„… eb a török, kutya a német és ezek
ketten
megemésztenek bennünket”
A harmincéves háború befejeződése után a magyarországi közvélemény azt várta, hogy a Habsburgok a nyugati hadszíntereken felszabadó erőiket most már a török magyarországi uralmának megtörésére fogják fordítani. Ez, mint korábban, amikor erre lehetőség nyílott, most sem következett be. Ezért a XVII. század közepétől kezdve a magyarországi főnemesség politikájában fordulat állt be: még a katolikus főnemesség egy része is (pl. Zrínyi Miklós) többé-kevésbé nyíltan szembefordult az I. Lipót uralkodásától kezdve különösen megerősödő abszolutisztikus tendenciákkal. (A Zrínyivel kapcsolatos eseményeket ld. a IV. fejezetben.) A magyarországi ellenállás nem függetlenedett az Erdélyben különösen Bocskai István óta erős Habsburg-ellenességtől, de azzal teljes mértékben soha nem tudott egyesülni, kezdve Zrinyi elképzeléseitől II. Rákóczi György hadjáratán, a Wesselényi Ferenc-féle összeesküvésen és a bujdosók 1670-es években történt mozgolódásain keresztül Thököly Imre uralmáig.
II. Rákóczi György a lengyelországi uralom megszerzésével kívánta hatalmának alapját biztosítani. 1657 elején előzetes török engedély nélkül 23 000 erdélyi katonájával, moldvai, havasalföldi és kozák segítséggel a lengyelországi svéd támadás idején hadjáratot indított Lengyelország ellen. Serege a svédekkel való egyesülés után egészen Varsóig eljutott, de részben a lengyelek kitérő hadmozdulatai, részben külpolitikai elszigetelődés miatt egyetlen komoly csata nélkül kénytelen volt visszavonni a sikertelenség miatt demoralizált csapataival. Joggal féltette indása előtt diplomáciai tevékenységéről hírt kapva édesanyja, Lorántffy Zsuzsanna (186. sz.) és Zrínyi Miklós (170. sz.). Kemény János parancsnoksága alatt álló főserege 1657. július végén tatár fogságba esett (189., 190., 196. sz.), őt magát pedig novemberben Rhédei Ferenc ellenében a törökök letették a fejedelemségről. Rákóczi ezután többször is kísérletet tett hatalma visszaszerzésére. 1658-ban januártól szeptemberig (191. sz.), majd Barcsai Ákos uralma (193. sz.) után 1659 nyarától egy éven át haláláig ismét fejedelem volt (197., 198. sz.), de ezzel csak a török fokozódó haragját vonta magára és Erdélyre. 1658-tól évről évre török-tatár seregek pusztították végig a fejedelemséget (171. sz.), maga Rákóczi is törökellenes harcban sebesült meg halálosan (205. sz.). A tatár fogságból kiszabadult és 1661 első napján fejedelemmé választott (202., 203. sz.) Kemény János utolsóként próbálta meg Erdélyben megtartani a törökkel szemben viszonylag önálló fejedelemséget (204., 206., 209. sz.), de sikertelenül: 1662 januárjában a nagyszöllősi csatában lelte halálát (174. sz.). A jenői basa még a „nagy ördög”-nek nevezett Kemény fiát is halálosan megfenyegette (210. sz.). A Zrinyi terveiben az egységes Magyarország királyaként szereplő II. Rákóczi György szerencsétlen és meggondolatlan vállalkozása következtében tehát Erdély önállóságát elvesztette, s a törökök által 1661 őszén fejedelemmé tett I. Apafi Mihály (208. sz.) haláláig lényegében már nem avatkozhatott bele a Habsburg-török hatalmi harcba.
1664-ben a magyarországi török háború a szentgotthárdi csatával a Habsburgok számára jelentett győzelmet, akik ezt a vasvári béke megkötésekor Magyarország rovására kihasználatlanul hagyták. Az általános elégedetlenkedés a Wesselényi-féle Habsburg-ellenes összeesküvéshez vezetett (1665–1671 – 220., 226. sz.). A szervezkedő főurak: Wesselényi Ferenc nádor, Lippay György esztergomi érsek, Zrínyi Péter horvát bán (Miklós öccse), Nádasdy Ferenc országbíró és I. Rákóczi Ferenc azonban a szervezkedés célját és módszereit illetően nem tudtak azonos álláspontra helyezkedni. Lippay és Wesselényi halála után Nádasdy, majd Zrínyi ismételten feltárta a szervezkedést a bécsi udvarban, Zrinyi és Rákóczi későbbi fegyveres megmozdulásai pedig nem bontakozhattak ki. A magyar főurak hiába kértek kegyelmet Bécsben, életét csak Rákóczi tudta megváltani négyszázezer forinton; Frangepán Ferencet, Nádasdyt és Zrínyit 1671 áprilisában kivégezték. Az összeesküvésben való részvétellel gyanúsítottakat börtönbüntetéssel és jószágvesztéssel sújtották és a királyi Magyarországon katonai megszállással (227. sz.) támogatott nyílt abszolutizmust vezettek be, felfüggesztve a rendi alkotmányt (229., 233., sz.). Az abszolutizmus különösen erősen volt érezhető vallási téren. 1673–74-ben több száz protestáns prédikátort állítottak a pozsonyi rendkívüli törvényszék elé. A meggyőződésük mellett végsőkig kitartó prédikátorokat gályarabságra hurcolták (232., 235. sz.).
Az erőszak elől menekülő, elbujdosó nemesek, protestáns prédikátorok, végvári katonák 1672 őszétől meginduló Habsburg-ellenes fegyveres harca a később kiszélesedő és II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában csúcsosodó kuruc mozgalom alapja lett. A bujdosók elsősorban az erdélyi fejedelemségtől várhattak segítséget (230., 234., 237., 239., 241. sz.). Vezérük 1673-ig a Wesselényi-összeesküvésben is részes Petrőczy István volt, akit Apafi, megsértése miatt elfogatott és sokáig fogságban tartott. 1674 nyarán rövid ideig Wesselényi Pál volt a bujdosók vezére (231. sz.), majd 1675 áprilisától Teleki Mihály. Teleki, Apafi kancellárja, aki lényegében meghatározója volt a fejedelem politikájának, már kezdettől fogva szoros kapcsolatban állt a bujdosókkal (230. sz.). A mozgalom számára igyekezett nemzetközi (francia és lengyel) segítséget nyerni, amely azonban nem lehetett a harcot eldöntő mértékű (242. sz.). 1678-ig kétségtelenül aktív szerepet játszott a mozgalom előrevitelében, de ellenfele, Thököly Imre politikai szerepének növekedése után a bujdosóktól egyre inkább elhatárolta magát, mindjobban az erdélyi Habsburg-uralom előkészítőjévé válva.
Thököly vezetése alatt a kurucok addigi legnagyobb sikereiket érték el. Thököly 1678-ban a felvidéki városok sorát elfoglalva a Garamig nyomult előre. A katonai sikerek eredményeképpen 1681-ben I. Lipót a soproni országgyűlésen visszaállította a rendi alkotmányt, ismét választottak nádort (a Habsburg-hű Eszterházy Pált, Miklós fiát), a protestánsüldözés is mérséklődött. 1682-ben Thököly mozgalma tovább szélesedett, újabb katonai sikerek nyomán tizenhárom vármegyéből kialakította a felső-magyarországi fejedelemséget. A szultán 1682 augusztusában Thökölyt királynak ismerte el (246. sz.). Néhány hónappal később a Habsburgokkal kötött fegyverszünet értelmében fejedelemsége – Kassa centrummal – az erdélyi határszéltől a Garamig terjedt. Thököly (hasonlóan Bocskaihoz és Bethlenhez) nem koronáztatta meg magát, az athnámé-levél szövegét pedig nem merte nyilvánosságra hozni. Joggal tartott attól, hogy a nyílt török szövetség megoszlást okoz alattvalói körében. Az időközben teljesen legyengült török birodalom vezetői igyekeztek kihasználni Thököly uralmát, és 1683-ban Bécs ellen indítottak támadást. Kara Musztafa seregét Thököly és Apafi is támogatta (248. sz.), de Bécs ostromában nem vettek részt. 1683 szeptemberében a török sereg döntő vereséget szenvedett Lotharingiai Károly és Sobieski János lengyel király felmentő csapataitól. A magyarországi török uralom sorsát ez a vereség pecsételte meg. 1684 elején létrejött az ún. „szent liga”, a Habsburg-birodalom, Lengyelország és Velence szövetsége, amely a pápa, IX. Ince támogatását élvezte s melyhez két évvel később Oroszország is csatlakozott. A mintegy 80 000 főnyi nemzetközi sereg háromhónapos ostrom után, 1686. szeptember 2-án foglalta vissza Budát.
A török sereg visszaszorulásával párhuzamosan szűnt meg Thököly fejedelemsége (1685 ősze). Sokan álltak át seregéből a törökellenes oldalra. A váradi pasa a békekötés reményében fogatta el Thökölyt (1685. október), hibás lépését azonban gyors szabadon bocsátásával próbálta helyrehozni (1685. december). Az elfogatás hírére Kassát átadták, csak Zrínyi Ilona tartotta magát egészen 1688 januárjáig (252., 253. sz.). Innét vitték Thököly feleségét és mostohagyermekeit, a tizenkét éves II. Rákóczi Ferencet és nénjét, Juliannát Bécsbe (255. sz.). 1687 augusztusában a nagyharsányi (ún. második mohácsi) csatában Lotharingiai Károly döntő győzelmet aratott a törökökön, s az év végén – miután Teleki Mihály német grófi birodalmi címet nyert – bevonult Erdélybe. A következő években a liga csapatai mélyen előrenyomultak a Balkán félszigeten és egy időre Belgrádot is elfoglalták.
A törökök Thököly segítségével még egy nagyobb győzelmet arattak Zernyestnél, ahol Teleki Mihály is elesett. Szinte szimbolikus jelentőségű, hogy a felismerhetetlenségig összeroncsolt Telekit az egykori „kuruc király” a csatát követően saját ruhájába öltöztetve szállíttatta el. A zernyesti ütközettel a Habsburg-hatalom kiteljesedését megállítani nem lehetett, Thökölynek is ez volt utolsó nagy erőpróbája. Ugyan győzelme után megválasztották fejedelemnek, de néhány héttel később kiszorult Erdélyből, majd törökországi emigrációba kényszerült. Több mint egy évtized múlva hiába írta II. Rákóczi Ferencnek a szabadságharccal együttérző, még mindig tettrekészségről tanúskodó leveleit (262. sz.), hazájától távol, a kisázsiai Nikomédiában halt meg. Bukásának fő oka az volt, hogy akkor sikerült a török támogatást megnyernie harcának, amikor a szultán magyarországi hatalmának napjai már meg voltak számlálva. A Magyarországot visszafoglalni szándékozó török kísérleteknek az 1697. évi zentai ütközet vetett véget, ahol Savoyai Jenő, a Habsburgok új fővezére mért megsemmisítő csapást a török seregre. Az 1699. január 26-án Karlócán megkötött békével lényegében véget ért a magyarországi török hódoltság. A helyébe lépő Habsburg-uralom ellen négy évvel később II. Rákóczi Ferenc fogott fegyvert.
*
A folyamatos háborúkkal telt évtizedekben minden nehézség ellenére is a magyarországi szellemi életben Európa-szerte korszerű törekvések jelentkeztek, ezek azonban a még befogadásukra éretlen helyzet és a mostoha körülmények következtében szinte csírájukban haltak el. Az új művelődési és kulturális áramlatok hazánkba hívott külföldi tudósok, valamint külföldön tanult magyar diákok közvetítésével jutottak el hozzánk, főleg Erdélyben, Debrecenben meg a Rákóczi-birtokokhoz tartozó Sárospatakon találva táptalajra.
Erdélynek mint művelődési központnak a szerepe még Bethlen Gábor- és I. Rákóczi György korabeli hagyományokon alapult. Az 50-es évek elején még tanított Gyulafehérváron a Bethlen által idehívott, a puritanizmussal rokonszenvező Heinrich Bisterfeld. II. Rákóczi György uralkodása alatt jelentékeny politikai szerephez jutott, s Erdélyt az angol forradalmi kormánnyal igyekezett kapcsolatba hozni. Lorántffy Zsuzsanna puritánus papja, Tolnai Dali János ajánlatára hívta Sárospatakra 1650-ben az európai hírű Comeniust, aki hitt a Rákóczi-háznak a Habsburg-hatalmat megdönteni képes erejében. Négyesztendei sárospataki tanársága tapasztalatai nyomán számos pedagógiai műve született.
A hazai iskolaügy legszenvedélyesebb harcosa a mindössze harmincnégy évet élt Apácai Csere János volt. Bisterfeld gyulafehérvári tanítványa ösztöndíjasként több évet töltött hollandiai egyetemeken, ahol megismerkedett a demokratikus egyházszervezetet sürgető, a protestáns ortodoxia ellen küzdő, Angliából kisugárzó puritanizmus eszméivel. A legnagyobb hatást a kartezianus filozófia (René Descartes tanai) racionalizmusa jelentette számára. Hazai hívásra 1653 augusztusában érkezett Gyulafehérvárra, ahol a gimnáziumi tagozat poétikai osztályában kapott állást. Reformtervei miatt azonban összeütközésbe került tanártársaival, ezért két évvel később II. Rákóczi György elbocsátotta, s csak Bethlen János tanácsúr közbenjárására taníthatott tovább a kolozsvári iskolában, amelyet elkerült a török pusztítás. Apácai filozófiai és pedagógiai művek sora mellett is nagy gondot fordított az iskola fejlesztésére (188., 194., 195. sz.).
Életsorsában sok hasonlóság fűzte Apáczaihoz régi századaink legnagyobb nyomdászát, Tótfalusi Kis Miklóst. Szintén Hollandiában tant 1680-tól, itt sajátította el a nyomdászmesterséget (244. sz.) olyan fokon, hogy Európa csaknem minden részéből, de Európán kívülről is kapott megrendelést (254. sz.). Itthoni indítványozásra, de inkább akadályoztatás (250. sz.), mint segítség közepette nyomtatta ki a Károlyi-biblia új kiadását 1685–86-ban Amszterdamban. Javítási és kiadási elveit Teleki Mihálynak és Tofaeus Mihály püspöknek írt hosszú levelében fejtette ki, mivel azok a Biblia szövegének „illetéktelen” megváltoztatásával vádolták (249. sz.). A külföldön erkölcsi és anyagi megbecsülésnek örvendő Tótfalusi hazatérése (1689) után csak hosszú akadályoztatás nyomán kezdhette meg nyomtatói tevékenységét. Esztétikai és tartalmi igényességét művek sorozatával bizonyította (Comenius tankönyveinek új kiadásai, Pápai Páriz Ferenc művei, Balassi és Rimay istenes énekeinek, Nyéki Vörös Mátyás verseinek új kiadása stb.), nagymértékben hozzájárulva helyesírásunk egységesítéséhez. A folyamatos rágalmazások alól való szabadulás érdekében írta meg latin nyelvű Apológiá-ját (1697), majd magyar nyelvű Mentség-ét (1698), melyek miatt a nagyenyedi református zsinat elé idézték, s nyilvános bocsánatkérésre, valamint a Mentség megsemmisítésére kötelezték (259., 260. sz.). Tótfalusi utolsó éveit betegen is a nyomdászatnak szentelte.
Pápai Páriz Ferenc, Tótfalusi harcostársa (245. sz.) a korabeli művelődési törekvéseknek hasonlóan kiemelkedő képviselője volt. Svájcban szerzett orvosi diplomát, majd Erdélyben a fejedelmi udvar orvosa és a nagyenyedi kollégium tanára lett (233. sz.). Tevékenységével és műveivel Apácainál és Tótfalusinál hangsúlyozottabban világi jellegű életművet hagyott maga után. Pax corporis (A test békéje) című, 1690-ben Kolozsvárott megjelent orvosi könyve, amely műfajában az első magyar nyelvű nyomtatott mű, csaknem száz év alatt hét kiadást ért meg. Dictionarium Latino-Hungaricum (Lőcse, 1708) címen megjelent latin-magyar és magyar-latin szótára, amellett, hogy a Szenci Molnár Albert által megindított és a puritánusok által továbbvitt nyelvművelő törekvések betetőzője, a korabeli nyelvállapot ismeretéhez máig is nélkülözhetetlen nyelvtörténeti kalauz. Ugyancsak jelentős Pápai Páriz egyéb művei mellett további tudományos munkássága, elsősorban latin nyelvű protestáns egyháztörténete (Rudus redivivum – Romlott fal felépítése, Nagyszeben, 1684 – 258. sz.) és címertana (Ars heraldica, Kolozsvár 1694), amelyek a magyar tudománytörténetben az első ilyen jellegű nyomtatott művek.
A korszak tudományosságában fontos helyet foglalnak el a történeti művek. A humanista örökséget fenntartó latin nyelven készült alkotások (Bethlen János és Bethlen Farkas munkái) mellett a magyar nyelvű történetírás addig legjelentősebb műve Szalárdi János Siralmas magyar króniká-ja. A Kemény János bukása után megszerkesztett írás (1662–64) vázlatosan tárgyalja a mohácsi csatát megelőző időktől Bethlen Gábor uralkodásáig terjedő száz év történetét, részletesen pedig az Erdély bukását megelőző néhány évtizedet. Nyomtatásban csak kétszáz évvel később jelenhetett meg (216. sz.).
A történetírástól nem függetleníthető, de nemegyszer szépirodalmi igényű, szubjektív hangú magyar nyelvű emlékirat-irodalom felvirágzásának időszaka a XVII. század második felében kezdődött. E művek írói általában önigazoló és propagandisztikus céllal rajzolták meg koruk eseményeit, mérlegre téve saját szerepüket is. Az emlékirat-írás olyan jelentős alkotásokat hozott létre, mint Kemény János Önéletírás-a vagy Thököly Imre naplói. A korszak memoárirodalmának legjelentősebb terméke a történetíró Bethlen János fiának, Bethlen Miklósnak az Önéletírás-a. Az ifjúkorában Apácai kolozsvári tanítványaként, majd Európa számos országában szerzett igen mély műveltséggel rendelkező Bethlen jelentős politikai szerepet töltött be. A független Erdély létrehozásának szükségességét élete végéig valló kancellárt I. Lipót erdélyi megbízottai 1704-ben letartóztatták, s négyévi szebeni raboskodás után 1708-ban Eszéken keresztül Bécsbe szállították, ahonnan csak élete végén szabadult, de Erdélyt már nem láthatta viszont. Bécsi fogsága alatt (1708 –1710) megírt Önéletírás-ából ugyanaz a szenvedélyes, kritikus és őszinte hang szólal meg, mint leveleiből (221., 238., 264. sz.).
A korabeli politikai eseményekkel szorosan összefonódva jött létre a korszak Zrínyi után legnagyobb költőjének, Gyöngyösi Istvánnak az életműve. Önálló politikai állásfoglalás nélkül állt hol kuruc, hol Habsburg-párti patrónusok szolgálatába. Történeti tárgyú elbeszélő költeményeiben többek között megverselte Erdély 1657–1662 közötti történetét és Kemény János fejedelemségét (Porábul megéledett Phoenix, avagy… Kemény János… emlékezete, 65–1670 között), valamint Thököly küzdelmeinek 1682–83-as időszakát (Thököly Imre és Zrínyi Ilona házassága, 83). A verseiben is tapasztalható túldíszített, hedonisztikus barokk stílus az ő leveleiben éri el tetőpontját (223. sz.).
A korszak költészetében érdekes színfoltot képvisel Petrőczy Kata Szidónia (1664–1708) negyvenöt versből álló költői életműve. Hangvétele alapján költészete a korábbi XVII. századi népszerű szerelmi énekköltéssel rokonítható, különösen kései vallásos költeményein pedig a korabeli pietista (a misztikához vonzódó, befelé forduló) vallásosság érezhető. Rokonsága a Thököly családdal, apja (Petrőczy István) és férje (Pekry Lőrinc) Habsburg-ellenes politikai szerepe miatt ő magának is zaklatott élet jutott osztályrészül (247., 256., 263. sz.).
A korszak legfontosabb művelődési-irodalmi törekvéseit elsősorban az említett tudósok-írók működése reprezentálja. Az ő műveiken kívül a legkülönbözőbb műfajokban még számos, különböző felekezethez tartozó egyházi és világi alkotás született. Közülük igen jelentősek a kuruc költészet darabjai. Ez a költészet azonban majd a Rákóczi szabadságharc éveiben teljesedik ki s válik népszerűvé, magába olvasztva a korábbi fél század politikai mondanivalójú lírájának eredményeit.