Éppen készültem útnak indulni,* mikor megkaptam Legkegyelmesebb Fölséged folyó hó július 3-án kelt levelét. Eszerint arról értesült, hogy én a táborból elmentem Csáktornyára, végül pedig kegyelmesen megparancsolja és fölszólít, hogy mivel küszöbön áll a segélycsapatok egyesítése a bádeni őrgróf* alatt, és a hadműveletek csak most kezdődnek igazán, minél előbb menjek Fölséged táborába, hogy az én jelenlétem folytán a magyar katonaság kitartóbban és lelkesebben várakozzék a táborban. Fölséged levelének elolvasása után tehát elhatároztam, hogy most már mindenképpen maradok. De jól megfontolva a fenti okokat úgy láttam, hogy az a helyzet, amelyet Fölséged föltételez, teljesen megváltozott, és minden haditervünket egészen fölforgatták.
A nagyvezér* ugyanis mindenképpen azon volt, hogy a várat elfoglalása után lerombolja. Ezért ennek a hónapnak 7. napján a bent levő épületeket fölgyújtotta, részben pedig aknákkal fölrobbantotta és – mint a szökevények és foglyok egyhangúlag mondták – maga is azon gondolkozott, hogy két napon belül visszavonul Kanizsára. Ezeknek a híreknek a hallatára gróf Montecuccoli (ámbár előbb azt ígérte nekem, hogy egyesített erőkkel szerencsét próbálunk), anélkül hogy engem megkeresett vagy értesített volna, megváltoztatta a korábbi haditervet, a bádeni őrgrófot Stájerország határára rendelte, a franciákat pedig egy kissé tovább küldte, hogy egyelőre ne legyen kapcsolat a seregek között. Sőt, amikor magának gróf Montecuccolinak tudtára adtam távozásomat, közölte velem, hogy mihelyt a nagyvezér elvonásáról tudomást szerez, ő is rögtön megindul, és hosszabb úton követni fogja. Így és ilyen okból maradt el és hiúsult meg minden remélt hadi vállalkozásunk.
Ami pedig a magyar és horvát katonaságot illeti, lelkesen és elég szép számban gyülekeztek össze. De mikor látták, hogy semmi komoly szándék nincs a hadműveletekre, sem alkalom dicsőség szerzésére, elfogyasztották azt a kevés élelmet, amit magukkal hoztak, és hazamentek. Csak Batthyány [Kristóf] gróf, akinek a katonáit, amennyire tudtam, a magam költségére láttam el kenyérrel, maradt ott az én távozásomig. De mivelhogy a nagyvezér az ő birtokaihoz közeledett, és azok a helyek nyilvánvaló veszedelemben forogtak, ő is kénytelen volt elmenni. Így most semmi más magyar és horvát katonaság nincs a táborban, mint Nádasdy [Ferenc] grófé, ő azonban kijelentette, hogy nem énnekem, hanem Montecuccolinak van alárendelve, és az én utasításomra semmit sem fog tenni. Tehát még egyszer jól megfontolva az előbb említetteket, semmi okot nem találtam, ami a legcsekélyebb mértékben is szükségessé tette volna az én jelenlétemet a táborban. Hiszen sem vállalkozások, sem tervek nem készültek (hacsak nem egyénileg, amelyekről semmit se tudtam). Hogy pedig minden cím, becsület és tisztesség nélkül, egyedül, csak 20–30 emberemmel (mert több nem lehetett, amint alább majd elmondom) kitéve magamat ellenségeim nevetségének, ott maradjak – nem hiszem, hogy Fölséged ezt a szolgálatot kívánná tőlem, és ez lenne kegyes akarata.
Azok az okok pedig, amelyek késztetnek, hogy Fölséged elé járuljak, bizonyára olyanok, hogy ide, a királyi trónushoz kellett menekülnöm, hacsak nem akartam, hogy velem együtt az egész haza és Fölséged tartományai is elpusztuljanak.
De mivelhogy elfoglaltságom és a mindig megújuló akadályok miatt eddig még nem tudtam Fölségednek beszámolni arról, miért maradt abba Kanizsa ostroma, alázatosan kérem Fölségedet, hallgassa meg leghívebb beszámolómat.
Jól tudom, Kegyelmes Uram, hogy szerencsétlenül végződő dolgokat sohasem lehet olyan finom ecsettel lefesteni, hogy ne az legyen a látszat, mintha a mentegetődző volna a hibás, de én nem félek ettől, sőt inkább nagyon örülök, hogy alkalmam van Fölségedet őszintén tájékoztatni ennek az ügynek a lefolyásáról. Semmiképpen nem akarok azoknak a módjára, akik a maguk tévedéseit mentegetik, a balsorsra hivatkozni. Mert nyilvánvaló, hogy jelentéktelen mozzanatok akadályozták meg mindig ennek a helynek az elfoglalását. Nagyobb buzgósággal, harci kedvvel, a szükséges dolgok jobb elrendezésével, helyesebb intézkedésekkel könnyen jobb fordulatot lehetett volna adni a dolgoknak, és mint némelyek mondják, jó szerencsével végezni.
Mindenekelőtt azonban őszintén meg kell mondanom Fölségednek, amit nemcsak sejtek, hanem a legvilágosabb következtetések alapján biztosan állítani is merek, hogy Pucher bajor tábornok kivételével – aki ebben az ostromban is, de minden más hadműveletben is mindig nagy buzgóságot tanúsított – ez alatt az ostrom alatt egyetlenegy magasabb rangú tiszt vagy generális részéről sem tapasztaltam jó szándékot vagy jóakaratot. A többiek mind nyíltan zúgolódtak a korai hadbaszállás, a csekély vagy semmi fizetés, az élelmezés, a takarmány és más jelentéktelenebb okok miatt, pedig ezeket szerény lehetőségeimhez képest mind kiküszöböltem. Nyíltan hirdették ezt a katonák előtt. A magasabb vezetők részéről titkon terjesztett vélemények, azután az ostrommal járó veszedelmek, amelyektől már rég elszoktak, a katonákat elidegenítették az ostrom gondolatától. Úgy folytak az előkészületek, mint valami nagyon kellemetlen hajtóvadászathoz. Valami látszatmunka folyt, de a lelkesedést, akaratot, és ami ebből következik, a buzgó tettrekészséget, egész világ választotta el tőlük. Hohenlohe gróf egész nyíltan megmutatta idegenkedését ettől a nemes vállalkozástól; nemcsak szavaival, hanem késlekedésével és kelletlen érkezésével. Szavait nem ismétlem, eléggé tanúskodnak cselekedetei, ahogyan az ostrom egész ideje alatt viselkedett. Nyíltan megtagadni az ostromban való részvételt mégsem merte egyik tábornok sem.
Amikor tehát a téli hadjáratot szerencsésen befejeztük, és elfoglaltuk Babócsát, Berzencét, Segesdet, fölgyújtottuk az eszéki hidat, körös-körül elpusztítottuk a tartományt, s úgy látszott, itt az alkalom Kanizsa ostromára és a stájerországi határvidék hatvanhárom éves igájának lerázására,* azt gondoltam, kötelességem, hogy alázatos javaslatot tegyek erre.
De hogy röviden elmondjak mindent:
Először is az udvari és hadi tanácsosok közelebbi véleményét akartam hallani, ezért írtam nekik; Wassenhoff* útján közöltem velük az egész hadjárat eredményét, és egyszersmind azt is, hogy itt a jó alkalom Kanizsa megszállására. Kértem őket, hogy ha egyetértenek velem, közvetlenül közöljék véleményüket Fölségeddel és gyorsan készítsék elő a szükségeseket.* Mert Kanizsát okvetlenül még húsvét* előtt kell megostromolni, különben félős, hogy a nagyvezér (aki kétségtelenül minden lehetséges módon igyekszik majd segítségére jönni ennek a várnak, amelytől az egész vidék függ) elűz minket onnan. Hogy tetszett-e nekik ez a jó alkalom, azt Fölségednél senki jobban nem tudja. Hiszen nyomatékosan és lelkesen sürgették az ostromot, és megígértek minden fölszerelést, csak Fölséged méltóztassék elküldeni azt a 13 000 gyalogost, akit a vállalkozás számára kértem. Végre március 18-án Fölséged kegyelmesen elhatározta magát, és megparancsolta, hogy minél előbb kezdődjék meg ez a hadi vállalkozás, amely nemcsak ezeknek a tartományoknak, hanem az egész kereszténységnek is nagy hasznára lesz, és a hadi fölszerelést, amelyet időközben – míg Wassenhoff Regensburgban reményünk ellenére 24 napon keresztül várakozott Fölséged kegyes határozatára* – Grácban előkészítettek, a lehető leggyorsabban szállítsák ide.
Ennek láttára Fölséged udvari és titkos tanácsosai a Regensburgból visszaérkezett Wassenhoffot ideküldték hozzám, és nyomatékosan kértek engem, hogy tűzzem ki az ostrom napját. Megvallom, úgy látszott, hogy már nagyon sok idő elfecsérlődött, de mikor Fölséged leveléből világosan láttam kegyes akaratát és a stájerok lelkesedését, április 8-ra tűztem ki az ostromot. Mikor Fölséged kegyesen jóváhagyta ezt, és a stájerok is helyeselték, megígérve, hogy a szükséges dolgokból semmi sem fog hiányzani, rögtön közöltem ezt a magyarokkal is, és kértem s buzdítottam őket, hogy a kitűzött napon minél nagyobb számban jelenjenek meg. De mikor a Stájerországban tartózkodó németeknek hasonlóképpen megüzentem, egyesek azt felelték, hogy 12-ike előtt nem tudnak ott lenni, mások meg azt, hogy egyáltalán nem tudnak jönni.
A haditanács minden módon próbálta rábeszélni őket, hogy induljanak, de semmit se tudott elérni. Közben a kitűzött napok elmúltak, a magyarok összegyülekeztek, de azután nagy kedvetlenül hazamentek. Így múlt el a hadviselésre legjobb alkalom és már azt hittem, semmi sem lesz a dologból, és nem is bántam volna, mert nyilvánvaló volt, hogy ilyen kis sereggel Kanizsát megostromolni és magunkat a fölmentő sereg ellen – amely kétségtelenül megérkezik, ha már ennyit késtünk – megvédeni nem tudjuk. Ezt akkor alázatosan kijelentettem Fölségednek, és részletesen előadtam az udvari tanácsosoknak, mikor végül mégis csak megérkezett gróf Strozzi, Fölséged altábornagya, magával hozva Holz ezredest mint tüzérparancsnokot és még néhány más tüzértisztet, meg két mérnököt, és láttam, hogy mindent úgy rendeztek el, hogy ha ellenkeztem volna, az lett volna a látszat, hogy egyedül én miattam marad el az ostrom. Mivel pedig még híre sem volt az ellenség gyülekezésének, beleegyeztem, hogy Strozzival, Holzcal és Wassenhoffal megszemléljük Kanizsát.
Április 19-én tehát az összegyülekezett katonasággal Kanizsa alá mentünk. Úgy találtuk, hogy a mocsarak nem olyan szélesek, mint hittük. Végül is ott helyben megfontolva a megfontolandókat, nem találtuk reménytelennek a vár elfoglalását, hacsak az ellenséges fölmentő sereg meg nem akadályoz minket; ez a lehetőség mindig megvolt.
Közben visszaérkezett gróf Hohenlohe is, és elhatároztuk, hogy Grácban találkozunk, de azután, hogy még több időt ne veszítsünk, tanácsosabbnak látszott, hogy, a terv megváltoztatásával, 21-én legyen a tanácskozás. Erre a stájerok báró Galler János Keresztélyt küldték el, aki a tanácsban mindent megfontolva, megbízói nevében fölajánlott és megígért minden szükségeset, amit Wassenhoff és Holz kívántak.
Így tehát közös döntés alapján április 28-ra tűztük ki az ostrom napját, nehogy a sereg továbbra is a szállásokon vesztegeljen, és az egész alkalmat elmulasszuk. Hohenlohe nagyon hűvösen fogadta a dolgot; azt mondta, hogy még mindig várni kellene, addig, amíg a fű meg nem nő. De amikor 27-én az én új váramban [Zrínyi-Újvárban] összejöttünk, azt tapasztaltuk, hogy a fölszerelés még nem érkezett meg, ahogy ígérték. Időközben azonban a csapatok összegyülekeztek, és bár az említett fölszerelés hiányában szívesen lemondtunk volna az ostromról, mégis úgy látszott, a dolgok már annyira jutottak, hogy most már Fölséged fegyverei becsületének kára nélkül nem lehet abbahagyni, annál kevésbé, mert Senkmeier János, az udvari kamara élelmezési biztosa azt állította, hogy az adott ígéret szerint minden megtörtént, és a következő napon meg fog érkezni.
Tehát 28-án, amint elhatároztuk, Kanizsát körülzártuk, és első rohamra kivertük az ellenséget a külvárosból. Azután rögtön kijelöltük a futóárkok és az ütegek helyét. De azután, amíg mi kilenc napon át a tüzérségre és a többi szükséges dologra vártunk, az ellenségnek – amely kezdetben annyira megzavarodott, hogy azt sem tudta, mihez fogjon – a fenyegető veszedelem fölnyitotta a szemét: a harmadik napon ugyanis kezdte földsáncokkal körülvenni a helyet; ezt korábban elmulasztotta.
A második ok, ami miatt Kanizsát nem foglaltuk el: Nemcsak hogy annyi – mégpedig az ellenség fölmentő seregére való tekintettel legértékesebb – napot elvesztegettünk, hanem hanyagságunkkal még meg is erősítettük a fölkészületlen várost. Ehhez a bajhoz még egy másik is járt, mégpedig az, hogy az ostromban fontos szerepet szántunk a tüzérségnek és azért elhatároztuk, hogy addig be nem vetjük, amíg minden ágyú és mozsár* nem lesz abban a helyzetben, hogy egyetlen össztűzzel mintegy lángba boríthassuk a várat, és a tüzet folytonosan szórt gránátokkal és gyújtóbombákkal annyira fölszítsuk, hogy lehetetlen legyen elfojtani. Ez a tűz kétségtelenül annyira megrongálta volna Kanizsát, hogy nem tudott volna sokáig ellenállni. Hohenlohe gróf táborából azonban, ahol volt egy mozsár – nekünk ugyanis egy sem volt –, néhány bombát kilőttek. Mikor az ellenség látta ezt, mindjárt fölismerte a szándékunkat, és gyorsan leszedte a háztetőket, úgyhogy a bombáknak semmi hatásuk sem volt (bár egyébként sem értek semmit, mert vagy a levegőben robbantak föl, vagy nem gyulladtak meg idejében).
A harmadik és fő ok, ami miatt Kanizsát nem vettük be: Ha a gránátok a legjobbak lettek volna is, alig tudtunk volna valamit elérni velük – amint a tapasztalat megmutatta, mikor 2-án megkaptuk a jó gránátokat –, mert hányszor fölgyújtottuk Kanizsát! de a gyúlékony anyagok eltávolítása folytán az ellenség könnyen eloltotta a kis tüzet. Nagy baj volt az is, hogy várakozásunk ellenére és mindnyájunk csodálkozására ágyúink néhány lövés után annyira kiégtek és megrongálódtak, hogy amikor a legnagyobb szükség volt az ágyútűzre, szinte egyáltalán nem tudtuk hasznukat venni. Ez egy időre gátolta cselekvésünket, az ellenségnek pedig bátorságot és alkalmat adott arra, hogy május 21-én (amint már 6-án és 8-án is megtette – mikor a magyarok futóárkokat készítettek –, de akkor sikertelenül), nagy kárunkra, fölgyújthassa ezeket a megközelítő-árkokat.
A negyedik ok: A megígért 13 000 gyalogos katona nem érkezett meg. Kezdetben ugyanis Strozzinak volt 1500 katonája, Spiknek 1200 – a többi ugyanis Radkersburgban és Ferslangfeldben maradt –, Spaarnak 1200, legita* 4000, összesen 7900. Bár ezekhez járt később 900 bajor és végül Munfort ezredes alatt 1700 ember, mégis csak 10 500-an voltak. Ennek folytán a sok őrszolgálatra és munkára nem állt rendelkezésre elég ember, és így nagyon sok olyan dolgot kellett mellőzni, ami – ha kezdettől fogva meglett volna a 13 000 es szám – megkönnyítette volna az ostromot.
Van még nagyon sok más dolog is, ami nagymértékben akadályozott minket, de Fölségednek unalmas lenne mindenről részletes beszámolót olvasni, és csak keserűséget okozna. Ezért, mivel ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni, elhatároztam, hogy legalább a négy fő okot, ami miatt nem foglaltuk el Kanizsát, a legrövidebben föltárom, hogy Fölséged lássa, nem a lehetőség hiányzott, hanem a kért és megígért fölszerelés meg a jóakarat. De még így is Kanizsa olyan állapotba jutott, hogy – amint utólag hallottuk a foglyoktól – ha még öt vagy hat napig ott maradunk, meg kellett volna adnia magát. Azt a bástyát ugyanis, amely a várárkon való átkelésben akadályozhatott volna, az utolsó napokon az új ágyúkkal úgy szétromboltuk, hogy sem ágyúkat, sem embereket nem lehetett benne tovább tartani.
Világos ebből, ha minden egyebet mellőzünk is, milyen nagy kárt okozott az ostrom elhalasztása április 8-ról 28-ra, és hogy még azután is kilenc napig tétlenül vesztegeltünk. A szerencsétleneknek minden rosszul sikerül, és a tévedés tévedést von maga után. Mert mikor először terjedt el a hír a nagyvezér közeledéséről, a tanácsban férfiasan azt határoztuk, hogy inkább meghalunk a sáncainkon, mint hogy félbehagyjuk a megkezdett munkát, csak azt az egyet kértük alázatosan Fölségedtől, méltóztassék segítséget küldeni. De ahogy a vezér közelebb nyomult, megváltoztattuk a határozatot, és annyira siettettük a távozást, hogy sohase fogok fájdalom nélkül gondolni rá. Ellenkeztem, ellenálltam, tiltakoztam, de hiába. Hohenlohe sürgette a dolgot, Strozzi követelte. Mikor az okokat kérdeztem, azt felelték, hogy az ellenségnek 60 000 katonája van, nekünk pedig olyan kevés, hogy nem tudjuk megvédeni sáncainkat. De honnan vették, hogy az ellenség olyan nagyszámú? Wassenhoff ugyanis kétszer nyíltan tiltakozott ez ellen, de nem ért el semmit; talán azért, mert végre-valahára alkalmuk volt, hogy elmenjenek. De nem is volt igaz, mert az ellenségnek akkor nem volt 20 000-nél több embere. És ha Hohenlohe, amint kértem, hozzám átjött volna, könnyen megvédhettük volna a vonalat. De ő semmiképpen nem akarta, hanem azt, hogy mi menjünk át hozzá táborunk hátrahagyásával.
Amit én akartam, hogy őket itt tartsam, arra nem volt hatalmam, és így akarva-nemakarva velük együtt kellett futnom. Sőt még azt sem tudtam elérni, hogy poggyászunkat előreküldve, rendezett állapotban vonjunk. A zűrzavar mindent összekevert és sok mindent elvesztett.
De itt még nem értek véget a téves intézkedések. Mert mikor arról volt szó, hogy most hol üssünk tábort, én mindenképpen azt javasoltam, hogy a gyalogságot helyezzük el a hegyen az én váram előtt. Mert így Kanizsát még mindig bizonyos mértékig megszállva tartottuk volna, Zrínyi-Újvárt és a Murát biztosítjuk, és naponta nagyon jó alkalmunk lett volna, hogy rontsuk az ellenséget. De csak a levegőnek beszéltem. Átkeltünk a Murán, és alacsony, nedves vidéken ütöttünk tábort, a hegyet pedig átengedtük az ellenségnek.
Mikor a nagyvezér észrevette ezt, negyednapon követett minket, és nem messze a vártól, a hegyen tábort ütött. Akkor ismét azt javasoltam Hohenlohénak és Strozzinak, hogy itt a jó alkalom megtámadni az ellenséget, és kértem, támadjunk az éjjel, míg fáradt és táborában zűrzavar van. Félnünk ugyanis semmitől sem kell, mert mindig kényelmesen visszavonhatunk. De hallani sem akartak róla, mintha a legnagyobb esztelenséget ajánlottam volna nekik. Így azután annyira megjött az ellenség bátorsága, hogy kétszáz emberrel át mert kelni a Murán és beásta magát a szigeten. Ezekkel azonban végeztünk. Sőt, ha nem a magam szemével láttam volna, másnak talán el sem hiszem, hogy fényes nappal, talán tizenegy óra tájban 500 török jött, puskalövésnyire kezdte beásni magát, és még aznap védővonalat építettek a hegyen keresztül. Megint követeltem, hogy éjjel űzzük el őket onnan, de hiába.
Így az ellenség napról napra közelebb jött, és minél inkább kértem, hogy zavarjuk meg őket, annál kevésbé történt valami, mert mindent arra az időre halasztottak, hogyha majd gróf Montecuccoli megérkezik. Nagy türelmetlenséggel vártuk tehát, de beleestem a Scyllába, mikor el akartam kerülni a Charybdist.* Mert ő rögtön úgy kezdett intézkedni, hogy könnyen megérthettem, mi a szándéka. Kicserélte a parancsnokot, és magát tette meg a Muraköz és a vár védőjének.
Ellenszegülhettem volna, de azt remélve, hogy Spork altábornagy megérkezte után* valami derekas dolgot próbálunk az ellenség ellenében – miként a tanácsban megígérte –, inkább hallgattam. Csakhogy Spork megérkezte után esze ágában sem volt ilyesmi, hanem azt mondta: a bádeni őrgrófot kell megvárni. Eközben nem tudtam elérni, hogy csak a legkevesebb is történjék a vár védelmére. Sőt mikor egy éjjel kétezer magyart akartam küldeni, a Montecuccolitól kinevezett parancsnok azt válaszolta nekem, hogy kiküldhetem ugyan azokat, de ő a várba nem fogadja be, hacsak nem kap erre vonatkozólag írásbeli parancsot. Mikor ezt meg hallottam, már tudtam, mik a tervei, tehát lemondtam erről is.
Közben az ellenség napról napra közeledett, a mi katonáink a Muraközt pusztították. Templomokat feltörtek, nőket meggyaláztak, de harcolni senki sem harcolt. Sőt ahelyett, hogy védekeztek volna, ellenállás nélkül elvesztek. Hallatlan dolog ez! 50 török pusztán karddal kikergetett az árokból és sáncból 350 németet, és sokat meg is ölt közülük. Csak egyetlenegy ember sütötte el puskáját, kardot egy se rántott. Montecuccoli, úgy látszott, hogy haragszik, sőt azt mondta, példás büntetést szab ki, de ez is csak szó maradt.
De mit fárasszam Fölségedet ezeknek a szégyenletes dolgoknak további részletezésével? Végeredményben ötven török futamította meg összes embereinket az árokból és sáncból, s a várfalakra hágva nemcsak hogy sok németet leöltek, hanem annyira megzavarták őket, hogy valamennyien rögtön elhagyták állásaikat és rendetlen futásban menekültek a híd felé. A törökök pedig, éppen azon a kis kapun keresztül, amelyet a félelmükben a sáncból menekülők nyitva hagytak, bementek, és aki még a várban volt, nyomorultul fölkoncolták.
Kérem Legszentebb Fölségedet, gondolja meg, megvolt-e gróf Montecuccoliban a jó szándék, hogy megvédje a várat, amikor tudtomon kívül már mindent úgy készített elő, hogy a sáncokat és bástyákat aláaknázva az ellenséges támadás első jelére levegőbe röpíthesse a várat; amint föl is robbantották a bástyákat, mielőtt valaki megpróbált volna fölhágni rájuk. A parancsnok egy nappal a vár elfoglalása előtt – kétségtelenül Montecuccoli gróf parancsára – azt is elrendelte, hogy az a száz katonám, aki a várban volt, kivonuljon onnan, mert azt mondta, elegen vannak a németek. Sőt mikor utolsó éjjel gróf Batthyány azt kérte, engedje be a várba kétszáz katonáját, kérését nem teljesítette. Talán attól féltek, hogy tovább védték volna a várat, mint kívánatos volt. Az elmúlt esztendőben mindössze 120 német és 150 magyar három teljesen váratlan és nagyon heves támadás ellen védte meg a várat, és nagy veszteséget okozott az ellenségnek.* Most pedig 1900 katona és egy egész hatalmas hadsereg szégyenletes módon elvesztette a várat.
Bizony szép segítség! mely elvette váramat, elpusztította a Muraközt, elűzte és megölte a jobbágyokat. Nagy dolgok ezek az én számomra, de mégsem fáj nekem annyira, mint az, hogy az én katonáimat, akik annyi éven keresztül nemcsak a Muraközt, hanem Fölséged országát, Stájerországot is védték, otthonukból kiűzték, és arra kényszerítették, hogy feleségükkel és gyermekeikkel együtt elmeneküljenek. Arról nem is beszélek, hogy foltot ejtettek ezzel Fölséged fegyvereinek becsületén.
Ezek azok az okok, Kegyelmes Uram, amelyek arra kényszerítettek, hogy Fölségedhez siessek, hogy megtudjam, mit tegyek most már? Birtokaim földúlva, jobbágyaim szétszórva, magam katonáimtól megfosztva az elpusztított, néptelen, az ellenség előtt nyitva álló Muraközben. Negyven éve védtem mostanáig, a magam és enyéimnek sok verejtékével és vérével az ottománok óriási hatalmával szemben. Most ott mentem tönkre, ahonnan segítséget kellett volna remélnem, amibe minden bizalmamat és reménységemet helyeztem. És ami a legnagyobb fájdalmam: hogy sem Fölségedet nem szolgálhattam, sem a kereszténységnek nem használtam vele. Most ezzel az egy szál karddal oldalamon várom Fölséged parancsait.
Kelt Bécsben, 1664. július 17-én.
Legszentebb Fölségednek alázatos és örökké hűséges alattvalója
Comes Nicolaus a Zriny
[Gróf Zrínyi Miklós]
Csapodi Csaba fordítása latinból
Csapodi–Klaniczay, 360–373. Nr. 306. Egykorú másolatok.