Berges Illés, királyi történetírónak.
Nagy gyönyörűséggel töltött el Excellenciád levelének látása, melyet átadtak nekem, mert látom, hogy semmiféle változás nem történt irántam tanúsított kegyében és szeretetében, melyet eddig minden romlás és hiány nélkül őszintének és tisztának éreztem. Habár Kegyelmed eme kegyes és növekvő érzésében az én szolgálataim mindeddig szinte semmi szerepet nem játszhattak, tudom azt, hogy igyekezetem sohasem szűnt meg bennem, hogy Kegyelmed érdemeinek irántam számtalanszor tanúsított kiválóságát olykor hozzá nem méltó hálával viszonozzam, aminek, remélem, bizonyítékát is adom majd, ha pályámat itt megfutván az én igyekezetem célját elérem. Amiket pedig ebben az én gyötrelmes és veszedelmes tráciai vándorlásomban tapasztaltam,* inkább szóval mint írásban szeretném elmondani, talán egyedül annak a dolognak örülve, hogy azt a mindenható Istennek támogatását és jóságát, melytől sohasem voltam megfosztva, itt is annyira tapasztaltam, hogy megnyervén magamnak a török udvar legfőbb kormányzóinak kegyeit, vezetőjévé és kormányzójává lettem még az ellenszegülők és ellenállók eszének is a legnehezebb dolgokban annyira, hogy ezek sem vetették meg, hogy dicséretem szerzőivé legyenek, és a nekem juttatott tisztességben egymás között szinte versengeni látszottak. Nekem mégis mindenekfölött az volt a legkedvesebb, hogy arról a dögvészes vidékről (mely betegségtől többen elpusztultak a mieink közül is) egészségesen idejutva remélhetem, hogy minden engem szerető embert, mint téged is, drága barátom, és – mondhatnám – életem díszét, közeljövőben megláthatom és üdvözölhetem. Ezzel az én legfőbb vágyammal végzem hozzád intézett írásomat.
Üdv. Buda 1609. máj. 26.
Eckhardt Sándor fordítása latinból
Eckhardt, 1955. 295–296. Nr. 44. S. k. másolat.