy is még visszamenjen. De nálam nyavalyája súlyosbodván, vissza nem mehetett. Doktort hozattunk melléje, és minden rendes eszközöket véghezvittek. Nehányszor látom jobban lenni egy-egy kevéssé. De újabban még-még elnehezedett. Karácsonykor is volt, hogy nem gondoltuk, hogy csak addig is éljen, s míg az úrvacsora osztáshoz elkészülhetnek, de ugyancsak az Úr Isten abban kedvezett, hogy azon órára hirtelen emberi reménység felett könyebbséget adott szegénynek, és nagy készüléssel, örömmel élt a Szent Vacsorával. Mennyi félelemmel összeköttetett szívbéli bánaton mentem által, csak Te tudod, édes Jóistenem, mert Te adtál erőt elviselésére, ha szintén olyan szíves szeretetem nem lett volna is kedves testvéremhez, amicsodás volt, csak látása is, amit mívelt kedves, igaz, hűséges társa, Nemes Klára asszony mellette, csak annak látása is megemészthetett volna engemet, hát még a melléje köttetett igaz indulat. Ezen feljebb írt gyötrelmek között is fentjáró egészségben az irgalmas Isten átalhozott ezen folyó 1754 esztendőre. Dicsértessél Úr Isten, hogy ha szintén gyötrelmek között hoztál is által, ugyancsak kedves beteg anyámfiától még eddig meg nem fosztottál. Légyen Uram a Te szent akaratod szerint ezután is az ő állapottya, csak hogy készítsed szörnyű gyötrelmek között fetrengő ritka hűségű párjának elméjét, és az én elmémet is. Szent akaratod szerint való engedelemre, hogy a kedvetlen, és a mi kívánságunkkal ellenkező dolgot is vehessünk el a Te Szent kezeidből engedelemmel…