Sok-sok üdvözletet küldök.
Köszönöm neked, tanítóm, hogy méltónak ítélsz arra, hogy kitüntess leveleiddel, melyekben annyi gyönyörűségem telik, hogy semmi sem lesz számomra ebben az életben kedvesebb és kellemetesebb. Leveleid minden vagyonom, kincsem, legfőbb élvezetem. Mások leveleit, legyenek bár a legközelebbi barátaimé, egyszer átolvasom, azután elteszem, de a tieid olvasásával sehogy sem tudok betelni. Napjában hússzor is előveszem őket, s ahányszor csak kezemben vannak, akár felnyitva, akár összezárva, újra és újra végigcsókolom és szívem legforróbb érzésével ölelem azt, akit ezek a levelek mintegy élő alakként elémbe hoznak. Magam elé képzellek, elgondolom társaságban való nyájasságodat, nagy tekintélyedet, egyedülvaló bölcsességedet, szinte hihetetlen nyugodtságodat és szelídségedet. Ezekkel a gondolatokkal többnyire elűzöm a magányosság unalmát, és enyhítem a fájdalom kínjait, amit a nyomorúságos élet szerez. Már a harmadik leveledet vettem. Én mindenféle utat-módot kihasználok arra, hogy eljuttassam hozzád soraimat. Könyörgök és kérve kérlek, hogy írjál ezután is örökös lekötelezetted leszek ezért a halhatatlan jótéteményedért. Jóllehet egész barátságommal tartozom neked, de ha ezt a jótéteményedet is hozzáteszed előbbeni érdemeidhez, s jelesen megöregbíted irántam való szeretetedet, semmi sem férkőzhet többé erős barátságunk szoros kötelékei közé. Ahogy Cicerónk mondja: emberi dolog, hogy akinek sokkal tartozol, annak akarsz a legtöbbet adni.
Biztatsz, hogy mérsékeljem a fájdalmat, melyet Magyarország szolgaságának és nyomorúságának szemlélése okoz. Én valóban törekszem is erre, de a nyomorúságok, melyekről naponta hírt kapok, fölülmúlják a bölcsességet és a józanságot. A törökök napról napra jobban előretörnek és kiterjesztik birodalmuk határait. Ami a jámbor lelkeket leginkább megindítja, az az, hogy úgy tűnik, mintha Krisztus vallása meghátrálna Mahomet előtt, s ettől a gondolattól megbolondulva sokan megtagadják a hitüket és körülmetélkednek. Sokszor látunk keresztény vértől ázni magyar mezőket. Bár a magyar király elküldte békekötés végett követeit Konstantinápolyba a törökök császárához,* az ellenség mégis tűzzel és vassal pusztítja a vidéket, amelyet azelőtt még soha nem igáztak le. Ahogy hitvese kérleli Meleagroszt Homérosznál:
„férfiak elhullnak, házak mind
lángbaborulnak,
és idegen nép hajtja a gyermekeket meg a nőket.”*
Most november hónapban vesztettük el Somogyban Dombót, Döbrőközt, Simontornyát, Tamásit, Ozorát, bár jól megerősített várak voltak. Simontornyán háromszáz régi, tanult vitéz őrizte a várat, akiket a török naponta zaklatott, hogy adják fel az erődítményt, s uralkodójuk szavával ígérték, hogy lehetőséget adnak arra, hogy minden marhájukkal, cselédükkel szabadon eltávozhatnak, ahová csak akarnak. A kapitány, amint látta, hogy a várat tovább már nem lehetséges tartani, övéit buzdítva nagy beszédet tartott vitézeinek, s felhozta az ellenség számos hitszegését. Elmondta, hogy a keresztény hit azt követeli, hogy álljanak helyt és haljanak becsületes halált Krisztus dicsőségéért, és nem azt, hogy a várat feladva vagy örök gyalázatban éljenek, vagy pedig esztelen barmok módjára kaszaboltassanak le. Mihelyt látta, hogy vitézei eléggé megerősítették szívüket, néhányukat visszatartván magánál, kibocsátotta őket a várból, remélve, hogy szétszórják a török tábort, vagy legalább váratlan félelemkeltéssel megzavarják az ellenséget, s felszabadítják a várat az ostromtól. A vitézek bátran küzdöttek addig, míg kifáradva az ellenség folytonos öldöklésétől és a köréjük özönlő sokaságtól mind egy szálig lekaszaboltattak. Ebben a győzelemben elbizakodva a törökök késedelem nélkül a várra támadtak. A kapitány reményét vesztve kinyittatta a kapukat, és olyan rohammal tört elő, hogy ahol csak megfordult, az ellenség úgy kerülte, mint a villámot, s így a szembenállókat levágva, a törökök derékhadát áttörte, és sértetlenül. távozott.
Jóságos Isten, néha micsoda hatalmas tanult vitéz tartja fönt fejedelmeinket! De a δημιβοροι, βασιληεσ [népfaló királyok] túlságosan buzgók az ártatlanok vére ontásában és az alávetettek kifosztásában. Nem tudom száraz szemmel nézni hazánk romlását, de mert a veszedelmes bajokból kigyógyítani nem vagyok képes, csak temetésén síratom gyászos panaszkodással. Ekkora fájdalomból csak egy menekvésem van, s ezt a történelem és a Szentírás tanítja. Ide menekülök, ebben a révben nyugszom meg végül. Látom, hogy a birodalmak körforgását Isten rendelte. Tudom, hogy megígértetett az Egyház örökkévalósága, de mégsem úgy, hogy mindnyájan teljesen elpuhuljunk, vagy a gyönyörűségekben tobzódjunk, vagy pedig az aranykorban reménykedjünk. Az egyház megőriztetett és megoltalmaztatott akkor is, amikor a babiloni fogságban sínylődött. Tudom, hogy a világi uralom veszendő és mulandó, egyedül Krisztus uralma örökkévaló. Erre gondolok, ezzel vigasztalom magamat, ahogyan bölcsen te is erre intesz. Látom, hogy Krisztus erősen uralkodik ellenségei közepette is. Ugyanis ahogy írod, úgy véled, hogy a keresztények szolgasága nem kisebb Németalföldön, mint a török alatt: a törökök hatalma alatt mindenütt szabadon lehet prédikálni az evangéliumot, Isten legnagyobb jótéteményének mondod, hogy megengedte, hogy ezeket a földeket barbárok igázzák le. Még ha a test szolgál is, bizton árad az evangélium tiszta fénye, és a léleknek nagy szabadsága vagyon, amit királyaink, ha hatalmukban állna, sereggel és fegyverrel igáznának le. Abádi Benedek, e jó életű és kiváltképpen tudós férfiú (aki egy éve Szegeden, a Tisza melletti gazdag és hatalmas városban ordináltatott), az iskolában is, a templomban is a basa oly nagy jóakaratából tanít. Épp hogy a minap is ez a basa egy hitvitán elhallgattatta a szerzeteseket, udvari bolondoknak nevezte őket, és fenyegetőzött, hogy rövid időn belül kivetteti őket a városból. Ezeket az eseményeket először szóbeszédből hallottam, de nem sokkal később magának Benedeknek a leveléből tudtam meg bizonyosan. Szegedi István, aki egy ideig Wittenbergben serénykedett a jó tudományokban, Cegléd városában prédikál (ez a város Buda alatt nyolc mérföldre van, a törökök hatalmában). [Eszéki Szigeti] Imre, aki a minap tért haza, egyenesen túl a dunai Tolnára ment, ahol török őrhely van. Végül is minden tanító, prédikátor és tudós ember elmehet a törökök bírta vidékekre, és taníthat, ahol csak akar, akár iskolában, akár templomban, sehol sem lesz kisebb a tanítók szokásos bére. De én valamicskét azért félek, hogy az ellenség azzal, hogy ekkora szabadságot enged, a népet magához csábítja; s az emberek, mivel szomjasak Isten igéjére, oda áradnak, ahol hallják, hogy azt tisztán és őszintén tanítják. Nem annyira esztelenek, hogy erdőkben és pusztaságokban lakjanak, hogy eltűrjék, hogy azt a földet, amelyet fegyverrel szereztek és vérükkel vettek, telepesek vessék be. Az emberek tömege boldog, αλλα τρισμεγιστοσ παυλοσ χαιρει, ειτε προφασει, ειτε αληθεια, Χριστοσ καταγγελεται [ama háromszornagy pedig örül, ha akár profán, akár igazsággal, de Krisztust hirdetik]. Ezt a gyanúmat gyengíti az, hogy magában Törökországban is sokan hirdetik Krisztust. Franciscus Picus, egy szegedi magyar, hol Galateában, hol Konstantinápolyban tanítja a hivők nagy seregét, s vagy a francia követ, vagy más ott szolgáló avagy kereskedő keresztények tartják el. Mikor Mailáth István erdélyi vajda – mint egy második Manasses – Török Bálinttal együtt volt lebéklyózott fogoly a konstantinápolyi börtönben, fogolytársától naponta hallotta az igaz evangéliumi szent beszédeket, s a minap írta feleségének, hogy ez a legkeresztényibb vallás, és arra kérte Isten dicsőségéért, engedélyezze, hogy birtokain megreformálják az egyházat.
Erdély ezen a nyáron Isten jóakaratából csendes volt, és jóllehet sok évig sújtották a háborúk, most végre fellélegzett és újra virágozni kezd. Mindenütt szerte új épületek emelkednek, jó a gabonatermés, és minden élelem bőségesen termett. Bő volt a termés a legnemesebb borokból. De ahogy Demades mondotta, Nagy Sándor birodalma halála után hasonlatossá vált a küklopszhoz, akinek Odüsszeusz elvette a szemevilágát: mi is elvesztettük szemünket és fejünket. A Barát [Fráter György] a törökkel tart, minden tanácsülésen jelen vannak a török követek, semmit sem lehet elhatározni anélkül, hogy az ellenség előzőleg tudomást ne szerezzen róla, mivel a királynő [Izabella] és a Barát udvarában azonnal új követek teremnek, akik, bárhová mennek is, követik őket, azt remélvén, hogy nagy ajándékokkal tisztelik meg őket, s jóllehet nem méltók azokra, a királynő és a Barát akarata ellenére is kicsalják belőlük. A királynő lengyel udvartartásával együtt éjjel és nappal dorbézol, s a lakomáktól szabadon maradt minden idejét az őt köszöntőknek szenteli. Most éppen állapotos, még ha gondosan takarja és titkolja is.
Ami nagy vigaszomra szolgál: egész Erdélyben tisztelik és hiszik Krisztust, hirdetik a mennyei tanítást, kivéve a Székelyföld kis részét és Gyulafehérvárt, ahol a kanonoki testület tartózkodik, akik között a királynő is ügyködik.
Szülei és rokonai figyelmembe ajánlották Daniel Copergert, egy szebeni tisztes házból született ifjút, akinek apja, Wolfgang Coperger, az evangéliumot mindenkinél jobban tiszteli és védelmezi. Igen kérlek, legkedvesebb tanítóm, hogy ismert jóakaratoddal viselj gondot rá. Rendelj mellé egy magántanítót, akinek vezetésével megtanulhatja a grammatikát és a tudományok alapjait. Az ifjú majd a költségekre kapott pénzt teelőtted átadja tanítójának. Hetvenhárom magyar aranyforint van nála, amiből három évig a tisztes tudományoknak szentelheti magát. Mexner Józsefet is figyelmedbe ajánlom, aki a jeles Verner György feleségének bátyjáról való unokája; igen kérlek, hogy irántam való jóakaratod szerint rendelj mellé is magántanítót, és viselj gondot rá.
Én, ahogy azelőtt elhatároztam, hogy hozzátok annak idején visszatérek, bármennyire is kedvem volna rá, nem tudom megtenni. Révay Ferencnek, a magyar nádor helyettesének fiait viszem ki Itáliába tanulni, azzal a feltétellel, hogy két évnél hamarabb ne térjek haza Itáliából, és szabadságomban áll, hogy élelmet és tisztes öltözetet, valamint évente hatvan forintot kapjak.* Mihelyt Isten jóvoltából Itáliából visszatérek, elhatároztam, hogy helyhez kötött életet fogok élni, mert a vándorlást, mint túlságosan szomorú kimenetelű életet, már megutáltam. Ezért könyörgök, hogy ne hagyj tanácsaid nélkül. Bármit is tudsz dolgaimra nézve tanácsolni, írd meg hamarosan. Április hónapban Bécsben leszek. Ezenkívül, legkedvesebb tanítóm, kérlek, írj feleletet, s bármiféle levelet írsz is, Vitus Theodoricus kényelmesen elhozattatja számomra. Elhatároztam, hogy az orvostudományra adom fejemet, s ha ennek tanulásához bármilyen rövid kis útmutatást is adsz, kedves dolgot cselekszel velem.
A török császár kétségkívül bevon a nyár elején seregével, ebben az évben Magyarországon száll meg.
Isten veled! Feleségednek, minden becsülésemmel tisztelt úrnőmnek add át üdvözletemet. Eperjesen, 1546. évben,* éppen Krisztus születése napján.
Várom Lycurgus beszédeit.
Sigismundus Gelous
Uray Piroska fordítása latinból
Bauch, TT 1885. 524–528. Nr. 6.