Az én szerelmes mátkámnak, nemzetes Kún Ilona édesemnek adassék.
Édes egyetlenegy Gyönyörűségem!
Mivel az vak és bolond szerencse, vagy – hogy pogányok vak istenét ne imádjuk vagy csak emlékezettel is – az dolgok úgy hozzák, hogy az mikor tü egyik országszegletében, én akkor a másikban lakjam; ha mikor közelebb esnénk is egymáshoz, mint most, én ismét eltávozzam: küldöttem, Édesem, Balog Zsigmond uramot látogatásodra; mert, Szívem, az jövő héten felmegyek Udvarhelyszék felé, s osztán eltávozván innet, messzebb esem tőled; félek is, hogy karácsonig sem láthatlak, sem látogattathatlak; de akkor, ha Alamoron lennétek, talám oda mennék, kivált ha magad sütted kaláccsal gazdálkodnál; no adja isten, édes Lelkem, hogy akkor, vagy akármikor, csak hamar lássalak örvendetes jó egészségben; addig is örvendetes híreket hallhassak, Szívem, felőled.
Az minémű kesztyűt kérsz vala, Zágorba küldtem, Édesem; adja isten, egészséggel viselhesd; ha isten módot ád benne, selyemből csináltatok egy bokrot; de megkívánom édes Görlicém, hogy rászolgálj; az mit elődbe írtam, írd meg; az Bibliát szorgalmatoson olvasd, énnékem is igen szépen írj s tudósíts egésségedről, s arról is, mennyit írtál már s az Bibliát is meddig olvastad; arról bár ne tudósíts, hány hímet varrottál, vagy hány orsófonalat fontál; mert az ugyan is talám csak gyertyabélnek volna jó, vagy annak sem, édes szerelmes kis nagy Anyám.
Megmondja Balog Zsigmond, csak kérdezd meg tőle, ki volt most vacsorán vendégem; de meg ne haragudjál; egy szó ne légyen mindjárt fülbemászó; mert csak bébotlott ide a házhoz az az jó ifiú özvegyasszony, de bizony hiában; már késő mert te kis tolvaj, mind elraboltad az szívemet még az tavasszal; maradok is édes szerelmes Szivem, szép kis Görlicém, holtig tökéletes szeretőd, igaz hű mátkád
Szent-Miklós 7. novbr. 1667.
Bethlen Miklós
Kozocsa, 49 – 50.