Egyszer vót egy királynak három leánya, azokot úgy hitták: Kevélység, Kedvesség, Szűvesség. Szerette őköt a király mindegyiket, de Szűvességet, a legküssebbiket leginkább, mett az az apjának legjobban tudott kedvibe járni. De Szűvességhez sok ügyes úrfi es járt, a másik kettőhöz pedig senki az ördög sem. Ezek azétt rea mindenként irigykedtek; meg es egyeztek benne, hogy őt valamiszerént odább állittsák.
Kikéredztek egy reggel atyjiktól a mezőre, s onnét bémentek az erdőbe es. Örült Szűvesség a szép helyeken való szabad járásnak; a másik kettő pedig annak, hogy most a madár kezikbe van.
Felszáradt a harmat; a két nagyobb karonfogódzva sétált, a küssebbik pillangók után futkosott, epret szedett, s gondolta, hogy abból apjának es viszen haza – jól tőt az ideje, énekelt, dúdolgatott, hallgatta a szép madáréneklést; s egyszer azon vëtte eszre magát, hogy egy rengeteg erdőbe vetődött. Mikor ott ijedtibe nem tudta, mitévős legyen, merre gondoljon, hát csak melléje sajdul* a két nénje, s azt mondják neki nagy agyarogva:
– No, te gonoszlelkű, mindörökké abba jártál, hogy atyánk csak tégedet szeressen, s hogy szerencsénket rontsd? Készülj, mett megetted kinyeredet!
Szűvesség felfogta a két kezit, s imádkozva kérte, hogy ne bántsák; de azok levágták mind a két kezit, s csak úgy nem ölték meg, hogy felfogadta, hogy soha hazafelé nem megyen; szép drága köntössiből levetkeztették, valami rongyos avatékba őtöztették, elvitték az erdőnek legmagossabb pontjára, s onnét megmútattak neki egy üsmeretlen vidéket, hogy menjen arrafelé s éljen kódulásból.
Szűvességnek két karjából folyt a vér, szűve pedig kimondhatatlanul fájt, s méges csak egy legküssebb szóval sem átkozta meg nénjeit; arra ment, amerre neki mútatták, s egyszer hát egy szép térségbe ért. Vót ott egy igen kedves szép kert, teli* mindenféle jókor s későre érő gyümőcsfával; hálákot adott az Istennek, hogy őtöt ide vezérelte; bément oda, s meghúzta benne magát egy férrevaló helyen. Nem vót keze, amivel gyümőcsöt szedjen, csak az alább ereszkedő ágakról élődött. Így tőtött el egy egéssz nyárt, senki sem vëtte eszre, hogy ott van. De ősz felé, mikor egyébféle gyümőcs mind el vót fogyva, csak a borszőllő vót mëg, amivel élhetett, a megmosztolt gerezdekről a kertész eszrevëtte, hogy ott valakinek lenni kell: megleste hát, s megfogta.
A kert eppen* egy királyfiúé vót, aki abba az üdőt* legjobb szűvel tőtötte. A kertész nem akarta a dógot megmondani, mett sajnálta a szegén kezetlen leánt, s attól félt, hogy azt az ura valami naggyal bünteti meg; útat akart hát neki adni. De történetesen akkor vette oda a királyfiút a véletlen, s azt kérdezte:
– Ki ez?
– Uram, felséges királyfiú, én sem üsmerem jobban, mind te, itt kaptam a kerbe, s hogy kárt ne tegyen, útat akarék adni neki!
Azt mondá a királyfiú:
– Az én birtokomból ne utasitts ki egy szerencsétlent! Ki vagy, te szerencsétlen leán?
– Eltalálád, uram – felelé Szűvesség –, mett igazán, hogy szerencsétlen vagyok, de nem vagyok rossz járásbeli; kódus vagyok, de királyi vérből származtam; azétt esém távul atyámtól, hogy engemet erőssen szeretett, azétt lettem félszeggé, hogy miétt vótam neki jó gyermeke! Ennyiből áll az én dógom!
Azt mondja rea a királyfiú:
– Akarmilyen szennyes, rongyos köntösbe vagy, méges kiüsmerszik belőlled, hogy rosszféle nem lehetsz; szép kinézésed s érdemes beszéded azt bizonyittsa, hogy nem lehetsz valami alávaló származás! Jere utánnam, s amit elvesztettél, nállam azt mind feltalálod!
– Uram, ebbe a csúf, piszkos köntösbe hogy menjek szeme elejibe? Kűdj ide nekem, amibe őtözzem, s osztán oda menyek, ahova poroncsolod*!
– Jó – azt mondja a királyfiú –, várakozz csak ebbe helybe, s utánnad kűdök!
Elment, kűdött neki egy farajtól jóbűzű mosdóvizet, drága szép köntöst, hintót. Szűvesség tisztára mosdott, egéssz jó móddal felőtözött, felült a hintóba, s mikor a királyfiú elejibe ment, mintha nem es a lett vóna, aki vót; akarmennyit szenvedett es, olyan szépen nezett ki, mind egy Lukrécia, s a királyfiú úgy belészerelmesedett, hogy ott helybe meghatározta magába vélle megeskünni. Meg es esküdtek, a lakadalmat fényesen, nagy vígsággal feltartották, s együtt élő napjaik bódogul folytak.
Szűvességnek a két nénje hazaért az erdőből, kérdi az atyjik:
– Hol van Szűvesség?
Azok azt felelték:
– Hát nincs itthon? Hiszen mű azt tudtuk, hogy előttünk hazajött; mett addig futkározott a pillangók után, hogy tőllünk elvetődött; mű eleget kerestük, kiátoztuk, s hogy nem kaptuk, úgy jöttünk haza, nehogy odasetétedjünk!
Több nap keresteti a király Szűvességet, de csak nem kapják. Megharagszik bújába, s elkergeti a két nagyobb leányát, hogy miétt nem viselték jobb gondját tesvériknek. Világul mentek azok es; másfelé indultak hiszem, de történetből méges abba az országba vetődtek, ahol Szűvesség királyné lett; üsmeretlen képbe egy küs városkába húzták meg magikot.
Szűvesség immán* meg es vót viselősödve. Azalatt kiütött a háború, s az urának háborúba kellett menni. A háború sokáig tartott, s Szűvesség ikret szült, két szép fiat; egyiknek a homlokán az áldott napjegy vót, a másiknak az áldott hódjegy. Nagy örömmel írta meg azt a királyné gondviselője a királynak, s a levelet egy követtől elkűdte a táborba. A követnek azon a küs városkán kellett átalmenni, ahol a Szűvesség két irigy nénje lakott; setét este ért addig, s egyebütt nem vót semmi világ mán* akkor, csak azoknak az ablakába. Bément hát oda, szállást kért, s elmondta, mi járásbeli.
Bezzeg jó szűvel adtak szállást azok az irigy állatok! S hogy a követ elaludt, a levelet tüsténtesen felszakasztották, elolvasták, elégették, s ahelyett a királynak egy mást írtak; abba azt írták, hogy a királyné két idomtalan csudaállatot szült, ami inkább hasonlitt kutyakölyökhöz, mind gyermekhez.
Reggel a követnek enni s innya adtak, s megkérték, hogy visszajövet es hëzzik szálljon, mett legjobb szűvel lássák. Igen jó neven vette a követ a szűves biztatást, s megígirte, hogy hëzzik száll, egyebüve suhuva.
Megérkezett a követ a királyhoz, s odaadta a levelet. Be megbúsult, mikor elolvasta! Hanem azétt azt írta vissza: „Feleségem semminek sem oka; ha úgy esett, mit tehetek én es rólla? Ne csináljanak neki legküssebb rossz kedvet es!”
A követ visszamenet es a küs városkába hált meg a két áspis nénőnél; azok most a király levelit es elcsurgyálták*, s ahelyett azt vakircsálták: „Nem kell nekem sem gyermeke, sem anyja; míg hazamennék, úgy eltisztittsátok udvaromból a bű állatokot*, hogy semmi hírik-porik se maradjon!”
Mikor ezt otthon elolvasták, a szegén királynét minden ember megsiratta; nem tudták kitalálni, miét haraghatik a király. Nem vót mit tenni egyebet, hát a két gyönyörű fiat átalvetőbe tették, Szűvességnek a nyakába akasztották, s útnak eresztették*.
Napokig étlen-szonnyan ment a szegény ártatlan Szűvesség, míg egy kedves erdőbe ért, azon túl egy erdő vőgyön addig haladott, míg mán* a havasi fenyőfákot es a vőgy fejinél látni kezdte. Ott egy tiszta forrás akadt szemibe; erőss szonnyúságába nekihajolt, hogy igyék, de a siettség miatt, hogy ihassék, a támaszkodást elhibázta, s belébucskázott*. Mikor a csonka kezivel akarna segítni magán, hogy kikeljen onnét, mekkora nagy öröme lett, hogy meglátta, hogy a forrásvíztől mind a két csonka keze merős-merőbe kiépült! Sírt örömibe; ha kéttséges bujdosóba vót es, ura, atyja s minden gyámol* nékül, két ehező gyermekkel, a kietlen vad rengetegbe, mégsem tudott búsulni, olyan jólesett, hogy épségit visszakaphatta.
Ott állott, nem tudta meghatározni, merre vegye útját, nezdegelt mindenfelé. Hát egyszer csak szemibe akad egy öregember, ki éppen jött feléje.
– Ki vagy? – kérdi tőlle az öreg.
– Ki vagyok én! – így felel ő egyet nagyot sohajtva. – Én vagyok egy szerencsétlen szerencsés!
Elmondta az öregnek, hogy ő miken ment keresztül; elmondta, hogy a keze épségit éppen most kapá vissza a forrásba.
– Szegén jó leányom – mondá az öreg elkeseredve –, s hát mű mind a ketten szerencsétlenek vagyunk? Elég nekem, hogy élsz s megkaptalak! Hallgass meg csak! Urad éppen velem háborúzott, az országomból kikergetett, s előlle budákolva ide kelle vetődnöm. Csak ide nem messze csináltunk egy meghitt cselédemmel egy kalyibát, s vélle ott lakom!
Az öreg, hogy megpróbálja annak a forrásnak csudálatos gyógyittó erejit, belémártotta a csonka újját, met az a háborúba el vót lőve; s mikor onnét kivëtte, hát egésszen helyreállott, minden legküssebb héjjánosság nékül.
Mikor a háború elvégződött, a Szűvesség ura hazaérve kérdezősködött a felesége után. Elmondtak neki mindent, ahogy vót. Ő igen erőss nagy búba vigyült. Felkeresésire útnak indult sokadmagával. Végre megtalálták, mégpedig eppen* édesatyjával s két gyönyörű fiával.
A kérdezésre kikerekedett az es, hogy a követ a levelekkel hol szállott meg, s a levelek hogy csurgyálódtak* el. Kevélységet s Kedvességet eléállították, s halálra ítilték. De Szűvesség minden gonoszságikot sem számítva, olyan szűves vót hezzik, hogy nekik urától kegyelmet nyert; s azt es kieszközölte, hogy az édesatyjik nekik megengedett.
Többet ebből a beszédből nincs mit hallgassatok, met elmondtam végedes-végig, még egy szeketlő szemet sem hattam ki belőlle. Akikről beszéltem, azok hónap mind egy szakasztó szálig legyenek a tü vendégeitek!