Egyszer vót egy szegény ember, s annak egy fia. Hogy a fiú akkorára nőtt, elkűdte az apja szógálni. Ment, ment a fiú, kereste a helyit magának, s akadt egy emberhez, aki őt megfogadta a juhok mellé. Másnap a gazdája neki a kezibe adott egy furulyát, s elkűdte a johokkal*, hogy meglássa, jó lesz-e juhpásztornak. A fiú egéssz naphosszat sem heveredett le, mind más lomha pakulárok, hanem a johokot* téringette, furulyált, s ment utánnik.
Vót a johok* között egy aranyszőrű báránka, s a, ha ő furulyált, mindég táncolt; azt ő úgy es megszerette, hogy feltette magába, nem kér a gazdájától más bért, csak azt a báránt.
Estére a johokot* hazahajtotta; a gazda várta a kapuba, s mikor látta, hogy a johok* mind megvadnak, s jól vadnak lakva, úgy meg vót elégülve, hogy a fiúval szegőttségre indult. A fiú az aranyszőrű báránt kérte; a gazda es a báránt erőssen szerette, de méges valami nagy nehezen csak odaígirte, mett látta, hogy a fiú jó cseléd.
Eltőt az esztendő; a szóga végig jól viselte magát, s a bárány övé lett. Hazaindult vélle; s amind menne, egy faluba elestéledik, bészáll egy gazdához, akinek egy leánya vót. Ez a leány úgy megszerette az aranszőrű báránkát, hogy feltette magába, hogy ellopja. Éfél körül meg es akarta tenni; de mikor a báránhoz nyólt*, hezzaragadt a szőrihez. Reggel felkőt a legén, hogy elinduljon, s hát a leán a báránkához van ragadva! Nem tudta onnét levenni, s a báránt sem hagyhatta el; így kellett hát elindulni, s a bárán a szőrin vitte a leánt.
Elig ért a szállásától a harmadik szomszédig, veszi a furulyát, furulyálni kezd, s arra a bárán es táncnak ered; táncol a bárán, bárán szőrin a leán.
Egy asszony a kapu sorkánál kinyeret vetett bé a kemencébe; kinez, s lássa, hogy a leán táncol a bárán szőrin; kifut a sűtőlapáttal, s megriassza a leánt:
– Menj haza, ne ügyetlenkedj itt künn!
De a leán csak táncol. Hezzaüt a lapáttal:
– Hát te még nem akarsz szót fogadni?
De ugyan megesett neki es, mett a lapát a leán farára ragadt, s a lapát végire a sütőasszon. Őt es a bárán elvivé; s elmenének a templomig. Ott es a legény a furulyát fúni kezdi: táncol a bárán, bárán szőrin a leán, leán farán a lapát, lapát végin a sütőasszon.
A pap reggelre akkor jött a templomból; szidni kezdi őköt, hogy menjenek haza, ne űzzék az esziket; de a szó nem használ. Fogja a pácáját, s jót üt a sütőasszon farára; de hogy elbámult, mikor lássa, hogy a páca az asszon farához ragadt, s ő a páca végihez!
Evel a szép komédiával ment, ment a fiú addég, hogy estére egy királyi városba érkezett. Ott a város végin bészállott egy öregasszonhoz; megkérdezte attól: mi újság van a városba? Az öregasszon nagy szomorán elbeszélli, hogy a király leánya erőssen beteg, semmi urusság* sem használ neki; az urusok azt mondták, hogy ha annyéra* lehetne menni, hogy egyet kacagjon, minnyát meggyavulna*, de senki sem tudta még megkacagtatni. A király eppeg ma hirdette ki, hogy aki a leányát megkacagtassa, annak adná a leányát, s a királyságot es vélle megosztaná.
A bárányos legény elig* várta reggelt, hogy szerencsét próbáljon. Reggel béjelenti magát, hogy a királyleánt meg akarja kacagtatni. Ezt a király jó neven vëtte, s a leánt kiállította a tornácba. A legény a furulyát megfuvintsa: táncolni kezd a bárán, bárán szőrin a leán, leán farán a lapát, lapát végin a sütőasszon, asszon farán a páca, páca végin a pap. Erre nagy hahotával elkacagja magát a királyleán; s annak még a báránka es úgy megörült, hogy magáról mindent lerázott, s egyes-egyedül kezdett táncolni, táncolt külön magára a leány es, a sütőasszony es, még a pap es.
A király esszeeskettette leányát a juhpásztorral; a papból udvari papot csinált, az asszonból udvari sütőnét, s a leánból a leánya mellé farajt. Tartott a lakadalom egyik hetfűtől a másik keddig, az egéssz országnak jó kedve vót; s ha a hedegűsöknek a húrjik el nem szakadt vóna, tám még ma es mind táncolnának.