Üdvözöllek. Nem állt szándékomban, hogy írjak neked, de eszembe jutott leveled. Úgy hitted, hogy még a múlt júniusban utánunk jössz. Ennélfogva meghagytam, hogy helyzetemről doktor Laurence Humfrey útján értesülj. Ez azonban így nem lehetett számodra kielégítő. Ráadásul csaknem ugyanazokkal a szavakkal is írok neked, mivel mostanában nem érek rá újakon törni a fejem és συνονυμιξειν [rokon értelmű szavakat keresni].
Június 11-én végre-valahára végérvényesen felszedtük Angliában a horgonyt, Plymouthnál hagyva el a kikötőt és a szárazföldet. Öt hajóból állt a flotta. A legnagyobb, melyet az admirális [Humphrey Gilbert] fivére* vezetett, nem tudni, mi okból, rögtön a harmadik napon elhúzott előlünk. Mi többiek július 23-ig végig együtt hajóztunk, ekkor azonban mindannyian más irányt vettünk, mivel hatalmas felhők takarták el a láthatárt. Mi magunk részéről augusztus 1-én pillantottuk meg először a földet, körülbelül az 50. foknál, miután néhány nappal azelőtt a 41. fokon túl lejjebb mentünk, reménykedve a déli szelekben, ezek azonban sosem fújtak nekünk a maguk idején. Az a sziget volt az, amelyet a tieid Pingvinnek neveznek az ilyen nevű madarak sokasága miatt. Mi azonban sem madarakat nem láttunk, sem a szigeten nem kötöttünk ki, minthogy a szelek máshová szólítottak. Máskülönben valamennyien ugyanarra a helyre gyűltünk össze, valamivel a kikötő előtt, ahol közös tanácskozásra Isten nagy kegyelméből és a mi örömünkre, mindenkinek meg kellett jelennie (két órán belül).
A hely Newfoundlandon, a 47. és 48. fok között fekszik, Szent Jánosnak hívják.* Maga az admirális kissé csüggedten tartotta a gyűlést az emberek nagy száma és hajója szűk volta miatt, és mert már két, vérhasi fájdalmaktól gyötört embert elveszített. A többiek felől jó reménységben vagyunk. Valamilyen baleset következtében két ember a mieink közül is vízbe fulladt (én ugyanis Maurice Browne-hoz, egy igazán nemes ifjúhoz csatlakoztam).* A többiek egészségesek és igen jó erőben vannak. Én magam sosem voltam még egészségesebb.
Augusztus 3-án kötöttünk ki ezen a helyen, 5-én pedig maga az admirális vette saját és Anglia országa birtokába és hatalmába ezeket a vidékeket, miután bizonyos törvényeket bocsátott ki a vallás és az Anglia királynője [I. Erzsébet] iránti engedelmesség ügyében. Ez idő alatt egy kicsit megerősödtünk, jobb kedvűek és frissebbek lettünk. Utunk hosszúsága bizonyára meggyőzött arról, milyen szelekkel haladtunk, és mennyire fáradtak lehettünk, hogy ezután már semmi sem hiányozhatott. Az angolokon kívül húsz portugál és spanyol hajóval együtt értük el ezt a pontot. Minthogy pedig ezek kisebbek nálunk, nem tudják elviselni, hogy éhezzünk. Az angolok, jóllehet erősek és felőlünk biztonságban vannak, teljes engedelemmel és emberséggel tartják szem előtt királyi oklevelünk tekintélyét.*
Most kell mesélnem a szokásokról, a tájakról és a népekről. De miről meséljek, Hakluytom, ha az elhagyatottságon kívül semmit sem látok? Kifogyhatatlan bőségben van hal: ez a később ide jövők számára nagy nyereség. Alig ér feneket a horog, már rá is kap valamilyen jókora hal. A föld körös-körül erdős és hegyes. A fák túlnyomó része fenyő: ezek részint már elöregedtek, részint most nőnek. Sok közülük elöregedvén ledőlt, és akadályozza a földet kutató tekintetet és a gyaloglók útját, hogy sehol sem lehet előre nyomulni. Valamennyi növény magas, de ritka a mieinktől elütő. Úgy tűnik, hogy a természet gabona termesztésére is törekszik. Rozshoz hasonló fűszálakat és kalászokat fedeztem ugyanis föl. Úgy látom, hogy műveléssel és vetéssel könnyen emberi használatra lehet szoktatni. Az erdőkben szamócabokrok, vagy inkább faként terebélyesedő, mézédes szamócafák vannak.* A sátrak körül folyton medvék jelennek meg, ezeket elejtik, ám fehérek és – ahogy szőrméjük alapján összehasonlíthattam – kisebbek a mieinknél. Bizonytalan, hogy miféle nép van ezen a tájon. Senkit sem láttunk, aki tanúsíthatta volna. (De vajon ki is láthatna, kérlek, amikor nem lehet messzire behatolni?) Épp ennyire nem tudjuk, van-e érc a hegyek mélyén. Az ok ugyanaz, jóllehet kinézetük alapján rejtőznek ércek bennük.
Javasoltam az admirálisnak, hogy égessük fel az erdőket, hogy ezzel terünk nyíljék a vidék megtekintésére. Tetszett neki a terv, feltéve, ha úgy látja, hogy nem üt ki balul. Érdemes férfiak bizonygatták ugyanis, hogy amikor egyszer (nem tudom, hogy melyik állomáson) ez történt, teljes hét esztendeig nem fogtak halat, mivel megkeseredett a tengervíz a terpentintől, ami a fák elhamvadása után a patakok vizével beléfolyt.*
A levegő az évnek ebben a szakában oly forró, hogy ha nem forgatnák állandóan a halakat, amelyeket a napon szárítanak, nem lehetne megvédeni őket a megperzselődéstől. Hogy a tél mennyire hideg, arról a tenger közepén lévő hatalmas jéghegyek győztek meg bennünket. Társaink számoltak be arról, hogy május havában teljes tizenhat napon át néha oly hatalmas jégtáblák között vesztegeltek, hogy a szigetek tizenhat láb magasak voltak.* Amikor ezeknek a nap felé eső oldala megolvadt, bizonyos ingadozás az egész jéghegyet úgy megforgatta, hogy ami azelőtt felül volt, az most, a jelenlévők nagy veszedelmére, lefordult, amint hihető is. A szárazföldi levegő közepes tisztaságú, kelet felé a tenger fölött folytonos a felhőzet. A Bank körül pedig a tengeren (így hívják azt a helyet, ahol a parttól negyven mérföldre elérhető a tengerfenék és halászni kezdenek) nincs szinte nap eső nélkül. Ha ezen a részen elvégeztük szükséges tennivalóinkat, (Isten segedelmével) délnek haladunk előre, napról napra annál több reményt táplálva, minél több dolgot számlálnak elő azon tájakról, ahová igyekszünk.
Ennyit a mi dolgainkról. Szeretnék rólatok tudni, de félek, hogy hiába. Mindenekelőtt azonban igen-igen óhajtanék tudni arról, hogy Untonom miként viseli távollétemet. Számítson készséges odaadásomra és szolgálatomra, ameddig csak élek. Máskülönben pedig igazán remélem, hogy expedíciónk tervének hasznára válik.* Most még hátravan, hogy hívednek higgy, sőt annyira annak, hogy nálam senkinek se jobban! Istennek fia segítse addig is küzdelmeinket, míg te is részt tudsz venni bennük! Isten veled, legdrágább, legkedvesebb, legjelesebb Hakluytom; és szeress bennünket!
Newfoundlandon, Szent János kikötőjénél 1583. augusztus 6-án.
A te Budai Parmenius Istvánod
Téglásy Imre fordítása latinból
Quinn-Cheshire, 168–172.