Mindnyájunknak nagyon rosszul esett az, hogy olyan hosszú időn át nem volt szabad levelet írnunk Főtisztelendő Uraságodnak, ugyanis mindaz, amit írtunk vagy tettünk, gyanús volt; őröket rendeltek mellénk, s a fővesztéstől féltükben egyikük sem merészelt sem tőlünk másokhoz, sem külsőktől hozzánk levelet hordozni.
Ahogyan elmondjuk, szinte magunk is alig hisszük el azt, hogy mi mindent éltünk át az alatt a hosszú és súlyos ostrom alatt.* Mindennap reménykedtünk is, féltünk is, de erősebb volt a félelem, hiszen láttuk, hogy mindenfelől legkeményebb ellenségeink vesznek körül bennünket.
Csak akkor értesültünk a segítségről, amikor észrevettük, hogy a németek az ostromzárat feloldják és megerősítésre alkalmas helyet keresnek maguknak. S nemcsak hogy élelem nem kerülhetett be hozzánk, hanem még a víz merítése és behordása is veszedelemmel járt.* Jó néhány helyen látnunk kellett a hatalmas ágyúgolyóktól megszaggatott és lerontott falakat; s ezt a rombolást követte az elszánt, végül mégis sikertelen ostrom, melyben sok német lelte halálát. Mivel pedig ezen az úton semmire nem mentek, más hadifortélyhoz folyamodtak: néhány helyen aknákat ástak; midőn pedig ezen is rajtakaptuk őket, a végső eszköz igénybevételére szánták rá magukat. Megkísérelték a dolgot árulással. Akadt néhány rangos polgár, kik összeesküdtek e gaztettre, s éjnek idején mintegy 300 főnyi németet a városkapun át bevezettek a városba. Ámde alighogy észrevették őket, elhangzott a riadó: „Fegyverre!” Előrontottak erre a gyalogos segédcsapatbeli katonák, kik a piactéren állottak készenlétben, s azokat, kiket titkon és ármányosan bevezettek a városba, csúf kiverték onnan.* Erre megnőtt a budaiak bátorsága is, már ki mertek törni a kapukon, s ellenségeiket a sáncárokban öldösték le.* A németek a Szent Gellért hegy tetején és oldalában jól megerősítették táborukat. De mivel kevesen voltak, s napról napra több hadinépet vártak, ezért – hogy azok annál könnyebben elérhessék őket – elkezdtek hidat építeni a Dunán; s mikor már majdnem készen állt a híd, kétszer is szétszakadt a szelek nagy ereje miatt s a vihar következtében. A Duna urai a németek voltak, azon ők rendelkeztek, őrállomásokat s őrségeket tartottak mindkét partján, s ott állt teljesen érintetlenül, harcra mindenkor készen a hajóhaduk.
S akkor, amikor már mindendalon szorongattak bennünket, időközben (júl. 30-án) megjött Mehmet basa, ki megérkeztével megszüntette az ostromzárat. Általános lett az öröm, a szabadulás reménye miatt, hiszen a törökök szavaikban is, de a valóságban is ezt hozták magukkal. Csapatostul bejöttek a városba, megcsodálták erejét és dicsérték húségét, állhatatosságát, a zsákmányolt lábasjószágot odaajándékozták a királyné őfelségének és más uraknak, megengedték, hogy élelmiszereket hozzanak be a városba mindenfelől, bárki szabadon bemehetett táborukba, és vissza is jöhetett onnan. A barátság szokatlan jeleit mutatták. Arra buzdították az urakat, hogy vegyék rá az ellenpárti nemeseket az egyezségre és egyetértésre, azt állítván, hogy ez az egyetlen útja a török császár [II. Szulejmán] kegyei elnyerésének. Táborukat a németek táborától nem messzire ütötték fel. Az ellenkező oldalon Petrovich [Péter] úr, a temesi ispán és Thörök Bálint úr táborozott hadinépével, közel a városhoz, arra ügyelve, hogy a németek semerre se törhessenek ki. Mindkét részről gyakori volt az összetűzés és összecsapás, s ezekben kétséges és bizonytalan volt a győzelem arca; innen is, onnan is össze-összelövöldöztek.
A németek táborukból is, de a velük szemben levő kis szigetről is sokat ártottak a törököknek; a törökök mindezt fontolóra véve (aug. 20-án), kora hajnalban megtámadták a szigetet. Minthogy ez váratlan történt, sok németet megöltek, végül a németek ereje mégis visszavetette őket. Ezzel egy időben megostromolták a hegy felső szakaszát is, s a mieinkkel együttesen támadó törökök csaknem a hegy tetejéig verekedték fel magukat. A hegy tetejét védő németek – minthogy nem voltak velünk egyenlő erejűek – nem mertek nyílt csatába bocsátkozni, de miután megérkeztek segédcsapataik, a hegy tetejéről hevesen lövöldözni kezdtek; közben a pesti oldalon a hegy oldalába irányoztak egy ágyút is, mely sokat árthatott mind lovasainknak, mind gyalogosainknak, sőt: ártott is, mert két lovat és jó néhány embert megölt. Erre aztán a többiek hátat fordítottak, s hanyatt-homlok menekültek.
A hegy tetejéről erre nagy kiabálás és ujjongás hallatszott. Másnap (aug. 21-én) az addig elszórtan állomásozó hajóhad egybegyűlt a Szent Gellért hegy lábánál. Ezt (ahogyan ez már lenni szokott) sokan és különféleképpen magyarázták, s nem is volt alaptalan a gyanú: még ugyanazon este megkezdték a németek a huszárokkal együtt az átkelést a Dunán, s menekültek, hátrahagyva táborukat; ez a dolog nemcsak sikeresen haladt, de be is fejeződött volna ugyanígy, hacsak egy magyar ember – kinek nevét nem tudjuk – nem jelezte volna ezt a mieinknek is, a törököknek is. Mikor ezek ezt megtudták, s látták a felbomlott sereget, az éj kellős közepén mindenfelől megtámadták a menekülőket. Hátravolt még a csehekből s morvákból jó háromezer, a németekből kétezer: ezeknek nagy részét megölték, sokan közülük a vízbe fulladtak; kb. 600 főt foglyul ejtettek; midőn ezeket fegyverben megmutatták a török császárnak, az megparancsolta, hogy koncolják fel őket. A királyné őfelsége néhányukat kiváltotta, köztük volt Biessichki is, a csehek kapitánya. Azokat is halomra öldösték, akik a pesti oldalon maradtak; ezek közt sok volt a beteg. Azok viszont, akik ágyúik hátrahagyásával, de rendezett seregben az imént említett gályákra. és naszádokra szálltak, sértetlenül távoztak. A török császár, ki megérkeztétől fogva félt a járványtól, megparancsolta, hogy az egész hadsereg változtassa meg táborhelyét, ugyanis a folyó hosszú darabon hömpölyögve hordta lefelé a beléje fulladtak tetemeit. A császár tehát Óbuda felett veretett tábort (aug. 27-én). Másnap, azaz aug. 28-án ajándékokat küldött a királyné őfelsége fiának [János Zsigmondnak], mégpedig négy rend, arannyal átszőtt ruhát, három arabs lovat, drága lószerszámmal. A nyergek gyönyörűek voltak, hozzáértő és művészi kézzel készített nyeregtakarókkal; a lovak nyakában aranyláncok függtek. Hasonlóképpen nyakbavaló ékszereket, függőket adott át azoknak a tanácsos uraknak is, akiknek az volt a tisztük, hogy üdvözöljék a török császárt, de ruhákat is előhozatott számukra. Ugyanazon a napon hírül hozták a királyné őfelségének, hogy a török császár látni akarja őfelsége fiát; a királyné ettől nagyon megrémült. Azt válaszolta, hogy e legkedvesebbjéről és egyetlenéről majd később fog határozni. Másnap már a kifogásokat kereste, s azt javasolta az uraknak, hogy ők menjenek előre ajándékokkal, s ha majd azok szíves fogadtatásra találnak, és ők is elérhetik azt, amit kérnek; a végső esetben, s csak akkor, ha az ügy érdeke és a szükség így kívánná, el fogja küldeni a fiát. A tanácsosok ezzel szemben azt tanácsolták, hogy eleget kell tenni a császár kívánságának és akaratának, mert talán éppen azt akarja kipróbálni: vajon hisznek-e neki; megígérték, hogy a kisfiú épségben vissza fog térni, s ez a látogatás dicsőségére és szerencséjének gyarapodására szolgál majd. Végül is (aug. 29-én) aranyozott kocsin el is küldötte a királyné a fiát dajkájával és két idősebb matrónával, s a tanácsos urak jártak a kocsi előtt. A török császár a tiszteletadás kedvéért elébük küldött néhány szandzsákbéget és csauszt, kik a személye körüli tisztek voltak, s ezek nagy kísérettel egészen a táborig követték őket. Ott pedig már fel volt ütve egy sátor, mégpedig szemben a császár sátrával, s ebbe ment be őfelsége a királyné fia a tanácsos urakkal együtt. Ott várakoztak egy kis ideig, míg a basák össze nem jöttek. Közben odagyűltek a janicsárok is, testőrökkel vegyesen, kik valamennyiünket körükbe zártak. Ezután két udvarnagy lépett elő ezüst botjukra támaszkodva, s az urakat meghívták a császár színe elé. Egymás közt úgy határoztak az urak, hogy Petrovich úr, a temesi ispán, ölébe kapva a kisfiút, ölben vigye a császár elé. Ámde amikor észrevették, hogy a kisfiúnak sírásra görbül a szája, s nem lehet őt dajkájától elszakítani, úgy határoztak, hogy a dajka is menjen az urakkal együtt a császár üdvözlésére. Az ajándékokat átadták a császárnak. Röviddel később visszajött a dajka ugyanazon udvarnagyok és Podmaniczki úr kíséretében, a két város bíráival együtt. A többi úr bent maradt a császár sátrában; azt már nem tudjuk, hogy miről folyt köztük a beszéd s a vita. Azután átvezették őket egy másik, velünk szomszédos sátorba, s követte őket röviddel utóbb három basa, kik a császár nevében kikérdezték őket, sok kérdést vetvén fel nekik, melyekre nyomban válaszolniuk is kellett. Feleleteiket azután a basák a császár elé vitték, végül pedig kinyilvánították abbeli akaratát, hogy a császár kezébe akarja kapni Buda várát. Néhány érvet is felhozott e tette indokolására; mégpedig: az urak közti viszálykodást, elégtelenségüket Buda megvédésére, gyengeségüket az ellenséggel szembeni ellenállásra. Azt mondta, hogy ő hihetetlenül nagy költségek árán jött ide, s hadinépével nem képes folyton ezeknek az országrészeknek a védelmére felvonulni anélkül, hogy ez övéinek ne lenne nagy veszteségére és kárára; odahívták a budai bírót a basák sátrához, hogy az urak elnémultak a császár parancsa nyomán, ő sem mert ellenkezni. Odahívták Markus Péter őnagyságát is, ki a bíró társa volt, azért, hogy sem a városkapuban, sem bent a városban senki se merjen sem tiltakozni, sem ellenszegülni. Eközben belépett a császár sátrába a janicsáraga, a janicsárok parancsnoka, aki, midőn a sátorba lépve meghallotta a császár parancsát, egyetlen szót sem szólt, de a karjával adott jelre máris csapatostul rohantak a janicsárok s a testőrök is Buda elfoglalására. Mindebből azt láttuk, hogy ezt az ügyet már előzetesen megbeszélték és el is döntötték, mert soha máskor annyi török lovast be nem küldtek a városba, mint azon a napon; emellett a város kapuját – a gondoskodó barátság ürügyén – már előre megszállták, mint mondották, azért, hogy az esetleges kizárásokból, be nem engedésekből viszály vagy éppen öldöklés ne támadjon. De mi felismertük ebből a cselvetést. Rövidre fogva: csapatonként nyomultak be a városba, megszállták az összes őrhelyeket; a szembejövőket bezavarták saját házaikba, ők maguk két napon át a polgárok házai előtt tanyáztak, tele volt velük a piactér, zsúfolásig tömve az utcák; a királyné őfelsége fiát visszatartották a többi úrral együtt a sátorban, s nem is engedték korábban haza, csak már akkor, amikor a császár megbízott emberei visszajöttek és jelentették: Budát a császár akarata szerint, ellenállás nélkül bevették. Ez aztán már tetszett a császárnak, s megparancsolta, hogy addig is, míg az ebéd el nem készül, rakjanak elénk édességeket, gyümölcsféléket. Mi pedig, már csak azért is, hogy udvariatlansággal ne vádolhassanak bennünket, kedvünk ellenére is kénytelenek voltunk fogyasztani az elénk rakott dolgokból. Előhívták ismét a dajkát a kisfiúval, s a török császár fiaihoz vezették, kik megölelték és megcsókolták a kisfiút,* sőt maga a császár is beszélgetett a dajkával. Röviddel később egyszerre behozták az ebéd mind a nyolc fogását, és őfelsége a királyné fia, a dajka és a matrónák elé tették. Ugyanannak a sátornak másik részében ugyanannyi fogást tettek elénk is. Néhány magyar úr – kik ugyanabban a sátorban voltak – szégyenkezett amiatt, hogy mi, a királynő őfelsége servitorai szinte velük egy asztalnál étkezünk. Erre aztán bejött az egyik udvarnagy egy csausszal, s mikor látta, hogy tartózkodunk az ételek fogyasztásától, nemcsak arra ösztökélt bennünket, hogy együnk a kenyérből, de a nem éppen illendő ülésre is, ugyanis török szokás szerint ülve étkeztünk; annak pedig, aki megszomjazott, édes rózsamézszörpöt öntöttek poharába. Velünk egy időben ebédeltek az urak is egy másik sátorban a basákkal együtt; az ebéd befejeztével, miután már a 23. órában voltunk, megjött az egyik udvarnagy a császártól, s parancsot adott arra, hogy a királyi gyermek térjen haza. Két csauszt adtak melléje, hogy ezek tisztességesen hazakísérjék és adják őt a királyné őfelsége saját kezébe. De amikor úgy éjfél után egy óra tájban, égő fáklyák fénye mellett beléptünk a várba, már nem látszott illendőnek, hogy bevezessük őket a királyné őfelségéhez, így ünnepélyesen köszönetet mondtunk a császárnak azért, hogy visszaadta a kisfiút, és nekik is. Az urakat azonban, nevezetesen a kincstartót [Fráter Györgyöt], Petrovich temesi ispánt, Werbőczy István kancellárt, Thörök Bálintot és Bathiany Orbánt visszatartották a török táborban. Velük azután hét egész napon át vitatkoztak. Nem tudjuk, mivel érveltek e vita alatt, de azt jól tudjuk, hogy a vita vezetője kérlelhetetlen ember volt. Ebben a vitában különféle kérdéseket vitattak meg. Többek között ez volt az egyik kérdés: Vajon a királyné őfelségét fiával együtt Konstantinápolyba kell-e vinni? Ezt minden oldalról megvitatták. A másik kérdés: Vajon fővesztésre kell-e ítélni az urakat? – s ez volt a fő kérdés. A harmadik: Vajon a királyné őfelségét el kell-e bocsátani a fiával együtt, s néhány urat melléje kell-e adni, más urakat pedig vissza kell-e tartani? – ezt azután hosszasabban tárgyalták, vitatták, s Isten kegyelméből le is zárták és el is döntötték.
Amikor a királyné őfelsége látta, hogy tanácsosait visszatartják, félelem és rettegés fogta el, másnap küldött egy levelet a török császárhoz, köszönetet mondott neki fia visszaadásáért, a gazdag vendéglátásért, az ajándékokért, végül pedig azért a nemes lélekre valló üzenetért, amelyet a dajka útján küldött, kérve a császárt, hogy fiával együtt fogadja őt kegyébe, s vegye oltalmába mindkettőjüket. A császár veje: Rusztán basa útján az urak kiszabadításán is fáradozott, feleségének egy különlegesen szép nyakláncot küldött ajándékba; a basa meg is ígérte segítségét, de arról nem tudott bizonyságot tenni a hetedik napig. Amikor a szolgálattevő nemesek látták uraik fogvatartását, megszöktek. A város megvételét követő napon a janicsáraga megüzente a várbeli főporkolábnak, hogy fővesztés terhe alatt nyissa meg a várkaput. Ez sírva jött a királyné őfelségéhez, tanácsot kérve tőle, s jelentette, hogy készen áll arra, hogy szívesen elviselje a végső szenvedést is, csak hogy becsületét megvédhesse. Akik akkor jelen voltak a királyné őfelségénél – nem akarván őt és saját magukat veszélybe dönteni – tudtára adták a janicsáragának, hogy a város is, a vár is a császáré, s bármikor parancsolja, a királyné kész neki mindkettőt átadni, csak azt kéri, hogy a császár addig ne vonjon be övéivel, ameddig ő el nem hagyja a várat; azt mondta a királyné, hogy ez ügyben követet küld a császárhoz; a császár azután meg is parancsolta, hogy a törökök közül senki se lépjen mindaddig a várba, míg a királyné őfelsége ott tartózkodik. De ezt a parancsot nem tartották meg.
A következő napon visszajött a janicsáraga, s mindenáron be akart jönni a várba, s mivel a mieink lassabban nyitották ki a kaput, elkezdte odakint esküvel ígérgetni, hogy csakis ő egymaga akart belépni, kíséret és csatlósok nélkül, és senkit sem akar bántani. Hittek is neki, be is engedték, s ott üldögélt egy ideig a kapuban. De bizony bejöttek a janicsárok is, akik megszállották a várkaput. Nyomban megígérték, hogy mindenki szabadon, akadályoztatás nélkül mehet és jöhet; majd pedig estefelé mindnyájan ki is mentek a várból. Reggel újból eljött a janicsáraga, de most már nagyobb csapattal, s kinyitotta a börtönt, megvizsgálta a foglyokat, sokukat elküldte a császárhoz, de közülük jó néhányat szabadsággal ajándékozott meg. Mindez Mehmet bég vádaskodása miatt történt így, mert ő a császárnál azzal vádolta az urakat, hogy sok török foglyot tartanak a börtönben; pedig egyetlenegy sem volt a bilincsbe vertek közt. Az aga egész napon át övéivel együtt ott tartózkodott az első kapunál, este pedig ismét elvonult. A városban azonban közhírré tétette, hogy mindenki tartózkodjék bent a házában, s akinél fegyver van, az fővesztés terhe alatt hordja oda a janicsáragához, aki a Szent György templomában* várakozott. Mindenki engedelmeskedett szavának, s oda is hordták a puskákat, a kardokat s a lándzsákat mind. Ámde a törökök nem hittek a mieinknek, s ajtóról ajtóra jártak, fegyverek után kutatva. És miután így lefegyverezték a szegény polgárokat, szabadabban kezdtek tenni-venni: bementek a házakba, ott parancsokat osztogattak, de a polgárházakban semmit sem tettek erőszakkal. Ellenben, ami az urak házát illeti, nos, mind a kincstartó úr, mind Thörök Bálint úr s más urak házaiba is erőszakkal betörtek, bezúzva a kapuszárnyakat, s amijük csak volt ezeknek az uraknak, azt mind elrabolták. Ez a dolog mindnyájunk lelkét rémülettel töltötte el, hiszen azt hittük, hogy az urak odaát már ugyancsak nagy bajban lehetnek. Harmadnap (augusztus utolsó napján) megjött a csausz a császártól, s vigasztalgatta a királyné őfelségét: ne féljen, s legyen meggyőződve arról, hogy a császár neki is, fiának is jót akar, s felajánlja neki azt a földet, mely a Tiszán túl van, és Erdélyt is, s ne aggódjék az urak sorsa miatt sem, hiszen egészen biztos, hogy ki fognak szabadulni. A királyné őfelsége hálálkodott az oly bőkezű adományért, hitte, hogy az a valóságban is úgy lesz, s ajándékokat adott a csausznak. Másnap (szept. 1-én) újból eljött a janicsáraga a császár nevében, s hírül hozta, hogy sok a rácok* közt a zsivány és gonosztevő, a császár úgy döntött tehát, hogy visszafelé menet megbünteti őket, ezért aztán mégsem tudja odaadni őfelségének a Tiszán túli földet, hanem csak Erdélyt. Ugyanez a janicsáraga tudtára adta őfelségének, hogy most már készüljön fel az útra, és távozzék a várból. Hozzátette még: a császár majd ad lovakat is, kocsikat is; de ebből akkor nem lett semmi.
Kemény beszéd volt ez, de a parancsot teljesíteni kellett. A királyné őfelsége nem volt felkészülve az útra, hiszen nem voltak kocsijai, lovai, végül arra kényszerült, hogy holmija elszállítása érdekében ökröket és bivalyokat vásároljon. Ugyanazon a napon ismét bejött a janicsáraga, elfoglalta a második várkaput is, s csaknem egész napon át ott tartózkodott. Ugyanakkor átadták neki a kulcsokat az ágyúkhoz, a lőporhoz és mindennemű élelmiszerhez is, utóbbiakat azután átadták a királyné őfelségének és nekünk. Az ötödik napon (szept. 2-án), kevéssel dél előtt, bejött Buda várába maga a török császár is fiaival együtt, és bement a Szentséges Szűz templomába* – amelyben két emelvényt emeltek a szobrok tisztelete miatt –, s ott imádkozott saját istenéhez, s miután hálát adott a szerencsés sikerért, visszatért táborába. A hetedik napon (szept. 4-én) egy itáliai tolmácsot küldött a császár, ki az erdélyi szandzsákság zászlaját hozta őfelsége a királyné fiának, s egyben jelentette: az a császár akarata, hogy a kincstartó legyen őfelsége fiának a nevelője és helyette a kormányzó, s ő kapja kézhez a javadalmakat is. Ugyanezen a napon engedték el az urakat is, Thörök Bálint kivételével, akit a császár visszatartott, s a kancellár kivételével, akit a jogban való jártassága miatt a budai várban hagyott Szolimán basa mellett; a többi úr sírva jött oda őfelségéhez a királynéhoz, bocsánatért esdekelve, s a császár hitszegését vádolva, saját helyzetüket siratták. Ezután odahoztak 30 moldvai lovat is, melyeket a császár ajándékozott a királynénak az útra.
Másnap útra keltünk Isten segítségével, mégpedig sok kocsival, mert ezeket nem volt biztonságos hátrahagyni; a Dunán átkelve, őfelsége a királyné sátorban töltötte az éjszakát, nem sokkal Pest városa felett. Amerre elhaladtunk, az út mindkét oldalán janicsárok álltak, arra ügyelve, hogy senki se léphessen fel ellenünk erőszakkal, vagy ne gyalázhasson bennünket. Azt a szandzsákbéget, ki azért volt mellettünk, hogy 150 lóval szolgálatunkra álljon, az éjszaka folyamán, megajándékozva, visszaküldtük. Ugyanazon a napon elhozták Petrovich úrnak is a zászlót a temesi szandzsákságra. Csak ekkor jött meg elvesztett bátorsága. Attól félt ugyanis, hogy esetleg visszahívják a császárhoz, amint a kincstartó urat is visszahívták. Arcával reményt színlelt, hogy elnyomja szíve mély fájdalmát. A királyné őfelségének jelentették, hogy a török császár követeli Pécs várát is. Őfelsége – ki mindenáron szabadulni szeretett volna már a császár kezeiből – kénytelen volt oklevelet kiadni, melyben meghagyta: a várkapitány adja a török császár kezére a várat; mást ugyanis nem tehetett a királyné. Rövidre fogva: mindazt megtette, amit a török császár parancsolt. S mindenét, amije csak volt, odaadta. Esős időben utaztunk, s veszedelem is kísért utunkon, ugyanis mind a szolgálattevő nemesek, mind a gyalogos katonák, mind mások közül, kik bennünket kísértek, igen sokan haltak meg pestisben. S még most sem mentes az udvar ettől a veszedelemtől. Nem volt elég bajunk, amit az oly kemény ostrom alatt kellett elviselnünk, hozzájárult még ez a dögvészes levegő okozta járvány. Így tetszett ez az Úristennek, ki bűneink miatt igazságosan látogat meg és sújt bennünket. Legyen áldott az Úr neve. Reméljük, hogy jóságával és kegyelmével újra egy kis vigasztalásra méltat majd bennünket.
Kenéz Győző fordítása latinból
Sinkovics, 1. 33–41. Nr. 4.