Nemzetes Uram, Egyetlen Barátom!
Viszonzom üdvözletedet és magam is megismétlem szavaidat, melyeket szerető jókívánságokkal telve küldtél nekem: őrizzenek meg az istenek és fizessenek meg Neked, Kedves Barátom, Uram!* Nekem (hogy röviden szóljak) sikerült eljutnom Corinthusba [itt: Bécs]. Láttam az új királyt [I. Lipótot], az új udvart, az új minisztereket, tehát mindent, ami első tekintetre újnak látszik, de az, aki a király bölcsessége szerint jobban a dolgok mélyére néz, az látja, hogy bizony semmi sem új a nap alatt. Mások ugyan az emberek, mások a nevek, más a dolgok köntöse, de a szokás ugyanaz maradt. Ugyanaz a békevágy még szégyen árán is, sőt a tétlenségnek, hogy úgy mondjam, ugyanaz a bálványozása maradt meg. Okos ember könnyen észreveheti ezt. Bárcsak nagyszerű királyunknak – amint ehhez illő testében hősi lelke van és, úgy látszik, neve is ezt jelképezi – lennének a miniszterei is oroszlánszívűek.* Talán nem panaszkodnánk most a szerencsétlen Magyarországgal együtt, hogy elveszett az ország karja, Pannónia jobbja, sőt a keresztény országok pajzsa: Erdély. Azt mondtam, elveszett, mert nem sok hiányzik abból, hogy úgy legyen. Földúlt városokat, templomokat látni ott; a fejedelmi méltóság meggyalázva, a két Rákóczi,* apa és fia, letéve, helyükön két árnyékalak: előbb Rhédey, most Barcsay, a nép szolgaságba hurcolva. De ha – Seneca szavai szerint – még mindég nincs a szerencsétlenség legmélyén, aki számba tudja venni nyomorúságait, Erdély bizony a legszerencsétlenebb, mert megszámlálhatatlan csapás érte; és ha van a végtelenben még legutolsó is, akkor az a legutolsó és a legnagyobb, hogy a megmenekülésre semmi reménye. Van, aki akarna segíteni rajta, ha tudna; van, aki tudna, ha akarna;* de olyan, aki akarna is, tudna is, bizony nincsen. Sőt még többet mondok: van, aki nem kesereg ezen a romláson, nem gyászol. Aki a hajó farában ül, nem rémül meg a hajó orrában ülőnek elmerülésétől, ha gyűlöli őt. Azt mondja, most már szívesebben pusztul el ő is, csak a másik előzze meg. Van, aki gyönyörködik ebben a tűzvészben; mert melegedhetik mellette. Bizony nem beszélek álmokat, csak paradoxonokat mondok, mert másként nem lehet tollal leírni. Vajon istentelenséggel vádolnának, ha Lucanusszal azt mondanám: oh istenek, amikor ti elhatároztátok, hogy mi elvesszünk, akkor bűnül rójátok föl tévedéseinket. De mivelhogy csak a kis gondok hangosak, a nagyok hallgatnak, én is elnémulok, más tárgyra térek és új lapot kezdek.
Bosszankodjék, lármázzon, kiabáljon csak a szégyen, nem zavarja meg a becsületet. Az igazság az idő leánya, a szégyen a hazugságé. Az Isten vagy véget vet neki, vagy pórázra fogja. Megértem, hogy ez az Isten vesszeje és botja, amellyel bűneimért büntet; mint ilyet tisztelem és megcsókolom. Úgy gyötör engem, mint a magam férge, próbára teszi erőmet és béketűrésemet. Ilyen volt az, amely elpusztította Jónás próféta árnyékot adó növényét.* Állj mellettem, Istenem, és adj nekem hosszú, kitartó türelmet, vess zabolát haragomra, nehogy a Te haragodba essem.
Martianezról semmit sem tudok.* Egyesek azt írják, elhatároztatott, hogy nekem adják. A többiek semmit sem tudnak erről. Így nem aggódom, ha az ellenkező történik is. De mégsem mondok le a magam javáról, hanem csöndben dolgozom, hogy elérjem. Én magam nem tettem róla említést az udvarban és más legcsekélyebb követelésem sem volt, azért elégedetten távoztam onnét. Jobban megbecsültek, mint máskor, meghívtak a titkos tanácskozásokra. A füst megelőzi a tüzet, de az még kérdéses, hogy ez a tűz melegít-e valamikor engem.
Az év a vége felé jár, új hírem nincsen. A svéd abbahagyta Koppenhága ostromát; nem tudni, félelemből-e vagy azért, mert a hollandokkal akar megütközni, akik segítséget hoznak. Erdélyben török sereg van tatárokkal, nem másért, mint hogy ezen a télen át megtartsák, amit szereztek. Tehát azt következtethetjük, hogy nagyobb sereg tér majd vissza, hogy tovább szője a megkezdett szövetet. A nagyvezért fölakasztották Bizáncban, és főpapjuk, a mufti, az ázsiai lázadás lecsendesítésére ment, de azért marad még kutya, hogy fölnyalja Erdély és Magyarország vérét. De lám, nem pirult-e meg az erdélyi tűznél a mi prímásunk, tehát rák lett.* Hallottam, hogy erről suttognak, de még nem nyilvános a dolog. Tőlem ugyan lehet boldog és szerencsés, amíg szilárd sarkpont lesz, amilyen kell az egyház és országunk számára.
Panaszkodom Neked, Nemzetes Uram, testvéremre [Zrínyi Péterre], akit annyira szeretek.
Nem is ír nekem, aki pedig írok neki, azt sem tudja, megvagyok-e. Szidd meg őt, az Isten áldjon meg! Mert bár én sem vagyok szorgalmas levélíró, mégis írok neki gyakran. Elhatároztam, hogy a közelgő karácsonyi ünnepeken Zágrábban leszek. Bárcsak zavartalan elrendezhetném ezt!
Nagyságodnak odaadó barátja.
Comes Nicolaus a Zrin
[Gróf Zrínyi Miklós]
Csapodi Csaba fordítása latinból
Barta – Klaniczay II., 263–264. Eredeti.