Dudith Andrásnak, a Császár tanácsosának üdvözletemet küldöm.
Pironkodásra késztetsz, jeles férfiú, emberségeddel. Te magad írsz, te magad szólítasz: és olyan dolgokat kínálsz és ajánlasz, amilyeneket csaknem szemtelenség lenne ilyen férfitól remélni is. Én téged, Dudithom, már régóta ismerlek. Jóllehet sok vidék és hegység van közöttünk, mégis eljutott ide neved és emberséged híre. Bár úgy kedvelnének és méltányolnának engem a derék emberek, mint én téged már régóta, bár csak valami hallgatag megérzéssel. Mert hogyan is adatott volna alkalom ezek feltárására? Hogy te megteremtetted ezt, és mintegy elegyengetted a jóakarat és a szeretet útját, igen örülök. Sohasem fogsz azonban legyőzni ennek a barátságnak a teljesítésében és az irántad való hűségemben.
Dicséred könyvecskéimet és az Állhatatosságról írt művemet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szavaid nekem nem kedvesek: nem azért, mintha a dicséret túlságosan megejtene és csiklandana, hanem mert ilyen embertől jön. Így ez további művekre is sarkall, amelyre, bevallom, némelyek véleménye és akadékoskodása késztetett. Mert egészségi állapotom (köszönöm a kegyes Istennek) semennyire sem akadályoz: azt a panaszt, amelyet az Állhatatosságról írt könyvembe beleszőttem, néhány évvel ezelőtt, betegségem idején írtam.
Kiadtuk az Amphiteatrumról szóló könyvünket, ezt most küldöm neked, de nem ajándék gyanánt, hanem mintegy friss barátságunk foglalójaként. Hátravan még a Saturnaliának néhány könyve, amelyeket már rendszereztem, sőt teljesen be is fejeztem azon az utolsó csiszolgatáson kívül, amit elvárnak a megítélői.* De erre nem egykönnyen szánom rá magamat, mert egyrészt kötelezettségeim, másrészt az említett csatározások foglalnak el: melyek ellen habár bátor szívvel állunk ki, mégis gyakran elvonják a lelket az ilyen jellegű gondolatoktól, s maguk felé fordítják a figyelmet.
Te, barátom, ajánlatoddal orvosságot nyújtasz nekem. (Tudom egyébként, hogy kiről beszélsz, akinél lakhatnék: és csókoltatom.) De sok minden áll útjában ennek. Családom, feleségem (gyermekeim nincsenek), nővérem kicsiny gyermekei, akiknek gyámja vagyok, sőt, mióta nővérem meghalt, szinte apjuk; de testem sem elég erős hosszú utazásra, bár eddig még ép és viruló korban levő vagyok. Így hát nem tervezem, hogy elköltözzek ebből a hazából, hacsak valami nagyobb erő nem. kényszerít rá, s bizony nemegyszer úgy tűnik, hogy ettől kell félnünk ennyire hosszan tartó viharban. Máskülönben jól tartanak a hollandok, tisztességes fizetséggel.
Nicasius Ellebodiust látásból nem ismerem, annál jobban nevéről: már azóta, hogy Rómában dolgoztam Granuellanus kardinálisnál pár hónappal az ő eltávozása után. Ő ekkor már Páduában volt: és úgy emlékszem, valamikor írtam neki a kardinális nevében és parancsára. Szeretném tudni, vajon él-e; és mivel foglalatoskodik. Ugyancsak szeretnék hallani Michael Brutusról: azt tudom kiadott leveleiből, hogy barátod, s ugyanezt látom abból az előszóból, amely a te Üstökösökről való művedben található.* (Ezt a könyvet egykor mohón és nagy haszonnal forgattam.) XX matematikusról írtam egyszer Orteliusnak, de valóban nem tudom, hogy igazán a te kedvedre és tetszésedre való ember lenne-e. Ugyanis kizárólag csak matematikus, minden más tudomány ismerete nélkül, különösen ami a nyelveket illeti. Végül is olyan, aki inkább μηχαραποιοι [segédeszközként működik], mintsem hogy θεωρητικοι [teoretikus] lenne. Add hozzá még azt is, hogy nehezen mozdíthatnánk ki arról a helyről, ahol tudományának becsületet és hasznot szerez. Ha valaki másról tudomást szerzek, nem tartom nehéznek jelenteni neked.
Donellus jogtanácsos viszontüdvözöl téged: teljesen hiába próbálták őt tőlünk Nürnbergbe, az altdorfi Akadémiára csábítani. Marad tehát, és mindaddig itt fog maradni, ameddig az iskola. Barátságodba ajánlja magát Dousánk is, s ugyanúgy Plantinus is, aki jelenleg nálunk dolgozik, és véletlenségből éppen akkor jött hozzám, amikor ezt a levelet írtam. Isten veled, kiváló nemes barátom!
Lugdunum Batavorum, otthon, 1584.
Szívemből üdvözlöm Monavius urat, ha ott van.
Uray Piroska fordítása latinból
Lipsius, 1627. 106–107. Nr. 92.