Felséges fejedelmem és uram, nekem legkegyelmesebb uram. Hűséges szolgálataimat stb… . ajánlom.
Mindazt, ami tudósításra érdemes volt, szorgosan meg is írtam és hírül is adtam Felségednek Vas István útján, de Felségednek tudtára akarom adni azokat az eseményeket is, melyek az ő távozása után történtek. A törökök császára [II. Szulejmán] Szent György ünnepén [április 24-én] elindult Drinápolyból, és Szófiába érkezett, s oda vonja össze teljes haderejét; számtalan hadihajót – úti élelemmel és ágyúkkal rakottan – a Dunán küldött előre; jelekből arra lehet következtetni, hogy valamit váratlan akar cselekedni. Éppen ezért könyörögve kérem Felségedet, hogy méltóztassék Esztergomot és Fehérvárt* idejében megerősíteni a lehető legerősebb őrséggel és tartalék élelemmel, mert figyelme főként ezekre a helyekre irány, ugyanis a bejlerbejt* a császár azért küldötte előre, hogy elvágja ezeket a városokat mind a megerősítést jelentő katonaságtól, mind pedig az élelmiszertartalékoktól. Megírtam Vas István útján Felségednek azt is, hogy mi az én saját véleményem ennek a háborúnak a módjáról.* Megparancsolta ezenkívül Felséged, hogy hadinépet szegődtessek a rácok közül, mégpedig olyanokat, akik a vízen vívott háborúra alkalmasak, s kiknek április vége felé Komáromban kellett volna lenniük.* Engedelmeskedtem volna Felséged parancsainak, s a jövőben is nagy gondot és szorgosságot fordítok majd arra, hogy Felséged akarata teljesedjen, de most már lehetetlennek tartom e katonatoborzást a [török] császár közeli megérkezése miatt, hiszen már mindenki tudja, hogy útnak indult; ugyanis most már senki sem hagyja el házát, sem feleségét, sem gyermekeit, hanem mindenki arra törekszik, hogy gondoskodjék övéiről, amennyire csak tud. Március alkalmasabb lett volna a dolog lebonyolítására, Feledy azonban május 22-én érkezett meg hozzám.* Felséged szándékát tehát részint Feledytől, részint ugyanazon Felséged leveléből tudtam csak meg, s most hozzálátok Felséged így megismert akaratának teljesítéséhez. Más hadinép toborzására viszont szorgalmasan gondot viselek, hogy készen várhassam Felséged további parancsát; ámde ahogyan csaknem minden eddigi levelemben könyörögtem Felségednek, hogy tisztességgel rendezze a királyné őfelségével és fenséges fiával való kapcsolatát, éppúgy – ha lehet, még alázatosabban – most is azért esedezem, hogy legyen Felségednek különös gondja őfelségeikről, hogy én is szabadabban szolgálhassak Felségednek.* A török ugyan szép szavakat mond, de nem szabad megbízni benne, hiszen e tetszetős szavak nyomán már sok országot végromlásba döntött. A királyné őfelségét tehát nem hagyhatom itt a nyilvánvaló veszedelemben, hanem valamely biztos helyre kell vinnem. Ha viszont a királyné őfelsége úgy távozik el az országból, hogy Felségeddel még nem rendezte el jól ügyét, akkor nagyon félek attól, hogy az egész ország átpártol a törökhöz. Hogy pedig ez így lesz, arról már azok a nemesek is tanúságot tettek előttem, akik nálam jöttek össze tegnap, s nyíltan megmondották, hogy a királyné távozása után azonnal a török császárhoz küldenek követet, hogy az kérjen számukra valakit királynak; éppen ezért Felséged semmi okosabbat nem tehet sem az ország, sem saját ügye javára, mint ha e felségek ügyéről gyorsan, nagyon gyorsan gondoskodik, azért, hogy a királyné őfelsége távozása után Felséged ezt az országot azon személy által, akit ennek az ügynek élére akar majd állítani, a várakkal együtt birtokába vehesse, mert a várak nélkül Felséged képtelen lesz ezeket az országlakókat szolgálatában megtartani. A szászok hűségéről – akikkel megegyeztem – ígéretet tehetek, de a másik két nemzetben* nem szabad megbízni. Ha pedig Felséged ebben az ügyben valamicskét is késlekedne, akkor nem tehetek mást, mint azt, hogy a királyné őfelségét fiával együtt – ha más menedékhely nem adódik – Kassára kísérjem át. Legyen meggyőződve Felséged, hogy ebben a dologban rejlik e haza megtartásának egész nyitja és legfőbb lehetősége. Bár van Törökországban megbízott emberem, de még mielőtt ő visszatért volna, ma megjött a híre annak, hogy Nándorfehérvár, Zsarnó,* Szalánkemén városokat s Boszniában azt a várat, melyet Újhegynek* neveznek, a török felperzselte.
Amint pedig semmi sem lehet kedvesebb és kellemesebb az életnél, éppúgy minden bizonnyal semmit sem kívánok szívesebben, mint azt, hogy megtörténhessék végre az életemben Felségeddel való találkozásom, és hogy beszélhessek Felséged színe előtt az ország megtartásával kapcsolatos dolgokról, mindenekelőtt Felséged azon ügyeiről, amelyek akár a mi körülményeink nem ismeréséből, akár egyéb dolog híján, de úgy látom, hogy egészükben nem folynak rendjén, s amelyeket Felséged miatt – kiről tudom, hogy az egész kereszténység ügyében fáradozik –, bármennyire sajnálatos dolog is, de levelezéssel mégsem tudok megoldani. Az én, Felségedhez történő utazásom biztonságáról Felséged nekem írt is, de szóbelileg is üzent, úgyhogy semmi egyébről nem voltam soha jobban meggyőződve – ámbár sokan másként beszéltek rólam Felségednek –, mint Felségednek irántam való azon különleges kegyéről, amelybe egész életem nyugalmát és biztonságát vetettem; mindeddig soha nem is jutott eszembe semmi, ami Felséged kegyétől eltántoríthatott volna; mégsem látok most lehetőséget az utazásra, minthogy az a megszámlálhatatlan gond, ami e föld megtartása érdekében fogva tart, még azt sem teszi lehetővé, hogy egyik várból a másikba átmehessek; de az is igaz, hogy ha a török észrevenné, hogy elutaztam Felségedhez – amit titkolni semmiképpen sem lehetne –, soha jobb alkalmat még felkínálni sem lehetne neki arra, hogy megtámadja az országot. Egyébként, ha Felséged bölcsessége találna valami olyan módot, amiről úgy látja, hogy találkozásunk az ország kára nélkül lehetővé válik, akkor azt fogom tenni, amit Felséged az ország és saját ügye érdekében hasznosnak ítél.
Ámbátor már korábban is esedeztem Felségednek Vác és Pécsvárad váraival kapcsolatban, hogy tudniillik azokat vegye saját kezébe, most mégis újra kérem Felségedet, hogy Pécsváradot vagy Verbőczy Imrének, vagy a pécsi püspöknek adassa vissza, még mielőtt a török azt elragadja; ugyanis e vár átadására már a [török] császár levelével is figyelmeztettek, s csak azzal az egyetlen érvvel utasítottam őket vissza, hogy a császár megérkezését várom, mert elhatároztam, hogy a várat csakis a császár kezébe adom át.* Ezt a várat ugyanis, amely tőlem olyan messzire esik, s amelyhez a török kezén levő területen át visz az út, nehéz is, de lehetetlen is megvédeni; ha pedig a török azt elfoglalja, Pécs nem tarthatja magát sokáig, s emellett Vác elvesztése is kétségkívül igen nagy csapást jelentene Magyarország felvidéki részei számára. Kérem tehát, hogy mind a váci, mind a pécsváradi várról – melyeket eddig saját költségemen tartottam meg – gondoskodjék Felséged, hogy a török rablómarka azokat el ne ragadja. Írtam egyébként a legszentebb és katolikus császári Felségnek is arról a háborús lehetőségről, amelyről előzőleg már Felségedet is tudósítottam.* Könyörgöm tehát Felségednek, hogy az isteni irgalomra, az egész kereszténység üdvére, az ártatlan gyermekek és özvegyek könnyeire, az öregek mélyről felszakadó sóhajtásaira s a szerencsétlen nép rettegésére tekintettel, méltóztassék ő szent császári Felségét arra buzdítani, ne tűrje azt, hogy ezt az országot, amelyet elődeink vérük bőséges hullatásával őriztek meg, s amelyről mindenki úgy vélekedett, hogy ez az egész kereszténység elővédbástyája, a keresztények legnagyobb kárára, a leggaládabb ellenség kezébe kaparintsa; most ugyanis olyan alkalom kínálkozik Felségtek számára ez ország megvédésére, amelynél sem nagyobb, sem hasznosabb nem is lehet, ezzel az országgal kapcsolatban pedig Felségteknek meg kell fontolniuk azt, hogy ha ezt az alkalmat elmulasztják, az ellenség csak ebből az országból kiindulva, könnyedén meghódíthatja magának az egész keresztény világot. Ezzel szemben, ha Felségtek idejekorán gondjaikba veszik ezt az országot, megígérhetem előre is azt, hogy Isten segítségével négy esztendei időtartam alatt, a háborút tartósan folytatva, mind Konstantinápoly, mind Törökország nagyobbik része Felségtek kezére kerül.
Végül: minthogy nap mint nap felmerülnek olyan ügyek, amelyekről Felségednek azonnal tudnia kell, kérem Felségedet, hogy embereimet mielőbb méltóztassék visszaindítani hozzám, hogy részint Felségednek – előírása szerint – ezzel is szolgálatára lehessek, részint pedig azért, hogy a fontos ügyekről Felségedet tájékoztathassam.
A legjobb és leghatalmasabb Isten őrizze meg Felségedet… stb. Kelt Gyulafehérvárott, az Úr 1543. esztendeje május havának huszonötödik napján.
Mindazt pedig, amit ez a Mihály deák Felségednek az én nevemben mondani fog, méltóztassék Felséged hitelt érdemlőnek elfogadni.
Ugyanazon magas Felségednek
hűséges szolgája, György barát
Kenéz Győző fordítása latinból
Sinkovics, 1. 48–52. Nr. 6.