CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY
MINDEN MUNKÁJA

 

PRÓZAI MŰVEK

 

TARTALOM

SZÉPPRÓZAI MŰVEK

ÁLLATOK DIÁLÓGUSAI

1790. ESZTENDŐRE VALÓ DIALÓGUS
A BAGOLY ÉS A KÓCSAG
A PILLANGÓ ÉS A MÉH
A SZAMÁR ÉS A SZARVAS

A CSÓKOK
[A CSÓKOK III: ÉNEKÉNEK VÁZLATOS ELSŐ KIDOLGOZÁSÁBÓL]
[VÁZLAT ÉS JEGYZETEK A CSÓKRÓL]
A SZERETET
MELYIK A LEGJOBB CSÓK?
[DEBRECENI] MAGYAR PSYCHE
KINIZSI PÁL HAMVAI
A LILLA ELSŐ DALA, PRÓZÁBAN
TÖREDÉK

SZÍNMŰVEK

A MÉLA TEMPEFŐI
MAGYAR BIBLIOTÉKA
A SZERETET GYŐZEDELME A TANÚLTAKON
GERSON
A GERSON MÁSODIK FELVONÁSÁNAK TIZENHARMADIK JELENÉSE
CULTURA
SZÁSZLAKI LEVELE
ORÁCIÓ, MELLY A VÍGJÁTÉK ELŐTT ELMONDATOTT
AZ ÖZVEGY KARNYÓNÉ S KÉT SZELEBURDIAK
ZÁRÓBESZÉD
AMARYLLIS

TANULMÁNYOK ÉS FÖLJEGYZÉSEK

A MAGYAR NYELV FELÉLEDÉSE
DIÉTAI MAGYAR MÚZSA
AZ EPOPOEÁRÓL KÖZÖNSÉGESEN
A MAGYAR PROSODIÁRÓL
A MAGYAROK ŐSI VALLÁSÁRÓL
A TAVASZ
JEGYZÉSEK ÉS ÉRTEKEZÉSEK AZ ANÁKREONI DALOKRA
ANÁKREON
ALKALMATOSSÁGRA ÍRT VERSEK
LILLA, ÉRZÉKENY DALOK HÁROM KÖNYVBEN
[SZIGETEK LEXIKONA]
[TÁBLÁZAT AZ EMBERISÉG KORSZAKAIRÓL]
[JEGYZET A SZIGETEK LEXIKONÁHOZ]
FŰVORSZÁG
[VÁZLATOK A DOROTTYÁHOZ]
[SOMOGYI TÁJSZÓJEGYZÉK]
[SZÁMVETÉS MŰVEI KIADÁSÁHOZ]
[EGÉSZSÉGI SZABÁLYOK]
[JEGYZETEK A MAGYAROK ŐSTÖRTÉNETÉRŐL]
[ÁRULISTA]
[GYÜMÖLCSFAJTÁK]
[NÖVÉNYTANI SZÓJEGYZÉK]
[KÉT ADOMA]
A KIS HÁZ FELÉPÍTTETÉSÉRE TETT KŐLTSÉGEKNEK S MATÉRIÁLÉKNAK SPECIFIKÁCIÓJA

LEVELEK ES SZEMÉLYES ÍRÁSOK

1793

A PESTI MAGYAR SZÍNÉSZEKNEK
SZILÁGYI MIHÁLYNAK
KAZINCZY FERENCNEK

1794

NAGY GÁBORNAK
NAGY GÁBORNAK
"ROZÁLIÁNAK"
"ROZÁLIÁNAK"
SPECIMEN POETARUM
JELENTÉS A MAGYAR HÍRMONDÓBAN
A DEBRECENI KOLLÉGIUM TANÁRAINAK
SZILÁGYI GÁBORNAK
SUPPLEX LIBELLUS MICHAËLIS CSOKONAI

1795

BÚCSÚZÓ BESZÉDE A DEBRECENI KOLLÉGIUMI IFJÚSÁGHOZ
EMLÉKEZETNEK OKÁÉRT
SCHEDIUS LAJOSNAK
KÁROLYI JÓZSEF GRÓFNAK
TÖREDÉK
GÁSPÁR PÁLNAK
LENGYEL JÓZSEFNEK
NAGY GÁBORNAK
BESZÉDTÖREDÉK
BESSENYEI SÁNDORNAK
BERZEVICZY GERGELYNEK

1796

NAGY GÁBORNAK
ISMERETLENNEK
ISMERETLENNEK
ISMERETLENNEK
ISMERETLENNEK
[LEVÉLTÖREDÉK, ISMERETLENNEK]
JELENTÉS A DIÉTAI MAGYAR MÚZSÁRÓL ÉS A NYÁJAS MÚZSÁRÓL
FOLYAMODVÁNY FERENC CSÁSZÁRHOZ

1797

VAJDA JULIANNÁNAK
VAJDA JULIANNÁNAK
KOHÁRY FERENC GRÓFNAK
KÉZÍRÁSBAN LÉVŐ MUNKÁCSKÁIMNAK MEGNEVEZÉSE

1798

SÁNDOR DÁNIELNEK
FESTETICS GYÖRGY GRÓFNAK
SZÉCHÉNYI FERENC GRÓFNAK
VAJDA JULIANNÁNAK
VAJDA JULIANNÁNAK
ARANKA GYÖRGYNEK

1799

SÁRKÖZY ISTVÁNNAK
CSÉPÁN ISTVÁNNAK
VERES IZRÁELNEK
CSÉPÁN ISTVÁNNAK
[NYUGTA]
CSURGÓI PRÉDIKÁCIÓ

1800

KÖVY SÁNDORNAK
VÁLYI NAGY FERENCNEK
[FÖLJEGYZÉS CSURGÓI ELLÁTÁSÁRÓL]
BÚCSÚBESZÉDE CSURGÓI TANÍTVÁNYAITÓL
BORBÉLY GÁBORNÉNAK
ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS I.
FESTETICS GYÖRGY GRÓFNAK
PUKY ISTVÁNNAK

1801

PUKY ISTVÁNNAK
NAGY GÁBORNAK
NAGY GÁBORNAK - GÖRÖG DEMETERNEK
MÁRTON JÓZSEFNEK
FESTETICS GYÖRGY GRÓFNAK
NAGY GÁBORNAK
FESTETICS GYÖRGY GRÓFNAK
NAGY GÁBORNAK
ANYJÁNAK
PUKY ISTVÁNNAK
NAGY GÁBORNAK
KÖRÖSI JÁNOSNAK

1802

AJÁNLÁS SZÉCHÉNYI FERENC GRÓFNAK
FESTETICS GYÖRGY GRÓFNAK
SZÉCHÉNYI FERENCNÉ GRÓFNÉNAK
SZÉCHÉNYI FERENC GRÓFNAK
BARKASSY JÁNOSNAK
[AJÁNLÁS ÉS LEVÉL SZÉCHÉNYI FERENCNÉ GRÓFNÉNAK]
[TUDÓSÍTÁS]
LÉVAI ISTVÁNNÉ, VAJDA JULIANNÁNAK
PAP SZÁSZ JÓZSEFNEK
ERDŐDY ZSIGMONDNÉ GRÓFNÉNAK
SZÉKELY PÉTERNEK [?]
ELŐFIZETÉSI FELHIVÁS 2.
SZÉCHÉNYI FERENC GRÓFNAK
SZÉCHÉNYI FERENCNÉ GRÓFNÉNAK
ISMERETLENNEK
ANYJÁNAK
KULTSÁR ISTVÁNNAK
SZÉCHÉNYI FERENC GRÓFNAK
NAGY GÁBORNAK
KAZINCZY FERENCNEK

1803

SZÉCHÉNYI FERENC GRÓFNAK
SZÉCHÉNYI FERENCNÉ GRÓFNÉNAK
KULTSÁR ISTVÁNNAK
TUDÓSÍTÁS MÁRTON JÓZSEF LEXICONÁRÓL
KAZINCZY FERENCNEK
KAZINCZY FERENCNEK
KAZINCZY FERENCNEK
KAZINCZY FERENCNEK
NAGY GÁBORNAK
SZÉCHÉNYI FERENC GRÓFNAK
KÖNYVNYOMTATÓKNAK
MOSSÓTZI INSTITORIS GÁBORNAK
KAZINCZY FERENCNEK
FESTETICS GYÖRGY GRÓFNAK
JOHANN CHRISTIAN ENGELNEK
...........PÁLNAK
ERDŐDY ZSIGMONDNÉ GRÓFNÉNAK
VAY MIKLÓS BÁRÓNAK
FESTETITS GYÖRGY GRÓFNAK
SZÉCHÉNYI FERENCNÉ GRÓFNÉNAK
PUKY ISTVÁNNAK
RHÉDEI LAJOSNAK
SZENTGYÖRGYI JÓZSEF DOKTORNAK

1804

JELENTÉS MÁRTON JÓZSEF LEXICONÁRÓL
A KÓTÁKRÓL
JEGYZÉSEK A KÓTÁK DOLGÁBA
NAGY GÁBORNAK
NAGY GÁBORNAK
NAGY GÁBORNAK
NAGY GÁBORNAK
[JEGYZET A DEBRECENI FORRÁSRÓL]
KAZINCZY FERENCNEK
NAGY GÁBORNAK
SÁNDORFFY JÓZSEFNEK
KAZINCZY FERENCNEK
KAZINCZY FERENCNEK
SZÉCHÉNYI FERENC GRÓFNAK
NAGY GÁBORNAK
RHÉDEI LAJOSNAK
RHÉDEI LAJOSNAK
BEK PÁLNAK
BEK PÁLNAK
SCHEDIUS LAJOSNAK
BEK PÁLNAK
OBERNYIK JÓZSEFNEK
NAGY GÁBORNAK
PAP JÓZSEFNEK, ERŐS GÁBORNAK ÉS PETHES DÁVIDNAK

 


 

SZÉPPRÓZAI MŰVEK

 

ÁLLATOK DIÁLÓGUSAI


1790. ESZTENDŐRE VALÓ DIALÓGUS
BAGOLY ÉS KÓCSAG

Bagoly

Hová te is illy késő éjtszaka, mikor néktek aludni kellene? Micsoda rettegéssel vonultak a több társaid amott a zsombok tövére?


Kócsag

Ártatlan nemünknek végső púsztúlása elhagyatja vélünk e valaha kedves tavakat. - Sok kócsagot láttál-é ott öszvecsoportozva?


Bagoly

Sokat, amennyit még soha sem láttam vén létemre. A ti nemetek szaporább, mintsem egy két gaz köztt elférhessen.


Kócsag

Most láthatnád hát ezt a kócsagok szapora nemét, amint mondod, egy alfőldi guba hellyén megférhetve.


Bagoly

De hogyhogy lehet az? talán sok rossz doktor s bába van köztetek, vagy a hét esztendős háborúba voltt szűkség hullatott el benneteket?


Kócsag

Egyik sem. Egyedül való bajunk a mostani Magyar Világ.


Bagoly

Hu, hu! Majd el is huhogám magamat.


Kócsag

Te nem tudsz ezekben semmit is, mivel aluszol, azért nevetsz az én beszédemre. - Nem verte ki szemedből azt a mély álmot a puskáknak ropogása, amelly egész hajnalokon s estvéken nyughatatlankodtatta ezen rétek csendességét? Úr nem úr, vadász, kukta, fellajtár, íródeák, vetkeztető, agár, vizsla, etcetera mind, mind aki vagy úr vagy úri, hétről hétre itt tanyázott a nádasban, s ki nem mertünk nézni, oly kedves volt életünk.


Bagoly

Hohó! igazán a sneffeket lövöldözik, s ti féltek. Lám pedig nékem csak inkább kellett vala tartanom, akkor is békével aludtam az odvas körtvélyfába, mely azon akol háta megett van.


Kócsag

De, Öreg, nem a húsunkért űldöznek minket, hanem azért az egy-két szál tollért, amellyet kárunkra adott a vélünk mostohán jól tenni kívánó természet.


Bagoly

Igen, mert a pávának vagy nékem nem szebb s tarkább tollunk van. - Mondd meg tehát, mi az oka, hogy most illy néktekdühödve vadásznak benneteket, ami máskor nem történt?


Kócsag

Hogy tudhatnám én azt eléggé, aki a réttől soha nem is távozom? Egy kócsagtársunk elevenen elfogattatván, látta, miként fűztek belőle nyalka bokrétákat, millyen dagállyal...

- - - - - - - - - - - -

 

A BAGOLY ÉS A KÓCSAG
[Dialogus az 1790dik Esztendőre]

Bagoly

Hová te is illy késő éjtszaka, mikor néktek alunni kellene? Micsoda kétségbeesett rettegéssel vonúltak a te több társaid amott a csoportos nádak közé, a zsombokok tövére?


Kócsag

Ártatlan nemünknek végső pusztúlása elhagyatja vélünk a valaha kedves tavakat. Sok kócsagot láttál-é ottan egybe gyülekezve a zsombokok mellett?


Bagoly

Sokat, amennyit még soha nem láttam, vén létemre.


Kócsag

De gondolnád-e, hogy mindazok a kócsagok ott vagynak, valamellyeket Békés, Bihar és Heves határi tartottak a Körös és Berettyó fakadékiban?


Bagoly

Álmomba sem. A ti nemetek szaporább, mintsem egy-két zsombokos gaz közt elférhessen.


Kócsag

Most láthattad tehát a kócsagoknak azt a szapora nemét, amint te mondod, egy rakáson egy alföldi guba helyén megférhetve.


Bagoly

De hogy lehet hát az meg? Talám sok rossz doktor s bába van köztetek? vagy a háborúba vólt szűkség húllatott el benneteket?


Kócsag

Nem találtad el, jó öreg. Egyik sem okozta. Egyedűl való bajunk a mostani Magyar Világ.


Bagoly

Hö, hö, hö! Majd el is röhögém magamat.


Kócsag

Valóságot beszéllek, véled játszani se kedvem, se üdőm nincs. A József halála, a magyaroknak hazafiúsága a kócsagoknak halál.


Bagoly

Hu, hu, hu! Mit kell még vénségemre hallanom. Hu, hu, hu!


Kócsag

Te talám a mostani magyar világba semmit sem tudsz, minthogy egész nap csak alszol, s azért nevetsz az én beszédemre. Nem verte ki szemedből azt a mély álmat a puskák ropogása, melly egész hajnalokon s estvéken nyúghatatlankodtatta körűlbelől ezen rétek csendességét. Úr, nem úr, nemes, nemtelen, vadász, kulcsár, kasznár, gazda, ispán, számtartó, tiszttartó, lokáj, szakács, kukta, fellajtár, íródeák, patvarista, kancellista, koncipista, instruktor, hofmester, frizőr, öltöztető, vetkeztető, agár, vizsla, kopó, mind aki csak vagy úr, vagy úri, hétről hétre itt tanyázott a nádasba. Ki nem mertünk a mocsár közzűl jönni, olly kedves vólt életünk. -


Bagoly

Bohók! Tán azt gondoltátok bizony, hogy az úri asztalnál kedves vendégek vagytok, főve vagy sűlve? Hahó, ordas, a kutyából nem lesz szalonna! Igazán a sneffeket lövöldözik, s ti féltek. Lám, pedig nekem csak jobban lehetett vólna tartani, akkor is bátran szúnyókáltam annak a görbe vadkörtvélyfának óldalába, amellyik ott van, ni a nótárius akla megett.


Kócsag

De, öreg, nem a húsunkért üldöznek minket, mint a sneffeket, hanem egyedűl azért az egy-két szál tollért, amellyet kárunkra adott a mostohán jól tenni kívánó természet...


Bagoly

Igen! - Mert a pávának vagy nékem nem szebb, tarkább s figurásabb tollunk van, mégis sem a pávát, sem engemet nem bántott érte az ördögök szépanyja is.


Kócsag

De valami nem-tudom-mi különös jóval kell bírni ennek a mi tollunknak, mellyet mi ártatlanúl, minden büszkeség nélkűl viselünk, a több madártársaink között. Ők pedig kevélységre és haszontalan fitogtatásra hordozzák kalpagjokon, amint egy kócsag beszéllette tegnapi gyűlésünkben, aki elevenen elfogattatván, látta, miként fűznek belőle nyalka bokrétákat, millyen dagállyal lóggott sok üres főkön, éppen mint az éretlen tököcskén az ő elszáradott, de még le nem hullott virágszála, s az volt a legderekabb ember, akinek leghosszabb s legvastagabb bokrétája volt.


Bagoly

Per consequens nagyon sokan el kellett vesznetek e nagy úri fávor miatt.


Kócsag

Hullottak szerteszéjjel a legszebb kócsagok, nem volt sem időre, sem nemre, se termetre semmi tekintet, a legelső repűlésre mindenfelől omlottak a golyóbisok; a vigyázatlan kócsagra egész nemes família is reá lőtt, s ő halva szállott le a nedves gyepre, mellyet vérivel pirosított; kit nyugtató fészkén kaptak még szerelmes párjával, s míg egymástól búcsúzni készűltek, kegyetlenűl tekerték ki nyakokból a halálos nyögést; kit hazatértekben lőttek szíven, párája fenn maradt a levegőben, a mag leesett magával a főldre, mellyet még bokrétátlan kicsinyeinek hozott messzünnen a szántóföldről, melly túl fekszik a nádasokon, mindenfelé hevertek a széjjelszórt tollak, a megaludt vérikrák, a feldúlt fészkek, a fejetlen nyakak, az éhhel eldöglött kicsinyek, mezítelenen, megmerevedve a fészkeken kívűl, irtózva néztem ki szomorú fészkemből a környékre, s mikor láttam, mint hempelygeti a dúlás szomorú jeleit a felgázolt mocsár; mikor láttam a nádak véres szálait; mikor a puskaroppanás, a döglő nyögés, a megütött főld és a kegyetlen örvendő vívátozás megcsapták füleimet, rettentő hökkenéssel ugrottam vissza belé.


Bagoly

Süvöltető irtózást lázzaszt bennem mély ínségetek, almányi könnyeket hempelygettetsz ki elmeredt szemeimből. De meg tudnád-e mondani belsőbb okát annak, hogy most így nektek-dühödve vadásznak benneteket, ami máskor nem esett?


Kócsag

Mi módon tudhatnám én, aki a réttől nem is távozok; hanem amint vettem észre hallásból, gyaníthatom belőlle a dolognak hogy létét. Elmondom, mi történt ezelőtt harmadnappal. - Csendes nyári estve volt, egy a legszebbek közzűl. Apolgató nyúgodalom űlt Ványának környékén, szelíd hallgatás a tóban és a tó felett. Csak néha rezzentette azt meg a vadkacsák bukkanása, mellyek a sás közt játszottak, vagy az estveli szellők cicája, mellytől sziszergettek a hajlékony nádszálak és ibolyák; árnyékok pedig ingott a tónak szikrádzó márványján és a zsombokok óldalain, a szelíd hóld halavány világánál, melly lekukucsált a sás ritkáján. A harmatos porcsinba sétálgatott magánosan egy ifjú ember, és az áldott szegénységgel dúdolgatott a tó szélén. Éltem mindjárt a gyanúperrel, s gondoltam magamba: ez is kócsagsinter. Illyen céllal egy rakás liliom mellé vontam magamat, s onnan sandaltam, miféle szerzet dúdolja azt a szép vespertinumot. Hát látok egy vékony nadrágos, fehér hacukás, tarka kabátos suhancot, háromszegű kalap a fejébe, a kezében pugilláris, puska a vállán. Mindjárt eszembe jutott, amit ifjontan egy oskola udvarán a por közt tengvén hallottam, hogy: "Si manus vacuas plenas tamen ceras." Éppen azon tűnődtem vala, hogy az következésképpen valami deákos és annálfogva nem bokrétázgató ember vólna, ha szinte puskát hord is a vállán, mert attól magát is inkább félni látom - éppen ezen gondolkozám vala, mondom, mikor így kezdett eleven búslakodással danolni: "Te! ki az én életemet, melly másokban szánakozást csinál, nékem magamnak boldoggá s úrivá teszed, édes nevendék Múzsám! szállj le a Parnassus kies hegyeiről velem kócsagokat lövöldözni, mert ma egy kócsagtollszál többet ér egy sonetnél. Add vissza Apollónak az ő parasztos lantját, és kérd helyébe az ő hibázhatatlan kézívét; lőjj vele a te tisztelődnek egy kócsagot, hogy azzal az ő fő hazafiai közzűl valamellyiknél becsűletet érdemeljen ma, mikor a kócsagbokréta kedvesebb az Aganippe partján termett babérkoszorúnál, melly hajdan hérós homlokok dísze volt, s a világ nagyjait bélyegezte el a halhatatlanságra. Vajha én, még a Helikon édes titkait tanúlgattam, a nyájas múzsák mennyei éneklését otromba számmal kirebegni szerencséltettem: addig az énreám és az én ínyemre finnyásan tekintő gazdag hazafia vadásszának lettem volna tanítványa, s egy tóbeli madár meglövésével most elnyerhetném azt az élesztő kegyelmet, mellyet most reménylenem sem lehet. Ti ártatlan lakosi a csendes Tónak! szelíd kócsagok! adjatok nékem önként a ti tollatokból egy-egy szálat. Ti szabadságkeresni úgysem mentek, hadd nyerjek én a ti önként való adományotok által valamelly gazdag hazámfiától annyit, amin egy kéthúrú lantocskát vehessek; nem leszek háládatlan erántatok: egy poéta sem szokott lenni háládatlan. Kijövök minden reggel még hajnalhasadtakor, és a ti réteteket zengedeztetni fogom Phillisnek, az én kedves Phillisemnek nevével. Ezt cselekszem mind akkor is, midőn a szálló nap e nyúlánk nádaknak felső bolyhokra tekintget. Adjátok meg nékem vér nélkűl, amit kérek; titeket halhatatlanokká foglak énekelni, és az én verseimet néktek dedikálom."

Így énekelgetett ő magában a porcsinba, a tó szélin. Édesdeden repesett az ő énekére minden rét. Kedves embere lehet ő az egeknek, mert alig ment ama keskeny róna mellé, melly a szigetbe vezet, s azonnal egy vadásztarisznyát talált a haraszton, rá volt kötve egy pár kócsag - egy pár gyönyörű kócsag -, mellyet a kegyetlen vadász talám szerelmes nyájaskodások közt gyilkolt meg. Ó, mint örűlt ennek láttára, hogy a más vétkével ő lehet ártatlanúl nyertes. Körülnézte újra meg újra a szerencsétleneket. Öröme rendkívül való lett volna, ha az érzékeny szánakozás nem mérséklette volna kirohanását.

"Ártatlanok! - így szólla mosolygó szánakozással. - Be gazdagon nőtt rajtatok a Magyar Patriotizmus. E két-három fehér szálak ragadják ki tehát az én kedves hazámat az ínség torkából? Ah, egyűgyű szálacskák! Ti adjátok-e meg az elsenyvedt Pannóniának az előbbi díszét? Tinálatok nélkűl nem lehet-e tehát sással fedett kunyhóinkból a közjóra kilépni, mint hajdan a mi megdicsőűlt eleink, kiknek szemrehányó porain mi, elfajult unokák, piros sarkú sárga csizmákkal tapodunk? Tibennetek állnak, gyermeki csecsebecsék! az én nemes nemzetemnek fénylő virtusai, mellyeket e kegyetlen századok is sérthetetlen eresztettek által az öszveesküdt ínségeken? Ám úgy legyen! Készítsétek el nekem azt a szerencsét, amellyet talám valamellyik szurtos kukta várt volna általatok az ő kevély ura előtt, s pedig veletek egy táskában egyebet is vesztett el."

Ekkor kinyitja a vadásztarisznyát, s íme, egy kulacs borocska egy darab sülttel s fehér cipóval vala benne. A poéta ugrott örömében, leűlt a porcsinba, kirakta véletlen szerencséjét a gyepre. A hóld vígasztalva mosolygott le az ő kulaccsára, s ő megelégedve nyúlt el a lágy pázsiton, danólgatván örömmel egész éjtszaka, míg a hajnal nedves súgárai bé nem kukucsáltak oldalra fordított üres kulaccsába.


Bagoly

Hát osztán mikor költ fel, mert én akkor már talám el is aludtam?


Kócsag

Azután nem tudom, nem is volt bizony nekem gondom rá. Ezt is azért beszéllem, mert ebből észrevettem, hogy a magyarok mostani magyarsága az ő tavaikba, a mi fejünkön terem.


Bagoly

Értem. - Hát engem, hallod-e, hogy tettek csúffá? A tarisznyájokra varrattak mint bolondot, pedig én soha afféle gyermekségekben éppen nem gyönyörködtem. Ez a meggyaláztatás nem férhet egy illyen nemes néphez, mint amillyennek én vagyok egyik vénje. A németek Pesten, Budán, Pozsonyban s Bécsben is rám pittyeztettek, selyp ajakokat, tubákkal abrakolt orraikat fintorgatták látásomra.


Kócsag

De sokakra is helyesen reáillett a bagoly címer, kik éjszaka szüntelen barangoltak a haza dicsőségére és a magyar nép méltóságára; nappal osztán hortyogtak, mint Árpád és Lehel, míg Thrézsi nem kérte a siklusokat, mellyeknek a vármegyééből kellett kitelni. De tovább veled nem beszélhetek, mert menni kell.


Bagoly

Hová a tatárba?


Kócsag

Boldogabb országba, hol az emberek nem olly buzgó hazafiak, hogy amiatt rakásra öljenek bennünket. Kedves rétek! Isten hozzátok! Nyugtassátok békével szerelmeseink elszáradott csontjait. Aludj szerencsével, édes bagolyom, eddig talám csak énreám várakoznak.


Bagoly

Menj! De ha mit én a setétbe látok, reménylem, boldogabb időket támaszt az új király és a leülepedett hazafiuság.


Kócsag

Adná a magyarok istene!

 

A PILLANGÓ ÉS A MÉH

Pillangó

Repdess velem, kis méhecske! e kitarkázott szép réten egy fűszárról más fűszárra, egy virágról a másikra, mert az áldott tavasz elmúlik, a füvek meghalnak, és a virágok csak durva kórót hagynak magok után.


Méh

Víg a tavasz, víggá tesz mindent. Az ő elevenítő súgárai új életre támasztják fel az élő állatokat: s felserkentik a munkára. A szerelmes tavasz eljő napkeletről, csecsemő etéziák vonják kökörcsin hintaját, még távolról mosolyog a szomorú főldszínére, int a jégnek, és az felszedvén a vizekről, a patakokról durva láncait, elájúlva megroppan, mint a hideg kígyó a kolkisi ígéző ének hangjára a tövisek közt: rálehell a fagyra, és az viasszá válik, rátekínt a halmokra, s pillantása a vőlgyre lekergeti az omló havakat. Leszáll piros kocsijából, bársony palástját hosszan elteríti, egy közönséges csókot ád a fagyos Természetnek, lágy karjaival, forró kebelével édes ölelgetései között felmelengeti azt, szerelmet lehell beléje, és termékennyé teszi annak méhét. A nyálkás göröngy tojásából kifeslik a szép nárcis, és a szülő anyafából kibúvik a szopós barack, bársony pólákba fűzték őtet az apolgató zefirusok, s nektárral kenegették gyenge száját a mennyei harmatok. A nyájas szellők lágy karjain kiemelkedik a partoldalból a büszke liliom, leveti szűz homlokáról durva fátyolát, s maga pompájába áll ki karcsú szárán, mint a Jerusálem leányi közűl egy, aki szebb vólt minden társai felett és kedvesebb a Salamon ágyasházában; nyakon kapják a szerelmeskedő zefirek s ő nem győzi hellyel azoknak csókjait, lehajlik alattok a tó felé, meglátja a ráraggatott csókokat a tiszta vizekben, és elmosolyodik rajta.


Pillangó

Szép a tavasz, és talám csak ez a szép. Jer tehát, kis méhecske, járjuk fel a réteket, most mikor körűlöttünk minden élők mozgásba vagynak. Nézd az én tarka társaimat, a bokrok között mint játszanak. A fürge szücskék mint kergetik egymást a haraszton: egyik lebukkan a kórók közé, hogy társát megszedhesse: másik felpattan a pézsmaszárra, körűlnézi a vidéket, mint egy őr a Temesvár tornyain, egyet szisszent s a száraz kökényre rúgja magát. A fekete ptrücsök zőld kecskerágóra lopódik fel téli lyuka felett, tiszta harmattal megelégedvén csörgeti víg dalját a vidéken. Még a túnya csigabiga is tekergős héjjából kibúvik, felmász a pipacs tetejére, kimereszti a verőfényre mázgás szarvait, s a tavaszló mezőre hidegvérrel bámészkodik.


Méh

Ó, beh arany idő! Beh szép tavaszi nap ez: egy a legszebb tavaszi napok közül! Ó, be jó Valami az, aki ezt előhozza a kedvetlen tél után, akinek mi semmi cifra nevet nem adhattunk, de belső részeink név nélkűl is áldják őtet a mezőben és a kasban. Melly nagyon vétkezne őellene az a teremtés, aki e munkára termett becses órákat henyélésbe és lomha korhelkedésbe pazérolná el. Én véled tovább nem múlathatok, mert illy üres időtöltésemmel a Közönséget megcsalnám, mellynek minden tagjai a közhaszonra fáradoznak, hogy annak idejébe a közjóból éljenek. A henyélkedő heréké légyen ez a boldogtalan kedvre élés, mellynek szomorú vége szokott lenni.


Pillangó

Tréfaság valakinek a legszebb idejét fáradságos munkákba tőlteni el, s a legédesebb napokat törődések között vesztegetni. Míg a mi életünknek tavassza vidámon mosolyog körűlöttünk, éljünk annak kellemetességeivel, az öröm és örvendés között. Az én napjaim bú nélkűl folyjanak, és a gond fusson arról a pimpóról, amellyre én szállani kívánok.


Méh

De hát ugyan miként tudod a hosszú napnak únalmait kiélni, ha semmi nyomós foglalatosság nem von el annak észrevételétől, hogy az órák teldegelnek?


Pillangó

Járatlan vagy a szép Világba, és paraszt. Elbeszéllem az én gyönyörűségimnek édes folyamatját előtted, hogy esmérd meg, millyen a szép Élet, és a kedvet tőltő gyönyörködés. De te most is a virágport szeded, és olly durva vagy, hogy szavamra sem kívánsz figyelmezni.


Méh

A beszéd munka közben is megeshetik, és arra hallgatni nem olly különös foglalatosság, hogy azért kezünk, lábunk ne járhasson. Beszélld el, én örömest ráhallgatok itt, ahol a zanótok olly gazdagon termettek.


Pillangó

Halljad tehát. - Mihelyt a feljövő Nap még álmos súgáraival a napraforgóra pislog, és a zengő halmok és ligetek jó reggelt kívánnak őnéki: felkelek magam is puha ágyamból, és szememet kitörlöm lábaimmal. Elmegyek a rózsák alá, s rózsavízzel bélocsolom magamat, innen a liliomok, a mákok, a tulipántok közé repűlök, és katulyáikból kirázván a finom port, bépúderezem magamat pompásan: szarvaimat bóbitás fejemen felberzesztem, a kútfőre futok, szépségem felől tanácsot kérni tőle. Akkor ékességeimmel kevély lévén, régulára szedett repkedésekkel, enyelgő farbillengetésekkel felszállok a levegőbe, sajnálván a főldre is hágni. Árúlom kellemességimet a Világnak, a csókolókat, az ölelőket vadászom, egy fordúlatba száz tisztelőket is találok, kik engemet nyalnak, szopnak, csikolnak, fogdosnak. Egy szerető sem kell két-három pillantásnál tovább, a régieket megúnom, újoknak hízelkedek, míg a szerelemmel megtelvén lenyúgszom valamellyik tulipántba. Innen felkelvén játszani megyek, több enyelgő társaimmal repkedek, cicázok a levegőbe, egy virágra rászállok, azt azonnal megúnom, s másra ereszkedek. Ez a játszás többnyire arra megy ki, hogy egy játszi fiatal Pillangó általölel csínos lábaival, s nékem is parasztság vólna azt nem cselekedni; emberségből körűltapogat, ezt is el kell állani emberségből; a tisztelet arra is ráviszi, hogy öszvecsókol, és azt vissza kell néha dupláson is adni: becsűletből; szokásból kebelembe is kaparász, és a' jól esik, tréfából felfordít, rámesik a bohókás, az ördög tudná osztán, hogy a tréfa közbe mit is csinált, de az nékem tetszik, és azután magam is önként felfordúlok, ismét felfordúlok, és ismét, és ez sok ízbe történvén, utóljára nem bírom magamat, és elaléltan ledűlök véle a fűbe, és egymás árnyékába olly édesdeden alszunk, hogy a Nap súgári toszigálnak fel bennünket a fekvésből. Így telnek el az én napjaim egymás után alvás, evés, piperézés, játék, nyájasság, öröm és szerelem között, míg ti, paraszt bogarak, a vígasságnak legkisebb részét sem kóstolván, fáradság, tereh és gondok között emésztitek a ti napjaitokat. Hagyd el, kérlek, hagyd el, balgatag méhecske, azt a rabotás munkát: gyere ki a szép Világba, a nyájas életre, hogy érezd az életnek édes vóltát.


Méh

Te könnyen beszélsz, ki csak azért élsz, hogy élj, s azután meghalj. Nekem pedig az én jó királyomnak, az én kasfi társaimnak, magamnak s kicsinyeimnek [NB perézseimnek] kell élnem, és munkálódnom. Mert eljő a mindenpusztító tél, mikor a virágok elszáradnak, a patakok bédugúlnak, a főldet jég és fagy lepi el: akkor a mi királyunknak lábainál kellene egymásra omlanunk az öldöklő éhség miatt, és a mi kicsinyeink még az ő tojássaikba megfúlnának, és komor temetőinkké válnának a mi puszta kassaink, ha téli csendes mézevéseinket nyári terhes izzadásokon nem váltanánk meg. De te, mondom, könnyen beszélsz, mert a telet nem éred, és a te egész életed csak ebből áll, hogy röviden elmondjam azt, amit te pompás szókkal beszélltél el. - Minekutánna elvettetett helyen a tojásból kibúttál, alávaló féreg fővel mászkálsz egyik gazról a másikra, s mint a főldnek akármellyik úndok férge, magadba felnevekedsz. Mikor osztán a nemző és szerelmeteskedő viszketeget érzed magadba, s látod, hogy mindened alkalmasint megnőtt, egy paplanba vagy mibe dugod magadat, hernyó természetedet kialúszod, s az a büszke, az a pajzán Pillangó lesz belőled, akit magadba festettél vala le előttem, ezt a fársángos, ezt a buja életet éled mindaddig, míg a sok tisztelő, a sok tréfáló telerakja a hasadat, eltojod magad, s elenyészel, mint a harmatcsepp délre a fű szárán. Rövidebben mégis: megnőssz, cifrálkodsz, tojsz, kankot vetsz. Kicsinyeidet is csak kitolyod, és azok magokba nevelkednek fel, mint a gombák: de mi a mi szárnyaink alatt tápláljuk fel őket abba a lépbe, amellyet nagy gonddal raktunk nekiek, és azzal a mézzel, mellyet legédesebb fűvek balzsamjából öntöttünk az ő számokra. Megtanítjuk őket szorgalmatosan a mézcsinálásra, a jó rendtartásra, a társasági és gazdálkodó életre, no emellett osztán egy kis danlásra is, mert a' nem káros, sőt használ a terhes munkák könnyítésére. Akkor sok szíves intések között kieresztjük őket szép renddel, hogy már magoknak, kedveseiknek, királyjoknak és kasjoknak éljenek, a megért korra jutván ők is.


Pillangó

Kikeresett szókkal magasztalod magatokat. De a tudatlan ember, ki másokat magán kivűl nem esmér, hajlandó a maga dícséretére, mint szintén a mások megvetésére. Nem láttad-é mint kapkodnak énrajtam a pöszke gyermekek, kellemetes szűzek mint mutogatnak egymásnak engemet, mikor tarka köntösömben, párfümírozott fővel mellettek ellebegvén, irígységre indítom az ő megszégyenített szépségeket. Téged pedig kerűlnek, mert paraszt vagy és ingerlős, meg is csípsz hamar valakit, ha hozzád nyúl, ezért ha távol dongsz is körűltök, vagy ha a rózsákon meglátnak, elsikoltják magokat: Jaj, a Méh! jaj a Méh! s félre ugranak onnan.


Méh

A gyermekek játékira semmi gondom, mert dolgos munkásságomtól fognának el, a leányok kedvelléseket nem vadászom, mert ők gyengébbek a tavaszi spárgacsiránál, és ingóbbak a nyárfalevélnél és a vigály tippannál (NB hadházi gracilis fű) (az ő kedvek hamarább eltűnik, mint az apocintéjnek koszorúja, oroszlánfogfűnek pappusa, mellyet egy kisded forgószél elfuvallott). A fúlánk szükséges minden jó gazdának s gazdasszonynak, a heréknek, a pusztítóknak, a tolvajoknak meggyőzésére és magoknak, házoknak s gyermekeiknek óltalmokra. Csak a visszaélés teheti azt rosszá, ami ártalomra fordíthatja a jobbnál jobbat is.


Pillangó

De mit ér osztán az a te epekedő munkásságod, az a terhesen gyűjtögetett vagyonkád, ha azért megölnek téged az emberek, fűsttel és tűzzel?


Méh

Balgatagság! Mi lenne úgy belőle, ha példának okáért az embereket magokat veszem fel, az emberek öszvetett kézzel űlnének teljes életekben, s úgy várnák magokra a halálos éhséget, csupán azért, hogy az ellenség majd rajok üt, őket tűzzel-vassal elpusztítja, vagyonjokat zsákmányra hányja, és ekképen a bizonytalan feldúlástól félvén, a bizonyos éhség torkába ugranának? - Azonba ezt csak a kegyetlenek, és tudatlanok cselekszik, kik nem tudnak, mint mi, a más kára s fogyasztása nélkűl gazdagodni. Én a Teschedik Úr (NB Debrecenben) kassába lakom már három esztendeje, és sohasem tudom, hogy egyet is megőlt vólna közülünk. (NB Dobolás) Ami feleslegvaló mézet elvesz tőlünk, anélkűl hogy bántana bennünket, ő azt tőlünk megérdemli, mert jó kast adott nékünk, amibe lakjunk, kiválogatta a legkedvesebb füveket számunkra az ő kertjébe, télen a hideg ellen apolgatja gyenge nyájunkat, ezért mi szívesen adjuk ki néki a mi keresményünkből a dézmát, mint egy háládatos és munkás paraszt nép az ő jószívű földesurának.


Pillangó

A te életed legyen tiéd: izzadj te másoknak, én addig öröm és szerelem között játszom el az én napjaimat, s boldogságomat senkivel se cserélném fel.


Méh

Ha tökélletesen megelégedsz állapotoddal, nincs hijja boldogságodnak, de vajmi sokszor lép meg tégedet a komor unalom, restség és bággyadtság: mert az igaz nyúgodalom, a víg elme, a friss test egyedűl a munka által származik. A mocsárba megállott víz iszappá, hínárrá, férgessé és undokká lesz, mikor a sebes folyamat víg csergéssel omlik le a hegyről a köveken.


Pillangó

Csak szép a szép, hijjába, és azt mindenek kedvelik.


Méh

Szép a természeti szépség, az erőltetett pedig csúfot és nevetséget szerez. Azonba a szépséghez még egyéb is kell. - Hallod, mit énekelt tavaly egy ifjú ember a mi kasunk mellett, felserkenvén édes álmából, mellyre a mi zsibongó dalunk szenderítette a nyári melegben: "Száraz sovány Szépségek, pajzán pillangók, kiket a mi hazánkba báboztak a külföldi fársángosok, megengedjetek, ha én a ti poraitokat, a ti árnyéktokat és lepleiteket nem imádhatom. Az én Amarillisom szép, és nem szépezett, dolgos mint a méh, édességet hord ő az én számra, és engemet elaltat, mint ti, kedves méhek, az ő nyájas énekével. Jöjj el a virágokról, ártatlan Méhecském, szállj bé az én kasomba, és elégíts meg engemet nektárral. Maradjon magának Lesbia, az az enyelgő pillangó." Mint tetszik néked ez a dal? Jó múlatást kívánok, nekem a kashoz kell sietnem.


Pillangó

Paraszt állat!

 

A SZAMÁR ÉS A SZARVAS

A niderlandi zenebonának alkalmatosságával - mellyben magam is hadi szolgálatot tettem - akadt egy kis könyvecske a kezembe, mellynek szerzője, amint a homlokírás mutatta, volt 1790-ik esztendőben Van Kooper tudós kapucinus barát. - Ezt én itthonlétemben a belga nyelv kedvéért anyai nyelvemre lefordítottam. Vedd kedvesen tőllem, Nemes Nemzetem, és ha benne valami botránkozót találsz: tudd meg, hogy itt nem a magyar hadi tiszt, hanem a szamár, vagyis kapucinus beszél, - akinek szavait, amennyire nyelvünk engedte, híven általtettem.

Mese, melly a Lessing francia fordításában (Fables de Mr. Lessing, Traduites en française, et mis en Vers par Tourneur, advocat, à la Haye 1787 in 12°) olvastatik, és amellyből van véve a kritikusok vélekedése szerint a niderlandi kapucinus szamara.


Szóról szóra:

Hosszú panegirust tartott a szabadságrul egy elszabadúlt szamár, s bosszankodva beszélte el a mezei szarvasnak a szolgaság kínjait és az ő urának tirannizmusát. Örűlt az állatszerető szarvas, hogy az édes szabadság mellett így buzog a szamár is.

Végre érkezett a hideg ősz, megszűkült az eledel a mezőben. Ordított a szamár, s ő kegyetlen urának istállóját és marok szénácskáját óhajtotta. Átkozta a szabadságot, mellyért egy kicsit szenyvedni kellett, visszafutott a rabotára. Mit mondhatott ennek láttára a nemes lelkű szarvas? Csak azt, amit mondott: Nem is szamárnak való a szabadság.

 

1
A SZAMÁR ÉS A SZARVAS

Szamár

Aha! most érzem már, millyen derék állapot szabadnak lenni! - Beh gyönyörű élet ez! - Beh boldog a függetlenség. - Ki parancsol most nékem? - Magam szamara vagyok. Senki sem köt rabszíjjánál fogva a bitófához vagy egy kínos ólnak tömlöcébe. E boldog vidéknek lettem én is lakosa, itt élek teljes kényem szerint, s életemet csak saját tetszésem határozza. Itt sem a teherrel nem nyomja öszvetört vállaimat ama kegyetlen szolga, sem kézzel nem adatja saját izzadásommal gyűjtött szénácskáját az a telhetetlen úr. Szabad vagyok, előttem van minden jó, vígan élem világomat, s a pénzen fogadott béresnek kemény pálcája nem vér ki belőllem panaszló bőgéseket. Ugyan jó ám nem dolgozni, kivált - másnak. Azok az igazságtalan emberek - ah! mennyit kellett köztök szenyvednem! - mind énelőttem élősködtek, sőt egyéb rab állatjaikat is az én fáradságomból s gyűjteményemből tartogatták. A kevély lónak, melly kevély urát büszke nyerítésével hordta tulajdon hátán, csak hogy ezüst bogláros kantárt s paszomántos terítőt viselhessen; - a gyáva tehénnek, melly csak hogy fösvény gazdájának tárházát tölthesse, megvonta elrúgott kisded borjától a tápláló tejet, s egy telhetetlen úrnak túrófizetőjévé tette magát; - a hízelkedő ebnek, melly korhely ura mellett korhelykedvén, csak farka csóválással keresi a becsűletet, a jó embert is, a kenyérkérő koldust és a nyomorúltat megugatja, nappal két lábon szolgál, parolákat s főhajtásokat tész, éjjel a dámák lába közt nyalakodik; - a módi majmoknak; - a kendeködő macskáknak; - a rabotás juhnak s ki tudja még miknek? egyszóval minden martalékjainak az én uramnak én kerestem és hordtam az ennivalót. Akármi kellett - hajtsátok a szamarat, csak a szamarat mindég. Akkor szidtak, ütöttek, vertek a kegyetlenek, s nékem éhen is mennem kellett. Ah, az igazságtalanok! Hü, hüm, de most már! Ki parancsol? Hajt-é munkára valaki? Bezzeg e' már valódi élet! Eddig is így kellett volna élnem. E' már az élet! Akármerre fordulok, semmi bajom nincsen, eledel pedig, amennyi kell. A rétekről a halmokra, az halmokról az erdőkre nyargalok, vagy ama kis patak körűl legelek, eszem, iszom, nem dolgozom, én sem bántok mást, más sem zaklat engemet. - Micsoda kövér fű van itten, milyen gyönyörűség, vagy békével harapni, vagy csendesen aludni rajta, - igen, aludni, s ameddig tetszik. Melly vidám környék már ez! - nem is ollyan, mint mikor a rakásfákat alélva hordtam haza, énnye, mennyivel vidámabbnak látszik előttem, miolta szabad vagyok! Ni! mint örűlnek körűltem minden állatok, mint vigadnak egymás társaságába. Ej! ej! - micsoda boldogság jóllakni, micsoda boldogság csendesen nyúgodni. Vajha én így tölthettem volna elmúlt napjaimat! most! most se hátamat nem fájlalnám, sem illy komor kedvű nem volnék, sem füleim nem volnának talán illy ostoba nagyok. De vajjon nem-e? Biz aligha - is. Legalább illyen lusták és föld felé konyúltak s illyen tompák nem volnának. Felemelhettem volna én is, mint más állatok, ha kicsinységemtől hozzászoktattak volna, s hallhatnám a Természet szavát, mint ők, mert őket is, látom, e' nemesíti. Eunye, vétkezném, ha szamár felebarátaimmal is e jót nem közleném. Vajha eljönnének kiáltásomra! Vajha a Természet ölébe visszatérnének, rab köteleiket elszaggatnák, s azokat a tyrannus embereket...

Szamarak! Atyámfiai! szamártársaim! jertek mindnyájan, jertek, szabadokká lenni. Bolondság! rúgjátok főbe vad uratokat, rágjátok le a pórászt - mit? hiszen ti is csak ollyan állatok vagytok. Jöjjetek e boldog mezőségre. Itt a világ. Ez az élet! Jertek, én is itt vagyok. Hallottátok-é? Szamarak! Hallottátok-é? Még egyet kiáltok, egyet - nagyobbat. Hü, hűj! Szamarak!


Szarvas

Mit kiabálsz? Mit kiabálsz? balgatag. Vagy itt ne légy, vagy ne ordíts.


Szamár

Micsoda? Te parancsolod azt nekem, hitvány arisztokrata? nem tudod, hogy én szabad vagyok - csak ollyan állat, mint te?


Szarvas

Boldogtalan, rajtad van még hajdani szolgaságodnak szenyje. Szabad vagy, amennyibe mostan urad nincs, de indúlatidnak szükséges vólna a fék. Nem a nagy lármába áll a szabadság.


Szamár

Hiszen az atyámfiait hívom, boldogokká akarom tenni őket is. Hát nem érdemli meg ez a szíves cél, hogy érette torkom szakadtából bőgjek? - Micsoda?


Szarvas

A cél szíves is, okos is. De ha ezt a szabad életet kívánod szamártársaidnak tudtokra adni s javallani, másképpen kell fogni a dologhoz. Menj el közzéjek, beszéld el mindeniknek mostani kínos állapotjokat és a szabad életnek kincseit. Azután éreztesd meg vélek valójába, fesd le előttök, hogy a Természet minden szamarat szabadnak teremtett, a régi időkben ők is ollyan saját jussú szamarak voltak, mint most az erdőkben és hegyekben élő onagerek, de a később időkben a majmoknak ama szőretlen neméből való kétlábúak, amellyek magukat embereknek híjják, véletlen reájok ütöttek, jármok alá hajtották, s az azután született szamaraknak bírására elég oknak tartották, hogy ama régi rab szamaraktól ellődtek az udvarokba. Ezt beszéld el először minden atyádfiainak, eljárván minden ólakat és istállókat. Akkor osztán egészen azt juttasd eszekbe nékik, hogy ők titeket mostan melly kíméletlenül ütnek, vernek, csigáznak, terhelnek. Rakd elejekbe nekik a sok méltatlan kínozást, csúfságot, zaklatást és éheztetést, hogy holott ti gyűjtitek véres verejtékkel az élelmet, mégis alig laktok jól egyszer esztendőbe, pedig lám a Természet melly adakozó volt, mindent az ő fiainak tápláltatására megtermeszteni. Ímé, csak e kis vidékecskébe is mennyi állatok elélhetnek vígan, örömmel és megelégedéssel. Egy sem aggódik, egy sem fáradoz, mégis elél, pedig úgy, hogy az emberrel magával sem cserélne. Oka ennek? Mert mindenik egyforma, egy se kíván többet az elégnél, s nem kell kilencvenkilencnek éhezni, csak hogy a századik zabáljon. Ezekből s az ehhez hasonlókból által fogják látni a rabi és a szabad életnek külömbségét, amattól halálig fognak irtózni és ezt megszerezni igyekeznek. S ha már magok lehetetlennek látják a környűlállások miatt a szabadulást, vemhéjekbe fogják a szabadság és dühösség lelkét fuvallani. E' pedig még most legjobb mód.


Szamár

De amint mondám, azok a kegyetlenek elő fogják pénzen bérelt fejszéseiket, botosaikat, puskásaikat, pecérjeiket és sintérjeiket kiáltani: engemet meggyilkolnak, jóra vett társaimat ólra zárják, szorosabb kötélre vetik s odalészünk örökre.


Szarvas

Az meglehet. Ők elég kegyetlenek, elég kevélyek is. De valamint sok vérrel veszett el a közszabadság, sok vér kell a visszaszerzésre. Ha soha nem próbáltok, soha nem nyertek. Kegyetlenül felmészárolnak benneteket, s rabláncokon kínoznak? Annál jobban nékibúsítják nemeteket, és tulajdon szörnyűségeket annál nyilvánvalóbbá tészik. Még szorosabb iga alá veszik a megmaradtakat? Szenvedhetetlenné tészik magokat, és kétségbe ejtik őket. A megbúsult, a kétségbe ejtett sereg közelget vagy a teljes elvesztésre, vagy a teljes felszabadulásra. Ami pedig magadat illeti: sem rabi láncod, minthogy azt különben is viselned kell, sem halálod, minthogy az valamikor-akkor csakugyan utólér, nem rettenthet el ettől a szándéktól. Legalább, ha már csalhatatlanul meg kell halnod, ne hagyd úgy kimenni a párát belőled, hogy azzal, sem míg benned volt, sem mikor kiment, senkinek hasznára nem voltál légyen. Ez utólsó veszteséget is nyereséggé tehetni azáltal, hogy mások érezzék a mi nemlétünket. Ah, mint fognak tégedet az utóbbi szamarak becsűlni s áldani, a késő idő után is, a te nevedet eltepedt kantáraikra fogják feljegyezni, és tisztelt sírhalmodat szénamurhával terítik be, tégedet boldogítójuknak, tégedet szamárszeretőnek s a szabadság legfőbb bajnokának neveznek akkor, és a több állatokhoz is elmegy a te dicsőséged. Egy szamár ennél többre nem is vágyhat. De ha szintén egy illy fontos próba jutalom nélkűl maradna is, tartoznál ezzel szamártársaidnak, mert feleit minden állat a természet által köteleztetik boldogítani.


Szamár

Ugyan, csak én nem szeretném azt a veszedelmes suttogást magamra vállalni. Böh, hogy szerencséltetném magamat is, szeretteimet is.


Szarvas

Szamár! Hiszen lám az imént nemcsak suttogni, hanem mint a veszett állat, bőgni s ordítani is mertél? Hátha már azt az embermajmok meghallották volna? Magadat halálba is ejtetted volna, minket örök rabságba s a boldog környéket végső pusztulásba. Ah, előre látom, mennyi kárt tett volna egy okoskodó szamár - hiszen, ostoba! azonnal emberek jöttek volna ide, emberek, azok a fösvény, a kegyetlen állatok.


Szamár

Arról könnyű lett volna tenni. Titeket nem bántottak volna, mert ti alkalmatlanok vagytok a tereh hordásra, én pedig - becsűlettel elszaladtam volna.


Szarvas

Kevéssé esméred még te az embereket. - Én olly szerencsétlen voltam, hogy kicsiny koromban köztök nevelkedtem. Mennyit tudnék rólok beszélni! Egy nagy úr udvarában laktam én, sokakat kiismertem közülök, s hidd el, nincsenek nálok csudálatosabb s szörnyebb állatok. Azt tartják magok felől, hogy a természet, vagy amint ők hívják, az Isten, e világnak minden élő állatit az ő birodalmuk alá vetette. Ezért nem csudálkozhatni, hogy ők ollyan igazságtalanul ütik, verik, dolgoztatják, ölik, vágják, fosztják, egyszóval uralkodnak a hozzájok hasonló állatokon. Lovakat, ebeket, sólymokat, miket tartanak a mészárlásra, és ezt ők vadászatnak hívják.


Szamár

Ó! bárcsak eljönne az a boldog idő, hogy ők is hasonlót szenvednének, s gonoszságok ne maradna büntetlen.


Szarvas

Büntetlen? Hiszen lám nékik is van magok közűl kisebb-nagyobb urok. Van királyjok, s kell-e már ennél nagyobb büntetés?


Szamár

Királyjok! Micsoda állat az?


Szarvas

Csak ollyan állat, mint ők. A majmoknak ugyanazon neméből, csakhogy amint hallottam, hosszabb kezű. Ez szintúgy azt hiszi, hogy az Isten egynéhány ezer embert az ő birodalma alá teremtett. Azokat, mint az alatta levő apróbb királyocskák, ütteti, vereti, dolgoztatja, öleti, vágatja, fosztatja, egyszóval, amint mondám, az uralkodik a hozzá hasonló embereken. Lovasokat, szaglálókat, zsiványokat tart a mészárlásra, ezt ő hadakozásnak híjja.


Szamár

Nyomorúlt állatok, kik hasonló pányvát és igát viseltek, és mint szamaraitok, ti is hasonlóképpen koplaltok, kínozódtok, míg uraitoknak élelmet kerestek, csak ollyan szamarak vagytok, mint mi, sőt szamarabbak nálunknál, ha mi legalább bőghetünk ínségünkben, mikor néktek pisszenni is halálos vétek. - Én ugyan ha adnám bár ezt az életet az uramért, pedig ő fő volt a többi emberek között, s én is annál fogva fő szamári ranggal hordtam az első juhászának tergenyéjét. S a' mit ért? Az első szamárnak voltam szamara, úriasabb igát hordtam, mint más közönséges szamarak, drágább istállóba kínoztak, mint több paraszt társaimat. Most pedig már a magam szabadságába élek, nem vagyok a tekintetes úrnak udvari szamara, hanem csak - szamár, mint egyebek is. Ez ugyan rövidebb titulus, de sem ollyan súllyos teherrel, sem annyi szitokkal, bottal és éhezéssel nem jár, mint hajdani állapotom, mellynek nyomorúságos emlékezete kedvesebbé tészi mostani boldogságomat. Illy szép! illy termékeny vidékbe jóllakva szabadon múlatni. -


Szarvas

Hát nem kies-é? nem boldog-é? egy illy kis vidék, amellybe emberek nem járnak, múlathattál volna csak olly bizakodással vélek mint én: akkor láttad volna: melly iszonyú teremtések ők. Én irtózom csak gondolkozni is azokról a vadállatokról. Minden gonosz természet feltaláltatik közöttök. Ahányan vannak, annyiféle indúlattal bírnak: és csak ez egybe egyeznek mindnyájan: - Gonoszok. -


Szamár

De hogy lehet az, hogy olly külömbözők, holott mi, egyéb állatok, nemünk természetét megtartjuk? Lám, minden szarvas ollyan, mint te, s minden szamár ollyan talentumú, mint én.


Szarvas

Ők magok azt vallják magokról, hogy ők mindnyájan természettel hasonló gaz állatoknak születtek: de azután némellyek a mennyből vagy honnan megszentelést nyertek. A többit, azt mondják, valami ördög nevű vadállat, kinek farkát is, izéjét is festenek, s azt mondják, hogy Pokol nevű országba lakik - csábítja el, és aki ezeket nem hiszi, magok megégetik.


Szamár

Ostobák!


Szarvas

Elég az, hogy őközülök ki kevély, ki buja, ki fösvény, ki szent. Az első angyalnak vagy minek tartja magát, a másik barommá teszi magát, ollyanná, amillyen köztünk kevés van. A harmadiknak mindég a földbe, az utolsónak pedig a tőle képzelt menyországba van a szeme függesztve. És én nem tudok külömbséget tenni, mellyik köztük a monstrumabb.


Szamár

Amellyik ember.


Szarvas

Mind ember az oktalan! Példával világosítom. Négyet esmértem a többek közül, mikor én az udvarba laktam. Egykor történt, hogy együtt vóltak mindnyájan, s az én uram pórázomnál fogva elejekbe vitt, hogy vélem játsszon, s őket mulattassa. Argirusz volt az egyik, e cifra Argirusz, mellette vigyorgott Kéreász, előbb pedig egy kevéssé a vén Krémész, és a fekete Diofantus sóhajtozott, amaz a szűk időről, e' pedig tettetésből. "Miért nem méltóztatik az Úr - így szóla gőgösen Argirusz - ezt a szarvast megölni?" - Én megrázkódtam, s az uram így felelt reá megvetéssel: "A gyermekeim játszanak véle, egy jobbágyom szokta étetni, néha a felesége meg is szoptatja." - "Hiszen micsoda fajin nadrág telne a bőriből - felel Argirusz -, valami ostoba szabó megvarrná egy-két forintért, s mi az? Csak azt sem adnám sokért, ha egyszer végigmehetnék benne a piacon egy vasárnap, holmi gyim-gyom embernek a kalapom sem emelíteném." "Jó lenne biz a húsa - viszonoza Kéreász - főve vagy sülve, vagy ha csakugyan megölni nem akarnám, szánnám különben is ezt a szép kis állatot, Franckának küldeném ajándékba, s ah, én ezért, én egypár mézes csókocskát nyernék azokról a piciny ajakokról, s ki volna nálam megelégedettebb?" "Jobb volna bizony, mondá dünnyögve a vén Krémész, s elnyelő szemeket vete reám, ha eladná az Úr, jó pénzt adna érte az apát úr, s beérné véle az ember egy hónapig, kivált illyen szűk időbe." "Én Istenem! - felkiált különös hangon Diofantus. - Be eltestisedett, be csak haszonkeresővé lett ez a világ! A lelkieket (úgy tetszik, ezt mondá) senki sem keresi. S hát az Isten oltára úgy el van az Urak előtt felejtve? nem jobb lenne-é ezt a szép állatot, kit az Úr az istentől vett, az Istennek visszaadni?" Megörűltem, hogy el akar bocsáttatni, s azt a jóltévő szívet csodáltam benne. - "S az oltáron a szentelt tűzön megáldoztatni? Mit gondol az Úr? Lelkéért! Az egek kedvéért! azért a sok áldásért, amellyet az Ég érette fog az Úr házára csepegtetni!" - Ekkor réműltem el, s ájúlva buktam lábok közzé. Jól esmérem már én Diofantust és az ő fekete társait. Ezek szüntelen az Isten nevébe öldösik az állatokat rakásra, mindennap vérrel, gyilkolással és üldözéssel mennek bé templomjukba, s az oltár számára felmészároltaknak zsírjával kövérednek. Így keresik a szent nevet, s e hatalmokat embertársaikra is kiterjesztik. Ezeket tartják pedig a balgatag emberek legjobbaknak, legigazabbaknak. Ezek legrettentőbb ellenségei a szabadságnak is: valamint azok az apró királykák is, akiket már említettem. Kik a több emberállatok között semmit sem csinálnak, vagy legalább egyebet nem, hanem amit a here tészen a méhek társaságában, megemészti a legjobb mézet, mellyet a gondos méh nagy munkával gyűjt, s minden érdeme abban vagyon, hogy új bogarakat szaporít. Ezek is a többiek között herélkednek, fosztanak, ragadoznak, s amit a többiek keservesen gyűjtögettek, felfalják előlök, s magokét sem hagyják békével bírni. Ah! az igazságtalan állatok, ha embertársaikkal is így bánnak: - hát állattársaikkal, akik felett olly magosan képzelik magokat, és akiken olly határtalan just nyertek saját kevélységektől?


Szamár

Be jó, hogy itt egy sem találtatik közülök.


Szarvas

Éppen ebbe áll ennek a szerencsés helynek legnagyobb boldogsága. Azért virágzik itt a liliom szabadság.


Szamár

Az igaz, hogy itt elég liliom van, és ami még derekabb, sás, lóhere és vadzab bőséggel terem. Már itt ugyan ehetni. Héj, ha az én kifáradt, és éhel holt társaimat ide hozhatnám! De igyekezni is fogok ám benne, hogy őket szabadokká tehessem, szabadokká, mint most az onager szilaj vemhéi. Ah, gyönyörű szabadság! édes szabadság! szabadság!


Szarvas

Elszalad víg ordítással. Lám, a szamár előtt is kedves a szabadság.

 

2
A SZARVAS ÉS A SZAMÁR

Szarvas

Ugyan híves őszi napok ezek. Már négy napja, hogy a havas esső mind szűntelen esik, s a hideg szél lucskosan szórja széjjel a sárga faleveleket, mérgesen mormolván a berekben. A Természetnek édes hangzása megszűnt az egész vidéken. A fülemilének dalja elcsendesedett. A galambok és gerlicék a kőszikláknak hasadékiba vették magukat. A játszadozó állatok magánosan veszteglenek a sűrű bokrokban vagy a harasztok szövevénye között. A gözü alszik, a medve pedig a talpát nyalja...

Hát az én filozófus szamaram vajjon mint él most az ő új szabadságába? Ő bizonyosan valamelly barlang enyhében a puha murván és falevélen heverész, jóllakott famohával, s e kedvetlen időkben minden szabad állat maga múlatságára - gondolkozik. De haa! amarra a sík felé hallam szavát - haa! Ő most is bőg. Felé megyek, meglátom, hogy van dolga? s mi nyomós okok kényszerítnek egy szabad szamarat a bőgésre?


Szamár

Ju! hu! huj! beh szörnyű idő! Böh! beh nincs mit enni! A hideg is majd megvesz, az éhség is majd megöl. Hisz azt gondoltam én, hogy itt mindég nyár van, ahol ember nem jár. Pedig lám, még keményebb itt a tél. Ugyan szabadság vagy osztán!


Szarvas

Majd felfakadok nevettembe ezen a bolond szamáron. Hogy bőg, hogy rúg, kapál, hogy békételenkedik az ostoba. S már a szabadság ellen ordít. Csak szamár a szamár, ha királyi palotába lakik is.


Szamár

Ugyan bolond voltam, böh, be bolond, hogy az én jó uramat odahagytam. Hiszen lám ő nékem istállót is, szénát is adott. Abba enyhősen nyughattam, és kedvemre ehettem. Ha néha megvertek, azt az ő szolgáinak kegyetlensége okozta, s talám-talám az én restségem is. Bár csak itt, ha csak egy rongyos ólat is találhatnék, meg csak egy marok szénácskát is, hogy el ne vesszek. Az is bolond, aki a szabadságot felvállalja. Ihú, h h h!


Szarvas

Ennye be rosszúl elégedett ez a szamár a szabad állapottal! Már csak megszólítom, s vigasztalást nyújtok a balgatag párának: majd néki-bíztatom a boldogtalant. - Szamár!


Szamár

He?


Szarvas

Mit békételenkedsz, te élhetetlen, a jóltevő szabadság ellen?


Szamár

Éhj, ne is hozd elő.


Szarvas

Hát úgy megúntad már a szabadságot, hogy hallani sem akarsz róla?


Szamár

Veszett volna!


Szarvas

A szabadság?


Szamár

Nem adnék érte egy kötés izéket. Hiszen gondold el, illyen rút időbe is a síkon szűkölni, harmadnapig sem enni egy harapást, nem irtóztat-é? Ezt pedig mind a szabadság okozta. Hiszen ha én most otthon vólnék - - -


Szarvas

Hordanád a hátadon a súlyos terhet; s azonfelűl jól megagyabugyálnának.


Szamár

Bizony, de jóllaknám.


Szarvas

Egy csomó szalmatöréket vetnének elődbe, mikor már elaléltál, hogy meg ne dögölj.


Szamár

S legalább éjtszakára ólba kötnének, s a hideg esső és nedves szél nem rongálna.


Szarvas

És te felvállalnád azt a régi rabságot és ínséget örömest? örömest kitúrosíttatnád ismét a hátadat? nem irtóznál még egyszer ama kegyetlen szolgáknak pálcájok alá esni? Szamár! Szamár!


Szamár

Akárkinek örömest lennék én most szamara, csak nékem e hideg hónapokba ólat építene, s abba számomra szénát és vizet készítene!


Szarvas

Bolond; így adtátok ki a hajdani korban is magatokat a vad emberek birtoka alá, jóltevőiteket, boldogítóitokat néztétek őbenne, s oltalmat kerestetek az ő birodalmok alatt! És ímé... De minek fejtegetem, én szamár, előtte a régi idők történeteit s ez oktató hagyományokat. Lám, előttem a példa! Csak fontold meg, ostoba, veszedelmes kívánságodat. Mondd meg bár egy embernek, akármellyiknek, akit legelsőben előtalálsz: azonnal reááll kívánságodra - reá, és teljes örömmel. Simogatni, bíztatni fog. Édes szamaram! - e' lesz az első szava. - Széna kell s enyhős istálló? Meglesz mindenik, ne búsulj, édes szamaram! - Akkor a kantárt, a féket fejedre vonja, az erdőre visz, az ólnak való fát a hátadon cipelteti haza; a rétre visz, hogy a fedélnek való nádat haza emeld; szénát is rak a hátadra, hogy éhel meg ne dögölj; vizet merít, de azt is magadnak kell istállóba vinned; s akkor osztán, ha nem mégy, ha nem sietsz - tudod, hogy ő bot nélkül meg sem indúl veled. Kell-é hát már ez a nyúgodalmas ól, ez a megújító széna s frissítő víz?


Szamár

Ha egy kis veréssel esne is, de legalább, bár nehezen is, szert tehetnék mindenre, ami ebben az alkalmatlan időben szükséges. De most mit tudjak itt csinálni?


Szarvas

Azt itt mind végbeviheted, s pedig könnyebb szerrel. Keress egy üreges sziklát vagy egy bokros sűrűt, rakd meg az alját avarral s falevéllel; a csendesség fog beárnyékozni, s a nyúgodalom fogja puhábbá tenni fekvésedet. Indúlj el a rejtek völgyekbe, járd el a patakok széleit, egész télen által bőséggel fogsz találni zöldellő füvet, nem panaszos eledelt: s ha a tél olly szörnyű lenne is, hogy minden helyeket magas hóval fedve tartana, van akkor is száraz moh, van tápláló csemete és fajövés, ó, be édessé teszi mindezeket a megelégedés és a szabadság.


Szamár

Jaj, még ezeket keresni is kellene?


Szarvas

Együgyű állat! Mennyire nem érdemled a jó tanácsadást. Ám eredj, fuss szántszándékkal abba a nyomorúságos ínségbe, amellyre, úgy látszik, teremtve vagy. Eljön még az a keservesebb idő, amellyben a mezei vakondoknak sorsát irígyelni fogod. Eljön az a kétségbeejtő nap, amellyben jajgatva óhajtod e mostani zúgolódó állapotodat minden szerencséden visszanyerni. Ordítva fogsz az én szavaimra emlékezni, s e boldog környék keservesen fog jutni eszedbe.


Szamár

Tavasszal ismét elszököm az uramtól, s késő őszig itt lakom közöttetek. Akkor újonnan hazamegyek téli enyhős szállásomra. - És nem derék találmány-é ez?


Szarvas

Hozzád illik éppen. De az ember ollyan bolond-é, hogy ővele így lehessen komázni? - A' bizony szép. Szamarabb volna úgy az ember tenálad, ha a maga szamarával illyen alkura lépne. És ha te egyszer őhozzá vissza - - -


Szamár

Bőhh! be szörnyű szél, be hideg szél, mit várhatni még ezután, be iszonyú nagy szél! Alig állok már lábamon is a nagy esső, a nagy éhség miatt. Ah, csak annyi erőm volna, hogy hazaváncoroghatnék! Inkább felfogadnám, fel, örökre pedig, hogy soha nem is álmodozom a szabadság felől. Átkozott szabadság! büntető ostora a társaságos állatnak!


Szarvas

Csakugyan nem veszed bé szíves tanácsomat, háládatlan szamár? Szánom a te boldogtalan agyvelődet: még egyszer kérlek, ne ejtsd magadat megsirathatatlan veszedelembe. Maradj itt vélünk, s érezd a szabadság kellemetes voltát. Ímé, minden szarvasok, őzek, nyulak az én első kiáltásomra sereggel fognak hozzád jőni, vígasztaló nézéssel, vidám társasággal fogják únalmadat enyhíteni, s csak hogy egy szamarat szabaddá tehessenek, készek lesznek arra is, hogy a legtáplálóbb fűveket számodra megmutassák, száraz leveleket hordjanak fekvő almodra, mellyet a barátságos madarak fognak a legrejtegebb helyekben nyúgodalmodra felkeresni. Ládd-é, illyen egymást szeretők a szabad állatok; nem néznek ők sem fajra, sem nemre, sem tollra, sem szőrre, mindnyájan úgy tekintik egymást, mint egy alomba, egy fészekbe nevelkedett atyafi állatok, akiknek egy anyjok a Természet, köz törvények a Szeretet. Ne menj el, ne menj el, gondolatlan állattársunk: ládd, melly boldogító, melly örvendeztető a szabadság.


Szamár

A szabadság! - Ah ne fessed illy szép színnel ezt a nyomorúság eszközlőjét. Nem kell nékem az átkozott. - Bár soha el se is hagytam vólna régi, boldog állapotomat, bár soha a szabadságnak bolond hagymázza meg ne részegítette vólna a fejemet. De ám még nem késő. Megyek, futok, nyargalok, hogy szamártársaimnak is jó tanácsot adhassak előre, hogy soha a szabadság úgy meg ne kábítsa szamár fejeket, hogy az illy ínségbe buktassák valahol magokat. Ah! - átkozott szabadság! útálatos szabadság, szabadság!


Szarvas

Elszaladt kétségbeesett ordítással. Nem is szamárnak való a szabadság!

 

A CSÓKOK

Negyedfél énekben

 

AJÁNLÓ-CSÓK

  Rozáliám! te raktál
Arcúlatomra csókot.
Rozáliám! te raktál
E verseimbe csókot,
Teáltalad poétát
Tett énbelőlem a csók!
Légyen tehát tenéked
Szentelve e csomó csók.

  Ha téged én, galambom.
Tisztellek ennyi csókkal:
Tisztelj te is, galambom,
Engem meg ennyi csókkal!
S meg ötven ennyi csókkal!

 

AZ OLVASÓHOZ

Ez az aprós munka kijött ezelőtt darab idővel. De hol? négy ajaknak hév sajtócskája alatt. Hasonló-é ez a kiadás az eredetihez, azt csak én tudom és az én pátrónám... Rozália. Abban a szerzőnek lelke egész ki volt nyomva: itt annak csak egy része éreztetik - a képzelődés; osztán csak szebben is esik a nyomtatás az eleven rózsára, mint a papírosra. A többit, szerető olvasó, érzékeny ítéletedre bízom. Ha kedvedet elnyertem vélek, csókolom az én csókjaimat. - Ha nem, csókold azt, amit jobban szeretsz. Élj vígan!

 

ELSŐ ÉNEK

Csókokat éneklek én, s egy boldog párt, ki a tiszta szerelmet addig érezte, addig fáradott annak rózsás útján, hogy sokára csakugyan a boldog jutalmat egymás ajjakán ezer édes csókokba feltalálta. Beszélld el, Ámor, te, aki olly igazságos ura vagy a mi szíveinknek, a Melítesz és Rozália történeteit, avvagy lelkesítsd harmoniai erővel az én gyenge lantomat, hogy én a csókokat is énekelhessem. Természet Ura! te, aki erősebb vagy a halálnál, tedd halhatatlanná az én nevemet, s míg azok a borostyános poéták, kik a pusztító, öldöklő és gyújtogató hérósok latorságit trombitálják, a jövendő aranykor előtt vétkessé tennék magokat, esmértess meg te engemet, ki a természet kincseinek éneklője vagyok, esmértess meg az emberi nemzet legszebb, legérzékenyebb s - talám legháládatosabb részével. Adj nékem ezek közűl, ha Rozáliát nem is, legalább egy szerelmes Rózit. Szállj le a gyönyörű esthajnalból, s beszélld elő, mennyi édes kínt, melly tökélletes örömet szerzettek a tiszta csókok az én Melíteszemnek és Rozáliámnak: holott ez nem tudott semmit a módiról, amaz pedig nem vólt hérós, hanem csak ember.

Csendes estve vólt, mikor Melítesz a berekbe andalgott. Csak néha hallatszott a nyárfák tetejéről a vadgalamb nyögése, s a bokrok közűl a fülemüle énekének utolsó hangocskája, mellyen elszunnyadott. Lassú szellők lengedeztették a fák leveleit; apró árnyékok - a homály és fény állhatatlan leánykái - jelentek meg, s némán suhantak el a gallyak között. Az álom harmatozott minden bokorra, a nyúgodalom űlt minden fa tetején, a hallgatás lepte meg az egész környéket: - édes vígasztalói egy szomorú szívnek, mellyet nem te epesztesz, ó szerelem!

Nyájason mosolygott le a zöld ágak közűl Vénusz gyönyörű csillaga, Heszper. Gondosan kereste fel harasztos rejteki közt a szemérmes violát, hogy apró kék szemét megcsókolja; nyájason pillogatott a büszke tulipántra, s az ártatlan liliomot első szunnyadásában meglepvén, szerelmes súgárival annak fejér kantusán erőszakot tett. Heszper, ez a gyönyörű csillagzat, a hajnal vezetője s az estve kísérője, gyengébb a tüzes napnál, s nyájasabb a szomorú holdnál, a gyönyörűségnek és ártatlanságnak kedves csillaga, a csókoknak és rózáknak boldog hazája. Az ő pillantásiból kellemetes mennyei fény csillogott le a gyarlóbb világba, s a bádgyadó természet megújjúlva érezte ide alatt az ő jóltévő súgárit. Minden teremtés vagy édesen nyúgodott, vagy gyönyörűséggel andalgott az ő szerelmes mosolygásira: csak maga Melítesz - csak ő maga viselte szívében és homlokán a békövetkező éjszakának komor tekíntetét. Epesztő sóhajtások között járt ő fel s alá a berekben; még a nap magosról lőtte vala forró súgárait, már félbeszaggatott jajokkal panaszolta a néma fáknak szíve gyötrelmeit. Sírt, őröngött, szűntelen a halál és Rozália képe forgott szeme előtt. E kettő közűl valamellyiket kereste, s míg azt feltalálni igyekezett, egy setét erdőbe botlott bé. Felrezzent ennek látására tévelygő melankóliája, s rajta egészen megnyúgodott. Sűrű, fekete tölgyfák kettőztették itt az éj borzasztását, mellyeknek agg törzsökjeit a kiátkoztatott fejsze és napvilág soha még nem érdekelte. Egyedűl a vénség csonkázta roskadt gallyait ezeknek, s amelly redves tőkéket kiforgatott, azok mutattak a rémítő setétségben valami sáppadt planétafényt. Odvaiban füles baglyok huhogták éjjeli énekjeket, rothadt tövek körűl mérges kígyók, varasbékák nősztek a gombákon, s mohos ágain sikoltozott egymásnak a halálmadár. Itt bolyongott Melítesz tele szerelemmel és utolsó fájdalommal. E rémítő irtózások kedves eledeli vóltak az ő kétségbeesésének: utálta a gyönyörűséget, minthogy el nem nyerhette szívének legfőbb örömét. Megindúlt tántorgó lábakkal e kietlen tartományban, hideg vérrel bukdosott egyik kőről a másikra, s érzéketlenűl szaggatta ki széjjelborzadt haját a pirongató tövisek közűl. Egy iszonyú vőlgynek szélére jutott, mellynek mélysége csak a poklot ábrázolhatta, félig kidűlt bikkfák függöttek ki a belé rohanni készűlt hegyoldalból, mohos kősziklák ütötték ki belőle mezítelen fejeket, mellyeknek egyikéről sikóltva szakadt le egy kétségbeesett patak, s rettentve bőgte végig e halálos mélységet. Vérszopó sárkányokkal, tüzes kísértetekkel, ordító lelkekkel s az éjszakának fekete boszorkányival tőltötte bé ezt a hideglelős fantázia, rettegés és ájúlás szítta ennek ólom levegőjét, a kétségbeesés táncolt meredek szírtjein, s a halál csendesen aludt egy félig bészakadt homokparton. Ennek zsibbasztó lábainál űlt le magánkivűl Melítesz, s azonnal elájúlt. Hosszason tartott vólna ájúlása, de az itt játszadozó romlás egy szörnyű kősziklát hajtván a küszködő habokba, nagyot kacagott rajta. E borzasztó kacaj kiütötte Melítesz szeméből az halálos álmot, felugrott fekvő helyiből: - Jaj! - így kiáltott, s a Rettegések minden barlangból, minden kő, minden fa, minden hab közűl egyszerre sikóltották vissza a hármas jajt: - Jaj, Rozália! - E kedves névre elveszett minden irtózása e kegyetlen helynek: az öszvedűlt fák, a kiálló darabos kövek, a sikóltó méllység csak egy bús paradicsomot mutatott. A rettegés, a kétségbeesés édes andalgásnak tetszett, s a halál egyet mosolygott. - Jaj, Rozália! én örökre elvesztettelek tégedet, örökre. Nem reménylhetem többé, hogy az én boldogságomat a te ajjakidban feltalálhassam! Odavan! A fájdalom foglalta el az én szívemet s a kétségbeesés ordít énkörűlöttem. Nyomorúlt szív! szűnj meg dobogni mellembe, s vedd bé a halált belső részedbe, vedd bé a Rozália neve mellé, s e kedves néven csendesedj el örökre. A férgek rágjanak öszve egy esméretlen hant alatt, s boldog leszel, mert e kínos rágásokat nem fogod érzeni. Eljön talám az a boldog nap, hogy az a kegyetlen sóhajtani fog egy szerencsétlen után, kit életébe kínozott, s csókolni fogja azt a vadrózát, melly a te véredtől kövéredett. Ó százszor boldogok, kik az ő kedvesseknek kebelekben halhattak meg, százszor boldogok, kiknek tévelygő lelkek saját kedvesseknek ajjakira szállhatott ki, hogy annak lelkét ott megvárván, együtt bújdossanak a Paradicsomba. Igazán szerettem én az én szépemet, őkivűle senki nem volt, kiért szívem gerjedezett vólna, őtet szerettem meg legelőször, őtet is fogom szeretni halálomig. Mennyit sohajtottam az ő nevét, tudják ama boldog vidékek, hol minden fiatalba felmetszettem azt, nőttek a fiatalok, s nőttek az én gyötrelmeim is. Most már, minthogy őtet nem reménylhetem többé, óhajtom a halált, kedves lesz ez nékem, mert az ő nevén halok meg, az ő szerelme emészti meg az én életemet. Nyíljatok meg, örök kapui a tiszta szerelemnek, fogadjátok bé az én utólsó sóhajtássá vált lelkemet, hadd nyúgodjon meg végtére ama boldog rózások között a hív szeretők Elíziumába: s ha jövendőbe az a szeretett lélek meg fog titeket az ő béjövetelével dicsőíteni, eresszétek bé őtet, s mondjátok meg néki, hol pihen az ő rabjának lelke. Nyíljatok meg, örök kapuk! tibennetek várom én az én végső nyúgodalmamat, fogadjátok bé lelkemet. Te pedig, Rozália! édes gyötrelme az én szívemnek, emlékezz meg hív rabodról, találj, nálam aki jobban megérdemli kedvedet; én hívem, szerettelek, egyéb jutalmát halálomnak nem kérek, elég lesz nékem, ha te azt meghallván így fogsz sóhajtani: szegény Melítesz! Isten hozzád, Rozália! Én meghalok! - Ez utolsó hangja magával együtt a habokba süllyedt. Nagyot loccsant a setét víz, s megrijasztotta mindkét partján az erdők boltozatját. A boldogtalan Melítesz eszméletlen úszkált a halál fagyos karjain, sebessen vitte az omló patak, s a kavargó örvény morogva tekerte bé. Midőn Limnisz, egy szánakozó nimfa, felemelte búba borúlt deli tekíntetét a süvöltő habok közűl, kék szín hajairól s kákakoszorújáról csorgott a víz, s felemelvén liliompálcáját, így szóllott a haboknak: - Habok, csendesedjetek! Habok, vegyétek hátatokra ezt a szerencsétlen ifjat, s csendesen vigyétek a túlsó partra, hol őtet a szerelem apró istenei várják a bokrokon. - Ezt mondván, gyékényhintajába űlt, s a mormoló habok mindenütt lesimúltak előtte. Melítesz a partra vetődött. Rózaspiritussal várták őtet az apró tűndérek, hogy a halál zsibbadásiból feloldozzák féleleven tagjait. Áriel, egy kedves tűndér, rózapamaccsal dörgölte elalélt szíve tájékát, Foszfor pedig egy tulipántlámpást, tele a legcsillámlóbb hajnalsúgárokkal, villogtatott homályos szemei előtt, míg azokról Pénele a halál pókhálóit bontogatta apró újjaival. Ezer parányi tűndérek űltek halvány ajjakára, s mennyei lehelletekkel fúvallották belé az életet. Melítesz felérezte magát, körűlhordozta bolyongó szemeit, s meglátván maga körűl a szerelem nyájas tűndérkéit, magát a boldog szeretők Elíziumába képzelte. Ah, - így rebegett gyenge hangon - boldog lelkek, kik szerelmes pályátokat megfutván, e kies hazában nyúgosztok, fogadjátok el a szerencsétlen Melíteszt társatoknak. Bocsássatok meg nékem, hogy én önként kerestem halálomat, bocsássatok meg, Rozáliát szerettem én. Ímé, jövök hozzátok, hogy örökre megnyúgodjam közöttetek, és hogy az én Rozáliámat megvárjam itt. - Élsz még, Melítesz! - így visszontaglá Bézer, a csókoknak legfőbb tűndére - a szerelem istene megtartott tégedet azon habok között is, mellyekbe a kétségbeesés buktatott. Nem a hóltak tartományja ez, Melítesz, bízzál, a gyönyörűség és ártatlanság apró istenkéit látod körűlötted. Én vagyok az öröm és csókok tűndéri közt legelső, s leszállottam az én nyájas társaimmal az esthajnal legszebb rózássából, hogy a te szerelmedet megvígasztaljam. Élj és bízzál, a Rozália szíve vagy tiéd, vagy senkié sem. Többet most nem jelenthetek. Ébredj fel halálos álmodból, szedd elő minden erődet, szerencsétlen, s menj el a bőlcs Filánderhez, kit ez erdős dombon túl a Vénusz temploma mellett fogsz találni. Ő tanácsot fog adni tenéked, s e jóltévő tűndérek óltalmadra mindenkor megjelennek. Élj, Melítesz, és bízzál. - Ezt mondván a kellemetes Bézer, bíbor szárnyain elrepűlt mennyei fényt hagyván maga után a setét gallyak közt, s ámbroziaillatot a bokrok körűl. Elbámúlva űlt Melítesz darab ideig, s mozdúlatlan szemekkel kísérte az ágak- és felhőkön túl jóltévő kis istenét. Érzette dobogni kezdő mellyében az öröm és reménység édes ösztönit, megújjúlva kelt fel a harmatos fűről, s olly szerelmes elragadtatásba indúlt az erdős domb meredekjének, mintha óhajtott Rozijának kebelébe ment vólna bizonyosan. Setét, agg fák között, tövises bokrokon által, út nélkűl vágtatott egy kőszirtről a másikra, hol a vak éj terjesztette el mindenütt a halálos veszedelmeket. Foszfor, a mosolygó kis tűndér, mindenütt előtte vitte tulipánt lámpását, s világos sugárival barázdálta a nyálkás setétséget. A domb tetejére ért, s onnan lefelé indúlt a túlsó oldalon menetelesebben hajló vőlgynek. A fák itt már fiatalabbak, a tövisbokrok ritkábbak, a kövek apróbbak valának, s hová-tovább mind inkább látszott a tájék szelídűlni. Kiértek végtére a ligetből, s a nyájas hajnalcsillag örvendve mosolygott rájuk a pirúlni kezdő égaljáról: Foszfor egy kis patakba vetette lámpássát, s egy hajnalsúgáron Vénusz gyönyörű csillagába repűlt. Ekkor bámúlt el Melítesz jobban, mint valaha, meglátván ezt a boldog helyet, mellybe őtet a barátságos tűndér istenek vezették. Kies térség nyílt ki az ő szeme előtt, mellyhez hasónló paradicsomot még egy nemzet prófétája sem látott. Gyönyörű pázsit terjedt el a látás végéig, apró gyepből állott őszve sűrűen, s olly élő zőld vala, hogy szinte feketének látszott, ezer különböző virágokkal vólt kihímezve, s vídám citrom- és narancsfák állottak végig rajta, amellyeken érett s éretlen almák, sőt virágok is lévén még, a szemet és szájat gyönyörködtették, s illatos árnyékkal kedveskedtek. Másfelé tágas szőllőlugasok látszottak, s az egres közűl hízelkedett a piros bakar, s a virággal együtt szagoskodott a megért muskotály. Fejér s piros színű rózaligetek nyúltak el a jázminok és jeneszterek között: ezer meg ezer tengelicek, filemilék és papagájok köszöntötték benne a feltetszett hajnalt; szelíd szarvasok, játékos majmok s a legdélibb dámvadak múlattak együtt a liliomokon. Fejérmárvány kútak ugráltak fel mindenfelé, s kellemetes csörgéssel hullottak egymásra, akkor egy kristály patakká változván, ezer keringésekkel folytak keresztűl a mirtuserdőben, ahol sereg fehér hattyúk förödtek tiszta habjaiban. A legédesebb hármonia, a sokféle szépség, a kellemetes illatozás elragadták Melíteszt annyira, hogy illy sok gyönyörűségei közt még Rozáliája sem jutott eszébe. E boldog tartománynak közepén látszott egy kerek dombocska, s annak tetején fénylett ki egy pálmaerdőből a Vénusz temploma, hol a bőlcs Filánder lakott, e kedves istenasszony papja. Filánder már felkőlt vala rózsalepleiről, s a pálmaerdőbe sétált a híves hajnalon. Melítesz ment a pálmaerdőbe; márvány és ezüst állóképek között nyúlt fel egy tágas ösvény egész a templomig. Szent borzadás szállotta meg a Melítesz lelkét, s reszkető lábakkal lépett a templomhoz, mellyen a temjénfűst sűrűen tántorgott kifelé. Az ajtó felett piros rubintból kimetszve tündöklött Vénusz és a Természet, kik egymást csókolták, s alattok illy arany betűk látszottak: AZ ÖRÖK SZERELEMNEK: Szűntelen való szimfónia, olly édes szimfónia, melly a lelket gyönyörködve hordozta, zengett az üres templomba a felkoszorúzott piróp óltár mellett, láthatatlan Kellemek repdestek Melítesz körűl, s csak édes csókjaikat érzette. Égszín selyemkárpitok terítették bé a falakat, bámító mesterség olcsította a pazér drágaságot, szerelmes rajzolatok vóltak rajta kihímezve. Kettő vólt kiváltképen, melly a néző szemet a többiről elfordította. Egyiken a Természet vólt kiábrázolva az ő eredetében, a másikon a habokból kiszülető Vénusz, mesterségesen látszott megmozdúlni a kék selyem tengerén egy kis tajtékocska, mellyből egy legnyájasabb, leghatalmasabb istenasszony készűlt, arany csigahéjjban fútta őtet Zefír a Ciprus partjaira, nimfák, tritonok vették körűl a csecsemő Vénuszt. Itt vóltak kirajzolva az isteneknek s hérosoknak szerelmei. Jupiter, az Europa bikája, Io, a Jupiter tehene; Hercules Ioléja mellett kantusba az orsóval; s Ámor az oroszlánybőrbe a buzgánnyal. Apolló Dafné után vágtatva, s az ő szemérmes húga az alvó pásztor mellett; Vénusz az erdőbe bolyongva, mikor piros rózák fakadtak sebes talpa nyomain s a szép Adonisz, a vér és kökörcsin közt heverve. Egyszóval minden édes titkaik a halhatatlanoknak, még ama híres mese is az egész égben, Vénusz és Mars a Mulciber hálójába. Másfelől a hív szerető párok nevei hosszas sorral aranylottak a kék selyemkárpiton. Itt találta Melítesz saját nevét is, s azzal kedves Rozijáét, de amelly még kettős selyemfedél alatt lappangott. Ó, mint örűlt ő ennek látására, tovább andalgott e két névnek szemlélésén, mint minden remek festésein a templomnak. Háromszor sóhajtott ennek látására, háromszor remegtek szemében az örömkönnycseppek, háromszor szóllította nevén kedves Rozáliáját, s mind annyiszor megcsókolta a szerelmetes betűket. Azomba, míg ő ezeken andalgott, belépett a templomba Filánder, az istenasszony papja. Rózakoszorújára szállottak a nyájaskodó Kellemek, tetszetes felség űlt vídám homlokára, s örömzengzettel tisztelték a láthatatlan hangok. Egyszerre meglátta az andalgó Melíteszt, s így szóllott nékie:- Itt vagy tehát, Melítesz, a szerelemnek mennyei követje sugallotta meg álmomba, hogy téged várjalak. Nyerj tőlem vígasztalást az ő mindenható parancsolatjából, s kövess engemet. Ezt mondván, megfogta az ő kezét barátságosan, s egy oldalajtón kivezetvén az Adonisz sírjához vezette, melly egy rózás ernyő alatt magánosan állott két kupresszus szomorú árnyékában, a múlandó kökörcsinyek között. Itt szokta az ő kedvesének halottinnepét tartani az istenasszony gyászba őltözött nimfáival s a zokogó kis Ámorokkal, itt szokott ő gyakorta magánosan múlatni az ő kedvesének árnyékával, felhozatván azt a hóltak tartományából az halálnál is erősebb szeretettel. E mellett telepedett le Melítesz Filánderrel, a pappal, a sűrű majoránnagyepen, s azonnal a három gráciák, mind kellemetes szűzek, megjelentek édes énekléssel, énekekben a Természet szépségét énekelték s a szeretet közönséges hatalmát. Ámbróziás étkeket s szívélesztő italokat tettek Filánder és az ő vendége elejébe, s míg ők ettek, öszvefogózva táncoltak a harmatos violákon arra a kedves muzsikára, melly a templom tornáci s az erdők közűl zengedezett. Azalatt Filánder sokat kérdezte Melíteszt az ő kedves Rozijáról, gyakorta tudakozta tőle szerelmének első okát, eddig való történeteit, azonba bátorította, s mézes reménységekkel édesgette bággyadó szívét. Végre így szóllott néki nyájasan: - De beszéld el, kérlek, kedves Melíteszem, szerelmednek minden rendét eleitől fogva; ímé addig el fognak ez örvendő vidéknek minden lakosai hallgatni, add tudtomra mind kedves, mind szomorú történeteidet, amiólta Rozáliára lobbantál, mert tudom, hogy illy hív szerelem, mint a tiéd, nem esik meg példás esetek nélkűl.

 

MÁSODIK ÉNEK

Mind elcsendesedtek a papnak intésére, s még a szomszéd kupresszusok is figyelmezni látszottak az ő beszédének hangjára. Ekkor a bús Melítesz lenyugodván a rózaboltozat mellé, így szólamlott: - Szívemnek legsértegetőbb fájdalmát kívánod, ó Filánder, megujjíttatni, midőn ama kedves napot hozod emlékezetembe, amellyben Rozália ajjakiról szívtam e boldogsággal határos halált, amelly ólta lelkem békeségét örökre elvesztettem, nyúgodalmam kies térjét elpusztítva szemlélem. Valahányszor ezt a szerencsétlen történetet elmémbe forgatom, mindannyiszor az Ámor lángoló fáklyáját villogtatom sohajtásaim szellőjén, s újabb lobogásra gerjesztem azt; mindannyiszor az ő hasító nyilát piszkálom és bizgatom mély sebembe, s nagyobbá tészem a szúrást és fájdalmat. S jóllehet mindezeknek emlékezete keserves kín egy olly szerelmesnek, aki minden reménység nélkűl él: mindazáltal elkezdem, hogy lásd ebből is, melly haszontalan és csalárd a szeretők reményje, s a szerelem első gyökere melly édes, gyümölcse melly keserű! A kellemetes tavasz elérkezett vala már az ő kökörcsinhintaján, s nyájas fúvallatival felélesztgetvén a Természet kebelét, elterjesztette vala már az életet és örömet az erdőkön és mezőkön. Egybegyűlének tehát az örvendő pásztorok és a vidéknek ártatlan lakosai, hogy az ő első áldozatjokat az új tavasznak bémutassák, s a mindent ujjító Vénusz tiszteletére mezei játékokat tartsanak. Zőldágakból híves bóltozatokat csináltak a pásztorok, s az erdőbe egyenes pályákat készítettek a futásra. Eleven gyepből takaros oltárt raktak a nyájas istenasszonynak, és azt a tavasz első virágival felékesítvén, egy pár fiatal gerlicét áldoztak meg rajta, úgy, hogy azoknak szárnyokat és lábokat öszvekötvén, bús énekléssel tették fel az oltáron lévő rakás jácintra, amellynek közepéből egy égő fáklya nyúlt fel, s akkor a tavasznak tarka kantusba őltözött s nárcisokkal koszorúzott ifjú papnéja, a szűzeknek víg dalja s az ifjaknak örömtánca között mególdozta őket, s a berekbe szabadon eresztette. Ezt követte a mezei ebéd. Leűltek egy oldalon a pásztorok, s ezekkel szemközt a mosolygó szűzek, ettek a meg nem terhelő elégségig, ittak a szívnek ártatlan megvidúlásáig. Tavaszi énekeket zengettek, s tégedet, ó élesztő Szerelem! magasztaltak. Végre a zöld gyepről mind felállván, Palemon, a jámbor Palemon, egy vídám öreg így szólítá meg az örvendő sereget: - Ifjak! ímé elértük, hálá a kedvező napnak, azt a boldog esztendőszakaszt, melly ismét feloldozta mezeinket a komor tél fagyos köteliből, s a mi szívünket is egyetemben a hosszas únalomból felébresztette: itt van az a kedves nap, mellyen a mi atyáinknak szokások szerént, a régi aranykornak példájára ártatlan örömmel innepeljünk e mezőkben. Áldoztunk a Természet két jóltevőinek, ettünk a tavasz első adományiból, s megörvendeztetett bennünket a múlt ősznek édes nektárja, és hogy innepi heverésünk se puhítsa el tagjainkat, fogjunk a testnek édes gyakorlásihoz. Valakinek azért, ó ifjak! kedve van a szokott pásztori játékokra, keljen fel, s múlassa magával együtt inneplő társait. Vajha az én hajdani erőmet e szent napon visszanyerhetném az egektől, vajha az én ifjúi serénységem, ha csak ma is visszatérne gyenge tagjaimba, eleven ifjak, én lennék első közöttetek. De tudom, tibennetek sem aludt el a ti atyáitoknak vére. Serkenjetek fel, ó, melly édes a puha gyepen küszködni, s a lengő árnyékok alatt sípolni. Mi nézői fogunk lenni a ti barátságos vetélkedésteknek, s a bajvívónak gyertyánkoszorút, a pályafutónak olajágot, a sipolónak hétszeres zabszárakat, az éneklőnek egy pohár híves bort, s egyszóval kinek-kinek olly jutalmakat fogunk osztogatni, mellynek legfőbb díszét a dicsőség és a közszeretet adja meg. Rajta ifjak! buzdítson fel az innepi sípnak nógatása! - Az első megfúvallására a mezei furuglyáknak hozzákezdtek a víg pásztorok az ő játékjokhoz, mellyeknek egy része vóltam magam is. Énekeltem, sípoltam, küzdöttem több ifjú társaimmal, s ha nyertes vóltam-é, azzal dicsekednem itt helytelenség vólna. Csak ez egyet említem, hogy utólsó pályafutásomban nékihevűlvén, a futóból egy árnyékos ligetbe tértem, ahol izzadó orcámat győzedelmes olajágommal legyezgettem vala, amidőn néhány szűzekre találtam, kik az illatos violácskákat szedegették a gyenge fűben, s vídám beszélgetésekkel múlatták magokat az árnyék alatt. Itt láttam, ó egek, azt a szűzet, azt a kellemetes és deli szűzet, ki mint a szépségnek új hajnala, saját tekintetében egy másik tavaszt mutatott; ah, itt láttam Rozáliát. Boldogok vagytok, így sohajték magamba, szemérmes leánykái a kikeletnek, apró violák, mellyeket illy szép kezecskék tapogatnak, ah, még boldogabbak, mellyek az ő hószín mellyén halhattok meg! Míg így andalgottam magamba, kiesett mellyéről az a kis kötés viola, melly ottan szagoskodott, s annak felvételére lehajolván a gyönyörű nimfa, gondatlanul kötött fátyola mellől egyik csecse kifordult. Ah Ámor! ah istenek, mit láttatok szemeim! Ebbe a szempillantásba vesztettem el, ó Filánder, hajdani békeségemet: félájúlva dűltem egy fának, néhány pillantásig mozdúlatlan állottam ott, az én szemeimet bájoló súgárok ragadták oda, s lelkem is mintha egyszerre kiszakasztódott vólna mellyemből, elrepűlvén vélek, e paradicsom gyönyörű narancsán kezdett legelni. De ah, rövid vólt ez az édes ájúlás! Észrevette a nimfa, hogy az ő vigyázatlan kincse közönségessé tette magát a kíváncsi szemek előtt, s azonnal kebelének mennyei seráljába, a titkos firhang alá zárta, ötven szemérmes violát és egy szomorú nárcist állítván őrül annak nyílására. Feddő pirosság tűndöklött le orcájáról, feltekintett, s egyenesen rám villámlott egy pillantása, melly az enyimbe ütközvén, kettős tűzzel, kettős erővel vágta azt vissza szívem fenekére. Jaj nékem! alig láttam meg az ő ábrázatját, s azonnal fellobbantam; alig csillámlott szemembe első tekintete, mindjárt el vala szívem foglalva; érzettem, hogy egy uralkodó szépség lepte meg azt, s azt parancsolja nékem: Melítesz, add nékem a te szívedet! A szerelem űlt azokban a szép szemekben, a szerelem űlt, kinek lángjait én azelőtt még sohasem érzettem. Ó Filánder, mit nem tehet ő a mi szíveinkbe, csak a' tudja ezt, aki már próbálta. Mégis annyira előszedhettem megígézett erőmet, hogy meg tudtam őket e néhány szókkal szóllítani: - Vígan, kellemetes nimfái a mi tájékunknak; egy kifáradt pályafutó nem jön a ti csendes múlatástoknak megháborítására. - Nemes szívű vagy, pásztor! - így szóla isteni hangon az én bálványom, s megérdemled mindnyájunk nevébe e bokor jácintot, nincs ez olly nagy jutalom, mint a te koszorúd és olajágod, de illatos, szűz ez, mint mi vagyunk. - Szűz ez, szép nimfa, mint ti vagytok: de nincs olly szép mint te - - - Nem tudtam többet rebegni, szemembe nézett s elpirúlt. Mit gondolsz, Filánder, mivé lettem én akkor? Elment ő, én pedig elragadt szemekkel kisértem őtet a berek sűrű homályáig, mint az égő Klícia az ő szeretett napját, mikor az a setét felhőkbe enyészik bé. Elment ő, s mihelyt nem láttam az ő fényjét, homályos éj szállott szemembe, borzasztó képzeletek kísértettek engemet, s így szóllítottam meg tusakodó szívemet: - Mi lelt, ó szívem, ó mi lelt tégedet? Mi esméretlen varázslás dobogtat illy ennyire? Hol égsz te, hol fagysz; ah, mondd meg: kínlódol-é, vagy örűlsz? Ah, tudom, az a kedves látás zavarta fel hajdani csendességedet: tudom, azon zokogsz, hogy szerelmes vagy. De vajjon szerelem-é ez a kín? Igen: ez a kín szerelem! Ah tűrd el hát, s el ne árúld indúlatidat. Vajha valami jó istenség tudtára adná annak a szépnek illy sok kínaidat! Vajha - - - Ah kis Zefir, menj utánna, s mondd meg néki, hogy az én lelkem vagy. Folyj nyomain, kis patakocska, tám rád esmér, hogy az én szemeimből fakadtál. Így őröngöttem én egész estvélyig, magánosan, az erdőben. Ámornak egész tábora béütött az én mellyembe, szívemnek várát öszvedúlta, gyönyörűségimet lobogó fáklyájával porrá égette, hajdani kedves gondolatimat mind rabszijjára fűzte, az értelem onnan számkivettetett, és az én nyúgodalmam távol járt éntőlem az én szépemnek nyomán. Illy keserves állapotba valék, midőn (Tortorella), az én barátném egy szerelmes és nyájas szívű szép nimfa, ki az én Rozáliámnak is hív társa vólt, hozzám érkezvén megszóllított: - Te búsúlsz, Melítesz! mikor mindnyájan vígadnak! Tedd félre most a bánatot, lám! eleget győztél. - Győztem, kedves nimfa! - Így felelék én beteg hangon - nyertem egy-két koszorút, de egy gyenge állat győzött meg engemet, s jutalmáúl az én szívemet vitte el. Itt elbeszéllettem néki egész állapotomat, amint az indúlat kibuzgottatta szívemből, s egy elhalt tekintettel ezt vetettem utánna: kedves Chloém! ha kívánod a te Melíteszed életét, ah, találj benne valami módot, hogy én közel eshessem még egyszer az én imádott nimfámhoz, az ő látása balsam lenne az én beteg szívemre; többet nem kérek, mert azt nem is reménylem, hogy az ő rózsaajjakát valaha egy tisztelő csókkal is illethessem: ah, akkor el kellene fogyni az én életemnek, a felesleg való gyönyörűség halállá válna akkor az én számon, s megfojtaná szívemet. - Nagyot kérsz, Melítesz - így felele a leányzó. - Meglesz mind a kettő, csak merj, a merőknek kedvez Ámor. Hólnap új áldozat lesz, vidítsd fel magadat, s jelenj meg ottan. A többit holnap meghallod. Rozália is sok jót beszéllt felőled közöttünk. De most Dafnisomhoz sietek. Aludj csendesen! - Aludtam-é, Filánder, s miket álmodtam, azt Ámor sugallja meg tenéked: elég az, hogy másnap a fényes nap feljövetelével ismét készűltünk az áldozathoz. Chloé hozzám jött jókor reggel s új tanácsokat adott. Rozáliáról hosszason kezdett beszélni: de az innepi sípok már kezdették hangoztatni az erdőt, s mi is az óltárhoz siettünk. Az én szemeimnek első gondjok a' vólt, hogy a szűzek között Rozáliát felkeressék. Amidőn a megujjított muzsikaszón kijött a szép Rozália a tavasznak tarka kantussába, ah, mint képzeltem, Filánder, az ő koszorújának nárciszaiba az én halavány két orcámat - s az óltárhoz állott. Öszvekötötte gyenge újjaival a két fiatal gerlicét, érezték-é az ő újjainak édes illetését a szerencsés madarak, s fájt-é nékik úgy a Rozália kötése, mint az én szívemnek, meg nem mondhatom. Elóldotta végtére az ártatlan párt, s azok az óltárról felreppenvén, puha szárnyokkal az áldozónénak mellyére leggyentettek, örömmel siettek a ligetnek, s ott egy fiatal nyárfára űlvén kedvekre csókolódtak. Szerencsés ómen vólt ez az én képzelődő szerelmemnek, sokáig irígyelve néztem őreájok, s utóljára az én áldozó szépemre egy csókoló tekintetet vetettem.

Mindeneknek örömére ment végbe az áldozat, s öszvecsoportozva kísérték a szép papnét az ebédlő gyephez: s míg az innepi vendégség tartott is, mindég őróla vólt a beszéd. Olaj vólt ez mind az én tüzemre. Felállottunk, s újonnan elkezdődtek a játékok. Chloé engem félrehívott, és sok bíztató tanácsadás után saját ruháiba felőltöztetett. Ládd-é, Filánder, mit nem tehet a leglágyabb és legegyűgyűbb szívekben is a serény Ámor. Fejér kantust adott énreám Chloé, hajamat béfonta, homlokomra leeresztette, virágokkal béfűzte. Ívet és puzdrát kötött oldalomra, gyenge hangokra és nézésekre tanított, egészen megleányosította ábrázatomat, amellyen még akkor az ifjú pehelynek nyoma sem vólt. Azután, mikor már így egészen elkészített, magával együtt elvitt engemet a több leánykák közzé, ahol az én szép nimfám is múlatott. Ezek között állott ő, mint az alacsony violácskák között egy legdicsőségesebb rózaszál. Csak beszélgettek egymás között, s egyebet annál nem csináltak mindaddig, míg felállván Chloé, így szóllott hozzájok: Hát illy szorgos játékok, illy koszorúzott vetélkedések divatjába henyélnénk mi minden dicsőség nélkűl? Hát nincs minékünk ollyan szerszámunk s ollyan tehetségünk, amellyel olly játékos bajvivást csináljunk, mint most a férjfiak a magokéval? Szűztársaim! ha tetszik néktek az én tanácsom, vegyük elő leányi játékunkat, s tegyünk véle egy játszi gyakorlást, próbáljuk meg, mint fogjuk azt használni jövendőben a férjfiak között. Csókolódjunk! vetélkedjünk magunk között a csókokba: s aki mindnyájunk között leghelyesebb csókoló lesz, aki legkedvesebb, legédesebb csókokat tud adni, azé légyen győzedelmének jutalmáúl ez a szép kis koszorú. E feltételre mind elnevették magokat, s egyszerre mind ráállottak. Sokan kihívták mindjárt egymást ez édes bajvívásra, s még minekelőtte valami jel adatott vólna nékik, már sokan egy rendetlen csatácskába keveredtek. Ezt látván Chloé, elsőben is a viadalra rendet szabott, s azután így szóllott: A mi csókjainknak megítélője pedig érdem szerént csak a' legyen, akinek legszebb szája vagyon. Mindnyájan a legszebb Rozáliát választották. Ő pedig az ő szép szemeit a főld felé függesztvén, szemérmes pirúlás borította el orcáját, s megmutatta, hogy belől is olly szép ő, mint kívül. Vagy meglehet, hogy az ő szép orcája megirígylette ajjakainak illy megtiszteltetését, s ő is felőltözött az ő pompás bíborköntösében, mintha mondani akarta vólna: Én is szép vagyok. Ó, Filánder! képzelj most engemet e szerencsés szempillantásba, s fogd bé elméddel, ha tudod, az én akkori örömömet. Minden gondolatom szememmel együtt az ő két szép ajjakát kísérte: s Chloé félfelől mosolygott. Már leűlt vala e szerelmes hívatalt felvállalván a gyönyörű bíró; és amint Chloé rendelte, megindúlt vala mindenik sors szerént, hogy az ő száját és csókjait ahhoz az édességnek isteni próbakövéhez értesse. Ah, ahhoz a boldog, ahoz a dicső szácskához, mellynek két ajjaka a legédesebb mézzel bémázolt bíbor. Vajha én megbeszéllhetném tenéked, kedves Filánderem, azt a kimondhatatlan édességet, amellyet én az ő megcsókolásakor érzettem. Hanem épen ebből gondold el, hogy elő nem beszélheti azt maga az a száj, mellynek szerencséje vólt azt tapasztalni. Szedd öszve, valamennyi édesség van e boldog szigetnek minden méznádjaiba, s Hiblának minden lépjei között: mégis mind semmi lesz ahhoz a kellemetes ízhez, amellyet én azon kostoltam. Ó, szerencsés lopás! Ó, édes csókok! Édesek vóltatok ugyan ti, de nem egész kedvesek. Nem vólt meg bennetek a belső gyönyörűségnek legjobbik része. A szerelem adatott titeket, s ah, egyet sem adatott értetek vissza a szerelem. De talán vártad tőlem, jószívű pap, hogy megmondjam tenéked azt is, mint érzettem én magamat, mikor a csókolás sorsa énreám esett? Az én lelkem, Filánder, egészen ajjakimra szállott ki akkor; és az én életem illy szoros házakba záródván, nem egyéb volt, csak egy csók. Ahonnan az én tagjaim elevenség nélkűl maradván, reszketve s elzsibbadva maradtak. Ah, mikor már közel jártam ahhoz a villámló tekintethez, tudván, hogy csalárdságba s lopásba léledzem, rettegtem annak a szép ábrázatnak felségét. De azután egy nyájas mosolygása által nekibátoríttatván, csak hozzá közelítettem. Úgy bútt bé Ámor, mint egy kisded méh, az ő ajjakinak két eleven rózáiba. És míg én őtet csókoltam, ő pedig megcsókolt szájával, az én csókolásomra mozdúlatlan és veszteg állott, a méznek csupán csak édességét kóstoltam. De minekutánna ő is előnyújtotta az ő legédesebb rózsáját (már akár az ő nemesszívűsége vólt, akár az én jó szerencsém, mert tudom, hogy nem szerelem vólt), megcsattantak kedves ajjaki, s öszveütődtek a mi csókjaink (ó, kedves, ó, drága kincsem, elvesztettelek tégedet, s mégsem halok meg): akkor érzettem a szerelmes méhecskének szúrós és kellemetes fúlánkját, mint járja által szívemet; amelly talám csak abba a percbe adódott vissza nékem, hogy meg lehessen sebesíteni. Ekkor én észrevévén, hogy halálra szúrattam, mint egy kétségbeesett, alighogy az ő gyilkos ajjakait öszve nem mardostam. De ah, megtartóztatott engemet egy illatos szellő, melly mint egy isteni léleknek fúvallata felébresztette bennem a szemérmességet, s minden dühösségem lecsillapította. Ó, szemérem, szemérem, alkalmatlan nevezet a szerelmesek előtt! Már mindenik elvégezte vala a maga pályáját, s nagy lélekszakadva várja vala a permegosztást. Midőn a gyönyörű Rozália minden más csókok között legizesebbnek az enyimet ítélte, s azzal a dicső koszorúval, melly a győzedelmesnek számára tartatott, az én homlokomat tulajdon kezével felékesítette. De, ah nyomorúlt fejem, nem ég úgy a verőfényes térség a nyári Kutyácskának veszett csillaga alatt, mint az én szívem égett akkor a gyönyörűség és kívánság hév lángjai miatt. Soha már a győzedelem közepén így meggyőzettetni! Csakugyan rendbe szedtem sokára magamat, s a koszorút levévén a fejemről, néki ajánlottam ezt mondván: Tégedet illet ez, ó, szép szűz, tégedet, te tetted az én csókjaimat az én ajjakimon édesekké. Ő pedig egész tisztességgel elvévén azt, felkoszorúzta véle saját hajait, s egy másikkal, mellyet azelőtt ékesített homloka, az én fejemet megdicsőítette. És ez a koszorú, amellyet én hordozok, s hordozni is fogok síromig mindenkoron annak a kedves napnak emlékezetére, de sokkal inkább, úgyis száraz lévén már, amint látod, gyászjeléűl az én elveszett reménységemnek.

 

HARMADIK ÉNEK

Harmadik napján az áldozatnak, mikor már a vidéknek minden lakosi s még az ártatlan leánykák is kezdettek szokni egymás társaságához, újabb játékok estek. Nevezetesen, míg a déli napnak heve tartott, leűltünk karikába, nimfák és pásztorok, egy kerek kis téren, mellyet a terepély bikkfák körűlsátoroztak, minden tartózkodás nélkűl, ártatlan s nyájas megbizakodással. Öreg, ifjú, szűz, minden különbség nélkűl, mint vólt az arany időben, egyenlő szeretettel játszadozott mindnyájunknak seregébe. Egy szép bikkfának árnyékába űlt a többek között Rozália és Chloé, s magam is vélek együtt az én tettetett leányformámba. Beszélgettünk, virágokat kötöztünk egymásnak, s egy kis méhecske, melly az illatos berekben mézet gyűjtögetett vala, a Chloé orcájára repűlvén, az ő rózsaszín orcájára, véletlen megcsípte azt. Meglehet, hogy a hasonlatosság csalta meg, s rózának gondolta azt. Chloé nem szenvedhetvén az éles szúrást, sírni kezdett. De az én Rozáliám ezt mondá néki: - Hallgass, Chloé, hallgass, ne sírj, mindjárt megenyhítem én ezt a te fájdalmadat. - Ezt mondván, a Chloé orcájára tette kellemetes ajjakit, s színi kezdette belőlle az égető fájást. Ó, csudálatos erő! Azonnal érzette fájdalma megszűnését, már az akár a kiszívott nedvesség miatt esett, akár annak a szájnak ereje által, amelly mindent megéleszt, amihez érni talál. Nékem egyszerre eszembe jutott a tegnapi csók, s óhajtottam vólna még egyszer azt a boldogságomat, hogy szája mézét megkóstoljam. Ámor ismét kiköszörűlte az én elmémet, s egy derék fortélyt találtam arra, mi módon vihetném végre az én kívánságomat. Kevés idő vártatva tehát kezdettem leányosan sikóltani: - Jaj, a méh, jaj, a méh - s ajjakamra mutattam. Az ártatlan Rozália, megindúlván az én bajomon, ajánlotta segedelmét az én sebem enyhítésére; s ah egek, méllyebbé és halálosabbá tette az én valódi sebemet. És jóllehet az az édesség egy titkos méreggel szállott is le szívembe, tettetvén mégis, mintha a csípés fájdalma még sem szűnt vólna ajjakamon, több ízbe is elő kezdettem véle e halálos orvoslást. Lassan-lassan mindig nevekedett az én vágyódásom s tűrhetetlen kívánságom; úgyhogy többé nem tarthatván már mellyembe, kicsinybe múlt, hogy teljes erőszakkal ki nem rohant azon. Így múlattunk mi darab ideig: s halld, mi történt. Egyszer valamellyik ifjú pásztor a sugdosósdit kezdi említeni, s azonnal megegyezvén feltételébe, közakarattal hozzáfogunk a játékhoz, s mindenik az ő szomszédjának fülébe súgta valami titkát. Én Rozália és Chloé között űltem az én tettetett leányformámba. Chloé azt súgja az én fülembe: Rajta, Melítesz! itt a jó alkalmatosság, titkon előadhatod most szerelmednek kínjait, próbáld meg, bátorkodj. E szókra én nekibizakodván, Rozáliához hajlok reszkető kezekkel, szikrázó szemekkel vonúltam bal füléhez, s ajjakam hegyével érdekelvén azokat a végső rózákat, mellyek hajfürtjeinél fejéredni kezdettek, e rövid szókat súgtam az ő fülébe: - Rozáliám! engem a te tüzed megemészt, ha csak meg nem szánsz engemet. Ah, könyörűlj rajtam, én Melítesz vagyok. - - - E szókra lehajtotta gyönyörű orcáját, s elborította ezt egy hírtelen való, egy szokatlan pirosság, melly szeméremnek s neheztelésnek jelensége vólt. Nem is szóllott rá semmit is, minden felelete egy hallgatás vólt, egy háborodott hallgatás, melly tele vólt a legkeményebb fenyegetésekkel. Azután felkelt onnan mellőlem, s többé se látni, se hallani nem kívánt engemet. Én Chloéra tekintettem, ő pedig lesütötte a szemeit: ájúlva, félholtan, eszméletlen maradtam, mint amelly pásztor előtt leüt egy éles villámlásba a mennykő, s él, de nem tudja lételét. Felkeltem én is az én szerencsétlen helyemből, útálván a nap világát, s mellyembe hordozván a pokol irtózásait. Bévontam magamat a ligetbe, hol legsűrűbb, legfeketébb vólt, tágas mezőt nyitottam az én komor képzelődésemnek, s szívemet szaggató indúlatimnak minden gyeplőjöket megeresztettem. Rijjadoztak az erdők az én kiáltásomnak szavára, és a vőlgyek hármaztatva síkoltották vissza a Rozália nevét. Így tőltöttem el azt a keserves éjtszakát, amelly életemnek minden éjtszakáinál, még a tegnapinál is iszonyúbb vólt, mert nyomba követte az én legkedvesebb két napomat. Azóta, ó Filánder, mindent megpróbáltam én Dafnissal és Chloéval, csakhogy őtet megengesztelhessem. Megpróbáltam magát a halált is, mellytől most a szánakodó istenek megmentettek, mert csak egyedül e' van már hátra, amivel az ő szívének megkérlelését reménylhetem, hogy meghaljak. Meg is halok örömest, csak bizonyos legyek benne, hogy ez kedves áldozat lesz az ő triumfáló lelkének. - Itt elhallgatott Melítesz, szemeiből újabb könnyek fakadtak, szánakozó hangok zengettek ki a templomból és erdőből, s Filánder így kezdett szóllani: - Valóba szomorú történetek ezek, amellyeket te nékem beszéllettél, Melítesz, méltó vagy a könyörűletességre, mert a szerelem múlatsági között, ki játékból valódi kínokat bocsát az emberekre, nagyon sokba fájtak néked a te gyönyörűségeid, s a te szerelmes tolvajlásodnak mind örömét, mind büntetését egyszerre érted. Hanem ímé, ismét intlek tégedet, a hatalmas szerelem-istenek tanácsából, vedd elő újra szívedet, vígasztalódj, nyúgodj meg azon a reménységen, hogy nem messze van az az idő, amellyben kedves Rozáliád ajjakain elveszett békeségedet feltalálod. A csók sebesített meg tégedet, a csók is fog meggyógyítani. Az ártatlanságnak és gyönyörűségnek tűndérfiai fognak oltalmadra s vígasztalásodra kiállani, a csókoknak apró istenei szállanak le tehozzád, hogy a világot körűlted paradicsommá tegyék. Boldog vagy te, Melítesz, csak ne hátrálj ezzé lenni! - Bőlcs Filánder! hatalmas papja a leghatalmasabb istenségnek! - így szólla Melítesz. - Tudom, hogy tégedet a te istenasszonyod bévezetett az égnek és főldnek legszentebb titkaiba, mert csak ő lehell azoknak leghomályosabb rejtekeibe is lételt; tudom, hogy a templomba fel vagynak írva minden meglett dolgok, valamellyekbe az ő mennyei hathatósága bészivárgott, pedig mi van őnála nélkűl? még a semminek is legelső létele szerelem volt. Igen - mikor az ő teremtő szavára a létel tenyészővé tette a semminek kietlen méhét, és a csecsemő világ a mozgás karjain rengett az öreg Kaósz bőlcsőjébe. Tudom, hogy az ő legpompásabb lakóhelyét, a tündöklő Heszpert is esméred: ah kérlek hát, beszélld el nékem az ő nevezetesebb országát, a tűndéreket és a csókokat, beszélld el, ha ugyan a halandó fülek bűntetlen hallhatják az ő legszentebb titkait. Filánder a templomra vetett egy segítségűl hívó tekintetet, s azonnal így kezdte: Megcselekszem, amit kérsz, vendég, s elbeszéllem a csókok tűndéreit, itt a lágy majoránnán, most, mikor a nap legnyájasabban mosolyog e kupresszus tetejére. - Még az aranykor előtt ezen a világon nem vólt egyéb, csak tűndérek és róza. A róza fejér vólt és tövisketlen. Ennek árnyékába múlattak a tűndérek, és az ő életek s múlatságok a csók vólt. Nem vólt bennek a két nemnek sem különbsége, sem jegye. Ollykor a téjszínű rózákon játszadozott két tűndér, megcsókolták egymás ajjakát, s a megcsókolt csókba új tűndérecske származott. Így éltek ők és szaporodtak. Gyakorta sereg tűndérek gyűltek öszve a rózásba, s mennyei énekekkel hangoztatták annak illatos ligetjét. Énekeltek az örömről, az ártatlanságról, a rózáról és a csókról; gyermekek vóltak ők mindnyájan, és egyenlők. Testek könnyebb vólt a levegőégnél, és serényebb a nap súgárinál. Lelkek vídám vólt és ártatlan; nem egyéb, hanem egy munkás szeretet. Az Ártatlanság és Gyönyörűség felmenvén a több istenekkel az égbe, utóljára megcsókolták egymást, és meleg csókjaik a hószín rózákra húllván le, annak méhében megelevenedtek, s parányi gyermekekké lettek, akik azután csupa csókkal éltek, s élvén azokkal, azokkal nemeket is szaporították. Már annyian vóltak a fejér rózák erdejin az illy apró tűndérek, mint ma első kikeletkor a liliomok és jázminok fejér virágain a tavasznak játszadozó lepkéi. Azonba az öreg Saturnus elnyerte az égnek és főldnek teljes birodalmát, és ezeket a tűndéreket e főldről a hajnalcsillagba kőltöztette, hogy a főldet emberekkel ültesse bé. Heszper vagy hajnalcsillag, melly mind fekvésére, mind gyönyörű vóltára nézve feljebb van a halandók földénél s alább a halhatatlanok mennyénél, méltán megérdemli azt, hogy a szerelemnek lakóhelye, a kedves Vénusz csillagzatja légyen. Itt vagyon a csókok Elíziuma, az ártatlanság menedéke s a gyönyörűségnek örök forrása. Ez ama jóltévő tűndér kis isteneknek paradicsoma. Innen szállanak ők le, valahányszor az ártatlanság nyög, vagy a gyönyörűség sóhajt. A bőlcsnek szívébe lejárnak ők, és annak sebét bégyógyítják. A poéta lelkét és képzelődését végighordozzák a világon - nyájas súgárocskák vonják fejér rózahintójokat - vagy felragadják magokkal az egekbe. A hárfák és sípok ezüst hangját meggyengítik, és a fűlbe bévivén, a lélek útját előttök megsímítják. A festőnek otromba penzeljét megvékonyítják, a hibás színeket rózapamaccsal helyre egyengetik, vagy szárnyaikkal édesebb árnyékot hintenek azokra, s az egész rajzolványt kellemetesebbé tészik bájoló csókjaikkal. A kerteknek táblái közé leszállnak, a harmatos violákba fördenek, vagy a büszke tulipánt tarka folyosóján ölelgetőznek: ezek húzzák öszve amaz ártatlan virágnak szálacskáit az illető kéz előtt. A kopasz követ zőld mohhal bészövik, hogy a sípoló pásztor vagy az ellankadt útazó feltalálja azon nyúgodalmát. Nyáron a hajnal súgárain mosolyognak, vagy a Zefirusoktól lengő zőldágakon hintálják magokat, vagy a kristály forrás csendes habjain hempelyegnek: s a hóldnak arany súgáriból apró csillagokat kötöznek. Ősszel a szagos körtvélyeket pirosra, a puha almákat sárgára nyalogatják, s a pelyhes birsalmának homlokára hintik lemetszett arany hajfürtjeiket. Egész rózakosarakkal hozzák le a feltetsző hajnal súgárival a muskotályszagot: a piros bakar szemjei közt kergetik egymást, s ha a víg szüret eljön, a lecsorgó mustba eveznek egy góhérhéjjon, vagy a seprőnek apró részecskéit válogatják ki, s a hordó fenekére lehordják. Télen a csillámló hóra űlnek, s a legszebb súgárokból rakott szikra tüzeknél fűtőznek. - De ó, mindezek kevesek! Ezeren meg ezeren seregeinek egy szép leányzó körűl. Egy szép leányzóért, ó, hányszor maradnak üresen a szép hajnalcsillag kedves rózássai! Hányszor látni, hogy kiterjedt homlokának síkján e nyájaskodó tűndérek fejér rózsahintókban nyargalóznak, vagy szemöldökének árnyékos erdejében alusznak, vagy orcájának kies mezején fonják hajnali válogatott súgárszálokból a hálót, s kifeszítik a lesekre. Ah, ha az ő szép szeme kinyílik, hány sereg tündérek repűlnek abba, körűlülnek harmatos könyöklőjén, egyet pillant, s mind lehullanak a mellyére, vagy a sebes pillantásba kapaszkodván, azzal együtt elragadtatnak, a többiek nagyot kacagnak rajta, s az öröm odareppenvén, bételi a szívet. Hát még az ő szép ajjakin hány, ah, hány csókolódik. Ezer pár csókolódik mindeniken, s azonnal ezer újabb tűndérek születnek ottan: ezer rózakocsik várják ajjakának szélin minden szózatjait, édes sóhajtásait pedig ezer leggyorsabb hajnalsúgárok. Egy mosolyodására mind felébrednek, s egymást megölelik, s orcájának piciny gödröcskéjébe leszállanak. Ha csókolni talál, mind a csókoló ajjakak közé repűlnek, és magok is csókokká válván, a lelket a hajnalcsillagba felviszik, s a legkisebb rózásba elaltatják. Hajának labirintusába kergetik egymást, vagy búvócskát játszanak, vagy szívköteleket csinálnak abban. Hószín nyakán és mellyén nyájaskodva űlnek, vagy annak két szép dombocskáján játszanak. Ah, Melítesz! hát még a szívbe mennyin laknak? Annyin vagy többen, mint odaki; itt laknak az ártatlanság szelíd gyermekei, hogy örömet szerezzenek abba és csendességet. Ha ezek a szívbe nincsenek, futnak az orcáról a gyönyörűség tűndérfiai, kik különben is utóljára el szokták azt hagyni, és akkor ők is erkőlccsé válván a szívbe szállanak. Hány festett orca van, amellyen harminc esztendős rózák látszanak! hány hajhalottak lidérckednek sok koporsó fejen! hány lagérozott melly búvik a kendőző alá! mindezektől a kellem édes fiai eltávoztak, s a fő és a szív kietlen pusztává hagyatott. A bujaság és szorgalom állottak helyekbe, hogy a ruha ráncaival, a felfűzött gyöngyökkel, az affektált járással és beszéddel, a fajtalan pillantásokkal hódítsák magoknak a csábító és csábíttatott világot. Eljön még az az idő, mellyben a tiszta szerelem eladóvá fog lenni, és a természetnek s kivált az emberi szíveknek ez a jóltévője közönségesen fog meggyaláztatni. Eljön az a szomorú kor, mellyben a szerelmet nyilvánvalóvá tenni ocsmányság lesz, s a tettetett szemérmesség és erőltetett vígyázás virtus gyanánt fog tartani: azomba pedig balgatagságnak fogják mondani az állandó szeretetet, amikor szívesen csókolni valakit vétek, s alattomba bujálkodni okosság lészen. Mikor a szíveket pénzen, ruhán, méltóságon, kendőzéseken és nem kőlcsönszíveken fogják vásárolni. Ekkor jön bé a paráznaság, a fajtalanság, vagy akarom mondani a módi, s ezer meg ezer nyomorúságok, mellyek gyűlöltté fogják tenni a szerelem édes nevét. De kedvezek e kietlen képeknek: visszatérek a mi kedves tűndérinkre. Ezek kísérik a bőlcset az ő útaiban, ezek termesztenek rózát azokon a töviseken, amellyek abba nőnek, tiszta súgárokat hintenek az ő lelkére, és béviszik elméjét az igazság, a virtus örök templomába és a valódi boldogság paradicsomába. Ezek múlattatják a szenvedő ártatlannak szívét, s mikor mindenektől elhagyattatott, társalkodnak véle, és vígasztalják őtet. Ezek vezetik le a boldogabb világból az aggódó lélekhez a reménységet, az örömnek és a szűkségnek tűndér leányát. Ezekkel jön le az álom, az az édes álom, melly a megroncsolt halandót a hajdani aranykorba általteszi. Fut ő a gonoszoktól, s kerűli a balgatagokat; de a csendes szívűt felkeresi, és véle ezek a tűndérek is leszállván, durva ágyát rózaleplekké változtatják, s fáradt homlokát harmatos szárnyaikkal legyezgetik, terhes izzadásának cseppjeit gyenge szájokkal lecsókolják, hervadó szemeire űlnek, és nyugvó lelkét édes álmodozásokkal múlattatják. Ó, hányszor repűlnek ők el a pompás kastélyok felett nemes útálással, hogy a gazzal fedett kúnyhóba meglátogassák az homályba fekvő virtust! Melly kevesen vagynak sok lármás és kevély múlatságokba, mert a szegény halásznak a hálóját kötözgették, s kedves testvérjeket, a reménységet ölelgették a száraz part fövenyén egy redves fűzfa árnyékába. Hányszor ment el előttök talpig aranyba őltözve, minden kölcsönözött szépségivel a büszkélkedő Belinda, ők pedig reá sem pillantottak, mert egy ártatlan pásztorleánykának orcáján innepeltek. Ezek, ó, Melítesz, ama szíves istenségek, kiket az ártatlanság és gyönyörűség szűltek a halandók boldogítására, mikor ők az égbe felszállottak. Kevesen esmérik ezeket, kik elfelejtkezvén az érzésről és a természetről, vagy kivetkezik emberi voltokat, vagy ezek helyett a bujaság és szorgalom szívet gyötrő leányit ölelgetik. Mindezeket te meg fogod esmérni, ó, Melítesz, csak hív légy, tiszteld az örök szerelem templomát, s ne kárhoztasd az ő mennyei szentségeit, se a gonosz kívánság csalárd bűbájjával meg ne fertéztesd azokat. Szíved legyen érzékeny, mint a galamboké, de ne feslett; szerelmed légyen tiszta, s nem csapongó: akkor érezni fogod, hogy a kellemetesség és nyúgodalom őrző angyalai fognak körűlötted lebegni, s a te lelked ollyan lesz, mint e szent templomnak boldog környéki, hol az éltető Vénusz lakozik. De ideje már, hogy útadnak igazítsalak: kelj fel, szerencsésített vendég! s ezen a kies ösvényen, melly ama bereknek vezet, menj ki arra a szép vidékre, hol a te Rozáliád lakik, egy nyögdécselő gerlice lesz mindenütt vezetőd, melly a Vénusz rendeléséből épen ott fogja feltalálni szerelmes párját, amellyért fog mindenütt nyögni teelőtted az erdőben. Én állhatatosan hiszek a hatalmas szeretetben, hogy még titeket e boldog templom oltára előtt foglak látni, s én fogom a Melítesz és Rozália első ajándékát az istenasszonynak bémutatni. Most menj el, Melítesz, kövesd az én tanácsomat s az isteni hagyományt, hogy boldogabb légy minden halandóknál. Légy kedves továbbra is a halhatatlanok előtt, s kísérjenek a csókoknak áldott tűndérei minden te lépésidben.

Itt elhallgatott a ritka szívű pap, s az örömébe könnyező Melíteszt még egyszer megölelvén, bément a templomba. Melítesz pedig leszakasztván egy rózaágot az Adónis sírjáról, megindúlt a kies ösvényen ama berek felé, hol az ő kedves Rozáliája lakozott, s a nyögdécselő gerlice előtte szállongott mindenütt, a kellemetes tűndérek pedig híves zefirszárnyakon kezdettek lebegni őkörűlötte.

 

NEGYEDIK ÉNEK

Rozália pedig elmerűlvénn attól a gyönyörködéstől, amellyet ő az esztendőnek és saját életének tavasszában talált, lenyúgodott vala a mirtusoknak illatos berekjébenn. Törpe vólt ugyan annak az árnyéka, mint maga, de egy violákkal béterített halmocska vetett hátat a kikukoccsáló nap elibe. Szégyenűljetek meg ti pompás fák, mellyek a királyoknak s királynőknek múlató kertjeikbe is válogatva mentek bé: midőn én ezt a paradicsomot a plebejus fűzfákról magasztalom. Ti, kik egy hatalmasnak únalom űzésre vagytok teremtve, ti, kik kiragadtatván a természet öléből, egy bábozó kertésznek nyírbálási alatt tanúljátok az idegen növést, martalékfák! nem vagytok méltók az én énekemre. A szabad fűzes érdemlette azt, hogy az én lantom zengedezze, és hogy valaha mellette feküdjön Rozália. Játékos habokkal csörgött annak bojtos gyökerei között a kedve-telt patakocska: sárga virágain pedig egy dolgozó méhraj enyhítette zsibongó daljával a munka terhét. Édes hármónia! mellyre még csak az a szív csiklandik, amelly a természetnek felséges egyűgyűségét úgy érezi, mint maga az ártatlanság. - Itt dűle le Rozália, szorgalom nélkűl és ártatlanúl. Kies vólt az ő álma, mint maga a vidék. Tiszta öröm lebegett nyúgovó homloka felett, mint az az első hajnal, melly a napot legelőször felvezette az égre, amellyen még semmi felhő nem borongott. Világunknak kacér gyermeki! tudjátok-é ti majd képzelni az én tollam után Rozáliát, ti, kik ébredt fővel mesterségesen vigyorogtok, alvástokban pedig annyival vagytok kísértőbbek a kétségbeesésben megholtaknál, hogy szuszogtok? Az ő tekintetén csendes álom látszott, és a nappali mosolygás. Illyen az ártatlanság! Azonba Melíteszt oda vezette az ösvény, melly bár gyakorlott volt is, de szentsége nyilván kitetszett. A bús galamb reá talált végre nyögő párjára, melly egy asszú ágacskán panaszolta a vidéknek boldogtalan szerelmét. Csattogó szárnyakkal repültek egymásnak irányjába, s a Rozália fejénél ültek le egy fiatal mirtusra. Mit érzett, miket hányt-vetett akkor magába a szegény Melítesz, mikor e két szerelmes félnek örömét szemlélte, mikor látta, melly kedvek-telve osztják egymásnak a csókokat: ti képzelhetitek azt, szerelmesek, ti mondhatjátok meg azoknak, akik azt még nem érzették. Nem váltogatva rakták egymásra a csókokat, hanem sok százat egymásba fűzvén egy tartós csókkal csimbalykóztak öszve, mellyet csak azért hagytak néha félbe, hogy eláradt örömjöknek kiadására egyet nyöghessenek. Melítesznek eszébe jut végre az isteneknek tanácsa, körűl nézi a vidéket, és megpillantja Rozáliát. - Ah! - itt van! - mind ez vólt, amit mondhatott, s meghökkenve hátrább lépett; mint az a fanatikus, akinek saját képzése a mennyeiek formájába jelenik meg, s ezt kiáltja néki: Te próféta vagy. Látta Melítesz az isteneknek jelenségét, látta a mindenható Vénuszt az ő papjával, Filánderrel egy levegői hintóban a mirtusoknak felibe szállani, hallotta a boldog tűndéreknek zengicséléseket, akik őket szerencsés halandónak, a halhatatlanok barátjának szólították, s azonban az alvó szépségre húnyorgattak. Melítesznek soha nagyobb öröme nem vólt, mint most; de ő azt nem érzette. Az ő minden kívánságinak tárgya előtte vólt, és ő azt illetni nem bátorkodott. Így áll az a szegény kapás, ki a sanyarú munka közben sokat fárasztotta már az egeket a nagy urak szerencséjéért, saját ásójára támaszkodva, reszketve, habozva, a talált kincsek felett. Úgy van, jóltévő istenasszony - felszólala végtére -, látom a te kedvezésedet, most érzem legelsőben, hogy te énhozzám közel vagy, elfogadom áldott sugarlásodat, s nem késedelmezek boldog lenni. - Szűnjetek meg, csevegő madárkák a víz mellett és a bokrokon, hogy az én bálványom fel ne serkenjen, míg én megcsókolom: akkor osztán, akkor, ha már én megcsókoltam, daloljátok azt a dalt, mellyet párosságtoknak első álmatlan éjjelén daloltatok, zengedezzétek az én örömömet a víz mellett és e bokrokon. - Elhallgatott Melítesz, és az egész vidék. Morfé, egy kőlteményes tündér, kiszárnyalt a berek árnyékából, s az aluvó leánykának szemére ötször tisztált mákolajat hullatott, s egy kis szőnyegecskével béterítette azt, a szemöldökétől fogva a pilláján alól. Ezt a szemfedelet a legvékonyabb estvéli homályszálakból szőtték a bibirkáló tűndérek, alsó részére pedig válogatott színnekkel Morfé illyen képecskét hímezett: Rozália egy idegen tartományba andalgott, s valamelly ifjú egy rózsákkal körűlkoszorúzott csészéből itatta véle az égiek nektárját.

Melítesz azomba elszánván magát egy olly próbára, melly határvonás volt néki az élet és a halál között, tántorgó lépésekkel és szívének esméretlen dobogási között, ballagott a' hely felé. Igy indúl meg az ő sírjának széléről a megéledett portest, szokatlan előtte az az új lélek, amelly most benne uralkodik, egyenetlenűl vér benne a még most is porzó szív, és nem tudja, ha ez a másvilági élet megegyezőleg fog-é kiütni az ő hajdani ideáival, s az ő prófétájának isten nevébe mondott ígéreteivel. Háromszor próbált Melítesz lehajlani a szendergő rózsához, háromszor dobbant vissza; háromszor kerűlte körűl Rozáliát, s mindannyiszor bizonytalan maradt, hogy merjen-é? Rajta, Melítesz! a merőket segíti Ámor! Midőn már a vakmerő szerelmes az ő bételt kívánságának özönében szinte elbuggyant, észre veszi, hogy az ártatlan szűzecskének ajjaka mozog, s mintegy jóváhagyván az ő lopott csókjait, visszacsókolja azokat. Elbízza magát a heves ifjú, s kebeléhez szorítván annak még tapintatlan kebelét, minden csókoknak csókja vólt az, amit a nimfának szácskájára ragasztott. - Ki vagy te, idegen? - felkiált Rozália, s Melítesz, mint egy napsúgár, melly a fáknak ága a sebes széltől elébe vettetvén, máshová lövellik, bévágta magát egy sűrű bokor lombjába. - Istenek! - felugrik tüzesen Rozália - mi lelt engemet? régen alszom-é? és mindig így aludtam-é? Igen, itt kellett aludnom. Mit álmodtam én, boldog egek? sőt álmodtam-é, mondjátok meg, vagy az én lelkem felragadtatván a halandók főldéről, túl tévelygett azon, a paradicsomba? Ki vóltál, te idegen fiatal? Ha istenek gyermeke vagy: ne vesztegesd egy gyarló állatra kegyelmedet, mellyért a nimfák irígyeim légyenek; ha pedig egy vagy a mi vidékünk fiatal pásztori közűl, menj most békével, ne légy többé merész, és kimélj meg egy szűzet. De mit érzek én magamban? hallom az én szívemnek ütéseit, és az én jácintjaim rezegnek az én mellyem felett. Mi részegítő nektárból itattál te engemet, ifjú, nem tudom, kinek is nevezzelek, bőven kellett azt nékem innom, érzem utolsó cseppjeit még most nedves ajjakimon. Lemosom, lemosom azt e tiszta patak vizével, ha mindjárt istenek ajándéka is az az édes nem-tudom-mi. Így teprenkedvén magába a kellemetes szűz, sietett a virágokon által a patak megé. Lehajlott annak zöldellő partjára, hogy álmos szemeit és nedves ajjakát megmosogassa. S imé, a tiszta habok elárűlták az ő belső tüzét, mellyeknek lángja kisütött az ő két orcájára, s annak rózsái között lobogott. Szégyen-é vagy öröm, így tűnődik magába az elhűlt leányzó, szégyen-é vagy öröm, melly most az én orcámat pirítja? De mi vólna az, igazságos egek, amit én szégyenlhetnék? Örűlök hát? igen! örűlök én, de minn, magam sem tudom. De hiszem másszor is örűltem már én! Ha az én édesanyámhoz hazamentem, vagy az én bátyáim sípoltak énelőttem, vagy Fillis új, új virágokat hozott énelőmbe, vagy az én kis őzecském ugrált énelőttem, ó, mint örűltem én akkor, ó, mint repesett mindig az én szívem, s mint érzettem, hogy én boldog vagyok, mikor engemet minden szeret. De, de most nem úgy örűlök én. Ah, hogy én ki nem vethetlek az eszemből tégedet, nektáritató ifjú! - -

Itt vagyok, szerencsés leányka - mondá Laura néki, változtatott hanggal, béfogván hátulról az ő szemeit -, hatalmadba áll, hogy boldog légy, ne ellenezd az égiek tanácsát! Ah, bocsáss el engemet - felriada a szemérmes Rozália - akárki légy te, ki a szűzek után leselkedel. Nem, nem - kiáltá a csíntalan Laura, ki már a bokornál Melítesszel beszélt vala, nem bocsátlak el addig, míg Vénusz örök hatalmára meg nem esküszöl, hogy azon nektáritató eránt háládatlan nem leszel. Háládatlan nem leszek - monda a szűz - a nektáritató eránt, esküszöm néked, csak bocsáss el engemet. Én vagyok hát az a szerencsés ifjú, felele a tettetes Laura, az isteneknek és tündéreknek gyermeke, ki tégedet azon nektárral saját ajjakimból itattalak, mellynek, ímé, mostan átaladom utolsó fogyatékját. E szók után öszvecsókolá az ellenkedő leánykát, s ímé, Rozália bosszús hanggal, ollyan hanggal, amellyen a megcsalatott leánykák bosszankodnak, így kiálta őreá: Nem a' vagy, ámító, aki nékem az én álmomban megjelent, vidd el magadat, és többé ne kerűlj elejébe azon szűznek, akinek te csalt akartál vetni, álnok csókoló. Ní, bé mérges angyalka vagy te, Rozáliám, így szól Laura, s elereszti őtet. Rozália megpillantván kedves barátnéját, örűlt-é inkább, vagy neheztelt, alig állíthatni meg. Örűlt, hogy víg kedvű leánytársa lepte meg, s neheztelt, hogy nem az álombeli ifjú jöve el. Azomba megfogván egymás karját a gyönyörű leánykák, lépegettek eléfelé, amint a fortélyos Laura intézte alattomba, és apró bokrétácskákat kötözgettek a tarka part mellyékén. - De micsoda ifjú az, kedves Rozáliám - kérdé egyszer Laura - akit te az eszedből ki nem vethetsz, mondd meg nékem, és ne légyen titkod a te barátnéd előtt. - Te csak reáérsz a tréfára - úgymond Rozália - enyelgő leányka, és te mindég keresel s találsz is tárgyat a kötődésre: mire való kérdés már ez a tiéd? - Erre Laura: - Ám hiszen, ha terhedre vagyok - úgymond - kérdésemmel, félre állok attól; de én elhitettem vala azt magammal, hogy tenéked vagy valami istenség jelent meg, vagy valami olly ifjú ember árnyékozott meg, akire egy illy fiatal leánykának több szüksége is vólna. Tedd ki azért szíved titkát, kedvesem, s talám tanácsadódat is feltalálhatd bennem. Vaj értek ám én egy kicsinyt a nektárhoz is. - Rozália elpirúlt. - Ah, Laura! Laura! ha te tudnád, minő nektárból részeltettek engemet a kedvező mennyeiek! Rakd öszve elméddel, ha tudod, az eresztett színméznek édességét, a fesleni kezdő rózsa illatját és e mi szigetünk borainak szívreható spiritussát, tégy még hozzá cukrot, muskotályt és egyebet: a' lesz ollyanforma, mint az. Olly édes erőszakkal omlott a' le az én szívemre, hogy az én szívem amiatt egynél többet nem üthetett, és én felrezzentem. De azon ifjú eltűnt azonnal az én tébolygó szemem elől, hamarább, mint a villám fényje és mint az én álmom. Hát láttad-é valósággal azon ifjat? - kérdé valóságra szedett orcával Laura. - Mint egy álomlátás, úgy jelent ő meg előttem - felelé Rozália -, de az ő karjait érzettem magam körűl, és hallottam is az ő szívének verdéseit saját keblemen. Ó, édes Laurám, az az álomba látszott ifjú hasonló vólt ama pásztorlegénykéhez, ki a múlt tavaszi innepen elég vakmerő vólt nékem az ő tüzét kijelenteni. Istenem! hogy juthatott nékem eszembe az a szemtelen, (itt Melítesz reszketett a bokornál) hogy álmodhattam én arról a gyalázatosról? Fejts ki, édes Laurám, fejts ki engemet e sok bizonytalan dologból. Ekkor Laura így kezde szólani: Rozáliám, én úgy vélekedem, hogy tégedet valamellyik fiatal pásztor szeret, és azt néked még kimondani általlotta, most pedig a te álmodat szerencséjére fordítván, az ő titkos szerelmének minden hevét egyszerre kiontotta a te ajjakidra. Mert az a rózsaillat, az a borerő, az a mézíz, amelly a te szívedet úgy felforralta vala, mind öszvevévődvén - csók vólt. - Csók vólt? - felkiált Rozália - te engemet el akarsz áltatni Laura, sem az én anyám csókja, sem az én bátyáimé és leánytársaimé nem hasonlíthat ingyen is ahoz, amit én altomba érzettem az én ajjakimon. Még ama deli leányzónak is, aki egy innepünkön elnyerte vala az ő csókjáért a koszorút, még annak csókja is semmi sem még ehez képest. - Te nem hiszed hát - monda Laura mosolygósan -, hogy én mindazt, amit te álmodban érzettél, egypár csókomba éreztetni tudom veled? Ám próbáljuk meg; és hogy az én látásom se csináljon tebenned változó képzetet, kössük bé a szemedet, s majd én, mintha te alunnál, ama bokor mellől mint idegen eljövök, és egy csókot vetek a te ajjakidra. - Elhitette a tanúltabb az egyűgyűt, s békötötte a szemét. Melítesz pedig a bokorból várta a dolognak mire mentét. Ekkor Laura lassú lépésekkel, mint egy leselkedő szerelmes a lyánykához lopakodik, megcsókolja őtet, és azt kérdi: Mint vagy, Rozália? Érzed-é ama mennyei ifjútól hozott nektárnak ízét ajakidon? - Hiszen csak megcsókoltál - felel az ártatlan leány, s le akarja bontani a szemkötőt. - Várj még, kedvesem - kiált Laura, még egy más módot próbálok, még is meg kell elégedned. - Ekkor maga félreáll, s int a bokorban veszteglő szerelmesnek. Melítesz kiüti az árnyékból pelyhetlen ábrázatját, mellyen a félelem és az öröm vegyűlt vala öszve. Óhajtott nimfájához közelítvén általkarolja kebelét, s megcsókolja őtet. - Ah, mit csinálsz, Laura? - ezt rebegé elalélva a magán kivűl való leányka. Nem bírt gyenge szíve ez édes erőszakkal, s kéntelen vólt visszacsókolni. Melítesz ezer szókkal kívánta volna örömét, háláját, kérelmét kegyes nimfájával közölni, de minthogy azt mívelni nem merte, minden szavait ezer csókokba fejezte ki: és ez mind megesett két-három perc alatt. Mert Rozália is nem tűrhetvén tovább szívének tüzes vágyásait, oldozni kezdé a szemkötőnek csimbókjait. Mellyet észrevévén az örömbe elbuggyant ifjú, levéve alattomba a szűz övjének pántlikáját, és azonnal, mint a fiók szarvas, mint a sebes szél és a gondolat, eltűnt véle a sűrűbe, nem hagyván maga után egyéb jelenséget a fején lévő koszorúnál, mellyet futtában hagyott el a pázsiton.

 

[A CSÓKOK III: ÉNEKÉNEK VÁZLATOS ELSŐ KIDOLGOZÁSÁBÓL]

Még az arany idő előtt ezenn a Világonn nem vólt egyéb, csak Tűndérek és Róza. A Róza fejér vólt és tövistelen. Ennek árnyékába múlattak a Tűndérek, és az ő életek s múlatságok a csók vólt. Nem vólt bennek a két nemnek sem különbsége, sem jegye. Ollykor a téjszinű Rózákonn játszadozott két tűndér; megcsókolták egymás ajjakát, s lelkek a megcsókolt száj pirossánn egybetalálkozván, a megcsókolt csókba új tűndérecske származott. Így éltek ők, és szaporodtak. Gyakorta sereg tűndérek gyűltek öszve a rózásba, s mennyei énekekkel hangoztatták annak illatos ligetjeit. Énekeltek az örömről, az ártatlanságról, a Rózáról és a csókról. Gyermekek vóltak ők mindnyájan és egyenlők. Testek könnyebb vólt a levegőégnél, és serényebb a Nap súgárinál. Lelkek vídám vólt és ártatlan, nem egyéb, hanem egy munkás szeretet. Az ártatlanság és gyönyörűség, felmenvén a több istenekkel az Égbe, utóljára megcsókolták egymást, és meleg csókjaik a hószín Rózára húllván le, annak méhében megelevenedtek, s parányi gyermekekké lettek, akik azutánn csupa csókkal éltek, s élvén véle, véle nemeket is szaporították. Már annyinn vóltak a fejér Rózák erdejinn az illy apró tündérek, mint ma első kikeletkor a liliomok és jázminok fejér virágainn a tavasznak játszadozó lepkéi.

Azonba az öreg Szaturnus elnyeri az égnek és a főldnek teljes birodalmát, és ezeket a tündéreket a főldről a Hajnalcsillagba kőltözteti, hogy a főldet emberekkel űltesse bé.

A Hajnalcsillagnak leírása.

Innen szállanak ők le, valahányszor az ártatlanság nyög, vagy a gyönyörűség sóhajt. A bölcsnek szívébe szállanak, nyájas súgárocskák vonják fejér Rózahintójokat, és annak sebét bégyógyítják. A poétáknak lelkét és képzelődését végig hordozzák a világon, vagy felragadják magokkal az egekbe. A hárfák és lantok ezüst hangját meggyengítik, és a fülbe bévívén, a lélek útját előttök megsímítják. A festőnek otromba penzlijét megvékonyítják, a hibás színeket rózsa pamaccsal helyre dörgölik, vagy szárnyaikkal édesebb árnyékot hintenek azokra, s az egész rajzolványt kellemetesebbé teszik ígéző csókjaikkal. A kerteknek táblái közzé leszállanak, a harmatos violákba fördenek, vagy a büszke tulipánt tarka folyosójánn ölelgetődzenek: ezek húzzák öszve amaz ártatlan virágnak szálacskáit az illető kéz előtt. A kopasz követ zőld mohval bészövik, hogy a sípoló pásztor vagy az ellankadt útazó feltalálja azonn nyúgodalmát. Nyáronn a hajnal súgárainn mosolyognak, vagy a zefirusoktól lengő zőldágakonn hintálják magokat, vagy a kristály forrás csendes habjainn hempelyegnek, s a Holdnak arany súgáriból apró csillagokat kötöznek. Ősszel a szagos körtvélyeket pirosra, a puha almákat sárgára nyalogatják, s a pelyhes birsalmának homlokára hintik lemetszett arany hajfürtjeiket. Egész rózakosarakkal hozzák le a feltetsző hajnal súgárival a muskotályszagot: a piros bakar szemjei köztt kergetik egymást, s ha a víg szüret eljön, a lecsorgó mustba eveznek egy gohér-hajba, vagy a seprő apró részecskéit válogatják ki s a hordó fenekére lehordják. (...ha az édes furmintot csókolgatják, annak minden édessége az ő szájokra ragad, az ő szájok csókjának édessége asszú...) Télen a csillámló havon űlnek s a legszebb súgárokból rakott apró tüzecskéknél fűtőznek. De ó, mind ezek kevesek! Ezerenn s meg ezerenn seregelnek egy szép leányzó körűl. Egy szép leányzóért ó, hányszor maradnak üresenn a szép Hajnalcsillag kedves rózássai. Hányszor látni, hogy kiterjedt homlokának síkján e nyájaskodó tündérek fejér rózahintókba nyargalóznak, vagy szemöldökének árnyékos erdejébenn alusznak; vagy orcájának kies mezejénn fonják hajnali gyenge súgárszálakból a hálót, s kifeszítik a lesekre. Ah, ha az ő szép szeme kinyílik, hány sereg tündérek repűlnek abba, körűl űlnek harmatos könyöklőjénn, egyet pillant, s mind lehullának a mellére, vagy a sebes pillantásba kapaszkodván, azzal együtt elragadtatnak: a többiek nagyot kacagnak rajta, s az öröm oda reppenvén bételi a szívet. Ah, az ő szép ajjakinn, ah, hány csókolódik! Ezer pár csókolódik mindenekenn, s azonnal ezer újabb tündérek születnek ottann: ezer rózakocsik várják ajjakának szélénn minden szózatjait, édes sohajtásait pedig ezer leggyorsabb hajnalsúgárok. Egy mosolyodására mind felébrednek s egymást megölelik, s orcájának piciny gödrecskéjébe leszállanak. Ha csókolni talál, mind a csókoló ajjakok közé repűlnek, és magok is csókokká válván a lelket a Hajnalcsillagba felviszik, s a legkiesebb rózásba elaltatják. Hajának labirintusába kergetik egymást, vagy búvócskát játszanak, vagy szívköteleket csinálnak. Hószín nyakánn és mellyén nyájaskodva űlnek, vagy annak két szép dombocskájánn játszanak. Láttam, magam láttam, hogy a Rozália mellyén sereggel öszvegyűltek: lejtős kerekséggel emelkedett fel annak kies halmocskája és sima tetejéből keményebben nőtt ki egy pirosló csecssziklácska, mellybenn titkos forrása vólt az élet édes tejének. Emellé űlt fel - - - egy a legszebb tündérek közűl, kezében tartván egy parányi rózsakoszorúcskát annak jutalmáúl, aki a halmocskára legelőször felhág, és egy legtisztább csókkal az ő kezeiből kiveszi. Az apró tündérek nagy számmal indúltak a sikamló hegynek, némellyek már a bércecskének bimbójára szinte felhágtak, mások a hajlás közepén izzadtak, sokann az aljánn tusakodtak, a többiek pedig a kis hegyecskének kies vőlgyénn, ah azonn a kies vőlgyönn bíztatták a vetélkedőket mennyei énekekkel. Amikor te odajöttél, Rozália szíve megdobbant, a hegyecske megrendűlt, s a gyönyörűség fiai róla mind eggyig a vőlgybe lehullattak. - - - Nagyot kacagott, s a rezgő bimbócskáról elrepűlt, és a rózsakoszorút a te nézésedre akasztotta.

Ah -! hát még a szívbe mennyinn laknak, annyinn vagy többenn mint odaki, itt laknak az ártatlanság fiai, hogy örömet szerezzenek abba és csendességet. Ha ezek a szívbe nincsenek, futnak az orcáról a gyönyörűség tűndérfiai, kik különbenn is utóljára el szokták azt hagyni, és akkor ők is a szívbe szállanak. Hány festett orca van, amellyenn 30 esztendős rózsák látszanak, hány hajhalottak lidérckednek sok élő főnn, hány lagérozott mellyek bújnak a kendőző alá? Mindezektől a kellem édes fiai eltávoztak, s a fő és a szív kietlen pusztává hagyatott. A bujaság és a szorgalom állottak helyekbe, hogy a ruha ráncaival, a felfűzött gyöngyökkel, az affektált járással és beszéddel, a fajtalan pillantásokkal hódítsák magoknak a csábító és csábíttatott világot. Eljön még az az idő, etc.

Ezek kísérik a bőlcset az ő útaibann, ezek termesztenek rózsát azokonn a tövisekenn, amellyek abba nőnek, tiszta súgárokat hintenek az ő lelkére, és béviszik elméjét az igazság, a virtus örök templomába és a valódi boldogság paradicsomába. Ezek múlattatják a szenvedő ártatlannak szívét, s mikor mindenektől elhagyattatott, társalkodnak véle és vígasztalják őtet. Ezek vezetik le a boldogabb világból az aggódó lélekhez a reménységet, az örömnek és a szűkségnek tündér leányát. Ezekkel jön le az álom, az az édes álom, melly a megroncsolt halandót a hajdani aranyidőre általtészi. Fut ő a gonoszoktól s kerűli a balgatagokat, de a csendes szívűeket felkeresi, és véle ezek a tündérek is leszállnak, durva ágyokat rózsaleplekké változtatják, s fáradtt homlokjokat harmatos szárnyaikkal legyezgetik, terhes izzadásoknak cseppjeit gyenge szájokkal lecsókolják. Hervadó szemeikre űlnek, és nyúgvó lelkeket édes álmodozásokkal múlattatják! Ó, hányszor repűlnek ők el a pompás kastélyok felett nemes útálással, hogy a gazzal fedett kúnyhóba meglátogassák a homályba lévő virtust! melly kevesenn vagynak sok lármás és kevély múlatságokba, mert a szegény halásznak a hálóját kötözgették, s a reménységet ölelgették a száraz part fövenyeinn, egy redves fűzfa árnyékábann! hányszor ment el előttök talpig aranyba őltözve, minden kőlcsönzött szépségivel a büszkélkedő Belinda, és ők reá sem pillantottak, mert egy ártatlan pásztorleánykának szép orcájánn innepeltek.

Szaturnus bírta tehát az eget és a főldet. A főldet emberekkel tőltötte bé, kiket Prometheus formált. Ennek leírása. Béhozta az Arany Időt. Ennek leírása. Kivágta az apjának, Coelusnak vagy Uránusnak a pöcsét, és ebből, a tengerbe esvén, született Vénus, s egy csigahéjjon Zefirus által Ciprus szigetébe vitetett. Ennek pompás leírása. Melítesz és Rozália születnek. Az arany-időbeli életek az embereknek. Cupido születik Vénus és Zefirustól. Ennek pompás leírása. Kezd az isteneken és embereken uralkodni. Csókot vét, s az arany-időbeli emberek azzal kezdenek élni. A titánok és gigások feltámadnak, Szaturnust a poklokra vetik. Jupiter megszabadítja. Gigantomachia. Szaturnus pöcsét kivágja Jupiter, abból születik a rossz Vénus etc. és Cupidó etc. Béáll az Ezüst Idő. Ennek leírása. Melítesz és Rozália házat építenek. Az éneket és a lantot feltalálják. Kertet csinálnak. Mindenek megváltoznak. Jupiter megszereti Iót, ez tehénné változik etc. Elragadja Európát. Erósz felszántja Ciprusnak egy legboldogabb mezejét Ión és Jupiteren, hogy azt televesse csókkal, amellyet a mennyei paradicsomból hozott le. Jupiter a páfusi Vénust és Anterószt rákéri, hogy vesztegessék meg a vetést, amellyet ők meg is csinálnak. Kikelnek a rosszabb csókok. Erósz megütközik Anterósszal. A szerelmek és tűndérek harca. Melítesz és Rozália azalatt. Vége a harcnak. Jupiter a csókoknak minden magvát bészedeti, abból nektárt és ambróziát készíttet Hébe által, a több édességet pedig elosztja a főldön. A quinta essentiával megkeni a halandók száját s egy kevéssé egyéb tetemeiket is. Melítesz és Rozália kezdik a szerelem alkalmatlanságait érezni, csókolódnak, és forró csókjaik között amaz fülemilévé változik, ez pedig rózává.

Anterósz a maga fáklyáját rózává változtatja. Egy tűndér elviszi Melíteszt és Rozáliát a csókok Elíziumába és poklába. Ezeknek leírása. Itt a jövő fátumokat megmutatja. - - - egy tűndér a szívet felszántván, csókrózát űltet belé.

 

[VÁZLAT ÉS JEGYZETEK A CSÓKRÓL]

1

Melítesz melánkólizál.

Melítesz beszélli a történeteit Filándernek.

Melíteszt tanítja a csókra Filánder.

Rozália javasolja a csókot Klóénak.

Rozália kertet csinál.

Melítesz lantot.

Felmegy Melítesz a Heszperbe.

Rozália... csók kél. Nyughatatlankodik.

Ámor rózsát csinál.

Psyche csókká változik.

A rózsalevelek pillangókká változnak.

Dafnis és Klóé gerlicékké változnak.

Rozália és Melítesz együvé kerülnek.

Harc.

Vége.

 

2

Cátó kitett azért egy szenátort, hogy a feleségét a leánya előtt csókolta meg.

Iohannes Secundus és Bonefonius írtak Csókokat.

Guarini vitatja, hogy a csókok közt legjobb a szájat csókolni meg.

Longi: Pastoralia. Itt Boden a kommentáriusába elbeszéli, hogy a grammatikusok által három neme tétetik a csóknak; és egyszersmind arra, hogy a csók által a lélek egymásba leheltetik, sok régi írók helyeit hozza fel.

Némelly ütött-kopott Orbiliusok kezek csókolását megkívánják tanítványiktól; és mikor jól meglazsnakolták őket, a virgának megcsókolását is. Ez utolsót sok szülék is csinálják.

Már ma kezdenek, kivált az urak, módiba venni egy cupogós, de hideg csókot.

A teátrumba, legalább a magyarba, nem szabad a játszóknak egyebet csókolni, csak a homlokát. Lásd a Magyar Játékszínt.

Péguba, s hajdan Rómába is, a papok pöccsöket nagy vallásbeli tisztelettel csókolgatták az asszonyok.

 

3

Mátyási írt arról: Mi a csók? Lásd: Semminél több valami, l. darab.

Catullus teméntelen Csókja. Quaeris quot mihi etc.

Egy leány a verset csókolta, s a poéta azt mondja néki, hogy őtet csókolja, mert őbenne ezer vers is van. Lásd: Kleist Epigramm.

Némellyek a nagy hideg csapodárság miatt valakinek körmeinek mocskát is etc. csókolják.

Galambok és gerlicék csókolódnak.

Ixion Júnót megcsókolja.

Csókba ment el haldokló lelkek. Herder.

Alvási tűndér. Leírása Herder.

Halál is tűndér. Herder.

Flórának gyönyörű leírása. Herder.

Vénus udvarában a gerlicék a vígság és hiúság társaságában. Ambróziával élnek. Herder.

N. B. A liliom és Rózsa. Herder.

Az echó. Herder.

Hattyú.

Psyche csókká változik.

A rózsalevelek pillangókká.

A fő csók neve zsidó.

 

4
CSÓKOK NEMEI

Szerelmesek első csókjai.
Szerelmesek elváló csókjai.
Szerelmesek öszvetalálkozó csókjai.
Szerelmesek békéllő csókjai.
Szerelmesek szájcsókolási.
Szerelmesek orca-, homlok-, kézcsókolási.
Szerelmesek haj-, melly-, csecscsókolási.
Szerelmesek ruha- s képcsókolási.
Szerelmesek zálog- s hagyománycsókolási.
Szüléi csókok.
Gyermeki csókok.
Házasi csókok.
Baráti csókok.
Atyafi csókok.
Tanítványi csókok.
Módi csókok.
Ebédi s vizitai csókok.
Teátromi csókok.
Haldokló csókok.
Tettetésbeli csókok.
Tévedésbeli csókok.
Háláló csókok.
Álombeli csókok.
Vallásos csókok.
Tanúló társak közt való csók.
Jobbágyi csókok.
Óhajtott csókok.
Levélbeli csókok.
Tengeren kűldött csókok.
Freymaurer csókok.
Versekbe leírott csókok.
Poémát csókolás.
Körmeinek mocskát csókolás.
Szapora csók.
Pégui csók.
Árúló csók.

 

5
MÓDI CSÓKOK

Dámák kezének megcsókolása.
Ebédtől felkeléskor való csókolás.
Pudli csókolás.

 

6
CSÓK TESTVÉREI

Ölelés.
Sóhajtás.
Pillantat.
Szívdobogás.
Kézszorítás.

 

7
A HAJNALCSILLAGRÓL

Nevei: Hajnal, Nap követje, Foszforus, Heszperus, Lucifer, Est, Estcsillag, Estvély, Szép csillag, Kis Hold, Holdacska, Fényes csillag, Tűndér-paradicsom, Vénus csillag, Szerelem csillag, Szerelmes csillag, Tűndér csillag, Égi Róza, Rózis csillag, Csók-kert.

 

8
A TŰNDÉREKRŐL

Neveik: Daemonok, apró Kellemek, Ártatlanság, Gyönyörűség, Csók, Róza fiai, szülöttei, magzati, angyalkái, Csók istenei, Rózsás Hajnalcsillag lakói.

 

A SZERETET

Szeretni!! - - ez olyan kérdés, melyre csak ti felelhettek, érzékeny lelkek! kik az emberiség legédesebb indúlataira csiklandtok! Bármint kiáltsanak a fekete vérű komorok, bár a fantaszta törvénnyé tegye is hideglelős képzelődéseit; én ugyan nem futok az elől az ösztön elől, melyet magamban hordoztat a természet. A szeretet lelkesíti az egész világot. - Ez az első mozgó erő, mely a mindenségnek középpontjában űlvén, örök abroncsán forgatja a teremtéseket. Mikor még a cháós elnyelvén önnönmagát, zavart kerengéssel tolongtatá egymásba a tusakodó lételeket: e' szóllott egyet, s azonnal megkötötte az egymáshoz szívódó valóságok között azt a felbonthatatlan atyafiságot, amelyben még máig is kedvellik egymást; e' rakta a rendszerző hármóniának isteni újjaira a világnak minden részecskéit. - Nap ez, mely lételt és elevenséget ád az ő mennyei súgárával. - Rúgó ez, mely mozdúlásba hozza a veszteglő testeket. - Éltető állat, mely első kedve mindennek, valami a Nap alatt és azonn felül terem, ama legutólsó valóságig, mely a nemlételnek megmérhetetlen partjaival határos. - Mind Te vagy ez ó, szeretet! Te! ki minden vagy mindenekben.

Ímé, a temérdek világok örömtánccal kerengenek abban a nagy tágasságban, melyet mi Égnek nevezünk. Megtartják bátorságos forgásokat mértéketlen abroncsokba, mosolygó pillantással lejtenek el egymás óldala mellett a csillagok, és soha öszve nem ütődnek, mert egy édes erő vonja őket vissza abba a középpontba, ahol te űlsz, hogy őket fenntartsad. - Eljő a halavány Hóld, hogy éjjel mintegy lopva kacsongasson elszenderedett főldünkre; hol félig dugja ki ábrázatját ama nagy árnyék mellől, mely a kiterjesztett erősség mezején lebeg; hol teljes orcával kandikál ki alólla, mint az a szerető, ki alúvó nimfájára nekisárgúlt képpel kukucsálgat a sűrű bokrok homályából. - A hajadon tavasz kiszáll az ő violás hintájából, szerelmes szellőcskék enyelegnek piros orcáján s kékellő szép szeme körűl: egy közönséges csókot vet az elalélt természetre, s azonnal kibúnak a göröngynek tojásiból a fiatal jácintok, s a mezőnek szűz liliomi.

Hatalmas szeretet! Te óltod bé minden állatnak szívébe a te nemes tüzedet, mely azokban csudát tészen, és az a külömbféle vér, mely annyi milliom állatoknak külömb nemeiben folydogál, mind egyaránt alkalmatos érezni ama boldog érzéseket, melyekkel te mindnyájokon uralkodol. - A kietlen elefántot merevűl megtőltőd indúlattal, felforralod annak özön vérét s azonnal ereinek temérdek ágába megtódúlva hömpölyögnek felfortyant habjai; mint midőnn a megáradt Nilus jövénn az Abyssinia forró hegyeiről, lebukdosik a kataraktákon, hogy hét torkolatjain minél hamarébb ontsa ki régen gyűjtött adóját az egyiptomi tengernek: Te rázod meg ennek a nagy alkotmánynak csontjait, mely a hadakozók és a ráépített tornyok alatt is nem tántorog. Te billegteted enyelgő ugrálásra annak idomtalan lábait, mint valami oszlopokat Indiának mezején a kitavaszollott zöld gyepen.

Te keresed fel a deszkának és léceknek apró szálai között a lappangó szút, melyet a mi szemünk nem lát. - Ah, mely kicsinynek kell az ő szívének lenni, mely elgondolhatatlan vékonyságúnak az ő ereinek utólsó ágacskáinak: mégis béfúrod abba magadat, s megtőltvén azt önnönmagaddal, véghez viszed benne csuda dolgaidat. Midőnn Afrikának megkérlelhetetlen oroszlánja végigordítja a pálmaerdőket, s halál és veszedelem mérkődzik felborzadt serényjének szálain: eleibe hozod az ő nőstényjét a mészárlásból, s azonnal megszelídűl a két haragos, és Tégedet mint egy királynét felvévénn hódíthatatlan hátára, farkcsóválva várja tőlled, hogy borítsad el édes lángjaiddal. - Te teszed virgonccá az egyűgyű juhocskát, melynek lassan verő szívecskéje alig mozdúlhat meg a tiédnél egyébb indúlatra. - Mi forróbb a viperának vérénél, nem folyó tűz csergedez-e az ő száraz ereiben, mikor Arabiának fűszerszámos virágait öszvemászkálja? - Mi hidegebb a gelesztának nedvességinél, mely vér gyanánt folydogál az ő nyálkás testébe a föld alatt? Mégis te, ó, csudatévő szerelem! hatalmas vagy ezt felhevíteni, amazt pedig még a tűznél magánál is lángolóbbá tenni. - Mikoron te felemeled törvényadó mennyei pálcádat, mikor egyet mosolyodol a bágyadó természetre: azonnal a vadak, madarak, halak és csúszó-mászó állatok ugrándoznak, énekelnek, örűlnek és párosodnak; az erdőben, a levegőben, a tengernek fenekén, az egész földön. - -

Szerelem! béhatsz te még oda is, hol minden más érzések számkivetve vagynak. Teáltalad tenyésznek Édennek pálmái, te őltözteted fel lakodalmi köntösbe, tarka köntösbe a párosodni kívánó liliomot, s teáltalad mosolyog a hív tulipánt az ő pirosló ajjakával. - Nem mozdítod ugyan ki az erdőnek törzsökfáit, sem a rétnek tarka leánykáit, hogy enyelgő lépésekkel siessenek egymás ölébe, meghagyod őket eredeti állóhelyekbe, hogy nagyobb csudát tégy őközöttök: elhinted rajtok a szerelmet, a nyájas tavaszi szellőket postáivá teszed az ő indúlatjuknak, melyek enyelgő reszketéssel terjesztik el a hímport a levegőnn, vagy belopják azt a virágtőlcsérekbe, s tenyészővé teszed azoknak méhét; csak te bírod egyedűl a természetnek ezt a szapora országát is, egyedűl te bírod, s te adsz lelket ezeknek is. - A te munkád tehát, hogy ezer virágok illatoznak a vőlgyekbe, ezer fűvek terítik bé a kopár mezőt, s ezer fák gyümőlcsöznek a kertekben, vagy gerendákká válnak a hegyeknek bérceinn. - Mind a te munkád ez, örök szerelem! sőt minden munka a te munkád, mint szintén az is, hogy én most írok, és tégedet ó, világ lelke! halhatatlan s édes erő! dicsőítelek. - Te segíts ezutánn is a te isteni erőddel engemet, míg az embert éneklem, ó, emberi nemnek barátja és vígasztalója. - Te illesd meg az én lelkemet ébresztő súgároddal, s ragadd fel az én képzelődésemet a te örök trónusodhoz, melynek zsámolya alól az élet forrása csepeg a halandók szívére, hogy abba az életnek keserű bajait megédesítse. - Te tettél engemet poetává, midőnn az én gondolatimat felszedted a porból az én életem első tavaszába. Te adtál lelket az én érzésimnek, hogy ember legyek, és erőt az én gyenge lantomnak, hogy énekeljek. - Örök hatalom! vedd ki az én nevemet a halál jussa alól, erősebb vagy Te a halálnál, és tedd fel azt a halhatatlanság oltárára. - Majd mikor én porrá leszek, s a temetőnek fűvei felszívják az én nedvemet, amelyet te élesztettél, mikor még porom is visszatérvén az ő elementumiba, csak egy név válik belőllem: akkor is, mint a régi Anakreonnak, tisztelet fogja kísérni áldott emlékezetemet. Az emberiséggel hal meg az én versem, mert annak nemes indúlatit éneklem, az emberiség le fogja tépni a vérbe mártott borostyán koszorút ama délceg poétáknak fejéről egy-két század múlva, akik az ő gyalázóit hérósokká, s a világ latrait félistenekké tették vala. - Nékem pedig a Helikon aljába szedett violákból, az apró jácintokból, és nefelejtsből fog kötni egy szelíd koszorút, melyen a nyájasság és kellemek repdesve múlatoznak, az öröm és megelégedés űl annak levelein. Majd talán a háládatos szép nem, az érzékeny leánykák és kedvetelt menyecskék ki fognak olykor az én temetőmhöz is jönni, midőnn az ember emberebb lesz, s megemlékezvén az én énekemről, rózsát hintnek sírhalmomra, s lengő piros pántlikákat kötöznek bémohodzott fejfámra. - Akkor ó, szerelem! Te, ki leszállhatsz a koporsó vőlgyébe is, éleszd meg ha csak addig is az én hamvaimat, míg ezt nekik megköszönhetem, vagy ha az nem lehet, hadd intsék meg síromnak hantjairól a bókoló gyöngyvirágok, s az integető boglárkák, hogy ők köszönik a szépeknek jószívűségeket, kedvellik az érzékeny szép nemet, mert az én szívemből tápláltatnak az ő gyökereik, az én csontomból kiaszott vér kereng apró csőveikbe.

Te pedig, ártatlan lelkem, akár az égből származtál alá az én testembe, s az aethernek valami részecskéje, vagy valamelyik csillagnak tiszta súgára lévén, nemesebbé tettél egy csomó sárt a több testvér göröngyöknél, akár az én érzéseimnek, és az én fantáziámnak tűköre vagy: kelj fel könnyű szárnyaidra, s megelőzvén a nyúgoti szellőket és a napnak kinyilalló súgárait, repűlj a szerencsés Cyprusnak azon partjaira, ahol a Gráciák narancs almákkal játszanak a majoránna gyepen, s az apró Szerelmek lantolgatnak a jázminbokrokon. - Magasztald a szerelem édes hatalmait, Te, ki csupa szerelem vagy, és telj meg azzal az édes illetessél, mellyel a szépségnek angyali hevítnek fel tégedet: mert a szerelem lesz az én énekem. - Ez az a nemes indúlat, mely a virtusnak kútfeje, s gyakorta a jeles cselekedeteknek tűzet és kedvességet szerez, felemeli a porba tapodt lelket, erőt ád a gyávának, és sokszor héróst tesz a világnak alávaló fiából. - Valahányszor nemes a szeretet, nemes egyébb indúlat is, kiduzzasztja ez a szívet, s [e főldi] keskeny golyóbisonn feljűl lebegteti a gondolatokat. - Keresztűlront ez minden gátakonn édes erőszakkal győzi meg az ellene álló akadályt - félelem, reménység, öröm és bánat meg nem tarthatják nemes feltételeit - lába alá tapodja a lehetetlenséget, bévezeti a nádkalyibába is a virtust - a trónusból leszállítja az alkalmatlan felségtartást a nagyravágyást a por közzé pirongatja - feltöri a koporsók zárait - kitördeli a halál szájából a fogakat s még a hóltak tartományánn túl is, hol már a dolognak szűnni kell, az ő neve, az ő munkája csudállatos. - Ki állhat ellene az ő édes erőszakjának - melyik szívnek van oly erőss ajtaja, melybe ez a hatalmas tündér be ne törjen, s gyakorta ah! csak egy szép nemnek pillantásánn? Hányszor rejti el magát két kis ajak rózsái között vagy a pillogó szemhéjjacskák alá vagy ama piciny gödröcskékbe, melyeket a mosolyodás ejt a szép orcákon? - Tudom én, mikor szánakozás formájába változott, s úgy csúszott be egy nemes szívbe, amelyet osztánn hóltig lángoltatott hév tüzével - tudom, mikor a tisztelet álorcáját színlette magára, s az emberi szív csak akkor vette észre, mikor a mély tisztelet egyenlő szerelemmé változott - tudom, hogy édes szavait először háládatosság név alatt árúlta, s mikor a háládatosság óltáránn égtek a bényújtott tömjének, annak eleven pár szenénél lobbantotta fel szövétnekét. - Egyszóval nincs az az út, melyen e hatalmas tündér a szívnek rését fel ne találja.

 

MELYIK A LEGJOBB CSÓK?

Madame! azt kérdezed tőlem, melyik a legjobb csók? S ha megfejtem ez édes kérdést, fogadod, hogy jutalmúl ezt a legjobb csókot ajánlod énnekem? Te tudod, hogy fiúi és baráti csóknál egyebet nem esmérek, de jól látom, hogy ezeket nem is érted a te kérdésedbe. Jól látom én azt, hogy a szerelem rózsáiba termett csókokról tudakozol, eléggé megmagyarázta azt nékem a te kecsegtető pillantásod, amely nem komor philosophusi feleletet várna éntőlem, de minthogy én abba a paradicsomba járatlan vagyok, s ama jónak és gonosznak tudásának fájáról azon édes gyümölcsöket még nem szedtem, csak úgy felelek fontos kérdésedre, amint a természet, az értelem, és a philosophia világosítnak. Én tehát azt mondom, hogy a szeretetre érdemetlen tárgyak mindazok, valamelyekben szeretet nem találtatik. A szeretet egy oly titkos vonó erő és sympathia, mely csak oda szívódik, hol szeretetének viszontaglását érzi. A pompa, a cifraság, a kincsek érzéketlen dolgok, nem érdemlik a szívnek szerelmét. Az az indúlat, melyet az emberekben ezek támasztanak, sokat külömböz attól, melyet igaz szeretetnek lehet mondani. Vak halandók! kik annyira esdekletek a vagyon után, nézzétek el ezt a záros koporsót, melybe a döglött aranyat őrizitek, szégyenűljetek el. Micsoda szerelmet s gyönyörűséget találhat a ti szívetek egy oly holt szépségben? Szomorú tévelygés! Vak szeretet! Csak a lélek méltó a szeretetre, mert csak a' tud visszaszeretni, s csak a' méltó a szeretőre. A szeretetnek legtisztább s legszentebb adója a csók, ez a mennyei maradvány, mely a megromlott főldet elhagyó istenek édes nektárjának és ambrósiájának egyedül való maradványa. Valósággal kellemetes egy dolog az a csók, melyet egy szép orcának piros rózsáiról szedünk. Valósággal, aki a dolgot úgy érti, mint ti értitek, szerelmes, szerencsés szeretők, azt fogja mondani, hogy megholt állat az a csók, amelyre a megcsókoltatott szépség csókot nem ád vissza, és az én értelmem szerént is az a legjobb csók - mert nem méltó a csókra semmiféle olyan tárgy, mely a csókra csókot nem ád vissza -, és így tehát, azok az édes összecuppanásaik két szerelmes ajakaknak, midőn egyik száj a másikat verdesi; mikor Ámor a legkellemetesebb bosszúállással ugyanazon pontban lövi ki mind a két nyilát: ezek, mondom, a valóságos csókok, mikor igazságos felosztással annyit adunk egymásnak, mint amennyit elveszünk. Csókolja tehát valamely válogatott száj a mellet, akár a homlokot, akár a kezet, de rám nézve sohasem történjen meg, hogy az én gyönyörű asszonykámnak egyebét csókoljam, hanem csak azt, ami visszacsókoló, t. i. az ő szácskáját, amelyre akkor kiszalad mind a kettőnknek a lelke, és az maga is csókolódik, s a körűlötte lebegő leheletekkel életet ád a csókoló rubintok szép kincsének; akkor azok a meglelkesedett csókok egy kisded cuppanásba a legnagyobb dolgokat beszélik el egymás közt, s azokat a legédesebb titkokat, melyeket csak ők értenek, s mások belőle semmit sem tudnak.

Ilyen gyönyörűséget érez egy lélek a másikkal egyesülvén; ilyen csókokat érez egy száj a másikba ütődvén; és valamint az ilyen csókok megcsókoltatnak, úgy a lélek is öszvetalálkozván, szeretnek és visszaszerettetnek.

 

[DEBRECENI] MAGYAR PSYCHE[1]

A poétai és lakadalmi Felség kegyelmével. Indult Púfusból.
Pénteken (die Veneris) Kisasszony havának 23-dikán 1795.

 

A CSATÁZÓ MEZŐKRŐL

Nussberg.[2] Decemb. 11d írják, hogy Feldmarsal Lieutenant Liebesgott maga mellé vévén a ciprusi infánteriából két bataliont Eroszokból és egy osztályt a serviai volontérokból, még aznap kiindúlt, és a mi Literatúr-posztunkat addig attakirozta, hogy Generál Offerhaus, Májor Plátó és Dragonyos Kapitány Cicero minden officirjaival[3] s az egész Tusculana Regementtel a kemény tüzet nem állhatván, reterálni kéntelenittettek, s maga is Professeúr a szívén igen kemény sebet kapott, mindazáltal gyógyúlását várjuk. Az ellenség a mi posztunkat elfoglalván, rajta mindjárt Szerelem Fáját állított, s nagy Vive l'Amour! kiáltások között beljebb nyomúlt.

Madchendorf. December 16-dikán. Így ír egy levelező barátunk, hogy a múlt csatába megsebesíttetett Professeúr halál[4] regementjéből való apró fekete karabélyossai a veisenburgi lineákon elmaschirozván a Magyar Niederlandra beütöttek. "A csata (ezek a privát levél szavai) részünkről nem igen kemény vólt, s a várat az öreg komendáns, jóllehet még tovább is tarthatta vólna, mindjárt általadta kapitulációra, ahol is mindent, ami a várhoz tartozott, Professeúr nevében elfoglaltunk. A mieink katonai symboluma e' vólt: Clare, ou la Mort!"[5]

 

FRANCIAORSZÁG

Párizs. Dec. 10d. Ma tett a házi jóra ügyelő Comissio némely ártalmasokról panaszt a Convent előtt. "Hazafiak (így szóllott az egyik), ma van az a szerencsés nap, mellyben jelenthetem tinéktek, hogy a házi boldogságnak ellenségei, kik már a Conciergerie-be vagynak, utólsó szándékjokat füstbe menni szemlélték. A Respublica baráti hízelkednek magoknak azzal, hogy sem Solitude, sem Morosité, sem La Trappe, sem a Celibek Vendéje az ő közjóra való törekedéseknek elrontására elég erővel nem bírhattak. Él ez a Respublica, s ebben sem a házi dictátorság, sem a belső despotismus, sem semmi nem tész kárt, valami a Constitutio ellen van: Él ez a Respublica, és ennek tagjai megoszolhatatlanok. Éljen az egyenlőség, és ez a megoszolhatatlan Respublica!"

A Convent decretálta 1. Hogy ez a beszéd kinyomtattassék. 2. Hogy a foglyok a Hymenale forumnak általadattassanak. 3. Hogy akik a Respublicába bé nem állanak, vagy abból emigrálnak, vagy idegen Constitutiót s aristocratismust vesznek be, mindazokra szorossan vigyázzon a házi jóra ügyelő Commissio. Ezt követte a népnek tapsolása, és mindenfelé illyen kiáltás hallatott: Vive l'Egalité! Vive la République!

Másnap a foglyok a Hymenale forum eleibe vitettek, ahol is St. Amour kérdőre vonván őket, prókátorúl előállott la Morie, s nagy indúlatok között folyván az egész törvénytétel, csakugyan e' lett a vége, hogy a sententia kimondatott reájok, s még aznap a Champagner Piacon, ebéd után mindjárt leguilotiníroztattak.

Egy elólthatatlan tűzről van emlékezet a kűlső levelekben, mellyről már eddig egyebet nem tudhatunk, hanem 1. hogy az ólthatatlan. 2. mindent egyszerre emésztő lánggal fut keresztül. 3. a Convent a közjóra ügyelő Commissiónak adta által a megvizsgálásra. 4. hogy az ártalmasnak ítélte s veszedelmesnek az emberi nemzetiségre nézve! Én pedig egy eroticus író után illyen értelmemet közölhetem róla az érdemes publicummal, hogy ez 1. minden emberbe megvan. 2. az ifjúságnak eleitől fogva kezd éledni és sebes tűzzel éget. 3. óltása még veszedelmesebb. 4. ezt ha óltani nem lehet, rejtegetni kell, s csak egy hasonlóképpen égő személynek lehet kijelenteni, annak is csak pap hírével. 5. ezt csak a vénség jege ólthatja el, vagy ha valaki a serráilba s hárembe igyekszik promotiót kapni. 6. ezzel az ólthatatlan tűzzel egész vigyázassál kell járni a más szalmája körűl. 7. ez az emberi nemzettségre nézve nemcsak nem ártalmas, hanem hasznos, sőt elmúlhatatlanúl szükséges is.

 

A NEUVIDI ÚJSÁG JEGYZÉSE

A Rhédey palotával általellenbe egy telegrafus,[6] melynek kilátása Túrig határozódott. Most legközelebb ezen írás olvastatott rajta, amint az ezen árkushoz ragasztott réztábla mutatja: Klára! Légy hívem, mint én tenéked. Melyre a túri paróchián levő telegrafuson ez látszatott: Szeretlek! tisztán, hóltig. A hír igen nagy sebességgel repűlt, mindjárt tudva volt a két szívnél. Az kis szerelmek űltek fel a telegrafusokra s kötelét ők rángatták.

Megbillent az a telegrafus is,[7] amelly a Kártigám palotája és a jegenyefás Thuilleria között a Literaire Bastillének általellenébe vagyon, és a Szívesség látván a telescopiumon ama jövendő bóldog együttélésnek minden gyönyörűségekkel kihímzett scénáját egy bóldog ég alatt hosszason kinyúlni, illyen patriótai innepi igékre rángatta annak köteleit:

Éljen hát Budai Ésaiás, s vele
Nyerjen díszt Eresei Klárája kebele!

Amint mindezeket láthatni a réztáblán.

 

NIEDERLAND

Nieuport. Már bizonyos nálunk, hogy a niederlandi státusok a frigyes Belgium Constitutióját bevették, van is reménységünk, hogy attól el nem állanak A szövetség mind a két részről a követek előtt esküvéssel erősíttetett meg, zálogokat is váltottak mind a két részről. A La Tour[8] könnyű seregét már el is indították, nagy készűletek vagynak mindenfelé, ebből minden jókat várhatunk.

 

ANGLIA

London. Itt a Parlamentum még most is áll, a Felső Ház deputatiót rendelt az Alsó Parlamentumhoz, ahonnan várják vissza őket Januarius 26-dikára a kívánt válasszal és az onnan viszontag kűldendő biztosokkal. Ez jó lépés: örűlhet ennek egész Anglia.

Egy ánglus hajóskapitány, aki sok szép útazásairól már igen nevezetessé tette magát, kiindúlván a Cook kapitánytól feltalált Terra Concordiaeból,[9] egynehány napi útazás után vígan szállott ki a Caput bonae Speinél, s ott megtévén a szükséges készűleteket, mindeneit reparáltatta, s a Terra del Fuegóba várván az időre, körűljárta, az Amazonum Régiót, mely az ártatlan gyönyörűségnek hazája, s kellemetes szelídség lakja örökös tavasszát. Itt talált egy ollyan kincsre, melly hosszas hajókázásival járó únalmait bőv örömmel és méltó jutalommal biztatta. Feltette ezt hajójába, megindúlt, s boldog megelégedés mozgatta fáradt kórmányját. Három állapodása vólt, mindenikben újj-újj nemét érzette szerencséjének: első vólt Porto Santo, második Porto Bello, harmadik Porto Ricco, kedves három kikötőhelyek Amerika napkeleti oldalain. Innen ment ama nevezetes promontoriumhoz, melynek neve is szent borzadással hatotta meg lelkét: neve Capo Gratias a Dios. Feljebb hajózván északra, eljutott Virginiába, hol sok kincsekkel rakodva hazafelé megindúlt, örömkiáltások között, nyájas szellők lengedeztették kifeszűlt vitorláit, s a lesimúlt habok tér útat engedtek szeretett hajójának. A Vénus fia vólt rámetszve, hatalmát esmerte Oceán. Így elére a Fortunata Insulák közül egybe, ott múlat most ez a nagy Hajós, várják 26d Január, akkor köti ki hajóját az úgy nevezett the Paplan szélére.[10]

 

SPANYOLORSZÁG

Ami az újságokban íratik, hogy Della Union elesett vólna, az nem igaz: sőt inkább a rendet szépen viszi, s most malagai borral is szolgált vólna, de hallotta, hogy a tokaji is igen jó.

 

OLASZORSZÁG

Neápolisból írják, hogy ott vagyon egy csuda tévő szent ereklye, - mely a szívfájást hathatós erejével elveszi, a hipokondriát, melánkóliát elűzi, víg elmét ád, poétai ereje is mód nélkül nagy van, a szegényt gazdaggá, hatalmassá tészi, sok ha iszik belőle, szarva nő,[11] cornua sumit, baráttság csinálásra is igen alkalmatos, s a többi. Minden főbb vacsorákon, bálákba, solennitásokba, és kivált

- lakodalmakba el szokták vinni, szolgálnak belőle - mint más szentségekből
- pénzért. Ára 2 arany. A neve - - - Lacryma Christi.[12]

 

MAGYARORSZÁG

Debrecen. Jan. 14-dikén.[13] Itt nálunk a tojás oly mód nélkűl drága, hogy amit még atyáink sem értek, párja 4-5 krajcár, a lakodalmak sokba kerűlnek, mert a laska, derelye csupa ráritás[14] nálunk, a szegénység vagy ezek nélkűl ejti meg a lakzit, vagy csekély - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - a rostába maradt. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - pedig sok a lakodalom. Az ifjúságnak csak van kurázsia: de a kakasnak tám a confortatio se használna, - - - - - A hús ólcsó, de a kenyér igen drága. - A tél minálunk igen keményen viseli magát, majd két hónapja, hogy a hó szűntelen esik, csupa téli kánikulánk van:[15] olly rekkenő a hideg, hogy a magános emberek féltik magokat a hidegtől, s hogy meg ne vegye őket, egy baráttságos alku s egy Isten úgysegéljen után egymás mellé búnak s úgy vexelezik a meleget.

 

EROSZ BIRODALOM[16]

Az Erósz cárné parancsolatjára Herceg Amorow[17] négy linea hajót és 6 fregattákat kűld ki a Golfo di Favorita tengeröbölbe, mellyekben a legdrágább portékákat rakatta. Az egyik tele van a legfájinabb gyönyörűségekkel, mellyekre nem mindenütt lehet szert tenni; a másikba mind szerelmes csókok és ölelések vagynak lerakva, számtalan Verschlágokba; a harmadik mind kellemetesség spiritussaival telt hordókkal van megterhelve; negyedikben van külömb-külömbféle drága portéka, ambrózia, nepenthe, méz, panacea, móly, mirtus-productumok s egyéb afélék, ötödiken van a legjobb cyprusi puskapor, melly egy szikrától is fellobban, s lángja örökké tart, s a többi. Ezt hová kűldi, titokba vagyon, de könnyű eltalálni. A köteleken az apró szerelmek játszanak, s zászlóin B. E. és E. K. vagyon egy öszvefogott kézzel, és ezen fejűlírással: - - Az igazi szeretet jutalma magától! mely írást két kiterjesztett szárnyú galambok tartanak. De erről másszor bővebben - -

 

LENGYELORSZÁG

A lengyel contrallor rövid időn meg fog érkezni, egész muzsikával énekelvén nemzeti nótát: már meg is vagynak a rendelések tétetve a legjobbféle magyarországi borokról, amellyeket leginkább kedveli az említett lengyel contrallor. »Lengyel! Nótákat is vonj: Mert van úrfi, kisasszony!«[18]

 

ELEGYES JEGYZÉSEK

A békesség a Tócó és Alsóberettyói Hatalmasságok között megvan. Választatott reá a két féltől egy a neutrálista potentatorok közzül L* B*[19] úr, ez a két rész között örökös szövetséget csinált és szabad commerciumot: végre mindeniket megeskettette, kik is kezet fogván egymással, elfogadták a legszentebb hitet. S az utánna való napokat öröm között űlték meg.

Gróf Vartenslében ő nagysága főquártélyjánál, s a császári Naturae Curiosorum Kabinétjánál igen nevezetes dolgok fognak történni januarius 27-dikén. A fársángnak igen jeles actáit fogjuk szemlélni, amint a külső Vachterek observatoriumából tudjuk. Jelen fognak lenni e pompás és ritka gyűlésen mindazok, valakiket ez közelebbről illet, mindaddig, míg a főbb actorok a prosceniumba vonván magokat, a Hymeneus kárpitja lefolyik.

Egy emlékezetre méltó történetet ír egy barátunk, hogy tudniillik bizonyos hazánkbeli tudós januarius 27-dikén a gyermekeknek diót fog hinteni. Mely végre minden gyermekek innepi ódákat tartoznak énekelni őnékie. A Magyar Psyche is sok jó szerencsét kíván e tőlle tisztelt nagy embernek. Örökös háladatossággal is viseltetik azok eránt, akikben jó szív s valódi érdem lakik: mások ha azt tőle meg nem nyerik, attól van, hogy nem látja bennek azokat.

 

UTÓPIA[20]

Narrnspielen. Kos havának 15-én. A Joh. Bapt. Rousseautól[21] említett Morosofica Facultás most legközelebben adott ki egy matériát 0000 babarus jutalomra. A matéria ez: Vajon az asszonyok emberek-e, vagy nem? Némellyek már, amint halljuk, kezdik is mutogatni. Hanem minthogy semmi controversiának elhatározásába az interresatus félnek szava nem lehet: tehát minthogy itt emberekről van a szó, ebbe a dologba bele nem szólhat - ember, nem is szóllott még eddig az ideig. Egy csakugyan Utópiában lakó Halbernarri író igyekezik ezt mostanába megmutatni. Óhajtjuk ennek a disinterressatus írónak munkáját. Külömben is nem tudjuk, melyik csinál alábbvalót, az-é, aki tagadja, vagy aki árkusokba mutogatja ezt, hogy: Kétszer kettő négy. - Erről többet várunk Utópiából: minthogy itt ebbe a mi világunkba, hol csak a valóságok fordúlnak elő, illyenekhez - hála legyen a jó és szép gondolkozásnak - szerencsénk nem igen van. -

 

TUDOMÁNYBELI HÍRADÁSOK

Jelentetik az érdemes publicumnak, hogy rövid időn igen jeles magyar munka fog kijőni a sajtó alól, mellyből nagyon sokat reménylhet a nemzet. Ezt előfizetésre nem nyomtatják, mert a' nem igen szokott az auctornak becsűletére szolgálni.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A többit a censor magának tartotta.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Várhatni ezen nevezetes tudósnak több illy jeles szüleményjeit is: mert már különben is megtette rá a szükséges készűleteket. - Az Isten éltesse e tisztelt hazánkfiát!!!

T. T. mezőtúri prédikátor Ercsei Dániel úr, kiről a magyar újságokban néhányszor vólt emlékezet, a maga sacra philologiában esméretes tálentominak most egy új példáját adta, tudniillik Ésaiás mellé egy igen szép és ritka példájú munkát helyheztetett. Sokat köszönhet itten megbóldogúlt T. T. Prof. Varjas úrnak. A nevezett prédikátor úrnak vagyon igen jeles Poetai munkája is: ezt az utólsót a Psyche írója is jól esmeri...

T. T. Pater Révai Miklós győri professor úr némelly kőlteményes maradványokat, ritka régiségeket és fragmenteket szép számmal adott ki eddig az ideig, jelentvén egyszersmind azt a hazafiúi kívánságát, mely szerént óhajtja, hogy valamely tudós magyar az ilyeneket közönségessé tévén, mentse meg az elveszéstől. Én is azért kívántam kedves nemzetemmel közleni egy ollyan originalis darabot, amelly nem tökéletes ugyan, de van benne legalább ollyan, amivel megérdemelhette ezt a helyet, amely - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -[22] Ez a darab tökélletességre nem mehetett az Auctornak[23] reménytelen halála miatt, ő Bacchussal együtt meghólt és eltemettetett, s végre nem vihette, amihez fogott. Sajnálhatni, hogy így esett: de feltámadását nem várhatni, - mert már meg is büszhödt, és valósággal nem alszik, hanem meghólt.

De bizonyos reménység bíztat bennünket, hogy nemcsak az autographumot rendbe szedni, hanem a literaturának nagyobb díszére folytatását is fogja közleni mindnyájunkkal, kik azt vóltaképpen óhajtjuk, a meghóltnak érdemes successora... kit is ennek teljesítésére igen kérünk, a szép tudományok nevébe kénszerítvén. A jelentett darabot megkűldöttük érdemes olvasóinknak a Bibliothecában.

 

UTOLSÓ JEGYZÉSEK

Nyomtatott kópertával még mostan nem szolgálhattunk érdemes olvasóinknak, jóllehet eléggé igyekeztünk benne, de nem lehetett, minthogy a typographiába két sor kópertára való betű nem találtatott. A közönséges typographiába kéntelenítettünk tehát próbálni, de ott ollyan feleletet kaptunk, hogy a Communitástól instálljuk a szabadságot.[24] Farsang végin tehát instantiát fogunk beadni, hogy január 27-dikére szabad legyen kópertát nyomtattatnunk. - Jegyzéseinket lásd a Bibliotékában.

Psyche ugyan eljár az újsággal s pillangó szárnyakon télvíz idején is elviszi a farsangi újságokat: de olvasóinktól amellett megkívánja a jutalmat,[25] és aki ezt tőle megvonja, magának tulajdonítsa, ha a férjének, Cupidónak, pisztolya rásűl. A szép feleség panassza hatalmas rúgó!...

 

KINIZSI PÁL HAMVAI

Vázsony kőhalmai alól feltántorodott bús szellő! mit sugdosol? mire kiszteted Múzsámat? Ő feszegesse fel azt a márványt, amelly alatt a haza volt bajnokának elsenyvedt pora nyúgoszik? - Látd, az én fejemet borostyán nem övedzi: gond, bú lepi szívemet, s annak nyögése hasonlatos a tenger zúgásához. Talán a Mátyás dicső árnyéka körűl lebegtél? talán az ő sohajtása valál, s azért bocsátott, hogy sírjából Kinizsit felserkentsed? talán érez ő, s félti hazámat?

Ő kisztet, ó, Múzsám, tégedet! indúlj tehát, szedd fel Kinizsi hamvait, s hintsd a magyarok kebelébe; feléled majd hajdani tüzök.

Mindenek mély álomba szunnyadtanak. Én ledűltem a pázsitra, szabadon bocsátván gondolatimat a halavány hold világánál; míg egyszer a friss szellő lengedezése, a mély csendesség s a nagy éjszaka lágy szenderedésbe merít vala. Egy halkal való zúgástól, melly is éppen ihlés volt, felébredvén gyenge Múzsám, azonnal dalra fakad. Minthogy Révai, Rájnis, Szabó s az egész koszorús kar elhallgatott, azt véli, netalám kihallik az ő rebegése. De légy, kérlek, az ő segédje, Kalliopé!

Nem olly büszkének pora senyved itt, aki már régen elhúnyt őseinek karjai által nyert címereire dűlvén henyélkedik; hanem a Kinizs fiáé, kit hajdan egy rengő kalibának zúgása között lisztpor fedett. Tapsolj ezen, mező: dicsekedhetel. Akit a természet korcsosság nélkűl szűlt remeknek; akit izmos test, győző karok, deli termet, érc mell, nagy homlok, tüzes szemek, komoly tekintet, bajnoki forró tűz és az erkölcs ritka szerelme különválasztottak a gyáva nép csoportjától. Hirdessen többet a rege őfelőle. Gyakorta eszet és hadi virtust rejteget a kunyhó őmagában. Szólj nagy szívének s erős karjának szemmel látott tanúja, szólj magyarom: vert-é hazájához hívebb szív egy magyarban? - Hallja hazájának nyögését? kész annak sebére tulajdon vérét csepegtetni, kész annak oltárán saját életét feláldozni, csak az éljen. Nem rettenti a veszély, ő szórja azt maga körűl a halállal. Tudják a német, cseh, lengyel halmai, ki légyen ő. Saját vére nevelte bajnoki díszének azt a zőld ágát, mellyet előbb Márs övedzett e fiának homlokára.

Vaj micsoda borzasztó felleget látok ismét hazámra nyomúlni! Hát sohasem lesz már nyugodalma napkeletről? Ah, hogy a Nap homályosítsa meg örökre a vérengző Holdat! - - Jaj, dúl már a Hold hazám hét hegyein, és a veszélyt tűzzel okádja reá. Futnak az ő bérceiről a Múzsák, és a gyenge Napeáknak bús kara, a Flóra leányi keservesen zokognak; jaj hangzatokat ád vissza sikoltó ekhója; a Keserűség szélnek eresztvén hajait, tévelyeg a pusztán hagyott kalibák töredékein. Az ozmán dühös keze által gyászba borúlt Erdély egy meredek szirton elalélva így síránkozik: "Ó, rokonim! hát el hagytok-é senyvedni a magam vérébe? hát nincs-é, aki a tőrt vérző mellemből kiragadja?" Még panaszit el nem végzé, már Kinizsi készen áll Bátorival, hogy szívének nyögésit megszüntesse, s szemeinek bús harmatját jobbkezével szárogassa. Elérkeztek, láttak, de kétes a Márs kockája! Miként sír-rí Kaukázus bércein a kölke vesztett oroszlány, olly szíviszonyító Halla kiáltással, olly magát-elszánva rohan ki Mahomet a viadalra. Mit csinálsz itt, magyar? íme kardján van írva halálod! "Bajra, vitéz fiam! hazánkért meghalni dicsőség, él még a magyarok Istene" - így szóllott Bátori, s azonnal szíveknek olajt kapott szikrája fellobban. Ki-ki kész most régi adósságát lefizetni a hazának.

Spárta! szállj ki hideg sírodból, s leld fel itt vitézidet!

Összvecsap a két tábor, azt gondolnád zajjáról, hogy ítélet van. Húll a török, jaj de a magyart sem kímélli a rettenetes fegyver. Mit látok? - talán csalatkozom - Bátori vérbe keverve festi vérével a Kenyérmezejét, fegyvere elhull, tábora bomlik. Megvan hát! - Ah, kétes hadi kocka! - Zsákmány leszel, rokonom, s örökre el fog veszni szépséged? Nem! Jő már Kinizsi, s a haldokló bajnok, mintegy hajdani sírjából, feléled e szóra: "Hol vagy? jer, Bátori!" Drága vitézeinknek már halálba merűlt szemeik ismét fénybe emelkednek, s mind új életre hozattatnak.

Mint mikor a felhőknek öléből záporként húllanak a menkövek, réműlést szórván és halált, s mikor a zordon észak pusztító szele megindúlván a hegyek oldalin álló tölgyfákra szakad, dönt, tör, s a fák iszonyú ropogással a főldre terűlnek: így szórja csapásait Kinizsi, vitézeink valóságos képe. Vérpatakok nyílnak, a szörnyű törökök szanaszét fetrengenek: kihergett lelkeik szinte megtolúltak a paradicsom kapuin; akiket Kinizsi fegyverrel le nem vág, rabszíjjain függenek.

Már a bús hölgy arcairól húll a szomorú ősznek sárgája, s a tavaszi rózsák nyílnak ki azokon; már a siralom helyeit gyenge mosolygások lakják, s a hét hegyekre visszatérnek az elrettent Múzsa-szűzecskék. A koszorús bajnok pedig örömtort tart a holttesthalmokon, s víg táncra hevíti a bor elfáradt inait.

A háládatos haza is tapsolt véle örömében, s ellenséget-tört kardját örökre felvéste, felvéste a Holdnak általa lett homályba borúlását s fényes csillagjának az éjjeli setétségből ismét egére lett derűlését. Bajnokjának homlokát borostyánnal koszorúzta.

Ó, szerencsés Temes! hogy kies kebeledbe fogadhatod. Ha ő a vezéred, bilincsben lesz a Hold fél szarva. Szánthatsz az ő szárnya alatt, s bátorságban boronálhatsz, s biztos főldednek szabadon ajánlhatod magvadat. Nem száll kardra az ozmán, elrettenti ő nevének hatalmával.

De jaj, te nyögdécselsz! Mi véletlen homályba borúltál? mit réműlsz, Temes? hová tűnt az édes öröm repesése vídúlt orcádról? mi facsarja szemedből könnyeidet? Mit? akinek kezébe volt, azt keverte porba a halál? Kegyetlen Halál! mi dolog vitt annyira, hogy szívén illy sebet tegyél, s egy illy bajnokot, egy illy oszlopot eldöntsél? Tudom már, azt irígyletted, hogy ő erőssebb tenáladnál. De lásd, mégis sokan megtisztelték. Édes hazám is Vázsonynak gyászdombján záporral önti keserveit; a vallás is sír, s bágyadt fejét lecsüggeszti, még maga Márs is búson hint sírjára zőld ágakat. Mélyen hallgatva nyögdécsel a Hűség és a tiszta Igazság, fájlalván gondos neveléseknek e ritka remekjét. És hogy éljen ő, ha szinte sárházát porrá senyveszted is; felvésték nevét a szirtre. Ezt a te férged nem rághatja le.

Elvégezé Múzsám a maga dalját, s már indúlt, hogy vederbe szedje hamvait; de a sírt felfeszegetve találta. Késő! már valami kaján kéz elcsípte drága porait. Szűnj meg, ó, csecsemő Múzsám, panaszra fakadni, nem férkezett ide dúló kéz, ezt súgta fülembe a vígan lebegő szellőcske, a te vitézednek szép örökségébe méltán szállott ősi onokája, ez hintette az ő porát a Veszprém hű kebelébe. Hallá ez, mint nyöge árva módra kedves hazája, látá, mint ássa a Dühösség királyának trónusát, fülébe hatottak a Stájer szűzeinek zokogásai: én ajakin űltem, mikor megyéjét ekképen biztatta: "Hív nép! aki hazádról bátran tudod űzni a veszélyt, s aki fejedelmidnek hűséggel szoktál adózni! most a haza hív és sok bajjal megterhelt királyod; rajta hát, vitéz! Kinizsink szent pora, ez a drága ereklye, soha ne hagyja mellyedben a tüzedet elaludni." És már ötszázat láték nyeregbe űlni, s ugyanannyit bajonettal indúlni; mindnyáját nemes tűz gerjedeztetvén. A szeretett Amadé repdesett e szép ezred előtt.

Ezt hallván így fejezte örömét, remegvén könnycseppjei mind a két szemébe: Veszprémnek most nyíló szűzei! szedjetek rózsákat, ó, talán a nyár sárga kalássza meghozza hű védőit drága virágaitoknak: s ha majd azok elgyengűlve anyjoknak kebelébe dűlnek, szépen fog az ő homlokaikon a bajnoki ággal állani a ti koszorútok; elenyésznek a hadnak eltűrt tenger bajai, s megédesednek.

 

A LILLA ELSŐ DALA, PRÓZÁBAN

Maga a természet, mellyet úgy tudsz festeni, gyászolt körűlötted, és szánt tégedet. A fülemilék Atád erdejében megtanúlták szomorú nótádat és a vadgalambok nyögésidet. Elrejtve vóltál kastélyodba, és a nap sajnálta, hogy nem lát, a hold fájlalta, hogy búban, sírva szemlél. Kerted virági hervadoztak, mint az orcáidé. Etelkád sohajtott sohajtásidon. És maga a sír sokallotta az áldozatot. A halál megbánta vakmerőségét s gyakor hívásodra félt megjelenni. A Gratiák reszkető kézzel törölgették könnyeidet, Hébe a te rózsáidat reszketve védelmezte, Ámor a térdén könyökölt s könyökére eresztette fejét, Hymen lefordította füstölgő fáklyáját. A bánatok asztalodról a sír fenekéig sereglettek, az Echó panaszolt, te sohajtoztál és egyéb minden hallgatott.

Én pedig Lillát, ama szép kegyetlent sirattam, elhagyattatva tőle és mindenektől, a vadon erdőben, hol senki sem látott, senki sem hallott, panaszkodtam őfelőle; esmért már az Echo, s emlékezvén szerencsétlen szerelméről, még keservesebben felele keservimre, s tán könnyeket is hullatott érettem, mert a fák boltozatiról cseppek hullottak égre emelt kezeimre. Nem is hallotta tőlem a Lilla nevét semmi érzékeny, csak a hegyek, a bükkök, a vőlgyek, a folyások. A Reménység szaladt előlem, sebesebben, mint a hirtelen támadt szél. Az élet lebegett ajakomon, mint a repűlni készülő madár. Nyájasságom, eleven elmém setét ködbe borúlt, elvadúlt. Lillát kerestem mindenütt, de őtet nem találtam s előttem az emberek kövekké, a világ pusztasággá változott. A Vértes és Bakony szirtjai bétöltek kétes tűnődésemmel, s mikor sorsom elvált, egyet jajdúlt a Balaton. Örök számkivetésre kárhoztattam magamat, és cél, és reménység és minden nélkűl elbúttam a rengeteg Somogyba. Itt semmi se, még a Múzsák se találtak fel, csak magok a bánatok. Lillát szívembe hordoztam, s kértem az Időt, hogy törölje ki belőle: de ő futott, s reám nem hallgatott. Keresztűljött vélem ez a halálos nyíl, és Horvátországból Erdély széléig kergetett. Már most a Tisza is esméri könnyeimet, s az alföldi búzás tenger is, hol semmi Echo nem lakik, hallotta nyögésimet. Láthattam volna azolta Lillát: de kinek van az a vad gyönyörködése, hogy kedvesét halva látni szeresse. Ő nékem élve megholt: s ez az, hogy én halva élek. Múzsák! kössetek cupressust az én lankadó fejemre; Hymen! felejts el engemet; és te zavarhatatlan Álom, mellynek nyoszolyáját koporsónak nevezik, oldozd meg kötésimet, hogy testem érezni megszűnjék, lelkem pedig egy nagy, egy hideg, egy végső sohajtássá válva, szállongjon el a Lilla kebelén. Te pedig, ha szinte örömre fordúlt is siralmad, ne vedd nehezen, ha talám Eratóm jajjai édes örömidnek nyúgodalmát megháborítják.

 

TÖREDÉK

Ti ez erdei kősziklák Echoi, érzékenyek az én Énekim siralmára, adjátok vissza az én szomorú szózatimat, e fákról és e partokról.

Vesper elzárta az Egeket a Napnak utolsó tüzeitől. Leűlt egy folyóvíz partjára Eglé, egyedül és siránkozva, szomorúan, függesztvén szemeit a futó habokra, várta a Daphnis hajójának visszatérését. Mi késlelteti az én szeretőmet? Daphnis! így kiáltott ő. És az érzékeny fülemile elhallgatott, figyelmezvén az ő szerelmének szavaira. Kegyetlen!... de egyszerre e kietlen csendességbe semmit sem érthetek... Hah!... ah, ő az. Ő jön... Istenek! Csalfa reménység! és miért ingerlitek, hazug habok, az én aggódásimat? Hát nem nagy fájdalom-é a távollétel? De ha mást valakit... Oh, jaj!... távozzatok fekete gyanúk! Ő engemet szeret...

 

SZÍNMŰVEK


A MÉLA TEMPEFŐI
AZAZ: AZ IS BOLOND, AKI POÉTÁVÁ
LESZ MAGYARORSZÁGBAN

Nemzeti nemes játék 5 felvonásban

JÁDZÓ SZEMÉLYEK

GRÓF FEGYVERNEKI
ROZÁLIA, gróf Fegyvernekinek nagyobbik [leánya]
ÉVA, kisebbik leánya
LORD ANGLUS, fő ember
MARQUIS DE GRAND GENIE FRANCIA, fő ember
SERTEPERTI, gavallér
KOPPÓHÁZY, gavallér
TÖKKOLOPI, gavallér
PÁTER KÖTELES, franciscanus barát
IROVÁNYI, a gróf szekretáriussa
TEMPEFŐI, a szerencsétlen poéta
MÚZSAI, Tempefői barátja
BETRIEGER, tipográfus
SZUSZMIR, egy bohó kalefaktora a grófnak
POSTALEGÉNY
INASOK a gróf szolgálatjábann
VÁROS HAJDÚI

A játék tartatik gróf Fegyverneki s Tempefői házánál, mellyek általellenbe vagynak.

 

ELSŐ FELVONÁS

A játékszín ábrázolja a gróf palotáját, nevezetesen pedig a Rozália kisasszony szobáját, amelly a kertre, és a grófét, amelly az utcára néz.

 

ELSŐ JELENÉS

A kisasszony a maga szobájába, a kert felől való ablaknál egy kis asztalocska mellett olvas és ír.

ROZÁLIA. Ez a Horváth úr múzsája olly hatalmas, s képzésemet képzése után ragadja: lehetetlen, hogy a világról el ne felejtkezzem, mikor az ő verseire függesztem elmélkedésemet. Olvas. Ó, ha én olly boldog órát nyerhetnék életemből, amellybe kimutathatnám, melly érzékeny az én szivem az ő tisztelésére! Olvas. Megújjul bennem a lélek, mikor az ő fennjáró elméjét a sok ezer világokon keresztűl követhetem. Hazám nagyjai! Mikor tanúljátok a virtust s az észt érdeme szerént becsülni? Leteszi a könyvet. Én áldom az Egeket, hogy illy ártatlan mulatságot adtak gyarló életemnek, melly édessé teszi unalmas óráimat. Balgatag világ-fiai! ti ollyan gyönyörűségeken kaptok, mellyek mikor elrepülnek, komor unalmat hagynak magok után. Az én szivem olly édességgel él, mellynek kostolására megújjul, s csak azért hagyja azt félbe, hogy hasznát vegye. Klavírjához megy, s annak pengetése mellett ezt a nótát énekli:

Aki nem vólt soha poéta,
Méltán megúnhatja éltét a'.
  Aki Márót, Násót nem látta,
  Legyen franciskánus barát a'.
Itt az élet
Iriggyé lett,
  Aki bánja,
A múzsáknak,
Poétáknak
  Vagyok én tanítványja.

Ez a dalocska megérdemlette az én tetszésemet, mert aki ezt írta, az én képzelődéseimet rakta ki szavaiban. Papirost, pennát szed elő. Nem állhatom meg, hogy az ő hirtelen lobbant tűzét ne bámuljam: nem állhatom még sokkal inkább meg, hogy az ő versével a magamét ne egyeztessem. Leül, ír.

 

MÁSODIK JELENÉS

Tempefői egy kis konya s fakó kalapban, rongyos kaputrokban, fejér leibliban, fótos nadrágban, a csizmájából kinyúlik a szalma; a hóna alja alatt egy pugillaris, a kaputzsebben könyvek. És Rozália.

TEMPEFŐI. Víg órákat kivánok a Kisasszonynak, mivel tőlti idejét?

ROZÁLIA. Legkedvesebb nékem, édes Poétám, a te jelenléted. Ülj le ide. Hát micsoda nevezetes hirekkel bővölkedik mostanába az a más világ? Én azokat csak távolról szeretem hallani.

TEMPEFŐI. Semmi sincs új a nap alatt, kedves Kisasszonyom. Ez a világ játszadozik a maga fiaival, s azok is a világgal. Az órák folyton-folynak: s kevesen tudnak jól élni velek; pedig minden ember legokosabbnak láttatik a maga szemei előtt.

ROZÁLIA. Magadat is belé foglalod abba, édes Poétám, ugy-é?

TEMPEFŐI. Külömben sem, és én abba tartom magamat legokosabbnak, hogy azokat nevetem.

ROZÁLIA. A' bizony szép! De csakugyan beszélj valami újságot. Nem kivántatik arra semmi különösség. Beszéld el, mit láttál széjjel jártodba, mind újság lesz az énelőttem, ha te beszélled.

TEMPEFŐI. Egy dolgot beszéllett most énnekem Betrieger, az idevaló tipografus: ez ugyan mindennapi Magyarországban, s annál fogva nincs benne semmi csuda: de minthogy a Kisasszony úgy kénszerít, nem sajnállom elbeszélleni. - Esméri a kisasszony azt a' Betriegert, a tipográfust?

ROZÁLIA. Ó, jól esmérem. Aki Lipsiába vólt tipográfus, s onnan szerfelett való kinccsel jött ide Pestre műhelyével?

TEMPEFŐI. Az, éppen az. Ő hallván, hogy Magyarországba, abba a nagy tartományba, alig van öt-hat tipográfus, így okoskodott: Én, azt mondja, Németországba, hol annyi a tipográfus, mint a kurta kutya, ennyi ezer tallért gyűjtöttem szegény ember létemre: mennyi pénzt fog hát énnékem keresni az én műhelyem Magyarországba, ahol több a gróf, mint a tipográfus.

ROZÁLIA. Nagyon féltem Betriegert, hogy a markába szakad ez az okoskodás.

TEMPEFŐI. Mindjárt meghallja a Kisasszony. Kijövén Betrieger, mindjárt kihirdetteti mind a két hazába, hogy ő kijött egy könyvnyomtató műhellyel, amellybe mind ama híres Mansfeld tulajdon kezeivel metszett új betük volnának. Annak felette, hogy ő kész kinyomtatni akármelly munkát, ha a hazabéli tudósok méltóztatnának szolgalatjával élni.

ROZÁLIA. Áldott igyekezet, mellyet a magánhaszon mozgat ugyan, de a közhaszonra.

TEMPEFŐI. Találkozott is elég tudós a két hazába, több mint jóltévő Maecenas, akiknek munkájokat az emlitett Betrieger becsülettel ki is nyomtatá egynéhány ezer exemplárokban.

ROZÁLIA. Oszolnak már a fellegek a magyarok egéről: megérjük tán még, kedves Poétám, nemzetünk kicsinosodását.

TEMPEFŐI. Nem reménylem. Ha így megyén ugyan a dolog, sohasem. Elég bizonyság arra a Betrieger története. Ő ugyanis a teméntelen sok exemplárokat árúra bocsátván, alig talált öt-hat grófot, húsz-harminc nemest, akik vették vólna a könyveket. A köznép pedig azt se kérdte tőle, mit árúl. Így veszett belé a könyvekbe szegény Betriegernek minden németországi keresete.

ROZÁLIA. Szerencsétlen!

TEMPEFŐI. De higgye el nagyságod, Bertók is dominiumot vesz akkor a csík árából, mikor a magyarországi tipográfus éhel hal meg a legjobb könyvek exemplárjai mellett.

ROZÁLIA. Te édesem, szeretsz tréfálódni a nyomos dolgokban is. Kedveltesd magad tovább is. - De hát a szegény tipográfus csakugyan kellnerré vagy trágerré lett? Sajnállanám.

TEMPEFŐI. Németesen feltalálta magát.

ROZÁLIA. Hogyhogy?

TEMPEFŐI. A mai magyar urakhoz s dámákhoz szabta magát. Egy új francia munkát, mellyet a legjobb izlésű párisi belletrista írt, németre fordítatta.

ROZÁLIA. Ohajtom hallani, mi lehet az, amit a magyar urak s dámák előtt kedvesnek lenni oly bizodalmasan hitt!

TEMPEFŐI. Az újmódi francia komplimentekről s köszöntésekről, az újmódi anglus csizmákról, kaputrokkokról, az újmódi olasz kalapokról, az újmódi frizírozásról, cipellőkről, karcsubbító vállakról, az orca festésére tartozó színekről, azoknak legszebb elegyitésekről, egy ehhez tartozó pikszist hogy adnak, egy pár kanadai kutya hány arany s a többi. A végén van egy traktament, hogy kelljen egy kavallérnak magát a dámák asszembléejekben kedvelltetni s viszontag.

ROZÁLIA. No ezt bizony bölcsen gondolta, s nem is csalta meg, jól hiszem, vélekedése.

TEMPEFŐI. Úgy vagyon, húszezer exemplárokat nyomtattatott, mind egy lábig elkeltek, pedig három rénes forint negyvenöt krajcárra tette fel az árrát. Ebből az egy könyvecskéből, mert csak annak lehet mondani, mind egy krajcárig kinyerte, amit a magyar poétákon vesztett vala.

ROZÁLIA. Csuda dolog: ha annak lehet mondani, ami rend szerént úgy esik. De hát a sok ezer magyar exemplárokkal mire ment?

TEMPEFŐI. Már akkor illy haszon nélkül való portékáival semmit sem gondolt: hanem mázsára vettette, s a görögöknek és más kereskedőknek és a könyvkötőknek eladta per ötven krajcár. Már a magyar könyvre, kivált ha verses, reá sem néz, amazt pedig újra sajtó alá készűl tenni.

ROZÁLIA. Szerencsétlen magyar poézis, szerencsétlen magyar tudósok, akik azért irogattok verseket, hogy legyen minek elveszni. Én azért ez édes mesterséget meg nem vetem: most is, hogy a te hozzám jöttedből kettős örömet vettem, abba valék foglalatos. Előveszi a papirost. Nézd, édes Poétám, látod fellyül ezt a verset, ami így kezdődik: "Aki nem volt soha poéta", azt egy kedves lélek irta, mellynek gondolati az enyimekkel egyeznek: szavaimat is kivántam vele egyeztetni, nézzed, itt kezdődik: "A tiszta nyájasság hol örűl." Ha terhedre nem leszek, hadd olvassam el előtted.

TEMPEFŐI. Azt kéred tőlem, Kisasszonyom, amit éppen kértem vólna tőled. Nem tagadom meg tőled, amit magam ohajtottam.

ROZÁLIA.

                   1

  A tiszta nyájasság hol örűl
  Jobban, mint a Parnassus körűl.
Hol az ártatlan mulatságnak
Közepette a búk nem rágnak.
      Zöld ligetek,
      Tibennetek
    Öröm lenni.
    A laurusok
    És myrtusok
    Árnyékába pihenni.

                   2

Itt a múzsák magok vezetnek
Nektárjaikból részeltetnek.
  Apolló maga énekelget,
  Az Echó rá visszafelelget.
Ott hallik a
Vig muzsika,
  Ott zengedez,
Hol a szagos
Bokrok között
  Aganippe csergedez.

                   3

A hegyek itt mindég zöldellők
Ujjitják kellemetes szellők.
  A legszebb tavasz mindég lakja,
  Mezeit virágokkal rakja. - -

Itt, kedves Poétám, enyelgő képzelődésemet a te jelenléted magához ragadta, s engedtem örömmel félrecsapásának: emiatt a nóta közepén végének kell vala szakadni a versnek, majd kipótolom szomorúbb óráimba.

TEMPEFŐI. De én egész alázatossággal kérem a Kisasszonyt, hadd gyönyörködjem azoknak bészegésekben.

ROZÁLIA. Az én csekély Múzsácskám kevélykedni fog a tiéddel való egyesülésben. Ne tagadd meg tőle ezt a szerencsét.

TEMPEFŐI. Amint sűl:

Itt egymással
Vig hangzással
  Táncolgatnak
Az örömök
Öszvekapcsolt
  Karral vigan mulatnak.

                   4

Lármás városok, távozzatok,
Hol laknak a gondok s bánatok,
  Nagy udvarok, csak maradjatok,
    Én e kies helyen múlatok.
  Boldog Máró!
  Élted már, ó,
    Csak te éled,
  A Múzsáknak,
  Poétáknak
    Ölében szived éled.

ROZÁLIA. Köszönöm, kedves Poétám, hogy együtt hangoztatod verseidet a mieinkkel, és szép képzéseiddel ékesited a mi gondolatainkat. - Itt mutogatja magát a pompás természet, kevélykedvén a mesterség cifráiban: ezt a kertet választotta magának a Gyönyörüség kies lakóhelyéűl. Nézd, édesem, hogy hizelkedik benne az ártatlanság vidám képe, hogy szijja magához az eleven elmét. Engedd meg, hadd dicsekedjen ez a te Rozáliád ártatlan mulatóhelye a te elméd cifráival.

TEMPEFŐI. Bátor az én elmém lankadtabb, mintsem ez édes tárgyakon repdeshetne, mégis megcselekszem, mert Rozália úgy akarja.

  Áldott természetnek kies lakóhelye,
  A nyájas örömök legelő mezeje.
Mellyet a mesterség keze úgy mívele,
Hogy ékességével vidúljon kebele.
  Te tanitod szined majmoló festőket,
  Szégyenited pompás himeiddel őket
Mikor szép virágid Zefír csókolgatja,
Édessen ébresztget mennyei illatja.
  De bár tábláidat nőjjék fel a gyomok,
  Elszáradván a szép rózsák s liliomok:
Mégis Rozália ha itt mulatozik,
Sivatagos pusztád Rózsássá változik.

ROZÁLIA.

Mégis Tempefői ha itt mulatozik,
Sivatagos pusztád Tempévé változik. -

A propos, úgy-é, kedves Poétám? Vedd el tőlem, hogy adósod ne maradjak.

TEMPEFŐI. Elveszem, kedves Kisasszonyom, és ezzel az ajándékkal térek vissza komor lakóhelyembe, édes megelégedéssel. Élj víg napokat, emlékezz meg Tempefői név alatt nyomorgó kedvesedről. Elmegyen.

ROZÁLIA. Minden örömöt elviszel magaddal, édes Bánh - majd el is felejtkezem magamról, mikor rólad akarok emlékezni - édes Tempefőim! Élj vigan az én emlékezetemmel. Magába. Ó, melly édes gyönyörűséggel tölt el ez a kevés időm: az öröm nektárja habzik szivembe. Meg kell annak édességével hinteni képzelődésim szárnyait. Leűl, olvas. De ihol jön báró Serteperti: oszoljatok, édes gyönyörűségim.

 

HARMADIK JELENÉS

Báró Serteperti. Hosszú tetejű kalapba, térdig érő, bőv anglus kaputrokba, három nagy gallérra, szarvasbőr bugyogóba, letűrt szárú, nagy, bőv csizmába, felfrizirózva, egy Nationálspiel a kezébe, - és Rozália.

BÁRÓ SERTEPERTI Egy nagy otromba komplimenttel. Lebilincseltetett sklávja nagyságos Kisasszonynak.

ROZÁLIA. Kész szolgálója a Bárónak; nem érdemlette csekély személyem Nagyságod tiszteletéből származott szerencséjét.

BÁRÓ SERTEPERTI Egy különös, de absurdus komplimenttel. - A! Csaknem a földet üti az orrával.

ROZÁLIA. Instálom alázatosan, hadd én szolgáljak felvételével, miét méltóztatta Nagysád elejteni?

BÁRÓ SERTEPERTI Mint az elöbb. A! arra éppen érdemetlen a Nagyságod személyjének imádója! A! én éppen semmit sem vesztettem el. De talán nem olvasta még Nagyságos Kisasszony azt a gyönyörü munkát, amelly most jött ki, franciából németre fordítva. Gyönyörű munka, megérdemli, hogy minden nemes szivű ember megtanúlja eleitől fogva végig, én ugyan részemről nem adnám fele jószágomért, és ha annak irójával egyszer szembe lehetnék, meg nem állhatnám, hogy meg ne csókoljam.

ROZÁLIA. Magnific munka lehet az. -

BÁRÓ SERTEPERTI. A! Párja nincsen, kedves Kisasszonykám: ez az embert földi angyallá tészi. - Méltóztassa megtekinteni, melly finom Kupferstückek vagynak benne. Ez a többek között azt a komplimentet festi, amellyel én Nagyságodnak kivántam az imént udvarolni. Mutatja a képet.

ROZÁLIA. Én másképpen gondolkoztam, megengedjen a Báró, ha vélekedésemet szabadon kifejezem, én ezt a festést úgy gondoltam, hogy ez egy szánakozásra méltó embert mutat, akit a köszvény húzott öszve, vagy legalább, ha ép ember, kaukler zsidónak mondtam vólna.

BÁRÓ SERTEPERTI. A! éppen nem; úgy van, amint én mondottam. - Ezt a hasznos könyvecskét Betrieger tipográfus úr, derék, fein ember, maga költségén lefordittatta és kinyomtatta; én őtet ezért egy gazdag ebédre hívattam, minden cselédjeivel s inassaival együtt, a Sas vendégfogadóba, és ott gazdagon megvendégeltem őket. A házához egy fias tehenet hajtattam, a publikumhoz való szivességéért.

ROZÁLIA. Bámúltatja velem az Úr nemesszivűségét. Kikérem - -

BÁRÓ SERTEPERTI. A! a könyvet? nagy szerencsém... de instálom alázatosan, bátorkodom kérdeni, mivel tőlti a Kisasszonyka unalmas óráit?

ROZÁLIA. Látja a Báró ezt a kisded magyar könyvtárt? e' teszi énnékem gyönyörüségessé legkedvetlenebb óráimat is.

BÁRÓ SERTEPERTI Nézegeti a könyveket, akadozva olvassa a könyvek nevét, Rozália félfelől mosolyog. Porá-ából meg e élledette P. h. o. e. n. i. k. sz. Helyre teszi. E' szép lehet. Mást vesz fel. Hunnias, vagy Magyar Hunyadi, s a' mindegy, már a' dolog, Hunniás annyit tesz, mint magyar Hunyadi, igaz hitemre mondom, még azt mind ez ideig sem tudtam, nagy dolog ez.

ROZÁLIA. Instálom az Urat, ezt méltóztassa nézni, ez az, amelly a világba naggyá tette Voltért.

BÁRÓ SERTEPERTI. Voltért, voltért? jaj szépséges Kisasszonyom, a voltért semmit sem ád a zsidó.

Rozália. Voltér írta, Pétzeli és Szilágyi magyarra forditották. Áldja őket a tudós haza.

BÁRÓ SERTEPERTI. A! Én hallottam, hogy az a Pétzeli sokat dolgozván semmit se csinált; nem is becsülte őtet a hazafiak java, holmi magoknál is okosabbaknak láttatni kivánó urak imádták: de ő ugyan bizony, az én itéletem szerént, bár inkább aludt vólna addig. - Szilágyi csak ollyan, és őtet nem is tudom egyébért becsűlni, hanem hogy egy vólt a legfeinabb trancsirozók közzűl.

ROZÁLIA. Ó, kérem Nagyságodat, ne alázza ollyanokkal azt a két nemes embert, akik a magyar hazának csillagi vóltanak, és akiket, ha most, némelly bölcsebb méltóságainkat kivévén, nem tudtak is a magyar urak érdemek szerint becsülni, magasztalni fogja még az okosabb s háládatosabb maradék.

BÁRÓ SERTEPERTI. De mivel érdemlették vólna ők ezt a tiszteletet?

ROZÁLIA. Pétzeli a magyar nyelv csinosodásának atyja vólt, szép könyveit lehet olvasni. Hazánknak némelly nagy oszlopai, akiknek túl látott elméjek a módinál, tulajdon leveleikkel tisztelték meg őtet. - Szilágyi pedig nemcsak tráncsérozni tudott mindenek felett, hanem tűz esze lévén, mindennemü tudományokban otthon vólt: mellyet az embereket egy tekintetből itélő József meg is esmért, meg is tisztelt, s róla még idegen országokon is megemlékezett. Ha nem terhelem Nagysádat, imhol olvasok az ő forditásából egy darabot.

BÁRÓ SERTEPERTI. Kedves nagyságos Kisasszonyka kedvéért meghallgatom: ámbár a fejem - - - -

ROZÁLIA. Kérem alázatosan, méltóztassa meghallgatni:

A roppant cirkalmok kimért közepekben,
Útjok s messzeségek nincs nálunk rejtekben,
  A nappal csillagát Isten meggyujtotta,
  Lángozó tengelyén el is inditotta,
A szép világosság forr ebből szüntelen,
Minden test eleven, hogyha e' van jelen.

BÁRÓ SERTEPERTI Előveszi a Nationálspieljét, azt, egyedűl arra figyelmezvén, fel s alá rángatja.

ROZÁLIA.

  Körülte lebegő világok rendeit
  Kiosztja nappalit, éjjit s esztendeit.
Mindezek megtartják a nyomási törvényt,
Egymáshoz vonúlván kerengik az örvényt.
  Szép renddel, s egymásnak segéd s mérték lévén,
  Kiki kölcsön adja fényét, kölcsön vévén.

BÁRÓ SERTEPERTI A Nationálspielje megbontakozik. Koc tausend! Szedegeti rendbe. Üh, üh, mord!

ROZÁLIA Magában. Én ezt a bárót úgy gondolom, hogy nagyon későn érkezett szegény feje az észosztásban. Vagy ha helyes eszekre talált is az észmagazinba, azt más német méltóságoknak engedte által, ex politia. - Felszóval:

Szám s vég nélkűl való világok: ő mutat
Végetlen üregbe mindezeknek utat.
  Fenn, minden Egeken lakik Egek ura. -

Érezheti csak e kevésből is Nagyságod, melly ékesek és gyönyörűségesek légyenek ezek az én múlatságaim, nem csudálhatja, hogy az én szivemet a komor bánatok és unalmak el nem lankaszthatják.

BÁRÓ SERTEPERTI Öszveszedi a Nationálspieljét s a zsebjébe dugja. Hol kell már ezt nevetni, kedves Kisasszonykám?

ROZÁLIA. A vidámság, az öröm s a vigasság nem mindég a nevetésben áll: s a magát édesdeden mulató sziv nem hahotával trombitálja ki kedves gyönyörűségeit.

BÁRÓ SERTEPERTI. Ó, az igaz. - De odakint jár a folyosón gróf Fegyverneki úr őnagysága. Aligha ide nem jön.

ROZÁLIA. Az atyám?

 

NEGYEDIK JELENÉS

Gróf Fegyverneki, derék magyaros ember, és a voltak

GRÓF FEGYVERNEKI Bészóll az ajtón. Hát a mademoiselle mibe töri most - - Meglátja báró Sertepertit. Megengedjen az Úr, bizony nem vettem észre. Jót kivánok életének!

BÁRÓ SERTEPERTI Az előbbi komplimenttel. A! én a legnagyobb szerencséim közzé számlálom, ha legkissebb szolgái közzűl egy lehetek Nagyságodnak: most pedig kimagyarázhatatlan örvendezéssel örvendek, és csaknem megreped a szivem örömömbe, hogy Nagyságod méltóságos személlyének tiszteletére s udvarlására lehetek. Nemkülönben - - - -

GRÓF FEGYVERNEKI Bémegy. Hát mivel múlatják magokat?

ROZÁLIA. A báró úrnak igen szép verseket olvastam Voltér Henriássából.

GRÓF FEGYVERNEKI. Ó, fiam, te mindég ollyan haszontalanságokba főzöd az eszed, ollyannal töltöd az idődet, ami mondván egy fél pénzt sem ér. Az a méla Tempefői egésszen mélává tesz már tégedet.

BÁRÓ SERTEPERTI. Az igaz, én magam sajnálom a kisasszonyt, az a méla Tempefői egésszen mélává teszi már, hogy úgy szóljak. Mindég ezeket a potom könyveket búvja, pedig mindöszve sem adnék értek egy babot. A társaságokban ritkán jelenik meg: magát kevéssel tudja kedveltetni, s azok is pedig mind ollyanok, akiket a világ, okosoknak tartván, messze kerűl, mint aminő a méla Tempefői.

ROZÁLIA. Most megdicsére a Báró Úr, és minthogy akaratja ellen cselekedte, én is köszönöm akaratom ellen.

GRÓF FEGYVERNEKI. Gyermek, gyermek! mikor lesz már eszed, hogy ezt a dibdábságot - a könyvtárra mutat, - melly rangodhoz s úri nemedhez nem illik, végképpen megutáljad.

BÁRÓ SERTEPERTI. Az igaz, azért kár vólt nagyságodnak a gyermeki játékot elhagyni, hogy azután még nagyobb gyermekségek között pazérolja becses esztendeit. Nagy része az itt lakó s megforduló nagyságoknak igen alacson szókkal emlékeznek Nagyságodról, hogy illyen illetlenségekkel mocskósítsa úri méltóságát. Hagyja Nagysád az illyeneket a méla Tempefőinek, s az ő boldogtalan sorsosinak.

ROZÁLIA. Nagyságod, mikor a más szavait láttatik szólani, úgy tetszik, mintha a maga gondolatit fejezné ki azokkal. Nagyon megsérti ezzel az én személlyemet, mellyet a Nagysádnak, és a világnak lantornán néző itélete szerént csak azért is kellene tisztelni, hogy ez a négy betű van előtte: G. r. ó. f. - Higgye el Nagysád a tisztán látó világgal, hogy a méla Tempefői, amint őtet méltóztatik nevezni, sokkal józanabban gondolkodik a világiakról és az erkölcsiekről, mint a Nagysád német könyvének írója. Én - a könyvtárba nyúl - ezt mindjárt világos példával mutatom meg az ő tulajdon verseiből, amellyekbe - - -

GRÓF FEGYVERNEKI. Hagyd el fiam, te a báró úrról alacsonyúl láttatol vélekedni, aki egy a legpallérozottabb politikusok közzűl, aki egy politus magyar méltóság. - Te a te könyveidből, mellyeket a paraszt világ firkált, s a többek között a méla Tempefői irásaiból, aki egy rusztikus és alávaló gusztusú emberecske, kineveted a csinos világot. Hagyd el azokat a semmire kellő holmikat, és intéztessed úgy életedet, hogy sem a világnak, sem fényes familiádnak ne légyen oka a tégedet szégyenlésre. - Ha úgy tetszik Nagysádnak, menjünk az én szobamba. - Elmennek.

 

ÖTÖDIK JELENÉS

Gróf Fegyverneki, báró Serteperti és Éva

GRÓF FEGYVERNEKI. Tessék bémenni. Megnyitja az ajtót.

BÁRÓ SERTEPERTI Az újmódi komplimenttel. A! Legszorosabb láncaival lebékózott sklávja Nagyságos Kisasszonyomnak.

ÉVA Egy ehhez a komplimenthez illő kapriollal. A Nagysád nemes érdemeinek martalékja. - Hajtogatják magokat.

GRÓF FEGYVERNEKI. Örülök az Úr jelenlétén. Tisztességes magyar főhajtással. Te fiam! tégy a báró úrnak egy széket ide az ablakhoz.

ÉVA. Méltóztassa magát megalázni Nagyságod!

BÁRÓ SERTEPERTI. Csókolom kedves Kisasszonykám kezeit!

GRÓF FEGYVERNEKI. Megengedjen az Úr, én pipázni akarok, s talán terhére is leszek vele.

BÁRÓ SERTEPERTI. A! Éppen nem! Sőt inkább, par compagnie, magam is instállok egy pipát.

GRÓF FEGYVERNEKI. Azt szeretem. Imhol Nagyságodnak ezt a kis pipát ajánlom. Egy deák hagyta nálam némelly verseivel, minthogy még illyen takaros figurájú debreceni pipát nem láttam, elkértem tőle, mellyet ő által is adott egynéhány tisztelő versekkel, ezért én őneki egy fein tajtékpipát adtam, mellyet hajdan egy aranyon vettem.

BÁRÓ SERTEPERTI. A! Nagyságos Uram, a verseiért méltóztatta adni? kár vólt ollyan semmire kellő ajándékért vesztegetni.

GRÓF FEGYVERNEKI. Ó, nem a verseiért, távol légyen, hanem ezért a makrapipáért, amellynél én ugyan tetszetősebb formájú pipát még nem láttam. - Az illyen derék manufacturákat készítő hazafiakat az ország kasszájából illő volna megjutalmaztatni. - Uram! gyönyörüséges munka ez!

BÁRÓ SERTEPERTI. Az igaz, az a deák fickó megérdemlette ezért a pipáért a jutalmat. - Dehát a verseiért mit adott néki Nagysád?

GRÓF FEGYVERNEKI. Azokat megköszöntem, s egyszersmind megmondottam, hogy ezután ne fárassza magát ollyanokkal. A verseit, mikor a szakácsomnak akartam vólna általadni, hogy jó lesz néki holmit belétakarni, Rozália rám esett, kért, hogy ne bántsam azt a becses portékát, hanem adjam neki. Én engedtem az ő gyermeki eszének.

ÉVA. Ó, soha nem látott a Báró Úr ollyan különös természetet, mint azé az én nénémé. Ő egy komor szivű a gavallérok társaságába, és igen kevés kedvét mutatja, hanemha némellyekkel állhat diskurzusba, akiket ő, nem tudom micsoda balítéletből, a világ okossainak tart, akik esztendőket töltöttek az angliai, a francia, a német s más akadémiákba, akik szüntelen az új könyvekről beszéllgetnek.

BÁRÓ SERTEPERTI. Én igen sajnállom azt az angyalkát.

ÉVA. Én eleget vertem a fejébe, hogy vesse el azt az alávalóságot, amellyel a világ megszólja. Jusson eszébe, hogy ő nem közszemélly, s annálfogva úgy kelljen magára vigyázni, hogy rangjához nem illő alacsonságra ne vetemedjen.

GRÓF FEGYVERNEKI. Én őtet, hogy okosabbodjon, a német gavallérok közzé vezettem egy nobel-bálba. Ott táncra is kerekedett, el is járt egynéhány menuettót, s egyszer észrevesz egy berlini professzort, és beszédbe elegyedik vele.

BÁRÓ SERTEPERTI. Ugyan mivel tudta distrahálni az a német fantaszta?

GRÓF FEGYVERNEKI. Sokkal: legtöbbet fecsegtek valami Gellértről.

BÁRÓ SERTEPERTI. Tán az a világ tudóssa nem látta többet még a Szent Gellért hegyét, arról kérdezősködött.

GRÓF FEGYVERNEKI. De Uram, valami embernek kellett annak lenni, mert amint a szóból észrevettem, Németország pallérozójának fecsegte. Még egy Hallert is emlegetett, s azt hazudta róla, hogy a' német vólt, s göttingai professzor.

BÁRÓ SERTEPERTI. Én őtet kivettettem vólna, mint egy gaz embert, hogy mert egy grófkisasszonyt igazság nélkül való beszédjével elcsábítani. Gróf Hallerek mind hazánknak nagy méltóságú fiai, ő mégis németnek mondja; hogy akarta azoknak nagy érdemeit maga nemzetére ruházni? igaz, hogy azok közzűl sokan vóltak a professzoroknak nagy fautorai, amellyet sajnállok is, de göttingai professzor egy sem vólt. Hazudott az ámító pribék.

GRÓF FEGYVERNEKI. Akkor haragomat türtőztettem, de végre meg nem állhattam, ki kellett fakadnom. A leányommal kezdett cimborázni: nyájasabban beszéllgetett vele, mint a legkinyiltabb bécsi policia is hozta vólna magával. Magyarra fordították a beszédet. Nem tudom, mit mondott Rózsi, s azt feleli reá a politikus professzor: Sétáljon hozzám a Madamoiselle, vacsora után én megmutatom szeme láttára, hogy nem lesz ing.

BÁRÓ SERTEPERTI. Tausend Himmel!

GRÓF FEGYVERNEKI. Én erre előpattantam, s haragossan azt kérdem tőle: S hát nem lesz? Amellyre azt feleli minden szemérem nélkűl a német professzor: éppen semmi módon nem lesz, a' Németországnak egy szép erkölcsöt tanítója. Megbosszankodom: Nem lesz, nem lesz ing; - hát gatya annyival inkább nem lesz, nacionálkaraktere szerént az Úrnak? Már forrott a méreg bennem: mellyet látván egy német gavallér, aki maga is a külső akadémiákban hat esztendeig fársángolt, így szólla: Csendesedjen az Úr! másképpen van a dolog. A kisasszony a professzor úrral némelly német poétákról diskurált s a többek között azt mondotta, hogy amint vélekedik, a Tavasz nevezetű versecskét Lessing irta. Erre a professzor úr azt felelte, hogy annak írója Kleist vólna, egy pruss kapitány, s nem Lessing. Az Úr erre azt kérdezte, hogy: nem lesz? mellyet ő úgy értvén, hogy az Úr azt akarja kérdezni, nem Less-é az irója, ama hires erkölcsi tudományt iró göttingai professzor, azért felelte azt, hogy éppen nem. Less Németország erkölcstanítója. Hanem kérem alázatosan a Nagyságos Gróf Urat, semmi rosszat ne véljen.

BÁRÓ SERTEPERTI. Azokkal a nevekkel a Nagyságod szemeit akarták békötni.

GRÓF FEGYVERNEKI. Meglehet: elég az, hogy énnékem derogált tovább civódni.

ÉVA. Én is elvittem egyszer Rozáliát a kávéházba. Ott vóltak derék politikus német tisztek, ott én biliárdhoz űltettem őtet is. Játszott is egy darabig, hanem egyszer csak az ablakhoz megy, s ott az újságok közt felvesz egyet, amellynek illyen francia cimje vólt: Journal des Sça vans. Azt olvasta sokáig egy olasz poétájával a bécsi udvarnak. Mig végre haza nem fordúltunk. Én őtet az úton eleget nevettem, s ő engem még jobban nevetett, hogy én őtet nevettem. Minden módon eszeltem vólna, de fel sem vette beszédemet, s magamat kinevetett.

BÁRÓ SERTEPERTI. Der Teufel! nem vagyok kapabel ezt a nyers dohányt meggyújtani.

GRÓF FEGYVERNEKI. Eredj, fiam, te tudod, hol vagynak a hasonló dolgokra applikálandó papirossok. Adjál a báró úrnak.

ÉVA Odamegy egy szugolyhoz, s egy nagy rakás könyvből egyet elővesz. Odaadja Sertepertinek. Maga gusztusa szerént éljen vele Nagyságod, szakasszon magának.

BÁRÓ SERTEPERTI Kiszakaszt két levelet a könyvből. De elébb megnézem, mi bolondság van rajta. Olvassa:

Megveti szállását Vénus, s nem akarja lakását
Páphusi vára körűl: tengeri viznek örűl.

No e' rendes: mi lehet az a Páp hus? Talám Pápa hús, ezt nem tudom, hanem ezen csudálkozom, hogy tengeri viznek örűl. Meggyvizet, rózsavizet, levendúlavizet, de még tengerivizet nem láttam. Nagy mester lehet az, aki a sovány kukoricából ollyan vizet készithet, amellynek maga a delicatess madame Venus is örülhet. Tovább olvassa:

Elveti hintóját, tengernek ereszti hajóját,
Kis fia véle hajós, nem lehet útja bajos.
Szíve nem irtózik; mint tengeri dáma hajózik,
Jussa van ím éhez is, tengeri...

No már megint tengeri, az én gavalléri gusztusomnak már fáj az ínyje: s többet el nem olvashatok belőle. A pipájára ráteszi s meggyújtja rólla.

ÉVA. Igaz, kedves Báróm, itt van most Nagysádnál az a szép német könyv, amellyet most bocsátott ki Betrieger úr, egy kevéssé kiinstálnám, addig is szeretném megnézegetni, míg a miénket békötik.

BÁRÓ SERTEPERTI. A! Kedves Kisasszonykám, itt vagyon,, örvendek, hogy szolgálhatok vele, méltóztassa megtekinteni.

ÉVA. Kedvesebbel nem jutalmaztathatna Nagyságod. Én ebbe igen gyönyörködöm. - - -

BÁRÓ SERTEPERTI. Nagyságos Uram, hol tudta azt a sok könyvet öszveszedni? talám hajdan, még régenébe, gyönyörködött az illyeténekbe.

GRÓF FEGYVERNEKI. Távol légyen, én iffjukoromba is esmértem az én rangomat, s jól tudtam, mit hoz a' magával. Nemesebbűl viseltem mindenkor magamat, mintsem illetlenségekre vetemedtem vólna. A' távol légyen.

BÁRÓ SERTEPERTI. Én éppen azon csudálkoztam, hol vehette magát az a sok pimasz portéka Nagyságod úri szobájába.

GRÓF FEGYVERNEKI. Jaj, látja a Báró, én igen nagy pipás vóltam eleitől fogva: erre nézve megszenvedem a hasznáért ebbe a pipálóházba.

BÁRÓ SERTEPERTI. De csakugyan, hogy kerülhettek Nagyságodhoz, azt nem foghatom meg.

GRÓF FEGYVERNEKI. Iroványinak, a szekretáriusomnak adós vólt egy kompaktor, s egyebet nem vehetett el tőle az adósságba. Kezdette eleinte őket bújni, s azok olvasásával vesztegette üres óráit, mig én osztán a lelkére nem beszéltem, hogy kimélje még életét, egészségét, becsületét, rangját, nem illik az a veres anglia uniformishoz: igy osztán nagy sokára arra ajánlotta magát, hogy az én kedvemért fel fog hagyni velek. Azolta itt állanak, kinek mire kell, viszi. A Rozália ugyan eleget - - De változik az Úr a színében! mi baj találhatta?

BÁRÓ SERTEPERTI Már nem szíjja, csak fújja a pipát, elhalványodik, lágy hangon felel. A fejemnek, a pipa - -

ÉVA Leveti a könyvet, felugrik. Jaj, lelkem Báróm, mi lelte? A keszkenőjével töröli a báró ábrázatját. Istenem! mi baja érkezett?

GRÓF FEGYVERNEKI. Bizonyosan a versnek a füsti járta által a Nagyságod fejét, én magam ollyan különös poétafüst-szagot érzettem. Nagyságod még nem szokott úgy hozzá, mint én.

BÁRÓ SERTEPERTI. Az is lehet az egyik oka, Nagyságos Úr; de a dohány is felette - - Jaj, rosszabbúl érzem magam.

GRÓF FEGYVERNEKI. Ha úgy tetszik a Báró Úrnak, menjünk ki a szabad levegőre sétálni: talám ellankadt ereje meg fog jönni. Jobbnak is tartom ebből a füstös házból kimenni.

BÁRÓ SERTEPERTI. Ha úgy méltóztatik Nagyságod parancsolni, nem bánom.

GRÓF FEGYVERNEKI Előszedi a nagy dohányzacskóját és tajtékpipáját. Te fiam, mondd meg szekretárius uramnak, hogy jöjjön ki utánnunk, s ezeket is hozza el magával. Az ablakokat nyisd ki, a ház hadd szellőzzön.

BÁRÓ SERTEPERTI Komplimentírozva. Magamat ajánlom a Nagysád kegyességébe. Elmennek.

ÉVA. Igaz hive maradok Nagyságodnak - - Sajnálom ezt a báró urat szivem szerént: ő egy fein politus magyar méltóság. - Héj! Szuszmir!

 

HATODIK JELENÉS

Szuszmir, szurtos, füstös kezű és ábrázatú, borzas, szalmás hajjal, pernyés, hamvas öltözetbe, egy régi szűr a nyakába, az is sok helyen subadarabbal, zöld, veres és másféle posztóval megfoldozva, a fél ujja elégett, egy sárga sapka a fejében, bolyhos kutyabőrrel prémezve, rongyos ingbe, gatyába, szuszogó bocskorba, egy piszkafa a kezébe - És Éva.

SZUSZMIR. Mit parancs'?

ÉVA. Gyere be.

SZUSZMIR Bemegy, s az ajtón belől veszi le a sapkáját. Hát mi baja, Kisasszony, kelmednek velem?

ÉVA. Csak a', hogy ülj le, s mesélj egyet.

SZUSZMIR. Úgy de, Kisasszony, én kalefektor vagyok, oszteg hát ha itt tarisznyázom el az időt, majd keresztűl veret nagyságos uram a török furáson, megkövetem a kelmed becsülletes személyét, s a mai szent napot.

ÉVA. Nono Szuszmir, ne kötekedj. Nesze, igyál egy pohár bort. Egy nagy meszelyes poharat megtölt borral s odaadja.

SZUSZMIR A kezébe vévén a poharat, megforgatja. De már ez, engem utse, fele se tréfa. Felhajtja. Üh!

ÉVA. Hát Szuszmir, jól esett?

SZUSZMIR. Jól, engem uttartson, mert még a lelkem is szikrát hányt utánna, el is járnám mindjárt a kállai kettőt.

ÉVA. No hej, űlj le hát, mondd el, amit tudsz.

SZUSZMIR Kiveti a nyakából a szűrt, lekucorodik rá cigányoson, a sapkáját a térdére veti. No, s osztég hát egyszer hun vót, hun nem vót, meg az operencián is túl vót, gallér hijján köpenyeg, köpenyeg hijján gallér, vót egy királyfi, hogy osztég vót egy királyfi, kiment az egyszer vadászni, télen vót az idő, karácson akkor fejér vót, s hogy fejér vót, hát kimegyen a királyfi vadászni, csak vadász, csak vadász, de még nyúlgyömbért se kaphatott, csak hazafordút biz ő, osztég mint a kárvallott cigány, meglát egy galambot, hozzá lű, leesik a galamb, s hogy leesett a galamb, hát fődre esett biz a'; a vire látszott a hón, szép piros vót, ojjan gyöngyen látszott a hón, hogy meglátja a királyfi, azt mongya: No, nem nyugszom addig, mig ojjan mátkára nem kapok, hogy ojjan fejér legyen az orcája, mint ez a hó, osztég megisment ojjan piros, mint ez a vír, az átalvetőjébe beléteszi a galambot, hazamegy, hogy hazamegy, azt mondja: No, Király Atyám, én elmegyek hetedhét ország ellen: másnap elindúl, tizenkét szekeret megrak pizzel, tizenkét regement katonával megindul. Egyszer megyen, mendegél hetedhét ország ellen, meg azon is tul, ir egy várat, a vár csupa varrótűbűl vót, bemegy a templomba, hát a templom közepén ott fekszik egy nagy hót ember, a templom ajtajára olyan nagy bunkósbot vót akasztva, mint a Kisasszony, de engem uccse, a Kisasszony még silom hozzá.

ÉVA. Héj, csak a magad tökfejedhez hasonlítsd; nos, mire való vót az a nagy guta bot? Kacagva.

SZUSZMIR. Hű, mire való vót osztég, arra való vót, hogy már ki nem tudja találni, hogy minden ember, aki bement a templomba, levette azt a nagy görcsöst, osztég arra a hót emberre ráütött, hogy ráütött, hát meglátta ezt a királyfi, hogy meglátta, hát mikor kijőttek a templombul, megkérdezte a birákoktól, hogy mi a kő lehet a', azt mondták osztég neki, hogy annyi adósságba verte magát az az ember, hogy nincs ojjan potentát, aki megfizethetné, most osztég így porolják ki rajta. A királyfi előhozatj' a tizenkét társzekér pízt, aki csak azt monthatta, hogy neki adós, mingyá kifizette, hát ördög a lelke, még fele sincs ki az adosságnak, azútég osztég előhozatja a tizenkét regementet, azt is elosztogatja adosságba, utoljára csak a tizenkét inassa maratt, azt is odatta, még sem tőtt ki. Bezzeg a frityfene egye meg, micsinál mán, a szip mondérját is odadja, óráját, pácáját, mindenit. Igy osztég kifizette, s hogy kifizette, hát megindút egyes-egyedűl, megyen, mendegél hetedhét ország ellen, meg azon is túl, mán megéhezett vót, mint a kuttya, meglát egyszer egy erdő mellett egy szőrnyű nagy tűzet, odamegy, tizenkét kolopter fa ígett, egy nagy ember karikába fekűtt mellette, a lába a szájját irte.

ÉVA. Nesze még, Szuszmir, egy pohár bor, ugyan szépet meséltél, az ördög is tudná nevetni. Kacagva.

SZUSZMIR Felhajtja. Enye, Kisasszony, be jól esett, a kiskőrmöm is átaljárta, a lelkem is bukfencet hány bennem. Azutég osztég azt mondja a királyfi a nagy embernek: Jó szerencsével, Apám Uram! azt mongya a nagy ember: annak köszönd, hogy apádnak szóllítottál, mert ha ezer lelked lett vóna is, el kellett vóna veszned, ehetnél-i, he? aval elmegy a nagy ember, ráveszi a köpenyegit. A' pedig ám ojjan köpenyeg vót, hogy mikor azt rávette, a tatár kám se látta vóna meg, kézibe veszi a baltát, tizenkét singnyi vót az éle, engem uccse, úgy láttam, mint most. Elmegy a setét köpenyegű ember, levág egy nagy fát, lecsapkodja az ágait, meghegyezi, felhúz rá egy őkrőt, az ujjába akaszt egy tizenkét csebres hordó bort, visszamegy. No, hallod-é, Királyfi, ha ezt az őkrőt csontostúl-nyársastúl meg nem eszed, ezt a bort meg nem iszod rá, ha ezer lelked lesz is, el kell veszni, azt mondja rá a királyfi, hogy ü nem ehetnék, pég maj' kimeredt a szeme. Azutég a setét köpenyegű ember megette az őkrőt mindenestől fogva, a hordó bort megitta rá.

ÉVA. Hej, Szuszmir, volt-é az ollyan nagy ökör, mint te?

SZUSZMIR. Uh. Még a Kisasszony is rátesz ám amúgy bolongyába.

ÉVA Elkacagja magát. No hé, ugyan rám csergetél ám amúgy bolondjába, no csak mondjad tovább.

SZUSZMIR. Nos, osztég hát, Éva Kisasszony, nem kell mindenbe belefeccsenteni. Elment megint a setit köpönyegű ember, hogy egy báránt, megisment egy pár kanta bort, megsüti, jól tartya a királyfit, azt mondja a királyfinak: No hallod-é Királyfi, én tudom, hogy ehetnél, azért hát egyél, azt is tudom, mibe vagy járatos, de én néked ojjan mátkát kerítek, aki ojjan lesz, amilyenre vágyol, de úgy ám, ha nékem adod fele keresményedet. Elindulnak hetedhét ország ellen, még az apjok halálán is tul, találnak egy várat, hogy találnak egy várat, hát azt mondja a setét köpönyegű ember: No, Királyfi, itt lakik egy királykisasszony, akinek az orcája ojjan fejér mint a hó, és annakokaért meg ojjan piros mint a vér, hanem annak a szeretője a Púlúto. Elmegy hozzá a királyfi, hát láttya, hogy a' gyongyalag, szip nagy szemei vótak mint egy-egy pengő karika, mintha kovácsszurokkal kenték volna ki a szemöldökét, az orcája fejér mint a gomolya, az ajaka mint a mákvirág, osztég a karjai izmosak mint István kovácsnak, ojjan derék csecsei vótak, engem úgy tartson, mint egy-egy fejőrocska, mintha a farát birsalmából harapták volna ki, fejérebb vót a lába, mint Sámfásné keresztanyám asszonynak, ippen akkor szapult a sövény mellett.

ÉVA A kanapén hever egész figyelmetességgel. Puf, te bezzeg megadod annak a királykisasszonynak.

SZUSZMIR. Kotty bele szilvalé, mán el is felejtettem mirűl vót a szó, úgy, azt mondja a királyfi, hogy menjen hozzá, nos azt mondja a királykisasszony, hogy neki van egy gyürüje, majd eldugja, ha megtalálja, hozzámegy. Megmondja a setit köpönyegű embernek, mibe van a dolog, elmegy a setit köpönyegű ember a kisasszonyhoz, mindazonáltal hát Púlútó is akkor ment hozzá, azt mondja a királykisasszonynak: Fírhe mennél, te szíp leány? Fírhe biz én, te szíp legény. Hát micsoda montál neki, te szíp leány? Én bizony, te szíp legény, azt mondtam, ha a gyűrűt megtalálja, hozzámegyek. Elveszi Púlútó a gyűrűt, kiszalad vele, utánna a setít köpönyegű ember, osztég mikor az árnyékszékbe akarta volna vetni, odatartotta a köpönyegjit, s arra esett, [amellyel ő kiment osztég a királyfihoz].

 

HETEDIK JELENÉS

Rozália egy könyvvel, és a voltak.

ROZÁLIA. Hát mivel tölti az időt?

ÉVA. Ez a bohó Szuszmir mesélget, azt nevetem.

ROZÁLIA. Ugyan találsz-é abba valami múlatságot, s nem sajnálja-é illyen alávalósággal mulatni idejét.

ÉVA. Maga mindég mást gúnyol a haszontalan időtőltésért, holott maga holmi dibdábsággal, holmi szemét könyvekkel tőlti napestig idejét, és hogy kereken kimondjam, minden foglalatossága nem érne egyvalamit.

SZUSZMIR. Engem uccsegillyen, én nem is tudom, a Kisasszony mire nézi a napot, nem is adnám Éva kisasszonyt ojjan százért, még ha száz volna is.

ROZÁLIA. Kednek hallgass a neve, ebhendi Uram.

SZUSZMIR Rángatja a szűrit. Uh.

ÉVA. Ne bántsa, sohase hallott illyen szépet, én éhen-szomjan is elhallgatnám egész nap is. Hallja meg csak, majd meglássa, millyen gyönyörű.

ROZÁLIA. Annyi mint a', nem bánom, ugyan majd megnézem, millyenekbe tud gyönyörködni. No mondd!

Szuszmir. Hogy osztég a setít köpönyegű ember odaadta a királyfinak a gyűrűt, a királyfi oda viszi a királykisasszonnak, hogy jöjjön hozzá mán. Azt mondja a királykisasszony: Ha még egyszer megtalálod, hozzád megyek. Hogy ezt meghallotta Púlútó, elveszi a gyűrűt, utánna setít köpönyegű ember; s mikor Púlútó a pokolba a szegre akarta volna akasztani, a setít köpönyegű ember odatartotta az ujját. Notandom ám, hogy akkor soha sem láthatta meg senki, mikor a setít köpönyeg rajta volt, s az ő ujjába dugta Púlútó a gyűrűt, így osztán a királyfi, hogy megmeg megkapta a gyűrűt, oda vitte a királykisasszonyhoz, hogy jöjjön hozzá már. Azt mondja a királykisasszony: Hé, Királyfi, az én szeretőm Púlútó, ha a fejit ide hozod, úgy hozzádmegyek, hogy osztég ezt meghallotta Púlútó, a pokolba fut. S hogy a pokolba fut, utánna a setít köpönyegű ember, nos, mikor a pokolnak legkellő közepén egy vaskandallóba bébútt vóna seggel, akkor a setít köpönyegű ember a tizenkét singnyi baltájával elcsapta a fejét, s osztég odavitte a királyfinak, a királyfi meg a haját a derekára kötötte, a nagy fene főt felcepelte a kisasszonyhoz.

ROZÁLIA. Illyen alávalóságokat kedvelhet, mellyek az édesen repdeső képzelődéseknek nyájason enyelgő szárnyait is rest unalommal lankasztják. Amellyek semmi jóval sem teszik magokat a nemes sziv előtt érdemesekké.

ÉVA. S ezek a maga tetszését nem nyerték meg?

ROZÁLIA. Több mint nem; még neheztelek is reájok.

ÉVA. Miért?

ROZÁLIA. Mert semmit sem látok benne, amire méltó vólna nemes léleknek figyelmezni.

ÉVA. Elég, ha gyönyörködtet.

ROZÁLIA. Azt sem.

ÉVA. Jól van; de még ezután lesz a java: hallgassa meg. - Héj, Szuszmir, mondd tovább, s mi lett azután belőle?

SZUSZMIR Haragosan. Üh, mi lett osztég belőle: minek beszéllnek hát Kelmetek ojjan sok hijába valót. Elég egy pap egy templomba. No még egyszer elkezdem; de többet ne koty-foty - Mi tagadás benne? elvette osztég a királykisasszonyt: hogy elvette, hát nagy lakodalmat ütöttek, Hencidától fogva Bóncidáig folyt a sárga lé, magam fűtöttem bé a kalácsnak a kemencét, osztég egy pulykacombbal úgy levágtak a lábamról, hogy mindjárt a tűzbe estem, ott igett el a fél szűröm újja. Oda megy a setít köpönyegű ember is, mikor osztég a vendíg eloszlott, osztég a menyasszonyt a padra felvitték, azt komondálta a királyfinak, hogy véle ne háljon, becsülettel szolván, hanem mind a két ágy végire egy papot állitson könyvvel. Úgy is vót a dolog...

ÉVA. Hogy? Nevetve.

SZUSZMIR. Úgy, a tatár vigy' el, hogy odaállottak a papok, a gyertya égett, hát egyszer, neki legyen mondva, kijön egy nagy béka a szájából.

ROZÁLIA. Te ostoba, hogy jöhetett volna onnan ki béka?

SZUSZMIR. Üh, édes eszem tojj meg, mintha már a kisasszony fekünne most is valaki mellett, osztég én béka volnék, s a szájából kicurukkolnék.

ROZÁLIA. Vessz pokolba, ostoba, ollyan a beszéded, mint magad: bújj a Minaotaurus hátuljába.

ÉVA Nagy vigassággal felugrik az ágyszékről, tapsol, kacag. Ha, ha, ha. A' bizony szép, ki a tatár ne nevetné, becsülöm eszed furcsaságát.

ROZÁLIA. No én most az egyszer találék bolonddal feltenni, de ugyan rám pergele.

Szuszmir. Mije feslett el Kelmednek?

ROZÁLIA. No neki, bolond. Énhozzám többet ne szóllj, csak mondd inkább tovább.

SZUSZMIR. Ezt osztég agyonütötte a pap a könyvével, hát másik is kibúvik, azt is agyonüti, azután osztég annyi, mint a nyűves kutya farka alól a pondró. Mind agyonverték a papok.

ÉVA. De hát hol jártak ott azok a békák?

SZUSZMIR. Azt mondta a setít köpönyegű ember, hogy még azok a békák a Púlútó maradványi voltak a kisasszonyba. Már neki kurtábbodott elöl a szoknyája. Megindúlnak a királyfival haza, huszonnégy társzekér pizzel, huszonnégy regementtel, a setít köpönyegű ember is velek. Mikor mennének haza, hát arra a helyre érnek, amékbe elöl találta vót a királyfi a setít köpönyegű embert a tűznél. Azt mondja a setít köpönyegű ember - - -

ROZÁLIA. Elég már, hé. Mindjárt hazajönnek, fa nincs vágva, majd ördögöt fogatnak veled.

ÉVA. Éj, ráérni még arra. Végezd el már legalább.

SZUSZMIR. No hallod-é, Királyfi, tudod, én azt mondtam, hogy én kerítek neked ojjan mátkát, amijjen után indúltál, ha fele keresetedet - -

ROZÁLIA. No, ne locsogj, menj dolgodra, ha rosszat nem akarsz kapni. Ott a fejsze, vágj fát.

ÉVA. Éj, ne bántsa, hadd mondja el már. Tovább.

SZUSZMIR. Ha fele keresetedet nékem adod: ihol huszonnégy szekér pized, huszonnégy regemented van, add ide. No jól van. Felveszi a baltáját, kettévág minden szekeret, lovat, még csak egy krajcárt is, kettévágja a legényeket, egyszer -

ROZÁLIA. Ne töltsd az időt hiába, eredj.

SZUSZMIR. Üh, hogy nem hágy már Kelmed békét a jó embernek. Egész Karafa lesz belőle, ha az isten meg nem szenteli.

ROZÁLIA. Karafa, nem Karafa, én ugyan nem bántalak, de ha hijjánosság lesz, tudom, nem búvnék a bőrödbe.

SZUSZMIR Felszedi a subáját. No hiszen nem bánom, ha nem maradhat osztán tőlem. Dümmögve. Uramistenem, mi lesz még belőle, ha felneveled? Elmegyen.

 

NYOLCADIK JELENÉS

Rozália és Éva

ÉVA. No ezt szegényt elmará. Komoran.

ROZÁLIA. Maradjon magának a henye állat.

ÉVA. Hát ha én a maga semmirekellő könyveit vagy kihajigálnám előle, vagy akármi módon legkissebbel is megbántanám, nem fogna-é énreám megneheztelni?

ROZÁLIA. Igenis, és méltán.

ÉVA. Hát maga miért zavarja meg az én múlatságomat?

ROZÁLIA. Múlatságát?

ÉVA. Éppen azt.

ROZÁLIA. Szép múlatság.

ÉVA. Szép, ami az embernek kedvét megnyerheti.

ROZÁLIA. Vannak szép semmirekellők.

ÉVA. Vannak rút semmirekellők.

ROZÁLIA. Azok a nyomorúlt mesék szépek, de semmit sem érnek.

ÉVA. Azok a nyomorúlt könyvek rútak, és semmit sem érnek.

ROZÁLIA. Rútak? ha ezeket rútaknak lehet nevezni, úgy majd nem tudok azoknak a meséknek alávalóságát eléggé kifejező szót találni.

ÉVA. A maga hitván könyveit a magyar világ alávalónak nevezi. Rá se néz, csupa szemétnek tartja. A főrendektől fogva a kapásig. Kivévén egyet-kettőt az urak közzűl, akik a külső nemzeteknek, franciáknak, ánglusoknak szokásait éktelen parasztsággal megvetik, s ugyanazon parasztságok miatt csak a könyvekkel való időtöltésben követik őket.

ROZÁLIA. Nézz' el azt a kevés úri személyt, nem a savai-é azok a hazának: nem azok látnak mindenkor többet a dologba? Csak az országgyűlésén is nem azokra hallgat-é a publikum, mikor a könyveket kerülő agáristák, vojtisták, módisták vagy egy kukkot se tudnak böffenteni, vagy ha mágnási jussokat akarván mutatni, szeretnek belészóllani az ország dolgába, a nevetségre adnak okot a tanúlt okosoknak. S azonba csak harcolnak a deák nyelv mellett, pedig hirét sem hallották Horatiusnak.

ÉVA. Ha azoknak kellene is tanúlni, minthogy az ország dolgait hánytatják: jól van. Tanúlnak is azok, ott a nagy Corpus Juris, Verbötzi, Huszti, s más nagy grapsák, elég az, úgy tudják azt mint a tíz újjokat.

ROZÁLIA. Tudják, akik tudják, de ezered része sem tudja nyomosan, aki el tudja a Verbötzi caputjait mondani.

ÉVA. Miért?

ROZÁLIA. Mert csak azt tudja, ami abba van, azonkivül nem tud okosan bölcselkedni belőle: mivel azonkivül semmi más tudományt nem tanúlt, amin az értelem fundáltatik.

ÉVA. Mit tartozik ez mireánk? Mi, leánykák nem a haza előmenetelére élünk, mi csak avégre vagyunk az emberi társaságban, hogy másokat kedveltessünk, és hogy éljünk a nyájasabb világ édes gyönyörűségeivel, játszodtassuk annak szárnyain gyenge érzékenységeinket, és hogy a minket imádó iffjakon vett győzedelmeinkben kevélykedjünk.

ROZÁLIA. Nagyon megalacsonyítja dicső nemünket, mikor azt csak a testi mulatságoknak szentelt bálványoknak állítja. Hát azt a szép elmét, s az azt nemesitő finomabb érzékenységeket, mellyekkel valóba dicsekedhetünk, hiába adta vólna-é a jóltévő Természet?

ÉVA. Én elmémet is mulattatom. És evégre valók ezek a mesék.

ROZÁLIA. Boldog isten! hát már nincsen-é dicsőségesebb tárgy, mellyen édesebb megelégedéssel mulathatja magát nemes elménk? Ezek a mesék sem az, hogy szépségekkel nem mulathatják szivünket: sem egy nemes lélek vágyódásai velek meg nem elégeszhetnek. Szép kimondásokat lehet-é keresni abba az osztég hátos fecsegésbe? Vannak-é benne abba az alacson lélektől kohólt mesébe példás történetek? A nemes erkölcsnek semmi nyomát nem találhatni olly szemét észnek szüleményjébe. Illenek-e hát az illyenek egy nemes születésű személyhez? Én ugyan nem birok annyi békességes türéssel, hogy az illyeket hallgathassam. Elmegyen.

Vége az első felvonásnak

 

MÁSODIK FELVONÁS

A játék hol a poéta, hol a gróf házába van.

 

ELSŐ JELENÉS

A poéta háza láttatik, egy kis kert van alatta, amellybe sétáló lugas van. Egy asztal a szobába, amellyen könyvek, papirossak, iróeszközök rend nélkűl elhányva. Egy téka a falnál, egy nyoszolya. - A poéta egyedűl sétál; egy penna nála.

[TEMPEFŐI]. Kedvetlen magánosságomnak komor hajléka, mellynek ajtaján a szegénység áll őrt, setét kárpittal takarván bé mohos falait, könnyezni láttatol egy szerencsétlenen, ki a világ üldözései alól a te alacsony boltozatod alatt keresett szállást nyomorúlt életének. Ímé, e büszke városnak kevély palotái a fellegekbe rejtették pompás fejeiket, hogy meg ne hallhassák a tebelőled sohajtozó virtusnak bágyadt nyögéseit, örülni láttatnak, midőn a szomszéd villámások fényjénél látják a te hantjaidon pihegni a fekete palástba rejtezett bánatokat - - Szállj le, boldog megelégedés, egy szerencsétlen nagynak lankadozó kebelébe! Öntsd ki édes balzsamodat, melly a meghasogatott virtus héjja alól csepeg! éleszd fel véle e magával alig biró szivet, hogy tudjon mind a két szerencsével hasznára élni - - Ti néma barátim! könyveire mutat kik kedvessebbé teszitek unalmas óráimat: mondjátok meg, van-é e főldnek kerekségén egy boldogabb szegelet, hol nem nyög az ártatlanság, hol az érdemnek barátja a tisztelet, hol az igazságnak királyi székéhez van a gonoszság láncoltatva? A jóltévő Természet gondos anyai keze kiosztotta minden tartománynak a maga különös áldását, egyik eggyel, másik másikkal dicsekedik. Ó, boldog az a föld, amellynek e' jutott. Itt minálunk a világ hivalkodik, mint egy kevély páva az ő cifraságaiban, mély álomba andalogván a mulandóság kebelében. Árnyék után kapkodnak az - -

 

MÁSODIK JELENÉS

Betrieger német ruhában, és Tempefői.

BETRIEGER. Alázatos szolgája az Úrnak.

TEMPEFŐI. Igaz híve Betrieger Úrnak. Hát hogy van a tipographia? Tessék leűlni az Úrnak.

BETRIEGER. Most új könyveket tétettem a sajtók alá, egy francia munka, amellyet németre fordittatván a minap kinyomtattam.

TEMPEFŐI. Az a komplimentes, vagy micsoda?

BETRIEGER. Éppen az; a másik hasonló német munka a koppókról s egyéb afélékröl.

TEMPEFŐI. Micsoda embernek a költségén jön a' ki?

BETRIEGER. Tulajdon magam költségemen. Én állhatatosan hiszem, hogy a magyar uraságok nem hagyják azokat rajtam penészedni.

TEMPEFŐI. Elhiszem: de hát az enyim?

BETRIEGER. Az Úr Fegyvernekije már kijött, és éppen abba fáradtam az Úrhoz, hogy mivel az a poéma már egészen megvan, instálom alázatosan az Urat, a nyomtatás árrát méltóztassa lefizetni.

TEMPEFŐI. Mennyit kiván az Úr?

BETRIEGER. Higgye el az Úr, becsűletemre mondom, senki fiának nem cselekedtem volna ötven aranyok alatt, de minthogy az Úr jó esmerősöm, én az Úrtól többet nem kivánok harminc aranynál. Nagy munka az, Uram!

TEMPEFŐI. Meddig várakozhatna el az Úr?

BETRIEGER. Egy nap' sem.

TEMPEFŐI. Egy nap' sem? Ó, jé!

BETRIEGER. Úgy vagyon.

TEMPEFŐI. Az Úr nem szorúlt az árrára.

BETRIEGER. Hála istennek, éppen nem.

TEMPEFŐI. Várjon hát az Úr egy keveset.

BETRIEGER. Nem lehet.

TEMPEFŐI. Nem lehet? - Légyenek hát az Úréi az exemplárok.

BETRIEGER. Nekem nem kell.

TEMPEFŐI. Nem kell, és vajjon miért?

BETRIEGER. Én nem vagyok magyar, mégis károm után okos vagyok. Mit érnék én azzal?

TEMPEFŐI. Én mind általadom az Úrnak: egyebet nem kivánok, hanem hogy énnékem tíz exemplárt, amit mondtam vólt, hogy a hollandiai papirosra nyomtassa az Úr, küldjön el.

BETRIEGER. Énnékem harminc arany helyett ollyan portékát akar az Úr adni, aminek én egy schilling hasznát sem vehetem.

TEMPEFŐI. Ha mindjárt tíz krajcáron adja is az Úr, mégis könnyen kikapja belőlle a harminc aranyat.

BETRIEGER. De Uram, úgy egy-egy aranyon kell adni exemplárját, külömben bennevész a pénz.

TEMPEFŐI. Nem értem az Urat.

BETRIEGER. Harminc exemplár tudom, hogy elkel, mert az ötvenkét vármegyébe van harminc személy, aki vesz belőlle.

TEMPEFŐI. S több nem venne?

BETRIEGER. Nem mondom, hogy a pesti s budai görögök a többiét citrom s malosa takorni meg nem veszik egy-egy krajcáron, de a' semmisem.

TEMPEFŐI. Uram, okosodik a világ, talám szaporodni fognak azok is, akik egy koppó árát nem sajnállanak húsz-harminc könyvér adni.

BETRIEGER. Megengedem, hogy okosodik; de én azért most is jobb szeretnék ebáros lenni, mint könyváros.

TEMPEFŐI. Ebáros, mint könyváros? Sokat mond az Úr!

BETRIEGER. Uram, én Magyarországra szóllok, sőt arra sem egyátaljába: mert itt is elkel a német könyv, kivált ha dibdábságokról van. - De ha egyszer magyar könyv, éspedig a nemes erkölcsöket élesztő, már amellett éhhel is meghal az ember.

TEMPEFŐI. Hát olly alávalóknak itéli az Úr a magyar munkákat, és olly becstelennek a mi nemzeti nyelvünket, hogy az érdemetlen egy-két fillérre?

BETRIEGER. Én az Urak magyar hazájabeli rendeknek itéletéből itéllek. Ők az ő nemzeti nyelveket nem szeretik, sőt úgy mondhatom, hogy gyülölik is, amelly szégyen, gyalázat a legokosabb XVIIIdik százban.

TEMPEFŐI. Megvallom, szánom nemzetemet, aki illy mélyen hortyog a megrögzött parasztság álmában, hogy akkor sem nyitja fel szemeit belőle, mikor az idegenek által körűle lobbantott fény eleven szinekkel kinyilatkoztatja a szégyennek és dicsőségnek határait. Ha ollykor a bárdolatlanság meghasogatott szőnyegén kikukuccsál is a nemesebb politurára, önnönmaga vét kettős fedelet pislogó szemeinek lomha héjjaira.

BETRIEGER. Én már tudom, mibe áll a magyar litteratura, tudom, meddig terjeszkedik ki a magyar erszény: ezért mondom, nem merem felvállalni az Úr exemplárjait. Hanem kérem, fizesse meg a nyomtatás árrát.

TEMPEFŐI. Várakozzon az Úr egy kevéssé, gróf Fegyverneki úrnak a munkát bémutatom: ő, mivel nagy magyar méltóság, nemes szive, gondolom, meg nem fogja engedni, hogy az a munka, melly az ő dicsőséges ősének nevét és érdemeit húzza ki a feledékenység setét boltja közzűl, a semmiségre menjen.

BETRIEGER. Annyi, mint az, egy óráig elvárakozom; ha akkor nem lesz semmi a dologból, az Úrral kéntelenittetem úgy bánni, mint tehetetlen adósommal.

TEMPEFŐI. Azt az exemplárt, amellyet az Úr hozzám békötve hozott, kiinstálom, hogy bémutathassam ő nagyságának.

BETRIEGER Odaadja a könyvet. Itt vagyon. Az Úr igyekezzen elháritani azt az illetlenséget, mellyel eránta kéntelenittetni fogok viseltetni. Magamat ajánlom az Úrnak.

TEMPEFŐI. Igaz szolgája maradok az Úrnak Betrieger elmegyen.

 

HARMADIK JELENÉS

TEMPEFŐI Egyedűl sétál. Mi dolog? talám a gonoszság semmivé tette az ő hatalma alatt lévő ártatlanságot? talám az én édes anyám prédájává lett a világi méltóság és a férji elsőség jussa alatt kegyetlenkedő tyrannusnak? Az anyai szeretet gerjed az ínségbe, - egy édesanya el nem felejtkezhetik szerencsétlen szülöttéről. Hogy lehet hát mégis, boldog Egek! hogy már ennyi idő multától fogva sem levelét, sem segitségét nem vehettem szerelmes anyámnak. Ezer izekre repedez szivem, ha az előttem álló nyomorúságra függesztem elmélkedésemet: ő bizonyossan vagy áldozatjává lett a kegyetlennek, vagy annak istentelenségei által olly veszedelmek örvényébe merült, amellybe mind magával, mind őtet ohajtó fiával jót tehetetlen. Rettegek mindentől, ő másszor minden hónapba, ha pénzt nem, levelet legalább küldött énnekem, amelly balzsama vólt az én beteg lelkemnek. Már négy hónap múlt el, s levelét nem vehettem. Elmegy.

 

NEGYEDIK JELENÉS

A gróf palotájába a maga szobája. Gróf Fegyverneki, Rozália, Éva, báró Serteperti, Tökkolopi, Iroványi

FEGYVERNEKI. Én is éppen abban az értelemben vagyok. Szép a méltóságos rang, ha a nemességhez igaz nemes erkölcsök járúlnak.

ROZÁLIA. És én egyedűl abba tartom a valóságos nemességet. A pompás titulusok csak az alacson hizelkedésnek álnok találmányi, mellyek az önnszeretetnek leseket hánynak a magok előmenetelekre. Csak múló hangok azok, mellyekkel a valóságos érdem hijját kivánjuk pótolni.

BÁRÓ SERTEPERTI. Valósággal szépen hangzanak azok a mi kényes füleinkbe: én ugyan inkább veszteném el egyik falumat, mint egyvalamellyik titulusomat.

ÉVA. Szép is az, mikor az ember olly hosszan irhatja le a nevét, mint Nagyságod: Báró Serteperti Lajos de Kotnyeles, Szemétvára örökös ura, az egész ütött-kopott uradalomnak birtokossa, Eszeveszett vármegyének bolond ispánja: a nemes Iksuttök Rendnek arany sarkantyússa, a Királyi Tábla aktuális és mindenkori hallgatója. S a többi, manu propria.

TÖKKOLOPI. Kivált, ha szép tettek is járúlnak hozzá. Az én nevem ugyan csak rövid: Tökkolopi Menyhárt de eadem. De ha el kezdeném számlálni nemes tetteimet, s a nemes szemérem nem tartóztatná meg magam dicséretét: igen sokra menne. A többek között egy egész kalendáriom telne ebből: Tekintetes Nemes Tökkolopi Menyhárt, de eadem minden kompániába szerencsés játszó vólt, olly okosan tudott skártolni, hogy négy tarók mellett megtartotta Bagátot. Másszor tiz tarók mellől elnyerte. Hat tromfba kötött a társa, s hatot nyert mégis tőlle s a többi.

IROVÁNYI. Nagyságtok, látom, a nagy nemesség mellett már mind elalszik. Indítsunk valami mulatságot.

ROZÁLIA. Soha sem lesz szebb mulatság, mintha a Horváth úr Holmi-ját olvassuk, mindjárt bé fogom hozni.

IROVÁNYI. Az igaz: úgy, tudom, meg nem únjuk magunkat. Az múlatságos könyv.

GRÓF FEGYVERNEKI. Vesse a tűzbe Kegyelmed a haszontalan verseit, mi mulatságot tudnánk mi az alávalóságba találni? Nem okos embernek való a könyvekkel veszteni idejét.

BÁRÓ SERTEPERTI. Annak sem vólt esze, aki először kitalálta, hogy verseket kelljen kóholni; alávalóság az. - Játsszunk inkább valamit.

ÉVA. Ó, igen fein lesz. - De mit játsszunk?

TÖKKOLOPI. Filkót.

ROZÁLIA. Az Úr rövid időn filkó lesz, annyira belészeretett abba a filkóba.

ÉVA. Jobb is lesz, mást játsszunk. - Játsszunk zálogosdit, hadd poenázzam meg ezt a bárót. A nyakába esik hizelkedő mosolygással.

BÁRÓ SERTEPERTI. Visszaadnám a kölcsönt. Hasonlóképpen.

IROVÁNYI. Talám szebb lenne, ha sakkot játszanának Nagyságtok, van itt kettő is.

GRÓF FEGYVERNEKI. A' szép is lesz. Hozzon kegyelmed.

BÁRÓ SERTEPERTI Enyelegve. De bizony most gondoltam egyet. Székeket rak sorjába. Szégyenszéket játsszunk.

ÉVA, TÖKKOLOPI Kacagva, tapsolva. Jól van. Igen derék, szép gondolat. Alló, rajta.

ROZÁLIA. Ah, az igen alacson neme a mulatságnak, én azt nem szeretek játszani.

GRÓF FEGYVERNEKI. Játsszál, fiam, játsszál, társaság kedvéért nem szégyen az.

ÉVA. De Uramatyám is fog játszani. Enyelegve.

GRÓF FEGYVERNEKI. Balgatag gyermek, nem illik az énhozzám; én majd csak nézője leszek.

BÁRÓ SERTEPERTI. Már társaság kedvéért Nagyságod is méltóztasson játszani; nekünk is jobb kedvünk fog lenni a Nagysád jelenléte által.

ROZÁLIA. Ha Uramatyám játszani nem fog, én sem ülök ki.

MINDNYÁJAN. Méltóztasson Nagyságod!

GRÓF FEGYVERNEKI. Hivalkodó ifijak! a ti kedveteket nem szegem meg, közétek űlök, de én ne legyek részes semmibe is.

MINDNYÁJAN. Nem, nem. Leűlnek.

ÉVA. De hát már ki lesz a király?

BÁRÓ SERTEPERTI Mosolygó komplimenttel. Én most magam önként felvállalom. Leűl az első helyre.

GRÓF FEGYVERNEKI Egy székbe nagyságosan űl, pipázik, csak maga gondolatira figyelmezve.

TÖKKOLOPI. Hát referendárius ki lesz?

GRÓF FEGYVERNEKI. Szekretárius Uramnál nem találhatni alkalmatosabbat. Félmosolyogva.

IROVÁNYI Meghajtja magát. Ha úgy méltóztatnak Nagyságtok parancsolni. Feláll.

ÉVA Enyelegve. Éj, most nincs méltóztatás, nagyság, parancsolás, hagyja el azokat. Induljon el, kezdjük. Én sugok először is.

IROVÁNYI Odahajlik. Éva súg. Ha, ha, ha, mindjárt kireped az óldalom! ha, ha, ha, mi a tatár. Sorjába jár, a személyekhez hajlik, azok súgnak, gróf Fegyvernekihez fordúl.

GRÓF FEGYVERNEKI. Csak menjen Kegyelmed tovább, én nem sugdogálok bizony.

ÉVA. Uramatyám!                        |
TÖKKOLOPI. Nagyságos uram! |  egyszerre

GRÓF FEGYVERNEKI. No, eb az országa játékára, már csak ráveritek az embert. Súg.

IROVÁNYI Eleibe áll a szégyenszékbe ülő bárónak. Felséges Király!

BÁRÓ SERTEPERTI Játékos kevélységgel. Magam az.

IROVÁNYI. Én Úngot, Berket feljártam; és igen is sok panasz van Felségedre.

BÁRÓ SERTEPERTI. Mondja Ked.

IROVÁNYI Egyik azt mondja: Szégyen a királynak, hogy mindég a német dámák toaletjénél süti a makkot.

MINDNYÁJAN. Ha, ha, ha. À propos, à propos!

IROVÁNYI. Másik azt mondja: Szégyen a királynak, hogy ollyan maskara forma. Mindenfelé nagy kacagás van. Harmadik azt mondja: Szégyen a királynak, hogy elnémetesedett. Negyedik azt mondja: Szégyen a királynak, hogy mindég csepeg az orra.

MINDNYÁJAN. Brávó, brávó. Kacagnak.

BÁRÓ SERTEPERTI Tettetett gravitással. Nincs több. No, aki az én német dámákkal való társalkodásomat megirigylette, üljön ide.

ÉVA Kacagva. Ennye, lelkem! Feláll.

BÁRÓ SERTEPERTI Nevetve. No jól van, rám pergelt a Kisasszony, de visszaadom a kölcsönt.

IROVÁNYI A kisasszony helyére űl. A báró a súgókhoz megy.

BÁRÓ SERTEPERTI Enyelgő lépésekkel. Tökkolopi súg, mind a ketten kacagnak s a többi. Odamegy Évához. Felséges Királyné, sok a szégyen, sok.

ÉVA. No mi lehet?

BÁRÓ SERTEPERTI. Másik azt mondja, hogy - -

GRÓF FEGYVERNEKI. Hiszen még egyik sem vólt.

MINDNYÁJAN Kacagnak.

BÁRÓ SERTEPERTI. No, ördög vigye, egyik azt mondja: Szégyen a királynak, hogy ollyan kompódi nemes asszony formára űl. Másik azt mondja: Szégyen, hogy mindég vigyorog. Harmadik azt mondja: Szégyen, hogy... koc tausend, hogy eszembe nem jut. - Ennye - no - mi az ördög. - Ismét végigjárja. Hogy leányágra szállt a királyság! Ötödik azt mondja: Szégyen, hogy sok szivet sebhet, keveset gyógyit. Eddig van.

ÉVA. Aki az én szivemet vádolja. Üljön ide.

TÖKKOLOPI. No a tatár hordja el, én megjárám. Béül. A báró helyet foglal. Éva járja a súgókat. Igaz, még Rozália kisasszony nem vólt a szégyenbe. Az Éva szemébe vág.

ÉVA. Sok a panasz, Felséges Király! Egyik azt mondja: Szégyen, hogy a ruháját a traktírba felejtette ijedtébe. Nagy nevetés mindég. Tökkolopi graviter. Másik azt mondja: Szégyen, hogy ollyan, mint a skizz. Harmadik azt mondja: Szégyen, hogy Tökkolop a király. Itt a szemébe vág Tökkolopinak. Negyedik azt mondja: Szégyen, hogy a világ sakkjába a Springer a király. Ezek a panaszok.

TÖKKOLOPI. Aki azt mondja, hogy Tökkolop a király. Üljön ide.

ROZÁLIA. Csakugyan nem kerülhetém el a fertelmes játékát. Mind nevetkőznek. Éva leűl.

TÖKKOLOPI Odamegy a grófhoz, súg. Uccsegijjen, én is azt mondtam vólna. Éva súg. Ha, ha, ha! A báró súg. Szettevettét, tám öszvesúgtak Nagyságtok! Iroványi súg. Púff neked, ez is csak oda megy ki. Felséges Királyné, a panasz csak egy, de azzal teli van minden szegelet az országba. Úton-útfélen azt kiabálják: Szégyen, hogy mindég' poétikust tanúl.

MINDNYÁJAN Mód nélkül kacagnak, zúgnak.

BÁRÓ SERTEPERTI. No, kit ültet már le Nagysád?

ROZÁLIA. Mindnyájan megérdemlik a szégyenszéket.

TÖKKOLOPI. Én gondoltam egyet, aki, legnagyobbat tud hazudni, az üljék a szégyenszékbe. Nagy zúgás erre. No, én láttam ollyan nagy dinnyét a török gránicon jártomba, hogy lajtorján mentek fel a szárához, s baltával vágták meg. Egyszer a balta beléesett, s a bélit szekerekkel hordták el, s tavaszra találták meg benne a baltát. Mindég a nevetés.

ÉVA. Én meg egy olasznál ollyan piciny kanáriai kutyácskát láttam, hogy egyszer szegény elszaladván, a pókhálóba megakadt, s a pók mindjárt megette.

IROVÁNYI. Egy grófnak ollyan kalamárisa vólt, hogy abba konc papirosok, óllók, íróasztalok, minden megkivántató szerszámok beléfértek, s mihelyt egyet füttyentett a gróf, mindjárt kiugrott belőle egy patvarista, pennával.

ROZÁLIA. Már én vagyok a sorba.

- - - - - - - - - - - - - - - -

BÁRÓ SERTEPERTI Enyelegve. Nagyságod legnagyobbat fillentett, már az a lehetetlenségnél is nagyobb lehetetlenség. A többi semmi sem hozzá.

MINDNYÁJAN. Már az igaz.

GRÓF FEGYVERNEKI. Szekretárius Uram. Micsoda lárma az odaki? Tekintsen ki csak.

IROVÁNYI. Valami dulakodást hallok. Nagyságos Uram nevét emlegetik.

GRÓF FEGYVERNEKI. Menjen ki Kegyelmed, lássa, mi dolog. Iroványi kimegy.

ÉVA. Mi azt ne várjuk, valami ügyes-bajos ember lehet. Menjünk az én szobámba.

TÖKKOLOPI. Vojtázni? Úgyé?

ÉVA. Jó lesz, jó. Menjünk. Elmennek.

 

ÖTÖDIK JELENÉS

A szoba elején lévő tornác. A cselédek, Tempefői, Iroványi

EGYIK INAS. Mondjon már Kend egy rigmust.

MÁSIK. No, ha legény.

TEMPEFŐI. Halljátok-é, emberséges emberrel így kell cselekedni?

HARMADIK INAS. Hiszen Kend poéta.

MÁSIK INAS Megrántja a Tempefői kaputját. Poéta, poéta, üm poéta.

TEMPEFŐI. Ne tegyétek már az embert csuffá.

EGYIK INAS A piszkával szurkálja. Poéta Uram, egy darab szalonnáér.

TEMPEFŐI. Majd megpanaszlom ő nagyságának.

HARMADIK INAS. Dejszen panaszolhatja azt Ked. -

EGYIK INAS. Hohá, szép becsülete van itt a mi nagyságos urunknál az ollyan ördögökkel cimborázó spionnak.

IROVÁNYI. Micsoda csúnya lárma ez itt?

MÁSIK INAS. Ez a konyhavakarék lármáz itt.

HARMADIK INAS. Mit is kóvályog itt ez az országavesztett konyhavakarék. Rázúdúlnak.

IROVÁNYI. Most mindjárt ördögöt fogtok, gazemberek. Oszoljatok pokolba félre. - Micsoda ember az Úr?

TEMPEFŐI. Engemet az Úr jól esmér, én vagyok Tempefői.

IROVÁNYI. Hát mi jóval jár az Úr?

TEMPEFŐI. Én ő nagyságával akarnék személyesen szólani.

IROVÁNYI. Megmondhatja az Úr, mi végett?

TEMPEFŐI. Én egy kevés ajándékkal kivánnék a nagyságos gróf úrnak udvarlására lenni. Ha kedvet nyerhetnék.

IROVÁNYI. Ó, semmit nem kételkedhetik benne az Úr. Meg fogja nyerni kedvét.

TEMPEFŐI. De hát segítségét? A mostan uralkodó pénzbeli szükség kénszerit.

IROVÁNYI. A mi grófunk egy cholerikus magyar méltóság: ő a pénznek nem rabja mint sok nagyjaink. Legkissebbet is nagy adománnyal jutalmaz meg.

TEMPEFŐI. Úgyde Uram, az én tisztelő ajándékom semmi világi jóval nem használhat, hanem csak az elme és fül gyönyörködtetésével dicsekedik.

IROVÁNYI. Mégis bizhat benne az Úr, hogy udvarlása nemcsak kedves, hanem jutalmas is lesz. Én esmérem a mi urunkat. Ő gyönyörködik az affélékben. Most vólt itten egy kevéssel ezelőtt egy banda cigány, s a grófnak megtiszteléséért egypár aranyat kaptak. Pedig nem a szebb muzsikálással kedveskedhettek. Különösen pedig egy sánta cigány maga egy tallért nyert a szájával való igen szép trombitálásáért. Csak ugyan ma kapott egynéhány forintot őnagyságától egypár zsidó is, mivel igen fein kauklerek vóltak, a tőt a szemek pillájával felvették, a huszast a markokba elolvasztották, a spádét a homlokokon forgatták, az orrokból selyempántlikákat húztak ki s a többi. Mindezeknek semmi hasznok sincs, de mivel őneki múlatságot szereznek, arany, s néha párjával is, a dijja. Az Urat sem fogja az ő nemesszivüsége üressen bocsátani el. Kivált szorúlt állapotjában. - Mindjárt bé fogom az Urat jelenteni. Bemegy.

 

HATODIK JELENÉS

Iroványi, gróf Fegyverneki

IROVÁNYI. Nagyságos Úr! Tempefői uram kér a bejövetelre engedelmet; valami ajándékkal kivánna Nagyságodnak udvarolni.

GRÓF FEGYVERNEKI. Tempefői uram? - Bárcsak a felsőség tenne parancsolatot azokról a henye emberekről, én a szemtelen poétákat nemigen jó szivvel látom. Azok az ingyenélő hazudozók egy-két potom rigmuson akarják a legnagyobb kegyelmet vásárolni. Elmehet; csak. - No, mégis jöjjön bé.

IROVÁNYI Kiszól. Tessék béjönni az Úrnak.

 

HETEDIK JELENÉS

Tempefői, és a vóltak

TEMPEFŐI. Alázatos szegény szolgája a Nagyságos Úrnak.

GRÓF FEGYVERNEKI. Isten hozta Kegyelmedet, tessék leülni Tempefői Uramnak.

IROVÁNYI. Tessék leülni az Úrnak.

TEMPEFŐI. Én a Nagyságod lábai előtt egy csekély, de szives ajándékkal kivánok leborúlni: esedezvén alázatosan, méltóztassa Nagyságod kegyelmes szivvel elfogadni.

GRÓF FEGYVERNEKI. Én a Kegyelmed ajándékát még semmivel nem tudtam megérdemleni: azért annyival szivesebben veszem.

TEMPEFŐI. Imhol vagyon, Nagyságos Uram, egy csekély munka, amelly egy hazáját s a hazának jól érdemlett nagyjait érzékeny szeretettel tisztelő hazafinak tollából folyt ki. A virtusnak emlékeztető oszlopa ez.

IROVÁNYI. Tempefői uram dolgozta.

GRÓF FEGYVERNEKI. Ugyan? s hát mit beszéll Kegyelmed ebbe a könyvbe?

TEMPEFŐI. Ottan látja Nagyságod a könyvnek elő irását, amelly ekképpen vagyon: Gróf Fegyverneki. Egy hazáját mindenkor igazán szerető okos hadi vezérnek példája. Mellyel a következő maradéknak e rajzolásban által akart adni a pesti poéta.

GRÓF FEGYVERNEKI. Mellyik már ez az én dicső őseim közzűl?

TEMPEFŐI. A Nagyságos Úrnak hatodik atyja, Fegyverneki Márton, aki egy vala hajdan virágzó hazánknak legvitézebb fiai közzűl.

GRÓF FEGYVERNEKI. Már tudom. - De csakugyan igen kár vólt ezzel tölteni Kegyelmednek az időt. Mire való ez?

TEMPEFŐI. Nagyságos Uram! ez a munka nem fogja megengedni, hogy az ő példás virtusait a késő idők homályában fenyegető feledékenység eltörülhesse.

GRÓF FEGYVERNEKI. Jaj, édes Tempefői Uram, a vitézség kivül jár azon: fennmarad ennek emlékezete az utolsó unokákig.

IROVÁNYI. A legdicsöségesebb virtusnak emlékezete is a századok lefutása közben elkopik, s többnyire a maradék alig esméri nevekről is azokat, akiknek köszönheti mai dicsöségét. Ha csak a tudós penna nem védelmezi.

GRÓF FEGYVERNEKI. Az én ősöm virtusának emlékezetébe a sok esztendő semmi csorbát nem ejtett: ha a háládatosság nem védelmezné is, állnak a márvány oszlopok, tanúi az ő érdemeinek.

TEMPEFŐI. Nagyságos Uram! a legpompásabb alkotványok is csak heteket igérhetnek az ő általok megtisztelt virtusnak. A fényes mauzoleumok, a csuda piramisok, a rostráták az időnek markában vagynak, a körülte repdeső veszedelmek rettentik őket a veszendőség birtokában. Leomlanak a kevély monumentumok, s magokkal lerohantatván, szomorú düledékjeik közzé temetik a beléjek kapaszkodott dicsőséget. De a tanúlt ész tropaeumi nevetik az idő viszontagságait.

GRÓF FEGYVERNEKI. Megesnék úgy belé, ha csak azok lettenek vólna nagy emberek, akiket a könyvek dicsérnek?

TEMPEFŐI. Vóltak többek is sokan, de azoknak emlékezetét a rend nélkül kóborló hir hüségtelen szája elvesztette. A köz dicséret megcsalja az érdemet: s nem bir annyi erővel, hogy a vele küszködő feledékenységnek megfeleljen.

Éltek vitézek túl Agamemnonon;
De esmeretlen ködbe borúltanak,
  S homályos éjbe vesztenek: mivel nem
    Nyertének érdemeik poétát.

IROVÁNYI. Az Attila roppant táborába, Nagyságos Uram, egy se lett vólna derék vitéz? Annakutánna annyi századok lefolytában a termékeny magyar nemzet csak tíz-tizenkét vitézt szült vólna? - Azt fel sem lehet tennünk vitéz magyar őseinkről: de mi már ma csak azokat tudjuk, akiket a tudós elmék maradványai megtartottak. A többi setét fedél alatt lappang.

GRÓF FEGYVERNEKI. Ha a poéták s más írók halhatatlanná teszik az ő munkáikban a nagy embereket: az ő munkáiknak is halhatatlanoknak kell lenni, és annál fogva saját neveknek is örök emlékezetet szereznek.

TEMPEFŐI. Úgy vagyon, Nagyságos Uram, és mikor a késő maradék az én munkámra örömkönnyeket húllatván, gróf Fegyverneki Mártonról s az ő érdemeiről háládatosan fog emlékezni: akkor az én nevemet is édes hevűléssel emlegeti, s rózsákat hint sirhalmomra. -

IROVÁNYI. S egyszersmind szomorú illetödéssel tekint ezekre az időkre vissza, amellyekbe nem tudták a háládatlan hazafiak az Úrban becsülni az érdemet.

GRÓF FEGYVERNEKI. Kegyelmed tehát maga kezére dolgozott, és saját dicsőségét tárgyazta: az utóbbiak áldani fogják Kegyelmedet, én pedig köszönöm édes ősöm vitéz tettei körül véghez vitt fáradozását.

TEMPEFŐI. Nagyságos Uram! ez a munka a semmiségbe fog dülni: engemet pedig magával együtt elránt.

GRÓF FEGYVERNEKI. Nem értem Kegyelmedet.

TEMPEFŐI. Ez a napfényt nem fogja látni, én pedig tömlöcöt szenvedek érette. És mind a kettő ugyanegy okból származik.

IROVÁNYI. Világosabban szólljon az Úr!

TEMPEFŐI. Eddig én a hazámból majd minden hónapba kaptam pénzt. Ebbe való biztomba ezt a könyvet kibocsátottam minden előfizetés nélkül, tudván, hogy azt gyülöli a magyar. Már négy hónapja, hogy az édesanyámnak még csak levelét sem vettem: talám a kegyes Egek megeléglették az ő nyomorúságit. Már most Betrieger úr, a tipográfus kéri a nyomtatás árrát. Árestommal fenyeget, ha egy óra múlva le nem teszem.

GRÓF FEGYVERNEKI. Mennyit kér Kegyelmeden?

TEMPEFŐI. Harminc aranyat, Nagyságos Uram.

GRÓF FEGYVERNEKI. Hát már mit csinál Kegyelmed?

TEMPEFŐI. A Nagyságod kegyelmességéhez folyamodom, egész alázatossággal esedezvén, méltóztasson a nemzeti tudományokra, egy nyomorúlt s ügye fogyott iróra, őseinek s dicső familiájának, sőt önnönmagának dicsőségére tekinteni.

GRÓF FEGYVERNEKI. Mit kiván tőlem Kegyelmed?

TEMPEFŐI. Nem kivánok semmit is, távol legyen. Hanem esedezem a segitségért. Méltóztassa letétetni Nagyságod a harminc aranyat Betriegernek.

GRÓF FEGYVERNEKI. Hohó, barátom! Harminc arany nem bolondság, én annyi teméntelen pénzt minden haszontalanságra nem adhatok ki.

TEMPEFŐI. Nagyságos Uram! a nemzeti tudományoknak fogja azt feláldozni.

GRÓF FEGYVERNEKI. A nemzeti időtöltésnek.

TEMPEFŐI. És nagyságos familiája dicsöségének.

GRÓF FEGYVERNEKI. Amelly nem szükölködik holmi diribdarab rigmusok nélkűl, s nem szorúlt alávaló dicsérőkre.

TEMPEFŐI. A haza magasztalni fogja nagyságod nemes szivét, hogy jóltévő Maecenássát találták fel benne a tudományok, aki nem sajnál a nemzeti múzsáknak temjénezni.

GRÓF FEGYVERNEKI. Sőt minden nemes szivü magyar méltóságok ki fognak nevetni véle, s minden udvarok tele lesznek az én balgatagságomról való discursussal.

IROVÁNYI. Az igaz; de az okosabb maradék bálványozni fogja Nagyságod kegyes szivét.

GRÓF FEGYVERNEKI. Elég az, hogy én most harminc aranyat nem loccsanthatok ki minden alávalóságra. Annak a hat csikónak, amit most állitottam cúgba, sokba kerül a szerszámja, csak az ötvös munka az ezüstözésért, aranyozásért sokra megy, majd a faeton is ha leérkezik Bécsből, elvisz egynéhány aranyt. Hát még a szobák kirajzolása, a szökőkutak, a diétára való uniformis, mennyibe kerülnek? Még akkor egynéhány száz úri személlyeket meg is kell vendégelnem: világositásokat, tüzijátékokat kell csináltatnom. - Ó, jé! - Meg kell most nekem gondolnom, mire adom ki a pénzt.

TEMPEFŐI. Ha most olly nagy szüksége van Nagyságodnak a pénzre, megszünök azt kérni. Hanem már most csak azért esedezem, méltóztassa azt a pénzt kölcsön adni nekem Nagyságod a diétáig, akkor nékem bizonyosan jön onnan hazúl levelem és pénzem is.

GRÓF FEGYVERNEKI. Mér Kegyelmed annyi pénzt kölcsön kérni s felvenni, s bizonytalanra?

TEMPEFŐI. Ha abból semmi sem lesz, a nemes magyar rendekhez folyamodom, állhatatosan bizván benne, hogy a nemes magyar nemzetnek képei elősegéllenek ezen munkámba, melly dicső nemzeteknek dicsöségét öregbiti.

GRÓF FEGYVERNEKI. Én pedig állhatatosan hiszem, hogy abból semmi sem lesz, ők sem a közönséges pénzét a hazának, sem saját vagyonjokat nem fogják ollyaténra vesztegetni.

IROVÁNYI. A közönséges pénzt nem is, mert a' kell egyre-másra: hanem lesznek egynéhány jószivű úri személyek, kik a magokéból elő fogják azt segélleni.

TEMPEFŐI. Ha ez a feltétel sem tetszik Nagyságodnak: ímé, általadom mind az exemplárokat. Énnékem egy sem kell: adassa el Nagyságod, többre megy az hatvan aranynál is.

GRÓF FEGYVERNEKI. Nékem ne adja Kend: én nem kalmárkodom vele. De ha akarnék is, tudom, mind rajtam veszne: ki adna azért pénzt? ha mégis más egyébről volna, vagy német s francia nyelven volna irva: a' más.

TEMPEFŐI. Már tehát semmi módon nem nyerhetek Nagyságodtól segedelmet? - Ha már sem hazája, sem nemzetsége, sem önnönmaga dicsöségére nem hajlik Nagyságod, jó szivére és kegyességére bizom magamat. Nagyságos Uram! egy nyomorúltat, aki semmivel egyébbel nem tette magát vétkessé, hanem hogy hazájának s Nagyságodnak kivánt szolgálni, segitse meg, s ne engedje, hogy az a tömlöc fenekén rothadjon el. Ne úgy nézzen engem Nagyságod, mint poétát, hanem mint egy inségbe nyomorgó ártatlant: és nem segit-é meg?

IROVÁNYI. Nagyságos Uram! fájlalom ennek a becsületes embernek sorsát, fájlalom.

GRÓF FEGYVERNEKI. Én is fájlalom; kár, hogy a maga balgatagsága miatt illyen bajba vergődött. Én Kegyelmedet mint poétát fel sem veszem: de mint nyomorúltat sajnálom. Higgye el, az én nemes szivem örűl a jótéteményeknek s gyönyörködik az ügyefogyottak védelmében. Én keresni fogok abba módot, hogy most az egyszer Kegyelmedet kiszabaditsam, de ne gondolja, mintha azért vólna az, hogy Kegyelmed holmit firkált, hanem hogy megszorult, s magával jót tehetetlen, én pedig örvendek az ollyanoknak felsegitésekben. - De most hirtelen csakugyan annyi nem lehet tőlem. Imhol egypár arany, vegye el Kegyelmed annak jeléűl, hogy én szeretek a nyomorúlttal jól tenni, és hogy többijét is várhatja Kegyelmed, de idővártatva. Most pedig arra intem, másszor ne elegyitse magát az ollyatén balgatagságokba, mellyeket mi magyarok nemes megvetéssel fogadunk.

TEMPEFŐI Könnyez. Elolvasztja szivemet a Nagyságod kegyessége. Érzékenyen. Nem találok szókat érzékeny megindúlásomnak kifejezésére, s a Nagyságod jótételének és kegyes szivének meghálálására. Ezt a sohajtást vegye Nagyságod az én egyenes szivemnek áldozatjáúl. Adjanak boldog napokat Nagyságodnak a kegyes szivet koronázó Egek. Elmegy.

GRÓF FEGYVERNEKI. Vigabb életet adjanak Kegyelmednek is. Iroványihoz. Szekretárius Uram, ez a legény becsületes ember vólna, csak az a kár, hogy poéta. Én őtet szeretném felvenni az udvaromba, ha abból a hagymázból kitisztúlna.

IROVÁNYI. Valósággal, Nagyságos Uram! Ő egy kvalifikátus ember, nemes szivű, tanúlt, józan életű: de a nagy udvarokat kerüli, és a könyveitől a világ kincséért sem búcsúzna el.

GRÓF FEGYVERNEKI. Példás erkölcsű fi, az igaz: nem tudom, micsoda ember lehet.

IROVÁNYI. Én sem tudom, hol vette magát.

GRÓF FEGYVERNEKI. Gyerünk azokhoz a vigadó fiatalokhoz! Elmennek.

 

NYOLCADIK JELENÉS

A kisasszony szobája. Tempefői és Rozália

TEMPEFŐI. A boldogság s az öröm lakjon veled, kedves Kisasszonyom!

ROZÁLIA. Veled együtt, szerelmes poétám. Űzd el komor unalmimat legédesebb jelenléteddel: de amint láttam, a legszomorúbb bánat sátorozik homlokodon, aholott azelőtt az édes nyájasságok mulattak a szegénység karjain.

TEMPEFŐI. Odavagyok, kedves Rozáliám, a mostoha sors üldözi bennem az ártatlanságot.

ROZÁLIA. Eddig is tudtál ővele birni; ne engedd nyilai alatt meglágyulni szivedet, melly a virtus mivé.

TEMPEFŐI. Most a legkeservesebb csapással rohant reám. Minden mesterségét megvetette, hogy lába alá tapodjon, és imé - -

ROZÁLIA Ellankadva. Kedvesem! jaj, öszve ne tépd gyenge szivemet, melly eddig a tiédtől tanúlt tűrni. Jaj, ki ne mondd, meghalok.

TEMPEFŐI. Én is.

ROZÁLIA. Kegyetlen Egek!

TEMPEFŐI. Bölcs végezések! - Ha az énreám agyarkodó szerencsét láncáról eleresztitek, adjatok erőt az ő csapásinak elszenvedésére.

ROZÁLIA. Mi lelt, Kedvesem? Könnyebbedik a keserüség, ha bus társra találhat.

TEMPEFŐI. Rab vagyok, édesem!

ROZÁLIA Megdöbbenve. Rab vagy? - Lehet-é a Nap alatt ollyan tömlöc, melly az ártatlanokat is gyötörje?

TEMPEFŐI. Van, ha azok szegények is.

ROZÁLIA. Kinek lehet annyi hatalma, hogy a büntelent is tömlöcre ragadhassa?

TEMPEFŐI. Betriegernek.

ROZÁLIA. Ne indits belölem ollyan játékot, amellyre nékem keseregni kell. Szólj valóban.

TEMPEFŐI. Betriegernek nem tudván megfizetni a nyomtatásért, most mindjárt a tömlöcbe fog hurcoltatni. Azoktól kell megfosztatnom mindjárt, amellyek legkedvesebbek valának életemben. Édes Rozáliámat sirassam-é inkább, vagy édes múzsáimat, vagy pedig édes szabadságomat? Ó, mostoha sors!

ROZÁLIA. Ó, kedves poétám, arról még lehet tenni. Az én atyám mindjárt leteszi azt, ő nemes és jóltévő ember.

TEMPEFŐI. Már ott nyaka szakadt minden reménységemnek.

ROZÁLIA. Lehetetlenséget beszéllesz: hitelt nem adnék annak a beszédnek, ha te nem mondanád.

TEMPEFŐI. Úgy vagyon. Most éppen ő nagyságától jövök: minden módon megpróbáltam, hogy az ő segedelmét megnyerhessem, de attól elestem.

ROZÁLIA. S ő egy ügyefogyott emberen nem segített? Csudálkozom elváltozásán.

TEMPEFŐI. Mindent elbeszéltettem, hogy a nemzeti tudományok, a haza dicsösége, hajdani atyjának tisztelete, familiájának fényessége, maga nevének magasztalása mind arra kényszeritik. De semmiképpen nem hajlott mindezekre is, míg azt nem emlitettem, hogy arra kéri még egy boldogtalan szegénynek gyámoltalan vólta is. Akkor mindjárt felbuzdúlt benne a vér.

ROZÁLIA. Őneki valóba jó szive van.

TEMPEFŐI. Azt általláttam. Ő egy ollyan magyar méltóság, akinek párját alig lehet találni: csak az az egy hiba van benne, hogy a tudományoknak nem embere.

ROZÁLIA. Jaj, már a' köz hiba a mi magyarjainkba. De hát mit mondott az atyám?

TEMPEFŐI. Megilletődött rajta, hogy engemet az én balgatagságom szerencsétlenné tett. Intett, hogy annak véget vessek; ezúttal ő kiszabadit engemet, de a' még továbbatt lesz; addig felpénzül két aranyat adott.

ROZÁLIA. Ne félj, kedves Poétám, az ő jól tenni szerető szive szerencsédre lesz tenéked. Tudom ugyan, hogy nem úgy tesz jól véled, mint Maecenas poétával, hanem mint kegyes szivű Titus nyomorúlttal.

TEMPEFŐI. Azt maga is megmondotta. - De én azomba csak úgy maradtam, mint azelőtt; az ő jó szive nékem nem használ, mert későn segit, engem egynéhány pillanatok után a nyomorúságos tömlöc fog bé.

ROZÁLIA. A' nem lehet, édes Poétám! neki arra nincs hatalma.

TEMPEFŐI. Van a törvénynek.

ROZÁLIA. Nemes vagy.

TEMPEFŐI. De szegény.

ROZÁLIA. Nem tömlöcözhet.

TEMPEFŐI. Úgy de nem fizethetek.

ROZÁLIA. Ki ragadhatna ki tégedet a mi karjaink közzül? Én az atyámtól kikönyörgöm, hogy tégedet tartóztasson itt, mig megsegit.

TEMPEFŐI. Édesem, ne buktass illetlenségre, inkább akarok lenni boldogtalan és nyomorúlt, mint hitetlen és gyalázatos.

ROZÁLIA. A tömlöc nem gyalázat.

TEMPEFŐI. Nem, ha vétek nincs vele. Annak minden rútsága a büntől vagyon: az ártatlanság pedig ocsmány falainak moha között is megtartja fényességét, melly az Egekből az Úrnak zsámolya alól sugározik.

ROZÁLIA. Ott éhhel is meghalsz.

TEMPEFŐI. Ha Rozália meghal. - Akkor pedig édes nyereség lesz nékem a halál.

ROZÁLIA. Köszönöm bennem való bizodalmadat, édesem. Én nem akarnám hogy annyira menjen a dolog. Mindjárt keresek módot, annak a németnek éhes száját hogy dughassuk be.

TEMPEFŐI. Kedves Kisasszonyom, megölsz igaz szereteteddel. - Nincsen a' neked hatalmadba és birtokodba, hogy engem megsegithess.

ROZÁLIA. Van az atyámnak: én az ő tudta nélkűl is adok tenéked segítséget.

TEMPEFŐI. Az én megszabadúlásom kerűli a vétkes eszközt.

ROZÁLIA. A vétek is virtussá válik, ha az ártatlanért, s kivált éretted cselekeszem.

TEMPEFŐI. A fekete szint semmi más bé nem fogja. A vétek barnaságát semmiféle virtus bé nem mázolhatja, úgy hogy annak rútsága szépséggé változzon, a virtus szine alatt.

ROZÁLIA. Nemes szived van, Tempefőim, amelly nincsen semminek birtokaban.

TEMPEFŐI. Csak egy angyalnak.

ROZÁLIA Döbbenve. Ki az?

TEMPEFŐI. Velem szól. - - Vedd el, édesem ezt a nevezetet, mert vagynak földi angyalok, kikre a szépség istenasszonya hozzájok méltó testet is ruházott.

ROZÁLIA. S ezt a dicséretet a te elmédnek köszönik, akitől öregbűl a szépség.

TEMPEFŐI. Ha a boldogabb végezések az én szerencsémet a régire változtatják és engemet Tempefőiből azzá tesznek ismétlen: akkor a tántorithatatlan örömnek nyájas karjai között lebeghetünk. Addig vegyük erős szivvel a szerencsének minden nyilait, boldogabb időknek reménylése s a méltatlanokra ügyelő Ég lágyitsa a tömlöc fenekén is rabláncaik szoritását.

ROZÁLIA. Már csakugyan csúfra hagyod magadat tenni, emlékezz meg, mi vagy.

TEMPEFŐI. Egy szegény adós, aki nem fizethet.

ROZÁLIA. Magad leszel oka szenvedésidnek.

TEMPEFŐI. Hogy a boldogság ölében is tudjam, mi a szenvedés, s akkor is édes legyen annak emlékezete.

ROZÁLIA. És nem illetődöl meg rajta?

TEMPEFŐI. Facsarog a szivem, hogy szabad nem lehetek, s tőled, édes Kisaszonyom, s múzsáimtól el kell szakadnom. - De a nemes sziv nem engedi meg ollyan lépést tennem, mellyet valaha szégyeneljek.

ROZÁLIA. Mit cselekszel tehát?

TEMPEFŐI. Még egy helyre folyamodom. Vagy amit a szerencse hoz, azt békeségesen viselem.

ROZÁLIA. Úgy vigyázz magadra, hogy ha valami gyalázatba esel, engemet ejtesz mélly keserűségbe. - Szánd meg Rozáliádat.

TEMPEFŐI. Az ő birtoka vezérli az én szivemet. De most engedni kell a szent igazságnak, mindjárt eltelik az óra. Megválaszt most tőled, Kedvesem, egy kevés korig a tömlöc, de lelkem rabságot nem szenvedhet; körűled fog lebegni egy sohajtássá vált szellőcske, azt úgy vedd mint az én lelkemet.

ROZÁLIA. Ó, keserves szempillantás! szomorú pontja fájdalmimnak.

TEMPEFŐI. Vígabb velem létedet engedjenek az egek! Elmegyen.

ROZÁLIA. Boldogabb időt adván tenéked.

 

KILENCEDIK JELENÉS

A gróf kapuja, kivül, Koppóházy és Tempefői

TEMPEFŐI. Igaz szolgája az Úrfinak.

KOPPÓHÁZY. Hozta Isten szerencsésen Tempefői Uramat. Hát hogy folynak dolgai?

TEMPEFŐI. Uram, elég nyomorúltúl; de a szerencsétlenség most van mégis rajtam a legsúllyán.

KOPPÓHÁZY. Hogyhogy, az isten szerelméért?

TEMPEFŐI. Még most itten láthat az Úr, Koppóházy Uram, de csak a jövő órába is a tömlöc fenekén találna.

KOPPÓHÁZY. Mi az ördög?

TEMPEFŐI. Betrieger uramnak adós vagyok egy poémám kinyomtatásáért harminc arannyal, s most már mindenünnen megcsalván a reménység, nem fizethetek.

KOPPÓHÁZY. S nem várakozhatik az ebellette rossz németje?

TEMPEFŐI. Már egy fél órát sem. Hanem egész alázatossággal kérem az Urat, Koppóházy Uramat, méltóztasson rajtam segíteni.

KOPPÓHÁZY. Amibe lehet, szivesen.

TEMPEFŐI. Én az Úrfinak megboldogúlt atyjaurát esmértem. Egy vólt azok közzűl, akikben sokat vesztett el a halál által a haza. Ő a tudományoknak nagy kedvellője, a tudósoknak nagy pártfogója s barátja vólt.

KOPPÓHÁZY. Már a' bizonyos.

TEMPEFŐI. Ő azokra, vagyis inkább a nemzetre sokat feláldozott, és mégsem volt pénztelenebb másnál. - Az Úr is, gondolom, megboldogúlt atyjaurának dicső nyomdokait fogja követni.

KOPPÓHÁZY. Igenis, én minden módon igyekezem az ő halhatatlan érdemeit nyomozni.

TEMPEFŐI. Nemesebb feltétele nem lehetne.

KOPPÓHÁZY. Ő emberszerető vólt, mindeneket egyaránt szeretett, még ama privilégizált henyélőket is, akik holmi könyvekkel csalják a pénzt s becsületet. - De én ugyan ebbe őtet nem követem, hogy az ő másoktól való kicsúfolásának részese ne légyek.

TEMPEFŐI. Uram, az ollyat békével szenvedjük a haza dicsőségéért, s önnön tiszteletünkért, mellyel az okosabb maradék biztat.

KOPPÓHÁZY. Mindazok csak pompás hangok s kecsegtető álmodozások, mellyeket a könyvek között henyélő ország-lezsákjai koholtak, hogy a magunknak tetszéssel élhessenek önnön hasznokra.

TEMPEFŐI. Akár kölcsön a diétáig, akár az exemplárokért, méltóztasson nekem adni az Úr harminc aranyat.

KOPPÓHÁZY. Az exemplárokért nem adhatok: mert én könyvkupec lenni nem akarok. Nemesebb vér foly ereimbe, mintsem rangomat affélével mocskositsam, s gavallér társaimnak csúfja legyek. - Kölcsön pedig nem adhatok azért, mivel énnékem szorgos szükségeim vagynak, amellyekre kell a pénz.

TEMPEFŐI. Az Úr pénze feljül haladja szükségét.

KOPPÓHÁZY. Az igaz, énnékem most küldöttek a jószágomból négyszáz aranyat, de a pénznek van helye. Most, éppen most vive el itt egy olasz egy pár fein kutyát, eleget kértem tőle húsz aranyon, de nem adta volna alább huszonnégynél, már most utánna megyek, s megadom azt is neki.

TEMPEFŐI. Úgyde, Uram, még az a huszonnégy arany kicsi csorbát ejt azon a négyszáz aranyon. Még ha engem meg is fog segiteni, nyolcadrészét adja ki csak egyszerre küldött pénzének.

KOPPÓHÁZY. Jaj, Kegyelmed, Tempefői Uram, keveset ért a mai gavallér állapotokhoz. Én onnan a kávéházba megyek, ottan lesznek esméretes gavallér társaim, nyájas német dámáim, azokat egész barátsággal kell traktálnom. A vojta, a lábét sok pénzzel jár.

TEMPEFŐI. Mégis mind azoktól is nem maradna-é elég az én felsegéllésemre, amelly az Úrnak dicsőségére szolgálna? - Osztán, inkább vesztegeti az Úr azt a sok pénzt olly hijábavalóságra, melly az okosok megvetését viseli: mint olly nemes tárgyra, mellyet tisztelet koronáz. De -

KOPPÓHÁZY. Én azt most nem vitatom, jó Tempefői Uram. Hanem látta-é Kegyelmed azt az olaszt, hogy elment vólna erre a kutyáival, nekem őtet, ha ördögbe lesz is, fel kell keresnem. Szentuccse, nem adnám azt a két kutyát a bécsi ministerségért.

TEMPEFŐI. Én, Uram, nem láttam a jó olaszt. Hanem még egyszer esedezem, méltóztasson egy szűkölködővel jól tenni.

KOPPÓHÁZY. Mondom, énnékem nincs arra való pénzem. Eddig az olasz is el találta adni. Isten áldja meg Kegyelmedet. Elmegyen.

 

TIZEDIK JELENÉS

TEMPEFŐI Egyedül. Isten hordozza Kegyelmedet is, Koppóházy Uram. - Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban! Itt azok, akik külső formájokról Maecenasoknak látszanak, nemhogy szeretnék a nemzeti tudományokat, hanem annak pártfogóit is gyülölni láttatnak. Be sok illyen Koppóházyakat találnánk a két hazában! ahol a kávéházakba csoporttal csirippol a nemes gavallérság, a bibliotékák pedig és Lesekabinétek néma csendességgel veszteglenek. Az urak udvaraiba diviziónként koslatnak a jobbágyok zsirjával hizott kopók, a múzsák pedig és a múzsák baráti nem esmérik azokat. A tanúltak éhen fáradoznak a nemzet dicsősége mellett: a hazájok vesztett koppókupecek bársonybugyogóba járnak. Ímé, ennyi pénzes uraság között egy buzgó hazafi meg nem szabadúlhat a tömlöcből, amellybe őtet a múzsáknak, hazájának s dicső nemzetének szeretete vetette. Ne csudálkozzon tehát senki, hogy világ hallatára azt kiáltom: Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban!

Vége a második felvonásnak

 

HARMADIK FELVONÁS

ELSŐ JELENÉS

A játék a poéta házában esik, hol belől, hol az ajtó előtt.

TEMPEFŐI Az asztala mellett fél könyéken. Kegyetlen sors! Csak e' vala-é még hátra, hogy tökélletes boldogtalanná tegyél, hogy édes szabadságomat s azzal együtt becsületemet, mindenemet elveszessem. Már a legkeservesebb képzelődések öszveütközvén szivemben, bús hánykolódások csatáznak felettem. Mind azokat, amellyeket a vas Egek reám szórtak, csendes lélekkel fogadtam, de ennek súllya alatt süllyedezek. Legkeservesebb ez mind azok közt, amellyeket eddig szenvedtem - - De keményedj meg, szivem! Megtanúltál te már szenvedni, hozzátörődtél mindahhoz, amire a világ réműl.

 

MÁSODIK JELENÉS

Tempefői, Betrieger, hajdúk

BETRIEGER. Hát elkészitette az Úr a pénzt? Az idő eltölt.

TEMPEFŐI. Biz' Uram, még a' nincs meg, én sohol sem kaphattam.

BETRIEGER. Már hát az Úrral másképpen kell bánnom.

TEMPEFŐI. Már én, Uram, itt vagyok: róla nem tehetek.

BETRIEGER. Én sem tehetek: sajnálom.

TEMPEFŐI. Már hát csakugyan kedvetlenűl bánik az Úr velem?

BETRIEGER. Külömben nem lehet; jöjjön az Úr a tanács elébe.

TEMPEFŐI. De minek?

BETRIEGER. De minek? még azt kérdi az Úr? Majd megmondják ottan. Jöjjenek Kentek, kisérjék fel őkegyelmét.

TEMPEFŐI. Uram! egy kevés várakozással: nem vagyok talán éppenséggel gazember.

BETRIEGER. De tehetetlen adós: már annak tudja az Úr a törvényjét.

TEMPEFŐI. Én azt tudom. De van ám ollyan törvény is, amelly amannak szoros igazságán tágithat - az emberség törvényje. Várakozzon az Úr egy keveset.

BETRIEGER. Már várakoztam.

TEMPEFŐI. Mig a hazámból pénzt vehetek.

BETRIEGER. A' késő is, bizonytalan is.

TEMPEFŐI. A diétáig.

BETRIEGER. S miért?

TEMPEFŐI. Akkor az ide felgyülekezett nemes magyar rendek eleibe terjesztem alázatos könyörgésem: ők engem, tudom, meg fognak segíteni.

BETRIEGER. Abból semmi sem lesz.

TEMPEFŐI. Hát ha lesz?

BETRIEGER. Ha csak mind ánglusokká vagy franciákká nem változtatja előbb a játékos természet.

TEMPEFŐI. No hát addig elvárakozhatik az Úr, míg az exemplárokból a pénzt kiszedem, akkor negyven aranyat adok az Úrnak.

BETRIEGER. De úgy sohasem ád az Úr csak négy aranyat is, nemhogy negyvent.

TEMPEFŐI. Miért?

BETRIEGER. Én magam kárával tudom, másra kell a pénz a magyar uraknak.

TEMPEFŐI. Úgyde ez a munka kedves fog lenni a vitéz héróktól származott nemes szivű magyaroknak.

BETRIEGER. No, ha az Úr az exemplárjaiból negyven aranyat kivesz, nékem egy pénzt se adjon.

TEMPEFŐI. Próbálja hát meg az Úr.

BETRIEGER. Én, Uram, bizony nem próbálom, hanem az én pénzemet most tegye le az Úr.

TEMPEFŐI. Én arra most elégtelen vagyok.

BETRIEGER. Jöjjön hát az Úr a tanács eleibe. Hallják Kentek! A hajdúk odatoppannak. No menjen az Úr velek.

TEMPEFŐI. Nézzen legalább az Úr valamit, ne tegyen világ csufjává.

BETRIEGER. Uram! már annak úgy kell lenni, külömben nem lehet.

TEMPEFŐI. Várakozzon még az Úr tehát egy óráig.

BETRIEGER. Én nem várakozhatom.

TEMPEFŐI. Egy óra nem a világ.

BETRIEGER. De az Úr engem csak elébb-tovább való igéretekkel csalogat. Már egy órát hijába várakoztatott velem.

TEMPEFŐI. Ez utolsó terminus lesz.

BETRIEGER. Amellyet talám azért kér az Úr, hogy időt nyerhessen az elébbállásra.

TEMPEFŐI. Alacsonyúl gondolkodik felőlem Uraságod, a nemes szenvedést feljebb szoktam becsülni a gyalázatos menekedésnél.

BETRIEGER. Miért nem adja hát az Úr okát időkérésének?

TEMPEFŐI. Nincs benne semmi titok, azt megmondhatom, még némelly pártfogókat fogok keresni, akikhez bizhatom.

BETRIEGER. Jó lesz; ha azok nem magyar urak!

TEMPEFŐI. Az igaz, hogy nem magyar urak! Kérem tehát, méltóztasson az Úr várakozni.

BETRIEGER. Én attól az egy órától igen tartok, mindazáltal, hogy embertelenséggel ne vádoltassam, azt az egyet megengedem, ámbár tudom, hogy haszontalan lesz. De hogy bátrabb lehessek: mig az az egy óra eltelik, ez a két legény itt fog állani az Úr ajtajánál, hogy az Úrnak minden lépéseit gondos szemmel tartsák.

TEMPEFŐI. Úgy de, Uram, ha én azalatt őrizet alatt leszek, hogy járhassak a pénz után, mikor egy tapodt sem mehetek?

BETRIEGER. Már annak, édes Úr, másként lenni nem lehet. Levél által keresse meg az Úr azokat, akikhez bízik, ez az egyik legény valamellyik elviszi. - De az Úrnak a küszöbön túl mozdúlni nem lehet.

TEMPEFŐI. Már ha nem lehet, arra is csak reá kell állanom.

BETRIEGER. Járjon utánna az Úr a pénznek, hogy nékem ollyan cselekedetre ne kelljen vetemednem, amellyet magam is sajnálva vinnék véghez.

TEMPEFŐI. Én, Uram, minden módon rajta leszek magam jobb voltáért, csak ezek az emberek járjanak el a dologba hűségesen.

BETRIEGER. No hallják Kentek, legények, egy óráig fognak kentek vachtot állani: meglesz a fizetés fáradságokért. Ennek az úrnak addig itt benn kell tartózkodni: ha valamit parancsol, véghezvigyék. Én pedig magamat ajánlom az Úrnak. Elmegyen.

HAJDÚ. Igen, Uram, de meglesz az áldomás?

BETRIEGER Visszakiált. Meg, meg! Az Úr utánnajárjon. Igaz szolgája maradok!

TEMPEFŐI. Alázatos szolgája!

 

HARMADIK JELENÉS

Múzsai és a hajdúk kivül.

MÚZSAI. Jó szerencsével, Uraim! Kegyelmetek, amint látom, város emberei?

EGYIK HAJDÚ. Az ám bizony.

MÚZSAI. Hát itten lakik-é Tempefői uram?

MÁSIK HAJDÚ. Tudja a Belzebub a kend Tempefői uramját, hol az ördögbe lakik.

MÚZSAI. Én úgy gondolom, jó Uram, hogy az a becsületes ember itt lakik.

EGYIK HAJDÚ. Itt, uram, becsületes ember nem lakik, mert mi itt nem szájonganánk.

MÚZSAI. Hát ki lakik itten?

MÁSIK HAJDÚ. Tudja a lidvérc, ki lakik: azt mondják, hogy poétikus.

MÚZSAI. Hát hiszen azt keresem én.

EGYIK HAJDÚ. No poétikus uram, jó kézbe van a jámbor.

MÚZSAI. Hogyhogy? az istenért?

MÁSIK HAJDÚ. Egy óráig itt szellőztetjük őkemét, azután majd a hüvösre tesszük.

MÚZSAI. Mi szerencsétlenség érhette szegény jámbor embert?

EGYIK HAJDÚ. Én, Uram, magam sem tudom, elég az, hogy minket ide rendeltek.

MÁSIK HAJDÚ. Szegény jámbor ember? De édes nem tudom kinek hivják Uram, nem szegény jámbor ember a', hanem ispionnak kell annak lenni, mert őrá egész világ farkas szemmel néz.

MÚZSAI. De hát hol van most?

MÁSIK HAJDÚ. Odabe kuttog ő nagysága, várja a jó szerencsét a fenekére.

MÚZSAI. Hát bé lehet-é hozzá menni?

EGYIK HAJDÚ. Bé, Uram, bé!

MÁSIK HAJDÚ. Bémehet ám bizony, de valahogy hipp-hopp hírivel el ne vigye Kend láb alól, mert én ugyan, engem uccse, a Szent Gellért hegyén is felkeresem.

MÚZSAI. Maga van odabé?

EGYIK HAJDÚ. Maga, hogy ne hazudjak.

MÁSIK HAJDÚ. A' biz ezered magával is van az ebugatta.

 

NEGYEDIK JELENÉS

Múzsai és Tempefői

MÚZSAI. A jól tévő Egek légyenek veled, legkedvesebb barátom!

TEMPEFŐI. Amelly istenség ide vezérelt, a' légyen boldogitód, édes barátom, Múzsai.

MÚZSAI. Ó, melly édes öröm az énnékem, hogy láthatlak, édes Barátom, s annál nagyobb volna az, mennél vigabb és boldogabb állapotba láthatnálak.

TEMPEFŐI. Jaj, kedves Barátom, távol van az éntőlem. De szomorú bánatomat enyhiti mégis a te jelenléted. - Ugyan, kedves barátom, micsoda Pallas vezérlett tégedet most ide?

MÚZSAI. Az igaz, engem Pallas vezérlett ide; a magyar Pallas, akinek testvére a szegénység.

TEMPEFŐI. És becstelenség. - Már az úgy vagyon e mi nemes hazánkban. - De fejtsd ki beszédedet a homályból.

MÚZSAI. Tudod magad is, barátom, hogy én eddig Hollókőn szerencsésen éltem a megboldogúlt báró Hollókőji úrnak kedvezése és pártfogása mellett. Már most megholt!

TEMPEFŐI. Ugyan, s meghalt az az áldott lelkű méltóság: látom, már az Egek is nemzeti múzsáink ellen harcolnak.

MÚZSAI. Úgy vagyon; és én kiváltképpen legtöbbet vesztettem az ő halálába; akit ő legnagyobb szivességére méltóztatott, önnön asztaláról tartott, s hozzám a legnagyobb megalázódással viseltetett. - Öt fiai maradtak a megboldogúlt méltóságnak. Azok atyjok halála után hazajöttek a jószágba, és azon megosztozván a házasság által is nagy jószágokat nyertek; mivel már külömben is ki septemviralista, ki óberster vólt, ki mi.

TEMPEFŐI. Szerencsés lettél, barátom, hogy amit egy Maecenásnak halálába elvesztettél, ötszeresen találtad fel annak maradékiban.

MÚZSAI. Sőt inkább keservesebbnek tetszik előttem ez a veszteség. Mivel az öt urak közzűl csak egy sem találkozik, aki megboldogúlt atyja nyomdokait tapodná, és bennem a tudományokhoz való szeretetét mutatná.

TEMPEFŐI. Csudálkozom, hogy nevelhetett egy derék atya elfajúlt fiakat.

MÚZSAI. A megboldogúlt báró úr philosophusi módon nevelte azokat: nemes lélek gondolkozásaihoz szoktatta, de nem ollyan nemes léleknek, amillyet a mai magyar gavalléroknak nagyobb része fitogat.

TEMPEFŐI. Mi okozhatta tehát olly csudálatos megváltozásokat?

MÚZSAI. Minekutánna Pestre, Budára, Pozsonyba s Bécsbe felmentek, a több magyar nemesek társaságába adván magokat, azoktól sok piron-szót szenvedtek, mintha ők paraszt erkölcsűek, alacsony lelkűek, nemes nemzetünknek mocskai vólnának, azok a bálákba, kávéházakba kapatták őket.

TEMPEFŐI. Ebbe áll tehát a nemes magaviselet!

MÚZSAI. Úgy tartja a nemes magyar világ, ha egynéhányat, de igen keveset kiveszünk.

TEMPEFŐI. És ők még most is olly alacson gondolkozásúak?

MÚZSAI. Mindenbe nemes szivek van, csak a tudományok ellen idegenek. Ez igen bépiszkolja amazt is.

TEMPEFŐI. És téged nem becsülnek csak atyjok barátságáért is?

MÚZSAI. Úgy vagyon; s engemet egy szemét embernek tartanak, aki atyjok jó szivével visszaéltem vólna önnön hasznomra.

TEMPEFŐI. Nyomorúlt nemzetem! a te balvélekedéseid a csinosodásnak ellenségei.

MÚZSAI. Már csaknem éhhel hálásra jutottam közöttök. Nemhogy nemzeti múzsáimnak szolgálhatnék az ő adakozásokból, de élni is alig tudok. Minden írásaimat a tűzön feláldoztam; a maradéknak orrába menvén azoknak füstje, zokogva fogja vádolni eleinek háládatlanságokat.

TEMPEFŐI. Azt ugyan kár vólt cselekedned.

MÚZSAI. Külömben is a molynak s az egereknek lett vólna eledele. Nékem annyi tehetségem nincs, hogy azok közzűl csak egy levelet is kibocsáthattam vólna.

TEMPEFŐI. Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban!

MÚZSAI. Mostan pedig azért jöttem hozzád, kedves Barátom, tudom, hogy itten Pesten, ahol lakik nemzetünknek szine és fő karja, te a boldogságnak közepette űlsz, azok te elődbe rakják a nemzeti múzsáknak ajánlott áldozatjaikat, és te elfáradsz azoknak beszedésében; segitsd meg tehát szükölködő barátodat, és részeltesd nemzetünk Maecenássainak jótételeiből.

TEMPEFŐI. Jaj, Barátom, a te vélekedésed igen messze esett a valóságtól: Látod-é mostan is, micsoda környűlállások között vagyok. - Hazám árva Múzsai! ne mondjátok meg a késő maradéknak, hogy vólt ollyan idő, amellyben a pesti rabok lajstromában ollyan is vólt irva, akit a tivéletek való barátság s a hazaszeretet buktatott a tömlöc fenekére.

MÚZSAI. Rettegek, Barátom; rettegtet a te homályos beszéded. Fedezd fel a valóságot; hadd láthassam annak világánál sokfelé tévelygő gondolatimat.

TEMPEFŐI. Gróf Fegyvernekimért Betriegernek nem fizethetek: Pestet, Budát azért töltötte meg a Gondviselés hazám nagyjaival, hogy annál több helyen csalattasson meg bennek vetett fényes bizodalmam.

MÚZSAI. Már látom, derék magyarnak lenni nem egyéb, hanem kihányt ruhákban öltözkedni, sok szép koppókat tartani, nyalka paripákon ugrálni, periodice káromkodni, enni, innya, mások munkálódását nézni, a tudományokai gyülölni, a tanúltakat az éhhelhalásra segélleni.

TEMPEFŐI. Úgy vagyon; ha egynéhányat - de ó, melly keveset! - kiveszünk. Szerelmes nemzetem! kinek dicsőségéért buzog a vér ereimből kitakarodni, mikor esmered meg, melly távol vagy a kicsinosodott franciáknál, ánglusoknál és saxoknál?

MÚZSAI. Hidd el, barátom, valamint sohasem a szerencse, hanem a nyomoruságok vóltak mutató tanúi a magyar nagylelküségnek; úgy most is a mi becsülhetetlenül fáradozó magyarjainknak a tudományokban való dicséreteiket nem a szerencsés kimenetelekhez, hanem a munkásságnak nagy voltához kell mérni. A magok tudományaikkal kevélykedő németek, a számos uralkodók gazdag áldozati mellett is ráklábakon másztak a száz s több esztendők lefolytával csinosodott franciáknak s ánglusoknak apró lépései után.

TEMPEFŐI. Bár mi csak úgy mászhatnánk is, jó volna, magunk gyenge erejével, istáp nélkül erölködünk a több európai nemzeteknek messze hátramaradt nyomdokai felé, s utánunk már csak az oláhokat, törököket s cigányokat szemléljük. Egek! Nemzetem! méltó panaszimért meg ne nehezteljetek.

MÚZSAI. Csuda dolog, Barátom, annyira tudni a magyarnak menni minden Richelieu nélkül, aki ha vólna, ó, micsoda fényben szemlélhetnénk édes nemzetünket!

TEMPEFŐI. Hogyne rázná ki a magyar író kezéből a tollat ama méltó keserédes, melly az ő megvettetéséből származik? Csak az én példám is nem inti-é meg a tudóst, hogy az ő munkássága néki lépés a szegénységre, a gyalázatra, és, borzadoz fejemen a haj, a tömlöcre!

MÚZSAI. Van-é, barátom, benned valami reménység, melly a tömlöctől való menekedéssel csak legkissebbnyire is biztatna?

TEMPEFŐI. Talám legkissebb sincs.

MÚZSAI. Gondolkozz, barátom, itt áll egy hived, aki kész minden fáradságát a te javadra feláldozni. Parancsolj; repűlök. - Vagy ha magad jobban elvégezheted; addig szivesen felváltalak a tömlöcben. Dicsekedni fogok azzal, hogy igaz hivségemnek egy csekély bizonyságát adhatok.

TEMPEFŐI. A te hiv szereteted megolvasztja szivemet: arról való meggyőzettetésemet ne keresd ollyan keserves úton.

MÚZSAI. Készen vagyok mindenre. Nem lesz ollyan inséggel teljes fáradság, mellyet édessé nem fog tenni annak meggondolása, hogy Tempefőimért szenvedem. Ha az irigy szerencse a pénzt meg nem fogta vólna tőllem, kész volnék minden vagyonomat a tehozzád való szeretet zsámolyánál letenni: amim van, azt vedd tőlem szivesen.

TEMPEFŐI. Lefizethetetlen háládatossággal tettél adóssá. Megbocsáss, hogy visszonására elégtelenné tettek a keserves végezések. - De Barátom, egy gondolat ötle elmémbe: még egy szerencsét próbáljunk. Beh jó a nyomorúltnak, ha mikor éppen a dühös habok között elmerülne, akkor jelenik meg az áldott reménység az ő szabaditására. Csak kisujját nyujtsa is az őneki, örömmel ragaszkodik abba.

MÚZSAI. Édes álom! édes reménység! méltán megérdemlettétek ti a nagy Voltér elógiumát, amellyet a földnek kevély királyi is ásitoztak.

TEMPEFŐI. A Szent Ferenc szerzeténél keresem óltalmamat. Barátom, mit gondolsz?

MÚZSAI. A szerzetesekhez folyamodni reménységes, mert ők becsülik a tanúltakat, mivel maguk is tanúltak. De - - -

TEMPEFŐI. De - de a franciscanusokat talám kiveszed? Én őket közelebbről esmerem, mint a többieket, s azért akarok ezekhez folyamodni. Egy levelet kűldök, Barátom, ne terheltess elvinni: nékem kilépni nem szabad.

MÚZSAI. No ird meg hát, Barátom.

TEMPEFŐI Asztalhoz űl, ir sebessen.

MÚZSAI. Addig én itt majd nézegetek. A könyveket szedi, veszi. Rajnis magyar Virgiliussa! - E' gyönyörű szép munka; nyelvünk dicsekedhetik vele, bár jönne a többije is, de ez a kőszegi poéta mindent nagy gonddal készit; nem csuda, az originált is olly sok gonddal készitette a halhatatlan Máró. Hazám Maecenássai, Polliói! tisztelhetnétek itt is egy Virgiliust! Nézkél.

TEMPEFŐI Az irására figyelmez. Több tudós barátok példája szerént - - Ír. A haza dicsőségére temjénezni - - Ír. Szegény szolgájok, a pesti poéta, maga kezével. Punctum. Beporozza, s hajtogatja. Megvan, Barátom. Nesze, tedd le a vallás szent oltára előtt, amellyből csergedez az Ég áldása a földekre.

MÚZSAI. Jól van, barátom. Kimennek.

 

ÖTÖDIK JELENÉS

Az ajtóban, kivűl. Tempefői és a hajdúk

TEMPEFŐI. Csak siess, Barátom. Isten hirével! Az idő foly!

EGYIK HAJDÚ. Hát! ha mit akar az Uram, most mondja, mig az időből ki nem cseppenünk: én megcselekszem, ihon ni. -

TEMPEFŐI. Köszönöm a Kend jószivűségét, az én barátom magára vállalta már azt.

MÁSIK HAJDÚ. Őkelmek tudják a magok dolgokat, ne bántsa Ked, pajtás: ne avassa Ked magát abba, Kedre is el talál ragadni. Egyik kutya rühet kap a másiktól. Úgysem várhat Ked az illyen léhűtő mismás embertől csak egy meszely bor árrút is. Hm!

TEMPEFŐI. Ne beszéljen Kend, Bátya, ne sajnálja Kend azt, hogy ez az ember jobb akar lenni kendnél. Hallgasson.

 

HATODIK JELENÉS

Tökkolopi a más oldalon és a voltak.

TÖKKOLOPI Nagy háborodással, bosszúson siet. Ördög illyen amollyan! már a' nagy bosszúság! Hm! hm! hiszen már a' csak több mint disznóság! hogy a varjak a hollókkal vesszenek öszve a szemén annak a pimasz seggből esett sohonnainak! Üh, üh!

TEMPEFŐI. Uram! nem tudja Kend, ki lehet az a becsűletes ember, aki ott jön?

EGYIK HAJDÚ. Aki ott jön? Hahó, uram, jól esmérem biz én. Tökkolopi Menyhárt úr biz' az. Az - izé Táblán Kontzi Pistának csúfolják. Én nem tudom, micsoda Tábla lehet az, ahol az embert úgy elnevezik, mondja Kend no, mellyik?

MÁSIK HAJDÚ. Az az izé Tábla, no, hogy is hijják, az a izé, ennye s ebugatta, pedig a nyelvem hegyin forog, üh no, patvar vigye.

TÖKKOLOPI. Láncos, forgós, lobogós, hogy itt nincs a puskám! - Várrá, krimi tatár kölyök! Üh no, a kurázs mire nem viszi a gavallért, ennye, üh haj nó.

EGYIK HAJDÚ. A' biz a', Tökkolopi Menyhárt úr biz a' a közönséges nevén, az úri nevén pedig, amellytől fizetést vár, Kontzi Pista, vagy becsülettel szólván, Kontzi István úr. De mi már az?

MÁSIK HAJDÚ. Engem uccse' meg is felel a nevének, mert a mészárszékbe tudva tartja Okszmann uram már, hogy néki minden nap konc kell.

EGYIK HAJDÚ. Kell bizony. Lassabb hangon. Német dáma, osztán meg kártya, osztán meg Tokáyer.

TEMPEFŐI. Pszt!

TÖKKOLOPI. Jó estvét! Bomfordi hangon.

TEMPEFŐI. Ugyan egész alázatossággal kérem, meg ne neheztelljen, hogy bátorkodom mostani változásának inditó okát kérdeni.

TÖKKOLOPI. Megengedjen Kegyelmed, én egészséges ember vagyok, és istennek hála éppen kutya bajom nincs.

TEMPEFŐI. Azt elhiszem, de nem oda céloztam, hanem azt kivántam vala kérdeni, mi háborította meg most az Úr kedvét?

TÖKKOLOPI. Hiszen, Uram, ki a mendergő ne mérgelődne, éj, éj, már a' csak sok, no gondolja el az ember, micsoda piszkos dolog már az egy nemes gavallér generózus lelke előtt, tatár ragadja el a János pap országába azt a szemét embert, éj, éj!

TEMPEFŐI. Mi sértette meg az Úr becsűletét olly tetemesen?

TÖKKOLOPI Nagy méreggel s háborodással. Mi sértette? mi sértette? Negyvenhét aranyomat mind egy krajcárig elnyerték a kávéházban: Uram! így forr bennem a méreg ni. Csikorgatja a fogát. Mert ha most valamit nem néznék, nem; megmutatnám annak a - hiszen már a' gaz huncfutság, negyvenhét arany, negyvenhét, se több, se kevesebb, egy estve, egy gazember, vólt, s nincs, koc poc patalion, mordály, pisztol, flinta, karabély, mangaléta, stucc, haubic, et caetera graeca, a' canis ördög ebugatta! Uram, mor - d - -

TEMPEFŐI. De hát miért is kivánja az Úr igazságtalan úton szaporitani a pénzét? Kártyán? amellyen ha veszt az ember, a méreg futja el haszontalan vesztegetéséért, ha nyer, mások bosszakodásának s önnön maga lelke vádolásának tárgyává teszi magát. Nemes gavallérok! Szóljak-é még világosabban? Szóljanak a véres kardok, pisztolok.

TÖKKOLOPI. Kend, Barátom, amint én látom, nem érti jól a gavalléri állapatokat, sajnálom, hogy boldogtalan nevelése miatt ebbe a részbe is szerencsétlenné lett. - Ha nemes vér elevenítné kegyelmedet, tehát úgy tudná, hogy én nem nyereség kedvéért játszom.

TEMPEFŐI. Hát miért?

TÖKKOLOPI. Üm, bolondság, hát miért? mulatság kedvéért, hát mit tudnék egyebet csinálni, hogy tölthetném el az unalmas időt? Az ember felkél kilenc órakor, tízig frizérozzák, tízkor a Táblára megy, ha kell, s ott van egyig, kettőig, ha nem kell pedig, vizitákat tesz, kettőkor ebédel ötig, akkor sétálni, karesszirozni megy, s egyéb aféle, mellyeket Ketek nemtelenekűl nevetnek; mit tud osztán az ember éjféli egy és két óráig csinálni? Látja Kend?

TEMPEFŐI. Hivataljától üres óráit az Úrnak legkellemetesebbekké tehetik a könyvek, mellyek ha elméinket a terhes unalmok rabszijjain szorulva találják, gyenge tágitással oldják fel szorongató kötéseit, ha pedig a gyönyörködés szárnyain lebegve a kellemek csecsbimbóin fél elszenderedésben lepik meg, ó, melly édesen éreztetik velünk, hogy mi most az életnek édesebb óráival élünk! Ezeknek hasznait aki hosszas munkával akarná elő fejtegetni, hasonlót csinálna ahoz, aki a napot, a levegő eget, a tüzet, vizet igyekezne dicsérni!

TÖKKOLOPI. Ne beszéllje Kegyelmed azt énelőttem, amit én jól tudok, hány mértföld ide. Azok az Uraságod kellemetes könyvei az ollyanoknak valók, akiket a szerencse vagy rossz neveléssel, vagy fekete vérbe szorúlt alacsony lélekkel, vagy koldusi szegény ranggal vert meg. - Nagyra született generózus lélekbe legkisebb impressziót sem csinálhatnak azok. Miért? mert mind gyáva teremtések koholgatták.

TEMPEFŐI. No, ollyat olvasson hát az Úr, amellyet nem hideg vérrel írtak, amellyeknek minden soraiból méz csepeg, s repes az elme azon örömétől, hogy ő most azt olvashatja. Illyenek a poéták.

TÖKKOLOPI. Ah, én bizony azokért sem adnék egy pipa dohányt, azok is holmi irtóztató hadakat irnak, az én gavalléros gusztusom borzadoz azokra. Ördög vigye!

TEMPEFŐI. Nagyon el kellett hát a mai gavalléroknak dicső őseiktől fajulni, akik magok is örömmel írták le vagy eleiknek vagy önnön magoknak vitéz tetteiket a nagy Zriniként, azonban örömmel olvasták s hallgatták vitéz hazafi társaiknak a poétáktól készült dicséreteiket, akiket asztaloknál is tartottak, és azok nélkűl az úriás ebédek izetleneknek tetszettek: A nagy Atilla ezekkel énekeltette asztal felett, a szkítiai szokás szerént, elhunyt őseinek dicséreteit.

TÖKKOLOPI. Már Atilla nem Atilla, ő az én gusztusomnak törvényt nem szabhat, ő barbarus ember volt, s az ő példája elülhet a kicsinosodott új világban. - Mégis ha ollyan kellemetes könyvre igazit Kegyelmed engemet, amellyet, amint mondá, nem hideg vérrel irtak, és amellynek soraiból méz csepeg, csak nem mondom, experientiae caussa meg nem próbálnám; de ugyan mellyik lehetne az?

TEMPEFŐI. Szentjóbi Szabó László úr elegyes versei. Az ő Múzsája olly kellemetes érzékenységgel bír, hogy az olvasónak érző inait édes szenderedéssel bággyasztja, olly szép gusztusa van, mintha a párizsi főfő gráciák emlőjén tanúlta volna, mi az édes?

TÖKKOLOPI. De az igaz, azt magam is gondolom, hogy néki egyéb munkái is megérdemlik a tetszést, mert most legközelebb Bécsben hallottam a Mátyás király nevű játékot, németűl; azt mondták, hogy az övé. Bécsben is kedvet talált, pedig van-é kényesebb gusztusú közönség ennél?

TEMPEFŐI. Úgy vagyon. Örvendhet a nemzet, hogy van ollyan tagja, aki irhatott ollyan munkát, amelly hallatlan példáúl németre fordittasson magyarból!

TÖKKOLOPI. Látja az Úr azt az embert, aki ott jön olly kevélyen?

TEMPEFŐI. Drótozó cigány az, vagy micsoda?

TÖKKOLOPI. Poéta. A' nyerte el az én pénzemet, hogy a lelke a könyökén bujdosson ki.

 

HETEDIK JELENÉS

Csikorgó és a vóltak

CSIKORGÓ Drága rókatorkos, paszamántos magyar uniformisba, de már mind avúltba. A hóna alja alatt ostábla, a kezében apró könyvek. Kevélyen viseli magát, félre vágván ócska franciás kalapját.

Múzsám! a Pornesszusról,
Hol mastan a pacérozol,
  Szállj le pesti utcába,
  Csikorgó parancsolja.
Tiszteld e drága urat,
Tökkolopi uramat;
  Szép rigmussal köszöntvén,
  Most és örökké, Ámmen!

TÖKKOLOPI. Köszönöm, édes Csikorgó uram, köszönöm, Isten hozta; de ördög tépássza meg a kend haját, oda a pénzem!

CSIKORGÓ.

A pénze az Úrnak
  A kártyán veszett,
A párkák juttattak
  Nekem keveset.
A szegény poéta
  Amit eltehet,
Me Herclé, övé a',
  Nem kap egyebet.
Mi ez? szűz Jupiter? Tempefőire mutat.
  Quae monstra quaeso?
Állat-é vagy ember?
  Quem hic video.

TEMPEFŐI. Quid domini facient, audent cum talia fures?

TÖKKOLOPI. No Csikorgó uram, rajta. Most mindjárt odalesz a kalapácsnyél. Deákúl vólt ám a'.

CSIKORGÓ.

Bene, bene, bene respondere,
Dignus, dignus est entrare
In nostro docto corpore! Hm!

TEMPEFŐI. Φευγετε χανθαριδιες. Αυχος αγριος υμμε διωχει! Bezzeg hallja Poétaságod, megáldottam mostan szép görög szókkal.

CSIKORGÓ. Ahá, s csakugyan görög szók valának? no ha úgy van, drága Uram, ugyan gyalázat volna az Csikorgónak hasonló szép görög szókkal nem rékompenirozni a jóakaratot. - ”Αβρααμ δεγεννεσε τον ”Ισαχ ”Ισαχ δεγεννεσε τον ”Ιαχοβ, χαι τυψα δελνονς αιτου εν τοις ουρανοις υιου Δαβιδ η χαινη διαθηχη - kívánom - Szent Máté χατα τον Evangyeliomának I. Rész 2. és azt követő verseiben. -

  Ezt ekkép tanúlván,
  Mendikás koromban,
Most is eszembenn forog.
  Ez a Múzsák fia! Magára mutat.
  Deo sit gloria!
Ez sohasem tántorog.

TEMPEFŐI. Én igen kedvesen veszem az Úr görög áldását, és eléggé meg nem köszönhetem. Köszönje meg a világ olly teljes háládatossággal, mint Jupiter az emberekhez való szivességét Prometheusnak.

CSIKORGÓ Igen tetszik magának.

Ah: hát az Úr Porometesnek
  Szavaival köszöni meg,
Hogy szent áldása Jupiternek
  Számból görög hangon csepeg.
Szállj le, Múzsám! Acheron mellől,
  Hol a múzsákkal sakkoztál,
Tiszteletére csússzál elől
  Az Úrnak e gyöngy kapunál,
De ó drága Tökkolopi Úr,
  Kit tisztelek itt előttem?
Mert ez ám egy ekszelensz bonzsúr.
  Ha nem káprázik a szemem.

TÖKKOLOPI. Ez egy derék poéta, Tempefői úr.

CSIKORGÓ.

A! Tempefői Úr!
  Derék poéta!
Csikorgó meg mazur
  Szegény szolgája. Ezt mind kevélyen.

TEMPEFŐI. De kérem, micsoda könyvek lehetnek azok, amellyeket kezében hordoz?

CSIKORGÓ.

E' Tóldi, ezek Argyirus,
  Kádár s Tündér Ilona,
Ez Orbis novus detectus,
  Ez Heverés párnája.
Ah, gyönyörű finum munkák!
Magok irták a gyöngy músák,
  Boros fővel Priápnál.

TÖKKOLOPI. Kérem az Urat, mondjon már valami verset ennek a mi poétánknak.

CSIKORGÓ.

No csak mondja az Úr; Kádárnál a' nem szebb,
Sem Péter siralmánál nem lesz nehezebb,
  Pedig azt már én is megértem többnyire,
  Mért nem mondja az Úr, hadd hallanánk? Ennye!

TEMPEFŐI.

Élj, jó királyunk! igy fog örűlni a
Magyar hazának minden igaz fia:
  S hű szive lelkesíti száját
  Benned is áldja igaz királyát.

Ti is, hazámnak nagyjai, éljetek!
Lakozzon e nép istene köztetek.
  S hogy rajtatok veszély ne essen,
  Őseitek nyomain vezessen.

Elhúnyt vitézek vére, magyar nemem!
Mig a halál, gyász nem fedi bé szemem,
  Csak érted élek és lehellek,
  S meghalok ó örömest, ha kellek.

CSIKORGÓ.

De az ollyan versért kenyért sem kaphatnánk,
Felkopna ám azok mellett az állacskánk.
  Bezzeg nem ollyanok az én verseim ám,
  Tempefői úrtól amillyeket hallánk.

Fel vagynak ám azok sok helyen ragasztva
A borbélyműhelybe s osztég a malomba,
  A frájok hordozzák s a kukták mindenha,
  Tiszteli becsüli a gavalleria.

Ó, lelkem! jó tudni egy kis deákságot,
Úgy kap az ember kenyeret egy darabot
  Ollykor, ha az ember elindúl innepbe
  Kántálni, kalácsot jól raknak a zsebbe.

A paraszt egész nap húzza ám a kaszát,
Mégis alig kaphat egy vagy két garajcárt,
  De az ember kapja, egy kis rigmust elmond,
  A' pedig az illyen embernek csak kis gond,

Jól tartják, s egyszersmind egy-két garast vetnek.
Jó az egy pint borra a szegény legénynek.
  Kivált pedig, ha a poéta szájába
  Úgy pattog a rigmus, mint a fakarika.

TÖKKOLOPI. No e' bizony szép, már e' valósággal igen gyönyörűen hangzik: ennél szebbet nemigen hallhatna az ember. Bravó!

TEMPEFŐI. Én kénteleníttetem megvallani, hogy az Úrnak igen szép gusztusa van, amellynek tetszeni szerencse. És a magam pírúlására s az Úr dicsőségére hasonlítom ezt az állapatot ahoz, mikor Apolló és Pán Midásnak, a fülemile és a [szamár] amaz oroszlán vadász társának, Christoforusnak ítélő bíróságokban vetélkedtek az éneklésben.

TÖKKOLOPI. Az Úr egyenességet tisztelem, s rólam tett pompás dicséretét köszönöm.

CSIKORGÓ.

Audiat az urak: majd most mutatom meg
Magam, millyen az ész, millyen nagy mesterség.
  Ezt kell meghallani. - A tenger fél forrott.
  Szorítja a partot, tüzes habot forgat.

A Nap meghomályosodik, vérrel forog,
Mozdúlnak a hegyek, a főld tántorog.
Tartsátok meg, Egek! mi szegény hazánkat,
Szánjátok meg végre nagy nyomorúságát!

  Ó, magyar őseink! nézzétek főldünket,
  A nagy romlás, látom, már mindent eltemet.
Be jó idők járnak, sok a korpavirág,
Nem lészen az idén, mint látom, drágaság.

  Halandó az ember, csak egy fél óra kell,
  Odavan az ember, másuvá menni kell.
Hát nem versek ezek? a rongyos köpenyeg
Alatt is hever ám gyakran a bőlcseség. - Hm!

TÖKKOLOPI. Ha ha ha; à propo, brávó, brávó, das ist ugyancsak excellenz! Általöleli. Édes Csikorgóm! a verseidre ezt mivelte a lélek bennem, ugrált, majd kiugrott a bőréből. Elcsikartad a pénzem: de mégis lehetetlen tenéked nem örülnöm, lehetetlen nem tisztelnem, becsűlnöm, ami benned tiszteletre méltó! Brávó!

TEMPEFŐI.

Hagyd el, ne sértegesd füleimet, kérlek!
Hagyd el, már meguntam, inkább megdicsérlek.
  Csikorgó versei ezen poétának
  Énelőttem ollyan kedvesek valának,
Mint mikor a zúz húll az ember elébe,
S a hideg szél fujja, szórja a szemébe.
  Mint két darab üveg öszvedörgölése
  Által esett hangnak borzasztó zörgése.

TÖKKOLOPI. No kedves Csikorgóm! most rajta!, ládd, csak azért bosszant őkegyelme. -

CSIKORGÓ.

Klioval, szűz Pazifaé,
  Pendítsed citerádat!
Bőlcs Priapus, ezek mellé
  Szállítsd szent múzsáidat!
Aganippe szép hegyéről,
A Helikon vize mellől
  Eljövén, segítsetek!

Elbeszéltem, miként jára
  Trója a görögöktől,
Hétesztendős háborúba
  Szenvedvén kivűl, belől.
Minthogy elragadta Idát,
A török basa leányát
  A trójai plébánus.

Marsal Priám és Simois
  Miként attakirozák,
De a Trója sodromi is
  Bástyát hogy oltalmazák.
Míg az amazon seregek
Császárostúl elérkeztek
  Az Ajax vize mellől.

Akkor a trójaiakat
  Hogy verték le féstunggal,
S miként Creusa megszaladt
  Centaurus társaival.
De Achilles a törököt,
A rácot, örményt, görögöt
  Kiágyúzá Trójából.

Végre miképpen Heléna,
  A tengerek istene,
Az ostromlókhoz leszálla
  Rác kalugyer képébe,
Felvettette tíz mínával
Tróját: s hogy Trója azonnal
  Egy fa-lóvá változott. -

TÖKKOLOPI. Ennye, kedves Csikorgó Uram, hogy már magam is versifikáljak.

Ennek az ő gyönyörű ékes vóltát
Még Orfeus sem győzné meg nótáját.

Kontinuálja kend, kérem. - De előbb hadd lássam Tempefői Uram itéletét.

TEMPEFŐI. Én az én itéletemet bátran kimondom:

Lábbal fordúlt világ! Saul látszik próféták között,
Bávius is homlokára zöld-borostyánt kötözött.
Achillessel űl Therzites a nagy hérók sorába,
A kanász is belétekint már a világ dolgába.
  Ha az illyen poéták is versifikálni mernek,
  Jobb lészen már elhallgatni igy a derék embernek.
Jobb hogy ne is álmodozzál a szent Parnasszus hegyen,
Vagy otromba szád borostyán ágat halmazzal egyen.
  Helleborus elég bőven terem Anticirában,
  Ha óhajtasz lenni a több poétáknak sorában,
Szükséges lesz rest eszedre ollyan szárnyakat szedni,
Amellyekkel Helikonra fel tudjál emelkedni.
  Szegény füzfa, a múzsákat verseddel ne piszkold itt,
  Bár olvastad, bár megetted Mensa Secundát s Tóldit.
Távozz, a tanúlt füleknek rongyon gyűlt rongy munkád árt!
Ne tedd öszve Éneissel, ne a nyomorúlt Kádárt.
  Mit is cseveg a hattyúk közt, mit a lúd, sőt a varju?
  Mit competál a cédrussal, mit a bodzafa sarju?
  Múzsák! mégis hogy koszorút, ha kivánja, kössetek,
Csalán közzé büdös bürköt és zöld lapút tégyetek.
Koszorúzva a Dunának hadd menjen a partjára,
Hogy ráesmerjenek ezen Pest laureatusára.
  Külömben is a semmire kellő gazok és gyomok
  Között nőnek a rózsák és a legszebb liliomok.

CSIKORGÓ. Szégyennel teljes bosszankodással.

De elmegyek innen, én nem civódom már!
Ha soká itt késem, nem kicsiny lesz a kár.
A lakodalomba megyek, a vőfi jár,
Ha jókor nem megyek, frékvencia kizár.

  Ott pedig egy rigmust majd el kell mondanom,
  Ha el nem mehetek, éhen kell maradnom,
  Ollyan fuvarom is nem mindég találom,
  Sietek, ott is lesz egy-két garajcárom.

  Vallé! én elmegyek, Kend pedig, Dominé,
  Nyálas, rút verseivel elűlhet, imé.
  Menjen kend a nemes gavallérok közzé,
  Ki nyer egri nevet, akkor lássuk. Vallé!

Csikorgó poéta
  Drága urának,
  Tökkolopi Úrnak
Igaz szolgája,

Elmegyen.

TÖKKOLOPI. Minden jókat!

 

NYOLCADIK JELENÉS

Tempefői és Tökkolopi

TEMPEFŐI. No, a domine Csikorgó poéta ugyan elvakaroda ám a lőcs árrával.

TÖKKOLOPI. Nagyon is levevé biz' azt a lábáról Kegyelmed, Tempefői Uram!

TEMPEFŐI. De nem csak őtet.

TÖKKOLOPI. Hát?

TEMPEFŐI. Több hozzá hasonló poétáskodókat is, és egyszersmind az illyeneknek becsűlőit, akik tudnillik készebbek a gyepű körűl rázogatni a fojtós vackort, mint a kimivelt szilvásba a finom muskotály körtvélyeket szopogatni.

TÖKKOLOPI. Úgy hát engemet is?

TEMPEFŐI. Ó, tehát az Úr talán becsűli is Csikorgót és az ő mennyei Múzsáját?

TÖKKOLOPI. Az irigy kéntelen azt becsűlni.

TEMPEFŐI. De hát lehet még annak is irigyje. Tragerek! féljetek a nemesek irigységétől!

TÖKKOLOPI. Semmi nagy, semmi szép, semmi jó nem lehet a kerek ég alatt, aminek irigyje ne vólna.

TEMPEFŐI. Aszerént Csikorgó poéta éppen semmit se tartson az irigyektől.

TÖKKOLOPI. Az Úr alacsonyon itél őróla, és gusztusa a magyar gavallérokéval nem egyez meg, ők Csikorgót magok társaságokra méltóztatják, véle örömest mulatnak, étén-itán tartják, ruhával felgazdagitják s a többi.

TEMPEFŐI. De hát miért tudják őtet az urak becsűlni?

TÖKKOLOPI. Az ő versei eleven elméből pattannak; beszédje édesen múlattat, mindenkor kész a mulatságba vígan lenni, amelly kvalitások más bibaszt poétákba fel nem találtatnak. Nevetséges versifikáló, víg és derék kártyázó! -

TEMPEFŐI. Azok szépek. - De hát a' micsoda az Úr zsebjébe, ami olly sokszeres papirosba olly szorgalmatosan van betakargatva?

Tökkolopi Kihúzza, és kifejtegetvén kimutatja. Ez egy fein tarók, amellyet Bécsbe vettem egypár aranyon, eljátszhatna vele a londoni parlamentom is! -

TEMPEFŐI. A' bizony igen gyönyörű portéka, de mikbe van takargatva?

TÖKKOLOPI. Holmi hijjábavalóságba, amiért okos ember nem adna egy butella rosólist. Nézze kend. -

TEMPEFŐI. Negyedik könyv, 121. levél.

S Magyaroszág felé vezető útjába
Béviszi Hunyadit Szendrő városába etc.

E' bizonyosan Hunniás. Boldog isten! Hunniásba tizszeresen pakolni a tarókot! Jé!

TÖKKOLOPI. Jaj! csak ne peroráljon Kend, inkább elmegyek. Elmegyen.

 

KILENCEDIK JELENÉS

Tempefői egyedül

TEMPEFŐI. Magyar múzsák! ha vagytok, látjátok-é, millyen időre jutott a magyar nemzet! Ha egyáltaljában semminemü versezőt nem szeretnének a magyar nemesek, tűrhető volna a közmegvetés és menthető, de mikor az ollyanokat mint Csikorgó, becsülik, s fávorokra méltóztatják, az ollyanokat mint Csikorgó: bis videor mori, alacsony géniusszokat a bámúlásig mutatják. Hát még mikor a tarókot tíz-tizenkétszeresen takargatják a Hunniásba? Réműljetek, akik okosabbak vagytok az illyeneknél! tartsatok tőle, hogy közönségessé ne váljon ez a hazában, s megesmértető jelévé ne legyen a magyarnak. Ha ti még egynéhányan nem csillámlanátok egünkön, közönségesen el lehetne mondani, hogy: Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban.

Vége a harmadik felvonásnak

 

NEGYEDIK FELVONÁS

A játék most is a poéta házát szineli.

 

ELSŐ JELENÉS

TEMPEFŐI Egyedül. Sétál, gonddal tele, a falon való faórára néz. Isten! - Egek! - Örök végezések! Meddig kivánjátok még velem éreztetni a sujtoló kezeteket? Ah az én édesanyám, ah az én mindenkori gondolkodásomnak fő tárgyja, tálam már a boldogok közzűl tekint le az én és az ő hajdani sok keserves inségeinek hazájára, amellyben edződik a virtus, hogy a mennyei lelkek között méltán ragyoghasson. És én még élek; élek? Inkább láttatom élni. Ismét órájára néz. Mindjárt eltelik az óra, mellyet másik fog követni, amelly a magyar nemzetet bennem gyaláztatni fogja.

 

MÁSODIK JELENÉS

Betrieger és Tempefői.

BETRIEGER. No édes úr, Tempefői Uram, hát van pénz, nincs?

TEMPEFŐI. Nincs.

BETRIEGER. Nincs, hát ezzel fizet ki engemet az Úr?

TEMPEFŐI. Azzal, amim van.

BETRIEGER. Úgy nékem az Úr nem tesz eleget?

TEMPEFŐI. Amint látom.

BETRIEGER. Hát már én mit csináljak?

TEMPEFŐI. Az az Úron áll.

BETRIEGER. De hát az Úr mit csinál?

TEMPEFŐI. Nem tudom.

BETRIEGER. Én az Urat a törvény kezébe adom.

TEMPEFŐI. Az az Úr emberségétől függ.

BETRIEGER. Én az emberségnek már igen is eleget tettem.

TEMPEFŐI. Hogy fel nem kisirtetett a hajdúkkal, hanem az emberség törvényjére tekintvén, itt őriztet velek.

BETRIEGER. Hogy várakoztam az Úr után.

TEMPEFŐI. Két óráig?

BETRIEGER. A' sok idő.

TEMPEFŐI. Sok az ollyannak, mint az Úr.

BETRIEGER. Millyen vagyok én?

TEMPEFŐI. Német.

BETRIEGER. Hát az Úr micsoda?

TEMPEFŐI. Isten kegyelméből magyar.

BETRIEGER. De a törvényszék kegyelméből nem soká aréstáns lesz Uraságod.

TEMPEFŐI. De nem bűnös tettemért.

BETRIEGER. Már akármiért.

TEMPEFŐI. Egy németnek kevély fösvénységéért.

BETRIEGER. Az Úr énvelem különösön bánik.

TEMPEFŐI. Amint érdemli az Úr.

BETRIEGER. Amint érdemlem?

TEMPEFŐI. Úgy találám mondani.

BETRIEGER. No tehát én is az Úrral érdeme szerént fogok bánni.

TEMPEFŐI. Esztendeig való fizetést ád az Úr?

BETRIEGER. Korántsem!

TEMPEFŐI. Kőoszlopot emeltet hát?

BETRIEGER. Különben sem.

TEMPEFŐI. Mert én azokat érdemlem irásaimért.

BETRIEGER. Amellyekért adósom és sklávom az Úr.

TEMPEFŐI. Hallja Kend, Betrieger uram, én sklávja Kendnek? Vétett most Kend a magyar nemesi juss ellen, de Kend azt nem érti, mert Kend német. Magyar nemes vagyok én, hallja Kend, ha pénzem nincs is. Magyar nemes, sklávja Kendnek - Betriegernek - németnek? Adóssá és alperessé lehetek, de sklávja? Sklávja a királyomnak se lehetek, hallja Kend?

BETRIEGER. Az Úr a skláv nevezetet nem jó értelembe vette, én azon most csak arestáltatott személyt értettem.

TEMPEFŐI. Ne tekerje Kegyelmed a szót, én a Kend kritikáját bé nem veszem, jobban értem én azt Kendnél, mi a skláv! Nékem illő azt fejtegetni: Uraságodnak pedig csak nyomtatni.

BETRIEGER. És a rossz adóst árestáltatni.

TEMPEFŐI. Kend engem rossz adósnak nevez?

BETRIEGER. Igen bizony; és aszerént bánok Nagyságoddal: majd a tömlöc ajtajáról osztozzon Kegyelmed velem. Addig pedig onnan meg se gondoljuk ám, hogy kijöjjünk, mig a harminc arany az én markomba nem lesz. Akkor hánytassuk osztán nemesi jussunkat! akkor fejtegessük a skláv szózatot, mit tesz proprie, mit tesz translate, mikor meg fogjuk keserülni az anyánk tejét.

TEMPEFŐI. Hallja Kend, Betrieger Uram; Ked engem ne fenyegessen. A fenyegetők fecsegését megtanúltam már én hallgatva utálni meg: az alávaló emberektől való szenvedést is megtanúltam már én nemes eltüréssel vetni meg. Azért énvelem ne feleseljen Tipografusságod, hanem cselekedje azt, amit német természete magával hoz. Nem én vagyok a magyar nemesek között első, s talám nem is én leszek az utolsó, akik hólmi alacsony lelkű németektől kéntelenittetnek szenvedni. Kend az emberségnek minden ösztöneit feláldozta a Mammonnak, amellynek oltára szüntelen tüzel a Kend telhetetlen szivében. Szégyenlje meg Kend magát, hogy a pénz szerelmének sklávja.

BETRIEGER. Azzal Tempefői Uram semmire sem megy, úgysem tudja egyéb tehetségét produkálni.

TEMPEFŐI. Hanem a semmirekellő gazembereket magok előtt lefesteni.

BETRIEGER. Tempefői Uram, én mindég hallottam, hogy a gazember szó annyit tesz a magyaroknál, mint a németeknél huncfut: a' már szenvedhetetlen.

TEMPEFŐI. Már megmeg kritikáz, hiszen nagy kritikus, miólta a magyarokat csalja.

BETRIEGER. Én magamat gazembernek, huncfutnak mondani nem hagyom. Már e' második. Az exemplárokért harminc arany; a huncfut szóért másik harminc arany. No nem sokat fog kegyelmed a szellős helyen versifikálni, nem tudom, mikor fog a tömlöcben hatvan aranyat keresni. No a törvényszékhez!

TEMPEFŐI. Még nem megyek. Várakozhat Kend, ha siet.

BETRIEGER. Hajdú Uraimék, tessék, tessék!

 

HARMADIK JELENÉS

A hajdúk és a vóltak

EGYIK HAJDÚ. Mit tetszik parancsolni az Úrnak.

BETRIEGER. Őkegyelmét kisérjék fel.

EGYIK HAJDÚ. No jöjjön hát az Úr.

TEMPEFŐI. Én nem megyek.

MÁSIK HAJDÚ. De öcsém, ha azt várod, mig ez a gólyafészek-szúrkáló magától megmozdúl, eljő addig az oláhok karácsonja. Megfogja a Tempefői kézét. Jöjjön Kend, istennek áldott embere!

TEMPEFŐI. Hallja Kend, ha egészségének örűl, emberségesen viselje magát.

BETRIEGER Együtt Tempefőivel. No úgy, úgy, csak vinni kell.

EGYIK HAJDÚ. Úgyde, Uram, erővel senkit felhurcolnunk nem lehet, mig a felsőségtől hatalmat nem nyerünk.

BETRIEGER. Ej, ne gondoljon Kend azzal, hanem csak fogja meg s vigye.

MÁSIK HAJDÚ Megfogja. No édes versjártó Uram, hozzuk a pulidert arra a tanácsház felé. Gyerünk, gyerünk, no, isten engem, nem teréfálódom. Rángatja.

TEMPEFŐI Jól pofon vágja. Ne neked, ládd, versjártóból poffjártóvá lettem.

MÁSIK HAJDÚ A süvegét szedi fel a főldről. Ejnye, hogy a Belzebub faragjon villanyelet a lelkéből ennek a varázslónak. Üh, bizony még a szemem is zöld karikát hány, ni. De már ezt bizony el nem szenvedem.

BETRIEGER. Csak fogja meg, hajdú Uram, fogja meg, ha nem akar is jönni.

MÁSIK HAJDÚ Általfogja ölön. Gyere csak egy kis regratióra. Pajtás, segits, tele van e' ispiritussal.

EGYIK HAJDÚ. Én nem bizony, ha belékötöttél, csak vigyed.

BETRIEGER. Fogja meg Kend is.

EGYIK HAJDÚ. Eb fogja, ki adott az Úrnak is arra engedelmet?

TEMPEFŐI. Ennye, kutya szántsa meg a lelketeket, hát még így akartok ti az emberrel bánni, gaz huncfutok. Kifejti magát a másik hajdú keze közzűl, lekap egy puskát. Nemes emberen ezt viszitek véghez, most mindjárt Ismarus aut Rhodope, aut extremi Garamantes.

MÁSIK HAJDÚ. Jaj, az ördög vessen rá porciót, elmondá már a boszorkányos verset, most mindjárt szalmacsutakká válunk mind egy lábig. Elszalad.

TEMPEFŐI A puskával. Most mindjárt Kenddel is megesmertetem, mennyire van egymástól a magyar nemes és a német tipografus.

BETRIEGER Elréműlve. Uram, kedves Tempefői barátom és sógor Uram; az isten kedvéért. Kérem. - Elszalad.

TEMPEFŐI. Eredjetek, szemét emberek. Nézze meg az ember! Ez a világ inkább akar a félelemre, mint az emberiségre mozdúlni.

EGYIK HAJDÚ. Hát Uram, én is verset fussak a pajtásommal, meg avval a némettel?

TEMPEFŐI. Én Kendet nem bántom; de azért velem Kend se maradjon. Elmehet.

EGYIK HAJDÚ. De elébb megkövetem egész alázatossággal az Urat, ha valamit találtam véteni.

TEMPEFŐI. Kend nékem semmit sem vétett. Hanem menjen ki, és legyen az ajtónál, mert meglehet, hogy azok a gazemberek még eljőnek. A hajdú kimegyen. Istenem! hová lett az én Múzsaim! tán bizony ő is franciscanus fráterré lett.

 

NEGYEDIK JELENÉS

A másik hajdú és Tempefői

MÁSIK HAJDÚ Fegyveresen. No édes hallja az Úr, itt van már most Kend úgyé? Pofon vágott Kend, úgyé? Most mutassuk már meg, ki a legény, úgy. Hadaz a kardjával.

TEMPEFŐI Űl az asztalnál csendes magaviselettel. Ne tréfálódj, Barátom, mig szépszerént vagy, hiszen nagy kivánságod ereszkedett a futásra. Mi osztó pered van?

MÁSIK HAJDÚ. Mi osztó perem van? Mindjárt megmutatom. A puskáját szedi-veszi.

TEMPEFŐI A puskát elkapja, kilövi. A hajdúhoz üti. Ne, gazember. Kell több? Van-é még igazitni való pered? He? Nemes ember házára jönni fegyverrel? Ha most az emberiség ellen való törvényt nézném, szabadon agyonlőhetnélek! Megmeg ráüt.

MÁSIK HAJDÚ. Jaj! - Uram! - Jaj!

 

ÖTÖDIK JELENÉS

Az első hajdú, Múzsai és a vóltak

EGYIK HAJDÚ. Jaj, az istenért! Emberhalál!

Múzsai jön.

EGYIK HAJDÚ. Jöjjön má nagy jó Uram, jöjjön hamar. Siessen. Nem jó dolog.

MÚZSAI Sietve. No mi dolog?

MÁSIK HAJDÚ. Ez az ember meg akar ölni.

EGYIK HAJDÚ. Mit csinál az Úr, talán meg is lőtte? Az istenért!

TEMPEFŐI. Láthatta Kend, mikor ez az ember hozzám jött fegyveresen; megtámadt a magam házába, és én a puskát a kezéből kivévén, ellőttem, s a hátához vertem.

MÚZSAI. A' jól esett.

MÁSIK HAJDÚ. Én ezt el nem szenvedhetem. A kardjával hadaz. Én város embere vagyok, engem meg merni ütni. Pajtás, ne hagyj.

EGYIK HAJDÚ. Az igaz, őtet bántani nem volna szabad: de ha te kezdted, öcsém!

MÁSIK HAJDÚ. Már én nem bánom; de én el nem szenvedem ám, én sem vagyok a világ fattya, ha az ország csinált is.

TEMPEFŐI. Ne bolondozz, fiú, míg szépszerént vagy. Egész csendességgel.

MÁSIK HAJDÚ. Még Kend is mér nekem szólani? hallja Kend. A kardjával hadaz.

MÚZSAI. Tegye le Kend azt a kardot, mert most mindjárt trájcigfircig. - Még az én orrom alá is mersz piszkálni avval a békanyúzóval? most mindjárt pokolba küldelek: ιφθιμω τ' Αιδη, χαι επαινη Περσεφονειη (Odysseia K. 299.)

A kardot kitekeri a kezéből, s jól a nyaka közzé vetvén, kibuktatja.

MÁSIK HAJDÚ Felkapkodván a holmiját. Perzselni való vagy te, ha nekem mondod. Várjatok; a hóhér aggasson fel benneteket, majd ollyan helyre tétetlek, ahol nem örömest verseztek.

EGYIK HAJDÚ. Gyere, Öcsém, ne kötekedj.

 

HATODIK JELENÉS

Tempefői és Múzsai

TEMPEFŐI. Hát Barátom, jó hírrel jöttél-é a szent atyáktól? hogy-mint van a követség, azok miatt a gazemberek miatt még nem tudakozhatám eddig az ideig.

MÚZSAI. Még az egész dolog bizonytalan.

TEMPEFŐI. Hát semmit sem válaszoltak?

MÚZSAI. Úgy lehet mondani, éppen semmit sem. Hanem mindjárt meg fogjuk tudni.

TEMPEFŐI. Hát beszéltél a főtisztelendő gvárdián úrral?

MÚZSAI. Igenis, és azt felelte, hogy most csak menjek vissza, majd egy Commembrum által választ fog bocsátani, a' pedig fél órán túl haladni nem fog.

TEMPEFŐI. De hát talám sok helyen megcsalattatott reménységem a szentségek között fogja óhajtott tárgyát feltalálni.

MÚZSAI. Mindenütt fel, ha itt. - Késő reménység az, mikor az ember illyen helyre szorúl.

TEMPEFŐI. A szerzetes atyák eleitől fogva barátságot tartottak a tudományokkal.

MÚZSAI. Azt én jól tudom. De nem közönségesen lehet ám azt elmondani. Voltak ollyan országok, amellyekbe némelly szerzetek, voltak ollyan szerzetek, amellyekbe némelly klastromok, és voltak ollyan klastromok, amellyekbe némelly atyák a tudományoknak áldozták fel életeket. Különben igen meg lehet az embernek ábrázatjából és magaviseletéből s szavaiból esmérni, mi fekszik a szivében belől. Láttam én a levél olvasáskor, miképpen viselte magát a főtisztelendő gvárdián úr, hogy...

TEMPEFŐI. Pszt! ki jön?

HETEDIK JELENÉS

Páter Köteles és a vóltak

PÁTER KÖTELES. A! éppen most talám a főtisztelendő gvárdián úrról vala szó? - Imé, engemet küldött el a válasszal. Az Úr jóvólta légyen az Urakkal!

TEMPEFŐI. Isten hozta Atyaságodat!

Múzsai is meghajtja magát.

PÁTER KÖTELES. Tempefői Uram az Úr által bényujtotta vala alázatos kérését afelől, hogy mostani szorúlt állapotjában lennénk segitségére az Úrnak. Előnkbe terjesztette az Úr a tudományoknak hazánkban való elvettetett környűlállásait, és hogy melly igen kellene, s szükséges vólna az azokon való segitség. - Ezt mi jól tudjuk, eleget hallván róla. - Annakutánna lerajzolta az Úr, hogy a szerzetes atyákban a tudományok mindenkor legjobb barátjukat s leghatalmasabb pártfogójokat találták fel. Ezt is tudjuk, eleget beszéllték, akik a könyveket szeretik olvasni. - Utóljára azt is értésünkre adta, hogy mostan igen keserves környűlállások között vagyon, amellyet szivünk szerént sajnáltat velünk a keresztyéni felebaráti szeretet; és hogy mi legjobban tudnánk felsegélleni az Urat, mivel minékünk az Isten és a keresztyéni jóltévő szivek elég módot adtak benne. Az igaz is. Istené legyen a dicsőség örökké Amen! - De, Kedves Úr, ezen előnkbe adott feltételeire micsoda választ méltóztatott a főtisztelendő gvárdián úr adni, azt e levélből legjobban megértheti.

TEMPEFŐI Elveszi a levelet és felszóval olvassa. Mindjárt csak. No.

"Szerelmes Fiam a Krisztusban!

A te hozzánk bocsátott esedező leveledet ezelőtt circiter fél órával vettük, olvastuk, és attentissime percurrálván, belőle megértettük, qualiter Nemes Betrieger Gottlieb Fridrik, ide Pestre való tipografus úr bizonyos rigmusaidnak kinyomtattatásáért obtingens 30, azaz harminc körmöci aranyokat kérvén tőled, minthogy tenéked ob tenuem conditionem nincs in posse, hogy őtet excontentálhasd, tehát már most ő kegyelme, feljebb említett Betrieger uram, executióval és poena aresti kíván ellened procedálni, és hogy Te, minekutánna a secularisoknál, vagy az úgy nevezett laicusoknál, ut Ecclesia loquitur, minden subsidiumot hijjába kerestél volna, e szent társasághoz igaz fiúi bizodalommal s töredelmes keresztyéni ajtatossággal kivánsz a megnevezett summának kifizetéséért folyamodni. -

De, Szerelmes Fiam a Krisztusban, Tempefői, jól tudhatod, hogy a mi pénzecskénket a vallás gyüjtötte; annakokáért semmi egyébre nem expendálhatjuk azt, quod in nomine Jesu Christi a laicis offertum est, hanem arra, ami a vallást közelebbről illeti. E' pedig secularis tudományokhoz tartozik, amellyektől a Tertullianus és más szent atyák keresztyén intése szerént még irtóznunk kell. Külömben is a tudományok még ellenségei a vallásnak, mert propagálják a világosodást, quod est huius saeculi. Azért, Édes Fiam, ha tömlöcöztetést kell szenvedned is: meg ne csüggedj, a Krisztus és a Boldogságos Szűz veled lésznek, a megboldogúlt martiromok példája szerént áldjad ott is a te idvezitő Krisztusodat psalmusokkal és dicséretekkel, ki nem hagyja el az övéit, amint maga megigérte: Imé, én veletek vagyok mind világ végezetéig. Amen. Irám Krisztus Urunk születése utánn 1793dik esztendőben

szerető felebarátod,
és a Krisztusban atyád
Gviccarini Orbán Leo. m. k."

Letévén a levelet, mintegy bosszankodva.

Boldog Isten! mit mondjak erre a levélre először is. Hol ebbe a magyar nyelv?

MÚZSAI. Bár a deák nyelv se volna, mert ugyan annak is meg van adva. - Csak így van az, mikor az ember se deákul, se magyarúl nem tud. Már e' közhiba vólt, kivált csak ezelőtt kevéssel is az egész Magyarországban. A politikusok szégyenlettek magyarúl beszélni, s a deák nyelvet tették közönségessé, amellyre azt mondotta vólna Cicero: Bizony mondom néktek, nem esmérlek titeket, a ti szavaitok elárul benneteket, hogy ti nem az én juhaim közzül valók vagytok. Troqueamus Patinggúsionem contra istos Marodiones demastigandos a canis ebugattás, Domine Perillustris.

PÁTER KÖTELES. Legalább a jó szivet vegye kedvesen az Úr, és mint jó keresztyén, ne vesse meg azt a papi intést, mellyet az Úrnak szorúlt állapotjában ajánl ő főtisztelendősége a levél végén.

TEMPEFŐI. Az csak ollyan, mintha a Duna közepén fuldokló embernek azt kiabálná az ember az ablakból, hogy én ugyan restellek segitségedre menni, hanem veled a jó Isten, könyörögj őnéki, mint más vizbe fuldokló szentek, anélkül, hogy az ember segitségére szaladna. Azt én mind tudtam, talám jobban is, mint a gvárdián úr: a' tőlem is kitelt vólna, de a pénzbe fogytam meg, s arról semmi szó sincs.

MÚZSAI. Mert a vallás irtózik a könyvektől s tudományoktól. - Boldog Isten!

TEMPEFŐI. Azt a régulát csak maga csinálta a gvárdián úr, mert azt a keresztyének között sohol sem hiszik. Megengedjen magának, ha ebben egész világgal ellene kiáltok.

MÚZSAI. Már itt minden reménységed porba esett, amit én előre meg tudtam vólna mondani kalendariom nélkűl is. Mi itt a fő régense mindenkor az esztendőnek? tapasztaljuk. Hanem már mit csinálsz, mihez fogsz? A németet mindjárt ide hozza megmeg a manó. Gondolkozz.

TEMPEFŐI. Magam is élvén a gyanúperrel, egy más levelet készitettem, ihol van, kinek szól, a feljűlirásból láthatod, de magával szólj ám, tudod?

MÚZSAI. Magamat ajánlom Atyaságodnak! Elmegyen.

 

NYOLCADIK JELENÉS

Tempefői és páter Köteles

TEMPEFŐI. Most, Tisztelendő Atyám, az utolsó próbához fogtam, amelly is bizonnyal hiszem, hogy meg nem csal, hacsak az engemet minden nyomomban üldöző balszerencse a jószándéknak itt is lehetetlenség kövét nem gördíti elejébe.

PÁTER KÖTELES. Adná az Isten, hogy az Úrnak feltétele kivánt véget érhetne, én ugyan eléggé sajnálom s fájlalom az Úr állapotját, s főként pedig azt, hogy mitülünk, ahová egész szivvel bizott vala az Úr, üres válasszal fizették ki. Mégpedig ollyan dologban, amellyben a dicsőség és gyalázat legnagyobb formában szokott járni.

TEMPEFŐI. Atyaságod, amint látom, a gvárdiánjával nem egy értelembe van. - Hogy lehetett az, hogy ebbe a szerzetbe botlott be? mert én azt is észrevettem, hogy nem ínye szerint van Atyaságodnak.

PÁTER KÖTELES. Az nem az én hibám, hanem a szüléimé és atyámfiaié. - Én egy kovácsnak a gyermeke voltam; az a hivságos szemérem bennem nincsen, hogy szüléim alacsonyságát szégyenljem s eltakarni igyekezzem. Az én atyám tudomány nélkűl való ember vólt, a több gyermekei az ő nyomain lépdestek; én pedig tanúlni szerettem. Törvényt és mathesist tanúltam; látván azt, hogy a bölcs II. József hasznos intézetei szerint a felkapásra nem az apáink, hanem saját érdemeinket nézik, s bizván annál fogva, hogy a hivatalosztáskor nem azt fogják vizsgálni, van-é kutyabőröm, amellyet még hatodik apámnak egy török főért pazérlott a megrögzött rossz szokás, hanem hogy van-é annyi előmenetelem a törvénybe, amennyi az állandó hivatalra megkivántatik. Hogy hosszason ne beszéltessen a méltó bosszankodás: én már éppen futásomnak a végén jártam vala, amidőn az atyám és atyámfiai az ő árnyékbúzgóságoktól lovaltatván fel, tanácsot tartottak az én baráttá való szenteltetésem felől.

TEMPEFŐI. Esmerem az öregek természetét.

PÁTER KÖTELES. Azt énnékem meg is jelentették: én eléggé mutattam irtózásomat: de ennyi haszna sem lett. Ők be is jelentettek az akkori Szent Ferenc szerzete gvárdiánjánál. A testvéreim legjobban vóltak rajta, más atyámfiaival.

TEMPEFŐI. Az örökség cselekedtette ezt velek, meg az, hogy majd lesz kinél tivornyázni.

PÁTER KÖTELES. Alighanem. - Utoljára a sok erőltetés és még egy más fő titkos okom azt csinálták, hogy én minden jurisprudentiámmal együtt a fejemet egy szőrcsuklyába húztam. Így tesz kárt az igaz kegyesség szine alatt játszó balgatag búzgóság.

TEMPEFŐI. Az a' eső nélkül való felleg.

PÁTER KÖTELES. Most már énnékem minden tudományimmal meg kell némúlnom, mert ollyanok között lakom, akik sült parasztok lévén többnyire, a könyveket szivből gyűlölik, csak esznek és imádkoznak. Bárcsak már tisztességes szerzetbe eshettem vólna, mint a Szent Domonkos és Kegyes Oskolák szerzete s más illyenfélék. - Interim, higgye el az Úr, hogy most csakugyan nem adhattunk vólna pénzt az Úrnak, mert a klastromnak felette sok és tetemes költségei vagynak.

TEMPEFŐI. Ugyan mik lehetnek azok?

PÁTER KÖTELES. Egy igen nagy solennitás fog nálunk mához tizenötödik napra lenni. A gvárdiánunknak születése napja és egyszersmind ennek a klastromnak Szent Kapisztrán által a török zsákmányból lett fundációjának innepe akkor fog tartatni. Ekkorra rettentő nagy ebéd, külömbféle játékok, világositások és tűzimunkák készülnek. Már a bécsi meisterrel megvan az alku tizennégyezer forintig. Most őhozzá megyek, és ezt a rakás papirost oda viszem rakétáknak s más egyéb tűzi portékáknak csinálására. A gvárdián úr adatta kezembe. Még magam se láttam, mi, mi nem? Kibontogatja a rakás papirost. Ezek, amint látom, a Magyar Museum, ezek a Mindenes Gyűjtemény, ezek a Széphalmy Orfeusa, ezek meg a Pesti Mercurius.

TEMPEFŐI. Áldott Egek! mit gondoljon az ember?

PÁTER KÖTELES. E' pedig az öreg Gyöngyösinek minden munkája.

TEMPEFŐI. Azt a két gyönyörű iróját és fő pallérozóját a magyar nyelvnek lett becsűlni.

PÁTER KÖTELES. Itt látom még Faludi és Bessenyei irásait is.

TEMPEFŐI. Azt a két gyönyörű iróját és fő pallérozóját a magyar nyelvnek. A gvárdián tanúlhatna ám a Faludi példájából, aki nem feyerverekézett a klastromban, hanem magának és nemzetének épűletére, tiszteletére s csinosodására szép könyveket olvasott és írt.

PÁTER KÖTELES. Meg ezéből, akinek irását is itt találom, és aki ama nemzetünk nyelvét kicsinositani kezdő s inditó triumvirátusból való.

TEMPEFŐI. Tisztelendő Szabó Dávid úr az?

PÁTER KÖTELES. Nem az! Tisztelendő Révai Miklós úr.

TEMPEFŐI. Szörnyűség! itt vannak még három nagyságos elmének szüleményjei is. Akik hazánknak örökös diszei lésznek. Grófok és bárók ezek: ó, ritka példa, kivált nemes magyar hazánkban! - Ki győzné mind végignézni? Ezek már csakugyan az Atyaságtok kövér hasú gvárdiánjok tiszteletére lesznek áldozatok? Ne csudálkozzunk rajta, hogy Caligula a sáfránt, a fácányokat és császármadarakat pazérolta lovainak! mikor egy tudatlan gvárdián kedvekényjének olly felséges eszek aranynál, gyöngynél drágább remeki áldoztatnak fel. Vólna elég példája a gvárdián úrnak és az őhozzá hasonlóknak: más tudós szerzetekben, hogy a Jézus Társasága és Kegyes Oskolákbeli, a Szent Benedek és Szent Domokos szerzeteinél többet ne emlitsek. Söt ebből a külömben durva szerzetböl is tudnék még hazánkba valókat is emliteni, akikhez ha hasonlókból állott vólna ez a szerzet, a bőlcs József nem vette vólna el annyi klastromait. De amint egy ebből a szerzetböl való magyar tudósunk szól, látta ő azt, hogy a szent atyák a közjóra semmit sem adnak egyebet a mindennapi imádságnál, azt pedig a klastromon kivül is megtehetik. Miért üresitette ki Debrecenben is a Szent Ferenc klastromát, s miért nem bántotta a Kegyes Oskolabeli atyákét? De gondolom a gvárdián úr egy szót sem olvasott ama tudós érsekekről, püspökökről és apát urakról, akik a tudományoknak díszei és akiknek díszei a tudományok vóltanak, és akik közzűl magyar nemzetünket is sokan ékesitették és ékesitik mai napon is. Engedjen meg Atyaságod hosszas beszédemnek, melly méltó panasz, s méltó dicséret.

PÁTER KÖTELES. Én szivemből kivánom, virrasszon a jó Isten boldogabb napokat édes nemzetemre s hallgassa meg az én titkos óhajtásaimat. Az Úrnak pedig adjon szerencsét mostani nyomorúságaiból való kiszabadúlására. Most énnékem feltett célomra kell sietnem, maradok az Úrnak hiv barátja.

TEMPEFŐI. Ajánlott barátságát Atyaságodnak köszönöm, s igyekezni fogok ezt megérdemleni.

 

KILENCEDIK JELENÉS

TEMPEFŐI Egyedűl. Ez a páter igen jó gondolkozású ember, a' ritka példa, az ő dolgát nagyon sajnálom, be kár úgy nyakát szakasztani a jó igyekezeteknek a szines kegyességért. De hát az ő ostoba gvárdiánja? ollyan megbecsűlhetetlen kincseit a hazának, ollyan drága munkáit sok tanúlt eszeknek hamuvá tenni egyszerre annak örömére, hogy ezen a napon született egy olly alacsony lelkű ember, mint ő, a tudományoknak kártevője, és hogy a bárdolatlan világban ezen a napon gyüjtött össze Kapisztrán barát egy fedél alá holmi gyülevész embereket, akik semmire sem vóltak alkalmatosok a mindennapi henyélésen kivül. - De hol van az én barátom? Soká érkezik kedves Rozáliám válaszával?

 

TIZEDIK JELENÉS

Tempefői és Múzsai

TEMPEFŐI Eleibe ugrik a béjövő Múzsainak. Az Egek vezérlettek, Kedves Lelkem Barátom, minden lépéseidben. Hogy van az én édes Rozáliám? kérdezett engemet? hát mit mondott? van-é levél? egészséges? magával szólottál? micsoda? hát?

MÚZSAI. Nem győzök egyszerre annyira felelni. A levelet mutatja. Ihol a levél? pénzt is küldöttek és még valamit.

TEMPEFŐI Örömébe pattanva. Mi az a valami?

MÚZSAI. Egy pikszis, ugyancsak szép pikszis!

TEMPEFŐI. Éj, vigye a manó! A levelet elragadja inkább, mint veszi. Addsza a levelét! Végigfutja szemeivel. Kedves Rozáliám, akit az Ég azért teremtett, hogy legyen kereksége alatt egy nemesebb teremtés, és hogy mikor én mindenemet elvesztem, legyen valami, amiért sajnáljam itt hagyni az életet. A levelén szikrázó szemekkel futkosván. Boldog sorok! mellyek azért érdemeltek tisztelést és szeretetet, hogy az ő szivéből csorogtatok írótollába. Amelly sziv minden jóságot magába zárt, söt amelly maga a jóság, s onnan súgározik más szivekre. Ne itéld meg Barátom, édesen andalgó képzelődésemnek magán túl lett elragadtatását: az én szerencsétlen történetek miatt feltörött szivem nehezen veszi fel a gyönyörködtető állapotokat.

MÚZSAI. Olvasd már, Barátom, a levelet!

TEMPEFŐI. Jó, hogy eszembe juttatád háládatlanságomat. Ó, az ő jó szive, melly egyenesen a kellemes ártatlanság kezéből jött ki, lelket öntött ezekbe a betűkbe, mellyek repesni láttatnak az én hiv elfogadásomra. - No, Barátom, most vedd elő minden jót becsülni tudó erődet, hogy érdeme szerént tudj' itt becsülni egy jó lelket, egy eleven elmét, egy érzékeny szivet. Hallgass csak! Olvassa.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

MÚZSAI. Én a bámúlásig el vagyok foglaltatva ennek a levélnek hallására, éppen mint mikor magával beszéllettem, és testi kellemeit is tiszteltette velem.

TEMPEFŐI. Ó, ugyan miket beszéllett tenéked, mondd el, és szentségtörésnek tartsd egy szócskáját is elhagyni, az én lelkem a te ajakidról az övére tudja azt rakni képzelődéseiben.

MÚZSAI. Elsőben is, hogy hozzá mentem a te neveddel, azt kérdezte: Hogy van Tempefői úr? s nagyot sóhajtott, s azt láttatott velem megértetni, hogy az a te áldozatod füsti. Elvévén kezemből a levelet, tisztelő szemekkel láttatott azt kivülről körültekinteni, és felszakasztván, amidőn olvasná, szapora könnyeit csorgatta reája, s párázó cseppjeiben mintha lelke sohajtozott vólna. Én az ő felbuzdúlásának részese lettem: ő érzette azt. Akkor újabb sohajtással, mellyet szivének legtitkosabb részéből szakasztott ki az érzékeny indúlat, azt kérdezte tőlem: Lehet-é az Úrnak egy fél szempillantást múlatni? Ah, melly nagy örömömre élnék én azzal! Én úgyvannal feleltem, s ő asztalhoz ülvén, sebes kezekkel mázolta a papirosra eláradt indúlatait, a toll engedelmeskedni láttatott asszonya hevességének. Ekkor a levelet becsinálván kezembe adta, s egyet se szóllott. A két aranyat mikor a pikszisbe tette vólna, panaszkodó tekintetet vetett a felhőkre, én arról való bánatjára, s mintegy neheztelésére magyaráztam, hogy többet nem adhat. - Ide adván a pikszist, ezt nyögte lassú hangon: Boldogabb vagy szerencsétlen asszonyodnál. Én elbúcsúztam, s ő elébb nagy nézést tévén reám, meghajtotta magát, s egy sohajtással mint a villám előlem eltűnt. - Bakk! Öcsém.

TEMPEFŐI Mintegy álmából felserkenve. Édes szenderedésem! miért valál árnyék, vagy ha árnyék valál, miért nem szereztél állandó szállást magadnak elmémben? Álom és reménység! két jóltévője a nyomorúltnak! hibázom, ez a kettő: egy.

MÚZSAI. Nesze, Barátom, ihol van a pikszis, benne két arany: ez a pikszis ollyan portéka, amelly királyi zsebeknek is disze lehetne.

TEMPEFŐI. Megéri a Betrieger harminc aranyját s többet is.

MÚZSAI. Meg negyvent. Az arany pazérolva van rá, és annak drágaságának s becsének hijját a drágakövek gazdagon pótolják.

TEMPEFŐI. És azokat is ólcsitják az adónak neve és képe, amellynek kirajzolásán a legtökélletesebb mesterség izzadott, s bosszankodott, hogy a természeti originál csufot tesz az ő tudományán.

MÚZSAI. Be sajnálom annak a gazembernek ezt a drága portékát

TEMPEFŐI. Be sajnálom, hogy ollyan kézre kerűl az én Rozáliám adományja! de hiszem az Istent, hogy ha most elidegenedik is az a becses jószág, de eljön az a boldog óra, amellyben örvendeni fogok én ujonnan lejendő birásán.

MÚZSAI. Bárcsak most hoznák a véle cimborázó ördögök azt a csúnya Betriegert: szabadúlnánk hamar az ő nyűgétöl.

TEMPEFŐI. Menjünk a Duna-partra sétálni, már igen is meguntam magam.

MÚZSAI. Nem bánom: igen jó lesz. Készűlnek.

 

TIZENEGYEDIK JELENÉS

Betrieger és a vóltak

BETRIEGER. Tempefői Uram, Kegyelmed énvelem rútul bánt csufos szókkal illetvén, s reám puskát kapván. A tanács eleibe nem jött, a pénzt meg nem adta. Illyen okon én a törvényszék eleibe menvén, ezen panaszaim elbeszéllése után assignatiot nyertem az Úrnak felkisértetésére, ha magától jönni nem akar, és engem ki nem fizet.

TEMPEFŐI. Én már eleget hallgattam az ő Kegyelme hijjába való sok németes fecsegését: most tetemesebb dolgok körűl forgolódik elmélkedésem. Te, barátom, végezd el vele a dolgot mentől hamarabb, hadd menjen dolgára innen az emberek közzűl.

MÚZSAI. No, édes Betrieger Uram, mennyi az a pénz, amellyel tartozik Kegyelmednek Tempefői uram?

BETRIEGER. Harminc körmöci arany richtig, se több, se kevesebb.

MÚZSAI. Ez a pikszis megér-é harminc aranyat?

BETRIEGER. Meg.

MÚZSAI. Elveszi-é kegyelmed abba a harminc aranyba?

BETRIEGER. El.

MÚZSAI. No menjen hát Kegyelmed dolgára, s míg német lesz Kegyelmed, többet addig ide ne jöjjön.

BETRIEGER. S mind illyenek a poéták, millyen kevélyek, ha egy kis pénzre kapnak, de mikor pénzek nem vala - -

MÚZSAI. Menjen ma Kend; itt semmi szava.

BETRIEGER Elmegyen.

 

TIZENKETTEDIK JELENÉS

Tempefői és Múzsai.

TEMPEFŐI. Gondolkozásomba egészen el valék merülve; de mégsem állhatám meg nevetés nélkül, millyen furcsán fizeted ki azt a bolond Betriegert.

MÚZSAI. Németesen bántam vele, a német tesz úgy: Tetszik, nem tetszik, kefurt!

TEMPEFŐI. Ő is úgy tett vala énvelem, mikor a pénzét kereste rajtam, és én kértem, hogy várakozzon. À propos!

MÚZSAI. Már ő rajtunk többet nem alkalmatlankodik. Vesszen magának. - Mi pedig, illy nagy teher szakadván le nyakunkról, menjünk sétálni.

TEMPEFŐI. Jó lesz. Ezt a levelet teszem el. Úgy, igaz, itt van az a levél párba, amit én neki irtam, hallgasd csak.

MÚZSAI. Szeretném látni, mit irtál neki.

TEMPEFŐI. Ezzel vesd majd öszve az övét, és bámúlj az ő elméjén. Olvassa.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

MÚZSAI. Hogy eshetik a' meg, hogy ő nagyságos grófkisasszony létére tégedet szeret, és te is miért kapdosol árnyék reményekhez, mikor tudod azt, hogy gróf Fegyverneki Rozáliát soha sem adják a Tempefői birtokába?

TEMPEFŐI. De adják az enyimbe. Ő alacsonyságra nem vetemedhet: én megérdemlem őtet, mert boldoggá tehetem.

MÚZSAI. Ne vakitsd el barátodat: ó bárcsak magadat tehetnéd boldoggá, nem egy ollyan grófkisasszonyt.

TEMPEFŐI. Itt ollyan titok fekszik, barátom, amellyet csak az ismét kiderűlő boldogság fedezhet ki. Azt csak három lélek tudja a világon: én, az anyám és Rozália. De az irigy szerencse szünjön meg, a világ fogja tudni. Néked is jelentek majd valamit. Most menjünk!

Vége a negyedik felvonásnak

 

ÖTÖDIK FELVONÁS

A játékszin ábrázolja az utcát a gróf és a poéta házok között.

 

ELSŐ JELENÉS

Tempefői és a hajdúk. Az egyik hajdú csak áll a poéta mellett, a másik pedig igen rútul huzza, vonja.

MÁSIK HAJDÚ. Jöjjön ma Kend, ha akar; mert ha nem, engem uccsegíljen, most mindjárt úgy viszem fel Kendet, mint az ebet. Pajtás, fogd meg a haját.

EGYIK HAJDÚ. Jöjjön az Úr szépszerént.

MÁSIK HAJDÚ. Jöjjön kend, kincsem, teremtésem, mert vesszek el, a farka alá hánynak Kendnek, annyit tudok benne.

EGYIK HAJDÚ. A gróf haragszik.

TEMPEFŐI. Nékem, hallják Kentek, a gróf uram, megengedjen magának, ennyit se parancsol. Eb ura ő kegyelme.

MÁSIK HAJDÚ. Hát hisz' eb ura, azért jöjjön Kend! Nézze el az ember, be nagy úr a koszos.

TEMPEFŐI. Te énvelem megmeg disznó módra bánsz: tudod, mit kaptál az imént. No no.

MÁSIK HAJDÚ. Tán biz azt gondolja Ked, jó fiú, hogy majd megijeszt Kend. Gyere csak, ország bolondja, ahol várnak fekete levesre.

TEMPEFŐI. Most mindjárt keresztülmegyek rajtad, ha az ördöggel tartasz.

MÁSIK HAJDÚ. Üm! mint kutyemed az a nagy rakás. Ni! be nagy méltóság a kamara cigányja!

EGYIK HAJDÚ. Ne csinálj, öcsém, ollyan csúnya lármát az utcán, azt gondolnák, hogy csürhe jön.

MÁSIK HAJDÚ. Te pajtás, akkor szólj, tudod, mikor a bika izél. Majd rosszat is találék mondani.

 

MÁSODIK JELENÉS

Múzsai és a vóltak

MÚZSAI. Micsoda rut, fertelmes, ocsmány, gaz, huncfut dolog ez itt?

MÁSIK HAJDÚ. Megmeg itt vagy, szurtos Luciper unokája, he? nem félsz?

MÚZSAI. Nem félsz, hogy mindjárt elmondom most a boszorkányos verset, s itt ebbe az álló helyedbe disznóvá változol.

TEMPEFŐI. Jaj, Barátom, nem kell már ennek disznóvá változni.

MÚZSAI. Hát micsoda új lárma ez, mi bajod Barátom? mit keresnek Ketek?

TEMPEFŐI. Én magam sem tudom, mi lehet, ezelőtt egy kevéssel gróf Fegyverneki, az a jó lelkű hazafi, reám küldé Iroványit, a szekretáriussát báró Sertepertivel és az inassaival s ezekkel a hajdúkkal. A házamba mindent felkutattak, irásaimat öszvedúlták, azok közzűl némellyeket és egynéhány nevezetesebb házi portékáimat elvitték. Énutánnam tudakozódtak, mi ember lehetek, énbelőlem pedig egyebet ki nem vehettek, hanem hogy mindnyájoknál derekabb ember vagyok. Ezért engemet valami országavesztett bitangnak, rossz járatbeli spionnak tartottak, hogy rólam senki semmit se tudott mondani.

MÁSIK HAJDÚ. Bizony hallja Kend, nem is egyéb Kend, hanem francia ispion.

MÚZSAI. Te ne fecsegj, hallod-é, mert kiverem a fogad. - S hát mi lehet ennek az oka? nem mondták?

TEMPEFŐI. Én nem tudom. - Elég az, hogy most már a gróf ezt a két hajdút reám küldötte, hogy vagy akarom, vagy nem, vigyenek hozzá, mint a kutyát. Könnyebb vólna a lelkemnek, ha tudnám, mi van a dologba?

EGYIK HAJDÚ. Biz' Uram, pedig nekünk se mondták!

MÚZSAI. Vajjon nem azt tudta-é meg a gróf, hogy én a kisasszonynál valék?

TEMPEFŐI. Nékem oda mindég szabad béjárásom vólt.

MÚZSAI. Úgyde, hátha valaki eladott bennünket: az urak udvaraiban sok a hamis árúló, szószátyár, aki a más kárával kereskedik a magok indulatainak szolgáló urak előtt, saját hasznára s előmenetelére. Ezt szűli a hizelkedés, amelly a gazdagság és a szegénység leánya.

TEMPEFŐI. Az is meglehet. Nékem csak azt mondták, hogy gyanús jószágokat és leveleket keresnek nálam. - Hanem már amit az ellenem fenekedő szerencse reám csap, azt filozófus lélekkel kivánom tűrni, te pedig, Barátom, menj a házamhoz, amelly pusztán maradott, s tőled egyebet nem kivánok a gyakor meglátogatásnál.

MÚZSAI. És mindennél, amibe egyszer lehetetlenség nincs.

 

HARMADIK JELENÉS

Tempefői és a hajdúk

EGYIK HAJDÚ. No Uram, csak ballagjunk. A gróf majd megharagszik.

MÁSIK HAJDÚ. Menjünk bizony ám, hüm. Hogy a forgószél ragadja el ezeket a lüdvércekkel cimborázó poétákot, ugyan sok baj van velek. Kivált az a másik, az a jégeső öntő Dömötör, akit most vive el innen Dorómó, mindjárt ördöngös verssel áll elő. Uram, Teremtőm! ha van még a te kérubimod között valahol eltéve egy rozsdás menkű; üttesd meg ezeket a bodzatőrűl került ördög markotányossait, ne nézd, Uram, hogy most november van.

TEMPEFŐI. Ennye, te isten nélkül való gazember, a te fejedre szálljon, amit más jó embernek mondassz.

EGYIK HAJDÚ. Ne is beszéllj úgy utca hallottára.

MÁSIK HAJDÚ A botjával. Hajsz csákó! cselő csákó! utána te is, kajla! a baromvásárra. Hűt! te.

 

NEGYEDIK JELENÉS

Iroványi és a vóltak

IROVÁNYI. Micsoda bolond ember Kend, hallja Kend, részeg Kend vagy őrült?

MÁSIK HAJDÚ. Miért mondja Kend azt nékem, édes kalamárisvakarék Uram? Izibe vissza találom ám az embernek mondani. Érti Kend vagy nem?

IROVÁNYI A nádpálcával jól a nyaka közzé hány. Nesze, kutya, minden szegénysége alávaló város kutyája, ne.

MÁSIK HAJDÚ. Ne verekedjen Kend, azt mondom, mert majd bévágom őnagyságánál a Kend útját, hogy hat annyit kap Kend.

IROVÁNYI. Nesze csak, mig a' lenne. Üti.

MÁSIK HAJDÚ. Jaj, kutya illyen-ollyan, jaj, Pajtás! ne hagyj. Édes lelkem, Tempefői Uram.

TEMPEFŐI. Üsse az Úr, üsse a kevély és embertelen disznót. Illyenek az urak s városok fogdmegjei!

MÁSIK HAJDÚ. Aranyom, édes tekintetes szekretárius Uram. Jaj! az orromat vágassa el az Úr, ha én valaha csak a foldozó cigánynak is szólok, csak a vállamat ne.

EGYIK HAJDÚ. Ne bántsa az Úr, kérem, egy kis bor van benne.

TEMPEFŐI. Vesszen magának a rossz állat.

IROVÁNYI. Másszor megtudd, hogy kell emberséges emberrel bánni. Ezzel az úrral is, ni.

MÁSIK HAJDÚ Tapogatja a vállát. Jaj, jaj, üh, éj!

TEMPEFŐI. Mit tudna az Úr az én állapotom felől mondani, mi okozta nékem ezt a rettentő gyalázatot, a gróf mit gondol?

IROVÁNYI. Az Úr talpig odavan. - Mit adott az Úr Betriegernek?

TEMPEFŐI. Ahá, s ott a bökkenője? - Egy pikszist.

IROVÁNYI. Azt Betrieger, az Isten verje meg az ő huncfut, hamis lelkét, egyenesen a grófunkhoz hozta, s azt mondta: Nagyságos Uram! ezt a pikszist nékem Tempefői adta harminc arany adosságba. Én elvévém, amidőn nézném, hát azt látom kivül reá irva: gróf Fegyverneki Rozália kisasszonynak. Mindjárt gyanakodtam, azt mondja, hogy az a cudar ember hol vehette ezt a drága pikszist, s azonban eszembe jutott, hogy ő ide az udvarba igen is béjáratos a nagyságos kisasszonyhoz, tehát így kezdtem gondolkodni, hogy ő itt fért valahogy a pikszishez, és ő rossz ember, azt mondja, mert úgy sem is tud senki semmit is felőle. Most pedig az ollyan jöttment emberekre szorgalmatos vigyázásnak kell lenni illyen francia világban. - A gróf megbosszankodik, őtet reménységén kivül elkűldi, a kisasszonyt hivatja: - Esméred-é ezt a pikszist? - Esmerem. - Hát hol jár ez? - Nem tudom. - Most mindjárt megharagszom, előttem ne hazudj, hogy kerűlt ez a méla Tempefőihez? - Éppen ekkor jött be báró Serteperti, a gróf intett, s a kisasszony elment. Akkor a báróval minket elküldött az Úr házához, hogy az Úrnak minden jószágát és irásait hányjuk fel, és ami ollyas van, hozzuk el. Ezt megcselekedvén, az irások között találták a kisasszonynak az Úrhoz küldött leveleit, és a jószága között ollyanokat, amellyeken gróf Bánhidi cimer és bélyeg vólt. Akkor a gróf elhitetödött egészen afelől, hogy az Úr nem jó bordából került, hogy gazember és bitang. Sőt, hogy a kisasszonnyal titkos és tilalmas szövetséget tartana. Tilalmast, mert törvényest a méla Tempefőié nem lehet gróf Fegyverneki kisasszony. Ezt legjobban sürgette báró Serteperti. A gróf tűzbe vólt egésszen, s az a félész még olajat öntött reá, házának meggyaláztatását emlegette. Ó, be szántam azt a drága kisasszonyt, akinél tudtam, hogy maga az ártatlanság se tisztább.

TEMPEFŐI. Ó, alacsony lelkű Betrieger! Ó, Serteperti, aki egy pénzzel se vagy jobb őnála! Gróf Fegyvernekiről mit mondjak? őtet nem a természet tette vétkessé, hanem a hibázás! Rozália, Rozália!

IROVÁNYI. Hanem én most nem maradhatok tovább, el kell mennem. Az Úr siessen a grófhoz. -

 

ÖTÖDIK JELENÉS

Tempefői és a hajdúk

EGYIK HAJDÚ. No, Uram, csak siessünk! Nékünk talál valami rossz leckénk járni.

TEMPEFŐI. Én egy fél tapodt' sem megyek, hogysem ez az alkalmatlan ember velünk járjon.

MÁSIK HAJDÚ. Üm, no.

EGYIK HAJDÚ. Ne gondoljon az Úr vele, akármit csinál, ő most bort kapott Az ő esze egy kicsinyég búcsú járni van most.

MÁSIK HAJDÚ A botjával mintha hajtaná őket, tántorogva.

  Haj, haj, haj, haj!
  Édes ökreim, no haj
  Fel, fel, fel, fel!
  A barázdafélre fel!

Mig az áldott Nap lemenne,
Vállatok minek pihenne?
  Fel, fel, fel, fel!
  A barázdafélre fel!

Borosan.

Dorog hajdú város Tiszán túl,
Hörpölik a jó veres bort csuporbúl.
  Tiszántúl, csuporbúl bor csordul.

EGYIK HAJDÚ. Te bolond, hallgass! itt a gróf! -


(Az ötödik felvonás hiányzó befejezésének jelenetsora:

Hatodik jelenés Tempefői, a gróf

Hetedik jelenés Tempefői, a hajdúk

Nyolcadik jelenés Tempefői, Betrieger

Kilencedik jelenés Tempefői, Ánglus, Francia, báró Serteperti

Tizedik jelenés Tempefői, Ánglus, Francia

Tizenegyedik jelenés Tempefői, Ánglus, Francia, a gróf

Tizenkettedik jelenés Tempefői, Ánglus, Francia, a gróf, Rozália

Tizenharmadik jelenés Egy postalegény és voltak

Tizennegyedik jelenés Tempefői, Ánglus, Francia, a gróf.)

 

MAGYAR BIBLIOTÉKA

Egy postumus töredék

Egy nevezetes fragmentummal kívánok szolgálni az érdemes publicumnak, mellyet ha egyéb becséért nem tarthatunk is, legalább azért meglehet, amiért más dirib-darab régiségeket. Egy esmeretes írónak halála után maradott írásaiból való ez; amint látszik, közönségesen produkálódott vólna. Ami híjja van, én kipótolni kívánom. Folytatni fogja a meghóltnak successora talám, talám. Hogy pedig ez authenticum, ímé közöljük az authentizálóknak neveit is.

Coram me Stepphano Kováts civem
Coram me Paulo Szabó, civis

Extract. per Jur. notar.
Franc. Janótzky

 

A SZERETET GYŐZEDELME A TANÚLTAKON

Vígjáték - Felvonásban
Szerzette Január 24d. Napján 1795. Cs. V. M.


ω ναξ, πανδαματως ερως
Anacreon

 

KÖZBESZÓLÓK

ESMERETLEN
ESMERETLENNÉ
ÖREG, ENNEK AZ ATYJA
ÁMOR
PALLÁS
FÁRSÁNG
BOHÓ

 

ELSŐ FELVONÁS

ELSŐ JELENÉS[26]

ESMERETLEN. Mind igaz, mind a legvalódibb filozófiából van merítve. De[27] - - Szépek, a lelket elfogják, magokkal elragadják. Hanem - - - Én ezekbe, a Tusculana quaestiókban talám legjobban gyönyörködöm, - igen szeretem én ezeket, - ó, melly érzékeny tisztelettel áldozom én ezekért tenéked, ó, igen, - igen - mód nélkűl, ó te nagylelkű Horatius! - - - vagy - - - Uram! majd el is felejtem az íróját. Érzem, érzem hatalmadat, Ámor! s bírod indulatimat. Ímé, áldozati tűzzel ég ez a szív, mellyet a tanúlt világ remekei formáltak, ah Kegyes Kegyetlen! jutalmaztasd meg kívánságaival. Akkor, majd akkor, triumfális hattyúkon szálljatok be te és a te anyád énhozzám, s tegyétek magatok körűl paradicsommá az én életemet, majd akkor új tűzzel fogom az én indúlataimat e kis óltáron[28] lángszínnel kiábrázolni, egy pár fejér, tiszta fejér galambot áldozok mellette tinéktek, de - de nem ölöm meg az ártatlanokat.[29]

ÁRIA[30]

Végre csak szolgáljak szerelemnek?
Rabja légyek hát egy puha nemnek?
Ó, Ámor! érzem hatalmadat,
Csókolom méreggel kent nyiladat,
  Tőlts nektárt szívem mélly sebére!
Te tudod lelkemnek szép kinzásit.

Te tudod kellemes sóhajtásit,
  Mellyek egy szép felé repűlnek,
  Élesztgető szívén enyhűlnek.

                                             Da Capo[31]

 

MÁSODIK JELENÉS

Ámor és az előbbeni

ÁMOR.[32] Nem, nem, nem igaz! Annyi história mellett is azt nem tudni, hogy a mai nagy világba nem módi már az apró szerelmeknél a nyíl s a nyilazás. Egy könnyű pisztollal járunk már ma: ebbe az elpisztolosodott világba a nyilat fel se vennék, ki philosophus most, ki politicus, ki jakobinus, ki naturalista, ki modista, amaz a maga képzelődésével el akarja magával hitetni, hogy ő ollyan machina, mellynek rugóját a szerelem nem billentheti, amaz semmi fő hatalmat magán esmerni nem akar, emez minden isteni illetést tagad, s az enyímet is, ez pedig az én sebeimet csak módinak, az "Nagy világhoz" - úgynevezett - illő módinak tartja, mint a pudert, figarót, anglus rockot s egyéb affélét. De várj rá, Nagy világ, bizony megvettetésemért revoluciót csinálok, minden pár ember közt revoluciót, minden pár embertől katonát kivánok: Én, aki a mesés világba a mennyköves Jupiter kezéből is kivertem a Bromtes faragta tüzes mennyköveket egy nádszálnyillal: én, aki a XIIIdik százig, a világfélte hérósok markából is leejtettem a haláltól kövén köszörűlt kardot; én, aki Schvartz Benedektől fogva egy kis pisztollal tüzelek győzedelmesen akárkire is: én - én most lennék semmi? Ágyút veszek, haubicot, mozsarat, kartácsot, serpentinelt, szerelembombival hányatom le az ellentállókat, ágyúikat demontíroztatom, magam Kolini Marsokat harsogtatok kis trombitámon, mellyet nekem Márs vett a páfusi vásárban. No, nincs hát nekem nyilam, hanem puskám.

ESMERETLEN. Ah!

ÁMOR. Mit sóhajtasz?

ESMERETLEN. Ah! szánd meg, kis nagyhatalmú, az én nyögésimet s jutalmaztasd meg céljokkal azokat.

ÁMOR. Mi azoknak a céljok? Nagy célozó!

[ESMERETLEN. Az egy szép tokba zárt jó szív, egy ártatlanság tejébe úszkáló kellemesség rózsája, egy csillagszemekbe szikrázó szerelmes indúlat, egy márvány kézre metszett szent hűség-]

ESMERETLEN. Egy nem tudom minek is kelljen neveznem: az én szívem lexikona neki száz nevet is ád a szerelemnyelven.

ÁMOR. No hát beszélld el a szerelem naturális historia szerént karaktereit s így determináld!

ESMERETLEN. Az a szép és ártatlan teremtések között nexus a Mammalékre tartózik. Házi állat, igen hasonlít énhozzám, indigena, terem Túr körül az Alföldön, de a debreceni klimát is szenvedheti, epéje nincs, annál fogva nyájas állat, soha, akihez egyszer hozzá szokik, el nem hagyhatja, a szívét jó tartani, az egy szép rejtekbe dobog, orcáján kétfelől az ártatlanság tejébe úszkál a kellemesség rózsája, a két szeme ollyan mint a phosphorus, abba szikrázik a tiszta szerelem legszentebb fáklyája, mellyel márvány kezén a hűség bíztat.

ÁMOR. Tudom már; még egyet elhagytál, az eledelét. Él mindazzal, ami jó vétek nélkül. Egyszerre megtudtam, hová célozol, Linné után. Én azt a Linnét szeretem, mert ő az én világomban új világot talált fel, mint Columbus és Coock. A fűvek szerelmeskedéséről levonta azt a szőnyeget, melly alá a régiek olly homályosan kukucskáltak. - - - De ne félj te semmit is, ő szeret, és hogy jobban szeressen, imé egy ámbróziával, mézzel, [fájdalommal,] ürömmel, nektárral, nepenthével[33] öszve csinált golyóbist teszek pisztolomba.

 

HARMADIK JELENÉS

Bohó és az előbbeniek

BOHÓ.[34] Csak nem vihetett tovább rá a lelkiesméret, hogy az Urak alkúját úgy hallgassam, mint egy bolond. Kettőn esik meg a vásár, azt hallottam; de hát a néző is ott van, nincs hát kettő, hacsak a nézőt a vevőbe vagy adóba nem dúgjuk. Pá, Uram, philosophusom, pá! hát ez a kis isten úrfi? - no már e' rendes öszvejövési aspectus, velem együtt háromszegű fény leve, no, aki akar boldog lenni, most szülessen, ha ki hazugságba tud hagyni, neki adom a csziómat, meg egy harmadévi német kalendariomom van, s vegye el az én bolond kenyeremet; aki pedig nem születik, az magának tulajdonítsa.

ESMERETLEN. No, Csajkos! mi jó kell?

BOHÓ. Mit kérdi azt az Úr! Csak ami eddig.

ÁMOR. Én már megyek! Mit izensz, Csajkos?

BOHÓ. Hová, kis pullus? hová?

ÁMOR. Szerelem-országra, a jó földre.

BOHÓ. Huj! biz Istók sok izenkém vólna nekem oda, Bojhos kutya oda.[35] Nempe primo Katiért, eszem a szép lelkét, majd megveszek. 4° Ű ollyan, mint az őrdög kötötte rokka, tudja az eblelke csak, csak izél. 4° Kendernyövéskor lesz esztendeje kenyér ebédkor, hogy valamit érzettem bennem, azólta mindég azzal ettem kenyerem, hogy vízi bornyút nyeltem el, s a' nő bennem, vagy a vaktetű szántja a lelkem házát. Ita temnak előtt olvastam egy poétás könyvet. Hat szép Világi Énekek vóltak benne; s abból húztam ki per consequens az én nyavalyámat. 2° Onnan Szerelem-országból, a jó főldről, ha kaphatnék egy kis szerelemgyökeret meg bolondítót, amivel annak a rossz hitű Katinak eszét veszthetném, meg egy kis natragulyát, amit áshatnék alá, megadnám az árrát fa pénzből, hisz elvehetne azt egy akaratja ellen való bolond, ami egy ollyan bolondnak is jó, akit maga a természet is annak szűlt. Úgy-é? kicsi!

ÁMOR. Meglesz, meg; majd kűldök egy szekérrel.

BOHÓ. Huj! egy se lesz úgy ollyan bolond, mint én; héj, mire is kaphat az ember, ha esze van. De hol lesznek az oda való szekerek? a Veres Toronynál? vagy hún?

ÁMOR. Ott, ott.

ESMERETLEN. Ne lármázz, okos! nem is beszélhetünk miattad.

BOHÓ. Hjé! Súgva. Okos az Úr, ha nekem azt mondja. Eb okos, annak sincs esze, aki okos.

ÁMOR. Te pedig bízz abba, amit mondtam, meglesz; Ádjő! -

 

NEGYEDIK JELENÉS

Esmeretlen, Bohó

ESMERETLEN. Ugordj egyet![36] Ugrik. Meg egy felet. Ugrik. Addsza a kalapomat, az innepit.

BOHÓ A magáét adja oda. E' legesleginnepibb lesz, Uram, csegíjjével mondom, úgy fogják benne az Urat becsűlni, mint engemet, pedig engemet a legnagyobb urak is nevetnek! hm!

ESMERETLEN. Ne okoskodj, mert rászoksz, azután kenyeret se kapsz. Én megyek. Itt minden addig jól elrakva legyen. Elmegyen.

BOHÓ. Semmi sem fog, uram, a maga helyén lenni, semmi sem. Az eszem se lesz a maga helyén, higgye el az Úr: most tovább nem kívánom az Urat tartóztatni, dolgaim vagynak. Mára jójtszakát! Compliment.

ESMÉRETLEN. Nó, úgy legyen pedig, amint kiadtam.

BOHÓ. Mára jójszakát. Compliment.

 

ÖTÖDIK JELENÉS

BOHÓ egyedűl.

No, most egyszer megpihent a házunk. Ez a mi urunk jó ember vólna; de nem akar az lenni, megismenten az a sok tokos pór könyv rontja el, be nagy dolog! Uram őrizz! ki se látszik közülök. Ütné a jószerencse mind azt a sok istóriát, hadd veszne rajta a tóton mind egy szálig, csak Kati, csak Kati mondaná azt nekem: - édes Istókom, te vagy én csajbókom. Ihunni, csak kitörik belőlem a fatalentom. Ugyan Sajó, Sajó! hogy jut eszedbe? Éj, be koloncos kutya élet ez már, hogy az ember ehetik, ihatik, dohányozhatik, mégis úgy fáj mindene, mint annak a rendi. Éj, Kati, Kati! - De most találtam ki: én is[37] filozófiát olvasok. Olvas graviter. Ha! Kati zörög odaki; a' biz a', - Kati. Húj, filozófia! ki a házból![38] Behívom, - csak nem hívom, - mindjárt - az ujján mondja - behívom, nem hívom etc. Ez e mégsem úgy, tovább, nem hívom, behívom etc. No most egy cédulát írok neki: az én uram is úgy tett. Csak jó Kati, uriáson mindent! Majd mikor észre sem veszed, a kebeledbe dugom. Leűl, ír, s pipázik, graviter.

A levél[39]

Ne izélj már, Katicám,
  Ne izélj már gyöngyalak.
Ha terem kukoricám,
  Hidd el, dosztig tartalak.
Ha egy kukta be nem csukta
  Szive szekrényjét,
Valahára tedd polcára
  Túri edényjét.

Ma töredékeny a csupra,
  Vidd a gazra, vidd a zsupra.
E' lesz oltalmazó vár és citadella.
El nem törik, mint a rosolis butella. -
  Szedj, szedj, lesz elég tőzekem,
  Főzzél benne, Katim, nekem.
    Talám egyikőnk se tanál,
    Aki benne lenne kanál.
  Mikor jóllakik legényed,
  Osztán tisztán tartsd edényed.
    Magad főzöd, magad mosod,
    De bár a főldhöz csapdosod,
    Katinak tart
                    Csajkosod.

CSAJKOS.

Valld meg, szívem! szeretsz é?
Itt a kezem tetszik é?
Csak tégedet tisztellek.

KATI.

Holtig, szívem! szeretlek,
Itt a kezem, ha kellek
Csak éretted, míg élek.

CSAJKOS. Mondd még egyszer!

KATI. Akár kétszer.

CSAJKOS. Mondd még egyszer!

KATI. Akár kétszer.

MINDKETTEN. Úgy hát te hólnap enyim léssz!

CSAJKOS. Én leszek papa!

KATI. Én leszek mama!

CSAJKOS. Én leszek papa!

KATI. Én leszek mama!

CSAJKOS. Papa!

KATI. Mama!

CSAJKOS. Papa!

KATI. Mama!

MINDKETTEN. Fiat experientia! Fiat experientia!

(Lásd: Pikko Comico Oper)

Eddig lett vólna az első felvonás.

 

GERSON

Vígjáték két felvonásokba
[1795]

 

JÁDZÓ SZEMÉLYEK

TAMADI FÖLDESÚR
GERSON, TAMADI ÚR FIA, MALHEUREUX NÉV ALATT
GAI, AZ INASSA
KARDOS HADNAGY
PORHÁZI OSKOLA MESTER
ÁBRAHÁM ZSIDÓ
ANTAL CALEFACTOR CIGÁNY
KÍSÉRTET

 

ELSŐ FELVONÁS

A Tamadi úr háza eleje

 

ELSŐ JELENÉS

Ábrahám

ÁBRAHÁM. Már nekhemekh hitt fenthig foghadó khillene, úgy dhe csak nem lenne hitt Oroszfaliba jó épileth, Pesten mekh Phudán szenyim szobát elvették mint imphöstörnek. Minthen pénzem phökölbe lement. No esz asz úr Tamadi úr cshinos kvártéj; szepp minth arra való, the Istenem, szörnyü mirek tráha, nem phölöntsák khet egyhezer nemeth taller, megis nem nem tudhatnak ennek fizetni. Megprübálom, thalám hithelbe álthal anna, asz árát akkor láthná, mikor enghemet, öt esztenthő mulfa Alt Amstherdhenba. Pénsz, pénsz phiszon csak kell lenni, ha az örthög attja is, meghcsalom én öteth, és az pénsze mekh az erszinye én mekh herelem, majth most szelyel níszem a ház kherül S bémegy.

 

MÁSODIK JELENÉS

Ábrahám, Antal

ÁBRAHÁM. No, Antal szomszith, hát hogy fan khend?

ANTAL. Jaj Uram, Ábrahám, mint a kárvallott csigány la.

ÁBRAHÁM. No hát mi phaj khendnek Anthal?

ANTAL. S mi baj? még azs is kérdis ám azs világon. Még most is kótog a lelkem házsa fala, úgy a fogamba állott azs a kísírtet la.

ÁBRAHÁM. Mekh mekh isméth?

ANTAL. Míg míg el akart vinni azs a Lucsifer. Azs Isten a jó serencse, csak azs Isten mentse meg azsért tőlle. Ihj Sűzs Mária, Sent György napja. Sent Nagy Sándor, ha egy kicsiny kurázsim nem lett volna, eddig Plutonál fűteném a kemencsét la.

ÁBRAHÁM. Mi khisirteth phántotta Khentet, Anthal szomszith?

ANTAL. Tudja a jó serencse, itt vóltam la a pitvarba, nékem jű azs a pokolbéli izsé, ollyan feketís fekete volt, mint a marok vas. De hát a szeme, mint azs éhel hólt farkasnak, úgy sikornyázsott, csupa tizses vólt a sarva, bégett mint a vésett medve. Béjüttek nígyen kutya kípibe, arany zsarátmagot sórtak a semem közzé. Én meg nem ijjedtem, hanem odabújtam a kemencsébe la, a hamuba sartam, azsután a gatyámat levetettem, nem árthatott a gonos lílek, elsaladtam. Azs öreg urat kifisteltík, meg ki akarták herílni, de váltságot adott magáír. Azsután láttam azs istállóbul mikor nagy ördögnevetve elmentek. A Belzsebub hegyezzsen sindejseget a lilkekbül, még most is fáj a hasam la.

ÁBRAHÁM. Szörnyüsig pheszid az a, khendh Anthal, mi vólt? mit beszilh az öreg úr?

ANTAL. Azst mondotta, hogy ördögök vóltak, azselőtt pedig kutyafejű tatárok vóltak, s a keresztyén embert elvisik, s irnak rajta a pokolba.

ÁBRAHÁM. A pokhilba? Uram, pe sokat thut asz asz jó öreg úr, most ott fan-é phen?

ANTAL. Okhe a házsba, ott van tiszteletes mesturammal la.

ÁBRAHÁM. Mosth oth khámpaniroz mester úr, phor cshak nem a rosszappik van ott.

ANTAL. Lássa, Ábrahám Uram, a miltóságos úr magános ember, osztánn lám síp jószága van, ha meghal, kire költi ast a temérdek forintot? Ezs a mi mesterünk is igen tűzrül pattant öreg kufercses fiú, mindig mindig deákoskodik, meg meg mindig verseket mond, a guta is nevetné, úgy kimegy, mintha kalapáccsal verné ki. A miltóságos úr meg fogja a hasát illa, majd megdüglik a rühögisbe. Most is odabe nevetközsnek, mint akinek elkámpicsorodott azs esz.

ÁBRAHÁM. Hát thalán lehet phe menni?

ANTAL. S ümm; hogyne lehetne? a legeslegfinumabb időbe is lehet.

 

HARMADIK JELENÉS

Tamadi, Porházi, Ábrahám

TAMADI. Biz úgy vólt, Mester Uram, hiszem én magam sem aluttam, sem részeg nem vóltam, az eb a lelke országán, és magam láttam.

PORHÁZI. Bone Deus! hát hiszem a Méltóságos Úr sem gyim-gyom, Hogy lehetett mégis ily ördögi lim-lom. Daemone! quid mulier?

TAMADI. Elhiszem, Uram, hogy tarisznya, de szőr a madzaga.

ÁBRAHÁM. Jó napot agyhon Isten a Milthoságos Urnakh.

TAMADI. Fogadja Isten, jó Ábrahám, hát mi jóba fordult kend?

ÁBRAHÁM. Cshak, Milthoságos Úr, abba a lóphőrbe fordultam, ha a 12 márjásír mekenghedik asz Úr, majd elviszem.

PORHÁZI. Ecce Uram! nézze el az ember! quam vili pretio kivánná a lóbőrt! Pretio non pondere gemmas, azt mondja a deák. Kóser lóbőr az, Ábrahám, a Móses törvényje szerént van megnyúzva. Ne kérd az ólcsón kutyafás - - - - - - Ami ollyan mint Kajafás.

ÁBRAHÁM. Khemed, Mesther Uram, csak khönyöröghessen, zsidónak illik lóphör, nem Khenek. - No, Milthoságos Úr, hogy sok pheszid ne legyhen köszthünk a 12 máriás, ha tettzik, kifizethetnék, úgyis kijukhatt a phör.

TAMADI. No, Ábrahám száz szónak is egy a vége. Kend is engedjen, én is engedek, a 16-ból szerencsepénznek elengedem az egyet, bírja békével ked.

ÁBRAHÁM. Milthoságos Uram! mék adok hosza én is kerek szám 12 márjás egy peták. Mék illyen drágán nem fedtem az Úr phörit.

PORHÁZI. Quid hoc az úr börit, Domini cutem? Debuisset dicere, az Úr lovának a bőrit, sed est ellypsis. Egyet iszik akkor. Ah, az Úr borának igen jó spiritussa van.

Est vinum acre et generosum
Et certe ebriat bibosum

TAMADI. Haha! csak ráér ám Mester Uram a tréfára.

ÁBRAHÁM. Hát a phört csak elfhiszem.

TAMADI. Alább az 5 forintnál senki fiának nem adom, ha kell, kell, ha nem pedig mindég akad ennek árossa.

PORHÁZI. Sapienter! akad mindég áross,
                            Két kézzel is kapdossa.
In se semper divitias habet.

ÁBRAHÁM. Mék eggy gharas adokh rá, pethig kicsin a phör, másnak phöriért annyit nem adnékh, de thudom, hogy a Milthoságos Úrnak igen jó lóbőre fan.

TAMADI. Már megmondtam, egy szó annyi, mint száz.

ÁBRAHÁM. Töphet nem adhatom. Jó tshokat hatyon az Isten a Milthoságos Úrnak. No mégis ha tetszik az Úrnak. Elmegy a zsidó.

 

NEGYEDIK JELENÉS

Porházi, Tamadi

PORHÁZI. Ó, háládatlan zsidóság! Certissime pedig az a lóbőr megért volna 4 forintot, 5 forintot inquam.

TAMADI. Én az utólsó árán hagytam, ha nem kellett az ebellette zsidójának, ám lássa, ollyan bőrt ugyan nem kap, úgy-é, Mester Uram.

PORHÁZI. Quis, quid, ubi, quibus auxiliis? De Méltóságos Úr, aliquid in aurem azzal a diabolica matériával, mit kellene csinálni? hát ha még ma is nállunk akar hálni? Ó, még most is horresco referens.

TAMADI. Bizony, nem érem fel ököllel, kutya szánkázza meg a lelkét. Hiszem Mester Uram, csak muszka dolog már az; én kenyeremnek megettem már jobb részét, de sohasem nem értem illyen galibát. A szegény megbóldogult atyámtól fülheggyel hallottam, mikor a tatár Szatmár vidékit rablotta, beszélte vólt az áldott, az Isten nyugossza meg, hogy az illyen gonosz manók hordták el az embereket. Ihol, mi éppen ollyan időre jutottunk. Nem igaz-é, Mester Uram, hogy ez is a mi bűneinkért van, mint a had, pestis, éhség, sáska, döghalál?

PORHÁZI. Nihilosecius. Külömben sem! úgy issza a világ az álnokságot, mint én most hoc ipso actu ezt a pohár bort debibálom. Iszik. O! pocula, volo dicere, O! tempora, o! mores! - Clamitat ad coelum merces detenta laborum! Nékem még harmadévi búzám is kinn van, a sabbathale is csak felényi, mint másszor, panaszkodik a szegény feleségem.

TAMADI. Sed ad rem, Mester Uram, mit csináljunk a kísértettel?

PORHÁZI. Quid agam, quique consilii capiam, nescio, vel ignarus sum, vel non liquet - - Őrzőket kellene állítani, ha ollyan bolond vólna, hogy megijjedne.

TAMADI. Jó, én egyet gondoltam, hadnagy Kardos uram vitéz ember, a maga árnyékától meg nem ijjed, azonba minthogy gyakran szokott hozzám járni, igen jó barátom, hűségesen véghezviszi tetszésemet, bízom én hozzá.

PORHÁZI. Est alter Achilles: azonba Nagyságoddal magna intercedit familiaritas, ne dicam necessitudo. Osztán hát Antal mit vétett? ő ugyan nem igen rúgja a hámfát, vix adeo fortis reperitur. De ha valami bubeius ördög vetődne elő insveta voce terreret feras, et praeterea habet personam Tragicam.

TAMADI. Őtet, az ebannyát, kívül állítom ordináncra - - - De kopogást hallok, alig ha hadnagy Kardos Uram nem jön.

PORHÁZI. Est ipsus, s talám ipsissimus.

 

ÖTÖDIK JELENÉS

Kardos, Tamadi, Porházi

KARDOS. Alázatos szolgája a Méltóságos Urnak, hát fogtunk-é ördögöt?

TAMADI. Fogtunk bizony, Hadnagy Uram, de majd elvitt, a hóhér nyakazza le, az Isten a jó szerencse, hogy meg nem csúfolt bennünket. Hozta Isten Hadnagy Uramat, éppen jókor, tessék leülni, s a maga szabadságával élni.

PORHÁZI. Salvere jubeo, et multa salute impertiri volo militarem vestram dominationem, quo maiori laetitia perfundar, et gaudio exultans, gestio, quod tanti viri magnitudinem feliciter possum honorare. Ego, pauperrimus omnium, ordinarius Scholae Oroszfalusiensis Rector, ac Magister, nec possum me continere, quin in gratiam vestrae fortitudinis hoc poculum tenore gulae meae praesentibus exhauriam proque felici vivato, faciam magnum bibato.

KARDOS. Köszönöm, Mester Uram, köszönöm, egészség utánna.

S leül.

TAMADI. Kedves Hadnagy Uram, tudom, egy-két embertől meg nem ijjed. De egy ördög expeditióba kérném ki fáradságát. Ha ollyan bátorságot mutatna a sátán háborúba mint a törökbe, akkor elhinném, hogy igaz magyar vér buzog ereibe.

KARDOS. Uram, Méltóságos Uram! Disznó terem a lelkébe az ördögének, egytől meg nem ijjedek, kettő pedig restell értem jönni. Míg ez a szív szív lesz; ezt a kart és ezt a kardot karnak és kardnak hivják; mindaddig rettegés fog előttem menni, utánnam pedig pusztulás - - - - A török háborúba, ahol megtestesült ördögök jöttek reánk 28 ezeren pokolbeli ordítással. - - - - A föld rengett alattok, és a csillagok hullófélbe voltak, ezzel a karddal csaptam a legsűrűbb nép közzé, s magam tulajdon kezemmel küldöttem tíz pogányt vacsorára Mahumedhez. Mi lesz belőlle, egyenessen nékemcsap egy sárga tatár lovon a vitéz Kara Ibrahim Effendi Beglerbék, három lófarkú basa, a hatalmas nagyvezér unokája, magam is nékivágtatok almásszürke csődör paripámonn, s innentől fogvást, neki legyen mondva, úgy keresztülvágtam, hogy attillai csapásom alatt kettéesett a lelke is, Uram, még öt darabra szakadva kalyimbádzott a nagyapjához a paradicsomba. Én most rettenjek meg? Én? Ne legyek én az akkor, akinek hívnak, a halál köz mindnyájunkkal, de a félelem egy illyen mellyhez nem férkezhetik - - tessék velem parancsolni, Méltóságos Uram.

TAMADI. Tehát ne sajnáljon Hadnagy Uram fegyverével kiállani a külső ajtóra, és azt a kísértetet szóval és fegyverrel vagy megrontani, vagy elkergetni. Próbáljuk meg, egy vitézzel mire mehet az ördög.

KARDOS. Itt vagyok én: megmutatom, hogy kell magyarral feltenni, csak Németországba a hiencek közzé menjen ám ördög uram a kan asszonyokat ijjesztgetni; próbáltabb varjú vagyok én, mintsem egy váztól elszaladjak. Csak úgy közelítsen felém, hogy a markába viszi haza a fejét a purgatoriumba az illyen amolyan szedte-vette szárcsalábú ördöge.

PORHÁZI. Hát Antal mit vétett, még a leles kurva az anyja moresmoréja, legalább facessat ipsi molestiam, collocabitur statione prima az udvaron.

TAMADI. Hívja bé hát, Mester Uram.

KARDOS. Majd azt gondolja az ördög, hogy Antal valami házi ördög, nem bántja.

 

HATODIK JELENÉS

Porházi, Antal

PORHÁZI. Antal! huc ades! jöszte csak egy szóra,
                        Hogy dolgunk forduljon jóra
                        Sietve csak suhanásképpen.

ANTAL. Hallám Uram! Tiszteletes Mester Uram, hallám. S bemegyen.

 

HETEDIK JELENÉS

Kardos, Tamadi, Antal, Porházi

KARDOS. Jaj, ördögcsinálta, be szép báb vagy, be szép vagy, be odaillenél nagyiványi vitéznek.

TAMADI. Félsz-é még az ördögtől, Antal?

ANTAL. Jaj, a Jésus mentsen meg, bizony félek, csak a nevére is százs kődökcsömör ímelyeg a lelkembe.

PORHÁZI. Quid times, quid horrescis, Domine Antal, diabolus nihil est aliusque spiritus.

ANTAL. Piritos? jaj, a kutyafejű tatár egye meg az olyan piritost.

PORHÁZI. Nincsenek is az embereken semmi impériumi.

ANTAL. Rume? De okhec dilestare, míg észrevészem, úgy a pokolba vis, hogy a lábom sem íri a főldet.

KARDOS. Ne félj, ott leszek én is kivont fegyverrel az ajtó előtt.

ANTAL. Mit ír azs nékem, hogy Hadnagy Urammal együtt igetünk Pokol felé. Ott is hadnagy less Hadnagy Uram.

TAMADI. Antal, tenéked odakinn kell állanod strássán, én idebe vigyázok.

ANTAL. Én is vigyázsok idebe, s nem hagyom a Míltóságos Urat.

PORHÁZI. Elég idebe egy vigyázó, te Antal, odaki tarts excubias, et signo dato irrumpas in diabolum tentantem.

ANTAL. Téntát ettem, ne csúfolódjon Tiszteletes Mester Uram, csak a pofámra ömlött, a fogam ollyan fejesfejér valamint a sületett húlló hó.

PORHÁZI. Jól van, jól Antal, ha bántani akar az ördög ezt vedd elő: Perelj Uram perlőimmel etc.

ANTAL. Pörölyőmmel, Uram, pörölyőmmel, de ha kikapja a kezsemből, úgy a tarkómra vág vele, hogy mindjárt azs inamba esik a gatyám.

TAMADI. No, csak menj ki, purgye, most mingyán állj oda a tornácba, Hadnagy Uram, menjen ki vele, és ne sajnáljon a ház eleibe állani vele. Már tudja a többit. Ment ki.

ANTAL. Dikhaz vitezs Hadnagy Uram, együtt pirítkozunk ma Pilátussal a kandalló előtt pokolba.

KARDOS. Ne félj, Antal, csak addig van még az.

 

NYOLCADIK JELENÉS

Tamadi, Porházi

TAMADI. Már hát ma, Mester Uram, ördögöt fogunk, akárhogy tesszük szerit. Én idebe az ajtót bézárom, talám be nem tud jönni, s imádkozni fogok.

PORHÁZI. Pium et religiosum virum. Én is tanultam ám valamit, theologiam, didacticam, profeticam, emblematicam, aestheticam, et ceteram absolvatam, pariter ex diabolica multum. Adattatott nékem ollyan hatalom, hogy ördögöket űzhetek - - Ide fogok állani in tota massa az ajtó eleibe. Kár lesz az ajtót bézárni. Nec pessulum foribus abdatur.

TAMADI. Már hiszen, Mester Uram, ha úgy van, én az ellen sem szóllok: de az ajtót bizony bézárom; hanem csak siessünk, mert már az óra mindjárt eljön. Ekkor az órájára néz. No csak rajta.

PORHÁZI. Egy öreg zsoltárt instálok Méltóságos Uram!

TAMADI. Ahol van ni, az ablakba. Porházi a zsoltárral megy a strázsára.

 

KILENCEDIK JELENÉS

Porházi

PORHÁZI. Énnye leles kurva az anyja ördöge, bezzeg ha nem talál szót fogadni, ugyan felsül ám minden liturgiám... Mit csinál a feleségem, ha el talál vinni a canis tota mater, pedig ihol az öreg úr is bézárta már az ajtót. Istenem Uram, légy velem, szegény szólgáddal.

 

TIZEDIK JELENÉS

Jön a kísértet, megy Antal felé.

ANTAL. Asta bibahtale Sarmengadabule - - hátul Pista hátul. - - Én is ördög vagyok. Hát nem esmers, pajtás? - Ne bánts, bassom a víred, ládd, hogy sánta ördög vagyok. Belsebub még hamisabb mint te - - - Ne izsélj no, eredj, ahová küldött Plutó, ne csinálj lármát, majd megtudják hogy itt teker a manó: csak siess, heríld ki a Míltóságos Urat, ostán hozsd ide a tökit, meg a véres nadrágát, majd én elsaladok vele - - - Bolond vagy te, nem esméred azs atyádfiát. - - - Énnye, edd meg a kukherdát - - - Bibast legyen a szerencséd. - - - Leüti az ördög: Jaj meghóltam, elvitt az ördög - Ne hagyjon a Míltóságos Úr, még a lovát sem itattam meg. - Már otthagyja az ördög, s megy a hadnagy felé, s mikor otthagyja, ezt mondja a cigány: Mere vagy, a Jésus áldjon meg, jöhetts már.

 

TIZENEGYEDIK JELENÉS

Megyen a kísértet a hadnagyra.

KARDOS. Ahun van a szedte-vette! Énnye, be fertelmes, be csúf, be irtóztató, a láncos illyen amollyan. - Megy felé. Ördög vagy-é, tatárkergette, vagy ember, vagy micsoda? Irtóztató teremtés, felém ne közelíts, ha életednek örülsz. Ide ne jőj, mert ha ezer lelked van is, széjjeldarabollak. Belgrádi kardomnak élivel ölön kaplak, kardra termett markommal széjjelmorzsollak, hogy malompornak is kicsiny leszel - - Közelítsz felém, nem tudod, kivel tréfálsz. Kiüti a kézéből a kardot a kísértet. Jaj, oda vagyok, oda a kardom - Ennye térengette terem a lelkébe: soha, miólta élek, illyen stich nem esett rajtam, szégyenlem az életet. S azzal elmegy.

 

TIZENKETTEDIK JELENÉS

Bémegy a kisértet.

PORHÁZI. O, Carissime! Ezt hadnagy uram bebocsátá.
                                       Uram, ne hagyj el engemet,
                                       Nézd ügyemet,
                                       Mert egyedül hagyattam - - -

Va es teterrima pestis! Orcus. i. m. 2. - - Apage diabole! vade foras, quin abis? Menj, nincs hatalmad az embereken. - Nem tudod, hogy tenéked a setétsíg láncán kell ülnöd? - - Gonosz lélek, ne kísértsed az Úrnak választottát - - -
                       Istenem, Uram, ne nézd az én bűneimet,
                       Kikkel férteztettem életemet, hogy néha egy kevéssé
többet iszom itt az Úrnak házába.

Nem él egyébbel úgyis a te szólgád az ő vénségének idején - - Távozz tőlem Sátán - - Nem megy. Erős várunk etc. Ekkor kirúgja a kísértet a zsoltárt a kézéből s Porházi így kiált: Istenem, Uram, odavagyok. Jam sum periturus, modo dignetur concedere Domine diabole. Mikor megszabadul, elmegy. Ah centum Deo gratias.

Hol haszon van, hol kár,
Aki strázsál, így jár.

Elvakarodik.

 

TIZENHARMADIK JELENÉS

A kísértet megrázza az ajtót, s kinyilik.

TAMADI. Én Istenem, légy velem! - - - szedte vette ördöge semmivé tesz. - Ahun la. A kísértet benéz, egy rendkívül való komplementet tesz, s nagy kacaj közt eltűnik. Elment-é vajon? Tamadi kinéz félelmesen. El valósággal, Istennek légyen hála, már csak lenyugszom: a többit tám elragadta. Azzal bémegy lefekszik.

 

MÁSODIK FELVONÁS

A Tamadi szobája.

 

ELSŐ JELENÉS

GAI. Bóldog Isten! miket kell még az embernek hallani s érni. Fél esztendeje, miólta kiutaztunk Franciaországból; de már azólta a beszédet is elfelejtettem. Az én uram egy igaz jó ember, az tagadhatatlan: mégis minden emberekre minden külömbség nélkül bosszankodik, semmi kedves előtte nincs a maga kedvetlenségén kivül, mindent restel, mindent komoran fogad. No, Uram, millyen világi ember vala ezelőtt két esztendővel, Parisba egy volt a legkedvesebb mulatók közzül az udvarnál: akkor, mintha egyszerre más vért öntöttek volna belé, egy csuda természetűvé lett. Hogy lehet illyen emberi tekintetet gyűlölő, 26 esztendős ifjú életének legkedveltetőbb tavaszába. - Ő tanult ember s talám enélkül boldog is volna, hogy tudja az emberi társaságot olly rút ábrázatba állítani elébe saját képzésének, hogy folyhat néki az élet. Mindig Lonisát emleget; komor mindég magánosságába. Éjjel a ligetbe a Hóld bágyadt világánál énekli szokott siralmas nótáját egyedül, és ezt ő kedves melanchóliának, és, és azt az időt megnyert szempillantásának nevezi. Akkor felsohajt - Lonisa! Lonisa! - s minden érzése tompa andalgásba merűl. Így emlegeti ő szűntelen Lonisát, meg meg egy valamit, de amelyet magam sem tudok jóformán. - - - Két esztendő olta egy mosolyodását sem volt szerencsém látni; a nyájas szó nálla meghólt dolog, de azért szitok és házsárt nem hallik szájából. Unalommal, utálattal, gyűlöléssel vonul fel minden szava és mozdulása. Irtódzik az emberi társaságtól, maga setét elmélkedésivel hízik: azólta más világba szaladtam volna tőle, de tudom, hogy nagy az őrajta esett szerencsétlenség; az ő szíve jó, indulatja hajlandó a nyájasságra és szeretetre, lelke nagy és nemes, büszkének is mondhatom, érzése forró, tartós, és érzékeny; elméje a legszebb íróktól, s a legnagyobb bőlcsektől van kipallérozva, egész viselete egy emberi társaság diszéhez van alkalmaztatva. - De mindezen sugári az ő fényjének most a szerencsétlenségről vastag ködnek homályával vagynak béburkozva. - Uram, mi lesz már ebből? - Ő mégsem jön. - salatkozom, ímhol elérkezett. Malhoreneux! Malhoreneux! bóldogtalan Uram! láthatom-é valaha vidám ábrázatodat? Édes Uram, most is éjtszakás gondolatok sátoroznak erőszakot szenvedett homlokodnak komor ábrázatain - - Egek, esmérjétek meg valahára, hogy ő jó szívet és nemes lelket vett tőlletek.

 

MÁSODIK JELENÉS

Malhoreneux, és Gai

MALHORENEUX. Gai!

GAI. Tessék.

MALHORENEUX. Hát.

GAI. Él.

MALHORENEUX. Van?

GAI. Nincs.

MALHORENEUX. Itt?

GAI. Itt.

MALHORENEUX. Hogyan?

GAI. Ő jó ember.

MALHORENEUX. Így hát bóldogtalan.

GAI. Jó is, bóldog is.

MALHORENEUX. Az lehetetlen.

GAI. Annak tartja magát.

MALHORENEUX. Hanem.

GAI. És így az.

MALHORENEUX. Magának köszönje.

GAI. Uram, most igen nagy szerencsétlenség esett rajta.

MALHORENEUX. Ember.

GAI. Kísértet jár az udvarba minden éjjel.

MALHORENEUX. Bolond.

GAI. Már az egész faluba rémülésbe vagynak.

MALHORENEUX. Fantazíroznak.

GAI. Sőt az egész falu tele van vele.

MALHORENEUX. A tudatlanság büntetése.

GAI. Szemmel látott tanúk bizonyítják, akiknek szavok megérdemli a hitelt.

MALHORENEUX. Angyalok?

GAI. Nem, hanem emberek.

MALHORENEUX. Már hát hazudsz.

GAI. Nohát nem hitelesek.

MALHORENEUX. Mindegy.

GAI. Ugyan Uram! kiknek higgyen az ember ezen a világon?

MALHORENEUX. Senkinek sem.

GAI. Már az udvarból mind el akarnak futni ide a zőldhalmi majorba, már pakolnak is öszve mindent.

MALHORENEUX. Árnyéktól szaladnak.

GAI. De az ördögöktől szaladnak azok, Uram, kik az embereknek lelkekkel, testekkel bírnak.

MALHORENEUX. Árnyék! - Ördög, ha ha ha! - - -

GAI. Uram, te már az ördögöt is gyűlölöd.

MALHORENEUX. Azt gyűlölni nem lehet.

GAI. Bejelentsem-é az Urat a méltóságos úrnak?

MALHORENEUX. S miért?

GAI. Hogy ma ebéden nálla lehessünk.

MALHORENEUX. Nem eszem.

GAI. Lesznek több urak is vendégi.

MALHORENEUX. Hát napszámosok?

GAI. Nem.

MALHORENEUX. Miért nem?

GAI. Azok szegények, és parasztok.

MALHORENEUX. Azaz nincs annyi módjok a huncfutságba.

GAI. Elméjek ostoba.

MALHORENEUX. Azaz elméjeket ezek semmire, amazok bolondra fordítják.

GAI. És szenvedhetetlen szurtosok is.

MALHORENEUX. Azaz ruháik.

GAI. Mert mindég külső munkákba vagynak kézig, lábig.

MALHORENEUX. Azaz nem henyélnek.

GAI. A városi társaság kicsinosítja az testet és a lelket.

MALHORENEUX. Az nem igaz.

GAI. Az emberekkel való társalkodás a bóldog életre vezet bennünket, és a virtust képekbe ábrázolja le az ember lelkébe.

MALHORENEUX. Az nem igaz.

GAI. Ott látja az ember minden fordulásába a hijjábavalóságot; ott uralkodik a balgatagság.

MALHORENEUX. És örökös farsang.

GAI. Ennek látása az emberrel elfelejteti a komor unalmot, és így bóldoggá teszi a maga játékával.

MALHORENEUX. Hazugság.

GAI. Mert nem veszi észre az ember, miként foly el az idő.

MALHORENEUX. Kár.

GAI. Nem érez semmi aggódást.

MALHORENEUX. Sem gyönyörűséget.

GAI. Uram, vársz-é még valaha valami bóldogságot.

MALHORENEUX. Csalódni nem akarok.

GAI. Menj az emberek közzé. A te virtusid örökök, szeretetet, tiszteletet fognak nyerni. A bámuló emberek újjal fognak rádmutatni: Ez az a Malhoreneux. Tebenned felséges tökéletességek vagynak, ne rejtsd el, amit a jóltévő természet keze reád olly bőven pazérlott.

MALHORENEUX. Hízelkedni akarsz, lódulj előliem, nem szenvedhetlek.

GAI. Ne légy, Uram, olly komor szívű, a nagyvilág tégedet örömmel vár magához, s tisztelő kezekkel kíván elfogadni.

MALHORENEUX. Bosszantasz.

GAI. Uram, ne neheztelj reám azért, amit mondottam, ha a te gondolatidhoz képest oktalanul szóllottam is: hidd el, hogy igaz szívemből származott tiszta szeretet bírt reá. De mégis, ha megbántottalak, nevezz balgatagnak, s engedj meg.

MALHORENEUX. Egyetlenegy barátom vagy. Általöleli.

GAI. Törli a szemét, sírván ezt mondja: Legnagyobb jóval tetéztél.

MALHORENEUX. Gai, csak menjünk.

GAI. Hová?

MALHORENEUX. Nem tudom - kíszíts el mindent.

GAI. Kész vagyok, Uram, a te bóldogtalanságodat a világon túl is kísérni.

MALHORENEUX. Vajha túl! - - -

GAI. Hát az Úr?

MALHORENEUX. Én itt maradok még látni utólszor ezt a hellyet. A kocsimon szedj öszve mindent, s várakozz egy kevéssé, magam is mingyárt megyek.

GAI. Gai elmegyen.

 

HARMADIK JELENÉS

Malhoreneux

MALHORENEUX. Isten! Egek! Örök végezések! melly setétségbe forognak a ti útaitok egy megmérhetetlen üregre - - - A változások kijőnek azokba, egy kavart szélvészbe, felforgatják, amit az emberi elme gondolt, a leggazdagabb reménységnek sok esztendőkön épült oszlopait ledöntik, melyeknek lerohanása a magát sebező lélekből kiüti a nyugtató álmot, s kecsegtető álmodozásait széjjel repíti, mint az őszi férgetek a fák haldokló leveleit. - - - Ah, mely mesterségesen remekeltek ti a bóldogtalan Malhoreneuxbe! az ő élete a ti tévelygésteknek theatruma volt. - - Haza! - Haza! Micsoda ez, én nem tudhatom; csak az ő szeretetének szívembe tett első vonásai gyanították, mely édes ez a nevezet: haza! - Hogy volt atyám, a természet hitette el velem; az én atyám millyen volt, magamról tudom; mert őtet az én édes anyám - - mindég énhozzám hasonlította, így szólván: Fiam, tebenned a te szegény édesatyádat, azt a jó lelket, azt a nemes természetet csókolom. Akkor megcsókolt, forró könnyei az enyimekkel elelegyülvén egymás nyakába borultunk s néma enthusiasmus magyarázta hevülésünket. - - - Lonisa bóldogtalan árnyéka! ha most a te legszentebb szereteted itt lebegtet tégedet körültem, engedd meg, hogy ezen szívbe, mely egészen tiéd volt, foglalhasson hellyet magának a fiúi szeretet. Ah, szeretett Lonisa, jobb vóltál mintsem azt irigylenéd. - - - Boritsatok el, özön bánatok, omoljatok reám mint a leszakadó felleg, mikor a megritkult levegőég annak terhe alatt leroskad, a habok úsznak a hegyek felett, s a hegyek az őket meghaladó bömbölő habok között. - Omoljatok reám! a ti verdeső habjaitokon kivánok én uszni édes Lonisám felé. Ó, melly esdekléssel várja ő kedves Malhoreneuxát! ott a túlsó parton, hogy az örökös szeretet szent kézfogásával jutalmaztassa meg a jobb életbe - - - Lonisa! ah, kedves nevezet, szerelmes nevezet! millyen érzékennyen magyarázza hív szeretetem, mely mélyen vagy te bévésve az én szívembe. Még ezerszerte pusztítóbb légyen az idő, hogy azokat a szent betűket rólla lekoptathassa. - Az angyali szépségnek imádott bálványja, a hószín ártatlanságnak arany óltára valál te, kedves Lonisám! melynek az én áhitatos szívem szent elragadtatással temjénezett, a te tökélletes szívedbe tévén le minden bóldogságomat, ó, a te nemednek egyetlen eggyé! Elvitted ezt magaddal az örökkévalóságba: Ah, miért előzik meg ezek az unalmas órák azt a kedves szempillantást, melyet a balgatagok halál név alatt siratnak, hogy elvehessem azt a boldogságot a te jóltévő kezeidből! - - - - Ah, Lonisa! - - Ah, édes Atyám! Anyám! Hazám! - - Embertársaim! - - - De ennyi szenvedések között kell próbára menni az én szívemnek, hogy tiszta, hogy tökélletes légyen, és megérdemeljen mindnyájatokat. - - A szerencsétlenségek nékem társaim, időtöltőim a bánatok - - Egek! - - - Kegyetlen Egek! - - De - - engedjétek meg - - s adjatok nyugodalmat. Következik az éneklő kar.

 

NEGYEDIK JELENÉS

Ábrahám. Malhoreneux.

ÁBRAHÁM. Jó naphot khivánök a Milthoságos Urnák, thalám ithegen országpeli az Ür?

MALHORENEUX. Az.

ÁBRAHÁM. Az Ür amint en latik, francia?

MALHORENEUX. Az.

ÁBRAHÁM. Tehát mit kheres itt az Ür?

MALHORENEUX. Akármit.

ÁBRAHÁM. Mek enketjen az Ür magad makanak, én nem szoktam simfónizálni, the phizon en az Ürat gyanus emphernek tartom: micsoda portéka Khemed?

MALHORENEUX. Ember.

ÁBRAHÁM. Khemed csak mhutasson phaksüst, mint phecsülletes empher.

MALHORENEUX. Te bolond vagy.

ÁBRAHÁM. Hát hiszen, Uram! én shem vagyok thalám selma, mekh enkhedjen magamnakh.

MALHORENEUX. Takarodj előllem.

ÁBRAHÁM. No hiszen, Isten áldjon meg Khemedet. Magába a zsidó: Megbánod ezt, szomszéd.

 

ÖTÖDIK JELENÉS

MALHORENEUX. Elment az a bolond! - - Ah lelkem, most egyszer megszabadultál a kíntól. Ezek a bolond emberek úgy ténferegnek e világnak lármás golyóbisán, mint a részegek, egymásba verődnek, s botlanak, egyik jön, másik elmegy, mikor kiki az ő saját balgatagságának nekimegyen. A bölcs ember köztök izolírozza magát, vagy neveti, mint Demokritus, vagy siratja Heráklitussal, vagy gúnyolja, mint Menippus, vagy unalommal nézi, mint Epichus, egyik Plátóval kevélyen, a másik a stoicusokkal hideg vérrel nézi, vagy Aristoteles szerént emberek közzé küldi, s vélle azoknak balgatagságokra vigyáztat, hogy bóldogságát ezen a kezdeten építse, én is ollyan vagyok, mint ti, vagy én is ollyan bolond vagyok, mint ti, vagy minden embereket, s azoknak minden meghatározásait gyűlöli, mint az athenébéli Timon, akinek csakugyan aligha több esze nem volt, mint batálion Handoursnak vagy Handorsnak, kiket ma az úgynevezett nagyvilágba forgottaknak hívnak. Én pedig, mint Rouseau, kívánnám magamat egy ártatlan kis gyönyörkődtetéssel kínáló kisded zugolyába a Természetnek elrejteni. Quo melius laterem ab invidiae malis, ubi liber animus semper vacaret studia recolenti mea. Senecának szép mondása ez, kár, hogy az agyvelejébe volt. Itt a szellők sóhajtásimat, a vízcseppek könnyeimet, az echók jajjaimat fognák el. Lonisa nevét a lelketlen testek is esmérnék és imádnák; a fákba oly mélyen metszenék kedves nevét, mint amilyen mélyen érzem szívembe vájva. Akkor felsóhajt.

 

HATODIK JELENÉS

Antal. Malhoreneux.

ANTAL. Merre van azs a farancia a dzsukhole dádé - ahun van la - - - Odamegy, s azt mondja: Ides Tekintetes, Tisteletes, Nagyságos Ur, miltóztassék a miltóságos úrhoz bemenni la.

MALHORENEUX. Mondjad: nem.

ANTAL. Majd meg haragsik. Csak maga van, senki sincs odabe la.

MALHORENEUX. Ha maga van. A cigány elmegy. Most egy utállatos emberré kell lennem az emberek között. Ember! Ember! külömben semmi. Ez néken professio. S bémegy a házba.

 

HETEDIK JELENÉS

Tamadi. Kardos. Malhoreneux. Porházi.

TAMADI. Az Urat már régólta observálják itt az udvaromba. Kihez van szerencsém, szeretném megtudni.

MALHORENEUX. Málhöröhez, vagy Malhoreneuxhoz.

KARDOS. Mivégre jár ezen a vidéken, s mi dólga itt?

MALHORENEUX. Nem tudom.

KARDOS. Hová való?

MALHORENEUX. Nem tudom.

KARDOS. Micsoda charakterű ember az Úr.

MALHORENEUX. Nincs characterem.

KARDOS. Van-é passualis leveled?

MALHORENEUX. Itt állok. Akkor vállat vonit.

KARDOS. Az Úr velünk játszani szeret.

MALHORENEUX. Szokásom.

PORHÁZI. Quis ille? admonendus est hoc non licet Domine. Ekkor vette észre a beszélgetést; mert azelőtt mély gondolatba volt, s nem esmerte az embert.

MALHORENEUX. Emberek, van-é hozzám fontosabb kérdéstek? Elmegy.

 

NYOLCADIK JELENÉS

Porházi, Tamadi, Ábrahám, Kardos.

PORHÁZI. Mirabilem artem magicam theorio practicam.

TAMADI. De valósággal ért kend ahoz a mesterséghez Ábrahám? - mert az nem kicsiny dolog.

ÁBRAHÁM. Isthen ütshe, úgy tudom, mint a thisz ujjomat; és higgyjen el nékem a Méltóságos Ur, méltóztassék próbát tenni, én szenthül fogadom, hogy a khisirtet khitanülöm, mert asz nem emberi mesterség a Belsebub által.

TAMADI. No Ábrahám, próbálja meg hát Khend, ihol adok 100 aranyat

ÁBRAHÁM. Uram! a matheria is többe kherül mint 100 arany, az Isten mentsen meg; 200 aranyért minthogy az Urat esmérem, megcsinálom, de másnak az apámnak sem.

TAMADI. No csak légyen jó, zsidó, azt sem bánom.

ÁBRAHÁM. Minthen ember mondja el a Mi Atyánkat. Mondják, azalatt kirakja a kártyát személyekre így: Ez lesz a Miltóságos Ur, ez a kosta. Ez a farancia, ez a katona satöbbi. Olvas a könyvéből: No most keresztet kell vetni.

PORHÁZI. Istenem, ne vedd bün neven.

ÁBRAHÁM. Háromszor most ördögport hintek ezekre a portékákra, amellyikről le nem megy, a fábrikhálta a khisirteteth. Ez az Izlamizve most most mindjárt meg fog indulni, járkál és a dolgot kitanulja a Mugdziafárditól. No most mondják az urak utánnam. Ekkor valami bolondot hemzseg a könyvéből. Jaj Istenem! jaj, mit látok, meg sem gondolnák az Urak az a francia a selma.

TAMADI. Az lehetetlen.

ÁBRAHÁM. Isten utseg, ollyan szentigaz, mint a Nap az égen. Hát hiszem a Gyemtsid mubad, Hirbadnak általellenbe Aderbedján láttatik a Mitrademdits mellett Komerikrlyamádan beriam. Látnivaló. Ismét a legjobb magicus könyv van kezembe, Arábiából fainabbat nem lehet kapni.

KARDOS. Hátha hazudik az is, az ebugatta?

ÁBRAHÁM. Lehetetlen, az iró hiteles. Almultarában. Pikoaisztancara. Lássa Khemed, elől is besziv: Ormuzd, Birmillah, Abumuhammed, bendari, medjedi, Kulimandzara, börbiszkhini, látik kemed, be szép ugye, hogy úgy van?

TAMADI. Szentigaz! - - Csak menjen Hadnagy Uram, két Ármárt vegyen maga mellé s hozzák ide vason a kutya lántzos forgós bitangját mindjárt. Ott van a kocsijánál a kapu előtt. Elmegy Kardos.

 

KILENCEDIK JELENÉS

Porházi. Tamadi. Ábrahám.

PORHÁZI.

Euge bene pulchre!
Az ördög ördögön
Triumfál a dögön
Egyik csal,
Másik fal

TAMADI. No kendnek Ábrahám, meg lesz a jutalma.

ÁBRAHÁM. Uram, másnak azt nem csináltam volna; the a Milthoságos Urnakh szivessen. En merem mondani, hogy ebbe az udvarba több kisirtet nem tekereg fogni. Én legyek akkor Hundszfut, Shelma, Impöstör, nem phetsületes sidó pogány.

TAMADI. Lármát hallok: talám jönnek. Odamentek Kardosék.

 

TIZEDIK JELENÉS

Porházi, Kardos, Ábrahám, Tamadi, Antal.

PORHÁZI. Ergo! Diabolum non video. Echo: eo.

KARDOS. Nem találtuk a szedtevettét, sem magát, sem inassát, sem kocsiját, nincs sohol.

ÁBRAHÁM. Lássa az pökhölbe szökött, megérzette az ördögpor szagot.

TAMADI. Tán nem is jön többet vissza?

ÁBRAHÁM. Nem, sohasem, elhiggye az Ür.

ANTAL. De kuresz mange vissa akar még azs jönni itt van a kocsija la a kert alatt, ott sugdos azzsal azs ördögütő Fábiánnal.

KARDOS. No hát csak menjünk. Elmennek érte.

 

TIZENEGYEDIK JELENÉS

Tamadi, Ábrahám, Porházi.

TAMADI. No Ábrahám: el sem ment az ördög.

ÁBRAHÁM. Nem is szapad nekhi tovább szökni; mert az Ibnafarolár nem ereszti, és ha elmegy, három nap és három éjjel kell nekhi a Mitradsákba hamiktalám; az ugy van.

PORHÁZI. Quem strepitum, quem clamorem quem murmurem hausi vel accepi auribus? - Tám Lucifert hozzák. Ördögtördelve pofozzák.

ÁBRAHÁM. Már jönnek veleh, én a szagot érzem, mosth már amit tettzik az Urnakh, cselekedjék veleh.

 

TIZENKETTEDIK JELENÉS

TAMADI. Ihol jön a kutya volt az eb a lelke.

PORHÁZI.

Nincs most veled Drómó. Most ijjessz meg homo.
Ni quali oculo Néz most a nebuló
Ez az ördög módi Ugyancsak valódi.
En quem semper odi. Huc ades Asmódi.

ÁBRAHÁM. No thehát nem mekmutattam, hogy az enyim mesterség nem megcsal?

KARDOS. Itt vagynak a kutya menydörgős ördög ágyékába termett ördög kölykei, már szökőfélbe vóltak, mikor odatoppantunk, ez az eszelős, mikor rátettük is a lábára a vasat, csak hallgatott mint a fakép, tám a szedte vette még most sem tudja, ha a lábán van-é a vas, vagy nincs. Ez a madárlátta fakép megint kihúzta a pálcájából ezt a gyiklesőt, csak hadazott vele, mint akinek elveszett az esze, de bezzeg emberekre akadt a tömlöctartalék, kivettük ökemének a kezéből a gyiklesőt, s úgy a derekára vertünk, szintúgy megdöngött a háta.

MALHORENEUX. Hallja Kend, Péter! hozza elő Kend azokat a sok paksamétákat.

PORHÁZI. Ennye be vehementer sok raptura! Nékem hét esztendős deák koromba sem volt csak felénnyi is, pedig minden professiót rapiáltam, nem is tudott többet nállam senki.

MALHORENEUX. Csak olvassa fel Hadnagy Uram.

KARDOS. Ennye az ilyen-amolyan be sok apróságok, ugyan szorgalmatosan van ez a csomó békötözve, elősször is ezt olvassuk fel. Nézzük, mit mond ez a levél.

TAMADI. Vagynak-é Kennek több ezekhez hasonló levelei?

MALHORENEUX. Igenis vagynak.

TAMADI. Kitől vette kend ezeket?

MALHORENEUX. Az édesanyámtól.

TAMADI. Kinek hivták a Kend édesanyját?

MALHORENEUX. Keleskényi Máriának, de már meghólt.

TAMADI. Hány esztendeje, hogy meghólt?

MALHORENEUX. Mintegy 26 esztendeje.

TAMADI. Hol lakott Kend eddig?

MALHORENEUX. Franciaországba, Párisba.

TAMADI. Kinek hivják Kendet?

MALHORENEUX. Gerson dü Malhoreneuxnak.

TAMADI. Óh, nékem is vólt egy Gerson nevű fiam amint hallom. Hány esztendős Kegyelmed?

MALHORENEUX. Huszannegyedikbe járok.

TAMADI. Óh Istenem, egy gondolat foggat. - Ah add meg nékem azt az időt érném, azt az örömet, melytől magamon kivül álmodozom. Ésmértéd-é, Barátom az atyádat?

MALHORENEUX. Soha sem.

TAMADI. Ah - a jó Istenre kérlek, s mindarra valami kedves teelőtted, ne facsard egy szerencsétlen öregnek - egy talám valaha volt atyának, egy bánatra maradt férjnek béforradt szivét. Valld meg, ki vagy! ennyi okok inditsanak durvaságodnak egy óránnyi elhagyására.

MALHORENEUX. Kihúzza az Úr belőllem legmélyebb titkomat, amit tudok, azt elmondom; de ó, melly sok van az én életembe, amit magam sem foghatok meg. - Az én megbóldogult édesanyám volt Keleskényi Mária, és itt - -

TAMADI. Jaj édes Lelkem egy fiam! Szerelmes Gersonom! Ó, jóltévő Egek! Ó, az én vénségemnek bóldog napjai! millyen örömmel folytok ti ezután, mert én atya lettem. Miért titkoltad édesatyád előtt magadat, kegyetlen - Szerelmes gyermekem - Jaj, nem birok magammal! - Jaj, öszvereped a szivem! - - - -

MALHORENEUX. Édes Atyám! ah! - Öszveborulnak.

KARDOS. Meg nem foghatom a dolgot, álmodok-é, vagy ébren vagyok? magam sem tudom.

PORHÁZI. Stupore plenus est animus, mens ut ad novam portam vituus. Sólyomnak bagoly fiát ki látott, magyar atyának francia fiát. Prodigio est simile. Bankát tojt a filemüle. Ha - ha - he - pa - pe -

ANTAL. Asta kilumale ribula hüm hüm - - -

MALHORENEUX. Ezt a képet édes Atyám.

TAMADI. Ah Fiam! Fiam! jaj, ne verd által szivemet. - - - Jaj, kedves, szerelmes feleségem. Szent árnyék lebegjen tisztelt hamvaid felett, ó. A fiú az anyja képét mutatja.

KARDOS. Heródes keringette Jebuseussa, te vóltál az a kisértet.

ÁBRAHÁM. Phison Isthen üttse nem vóltam, már csak higgye el az Ür.

KARDOS. Gergely! rántsátok le a husz körméről a disznót, nyomjatok jó huszonötöt az Ábrahám, Izsák, Jákob ágyékából származott, kovásztalan kenyéren hizott pogány fenekén. No, millom Farahó térengették. Lerántják de nem ütik. Vallasz é, zsidó?

ÁBRAHÁM. Vajmir, vajmir, vaksahümt, vallok már.

KARDOS. Te vóltál az impostor, Hersli?

ÁBRAHÁM. Nem vóltam, nem vóltam.

KARDOS. Huzzátok le.

ÁBRAHÁM. Jaj nékem, jaj nékem! én vóltam.

KARDOS. Vágjatok most ötvent rajta, s verjétek vasra, vigyétek az alsó tömlöcbe, szedte vette Jebuseussát.

MALHORENEUX. Atyám, ha kedves előtted ez a nap: ne háboritsa meg ennek örömét senki bánatja és szerencsétlensége, ereszd el a nyomorult állatot.

TAMADI. Menj hát most békével, eb korpán hizott gazembere; most megemlegetnéd a magyarok Istenét; de a fiamnak köszönd megmaradásodat

ÁBRAHÁM. Én vóltam az Impöstör, az Isthen áldja meg az Urat, mind igy jár aki csalárd utakon keresi bóldogulását, én róllam tanuljon a világ. Elmegy.

PORHÁZI.

Menj pokolba, zsidó, Canis tota máter
A lelkeden görcsöt kössön Antipater.
Hitetlen perfide! légy pokolba stramen,
Nunc et in saecula seculorum. Amen.

ANTAL. Hej suskere tsala bingaskore, hogy a lilked bujjon ki a könyöködön, még most is rettegek, úgy megijjestettél. Vigyen el azs ördög, hordd el a risát, sandikhezs, stophengyule.

 

TIZENHARMADIK JELENÉS

Tamadi. Malhoreneux.

TAMADI. Szerencsés nap! emlékezetes nap! Ó, édes Fiam! érzéd-é oly forrón, mint az édes atyád.

MALHORENEUX. Úgy, édes atyám, hogy már nem is tudom érzeni.

TAMADI. Istenem! ha most a szegény feleségem élne, hogy venne részét a mi örömünkbe. Ó, jó lélek!

MALHORENEUX. Ezek a jó emberek elég heves indulattal érzik a mi örömünket, ó, légyetek társaink s barátaink e bóldog inneplésbe.

TAMADI. Már úgyis elég ideje a nagy örömnek. Szivesen kikérem ebédemre, s engedje meg azt nékem, hogy most gazdának tehessem. Már Mester Uramat nem is invitálom, tudja a szokást. - Kend, jó Ifjú! aki egyetlenegy barátja volt az én fiamnak, légyen nékem is jószivü emberem mind hóltig, mint vólt az én szerelmes gyermekemnek. Már tessék bémenni mindnyájoknak; mert elkészültek az ételek, s együnk. Ti pedig örüljetek és tapsoljatok. A músikusok hegedülnek.

Vége

 

A GERSON MÁSODIK FELVONÁSÁNAK
TIZENHARMADIK JELENÉSE

(változat)

Támadi, Malheureux, Kardos, Porházi

TÁMADI. Mi pedig mindnyájan, akik rendkívűl való örömbe merűltünk, elfelejtvén az előbbeni szomorúságot, menjünk be a mi házunkba s legyünk teljes megelégedéssel!

KARDOS. Nagyra méltóztatik kötelezni a méltóságos úr. Semmi érdemet nem mutathattunk az ördögi háborúban, melly szerint érdemessé tettük volna magunkat kegyes gráciájára.

TÁMADI. Mindazáltal kikérem barátságát, hogy velünk érezze az atyai örömnek hathatósságát. Azért is tessék beljebb fordúlni. Rector uramat nem is invitálom, mert tudja a szokást.

PORHÁZI.

Ita est, iam ego scio morem,
Intrabo et bibam liquorem.
Exhauriam vinosum poculum,
Ita abstergam os et oculum,
Repertus est filius,
Fugatus diabolus.
Fiat ergo magnum vivato
Et adhuc majus bibato!

 

CULTURA

Vígjáték
1799.

 

JÁDSZÓ SZEMÉLLYEK

LEHELFI, magyar gavallér - Gaál Antal
FENEKES, ennek inassa - Veres András
TISZTES, öreg úri ember - Gentsi István
PETRONELLA, ennek leánya - Ágoston János
FIRKÁSZ, ennek secretariussa - Mikolai József
POFÓK, ennek udvari gazdája - Nárai Dániel
KANAKUZ, béresse - Nagy Ferenc
SZÁSZLAKI, németes gavallér - Csóbor Moises
CONRAD SZELEPURDI, ennek inassa - Szilágyi Eneás
ÁBRAHÁM, zsibvásáros zsidó - Horváth József

Történik a játék a Tisztes úr kastélyábann.

 

ELSŐ FELVONÁS

ELSŐ JELENÉS

Lehelfi és Fenekes.

LEHELFI. Eb hiszi, nékem hijjába is mondod, nem ollyan könnyen áll az az öreg Tisztes úrnál.

FENEKES. No, én pedig bizonyosan ott hallottam, és ezt el is hiheti az Úr, nékem a Jancsi kocsis beszélte, annak meg a kukta mondta, a kuktának meg a szakács, annak pedig a szeretője a szobaleány, a' pedig hallotta az öreg guvernantnétol mikor a kávét béadta. No, már ennyi sok szép tanúbizonyságnak csak adhat hitelt az Úr.

LEHELFI. Ah, derék tanúbizonyságok!

FENEKES. Már amillyenek, én külömbekkel nem udvarolhatok, az Úr jobban beleereszkedhetik a belső tanács dolgaiba. De én el merem mondani, hogy a szép Petronella, a Tisztes úr kisasszonya másé nem lehet, vagy az Úré, vagy - vagy - - -

LEHELFI. Mit vagy?

FENEKES. Vagy az enyim.

LEHELFI. Kéne-é? Lám a Piszkos Dömötör. De mondd hát, mit hallottál az udvarba?

FENEKES. Mindöszve ebből áll, hogy a Tisztes úr az Urat mód nélkül kedvelli, a kisasszony nem külömben, és csak azt várja, hogy a dolog ideje múljék el, mindjárt nem hallasztja tovább a kisasszony felől való választ.

LEHELFI. De micsoda választ?

FENEKES. Akkor általadja őtet az Úrnak, nagy lakodalmat üttet és mint kedves vejének, egy darab jószágát általadja. Bezzeg urak leszünk akkor!

LEHELFI. A' jó volna. De most elég, éppen kinn áll Firkász uram, az öreg úr secretariussa.

 

MÁSODIK JELENÉS

Firkász és az elébbeniek.

FIRKÁSZ. Ah, alázatos szolgája az Úrnak, szerencsés jó napot kívánok - éppen várt vendég az Úr nállunk. - Csak megtetszik a cultus ember.

LEHELFI. Jó napot kívánok Secretarius uramnak, örülök hogy mindég illyen víg orcával láthatom.

FIRKÁSZ. Mondom csak megtetszik a cultus ember pro 1o csakugyan eljött hozzánk az Úr, pro 2o mint megígérte, pro 3o nem vetett meg bennünket. - No ez már cultura.

LEHELFI. Itthonn van-é az öreg úr?

FIRKÁSZ. Szolgalatjára - ő mint cultus ember nem szokott igen sokat hivalkodni pro 1mo az írószobában, pro 2o a bibliothecában, pro 3o a jószága körül szokott rend szerént láttatni, és ez már fő cultura.

LEHELFI. Hát a kisasszonyt lehet szerencsém itthonn tisztelni?

FIRKÁSZ. A kisasszony igaz culta személy lévén, nem szokott ide s tova portyászni, flangerozni, itthonn is talál időtöltést, pro 1mo a házi foglalatosságban, pro 2o a hímvarrásban, pro 3o az olvasásban, és ez már cultura.

LEHELFI. Az igaz, hogy ez cultura, és ez minél ritkább, annál szebb valamelly személyben. Hanem én az öreg úrhoz akarok bemenni, mellyik szobába udvarolhatok?

FIRKÁSZ. Denique most az öreg úr éppen odale van a selyembogaraknál; mert denique ezen gazdaság nemében supra modum gyönyörködik. Hanem addig is méltóztasson az Úr a kisasszonkához bésétálni. Cultus embernek szép distractiója esik azzal az ártatlannal. Itt van a maga szobájába.

LEHELFI. Szerencsémnek tartom. - Ajánlom magamat.

FIRKÁSZ. Me recommendo, igaz szolgája az Úrnak.

 

HARMADIK JELENÉS

Lehelfi és Petronella.

LEHELFI. Alázatos szolgája a Kisasszonnak, mivel tetszik magát mulatni?

PETRONELLA. Örülök jelenlétén, édes Úr, tessék magát megalázni.

LEHELFI. Csókolom kezeit. - Talám valami baja esett annak a muzsikának?

PETRONELLA. Egyéb nem esett, kedves Úr, hanem némely húrjai megtágultak, mivel már régolta nem volt a kezemben, s nem is érkeztem reá. - Az a gyönyörű Urania annyira magához vonta minden üres óráimat. - Kikérem az Úrtól a 4ik kötetjét is.

LEHELFI. Sajnálom, hogy vele nem kedveskedhetem a Kisasszonnak; mert az a szép nemnek pallérozására célozó munka is arra jutott, amire minden jó szándékok Magyarországban. In specie a magyar theatrum.

PETRONELLA. Ó, a' bizony nagy kár, kedves Úr, most is szeretnék komédiába lenni, mert a játékok a szívet jobbá, az elmét nemesebbé s a gusztust finumabbá teszik, ezt én mind csupa olvasás közben is érzem.

LEHELFI. Éppen Bajomba létembe hallám, hogy az examen alkalmatosságával Csurgón is játszottak komédiát, és ha annak egyéb haszna nem volna is, legalább a nevendékeket rászoktatja a közönséges helyen való eleven beszédre, amelytől pedig sok függ; hallom, hogy tetszett is minden jelenlevő uraknak ez a feltétel; én magam is sajnállom, hogy ott nem lehettem.

PETRONELLA. Szeretném látni, ha valakitől megnyerhetném.

LEHELFI. Reménylem, én megkapom most kánikulakor, s szolgálhatok vele a Kisasszonynak. Mostan pedig egy szép románt hoztam, a neve Natur und Liebe, és egy versecskét amaz esmeretes nótára, mellyet a minap estve az öreg úr előtt dallottunk a filegoriába.

PETRONELLA. Ha emlékezem, ez az. Üti a klavírt.

LEHELFI. Az az, éppen az, rigtig arra van ez a vers, éspedig a német rithmus és lábak szerént, ha terhére nem lesz a Kisasszonnak, próbáljuk elmondani.

PETRONELLA. Én is most próbáltam egyet tanulni a Schiller Tolvajiból, ott ez a vers vagyon reája. Esz kamen draj starke Kerl s a többi. De énnékem egy magyar verset is írt erre egy ifjú úr, tessék meghallgatni, mondhatom szép. A szerencse csak játszik.

LEHELFI. Ah, bizony gyönyörű! és az én szívembe édesen jár; kivált a Kisasszonnak szép ajaki közzül.

PETRONELLA. Köszönöm az Úr udvariságának.

 

NEGYEDIK JELENÉS

Tisztes, Firkász és az előbbiek.

TISZTES. Nó, nó, csak többet lássam én meg az ollyan dolgot, megrakatom a bőrötöket, dolog idején, fényes nappal heverni, alunni, éppen bizon, bezzeg nem alusztok, ördög szánkázzon meg benneteket, mikor vasárnap a korcsmára kell menni, jók vattok felvenni a fizetést; de a dolog úgy se kell egyiteknek is, mint a cigánnak a szántás, te kocsis! meregess vizet a leánynak a kertben, a Jancsi szolga itasson, a Ferkó pedig és az Istók igazítsák meg a félszer alját; már az illyet nem kéne éntőllem várni. Pofóknak, a gazdának mondjátok meg, hogy méressen őrleni való tiszta búzát, kiki munka után lásson. Firkász! hát maga mit csinál?

FIRKÁSZ. Asservitio Domine Spectabilis, semmit sem.

TISZTES. Hát le vannak pecsételve azok a levelek?

FIRKÁSZ. Le, Domine Spectabilis, és jó hogy le vagynak, mert pro 1mo már expediáltam is, pro 2o megmutattam, hogy én a hivatalomba nem éppen incultus vagyok, pro 3o külömben is itten van Lehelő úr, és most precise a kisasszonnál van.

TISZTES. Ugyan úgy-é? S itten van Lehelfi uram?

FIRKÁSZ. Külömben sem, Domine Spectabilis.

TISZTES. Isten hozta, Isten hozta, édes Lehelfi Uram az Urat, ma mindég vártam de hálá Istennek hogy meglátogatott bennünket. - Mi újság a gyűlésen?

LEHELFI. Sajnálom, hogy semmi olyas különössel nem tisztelkedhetem, külömben is a nevezetes dolgok már tudva vagynak.

TISZTES. Üljön le, édes Lehelfi Uram. - Adjatok nékem egy széket, igen elfáradtam - azok az átkozott cselédek, ha csak magam köztök nem forgok, egy keresztül szalmát se tesznek.

Lehelfi tesz széket a Tisztes alá.

PETRONELLA. Ah, kérem, kedvezzen az Úr magának - ne fárassza magát, az az én kötelességem.

LEHELFI. A Tekintetes Úr megérdemli, hogy én ebbe is megmutassam tiszteletemet. A Kisasszony is megérdemli, hogy vendég létemre is megkíméljem. -

TISZTES. Köszönöm, édes Lehelfi Uram, köszönöm, az Úr egy cultus ember, én az Urat szeretem, az Úr díszére tudna lenni az én szegény házamnak. Már gyakran beszéltük a leányommal, hogy az Úr egy becsületes, egy csinos magyar. És én mondtam is néki, hogy én néki ollyan barátot szeretnék. - Ő is az Urat tiszteli. - Járt-é valaha az Úr a nagyvilágba?

LEHELFI. Jártam, hogy megesmérhessem, megesmértem, s azolta kerülöm, nem kevésbé veszedelmes az a szívnek, a bölcsességnek, sőt a nemzeti charakternek, mint a porban szennyeződő alacsonyság. -

FIRKÁSZ. És így az nem cultura?

TISZTES. Hát külső országra volt-é ki, és meddig?

LEHELFI. Voltam Bécsig, voltam Lengyelországig, voltam bé Erdélyig és erre a Dalmatiai tengerig, és így hazám szomszédságát esmerem, csak azt bánom, hogy a török földén nem voltam.

FIRKÁSZ. Már annyi helyen forgolódni cultura.

TISZTES. Egy tudós és okos hazafinak nem csak szép, hanem szükséges is a határos nemzeteket ismerni. Legelső dolog pedig a maga házának esmerése, mert aki a maga házát sem tudja, hogy áll, mi gondja annak a más házára?

LEHELFI. Hazámnak nagyobb és nevezetesebb részét esmerem, a többit a föld, a státusok, a történetek írásából delisanc nélkül is összejártam.

TISZTES. Azt elhiszem.

PETRONELLA. Ah, ha hallotta volna édes Uram Atyám, nékem is millyen szépeket beszélt.

 

ÖTÖDIK JELENÉS

Ábrahám és Pofók.

ÁBRAHÁM. Van-é valami eladó?

POFÓK. Van, van, jöszte be, zsidó. Héjj, legények hozzátok elő azt a nyúlbűrt.

ÁBRAHÁM. Jó napokat agyon Isthen khennek.

FIRKÁSZ. Isten hozott, Szomszíd, no itt van a gyönyörűséges szíp nyúlbűr.

ÁBRAHÁM. Hadd lám - gyhönyörüséges szíp nyúlphür - khár az khed mondani Szomszíd, hiszen phüdös - üm. - -

FIRKÁSZ. Büdös az apád halála, csak szaga van, a bűr csak bűr, tudom én, hijjába - tudom majd büdössebb lesz nállad.

ÁBRAHÁM. Mit thalálta khedet, Szhomszíd; hiszen cshupa rongy, khapatth és a szhüre is megy.

FIRKÁSZ. Hiszen szette-vette a tekintetes kisasszon neve napjára lőtték a napokba, mit gyalázod az ember jószágát?

ÁBRAHÁM. No hát, hogy ahgya khed, Szhomszid?

FIRKÁSZ. Mit adsz értté?

ÁBRAHÁM. Hogy ahgya khed, hithván jószág, hithván pharthékha, csak a kehd khedvéért veszem megh, hogyh khed emperséges embher. Veregeti a Pofók vállát.

FIRKÁSZ. Annyi mind a', vidd el azért a 4 garasért, osztán máskor is kerülj be hozzánk.

ÁBRAHÁM. Hányír monda khed?

FIRKÁSZ. Mondom, adgy irtte 4 garast, osztán vidd el Isten hírivel - az Isten áldjon meg vele.

ÁBRAHÁM. Ej, Szhomszed Uram, khed jó ember, régenn eshmerem mhár khedet, 4 krajcárt adok érte.

FIRKÁSZ. Vesztél volna az országodban te szakállos pogány, ha lehetne, a szemét is kicsalnád a köröszténnek, mire tartod a lelkedet, hogy az ember jószágáért csak harmada árat sem akarsz megígérni. Úgy megérne egy húszast, mint egy krajcárt, ha a Pámpám kutya egy kicsit meg nem szaggatta volna a pódiumon, míg az Isten házában voltunk, úgy szólván. Dejszen a szőre úgy is megvan, úgy szólván.

ÁBRAHÁM. Hán biz, úgyh szholván, csak irha lesz belőle, üm.

FIRKÁSZ. Te Zsidó! azt mondják hogy ti a nyúlbűrt selyem kalapnak szeditek, nó, nézd meg most, ha van szemed, kitelik ebből két selyem kalap is, pedig egy selyem kalapot 4-5 máriáson is alig vehet meg az ember, micsoda szörnyű nyereség már az, úgy szólván, az Isten elpusztít benneteket, úgy szólván, azért a nagy huzavonáért.

ÁBRAHÁM. Khed nekhem ne paphollyon, négy krajcárt adhok értte, azért a hitvánsághirt - no 5 krajcárt, hogy hjába ne jötthem, ha khell, khell, ha nem khell, szhent a bhikességh.

FIRKÁSZ. Eddh meg az öt krajcárodat, úgy szólván, nem csuda, hogy az Ábrahám rongyos maradikát, úgy szólván, annyira nyomja az Úr átka, kicsalnátok a keresztyén szemit, ha lehetne. Te Jebuzeus: te pogány.

ÁBRAHÁM. Phogány? hüm phogány, mhir modgya khed azt nekhem? nem vagyhok én phogány, becsületes zshidó ember vagyokh én, phogány khed, ha nékem mondja.

 

HATODIK JELENÉS

Kanakúz és az elébbiek.

KANAKUZ. De már azt csakugyan el nem szenvenném ám az apádnak is, hohár csikozta toprongyos zsidaja, még te pogánnak mondod az én gazdámat, hogy a Kirisztus vergyön mög, iszön igaz református kálomista körösztény embör a' - mégis azt mered te mondani, hogy pogány, te - te, gazduram, üssem? A mellyen megfogja kaputrokját.

FIRKÁSZ. Nem bánom én, a fránya kopozza meg, úgy szólván, ha mingyárt a lábad szárához vered is, kevesebb lesz egy pogánnyal.

KANAKUZ. Ki hát az a pogán, te veszett órájú, te? Megrázza ruhájánál fogva.

ÁBRAHÁM. Eregy, the gyilkhos tholvaj, bizony thán the vagyh a Phihó. Pihó akkori híres zsivány.

KANAKUZ. Khi hát az a pogány, te veszett órájú, te?

ÁBRAHÁM. Nem mehetsz dolgodra? most akadtál magyhar gyerekre, huncfut, selma. Taszítja a zsidó Kanakúzt.

KANAKUZ. Még te volnál a magyar gyerök, te Kirisztus kecskéje, te. Rázza a szakállát.

ÁBRAHÁM. Hagyh békhét the, khurvanyád, akhasztofára való, majd megh mondom a tekhintetes úrnak, lódulj pokhilba.

KANAKUZ. Még az anyámat szidgya, Gazduram, megholt már a', te pokol töltelékje, minek ásod föl a sírból. - Agyonverem, Gazduram! Rángatja.

FIRKÁSZ. Üss rá egy keservest, azután, úgy szólván, bocsásd el békével. Kanakúz a zsidóra ráüt egy furkós bottal.

ÁBRAHÁM. Vej mir! Vej mir! jeö! jeöü Szomszíd Uram, adja khed az a nyúl phűr, itth a nígy garas, szhip pínzt adokh.

FIRKÁSZ. Nekem nem kell se pénzed, se magad, most mindjárt a kutyákat is rád huszítom. Bankót annál úgyé, azt is ti fondáltátok, most már a jó lelkű keresztyén ember nem is élhet miatta.

KANAKUZ. Hej Balatony, Duna, Tisza, Dráva, Lompos, Csámpás, tépjétek széjjel a hitetlen lelkét a zsidajának. Ekkor a derekát általfogta a zsidónak.

ÁBRAHÁM. Phü te phüdös, hájfészek, phü the, meny el, phü the püdös szalonna kheresztyén szagú Rápök, dhisznó, nem ember.

 

HETEDIK JELENÉS

Firkász és az elébbiek.

FIRKÁSZ. S denique micsoda csúnya lárma az, majd az egész kastély egészen fenékkel felfordul, a dominus spectabilisnek s úri vendégeinek incommodálni s alkalmatlankodni rudis emberekhez illik. Hát Ked, Gazda mér van itt? mért nem tudja csitítani? Ked is csak ollyan incultus mint a többi? micsoda rút lárma ez?

FIRKÁSZ. Nemzetes Ifjú Uram! ez a zsidó, úgy szólván, igen embertelen, nojszen már csak tudja az Úr, millyen a zsidó, itt izgágáskodott, úgy szólván, ihon a Kanakúz meg találta lódítani; mert az anyját, mindenét összehorta, összeszidta, úgy-é úgy volt, Kanakúz?

KANAKUZ. Hán.

ÁBRAHÁM. Ne higgye a Thekintethes Úr, ezek meghennék a szegény zsidó embert, ha lehetne, én becsülettel bészóllottam, van-é valami eladó, khértem azt a hitván nyúlbűrt 5 krajcáron; és még phogánnak mondott érte a szomszíd uram, pedig nem is ér többet, maga látja a Thekintetes Úr, hiszen ballagh a szőre. - Ez a selma pedig, édes Thekintetes Uram, gyilkosképpen megtámadott a bhotjával, phedig én nem vétettem. Khét emberen áll a vásár: Szabad kérni, szabád tartani. - Nem úgy van, Thekintetes Uram?

FIRKÁSZ. Consequenter a'jőn ki a species factiból, hogy Ked, Pofók az Edictum Tolerantiale; te pedig, Kanakúz a Jus Dominale ellen excedáltál, vagy világosabban szólván, Kend a zsidón dehonestatiót tett, te pedig actus maioris potentiaet - nos, denique a' pedig egyik se szabados dolog. Úgy-e, Kend goromba volt, te pedig malitiosus.

PUFÓK. Éppen nem, úgy szólván.

KANAKUZ. Á, Á.

egyszerre mondja mind a kettő

FIRKÁSZ. Denique most megmondom pro 1mo a zsidót senki többet ne merje bántani; mert a földesúrnak szükséges a zsidó, annak a kedvéért a magyar jobbágyot is kiveri a házból, mint régen az izraeliták kedvéért kipusztíttattak a cananeusok; pro 2o a zsidót s mást akárkit is nemzetéért gyűlölni grob magyarság; ugyanezt pedig a vallásért cselekedni intoleráns bigottság és az egyik sem cultura; pro 3o ki szedne majd rongyos mentét, nyúlbőrt, ringyet-rongyot, kócot, kendert s a többit, ha ez a nékünk elmúlhatatlanul szükséges ez izraelitaság nem szedne. Denique most menjen el Kend, Ábrahám, vigye el kend a nyúlbőrt is egy pénz nélkül. Igaz, hát a pipám hol van?

ÁBRAHÁM. Már meg van ezüstözve, Thekintetes Uram, ollyh fhain munkát thettem rá, hogy Bécshbe se tennének már különbet. Délután elhozom, egyh phár csomó bhasa dhohánt is kheszithettem a Thekintetes Úr számára, csak éppen kherem édes Thekintetes Uram, szóljon ez öreg urral, szolgáljon abba a kazán dolgába. Kérem aláhzathosan, empherséghemre fogadom, Isthenüttseg nem hagyom hijjába az Úrnak.

FIRKÁSZ. Meglesz minden, meg, ne féljen Kend, Ábrahám.

ÁBRAHÁM. Azh Isthen áhlgya megh az Uhrat, - jo apphetithust kihvánok. -

FIRKÁSZ. Servus.

 

MÁSODIK FELVONÁS

ELSŐ JELENÉS

Tisztes és Pofók.

TISZTES. Éppen úgy kell, magam is ollyan móddal szeretem. - Hát az a borjú le van-é már vágva, amint parancsoltam?

POFÓK. Le vagyon Tekintetes Uram: igenis hogy le vagyon, ugyan gyönyörű húsa van, ugyan gyenge jószág, úgy szólván. -

TISZTES. Halljátok! azt le kell tenni a jégverembe, hanem estvére adgy ki a szakácsnak belőle főzni valót is, sütni valót is. Idegen urak lesznek nállam. - - Érted?

POFÓK. Értem, ollatén állapotba.

 

MÁSODIK JELENÉS

Firkász és Pofók.

FIRKÁSZ. Audiat Pofók! Azt a borhűtő rézedényt, a nagyobbikat mosassa meg, dörgeltesse meg, denique az ollyan legyen, mint a tükör, vendégeket várunk. Denique, látja Ked, a héség supra modum nagy, hát azt el kell készíteni pro refrigerio animáló.

POFÓK. Az is meglessz, Uram ebb' a nyomba, stanti pedi, úgy szólván. De meg is kérem az Urat ollatén állapotba, ki lesz a vendégünk?

FIRKÁSZ. Saltim az az úr, aki már kétszer megfordult nállunk, és most ott az alsó vendégfogadóba, ott az Arany Kusztorába van szállva. - Cultus ember.

POFÓK. Tán az a nímet ember lesz hát az ollatén állapotba.

FIRKÁSZ. Audiat, nem nímet az, hanem született magyar, csak hogy német ruhába jár, németessen viseli magát és denique ollyan singularis delicatus hangon ejti a magyar szót.

POFÓK. Ó fájdalom! úgy szólván, megkövetem az Urat, őkegyelme, hát ollatén állapotba mint a korcs agár, sólomnak bagóly fia, úgy szólván, hát őkeme talán szégyenl is magyar lenni.

FIRKÁSZ. No de, audiat, ezt kell ám consideratióba venni, hogy 1mo az az úr Németországon lakott cultura kedvéért, 2o magát az itthon cultiváltaktol azáltal meg akarja distingválni, 3o több tudomány van a bodros tászliba, mint a magyar ingbe, a kurta magyar haj tökfejet mutat, de ha exotica parókát teszünk rá, az együgyűek káptalannak gondolják, a magyar mente alig reprezentál egyebet egy kis Verbőtzinél, és Husztinál, hanem a frakk involválja a históriai tudományt mind, a francia kaput az Természetnek egész búvári esmeretét, az anglus iberokk, ha szárközepig ér, minden kigondolható filozófiát, a legmélyebb matézist; ha földig ér a leghomályosabb régiségek esmeretét; és kivált, ha nem a szélire vannak rakva a gombok, Newton vagy Nyúton, Helvetius, sőt maga Kant látszik az ember előtt állani.

POFÓK. Én azt tudom, mind értem ollatén állapotban, de megkövetem, azt szokták mondani, hogy aki oda nem viszen, bizony nem is hoz az onnan. De arra a papra is haragszom, aki magyar ruhába nem jár, magyarnak tartja magát, magyaroknak prédikál, magyar kenyeret eszik, magyar bort iszik rá, úgy szólván, mért szégyenl hát magyar ruhában járni, ollatén állapotban lévén. Megkövetem a' csak ollyan, mint ha a magyar baglas juhok mellett kaputrokkos ihász állana, úgy szólván.

FIRKÁSZ. Bizon, Pofók, mond ked valamit és a' bizon nem is cultura.

POFÓK. Uram, mikor én a Tisza mellett jártam, mikor a fiamat bevittem Döbröcömbe, csak elnéztem azokat a szép papokat, millen magyarosan jártak, pedig aszondik, túl voltak azok Imperiumonn is.

 

HARMADIK JELENÉS

Conrad és Firkász.

CONRAD. Carsamadiner.

FIRKÁSZ. Salveat Conrad, salveat. - Hát hol jár, Conrad, hol, hol?

CONRAD. Eben asz örek ur az Knediger her.

FIRKÁSZ. Ugy a Dominus Spectabilisnál?

CONRAD. Ja frajlic od, od.

FIRKÁSZ. Et cui bono?

CONRAD. Asz piszon nem tutom tessék szúr.

FIRKÁSZ. Miért volt ottan, miért?

CONRAD. Ha mierd? A Ludvig Zaszlaki az én Batron diszdeli a Knediger her mindjárt el lesz jönni kicsin vizitre.

FIRKÁSZ. Ugyan úgy-é?

CONRAD. Ja frajlig - Asszolgaja.

FIRKÁSZ. Servus.

 

NEGYEDIK JELENÉS

Firkász, Pofók és Kanakúz.

FIRKÁSZ. Ez a Kanakúz aligha most meg meg bort nem kapott a diabolicus.

POFÓK. Biz Uram, nem mondom, hogy nem, ollatén állapotban, a szeme is ollan ménkű módon jár.

FIRKÁSZ. Kanakúz! ittál most úgy-é?

KANAKÚZ. Hán.

FIRKÁSZ. Bizon részeg is vagy, amint látom.

KANAKÚZ. Á, Á.

FIRKÁSZ. El tudnád-é hát mondani a nótádot?

KANAKÚZ. Hán.

FIRKÁSZ. Kezdd el hát.

KANAKÚZ. De mölliket?

FIRKÁSZ. Akármellyiket mea pace.

KANAKÚZ danolja:

Zsiros nyakam öleld mög,
  Édes Rózsám csókoll mög.
Fehér orcád, mind a hó
  Az enyimhez hasonló,
  Akasztófára való.

POFÓK. Dehát a Rákóczi nótáját tudod-é?

KANAKÚZ. Á, A.

POFÓK. Ej te, be kár azt nem tudni, - mikor azt hallom, mingyárt piszeg bennem a magyar vír!

FIRKÁSZ. Mondgya el hát, per Deum, édes Pofókom, mongya el Ked, úgysem hallottam ad animam, miolta Pestről eljöttem.

POFÓK. Biz uram, én átallom ollatén állapotba vén létemre a dallást, a cselédek is megítélnek, úgy szólván.

FIRKÁSZ. Ej, csak itt mondja sub rosa az udvaron, osztán nem is úgy kívánom én, csak mégis exempli gratia.

POFÓK. No már az Úr kedvéért csak mégis megcselekszem. Danolja:

  Haj Rákóczi, Bercsényi, - Tököli
  Nemzetünknek régi híres magyar vitézi,
Hova lettek, hova mentek nemzetünknek
  Régi híres magyar vitézi?
  Szegény magyar níp,
  Mikor lessz már íp,
Mert a sasnak körme között, körme között fonnyad mint a líp,
  Töredékeny, mint cseríp
  Szegíny magyar níp.

FIRKÁSZ. Excellenter, valde bene. Egyszerre mondják.

KANAKUZ. Jaj, Gazduram ne fújja Ked ollan köservessen, mindgyár möghasad a szívem. - De Fiscarius Uram, nem is hallotta ám még mit csinyál az az árva gyerök, aki a minapikba került ide az udvarba, az az Istók, a' tud ám szépön borborázni, ollan szépön mögy a sorgya hogy. - -

FIRKÁSZ. S volna abba annyi perfectió?

KANAKUZ. Hán bizony hogy van - előhíjjam?

FIRKÁSZ. Per se.

KANAKUZ. Istók te - Istók - Istók te - gyere má - tán most is a hájas kubakba kutatsz - hej, ebágyábul esett, maj mögrakom a bőrödet, gye' má nó, dudáll neköm most edgyet, mert én most bort ittam. Ez a gyermek kiállván a platzra rongyos szűrbe, a szűr alatt tart hónalja allatt egy vánkost, a csúcsát látatlanul a szájába fogván tilleget dudahangot, a több deákok pedig közel egy rejtek házba mondják (harmonice) a dudahangot. Kanakuz pedig kanásztáncot jár rá.

FIRKÁSZ. Bravó! Bravó!!

 

ÖTÖDIK JELENÉS

Szászlaki, Conrad és Tisztes.

SZÁSZLAKI. Nem igaz Conrad? és ez az úr nem ideota magyar. - Kastélya és háza környéke csínos és együgyű, pedig a magyar minden dolgába vagy ronda, vagy buja, és amiatt vagy paraszt oeconomus, vagy pankrót gavallér.

CONRAD. Sziszt var, asz ikkasz.

SZÁSZLAKI. Ille veritable - és ha látnád magát is személyesen, melly bölcs, mely értelmes ember vagy amint Marheze Buonarokka szokta mondani che szad'zo, che discreto.

CONRAD. Sziszt var, asz ikkasz.

SZÁSZLAKI. Az ő kisasszonya (ami a magyarba sok) mindenképpen ki van polírozva, azt mondhatni, hogy ő maga a gyenge érzékenység, vagy igazabban di certlikkajt la tandres.

CONRAD. Sziszt var, aszikkasz.

SZÁSZLAKI. Öszvetalálkozván a Tisztessel. Asszolgája az Úrnak, örülök hogy van szerencsém a Tekintetes Urat tisztelni.

TISZTES. Igaz szolgája az Úrnak - tessék magát megalázni.

SZÁSZLAKI. Alázatosan köszönöm - Tekintetes Uram! már más ízben is akartam mondani: ennek a szobának minden einrigtungja oly finum gusztusú, hogy én, miolta Bécset elhagytam, hasonlót nem láttam, és nem gondoltam, hogy illyet találjak Magyarországba. Pompásabbakat hát persze találni; de a pompa semmit se tesz széppé, hanem a jó gusztus, vagy amint Hofrad Sperbelfels, az én barátom a maga kertjéről szokta mondani: Di ges mäht nicht di pract, vas di senhajt mackt.

TISZTES. Az egész ház készület, sőt az egész kertem és kastélyom, azzal dicsekedhetem, hogy saját képzésem szüleménye.

SZÁSZLAKI. Ha csak a kert nem ánglus, az épület nem olaszos, az einrigtung nem németes, a konyha és ebédlő nem franciás, csínos embernek mindjárt fáj a gusztusa.

TISZTES. Én pedig oly céllal egyik nemzet között sem forgolódtam, megtanított engem ez az oldalszoba, mellybe válogatott könyveim vagynak, és az a nagy mester, aki azokat megtanította, tudni illik a Természet, megtanított engemet is.

SZÁSZLAKI. Már én, Tekintetes Uram, annyira hozzászoktam azoknak a csínos nemzeteknek minden kottümjeihez, hogy mihelyt valami nem auszlendis, vagy nem ollyan mint az auszlendis, előttem kedvet nem talál. Velem a somogyi sódért, thúri sajtot, azt az elszenvedhetetlen kövér magyar kolbászt megunatta az a fein, ah, igen-igen fáin vesztfáliai sonka, helvéciai sajt és veronai szalámi. - A kecsege igen jó hal; de minthogy magyarországi és comiz, százért sem adok egy scotiai heringet vagy egy venetiai szardellát. A magyarországi halak közzül nem is szeretek egyebet az egy vizánál, de az meg is érdemli; mert 200 mértföldnyiről emigrál hozzánk.

TISZTES. Az Úrnak igen-igen nagy szerencséje volt a maga ízlését külső országon kimívelni, mit csinál majd vélle itten köztünk, együgyű magyarok között.

SZÁSZLAKI. Tudom én majd, mit csinálok, Tekintetes Uram. Én az udvaromban mindent, mindent külső országivá teszek. Cselédim mind idegen nemzetűek, annálfogva pallérozottak lesznek. Anglus lovat, Svaicer marhát, spanyol juhot, khinai disznót, török kecskét, olasz pulykát, norvégiai ludat, alexandriai kacsát, nigritiai tyúkot s a többi szerzek udvaromba, amint ezt láttam Justitzvart Svevelhaj Lord King Sinyor Di Caropellegrina és mossziő emigrant Deniente, érdemes és Tudós külföldi zseniknél, kikkel utazásomban megbarátkozni szerencsém volt.

TISZTES. Valójába nagy szerencse. Édes Uram, de hadd kérdjek egyet: talám hát az Úr, ha Nigritiában volna, megvetné a nigritiai comiz tyúkokat és akkor Magyarországig fárasztaná külföldi csibéért tyúkpecérjét.

SZÁSZLAKI. Com il fo - ott a magyar tyúk khosa rara és ritkaság lenne. - De apropó, hol legyen a kisasszony, sajnállanám elszalasztani személyes tiszteletem szerencséjét.

TISZTES. Azt tartom, hogy most valami foglaltossága van valahol, reménylem, mindjárt bejön, vagy ha úgy tetszik, nézzük meg a szobájába.

 

HATODIK JELENÉS

Petronella és az elébbiek.

TISZTES. De éppen itt vagyon. - Ihol, édes Leányom, ajánlom az urat, Szászlaki uramat.

SZÁSZLAKI. Asszolgája a Kisasszonynak - Trezümble szerviter, manzel.

PETRONELLA. Alázatos szolgája az Úrnak, örülök, hogy ismét van szerencsém tisztelni.

SZÁSZLAKI. Mivel tetszett magát mulatni a Kisasszonkának?

PETRONELLA. A cselédek közt tettem holmi rendelést, Kedves Úr - kiadtam nekik a parancsolatokat, a kertben is dolgoznak, azokat is megtekintettem, szükséges az ember szeme körülöttük; mert a cseléd, Kedves Úr, csak cseléd.

SZÁSZLAKI. Ever, Ever, bella domicella; de nem tartja a Kisasszony szép nemére, úri karakterére nézve kissebbségnek a paraszt cselédek között forgolódni? a házi dolgokkal bajlódni? Én, Kedves Kisasszonka, a külső országokat összejártam, ottan már a kipallérozódás olly subtilis érzésűekké tette a nagy nevelésű dámákat, hogy ők az ollyanoktól éppen irtóznak. Egész foglalatosságok vizit adás - vizit elfogadás, kártya, csemege, kávézás, Atalantis és más románok, a kis zsebbeli bolonyai kutya s több effélék. Ők a paraszt cseléddel együtt a világért se fekünnének le estve, és még sokkal inkább fel nem kelnének reggel a goromba földmívelővel és mesteremberrel. - Hála a 18dik seculum végének, ki kezdenek már a mi magyar dámáink is a magyar durvaságból fínumodni, kezdik már követni az illyen érzékeny német és olasz gráciákat.

TISZTES. Kövesse, aki akarja. Tudom én, meddig kell az én leányomnak az ő nyomokba menni. Az ő anyja is, az Isten nyugossza meg! egy valóságos kipallérozódott magyar dáma volt, nagy grófokhoz is volt szerencsém házamnál; de mindezektől megnyerte a tiszteletet, neki jó szíve volt és szép elméje, kellemetes gusztusa. Választást tudott tenni a bécsúszott külföldi módik és szokások között, ő az ő gyermekeit is maga szoptatta és nevelte fel, nem úgy, mint a mai galant tigrisek, mondhatom az Úrnak, az én famíliám nem is korcsosodott el, azt kívánom, hogy a leányom az ő példáját kövesse. - A külföldi világ hadd bolondozzon.

PETRONELLA. Kedves úr! én gyönyörűséget találok azokba a foglalatosságokba, amellyeket az én boldogult asszony anyám helyett kell végbe vinnem, és amellyeket az én nemem hoz magával.

SZÁSZLAKI. Tehát amellyekre a Kisasszonnak természeti bestimungja van.

TISZTES. Mikor pedig ráér, olvasgat, én az ő számára egy kis bibliothekát szerzettem, szerezgetek még ma is, ha azt megunja, vagy a kertbe sétál s szegfűibe gyönyörködik, vagy a muzsikához ül a szobába, magának is, másoknak is mulatságot szerez. - A szép lélek soha sem unja meg magát.

SZÁSZLAKI. S tud a Kisasszony német vagy más idegen nótákat? Nem is érdemlenék a Kisasszony drága szép ujjait azok a táritoppos magyar dinum-danumok.

PETRONELLA. Ha tetszik az Úrnak, azokkal is kedveskedhetem.

SZÁSZLAKI. Ich bitte, ich bitte. Instálom ássan.

Vér Petronella német nótát, a firhang alatt professor Csokonai úr.

SZÁSZLAKI. Bravó cherlih, sármány, gyönyörű.

TISZTES. Próbálj, édes Leányom magyar nótát is ütni; mert amellyek Lavota úrtól kerültek, azok nem éppen dinum-dánumok ám, csak te, édes Leányom, táritoppossan ne verd, amint ez az úr mondotta. Nevet.

PETRONELLA. Tetszik hát meghallgatni az Úrnak?

SZÁSZLAKI. Par companyi.

PETRONELLA. Vér magyar nótát, azaz a professor.

TISZTES. Engem uttse, ha különb nálla akármelyik. - Én öreg ember vónék hogy már; de Isten látja lelkemet, ízibe eljárnám rajta még most is a kállai kettőt.

SZÁSZLAKI. A kisasszony érzékennyé tudja tenni a legregulátlanabb hangokat is. - Ritka példa magyar személybe.

TISZTES. Látja tehát az Úr, hogy a magyarok közt is terem alkalmatos zseni, pedig ezt és hasonló szép mineműségeket nem az idegen bűnökkel együtt szerzette meg magának.

PETRONELLA. Édes Atyám Uram, s Kedves Úr, alázatosan engedelmet kérek, egy kevéssé kifordulok, mindjárt leszek ismét tiszteletekre.

SZÁSZLAKI. Com il fo, Kisasszony.

TISZTES. Csak eredj, édes Leányom, tudod, amiket mondottam, vitesd véghez, majd mi addig egyet sétálunk az úrral a kertbe.

 

HETEDIK JELENÉS

Szászlaki és Tisztes.

SZÁSZLAKI. Tekintetes Uram! mintha nem is Magyarországon volnék, mikor a Kisasszonyt látni szerencsém van, és kezdem hinni, hogy a magyarok közt is találtatik, elvétve, egy ollyan, aki nem magyar, és aki megérdemlené, hogy a szép külső ország dicsekedne származásával. - Ugyan alázatosan kérem, van-é német vagy francia szobaleány mellette?

TISZTES. Eleget kommendáltak, de a szép parádét a jó erkölcsön vásárolni nem akartam. Egy tisztes magyar főhadnagyné az ő nevelője, oktatója és mindennapi barátnéja.

SZÁSZLAKI. Csudálkoznom kell.

TISZTES. Ha bővebb esmerettsége lesz az Úrnak az én házammal, el fog múlni csudálkozása, vagy jobban is fog csudálkozni. - Kérem, ne sajnáljon az Úr nállam maradni egy kis vacsorára.

SZÁSZLAKI. Sajnálom, Tekintetes Úr, hogy nem lehet élnem ezzel a szerencsémmel. - Én Hálába a híres professor, Bonvivan úr alatt hallgatván a dieteticát, az tanultam tőlle, hogy aki 24 óra alatt egyszernél többször eszik, az az életét rittig 5 hónappal, 19 nappal és 33 minutával rövidíti, és ezt már magam is tapasztaltam másokon, olly mathematice, hogy még a minuta se hibázott. - Ezt már szintúgy meghatározzák a németek s más pallérozott gyomrú nemzetek, mint a nap- s holdbeli fogyatkozásokat. - Ha én vacsorakor csak egy snef szárnya hegyit enném is meg, holnap és azután ebbe a hónapba minden harmadnap 24 pilulával kellene megterhelt gyomromat kitisztítani.

TISZTES. Ah, a Krisztusért! Sajnálom, hogy szerencsém nem lehet; de mégis baráttságért, ha lehet, édes Úr.

SZÁSZLAKI. Alázatosan köszönöm. A professorom, Bonvivan azt mondta egyízbe, hogy az ember a barátságért sokat vét a dietetica ellen, ez a mondás mindég a fülemben van nekem. - Alázatosan engedelmet kérek tehát, és másszorra instálom a Tekintetes Úrnak azt a gratiáját.

TISZTES. Szívesen akármikor. - Tessék hát lejönni a kertbe, nézzük meg, és egyúttal arról is beszéljünk, amit a minap tetszett az Úrnak említeni.

SZÁSZLAKI. Amint parancsolá, Tekintetes Úr, nékem külömben is szint ollyan megújjulásomra van, ha valami jó ízlésű kertben találhatom magamat ebbe a falusi és míveletlen Magyarországba.

TISZTES. Kérem tehát. Mennek a kertbe.

 

NYOLCADIK JELENÉS

Firkász és Ábrahám.

FIRKÁSZ. Lábait az asztalra nyujtogatva hegedülhet magába.

ÁBRAHÁM. Bhikhességes jó estéth khivánok a Thekinthetes Úrnak - hogyh mulatja maghát a Thekinthetes Úr?

FIRKÁSZ. Servus.

ÁBRAHÁM. Háth fogh-é az a hegedű? amint láthom, khanafona khellene annak.

FIRKÁSZ. Revera, Ábrahám, nem is ártana neki egy kis gyantatio, pro 1mo csak úgy rikácsol, pro 2 gyantám nincs, pro 3, van a Ked bótjába, úgy-é van, Ábrahám?

ÁBRAHÁM. Van, van, Thekintetes Uram, háiszen csak kell venni. - Pharolámra el hoztham a phiphát is, hát nem ollyan ezüst, minth a thajthik vagy minth a szhappan, a friss khinyeső nem lekülömb nálla, úgy thündöklik. De Uram, a munkha thöbbet is ér az ezüstjénél, senki fiának nem csinálták volna meg alább 4 forint 26 krajcárnál és fhélnél, de minthogy az Úr jó esmerősöm, azt a fhelet is elengedem, cshak igy szolgháljunk egymásnak, nem cshak mára való az ember. Látja a Thekintetes Úr, én nem vágom el mind a két végit az alkhunak, fél krajcár nem tart el engem.

FIRKÁSZ. Ah, per Deum, Ábrahám az már supra modum sok, inkább azt a fél krajcárt is megadom, csak azt a 26 krajcárt engedje el. Hisz a' sok, hoc est multum, már engem csak ne taxáljon Ked, hiszen Pesten se kívánnak többet érte, kerék szám 2 forint, amillyen munka.

ÁBRAHÁM. Ej, csak trhifáltam, Thekintethes Uram, hiszem én azt cshak khijandhekhba csináltak, egésséggel visellye az Úr, itt a szép basa dohány is, egésséggel viselje az Úr. Az Isthen algya meg az Urat, hogy pártját fogja a jámbornakh.

FIRKÁSZ. Servus, Ábrahám, köszönöm, máskor is csak szóljon Ked, mindenbe szívesen szolgálok. Látja Kend, mikor én a Kend arendáját írtam is, akkor is basa dohánt szíttam én, sok basa dohánt felszínak az urak míg a szegények felsegéllésében fáradoznak. - Kávé nélkül igazságot se lehet tenni. Van-é most Kennek kávéja?

ÁBRAHÁM. Thekintethes Uram! holnapután lesz nállunk lakodalom, a bátyám fia meg ághoskodhott, szép mulattság lesz nálunk, khirem, alázza meg magát az Úr, lesz khávé, lesz minden, szhip thánc, mondhattom derékh - itt lesznek a Thopünáriak, mondhatom szhíp muzsikha lesz.

FIRKÁSZ. Quid hoc Ábrahám? revera lakodalom lesz, denique ott csak mind zsidó notát húznak.

ÁBRAHÁM. Haiszem ah khell, Thekinthetes Uram, de háth nem szhép a zsidó nóta?

FIRKÁSZ. Ad animam, én megvallom, sohasem hallottam zsidó nótát, azt se tudom, millyen formán megy.

ÁBRAHÁM. No cshak próbálja a Thekintethes Úrh, az Úr okhos ember, ezen a hangon kezdődik Elnyeríti magát.

FIRKÁSZ. Diabolum, de hogy tudom, mellyik fogásból kezdjem, az á-ból-é vagy a b-ből?

ÁBRAHÁM. A x-ből, Thekintethes Uram: no így fogja a hegedüt. Mutatja neki a zsidó. A thopónari zsidók is így fhogják, a kesztheliek mígh szebben.

FIRKÁSZ. Bestia Apocaliptica, csak az első hangot mondja meg.

ÁBRAHÁM. Hiszen montham, Thekintehtes Uram, cshakh így megy. Ismét nyerít.

FIRKÁSZ. Denique megálljon kend, supra modum affectalnék egy zsidó nótát megtanulni, egy dáncos patvarista társam van itt a generális perceptornál, majd mortificálnám vele, denique csak kezdje el Ked, ne dicam, mondja el Ked.

ÁBRAHÁM. Ahz meghlehet Thekintetes Uram jó phinzért.

FIRKÁSZ. Ej, csak mondja el ked prout venit.

ÁBRAHÁM. Mondom, jo phinzért elmondom, ha álva hallgatja az Úr egy garas, ha ülve, egy pethak; de az Úr standes person, hát tetszése szerént fizeth az Ur. Tudom, átall alább adni egy forintnál. Na erste manir. Danol dáj-dájjal.

 

KILENCEDIK. JELENÉS

Lehelfi, Fenekes és az elébbiek.

LEHELFI. Jó estét kívánok az Úrnak!

FIRKÁSZ. Pariter magam is kívánok, alázatos szolgája Domine Perillustris.

ÁBRAHÁM. Bikhességes jo estét khivánok a Thekintethes Úrnak!

LEHELFI. Lesz szerencsém tisztelni az öreg urat?

FIRKÁSZ. Igenis, pro 1mo a tekintetes úr most éppen a kertben sétál, pro 2 vele vagyon Szászlaki úr, pro 3 a kisasszony, ni fallor, a szobájába van, méltóztassék meglátogatni az Úrnak.

ÁBRAHÁM. Magam is jo ejtszakhát khivánok a Thekintethes Úrnak!

FIRKÁSZ. Servus! Servus!

 

TIZEDIK JELENÉS

Fenekes, Pofók, Conrad

FENEKES. Jó estét adgyon Isten!

CONRAD. Szíp jó este!

POFÓK. Hozta Isten!

FENEKES. No, Pofók bácsi, eb a lelkit, hát hány a világ, mivel töltik kentek az időt?

POFÓK. Ezzel a Conrad sógorral beszélgetnék, vagy mi; de az Isten álgyon meg bennünket ollatén állapotba, nem igen tudunk elmenni egymás nyelvén.

CONRAD. Sziszt var, asz ikhasz.

FENEKES. Biz a' bajos Pofók bácsi, mikor a magyar németül, a német magyarul nem tud, pedig csak érteni kéne egymás nyelvét, hogy már sógorság fejébe.

POFÓK. Biz öcsém Uram, jó is vóna ollatén állapotba, de mi haszna no, ha az ember nem tud.

FENEKES. Hozzon, édes Pofók bácsim egy kis tüzet onnan a konyháról; de szépet, menyecske szeműt.

CONRAD. Ah, ne pipázzon maga Fenekes, absajlic, csúnya pides az a dohánfüst, korcsmába való.

FENEKES. Ebalelkét, hát maga nem dohánzik?

CONRAD. Ah! nem, csak én kicsin snuf tabak Pattogtatja a pixisét.

FENEKES. Ej, eb a lőcse ocsmán tubákját, minek szíjja már azt az ember, csak az órát abrakolja, azután úgy beszéll tőlle, mintha mezítláb szállott volna le az ágyról, ezt nátháson mondja ollyan nagy lesz tőlle az óra, mint a sós ugorka, osztán verhenyeges mint a vergánya.

CONRAD. Ah, mit beszél maga, Fenekes az a tubák a szemet tisztígya az órát tisztígya, szárogatja.

FENEKES. Azt az utolsót elhiszem; de azt is elhiszem, hogy minden tubákos ember órának a kesztheli kéményseprőt kellene conventiora megfogadni. - De soha a tubákos embernek sohasem lát jobb szemmel az apja is, mint aki még ki se tudja mondani a tubák nevét.

CONRAD. Látja, Fenekes! ha az ember kicsin alhatnám, csak veszi, mindjárt nincs van úgy alhatnám.

FENEKES. Megesnék úgy bele, ha az istorása a faköpenyegbe, mikor sirbakot áll, mindig tömné az órát, hogy el ne alugyék. Ho-ho, a' hát csak szunyató rest embernek való.

CONRAD. Jaj, láttya Fenekes, az nem is illik minden paraszt ember pebelnek az csak csinalik csinos ember, úri, okos, galant.

POFÓK. Vagy galand vagy nem galand, de a' bizon nem is szíp, a manó is hozta országunkba, úgy szólván. Én ugyan, kivált ha tubákos asszont látok, nem szánnám bezsindeleztetni az órát. - De annak a pipának is ugyan mi haszna van, úgy szólván.

FENEKES. Ah, édes Bácsim, - már ennek annyi haszna van, mint ördög.

CONRAD. Az bizon, mint zörtök pujik hát bele.

FENEKES. Ni, sógor! ha az ember koplal, pipázik, ha jól lakik, pipázik, búvába pipázik, örömébe pipázik, mérgébe pipázik, a nőtelen embernek feleség helyett van, a házas embernek, ha pöröl a felesége, azzal elűzi magától, mint az ördögöt a tömjénnel, a pipások között legszívesebb divatjába van a pajtásság, osztán mikor az embernek egyéb dolga nincs, pipára gyújt, hogy az ördög hivalkodva ne találja.

CONRAD. Asz piszon, mint zördök pujék ked bele.

FENEKES. Pipa nélkül a férjfi nem is férfi csak nöstén legény, kan asszony; de ha pipát vesz a szájába, a bajusszát kétfelé törlénti, meglehet, nem lehet, látja Ked, sógor, mingyár millyen figuriás gyerek lesz belőle.

CONRAD. Az pizoni csak kinesség, az picsiletes ember az nem szereti a dohánfist, a dáma is nem megszereti; a szoba pites, mint pokol, ember részeg, övé fejébe sok megcsinál refolution, szája be van pácolva, az mind a kamin, pökni mintég, mint a kola, az piszon absajlig csuna pites. - Az nem szip kinességet. Az ujját a szájába veszi s pettyeget, mint a pipás ember.

FIRKÁSZ. De, Isten látja a lelkemet, mond Ked sógor valamit, anélkül biz el is lehetne az ember a világon, úgy szólván, én soha sem pipáztam, mégis itt vagyok, azt bizony csak a hetykeség kapatta fel annyi emberrel, hijjába, no csak haszontalan, egyik a másiktól meglátja, én pedig megmondom magyarán a Herkó Pater előtt is, hogy mind a pipa mind a tubák úgy szólván hijjába valóság és a léleknek gyötrelme.

 

TIZENEGYEDIK JELENÉS

Lehelfi és Petronella.

LEHELFI. Ah! mit beszél a Kisasszony, kedvezzen az én elrémülésemnek, és csak addig is, míg magamat kifúvom, és rendbeszedem, ámítson kedvezőbb híradás.

PETRONELLA. Az Úr nem érdemli az éntőllem, hogy én az Urat megcsaljam. A dolog voltaképpen úgy van, amint elmondtam, éppen csak az imént jöttem fel az Atyámtól a kertből.

LEHELFI. És Szászlaki azért jár itten mostanában?

PETRONELLA. Éppen ezért, és mostan már harmadik ízbe, és igen nagyra tartja magát.

LEHELFI. Ő a Kisasszonyt nem érdemli.

PETRONELLA. Az atyám hajlandónak látszik hozzája.

LEHELFI. És talán a Kisasszony is?

PETRONELLA. Én nem tudom, mit csináljak az én szívem fáj.

LEHELFI. Egek! hát már az én reménységem álomba esett, és a mi sok édes szavaink a szelek szárnyán enyésztek el? Lehelfi és Petronella, ez a két egymásnak kedves név a tavaszi jég hátára volt felmetszve, meg van a fatális kötél fonva, melly az én boldogságomat örökre, ah örökre, megfojtsa, nékem pedig még csak az a vigasztalás sem maradt, ami a remények-vesztett nyomorultaké t. i. az elfelejthetés.

PETRONELLA. Ha az Úr magát fel nem találja, én oda vagyok. - Az Úron áll mind a kettőnk boldogsága.

LEHELFI. Mit tudjak tenni, mit tudjak tenni, ó Kegyes Szív! éretted s érettem mit tudjak én tenni, ki féltehetetlen vagyok, mihelyt a tehozzád való reménység nem önt lelket belém.

PETRONELLA. Nem szükség az Úrnak semmi mesterséges plánumon elnyerni a maga célját, egy ollyan ember előtt, mint az én atyám, elég szószóllók lesznek az Úrért őelőtte az Úrnak saját virtusai és az én boldogságom, rukkoljon ki az Úr velek az ő egész fényében, említse az Úr az én nevemet, és azonnal megnyerjük, amit mind a ketten ohajtunk és azonnal annak a külsőországi napot fenyegetőnek távolról csillámló gőz meteoronja, mint a fattyú Nap, eltűnik.

LEHELFI. Úgy tetszik, mintha az én megjelent őrző angyalomat látnám a Kisasszonban, ó szép szavak, megérdemlitek ti, hogy bételjesedjetek.

PETRONELLA. Kedves Úr! ha engemet szeret, még most mindjárt menjen le a kertbe. - Az Úr jelenléte mindég sokat szokott tenni az én atyámba.

LEHELFI. A Kisasszony parancsolatja törvényem nékem. - Hólnap meglátogatom a Kisasszont, addig is adjon szállást kegyes szívébe a szerencsétlen Lehelfi nevének.

PETRONELLA. Kedves név az énelőttem, kedves mint az Úr maga, megérdemeljük mi az Egektől, hogy bennünket egymással boldogítsanak.

 

TIZENKETTEDIK JELENÉS

Lehelfi és Fenekes.

LEHELFI. Fenekes!

FENEKES. Parancsolatjára az Úrnak.

LEHELFI. Ha csak ha! Petronella énekel.

Életem mái
Komor órái!
Hány ezer bú s átok
Jöve rátok.
Fussatok ezekkel
A sok keservekkel,
Mellyekkel az Ég
Ostoroz még.
Jaj szabadítsatok,
Öldöklő bánatok!
Mert e kín engemet
Porba temet.

FENEKES. Ejnye be szép, Uram!

LEHELFI. Oda vagyok Fenekes! megmondtam hogy csak pletyka hír az, amit te hoztál az udvarból. - Petronellát már Szászlakinak ajánlották, mit tesznek most azok a te cselédházbeli tanúbizonyságid!?

FENEKES. Ejj, Uram: sokat végeznek Bécsbe de elrontják az égbe. Elronthatná az a cafrangos Német fickó az Úr szerencséjét? - Lám az Urat régolta esmeri a kisasszony, s tudok is annyit benne, hogy szereti is. Csak azért is elbúcsúzom tőlle egy szép nótával. Danol.

Halavány hóld bús világa,
Te légy kínom bizonysága;
Te sok álmatlan éjjelen
Edgyütt virrasztottál velem.

Süss kedvesem ablakára,
  Hints lágy álmot szemhéjjára,
  Hogy a bájoló szerelem
  Párnáján álmodjék velem.

Te pedig, ó kedves-kellő
  Álomhozó esti szellő,
  Legyezd gyengén angyalomat
  S ejtsd mellyére egy csókomat.

LEHELFI. A' mind jól van, Fenekes; de az én reménységem többé nem akar engem esmérni, és én boldogtalan vagyok, ah legboldogtalanabb örökre.

FENEKES. Menjünk haza, Uram, majd otthon egy jót álmodjunk - az Úr nem lehet boldogtalan.

LEHELFI. Nem bánom - - Egek, tehát ezen esmerettségem komédiája illy szomorú felvonáson végződik!!!

 

HARMADIK FELVONÁS

ELSŐ JELENÉS

Petronella és Tisztes.

PETRONELLA magába. Egek, adjatok erőt az én gyenge leányi szivemnek, adjatok tanácsot - ah! Szegény Lehelfi, a te kínod, a magam kínja kétfelől facsarják az én szívemet. Egek, mit tegyek! Énekel.

TISZTES. Mi lelt téged, édes Leányom, veszem észre, hogy szomorú vagy: hallom, hogy keseregsz, látom, könnyeid is hullanak, nincs bizodalmad a te atyádhoz? Szólj, mi lelt?

PETRONELLA. Ah! édes Uram Atyám, mind a ketten meg vagyunk csúfolva, egész házunkhoz háládatlan lett a Szászlaki.

TISZTES. Hogyhogy, édes Leányom? - Azt fel nem tehetem felőle.

PETRONELLA. Méltóztasson megolvasni ezt a levelet, amellyet egy barátjához ír, és akkor higgye el, Uram Atyám, micsoda paraszt kevélységgel néznek ránk, itthoniakra a külső országi széllel duzzadt fiatalkák.

TISZTES. Hadd lássam, édes Leányom, szégyenleném én azt. - Hüm. Olvassa: A monsieur monsieur Zsean de Venkör mon Ami A Vian Dotris. Majd megolvasom, édes Leányom, odafel a szobában, a pápaszemem is ott van. Te pedig maradj itt addig a filegoriába, majd lejövök továbbat.

PETRONELLA. Amint parancsolja, édes Uram Atyám.

TISZTES magába. Üm, üm, ugyan dolog volna az, még csak gyanitni sem tudom, pedig millyen cultusnak mutatta magát - üm, üm.

 

MÁSODIK JELENÉS

Szászlaki és Conrad.

SZÁSZLAKI. Mit gondolsz Conrad? hogy volna ő énhozzám érdemes, én külső országot öszvejártam, ott mindenütt ollyan becsületbe voltam, amillyenhez még egy magyarnak sem volt szerencséje, nagy tudósokkal, doctorokkal, professorokkal, sőt hofratokkal barátkoztam.

CONRAD. Sist var, asz ikkasz.

SZÁSZLAKI. És én mégis itt Somogyba, itt, az akadémiátlan Magyarországnak legakadémiátlanabb részibe telepedjem meg? Ki értené ott meg az én diplomáimat? ki tudna ott engemet az én csatos cipőkömért, saxoniai strimflieimért méltóképpen tisztelni.

CONRAD. Sist var, asz ikkasz.

SZÁSZLAKI. Éhhel kellene ott nékem meghalni: Külső országi sago darát, kaput, sampanelt, vaniliát, milanoi cukkerpakkerait, egyéb efféléket, amellyekhez én külső országon hozzászoktam, hol kapna azok között ottan az ember az originalis magyarok között.

CONRAD. Sist var, asz ikkasz.

SZÁSZLAKI. A leány ugyan, már amennyit magyartól lehet várni, eléggé culta, azt meg kell vallani, és meg is érdemlette volna, hogy általam hírre kapjon még külső országi consiliarius barátim között is. De az én hamburgi kalapom még nagyobb szerencsére vágyik, még ő igen magyaros, én sokkal auslendisebb tonushoz szoktam. Csak a paraplimat mutatom, és hozzáteszem, hogy azt a hofrad Svalvistain úrnak, aki a Hessen-Casseli Langraf legkedvesebb ministerének, báró Kaindorfnak a barátja, mondom, annak az úrnak barátjának professora, Tunkopfnak a legkedvesebb tanítványa, Blutarm ajándékozta, azonnal akárhol is nagyobb szerencsét is kaphatok a pallérozatlan Magyarországba.

CONRAD. Sist var, asz ikkasz.

SZÁSZLAKI. Eddig is csak azért várakoztam, hogy ha más szerencsém nem akad hamarjában, tehát ezt a leányt is elveszem; de most, mivel barátim tudtomra adták, hogy a Pappenhaim úrnak nagyobb culturára ment Kisasszonyát is, ha tetszik, megnyerhetem, tehát ezt a cedulát csak vidd el az öreg Tisztesnek; mert nekem az őkeme domidoctus magyaros házára nézni is derogál.

CONRAD. Klaik Klaik, mingyárt, mingyárt, aszolgája Her patron.

SZÁSZLAKI. No, csak svind, én majd addig a szállásomra hazamegyek. - Siess vissza, pakoljunk.

 

HARMADIK JELENÉS

Tisztes és Conrad.

CONRAD. Asszolgája, knediger her.

TISZTES. No - mi kell?

CONRAD. Az én patron, her Szazlaki fan Ludvig diszteli a knediger her, küldi ez a kis cettel.

TISZTES. Addide, hadd lássam a cédulátokat, ördög szánkázzon meg.

CONRAD. Idd van, knediger her.

Tisztes olvassa

Tekintetes Uram!

Én az Úr barátságát nagyon köszönöm; de az én külsőországi érdemeim sokkal nagyabbra emeltek engemet, mintsem azzal tovább is élhetnék: Bizony nagy szusz egy fickóba. A Kisasszonyt tisztelem. Eb kisasszonyát tisztelje s kivánom vagy hogy is van, nagyon németes irás, alig mehetek el rajta s kívánom, hogy a culturába tovább is előmenjen igen őkemére bízták. Én a Pappenhaim úrnak auslendises és sokkal galantabb kisasszonyát nyertem meg magamnak. Övé legyen a jámbor, bújjék bele Már indulóba is vagyok. Csak tessék, arra az út, merre a kerékvágás. Maradok a Tekintetes Úrnak s a többi. Már hát visz az ördög benneteket.

CONRAD. Ah nem, Knediger her, szertig nem fisz, csak 4 jó ló, fáin posztilion.

TISZTES. No hát csak vesszetek ördögbe.

CONRAD. Hát parancsol szén szur valami írni, vagy mondani a Knediger, her?

TISZTES. Szóval is megmondhatod, hogy csak vigyen az ördög benneteket.

CONRAD. Asszolgája. Magába menvén. Figye ked szerteg tigedet fin polond, az nekünk nem figyen.

 

NEGYEDIK JELENÉS

Tisztes és Lehelfi.

TISZTES. Csak gondolja el, édes Lehelfi Uram, az Úr, most megint egy cedulát küldött az a szelepurdi Szászlaki, tessék elolvasni az Úrnak.

Olvassa s minden punctumnál illyen formákat ejt.

LEHELFI. E' bizony már csunyaság, e' bizon nem cultura, ki gondolta volna.

TISZTES. Hát még ezt a levelet olvassa meg az Úr, mellyet egy barátjának írt Bécsbe, és amelly csudálatos úttal-móddal a leányom kezére került.

LEHELFI olvassa.

TISZTES. Hát nem gorombaság ez, hát nem mesterséges szelesség?

LEHELFI. Lássa a Tekintetes Úr, gyakran így veszik ám meg pénzen a mi magyarjaink, igy terjesztik el nemzetünkbe is a külföldi bűnöket. Ez már az egyenes magyar character ellen van.

TISZTES. Az igaz, de most semmi, már ezek mind elmúltak. Elég az, hogy nékünk mind a hármonknak bétölt a kívánságunk, és az Úr az én vőm. - Isten tartsa meg az Urat.

LEHELFI. Szolgalatjára a Tekintetes Úrnak.

TISZTES. Én már kiadtam a rendelést, ma egy kis előljáró mulatságunk lesz, a compossessor urakat is mind meginvitáltam, a cigányok már mind itt vagynak, hallom, hogy pengetik a hegedűt. - Dzindzár eljöttek? Felelnek a Cigányok: Eljöttünk, Uram! Nohát csak jol kanaforiázzátok meg, magam is ma jól megforgatom az öreg postamesternét. De tudjátok még az én nótámat? Cigányok: Tudjuk. De így húzzátok ám, most jó kedvemből még egyszer elmondom. Énekel

Avagy mágnes keménységét
Vetkezd le szűvednek,
Ne emészd már, akit tartál
Mindeddig hűvednek.
De reménlem valahára
Még megérem utollára,
Sorsom, bár későn, megszánod,
Dolgodat megbánod.

 

ÖTÖDIK JELENÉS

Petronella, Firkász és az elébbiek.

PETRONELLA. Édes Uram Atyám! éppen most ment el itt négy lovon, nagy hegyessen a Mossziő Szászlaki. - Külsőországi módon félre vágta a kalapját és ami legrendesebb, illyen szép nyári időbe felberzesztette azt a híres Hessen-Casseli parapliját.

TISZTES. Csak loderdum, édes Lányom, hadd menjen, ki bánja, meg nem áll is meg Bergengóciáig. - Itt a Te Lehelfid, az Isten áldja meg. - Majd kedvednek kell lenni.

PETRONELLA. Lehelfi Úr többet is érdemel éntőlem a csupa jó kedvnél.

LEHELFI. Ma tölt bé az én kívánságom.

FIRKÁSZ. S denique, Domine Spectabilis, én a nagyobb urakat mind eljártam, pro 1mo tisztelik a Tekintetes Urat, pro 2o, mind jelen lesznek a mulatságon, pro 3o, csak az öreg postamesternő nem jöhet el, mert tele van podagrával.

TISZTES. Ejnye, eb a lelke, ejnye be sajnálom. Gyerünk el, édes fiaim a szobába, már a nap úgyis nyugodófélbe van, valaki talál bennünket keresni. Mennek.

FIRKÁSZ. No csak denique, mind addig addig, hogy az Isten csakugyan összeconiugálta őket. - Kár is lett volna másképpen esni a manipulationak, mert pro 1mo a doncella kisasszony igen culta, pro 2o a dominus spectabilis is igen cultus ember, pro 3o Lehelfi úr is igen tudja, mi a valóságos cultura és ő a kisasszonnyal is mindég tisztességesen és moraliter conversálódott, mégis megnyerte szerelmét, nagyra nem héjazott, és mégis elérte a legnagyobb boldogságot, hűségének itt a szép bére. - Vivát tehát Lehelfi úr! No ez már Cultura.

Conclusio vagy Clausula

ÁBRAHÁM. No hát hogyh tethszett az Uraknak a játék, nekem ugyan tetszett, tsakh azt bánom, ebh a lelkhi dhiakhjai, mirt produkhaltak a zsidókat. - Istenütsheg az orcám bhüre szintúgy égett, de ha az Uraknak jó volt, annyi mind a' magamnak is tetszett. - Én ugyan magam is tudhtam volna holmi aprolekhos chomidiákat produchalni - az orromból phanthlikát húztam volna ki. - A cshergei oskhilanak azth mondhtam volna - fütty! ala mindgyart hegyre szentkiráli pokhilba. Meinetvegen, de az még nem nagy mesterség. - Majd két hétre Egyed napján, akkor, primo september, meginth lessz egy chomidia, akkor vásár is Cshergön etvasz ci hadni, talán lesz valami eladó, én magam is itt leszek, mondhatom szhip lessz, khérem alázzák meg magokath,

Gerzon Di malörö,

vagyis az elveszett ifjú úr megtalálása, mondhatom széph lessz. Khérem az Urakath alázzák meg magokat, mondhatom szép lessz. - Isten algya meg az Urakat. - Jó itszakhát khivánok csokholom kaputjokat. Az Asszonságoknak is jó itszakhát adgya Isten, csókolom viganojokat.

Jó itszakhát kíványok.

Vége

 

SZÁSZLAKI LEVELE

(A Cultura harmadik felvonásának negyedik jelenetéhez)

Szinyore amico!

Köszönöm, hogy minél elébb tudósított az Úr afelől, hogy a Pappenhajm úr kisasszonya az én számomra tartatik: mert éppen már itt a magyar földön és annak is a legmagyarossabb és eszerént legpallérozatlanabb részén egy fél culturájú leányba belebotlottam, de hála az én eriangi tászlicskámnak és az Úr barátságának, cultább dáma láttatik az én érdemeimet valamennyire megjutalmaztatni. Amico! úgy-é nem hijjában vágattam alá bajuszom, egészen magyarnak mutatott a selma, sohasem kaphattam volna meg miatta a Pappenhajm kisasszonyt nem - és mostan az öreg Tisztesnek fél bárdolatlan kisasszonyával kellett volna megelégednem, vagy azzal sem. Én holnap pakolok innen s a Tiszteséket itt hagyom, ahol találtam. Addig is csókolja nevemmel a Frájlajn von Pappenhajm auszlendis kezeit és míg meglátnánk egymást, addig is éljen az Úr szerencsésen.

Ludvig Szászlaki manu propria

 

ORÁCIÓ, MELLY A VÍGJÁTÉK ELŐTT ELMONDATOTT

Méltóságos Gróf, Tiszteletes, Tudós, Nemes és Nemzetes urak és asszonyságok! Minden renden lévő nagyérdemű hallgatóink.

Tudom, hogy a ti magatok megalázódásának becse, amelly tiveletek született, sokkal nagyobb a mi csekély próbatételünknél, amellyből most első zsengét adunk: de mindazáltal, éppen az bíztat engemet és mindnyájunkat, hogy illyen csekélységre is, amellyről mint első próbatételről, keveset tehettek fel, illy szabad bizodalommal és illy megörvendeztető sokasággal felgyülekeztetek. A ti jelenlétetek bátorságunkra légyen-é minékünk, vagy félelmünkre, most egyszerre meghatározni nem tudom: bátorít a ti erántunk való jóérzésetek, mellyet orcátokon olvasok, de tisztelettel kevert félelembe borít mindnyájunkat egy illyen nagytekintetű szemlélőknek és hallgatóknak sokasága. - Egy játékot játszunk mi ma el, mellynek célja tréfa és valóság; szabad a tréfát hideg vérrel fogadni, de a valóságot megfontolás nélkűl elbocsátani, gondolkodó kötelességünk ellen vagyon. Vígjátékot adunk mi elő, mert még a tragédiának érettebb ideje a mi culturánk grádicsának fentebb való fogán áll: Az isten adja, hogy a tökélletességnek ennyi próbájával is szolgálhassunk. - Vagynak itten, akik a Sespir, Kornél és Maffei parlamentjét, s a Kotzebue, Goldoni és Molière piaccát már megesmérték; az ő lelkek és izlések feljebb emelkedett már a középszerűségen.

De tudom azt, hogy azok szinte úgy fognak örülni a mi első mozgásunknak, mint azok a jó atyák, akiknek felnevelkedett gavallér fiaik a Redoutokban csudát tésznek, az ő bőlcsőből kiszállt csecsemőjöknek első apró lépéseiben. - Mivel jobb kicsinyen és könnyűn kezdeni (melly minden szoktatásnak fő regulája) jobb a környűlálláshoz és a tehetséghez mindent alkalmaztatni, mint megpukkadni a nagy felfuvalkodásban: ez okon a poéta minden theatrumi mesterséget, minden nehezen követhető indúlatokat, a dolognak tekervényes öszveszövését, és amit a negédes esthetica parancsol, feltett célból elkerűlte. - Az ő legfőbb igyekezete a' vólt, hogy a nagy lelkek az ő szavain ha nem egyszer, másszor gondolkodhassanak és azok, akik csupa újság kívánásból jelentek meg, vidámságra termett sziveket legeltethessék. - Ez a cél, ez a hely, ezek az actorok, mind akadályjára vóltak annak, hogy a theatrum regulái csorbulást ne szenyvedjenek: hát ha még azt is hozzá tesszük, hogy a leghíressebb theatrumba is hétszámra készűlnek; itt pedig egy hét alatt ki is dolgozták, le is írták, meg is tanúlták, játszani is próbálták a theatrális darabot, egy hét alatt, még pedig az exameni szoros napokba; - hogy másutt a poéta minden játékhoz való dolognak viselésében úgy tehet, amint akar, csak képzel és parancsol: itt pedig a firhangok is csak tegnap készűltek el; - hogy a poéta (mert ez tesz ám legtöbbet) az ő kéthetes nyavalyái között, felét kedvetlenség, felét pedig nyögés között többnyire az ágyból diktálta. - Nem így lett vólna ez, ha ez és az elmondott akadályok nem történtek vólna: de ami van és ami kitelt mindnyájoktól, azt adjuk elő; és mégis szerencsénknek tartjuk, nagyérdemű hallgatóink! hogy csak ennyivel is lehet udvarolnunk. - Egyéb bátorságunk, midőn csekélységünket meggondoljuk, nincsen e kettőn kívűl, nem is lehet, t. i. hogy a mi nagy érdemű hallgatóink elég nemes szivűek a törekedni kívánó együgyűségnek elfogadására is magokat megalázni, és hogy ez a hibános első lépés is talám (ha nem kevélység azt hinni) egy óldaslag való scholiont tesz többre menendő gymnasiumunknak históriájában. - Légyen tehát a méltóságos gróf, légyenek a T. T. urak s asszonyságok, légyenek minden rendben lévő nagyérdemű hallgatóink kegyes figyelemmel; mindjárt egy kis choralis éneklés után ki fog jönni Lehelfi és az ő inassa, Fenekes. Én pedig is magunkat és mindenünket ajánlom jó indúlatjukba s kezeiket csókolom. -

 

AZ ÖZVEGY KARNYÓNÉ
S KÉT SZELEBURDIAK

Vígjáték 3 felvonásban

Készítette Csokonai Vitéz Mihály

1799

 

JÁTSZÓ SZEMÉLLYEK

KARNYÓ egy idős kalmár - Gál Antal
KARNYÓNÉ felesége - Horvát József
SAMU ezeknek fiok, ki bolondos - Vas Gábor
BORIS szobaleány - Ujj János
LÁZÁR boltos legény - Veres András
LIPPTOPP szelepurdi - Mikolai József
LIPITTLOTTY szelepurdi - Csóbor Móses
KURUZS egy személyben doctor, borbély, alchimista, kéznéző chiromantista, zsibvásáros, drótvonó, poéta, kosárkötő - Gentsi István

A játék esik Kanizsán, a Karnyóné boltjában.

 

ELSŐ FELVONÁS

ELSŐ JELENÉS

Samu és Lázár.

SAMU. Lassan belopódzván a boltba, a Lázár háta megé, és a kalapja tele lévén körtvéllyel, eggyel hátba üti Lázárt, s azt mondja: Lázár Deák vigyázzon!

LÁZÁR. Üm, vigyázon az illen bolond ember, hogy vigyázon, csag mindég ezed nincs, csak Samu, no Samu, menyen pokol zsegibe, én csak olan bolond, mint ked nem bolond.

SAMU. No no, Lázár, isz az oskolába is csak így teszek én, egye meg Ked ezt a körtét, én nem haragszom. Nyújtja neki a körtét.

LÁZÁR. Én pedig haragszom, Samu csak mindég Samu, eszed nincs, kitákarodzon a botyábol, virga a gyereknek, osztán meg meg más.

SAMU. Kennek kezték, - a maga fiának mongya azt. - Azt mondta asszonyám, hogy adgyon a boltbúl cihát a kocsisnak, meg annak az úrnak, aki hozzánk jár. -

LÁZÁR. Melik az a hozzánkjár, - zördeg tugya azis hozánkjár, másik is hozánkjár, mind a világ csak hozzánk jár, mellik az a hozzánkjár zúr?

SAMU. Ha tudja, mér kérdi. - Azt mondta asszonyám, hogy a kocsisnak adjon 2 muselin köpegenyet, nyakra való keszkenőnek 8 rőf pukovai posztót, kalapra 20 rőf arany sujtást, nadrágra 1 bokor structollat, 1 pár nádmézet, 2 süveg narancsot. - Annak az úrnak pedig, aki hozzánk jár, adjon egy pár gatyára való béllést, ujjas pruszlinak való házi vásznat. Ezeket írja fel a jedzőkönyvbe. - Ezen kívül nékem adjon kantusnak való patyolatot; asszonyámnak pedig, minthogy kevés esze van, küldjön egy fabábot, meg egy magába felállót, hadd játszék vele a bolond.

LÁZÁR. Ha, ha, ha, Samu, mi a menkü, magába felálló, ha, ha, ha, az asszonnak, ha, ha, ha, fabáb kell, azzal lehet kicsin jádszani, hogy adhassam én neked, csak meny visza, meny visza, te kicsiny bolond, én nem kicsiny.

SAMU. Nem vagyok én olyan bolond, mint asszonyám - jön! Akkor jön az Anyja kapcát kötögetvén.

 

MÁSODIK JELENÉS

Karnyóné és az elébbiek.

KARNYÓNÉ. Júj bizon, tán a Kolompár Nánival mulatott a Lázár hogy olyan jó kedve van? Csoeto Lázár?

LÁZÁR. Csoeto, biz a tatár látott 8 réf posztobol nyakravalót. - A Samuka olan comisiót parancsolt az Asszonnak, hogy a' bizon senem láttam, senem halottam, ha, ha, ha, csak kérdezed az asszony.

KARNYÓNÉ. Ej, te kis bohócska, most megint elment az eszecskéd, azt a kis commisiócskát se tudtad megmondani a Lázárocskának, micsoda az Istenért? egy nyakravalócskának 8 rőf posztócska. - Eredj fel, kis bohócska, a szobácskába, egyél, egyél almácskát, szilvácskát, könyvecskét, ha, ha, ha, bizony majd magamnak is félremegy az eszecském, - a könyvecskédet ne edd meg, hanem vedd a kezecskédbe, menj tanulni a több gyermecskékkel. Samu elmegy. Hát Lázár, annak az Uracskának?

LÁZÁR. Mellik zuracskának, a' csak mind uracska, gazdagnak, szegénynek, ifjúnak, eregnek, idegennek, városinak, a' csak mind uracska.

KARNYÓNÉ. Ejnye, eb a lelke Lázárja! bizon még gazdává lesz a nyakamon, csak mérjen ki és írja fel a Lipittlotty úr számára.

LÁZÁR. Isdenem Uram! má megmeg a Lebettlotty úr számára. - Isdenutseg, majd mid is mondok, az a Lebettlotty egyszer az Aszonak lebettlotty. - Istenem Uram, csak a hordani, csak hordani, drága minden, soha pínz nem látni, se nem halani, most se pénz, mi lesz már ebből?

KARNYÓNÉ. Mi lesz? Kontócska. Kennek csak mindég jár a szája, írja be Ked a jedzőkönyvbe, mikor egyéb dolga nem lesz Kendnek, tegye fel a kontócskára.

LÁZÁR. Van itt már conto, lássad az Asszony, arra is csak a papirost vesztegetjük - több a conto, mint a netto; csak a tavalit olvasom el.

Konto azon bordikákrol, mellyeket Her Volfgang Lebettlotty de Gölöntsérdelek az Karnyóné Asszonyság botyábol elhordatott, come siéque.

Brimo Januarij farsangi maskarás bálba, egy ökör habitushoz, mindöszve Rhforint 63 xr. Idejött 2 ökörszarv, nad mind zenim, röhögésnek okáért Rhforint 1-1 1/2 xr. Egy fél viseltes ökörbika farka, a boldogult úré féle 7 xron. - Zekunda Februarii. Táncra egy pár porcellán sarkantyút 1 Rhforint - Detto: Egy mancseszter csizma grongoltt steklire, a legujjabb amsterdami múdi zerént 14 forint 6 xr. Harmadik Martii: Egy varópárna, melybe elöl egy fortepiano van becsinálva, varópárna facit 1.45 forint és 1/2 xr. a fortepiano, amint szokott 20 xr. 1mo Aprili: Világ szerént és mások mulatságára áprilisi bolond lévén az úr, eltört a boltba 7 pár Chinai porcelán findsát és egy kaposi vizes korsót, az úr elnevette magát, de azért csak feltetette 37 forint 59 xr.

19a Maji: Elvitt egy silkrod francia kalapot, a hozzá tartozó conductorral edgyütt (hogy a ménkű meg ne üsse) 16 forint 16 xr s a többi. Hiszen lássad az Asszony, csak magad lássad, így bizon, így bizon, nem győzi az ember csak konto, csak konto, osztán semmi sincs a netto.

KARNYÓNÉ. Ah, édes Lázárocskám! ha az az én szegény férjem, szép férjem, jó Férjem élne, az Isten nyugossza meg, most én nem így vólnék, Lázár! most a boltunkba sem férne a portéka, magam is az ölembe hordoznék egy kis portékácskát. De látja Isten, ember, a szegény asszonyka, vagy kell vagy nem, mindenhez támaszkodik, de hiszen bizon nem a legényecske után esenkedem ám, távol legyen, az Isten mentsen meg, hanem csak azért nos, hogy mégis a világ nyelve ne legyen az emberen, azt mondják, hogy a férjfi csak annyicska legyen ni Mutatja vastője hegyét, csak férjfi az a háznál, csak Isten áldásocskája. Látja, hogy jön Lipittlotty. De piszt, piszt, az Isten hozza, ah, majd kiugrom a bőröcskémböl, csak csendesen legyünk, mint a hal a varsába, juj, majd kiugrom a bőröcskémből, nézze csak, nézze, édes Lázárocskám jön a Lipittlottyocska. Ó, édes lelkem férjem, ha te most élnél, az Isten nyugosszon meg.

 

HARMADIK JELENÉS

Lipittlotty s Karnyóné.

LIPITTLOTTY. Jó reggelt kívánok az Asszonynak, én az Asszonyt szeretem, csak azt sajnállom, hogy ily félig-meddig való öltözetbe van ollyan félig-meddig szerencsém tisztelni. - Lássa az Asszony én csak első vagyok úgy-é? a legujabb pesti módik felvételébe, és pedig egyedül csak az Asszonyért, sőt, hogy kevesebbet mondjak, csak az Asszony szívéért.

KARNYÓNÉ. Jó reggelecskét kivánok, de még nem is láttam az Uracskát illyen furcsán öltözve, bizony szintúgy nevethetném, ha, ha, ha, de hol a menkőcskébe is vette azt a furcsa libériácskát, igazán hogy mi fiatalocskák csak akkor látjuk meg, mikor már az uracskák bele is bolondulnak, hogy ezzel a szócskával éljek.

LIPITTLOTTY. Fránya kis szócska, de csak úgy van az, aki az újabb pesti módit nem esmeri, Asszonyságtok gustusa igazgatja pedig még azt is, hogy hogy álljon a nadrág; de legalább a zsinórozást nem bizzuk rájuk. - Ez a legújabb pesti módi, már ebbe az Asszony csak becsülhet engem, az illyen ruha alatt szerelmes szív szokott lappangani.

KARNYÓNÉ. Az Úr a maga legújjabb módija szerént vezérli az én tapasztalatlan szívemet a legújabb módikra. A' bizon szép ruhácska, először a' moldont is nevettük hogy kétszínű volt, de most már hozzászoktunk, s aki ellene szóll azt nevetjük, és azt mondjuk rólla: Az moldonabb aki a moldont megesméri. Az uracskák már most nem csak a színben, hanem a viseletben is kettőt mutatnak.

LIPITTLOTTY. A' mind jól van - de van-é most az Asszonynál valami jóféle thea?

KARNYÓNÉ. Van, igenis, legjobb pedig, van császár thea, originális lapponiai.

LIPITTLOTTY. Megengedjen az Asszony magának, tám japponiai?

KARNYÓNÉ. Már, édes Lelkecském, mi özvegyecskék csak ollyan terminusocskával élünk, az Uracskák jobban tudhatják. -

LIPITTLOTTY. Most csak itt hagyom, hanem tétessen félre az Asszony valami fél felöntőre valót; mert tegnap, úgy tetszik, mintha egy bolhát vettem volna észre a szobámba, majd meglocsoltatom véle mindenütt, talám megöli. Veszi a kalapját.

KARNYÓNÉ. De ne menjen el még, Uracskám, bizony, ha az Úr nincs velem, olyan vagyok mint a szedetlen szöllő vagy szöllőcske. - Én nem tudom, mi Isten csudája, ha az Úr itt nincs, olyan nagy viszketegség van az egész testembe, hogy no, nem is gondolhatom, - de tám az idő okozza vagy mi.

LIPITTLOTTY. El kell mennem, édes, hallja, azt ugyan tudom, hogy nállam nélkül nem lehet el; de csak mégis el kell mennem, mert hijjába, úriember mindég bótba nem lehet.

KARNYÓNÉ. De vissza fog jönni az Úr, mert bizon - bizon csak visszajőjjön ám, úgy-é szívecském?

LIPITTLOTTY. Amint kedvem tartja.

 

NEGYEDIK JELENÉS

Tipptopp és Lipittlotty.

TIPPTOPP. Ah! alázatos szolgája az Úrnak, örvendek, hogy tisztelhetem az Urat éspedig vidám orcával, s éppen igen szép habitusba tisztelhetem az Urat.

LIPITTLOTTY. Jó szerencsét kivánok az Úrnak. - Mi a tatár? hol vette az Úr ennek a rendes módinak ideáléját, utseg ollyan, mint a Travestialt Virgilius, vagy amillyen világot az olasz mercatimagok hordoznak.

TIPPTOPP. Az igaz, hogy a legújjabb párizsi modi éppen ollyan. De nem is csuda; mert most az egész Paris csupa il mündo inverso. - Ez valóságos párizsi újj modi. - Lássa az Úr, már most illetlenségnek tartanák elöl begombolni a kaputrokot, hanem hátul szokás. Hátul volt a kaputrokja begombolva. A púderrel való hajfejérítés kiment a modiból, minthogy különben is szűk a gabona, hanem a fekete haj, a kinrusz púder kedves a párizsiak előtt, mert persze, a korom csak olcsóbb, mint a búza. Kinrusszal volt a haja meghintve.

LIPITTLOTTY. De hát azt a csizmát fótozni viszi a vargához, vagy mi? Fél csizmája a hóna alatt volt s mezitláb volt fél lábával.

TIPPTOPP. Ah! Talám hát még az Úr nem tudja? - A németek a kalapjokat a hónok alatt hordozzák, s hajadon fővel járnak, a franciák erre reáuntak, már mezitláb járván a csizmájukat így hordozzák. Mutatja a hóna alól. Más példa. A bécsiek csak az állokig szokták bétekerni a nyakokat, ez csekélység, noha a magyarok ezt is soknak tartják; a párizsi ujj modi nyakravalókötéshez egész lepedők kívántatnak. Abrosz volt a nyakravalója. Más példa. A németek az orrok környékét tubákozzák be; de a mai franciáknak csak a szemek csillámlik ki a tubák közül. Az ábrázatja be volt tubákolva.

LIPITTLOTTY. No, az ugyan rendes modi - ami engemet illet, én fél Versáliáért sem vállalnám fel a mai modi szerént a párizsi gavallérságot. - De hát ez a nagy átkozott kép mit keres az Úr mellyén, hiszen lám a járást is alig teheti tölle, tán amuletum vagy micsoda?

TIPPTOPP. Ördög sem amuletum, járatlan az Úr a párizsi ujj modiba. - A németek elkapták a galant franciáktol, hogy kedveseiknek mellyképét nyakokon és kebelekbe hordozzák. - De a franciák most már többre mentek. Kedveseik képét egész regálokra festetik, rámába csináltatják, s úgy hordozzák. Más példa. A franciák közt a férfiak is szoktak apró arany karikát a fülökön hordozni; de már most, ni, micsoda nagyokat hordoznak.

LIPITTLOTTY. Rendeseket kell hallani az embernek. Mi is csak modizunk, hányjuk-vetjük, egyfelé-másfelé ürgetjük-forgatjuk, de tán a párizsiak az agyvelejeket is fonákul fordították.

TIPPTOPP. Dehát még a dámákat látná az Úr, akkor csudálkozna és nevetne ám. Nem az a dáma, akinek legparányibb zsebbeli kutyája van, hanem akit legtöbb anglus szelindek kísér, ollyanok mint egy borjú. - Most etuis helyett egész sublatokat, toalettéhez való ainrittungokat hurcoltatnak magok után - ott már most minden órában újj köntösbe kell öltözni, ha az ember magát szóba kevertetni nem akarja.

LIPITTLOTTY. A' mind meglehet, ha egyéb dolgok nincs. Hanem most már nekem is dolgom lévén, és igen fontos dolgom, hosszasabb professziót a párizsi újj modirol nem hallgathatok, magamat recomendálom.

TIPPTOPP. No de, kérem alássan, ha szabad kérdeznem, hova, hova?

LIPITTLOTTY. Majd megnézetem az inasommal, ha nem jöttek-é ki a számjaim a lotterián.

TIPPTOPP. Ugyan úgy-é? S az Úr is szokott játszani a lotterián?

LIPITTLOTTY. Külömben sem. - Volt is már rajta aprólékos nyereségem, de most feltettem már magamba, hogy vagy sokat, vagy semmit sem. -

TIPPTOPP. Azt tartom, az utolsót legkönnyebben megkapja az Úr, jobb biz, ami kis pénzecskéje van, megkímélli, s szükségeit pótolja véle.

LIPITTLOTTY. Úgy csak az urak beszélnek, de higgye el az Úr, hogy most ollyan bizonyos vagyok a 25 ezer forintok nyereségébe, mint ha már a tenyerembe volna.

TIPPTOPP. Isten szavával tudja az Úr?

LIPITTLOTTY. Gondolnám, mert amely számokat most feltettem, azokat úgy álmodtam meg, az álom pedig, kivált a lotteriára nézve, csalhatatlan. Ezeket a számokat álmodtam meg: 1, 2, 3, 20, 23.

TIPPTOPP. Már azok ugyan kuriózus számok. Lesz szerencsém hallani az álomlátást, mellybe azok a számok bejőnek?

LIPITTLOTTY. In compendio elmondom. - Azt álmodtam a mai éjjel, hogy én 2 macskát árultam. 3 dáma majd megveszett érte, úgy kérte 20 krajcáron. Valami vénasszony odajött, 23-at igért érte; már éppen neki akartam adni, de csak 1 poltra volt nálla. A macskákat felvetettem a vállamra. Itt félbe szakasztja. Dejszen a többi nem is tartozik a lotteriára, csak azt akartam mondani, hogy én a számokat így álmodtam meg: 1 poltra 2 macska 3 dáma 20 krajcáron és ismét 23 krajcáron. - A macskákat csak cirokáltam csak cirokáltam, s egyszer felserkentem.

TIPPTOPP. Uram! a párizsi legújjabb álmoskönyvek is azt mondják: a macska paráznaságot jegyez.

LIPITTLOTTY. Eh! - Magamat rekomendálom. Megharagszik.

 

ÖTÖDIK JELENÉS

Tipptopp és Lázár.

TIPPTOPP. Jó reggelt kívánok Lázár Deák!

LÁZÁR. Isten hozta az Urat, Isten hozta, kérem alásan, tessék leülni, tessék.

TIPPTOPP. Köszönöm, Lázár Deák, köszönöm, hát mi újság van mostanába?

LÁZÁR. Az bizon most avelevel kevesel udvarolhadok, hanem inzsbicie most vala nállunk az a vasaros úr, kinek itt általelenbe van a botya, derek afelé úri ember, beszélle, hogy az a hires francia vezér, generál Laschi visszahozta a maga táborát, Málta városáig, és így már a franciak tul nyomattattak a Pisegri vizen, és hogy a török basa, Nelson a helvetiai hajós sereget egészen semmivé tette, neki privát levélbe irták, hogy a három hatalmas császár mellé társul állott a burkus császár is, és hogy már csak a genevai király tart frigyet a franciákkal.

TIPPTOPP. Hát Bonapartéról nem hallott-é valamit. Lázár?

LÁZÁR. Egyébként semmit sem, hanem egy francia katona beszéllé tegnap a botunkba, hogy már igen öreg ember lévén, letette a szolgálatot és bároságot kapott.

TIPPTOPP. Ha, ha, ha, a' bizon rendes, még azt nem hallottam. Félbe szakasztja Lázár.

LÁZÁR. Az a hír is foly, kedves Úr, nállunk, hogy a francia admirális, Tepocajab, Valentiára éjtszakának idején ráütött, de a várhoz a nagy kősziklák miatt nem férhetett. A' bizony, kedves Úr, ránk nézve nem igen hasznos ujság, mert határos lévén Driestel Niderlandal és Greccel, ahonnan a császári fabrikákbol kapjuk a bordikákat, a kereskedésünk szenvedni fog, és még sokkal drágább lesz minden. Hanem ellenbe a török császár vezére Paszavandoglub, nyolcadfél száz lovas spahival a Rajna mellett Szant Domingoba beütött és 1200 francia képviselőt hadifogolyá tett. - Egy pesti corespondensem azt írja, hogy ott a kávéházakba... Félbeszakad, mivel jön Karnyóné.

 

HATODIK JELENÉS

Karnyóné s az elébbiek.

KARNYÓNÉ. De azt bizon nem köszönöm meg az Úrnak, hogy még csak fel sem jön hozzám, már egészen el is felejtettem az Úrnak a formáját.

TIPPTOPP. Legtisztább szívű szolgája az Asszonynak, énnekem az Asszonyt látni mindenkor fő szerencsém van, de az az egy világi baj ránk nézve, hogy gyakran a legkedvesebb szerencsénkkel nem lehet élni. - Édes Kedves Asszonyság, szívem többet szóll, mint szám mondhatná.

KARNYÓNÉ. Alázatosan köszönöm! az Úr mindég vidám jeles és udvarias, mi ketten megegyezünk. - A Lipittlotty úrral nem jött öszve valahol az Úr, mi ketten könnyen megegyezünk.

TIPPTOPP. Másra kevés gondom szokott lenni, mi ketten könnyen megegyezünk.

KARNYÓNÉ. Lázár, az oberster úr most izent ide, hogy azt a kis kontócskát kifizeti, vigye el hozzája és becsülettel szóljon, s tisztelje nevecskémmel.

LÁZÁR. Ihen, Ihen, van alázatos szolgája.

TIPPTOPP. Igaz biz az, sajnálom, kedves Asszonyság, hogy kurta szerencsémet szívemnek nem kis fájdalmával félbe kell szakasztanom. - Parolám van a kastélyba. - Reménylem, két órára ismét gyönyörködhetem nagyon becsült személyében Kedves Asszonyságomnak. - Addig is csókolom kezeit.

KARNYÓNÉ. Tehát visszavárom ám az Urat, alázza meg magát nállam egy kis ebédecskére.

TIPPTOPP. Az ebédet nagyra becsülöm, mivel azáltal hosszasabban legeltethetem repeső szemeimet az én kedves tárgyamon, adiő.

KARNYÓNÉ. S Boris! Boris felel a palotából: Parancsoljon! Jöszte, légy itt a bótba, míg a Lázár megjön. Ezzel a vénasszony felmegy a házba, Tipptopp is elmegy félre a bót mellé, hogy hallja, hogy Boriska lejön, s megvárja, s hozzámegyen.

 

HETEDIK JELENÉS

Boris és Tipptopp.

TIPPTOPP. Boriskám, jöszte, jöszte, valamit mondok.

BORIS. Jaj, be régen nem láttam az Urat, egész újság nállunk.

TIPPTOPP. Dejszen nem lennék én nállatok újság, édes Boriskám, csak te engem abba segítenél, amit már másszor is említettem néked, hogy csak az asszonyodat hozzám hajlandóbbá tennéd.

BORIS. Ő hajlandó az Úrhoz, de igy vegye fel az Úr: ő egy férjfit nem adna az egész világért, az Urat nem adná valamennyi férjfiért, Lipittlottyot nem adná 1000 ollyanért, mint az Úr.

TIPPTOPP. Hisz az a bezegje a dolognak, édes Boriskám, azt kellene éppen érettem véghezvinned, hogy én az asszonynál nagyobb gráciába jöhetnék, mint az a kótyomfitty Lipittlotty, azt te legjobban ki tudnád jádszani, ha engem igazán szeretnél, igazán szeretsz-é hát, édes Boriskám?

BORIS. Ah! bizony rendes, az Úr azt kívánja éntőllem, hogy szeressem, pedig éppen előttem vallja meg, hogy más szeret, sőt még engem kíván a más szeretetébe is eszközül felvenni. Kettőt lépvén hátra: Kisebb vagyok én, mintsem a Karnyóné asszonyság kedvesét bátorkodjam szeretni.

TIPPTOPP. Ah, be furcsa gyermek vagy te, édes Boriskám, be furcsa gyermek vagy, hát gondoltad-é, hogy én azt a vén bolondot szerethetném, átkozott szem volna az, aki azon kapna, arrol már elénekelhetnéd ám, édes Boriskám, hogy:

Szeme nem sír, mégis nedves;
  Képe ráncos; foga redves;
Horgas lába tittyen-tottyan;
  Sovány fara egyet lottyan.

Mégis, noha hidegvette,
  Legényes a szettevette:
Ó Uram! őrizz meg ettől
  A vasórú kísértettől.

Vén ugyan, vén a kurvanyja,
  De van ezüstje aranyja
Amellybe ha markolhatnék,
  Hozzá jobb kedvet mutatnék.

Csak pénzébe lennék vice,
  Megölelném historice.
Férje lennék az erszénynek,
  S a' kén' a szegény legénynek.

BORIS. De hol a manóba tudta az Úr ezt a furcsa nótát tanulni? Ugyan szépen kimegy!

TIPPTOPP. Régi párizsi nóta. - De féretévén a tréfát, az egész dolog arra megy ki, hogy én örömest el szeretném venni Karnyóné asszonyomat, de nem az őkegyelme becsületes személyéért ám; mert az a kankalékos ludvérc kapna az ollyan vázon, hanem azért az egy-két ezer forintocskáért, amit toldásba kapna az ember vele; mert amint egy elmés poétánk mondja: három a szükséges dolog: pénz, pénz, pénz.

BORIS. Tehát az Úr alkuba bocsátja a szerelmet, és az Úr szíve rá van nyomtatva a bankócédulákra.

TIPPTOPP. Szív! Szeretet! a mai világba ezt a kettőt mindennek árulják szóval, de a valóság csak ollyan kettővel köz, mint én és te, édes Boriskám.

BORIS. Az Úr csak mindég rávesz engem a szeretetre, az Úrért mindent megteszek az asszonynál, de annak a' lesz a jutalma, hogy az Úr a mi asszonyunkkal öszvekelvén, meg fog, meg is tartozik vetni, és én akkor, szegény jószívű leányka, én akkor ah, kedves együgyű!!

TIPPTOPP. Ne félj, édes Boriskám, te leszel Karnyóné asszonyságnak, vagyis már akkori időhöz szólván madám Tipptoppnénak és így mosziő Tipptoppnak is belső szobaleánya, naturaliter az öregasszony sokat benn ül, sokat alszik, sokat betegeskedik, ki él akkor boldogabban, mint mi ketten? Hát még ha egyet mondok; vén már az asszonyod, mint a bűn, egyszer az Isten megkönnyebbíti ágya szalmáját, s miért ne lehetne az ő szobaleánya az ő férjének feleségévé.

No most, édes Boriskám, mit gondolsz?

BORIS. Ah, édes remények! parancsoljon velem az Úr mindent, Lipittlotytyot még ma legnagyobb ellenségévé teszem az asszonyunknak.

Duetto

TIPPTOPP.

Semmi, csak rá tudjak ülni a banyára,
Ő mag nélkül fog kidűlni nemsokára.
Bezzeg úr lesz ám Tipptopp
És Tipptoppné hopp, hopp, hopp
                            Akkorára, akkorára.

BORIS.

Akkor ám a cifra tálba igy piszkálok.
És az utszán módi sálba sérikálok.
Úriasszony lesz Boris,
És az Úrnak százszor is
                            Gratulálok, gratulálok.

TIPPTOPP. Ej de míg ráhűlne bőre, vigadozzunk.

BORIS. Házaspárképpen előre játszadozzunk.

TIPPTOPP. Én elveszlek, eb legyek Veri a mellyét.

BORIS. Én az Úrhoz elmegyek Alázatosan.

Repetitio.

TIPPTOPP.                             Alkudozzunk, alkudozzunk.

BORIS. Egymás karjánál fogva kimennek.

 

MÁSODIK FELVONÁS

ELSŐ JELENÉS

Lipittlotty magába.

LIPITTLOTTY. Ha, ha, ha, csak látom én, hogy én szerencse fia vagyok, ihol míg szegény legény karakterrel kellett parádéznom, ez a vén bolond Karnyóné a bőségig tartott ruhával, pénzzel; azt gondolta a nyomorult vén banya, hogy én őtet szeretem, szerette pedig a lidérc, - egy illyen legény, aki az ifjába is válogathat, én egy ollyan világrúgtát, ha, ha, ha, boldog Isten! De meg tud az ember bolondulni a szeretet miatt, már hiszen ha valami érzékeny, virágjába lévő leánykán esne, annyira csak nem csudálnám, de a vén bolond Karnyóné, csak gondolja el már az ember, hisz egyidős a postaúttal, melegsége is csak annyi van, mint a nyári kályhának. - Hányan csalták meg már csak tudtomra is, mégis hitt nékem is a bolond, azt gondolta, hogy fenékig téjfel vagyok, pedig szakállamra mondom, inkább venném feleségül a kanizsai csonka tornyot. - De hiszen most megtanulhatja az én példámból, mennyit hihet akármely legénynek. - Ó, édes számjaim! 25 ezer forintot érő, édes, kedves számjaim! ti szabadítottatok meg engemet attól az alacsonyságtól, hogy én a vén Karnyónénak pénzéért hizelkedjem! - Áldott lottéria! áldott volt, aki fel is találta, nyugodjon békével még a haló földjében is. Ó, édes számjaim! Kedves számjaim! most mindjárt postára ülök, s megyek Budára, de hova megyek és miért? Ó, áldott szerencse! azért a szép 25 ezer forintért! De hát az a szép, az az édes kedves Karnyóné? - Ott üsse a guta, mostmár tyúkpásztoromnak sem venném be, ha, ha, ha, még előre nevetem, majd perel magában a vén tátos, de kukkanni sem mér a 25 ezer forintos Lipittlotty úr előtt.

 

MÁSODIK JELENÉS

Lipittlotty, Lázár és Samu.

LIPITTLOTTY. Jó napot, Lázár!

LÁZÁR. Isten hozta az Urat, Isten hozta, tessék leülni, most épen szép újságot halodám.

LIPITTLOTTY. Mit, Lázár?

LÁZÁR. Gibraltár fővezére Sampiónét várát ostrommal megvette, és hogy mi mostanába igen nagyon megvertük az anglusokat.

LIPITTLOTTY. Az elég örvendetes újság, hanem Lázár, itthon van-é az asszony?

LÁZÁR. Szolgalatjára az Úrnak, meg most ebédnél is frissen volt, hanem ebéd után valami nehézségét érzette - a szokott nyavalyája jött rá.

LIPITTLOTTY. Micsoda szokott nyavalyája?

LÁZÁR. Aval nem szolgálhatok, aztartom aranyér.

LIPITTLOTTY. Bizony, nagyon sajnálom. Félreszóllal: Eb sajnálja a vén dögöt, hanem Samuka ezt a levelet vinnéd el Boriskának, hanem meg ne mutasd asszonyádnak. Asszonyádnak pedig mondd meg, hogy én egy kevéssé felfordulok Budára, mihelyt onnét megjövök, így mondd, mindjárt gyűrűt váltok vele.

SAMU. Értem, értem, az Úr mindjárt gyűrűt ád ezért a levélért?

LIPITTLOTTY. Nem, nem, szegény Samuka, a levelet vidd a Boriskának, én meg asszonyádnak gyűrűt hozok.

SAMU. Értem, értem, de hát nekem mit hoz az Úr?

LIPITTLOTTY. Ej, csak eredj sietve, mert én nem késhetem - neked fa pénzt hozok.

SAMU. Jó lesz biz a', köszönöm az Úrnak, mindjárt visszajövök érte.

LIPITTLOTTY. Siess hamar. Samu elmegy.

LÁZÁR. Akarom mondani, hogy az anglusokat igen megvertük, 600 fregat elesett, másik 600 rabbá esett, minden órán várjuk őket ide Kanizsára, reménylem az Úr többet hallott felőle.

LIPITTLOTTY. Azt tudom hogy mostanába sok fogoly francia tiszteket hoztak erre lefelé, Istennek légyen hálá, és hogy még többeket is küldenek győzedelmes seregeink; de hogy anglus fregatákat is hoznának Kanizsára, az még előttem esmeretlen újság. Hanem Lázár, énnekem most el kell sietnem, az asszonyságot tisztelje nevemmel, most annyi időm nincs, hogy elbucsuzzam tőlle, ha Budáról hazajövök, fogok neki újsággal kedveskedni és pedig ollyannal, millyet nem látott, nem is hallott.

LÁZÁR. Magam is kikérem, kedves Úr, ha valami újságot méltóztatik halani, legyen szerencsém magamnak is, ott inkább van szerencséje az embernek afélékhez, inspecie ben van-é meg Egyiptomba generál Telegrafus, és hogy igaz-é, hogy a franciák csakugyan feltalálták már azt a meszi lüvö levelet, mely szerént a levelet, ha postán küldik, mikor az ellenség felszakasztja a kopertabol, egymást éri, úgy omlik ki a sok bombi... Félbeszakasztja.

 

HARMADIK JELENÉS

Karnyóné és az elébbiek.

KARNYÓNÉ. Ezt érdemlettem én az Úrtól? Ezzel jutalmaztatja meg az én sok szívességemet? el kell-é hinnem, hogy az Úr csalárd, álnok és hitetlen lelkű?

LIPITTLOTTY. Mit?

KARNYÓNÉ. Azt, hogy az Úr színnel-mézzel angyal, valósággal pedig egy megtestesült kan ördög, ezt érdemlettem én az Úrtól, ezt? Az Úr majd mit is mondok.

LIPITTLOTTY. Mi háboríttotta úgy meg az Asszonyt, nem illik az egy ollyan személyhez, az Asszony akar engem vádolni és azáltal érdemtelenné tészi magát arra, hogy én szerettem, mégpedig olly igen szerettem, mint most.

KARNYÓNÉ. Mit keres hát ez a levél?

LIPITTLOTTY. Levél? az a levél? hogy mit keres már, hogy az a levél mit keres? Isz az a levél csak levél.

LÁZÁR. De még elfelejtettem mondani, hogy a franciákra a gallusok is rátámadtak, aminthogy már szinte... Félbeszakasztja Karnyóné.

KARNYÓNÉ. Ördög vigye el a Kend franciáit, Lázár! Lipittlotty! így kellett engem a magam szolgálói előtt gyalázatba keverni, szolgáló előtt, phü szégyen, gyalázat, szép ember osztán az Úr, félig magyar, félig német, mégis tetszik, hogy kívánhatja azt tőllem hogy azt elszenvedjem? Az Úr embertelen, érti-é? Ah! mert ha most valamit nem néznék... fizesse le az Úr a kontóját, fizesse, most mindjárt, egyszeribe, ebbe a nyomba, huncfuttság nem emberség, fizesse le az Úr, és ha nem, majd tudom, mit csinálok, disznóság, az Úr egy cudar ember volt, én tenyeremen hordoztam, most mutatja meg, micsoda levél ez? Az Úr nem szóll, szóllok hát én, fizesse le az Úr a kontót, térjen vissza a maga cudarságába, és ne merje olly vakmerő lenni, hogy megcsúfolt nevemről többé emlékezzen. Lázár! hol az a kontó?

LÁZAR. Idd van, nad mint 8 curens, bizon jobb is fizetni.

LIPITTLOTTY. Hisz az a kontó csak hadd maradjon, nállam mindég megtalálni, amivel tartozom, hiszen csak nem szököm el, de hogy is szökném én el, egy olly kedves személytől, mint amillyenért az Asszonyságba élni és halni szerencsém van.

KARNYÓNÉ. Előttem az ollyan csapodár szók még elárulják az embert. Csak a kontót fizesse ki, Lipittlotty, és azután se éljen, se haljon érettem. Én az Urat mindég szerettem, azt nem tagadhatja, szeretem még most is, ah! jobban szeretem mindeneknél, de hogy az én szeretetemnek hasznát vegye, már arra magát érdemetlenné tette.

LIPITTLOTTY. Kedves Asszony! - Az Asszonynak a szobaleánya hűségtelen, és azt régen észre vettem, és nagyon sajnálom, mert olybá tartottam, mint ha magamat sértett volna meg, régen is akartam már mondani az Asszonynak; de hogy meghitt cselédjét fundamentum nélkül gyanúba ne ejtsem, alkalmatosságra várakoztam. - Tudja-é az Asszony, hogy ő azzal a mézesmázos Tipptoppal nagyon öszveszűrte a levet, ha nem tudta, tudja meg most, - észrevettem, hogy a leány kész akármelly legényért az Asszonyt elárulni, hogy ezt saját próbám által tapasztaljam, azért küldöttem hozzá ezt a levelet. - Legyen az Asszony nyugodtan, és higgye el, hogy az Asszonyt jobban Lipittlottynál senki nem szereti, és hogy az ő ígéretei szentek az Asszony eránt, mégis az Asszony a kontóról beszéll. Eb az anyja kontója! hát a mi szeretetünk tiszta napfényét kontó fellegek is ködösíthetik? Én, ha az Asszonynak volnék, most elszégyenleném magamat.

KARNYÓNÉ. Édes Angyalom! megengedj gondolatlan bosszúságomnak, megbántottalak goromba gyanúmmal. Egy huncut leány! Ah! a méreg is forr bennem. De hiszen ha nem szerettelek volna, nem is aggódtam volna érted, a szerelem aggsággal jár, megengedj, szeretlek, ah! igen nagyon szeretlek, és ha te is szeretsz, vedd kedvesen tőllem ezt a 3 xxx-et. Kitörli a kontót. Neked többé nincs kontód, nincs nállam egyéb kontód a szerelem édes kontóján kívül.

LÁZÁR. De mit is csinál az Aszony, zeb a lelke, ki fizeti, meg kell vizetni, magunk is adosak vagyunk a Becsbe.

KARNYÓNÉ. Hallgasson, Lázár, az Úrnak többé nincs contója.

LIPITTLOTTY. És tehát többé nekem nincs contóm - köszönöm az Asszonynak, egy szó hát annyi, mint száz, én felmegyek Budára, és azontúl engemet soha nem lát.

KARNYÓNÉ. Isten őrizzen! én soha se látnám az Urat - ojje mit gondol az Úr?

LIPITTLOTTY. Igenis, én azt gondolom, hogy én az Asszony kontójára semmi számot nem tartok már, az asszony se tartson már semmit az én szívem kontójára.

KARNYÓNÉ. És én szegény özvegy... Félbeszakasztja Lipittlotty:

LIPITTLOTTY. És a szegény özvegy marad özvegy, mint eddig volt, gondolkodjon a koporsóról s menjen idvezült férje után az örökkévalóságra: mi, ifjak még egy kevéssé itt akarunk mulatni a siralom völgyén, adiő.

KARNYÓNÉ. Igen érzékenyen tréfál az Úr - ebbe a materiába nem örömest hallom a tréfát.

LIPITTLOTTY. Ne csalja meg magát Asszonyságod, én nem tréfálok. - Értse meg a tréfát. - Én 25 ezer forintnak a lottéria által urává lettem; Asszonyságod pedig egy köz kalmárné. Én egy fiatal gavallér vagyok, akin minden kap, asszonyságod pedig egy ollyan 60 esztendős ütött-kopott vén hasadt hegedű, akit a sátán se tudna már kanforiázni, én eszemmel tudok élni, az Asszony pedig egy vén bolond.

KARNYÓNÉ. Hitetlen bestia! még azon feljül csúfolódsz is. - Ó, édes szegény férjem! ha te most élnél, az Isten nyugosszon meg! boldog Egek! miket is kell szenvedni az embernek és kiktől és mikor. Te koldus kutya! aki az én korpámon tanultál meg ugatni, te hetyke kakas! ki az én szemetemen taréjodtál meg. -

LIPITTLOTTY. Kukorékó!

KARNYÓNÉ. Te hitetlen! Te kényes disznó! Te világ sepredékje! Te cigány! úh, Lázár Deák, adja azt a vas rőfőt, hadd verjem ki még a fogát is a kurvakergetőnek, - uh, te akasztófára való, ki a bótómból. Elesik.

LIPITTLOTTY. Ej, kérem az Asszonyt, moderálja magát, csak illyen az, aki az indulatoktol megrészegedik, az Asszony a harag miatt is elesik [a szerelem miatt is elesik], én megmondom egy szóval, hogy az Asszonynak valamint eddig sem volt esze, úgy ezután se lesz - nem várom vissza a komplimentet, adiő!

KARNYÓNÉ. Jaj jaj, te ördögök edénye, jaj, férjem! jaj vékonyom! jaj, jaj, szegény férjem, az Isten nyugosszon meg, akasztófáravaló.

LÁZÁR. Lám megmondtam! no most kontó, jaj fejem! jaj vállam! a kontó! sem egesség, sem pénz, se legény, se kontó, lássad most az Asszony, pedig én is elmegyek a botyábol. Elmegy.

 

NEGYEDIK JELENÉS

KARNYÓNÉ magába. Jaj, átkozottak! bizony mind elhagynak, bizony kétségbe kell esnem. - Ó! édes, szegény férjem, ha te most élnél, az Isten nyugosszon meg, ehol biz úgy maradok, mint a felmagzott soláta közt az ijjesztő. - Én nem tudom, mit néznek bennem, hogy ollyan vénnek tartanak. - Isz az Isten sokakat megáld tartós ifjúsággal, én legalább nem vagyok olyan megvetésre méltó, iszen ha nem hiszik, próbálnák meg, de a világ tele van balítélettel. - Ó, te állhatatlan hitszegő! be nem tettem volna fel felőled, jól van jól! az özvegyek édes gyámola bészedi az én könyhullatásimat a maga tömlőjébe, és te, környülmetéletlen szívű, elnyered még méltó jutalmadat, engemet elhagytál, engemet megcsúfoltál, az Ég büntessen meg tégedet és kellete korán vágjon ki az élők sorából! De mit mondok hirtelen, élj te, élj! mert én téged most is szeretlek, én inkább meghalok, - meg, vesszek el, ha meg nem halok. Ó, Uram! Hozd el az én utolsó órámat, ennyire meg vagyok csúfolva, és én mégis... Félbeszakasztja.

 

ÖTÖDIK JELENÉS

Samu és Karnyóné.

SAMU. Asszonyám! lovazzunk, lovazzunk Asszonyám, nó!

KARNYÓNÉ. Eredj, te kis bohócska! hogy lovazzak én?

SAMU. Ejnye, azt se tudja Asszonyám, vegye a lába közé azt a vasrőföt, osztán csak így ni!

KARNYÓNÉ. Ah, édes fiam! csak te ne volnál, majd lovaznék én messze, messze, a másvilág mellé.

SAMU. Elmegy asszonyám az Óperenciás tengerig, jaj, vigyen el engemet is, majd úgy meglovazzunk a tengeren, hogy!

KARNYÓNÉ. Gyermek! gyermek! jobb volna biz, az árvák édes Attyához fohászkodnál, én úgyis meghalok! -

SAMU. Jaj, édes asszonyám, ne haljon meg, - ha meghal, bizon maga is megbánja.

KARNYÓNÉ. Az igaz, fiam, hogy megbánom, de hogy élek, még jobban bánom, azt pedig, hogy éltem, mindenek felett bánom. Lásd, a szegény atyád is mindég ollyan beteges vólt. - Ó Istenem! ami legkeservesebb, menyecske koromba ollyan petyhüdt vólt a szegényke, ó, édes, szegény férjem hát ha most is élnél! az Isten nyugosszon meg!

SAMU. Én is sírok, édes Asszonyám, én is siratom az én szegény petyhüdt férjemet, ó, édes, szegény petyhüdt férjem, ó, ó, ó!

KARNYÓNÉ. Ó, kis bohó, ó, ó! - édes szülöttem magzatom, menj a patikába, mintha rosszul érezném magamat, aminthogy rosszul is érzem, hozzál egy kis alkörmöst, osztán meg egy kis - dejszen csak ezt a papirost mutasd - csak Gotliktól, a legénytől kérj, ha pedig a gazda be talál jönni, és kérdeni találja, minek? csak azt mondd, fiam, hogy az egereket vesztjük el vele - érted?

SAMU. Értem, értem.

KARNYÓNÉ. Mit mondasz hát?

SAMU. Azt hogy: Adjon Isten jó napot a Patikás Uramnak: asszonyám kotylik, az egerek pedig rosszul vannak, ha a gazda nem talál jönni, el akarjuk veszteni, adjon nekem az állomra körmöst; osztán ezt a papirost mutassa meg.

KARNYÓNÉ. Jaj, bolond csinálta kis fattya! Félre szollal: Nem merem másra bizni, nesze, csak vidd el azt a papirost - semmit se szóllj. - Amit adnak, hozd el.

SAMU. Adjon hát asszonyám egy krajcárt, hadd vegyek siflit ott a patikásnál.

KARNYÓNÉ. No, azt is megadom, csak siess. Samu elmegy. Egek, sohase hittem, hogy az ember reáunhasson az életre, most érzem, hogy terhemre van az élet, ó, te hitetlen! csak a fiamnak volna, ennek az egy rossz kölöknek, csak ennek volna elégséges elélni való esze, úgy tetszik, könnyebben válnék meg a világtól!!!

 

HATODIK JELENÉS

Tipptopp és Samu.

TIPPTOPP. Hova, hova Samu?

SAMU. A patikáshoz. - Asszonyám rosszul érzi magát, mert körmöstől evesztek az egerek, azt nézem meg, otthon van-é a gazda vagy pedig csak kotylik, papirost küld néki asszonyám.

TIPPTOPP. Had lám azt a papirost!

SAMU. De othon van-é hát a gazda?, mert ha otthon nincs, azt mondta asszonyám, hogy ne is mutassam.

TIPPTOPP. Otthon van, otthon, no, csak adsza. - Mordiő, mit látok! csupa arzenikum, valóságos egérkő, ez nem jónak a jele, no csak eredj Samu. -

SAMU. Adjon hát az úr 1 krajcárt medvecukorra.

 

HETEDIK JELENÉS

Kuruzs, Tipptopp és Boris.

TIPPTOPP magába. Már gyanítom, mibe van az egész dolog, bizonyosan Lipittlotty rútul bánt a kalmárnéval, ő, a bolond, Budára ment, az asszony pedig kétségbe esett. Bizonyosan úgy kell lenni. - Lipittlotty meglátta a kitett számokat és elhitte, hogy valósággal azok jöttek ki a lottérián, igaz, hogy mondta is az expeditor, hogy jó szómért és pénzemért éppen azokat tette ki a táblára, és azután, mintha csak tévedésből esett volna, úgy rakta ki ismét a valósággal kijött számokat. - Csakugyan elértem hát célomat, és Lipittlotty bolonddá lett, eddig Veszprém fele jár és amint az ő kevély lelkét esmérem, rútul vált meg a kalmárnétól, melly miatt a' talán ámborába is jött. - Könnyen meglehet, most nékem vigyáznom kell, ha az asszony magát megölné, odalenne minden plánumom. - Majd megyek cirkálni, valamit tán kitanulhatok. - A Boriskát is majd körülveszem, tanácsokat adok néki, és veszek tőlle. - De ha! ha! éppen Boriska.

BORIS. Danol.

Csurgói kincsem, hallod-é?
  Kanizsán lakom, tudod-é?
  Hajts Kanizsára, gyere be,
  Csókba feresztlek idebe.

Öszvehoz tán még Szent Egyed
  Hogy fejed ölembe tegyed.
  Béfogad engem a major
  Majd mikor érik a bajor.

TIPPTOPP. Otthon-é az asszony, Boriska?

BORIS. A bótba van.

TIPPTOPP. Teveled akarok szóllani.

BORIS. Tessék ide feljönni, csak magam vagyok.

KURUZS. Sok ezerjókkal, mint megannyi karbunkulusokkal körülkoszorúzott jó napokat kívánok és komprekálok úri kegyes gráciájának. Nincsen-é valami belső nyavalyája az Úrnak? vagy nem akar-é eret vágatni? vagy mostanába köppölyt hányatni úri tagjaira? vagy magát trepanáltatni? vagy akármijét arannyá változtatni, inspecie azt a botját? vagy nem akarja-é jövendő sorsát hallani? mikor házasodik meg, lesz-é szép felesége? hány fia lesz, hány leánya, mellyik szabóval varrat legszebb nadrágot? makk adutba nyér-é többet vagy a tökbe? elvész-é az a szümölcs az orráról, vagy több is nő hozzá s a többi. Akar-é valami avult ruhát adni vagy venni, ezüst gombot, félviseltes gatyamadzagot, elvásott lakatot, beírott papirossat, maradék gánicát, vagy akar-é az Úr fazékat drótoztatni, pipát köttetni, rostát korrigáltatni, vagy pedig, ami ehez hasonló mesterség, névnapi köszöntőt, halotti búcsúztatót, paszit vagy lakodalombeli salutatiot, vagy más ehez hasonló kupec poézist parancsolni, vagy, nó, kosarat is köttetni s több aféle eius modi?

TIPPTOPP. Ki tudna már olyan sok közzül választani? Csak egy szóval mondja meg Kend, micsoda ember? mi a Ked mestersége?

KURUZS.

Ó édes dominatiom,
Nagysok az én professiom
Professiom hat, hét féle,
Melly kell, szolgálhatok véle.
Pénzért mindennek szolgálok,
Sok s nagy csudát produkálok.
Esmernek kicsinyek nagyok,
Hallja meg az Úr, ki vagyok.
Doktor, borbély, alchimista,
Kéznéző chiromantista,
Zsibvásáros és drótvonó,
Poéta és kosárfonó.
Ez már mind egyre megyen ki,
Hozzá jobban nem tud senki.
Exclusive, inclusive,
Úr is vagyok respective.
Mit tetszik hát demandálni,
Nálam mindent feltalálni.
S megmutatom, hogy bolondok,
Akik engem... majd mit mondok.

TIPPTOPP. Bizony, sokféle tudomány egy caputba, de mégis, miért hogy ollyan rongyos?

KURUZS.

Jaj lássa az Úr ezeket
A méla mesterségeket
Noha rongyba mutogatják,
Még az ebek sem ugatják.

TIPPTOPP. Nohát, produkáljon belőlök egyet, valamellyiket, tőllem is kap Kend tán valamit.

BORIS. Csak verset mondasson az Úr vele, már én hallottam tőlle, ollyan szépen kimegy, mintha tőre szednék.

KURUZS. Az is meglehet, mért nem? Éppen ma írtam egyet Szent Egyed napjára, hiszen ha tetszik, elolvasom.

TIPPTOPP, BORIS. Egyszerre. Halljuk, Kuruzs Uram, halljuk.

KURUZS. Keresi a csizma szárába. S ejnye, nó, ha ráakadnék, no, mi a tatár. Köszöntő versek komma mellyek punctum írattattak nagy B. Becsületes, Bizodalmas az is nagy B. Jámbor NB. a bor csak kis b Keresztyén tény-é? vagy tyén? - régen pörölnek rajta. Felebarátunknak Goráblás Martiny Jánosnak, helységünknek már sok időktől fogva közjóban fáradozó nagy G. Gonosz bírájának, nékem különös jóakaró Kedves Komám Uramnak. A capite. Tisztességes és nagyra becsülendő nevének tiszteletére, és egyúttal az én Komámnak, az ő hites élete párjának s kedves csimotáinak e jeles napon származandó örvendezésére, nékem pedig egy kis collatio végett való áldomási béfordulásra írattattak. Nemes Somogy Vármegyébe helyheztetett Csurgó mezővárosban 1 szeptemberbe. Anno itt csak úgy irtam, hogy Ao de ez ellipsis, és azt teszi, hogy anno sietve édes Komám Uramnak a Darunál lévő vendégfogadóba írtam K. R. Kuruzs Péter.

1 vers.  Szomorúság, háborúság tőlem távol állnak
               Mert víg napra, úgy mint mára
               Hajnalkorra, víg órára
               Eljutottunk, felvirradtunk Szent Egyed napjára.

2dik vers.  Azért nékem zengő nyelvem ékes nótával zeng,
               Párnázusnak Héliconnak hegye vígsággal reng.
               Piros hajnalnak szépsége,
               Hajnalcsillag ékessége,
               Mosolygással, pirossággal derült fényessége.

3dik vers.  Gondolkodna, ha szólhatna Orveus nótája.
               Ha pénghetne és zenghetne Clio muzsikája.
               Most vidámságát mutatná,
               Hárfáján újját futtatná,
               Úgy mint a Szent Egyed napját hogy vígan mulatná.

4dik vers.  Múljanak el, húljanak el bánátid napjai,
               Derüljenek, terüljenek rád áldás árjai,
               Ellenségid hátráljanak
               Szent angyalok vigyázzanak,
               Az Úr Isten úgy éltessen, hogy sok számos Egyed napját
                                                                   Ked, Komám tölthessen.

5dik vers. A kerék ég örömmel ég emberek vígságán,
              A szép csillag vígan villog az ég karikáján,
              Mennyi fűszál a földön áll,
              Kedvet annál többet talál,
              Kit a halál le nem kaszál, ez nap illy rendbe áll.
              Dixi, duxi, Darótzi,
              Boris Húgom, kapard ki.

BORIS. Ejnye, Kuruzs Uram de szép, ejnye no, de furcsa no: dehát nekem tudna-é valami szép rigmust írni, ollyan leánynak valót?

KURUZS. Már mér ne tudnék, tudom én már, millyen kell az ollyan leányoknak, éppen pünköstkor vittek el tőlem egyet a compactorok, azt tartom a' legjobb lesz, így megy ki a teketoriája.

1.  Hármat ellett a fürjecske fű rendén csipke,
     Ó, te csók gyérére nyenyenye retyetye repetitio

2.  Gyűjj be hozzám, rózsám, feküdj az ágyamba,
     Oldozgasd meg csecsfűződet, kösd a dolmányomra,
     Ó, te csók s a többi, repetitio

3.  Gyűj bé hozzám, rózsám, egy tál borsos lére,
     Megborsoltam, sáfrányoltam, készen vagyok véle.
     Ó, te csók gyerere s a többi, repetitio

4.  Akit adtam jeggyűrűcskét, tédd a kisujjodba,
     Ha kimégy is, ha bemégy is,
     Megemlegetsz rolla.
     Ó, te csók... repetitio
         Ó, be szép teketoria!
         Csak legyen kanaforia.
         Ez egy pótrás istoria
         Hozott a compactoria.

 

NYOLCADIK JELENÉS

Samu és Tipptopp.

SAMU. Hallya az Úr! hallya az Úr!

TIPPTOPP. No, ki az?

SAMU. Vettem ám medvecúkort, vettem bizony, meg siflit is.

TIPPTOPP. Te vagy, Samu, gyöszte csak gyöszte, hát egyebet vettél-é?

SAMU. Vettem ám asszonyámnak egy katuját, meg egy üveget ni.

TIPPTOPP. Hadd lám, Samu, hadd lám - tökélletes arzenikum, valóságos egérkő, ejnye, ejnye, mire nem megy az ember, no.

SAMU. De meg ne egye ám az Úr, mert azután hogy veszi be asszonyám?

TIPPTOPP félre szóllal. Elcserélem, ne, Samu, vidd el asszonyádnak. Samu elmegy. - Most már örülök, csak jó vége lenne ezen cserének, majd a Lipittlotty szállására megyek, megnézem, s megtudakozom, micsoda móddal ment el Kanizsáról, visszajön-é? vagy csak Budán fog élni abból a 20-25 ezer forintból, ha, ha, ha.

 

KILENCEDIK JELENÉS

Karnyóné és Samu.

KARNYÓNÉ. Samu! mit csinálsz? Siess, nékem most minden minuta egy esztendőt tesz.

SAMU. No, Asszonyám! van ám orvosság, csak egér legyen, úgy-e, egérrel eszi meg Asszonyám? nekem is adjon ám belőle, sülve lesz-é vagy főzve?

KARNYÓNÉ. Adce, édes fiam! Ah! csak téged ne látnálak, könnyebben venném bé ezt a halálos port, de hiszen az Isten gondot visel rólad, édes fiacskám, veszne inkább a jószágom csak az eszemet hagyhatnám neked testamentumba - édes fiam, te már engemet holnap nem látsz!

SAMU. Hát osztán hónap mit eszem én?

KARNYÓNÉ. Toros kábosztát, édes fiam! azt is az anyád torjába eredj csak, végy magadnak egy pár vajas kiflit. Samu elmegy. Fiam! Fiam! Isten hozzád, már te engemet többet nem látsz, Isten hozzád!!!

Én nem tudom, mi az oka...

Keservesen danol

Ó, dugába dült remények!
Ó, Legények ó, Legények!
Ó Lipittlotty! szívem kínja
Gonosz mindnyájatok csínja.

Én meghalok, hitetlenek!
  Mindjárt Karnyóm után menek,
Mindjárt nem lesz most egy dáma
  S hibít rabjaitok száma.
Nem szántok-e? hitetlenek!
  Mindjárt Karnyóm után menek.

Gyertek, még egy kicsit várok,
  Míg a bótajtóig járok. Integet legényeket.
Jaj, nem jön szavamra senki,
  Nohát lelkem, csak innen ki.
Mégis egy-két percet várok,
Míg a nyoszolyáig járok. Integet legényeket.

Jaj, nem jön szavamra senki,
  No hát lelkem, csak innen ki.
Majd jó szívvel látnak mára
  Pilátushoz vacsorára.

A mérget kezébe veszi

Ó, irtóztató nagy kétség!
  Ó, másvilági setétség!
Hunyjatok el, szép csillagok!
  Én csak setétbe ballagok.
Párkák! Lidércek! Fúriák!
  Republicanus franciák!
Megtestesült kan angyalok!
  Fogjatok el, mert meghalok! Megitta.

Repetálja ez utolsó sort rekedezve.

Következik a némajáték.

Itt megiván Karnyóné a mérget s azzal a nyoszolya fele botorkázván megholt elnyujtózva. - A fia, Samu, egy tálba tejet evett s azzal kínálta megholt anyját. Boriska, Lázár körülfogták NB. Lázár nem hagyta el örökösen a Karnyónét, mikor mondta, hogy otthagyja, csak ijjesztette az asszonyát. - Bemegy Tipptopp, s kérdi intve, mi baja az asszonynak, s Boris int, hogy mérget vett bé, s megholt. Lázár mindjárt a Kuruzsért megy, kit nagy sokára előhozott egy vén ludverc formába. Lámpással kísértetett Kuruzs, aminthogy setét is volt. Kuruzs egész borbélyt készülettel jött, és ugy is, mint egy élhetetlen borbély, aki is mindig kuruzsolta a vén dögöt; de csakugyan későre lett reménység feltámadása felöl. Ezen idő alatt sem tudta feltámasztani az asszonyt. Ezenbe jön Lipittlotty a némajátékosokhoz s sírókhoz.

LIPITTLOTTY nagy fúriával. Itt van, csakugyan itt van az a huncfut, halál és bosszúállás, a te tökélletlen vén kurvádnak vérén keresztül akarnék rohanni utolsó veszedelmedre. Te voltál, aki engemet gyalázatba, kárba és kéttségbe dűtöttél? Te hamisítottad meg azt a lottériát? Szólj, reszkess, halj meg! Mellybe lövi. A mellybe lövés így esett meg: Lipittlotty nagy méreggel beszélt, s nagy hangon, melly a más szobába általhallott, s mikor azt mondta, hogy halj meg, Lipittlotty egy pisztolyt tartott a Tipptopp mellyének, mely csak porozva volt fel, s abba a szempillantásba, más házból, más személy valósággal megtöltött pisztolyt lőtt el, s éppen azt gondolták volna, hogy Lipittlotty lőtte agyon Tipptoppot.

TIPPTOPP. Uram irgalmazz, oda vagyok, ó, jaj! Ledől.

BORIS. Ah, Jézus!

SAMU. Jaj tejem, jaj tálam! Mert készakarva el kellett törni egy személynek ráhágással a tejes tálat.

LÁZÁR. De a' bizon rútságos dolog!

KURUZS. Rettenetes gyilkosság!
                  Merő azon pihóság.

LIPITTLOTTY. Megérdemelte a gazember, csak gondoljátok meg: az expeditort megvesztegette, hogy az én elámíttatásomra tegye ki két óráig az én számjaimat, azután mintha csak confusioból esett volna, a valósággal kijött számokat rakja ki, és így, lássátok, engemet millyen rettenetes galibába kevert, mind magamra, mind erre az asszonyságra nézve. - Sümegen vettem észre megcsalattatásomat, ott a statión ujj póstalovakat akartam váltani, - s hát látom, hogy egészen más számok vagynak kitéve, azonnal visszafordultam, s hát látom, hogy itthon is már azok a számok vagynak kitéve. Már minden tudva van előttem, megérdemlette a halált - mégegyszer agyon lövöm. - De hát az asszony aluszik vagy csak tetteti?

SAMU. Az egereket akarja elveszteni.

BORIS. Jaj, Uram, a mi asszonyunk oda van, az Úr ölte meg. -

LIPITTLOTTY. Micsoda? én öltem meg?

BORIS. Az Úr bizon, de az Isten meg is veri az Urat, mert az Úr gyilkos, az asszonyunkkal is úgy bánt, szegény, az Isten irgalmazzon bűnös lelkének, mérget vett bé; már most az is halva fekszik, az Isten megveri az Urat, verje is meg.

KURUZS. Uram! hadd nézzek az Úr tenyerébe, én probált ember vagyok. Ez az ér erre megy, ez a szív ere, ez a vége itt így megy, a másik meg erre megy. Én, Uram, sok ember tenyerét néztem már, jártas-költés chiromantista vagyok, de az Úr - hanem meg ne haragudjon ezért - titkos mesterségemre esküszöm, soha el nem kerüli, - bocsánatot kérek - az akasztófát. -

LIPITTLOTTY. Eh! - -

KURUZS. Kérem, kérem, mindjárt megmutatom: ez a húzás középbe az Urat jelenti, ez a hosszan nyúló húzás mi volna egyéb egy kötélnél, ez pedig mathematice is egy valóságos akasztófa. No, most mit tud rá az Úr felelni.

LIPITTLOTTY. Bolond!

KURUZS.

Illy szép úrral virágzó fa
Lön egyszer az akasztófa, (dejszen semmi).

Terád pedig, édes lányom,
A sorsvetést ím így hányom,
Hogy a szíved igen ledér,
Magad pedig hasadt vedér.
Róllad rosszat mond csizió
Jeled vagy bak vagy skorpió,
S amint mutatja a tenyér
Nállad mindennapi kenyér.
A te utad [nem] kövecses,
Nállad a szép legény becses, (de megálljunk).

Látja, édes Lipittlotty Úr,
Az asszony már tajtékot túr,
S ha más bele kristélyt nem szúr,
Elszakad benne a bélhúr.
Májját a méreg ellepte,
Melly ellen hasznos recepte:
Keresetlen fát találni
S azzal a talpát piszkálni.
Az is jeles historia
Hogy a vesicatoria,
Ha rá teszik az orrára,
Feltámasztja két órára.
De ez az úr, ki itt fekszik,
Már a sírtól nem menekszik.
Már ennek a praescriptió
Csak az egy végső adió.

Hanem annyit mégis teszek
Adják ide, ha van eszek,
Egyetmássa nem vész kárba,
Eladom a zsibvásárba.
Úgyis sok úri személlyek,
Kik szegények de kevélyek,
Ősök javát utoljára
Küldik hezzám zsibvásárra.

LIPITTLOTTY. Százezer ördögök! Iszonyodjam-é magamtól? szerencsétlen asszony! szerencsétlen ifjú! kegyetlen áldozatim! Itt a bűnös, itt a bíró, itt a bosszúálló, elégedjetek meg, ez az óra, másvilág, fogadj be engemet. Mellybe lövi magát, az [a] megírt mód szerént esett.

KURUZS.

No felsültél, akasztófa,
Hazudott a másik strófa.

LÁZÁR. De már a' bizon sok, a' is puff, e' is puff.

SAMU. Osztán Lázár megmeg puff?

LÁZÁR. Puff bizony Sámuka, másik is puff.

BORIS. Ah, Jézus! én itthagyom ezt a házat - a világért sem mernék az éjtszaka itt hálni, ó, Jézus!

KURUZS.

Ah, per Deum immortalem!
Jerusálem! Jerusálem!

 

TIZEDIK JELENÉS

Karnyó és az elébbiek.

KARNYÓ. Jó estét, édes gyerekeim! hát hogy vagytok, az Isten áldjon meg benneteket - jaj, bizony azt gondoltam, sohasem érkezek el idáig, sohasem juthatok el, azt gondoltam, hogy csak nem láthatom meg már Kanizsát. - De hát ti nem is szóltok, fiaim! talám bizony nem is esmertek.

LÁZÁR. Micsoda zember ked zillen zeste, bazus?

BORIS. Csak menjen Ked ki, istenadta, beteg van a háznál.

KURUZS.

De nékem mintha rémlene,
Hogy ez az úr ki a fene.

SAMU. Jaj, édes Atyám Uram! édes Atyám Uram! be régen nem láttam édes Uram Atyámat. Ni, édes asszonyám beteg - hozott-é nekem valamit a vásárról?

KARNYÓ. Hoztam, édes fiam, nesze, ez az utolsó kenyeremnek a maradéka - ezt megbecsüld, mert a te apádnak az aranyaknál is becsesebb volt - piskóta gyanánt edd azt - - -. Édes fiam! te valál, aki legelőször megesmértél, te, ki magadat is alig esmered, mások pedig okosabb létekre, ehol, három esztendők alatt egészen elfelejtettek. - Csak édes fiam! nem tagadhatja meg magát a Természet! - A' vagyok én, akinek te gondolsz, ennek a háznak ura - én, én, a szerencsétlen Karnyó!!!

BORIS. Ó, Jézus! hol jára mi jó Urunk, bizony talán az égből szállott le erre a szomorú napra!

KURUZS.

Igaz, hogy ez szomorú nap
Im kell doktor, hóhér és pap.

KARNYÓ. Az igaz, édes Boriskám, az égből szállottam hozzátok, mert az vezérlett engem minden útaimba. Jól tudhatjátok, hogy én most három esztendeje lesz, kereskedés végett Grécbe kimentem, és akkor Gréc és Triest közt az akkori időbe az ottan kóborló franciáktól (ó! még most is előttem a vért szopó tigrisek képe) elfogattattam! Mindenemet feldúlták, még a rajtamvalót is lehúzták; csak egy fillért sem hagytak nállam. Én mint aféle kereskedő eleget protestálgattam nekiek, de azokba az emberiségét levetkezett emberekbe semmi indulat, semmi indulat nem találkozik, én a kétségbeesés miatt öszve találtam [kapni] tisztesekkel aki csak annyiba külömbözött a tartományt pusztító harambasátol, hogy selyem posztóból volt a kaputja; szóról szóra ment a dolog, már akkor bilincsre voltam téve, úgy bánnak ezek a hatalmokba esett jámborral, engemet a kétségbeesés és a méltatlan velem való bánás sokra vitt, nemzetjeket, vad erkölcsöket, sőt neveket is kárhoztattam. Mit nyertem vele, a vezér quartelyára behurcoltak, engem anarchistának, arisztokratának, rojalistának, a köz csendesség megháborítójának, emigránsok barátjának, az egyenlőség ellenségének, a nemzeti jussok felforgatójának, az emberiség mocskának, és még Isten tudná előszámlálni, minek is neveztek, és engemet minden mentségem nélkül fogságba Mantuaba küldöttek, abba a várba, amellyet ők az ő kevély lelkekhez képest győzhetetlennek tartottak.

LÁZÁR. S Mantujába volt az Úr, Brincibalis Uram! halotam ez erös város, od szakad a Nilus a Mozelaba, de nem tudom melik országba van, azt bizon nem tudom.

KURUZS.

Hüm, Mantuja az Mantuja,
Non procul a Genuja,
Scit jam Dominatio tuja,
Mere nyílik kapuja.

SAMU. Hahaha, alleluja!!!

KARNYÓ. Itt voltam én fogva, édes fiaim, sok ollyan érdemes emberekkel, akik az ott uralkodó eszelősségnek baráti nem voltak, sok józan életű, józan erkölcsű emberekkel szenvedtem én együtt, akiket a világgal játszó franciák az emberiség pártfogása mellett az emberiség ellen üldöznek és sanyargatnak. - De hálá légyen a mindeneket bölcsen vezérlő Istennek, eljött valahára az az idő, amellybe a világnak három hatalmas császárja az Oceanusnak megtántoríthatatlan monarchájával felkölt az emberiségnek köz ügye mellett, a neki-bizakodott gonoszságot valahára megtanította a hadnak, az igazságnak s emberiségnek erejét, hatalmát, méltóságát rettegni, tisztelni és istenleni.

SAMU. Kuruzs Uram, ni, találja ki! mit eszem én ma?

KURUZS.

Halgass gyerek, mert rádverek,
Kukkert eszel, halgass gyerek,
Samuka légy kuka.

KARNYÓ. Eljött valahára az az idő, hogy a mi hatalmas seregeink megreszkettették a franciák alatt az Alpeseket és a Padus partjait, és Szuvarov Mantuát megvette. Szuvarov - ama hadban őszült vitéz vezér, ki csak a szótárokból esméri a félelmet. Ez a történet nekünk olly kedves volt, olly örvendetes, mint amillyen szomorú a franciáknak. Mi mindnyájan kiszabadultunk, passust nyertünk, magam pedig útiköltséget is némely jószivü hadi tisztektől, kik itt Kanizsán szegény házamnál megfordultak. Az Isten éltesse Kedves Fejedelmünket a több hatalmasságokkal. Éljen a vitéz Szuvarov, Mantua meggyőzője. Éljenek - mindnyájan legyenek szerencsések. - - - De édes fiaim! a sok szóbeszéd közbe majd el is felejtkezem az öreg anyátokról, hát az él-é, vagy hal az istenadta?

BORIS. Megholt!!

KARNYÓ. Meg! - - az Isten nyugossza meg; hány hónapja vagy esztendeje?

LÁZÁR. Most hal epen az asszony, éppen most van halott.

KURUZS.

Megholt, megholt, és miatta
Már az ördög elragadta
E két urat is magához,
Jó lábot a stafétához.

BORIS. Az asszony arzenikumot vett bé!!

LÁZÁR. Ez az úr agyonlüte a másikat, nagy harag volt, egyéb zsemi zsem.

SAMU. Dejszen nem haragudt, mert magát is agyonlőtte.

KARNYÓ. Istenem, Uram! Miért is vezérlettél haza? Tömlöcből kriptába jöttem, ó szomorú este! ó halálos padimentom!. Elájul.

 

TIZENEGYEDIK JELENÉS

TÜNDÉR.

A János pap országába, hol nincs semmi aggodalom,
Tündérek szép királynéja, gyémánt palotába lakom.
Legtöbb csudát, karakallát az éjjeli ágyba teszek -
Bámul az emberi szem. Példa ez a furcsa gyerek.

TÜNDÉRFI.

Tündérek szép királynéja
Imé léteit szerze nekem.

TÜNDÉR.

A szem látja, de nem tudja,
Hogy származtál szép gyermekem.

TÜNDÉRFI. Mit parancsolsz?

TÜNDÉR.

Minek is szólsz?
Már tudhatod mit cselekedj,
Ha tündér vagy, tudnod kell
Mégis itt állsz, huncfut, eredj.

TÜNDÉRFI. Mit parancsolsz?

TÜNDÉR.

Minek is szólsz?
Már tudhatod, mit cselekedj.

TÜNDÉRFI. Hogy azt a négy?

TÜNDÉR. Fantasztákat.

TÜNDÉRFI. Észre hozzam?

TÜNDÉR. Észre hozzad, huncfut, eredj.

TÜNDÉRFI. Az asszonyhoz a varázsló vesszővel hozzáüt

Vén lant! még meg nem gebedtél,
Álompor volt, amit ettél,
Kelj fel frissen, mert majd adnak,
Főzz vacsorát az uradnak
Fálelilela - Fálelilela.

Tipptopphoz. Be bolond vagy, hogy megholtál!

Lipittlottyhoz. De te még bolondabb vóltál.

Kettőjükhöz

Kopófing, majd mit is mondok,
Keljetek fel, vén bolondok
Fálelilela - Fálelilela.

Kamyóhoz

Kelj fel verj rá a banyára,
Mért nem várt jó vacsorára.

A többiekhez

Ti is itten mit strázsáltok,
Sertifurti kurvanyátok
Fálelilela Fálelilela.

Egyszerre felugranak és öszvefogóznak. Karnyó Karnyónéval, Lipittlotty Tipptoppal, Boris Lázárral, Samu Kuruzzsal, s illyen nótával mennek ki a theatrumból.

KARNYÓ. Ehetném ám, kincsem!
KARNYÓNÉ. Van egy izé.

LIPITTLOTTY. Haragszik-é az Úr?
TIPPTOPP. Haragszom-é?

BORIS. Légyünk mi egy testek
LÁZÁR. Viat, viat, fiat, fiat.

SAMU. Jóllakjunk lencsével
KURUZS. De lesz-é hát?

Vége

 

ZÁRÓBESZÉD

Sárközi Albert feláll mint volt auditor, de azonba tanuló.

Urak! s Asszonyságok!

E' bizon meglehetős volt második próbára. - Adjon Isten nekik több erőt. - Aki többet várna, menjen a londoni theatrumba. Ott már nem deákok játszanak, akiknek csak a tanulás fő céljok és foglalatosságok. - Én pedig ezzel mutatom meg, hogy nékem ez is tetszett s örülök neki. Egy erszény pénzt vetett az asztalra. Kiváltképpen nékem a' tetszett, hogy ők sem felejtkeztek el hazafiúi kötelességekről; és részt vettek abba az örömbe, amelly Felséges Királyunknak az egyesült hatalmasságok győzedelmén származhatik az igazságnak köz ellensége ellen. - Boldog hérósok! Szerencsés vitézek, kik e nevezetes háborúba hírt, pálmakoszorút s halhatatlanságot szerezhettek magatoknak megbocsássatok az én elein érő buzgóságomnak - én irigyetek vagyok. Sokszor, midőn képeiteket látom lefestve, vagy olvasom vitéz történeteiteket, felsóhajtok, mint az ifjú Caesar a Nagy Sándor oszlopánál, és könnyeket, vetélkedő könnyeket hullatok szemeimből. Tűrhetetlenül várom azt az időt hogy én felnőjjek s elhúnyt magyar őseimnek árnyékitól a bíztató Fiam szót megérdemeljem. Zúgolódom, hogy lelkemet mért nem tudják utolérni esztendeim! Felséges Királyom! Dicső Hazám! s nemzetem! vajha ti mind meghallanátok, hogy a magyarok földjének szélső csúccsán, itt az esmeretlen csurgói dombokon egy nemes származású Ganimedes karját, kardját, utolsó csepp vérét a ti szolgálatotokra, illy érdemes sokaság előtt is jó eleve felszenteli! Éljen második Ferenc császár, kegyelmes királyunk!!! Éljen első Pál muszka cár!! Éljen második Selim Nagy Zultán! Éljen harmadik György, a világ öt részének birtokossa! Éljen a vitéz Kray! és e nagy hérósnak Virgiliussa légyen maga a Virgilius hazája!!! Éljetek ti is, rettenthetetlen magyar seregek! s jövendőbe, hogyha én a mértéket megütöm (mert lelkem ugyan lelketekkel mérkőzik), hogyha az én testem a mértéket megüti, akkor lobogó zászlótok alá trombita és dobszó között fogadjatok bé engemet. - De hova ragadsz engemet, nemes tűz!? Várakozzatok, ohajtott idők! majd el is felejtkezem magamról, hogy én nem a vad Mars, hanem a szelíd Apollónak vagyok rekrutája. A tudatlan katonát soha nem tudtam becsülni: tanulnom kell, hogy én a bölcsesség fegyveres istenasszonyát mind kézzel, mind ésszel' szolgálhassam. - Leoldlak hát most kis kardom! nagyra nőjj te is kis gazdáddal együtt. - Az Urak pedig éljenek! és tapsoljanak!!!

 

AMARYLLIS

IDYLLIUM SCHRAUD KIRÁLYI TANÁCSOSNÉ HALÁLÁRA

Prima Syracusio dignata est ludere versu
Nostra, nec erubuit silvas habitare Thalia.
Virgilius

MONDANIVALÓ

A lázzadó érzések és indúlatok vagy a barbarizmusnak következései, vagy a luxusnak. A természetben és a szelíd érzésben való gyönyörködés a józan kultúrának jelensége! - Aki egy éneklő madarat, egy kinyílt virágot, vagy egy ártatlan és szép gyermeket lát és ezekre a szívét repesésben érezi, abban az Emberiség is ki van már fejtve, el sincs temetve. - Illyen karakter kell arra, hogy valaki kedvelhesse az idylliumot.

Most szerencséltettem először Múzsámat a pásztori poézisban. Kétséges voltam elsőszülöttemnek szerencséje felől, és ezen az okon nem is bátorkodtam azt a versmértékkel megszorítani.

Eredeti magyar példa előttem nem volt, amellyet követésre felvehettem volna. Mert a gróf Zrínyi Miklós Violántillája, és a Faludi Ferenc Pásztori énekei sok magános szép vonásaik mellett is durvábbak, mintsem őket a gessneri században mustráúl lehetne felállítani. Ha ez az én első próbám - nem ménali vadolajág-koszorút - hanem csak bátorító szíves bíztatást nyerhet is magának magyarimtól: ösztön lesz nékem, hogy lantomat ollykor-ollykor meg hagyván ereszkedni, zabszársípommal tanítsam ekhózni tölgyes erdeinket; és akkor talám - bizonyos tekintetben - jussom lesz az andesi Pásztorral elmondani: Prima Syracusio -

Ez az első idylliumom alkalmatosságra készűle. Nem azért, mintha az allegóriás eclogáknak barátja volnék; hanem azért, mivel a történet idylliumos érzésekbe hozott, s eszembe jutott Popenak Daphne nevű téli eclogája, mellyet madame Tempestnek halálára szerzett. - A történet ez:

Amaryllis, azaz királyi tanácsos és Magyarország főorvosának, SCHRAUD úrnak, ki itt Mílon név alatt jön elő, a felesége, debreceni patikárius, ZEININGER úrnak, akit Thyrsis név alatt beszéltetek, a leánya, városunkban az ó esztendő végén meghalálozott. Én (Melitesz) éppen a temetés napján érkeztem haza faluról; s még azon friss mezei képzelődésemben mertem pásztorálra bocsátkozni.

Aki Mílonnak Meliteszhez való intését feljűl ítéli lenni a pásztori gondolkodás módján, annak ezt a kettőt juttatom eszébe: 1) Enyhítődik ez a detphisi súgarlással, s azzal, hogy Mílon tudja az égiek tanácsát, s a többi. 2) Illetlennek tartottam egy nagy filozófust vígasztalni, s ezen okon az ő szájába adtam azt mint Phoebus főpapjának, amit én kívántam volna mondani - köz pásztor, mert több nem is vagyok. Ezzel zárom bé mondanivalómat.

Debrecenben, január 8. napján, 1803.

 

AMARYLLIS

Thyrsis, Mílon, Melitesz

THYRSIS. Melly szomorú éjszaka ez![40] köddel borúlva, és hideg fellegekkel! Ó Mílon, mint egyez ennek képe az én méltó bánatommal!

MÍLON. A szelíd hold elhalványodott, mint az én életemnek áldott fényje, és ímé egészen eltűnék, mint az én örömöm. Bocsáss meg, Atya! hogy nem vígasztalhatlak, bocsáss meg méltó bánatomnak.

THYRSIS. Jó volt ő - aki itt fekszik - jó volt Amaryllis mint a borongótlan ég, s nyájas mint az innepi hajnal. Megérdemli ő a mi könyűinket e ciprusok barna zöldje alatt.

MÍLON. Az ő szíve jutalmam volt nékem a mennyeiektől. Fogadjátok el, hűvös éjjeli párák, az én sohajtásimat itt e gyászos kápolnánál.

THYRSIS. Tizenhatszor[41] zőldűltek ki kertemben Apollónak orvosló fűvei, míg Amaryllis az én nevelésem alatt volt, annyi tavaszon adtam hálákat őérette a földfelettieknek. Első tavaszán életének annyit ígért, amennyit a tizenhatodikban benne találtunk, és ez utólsón is olly kellemetes volt, mint az elsőn. Ollyan tisztán adtam az ő lelkét a te birtokodba, amillyen tisztán vettem azt az égiek kezéből.

MÍLON. És amillyen tisztán szállott az ismét vissza a csillagokra. Tizennégy tél dúlta el a tizennégy nyárnak ékességét, és a mi életünk mégis szakadatlanúl tavaszlott. Amaryllis jó lelke sem nem érzett, sem nem szerzett homályt vagy fergeteget.

THYRSIS. Édes dísze az én kertemnek! úgy virítál te mint a májusi rózsa,[42] nem érhetted az őszt; s úgy hervadál el, mint ama rózsa,[43] melly sárga mint a nárcis, és balzsamos mint a viola. A halál színe alól is illatozott virtusod.

MÍLON. Boldog lakossai a virtusok másvilágának! Ha én azt mondom, hogy Amaryllist szeretem, higgyétek el azt Mílonnak, s ha azt mondom, hogy szánom őtet, ne légyetek reám nehezteléssel. Szánom őtet, és irígylem néktek az ő társaságát. - Ó, adjátok vissza nékem őtet, vagy hívjatok engem is örök lugassaitokba! Amaryllistól függ, hol légyen a paradicsom.

THYRSIS. Tartóztasd panaszidat, tartóztasd, Apollónak kedvese! - Mikor már az ő szeme a csillagokon függött, s csendes lelke ajakának partján lebegett, - ó, istenek! hogy húnyik el a jámbor! "Én halok - ezt mondá - Mílon! berkeinkben virágzott szövetségünk; de amott - oda fenn - az istenek között szedjük majd gyümölcseit. Ó, Mílon! Ó, jó atya! Isten hozzátok - szeressetek, túl is a síron; mint én is szeretlek, a síron túl is. Isten hozzátok! - már - már - halok..." Alig mondá, s elszunnyadott - örökre elszunnyadott. - Ez atyai ujjak - ezek fogták bé félig lezárt szemeit, s ó, Mílon! hidegebbek voltak ezek, mint az elszunnyadtnak orcái. - Lelkem fele! Amaryllisom! Akkor úgy álltam feletted mint egy kő; most sirathatlak legelőször.

MÍLON. Sírhatsz Atya! sírjál is, és hullass könyűket: ha kifakadhat, tágúl a fájdalom. Boldog vagy, hogy sírhatsz, s még boldogabb, hogy szemeiddel meríthetted búcsúzó lélekzetét. A kő-egek mind a kettőt megtagadták éntőlem, s ezzel az én keserűségemnek kelyhét egészen megtöltötték.[44] - Mit ér nékem, Délusnak sárga istene![45] mit ér nékem a te gyógyító hatalmad, mellyet nékem adtál: ha midőn szívemnek egyik fele a bú és nyavalyák között sorvad, akkor a másik fele a halálnak keze közt enyészik el, s egyikén sem segíthetek? - Ó, végezés! ó, te erősebb a fűvek seregénél, s keményebb mint a világgal egyhasi kövek!

THYRSIS. Ki gyűjtött öszve több fűveit Apollónak nálamnál? A rózsaszínű Hórák[46] kertembe rakták vala a tengeren túl lévő két világnak termésit, mind onnan, ahol a Nap lovai felkelőre legelnek, mind, ahol súgározó szűgyöket nyugtatják meg a partokon. Mit értem velek? látta a Halál őket, s gúnyoló fogait rájok vigyorítá. - A hűséges Daphnis is,[47] Arkadiának orvosa, kit Apolló olly igen szeret, s az arany egészség nyomban szokott kísérni - ama hűséges Daphnis is kéntelen volt engedni a végezésnek. Könnyűkkel kísérte hideg sírjába Amaryllist, egyebet már nem tehetett. Jó szívén a végezés és a halál nem vehettek diadalmat! - -

De ki az, aki néma lantjával felénk közelít az éjnek homályában?

MÍLON. Melitesz ő, ha jól jut eszembe, Arkadiának lantosa. Vígan láttam őtet egyébkor; most setét gond űl a homlokán, mint az elestveledett holló a nyírfának sírna fejérén.

THYRSIS. Mondj éneket, vidékünknek pásztora; mondj bús éneket a szomorodtaknak. A bús ének kedvelteti a bút. - E sírhalom, s amit ebbe takartunk, nem méltatlan tárgy lesz a te énekedre.

MELITESZ. Az én lantom még nem zendűlt meg méltatlanra. Vajha e méltót is énekelhetném! De - Arkadiának emberi! az én húrjaim talán nem is ekhóztatják többé a ti halmaitokat.

MÍLON. Vétkes fogadástétel rád nézve, háládatlan Arkadiára nézve; miránk nézve pedig érzéketlen.[48]

MELITESZ. Volt az idő, mellyben az én dalom is vígan zengett a hegyekben, s magához csalta a nimfákat, a zefireket és az Ekhót. Tavasz - öröknek látszó tavasz vonta fel sátorát körűlöttem, alattam virágok nyíltak, felettem az ég mosolygott; paradicsom nyúlt el előttem, s annak királynéja maga kínált az örömmel, az ifjúsággal, önnön magával. Tudtam érezni, tudtam boldog lenni, tudtam Lillát szeretni: most, ah! most nem tudok fájdalmimmal bírni.

A setétség az én sétáló lugasom, és az én hajnalom az éjfél: még a Holdat sem tűrhetem, ha nagyon tiszta, inkább alszom addig nagyravágyó világánál. A sírhalmot csókolom, és a ciprusfákat jól esik nékem ölelnem; jól esik, ha mirtus viselte homlokomon ligeti estikék[49] hervadoznak. Most az én képzelődésem setét, mint az égaljai felhők, mellyek a leszálló napot elnyelik, és az én zengésem bús, mint azokban a távolról hallatszó mennydörgések, mellyekre a Titán lovai horkolnak; gondolatim kacskaringós villámfarkok, mellyeknek rövid fényjek után még borzasztóbb az elsetétedés. Rettenetes csend fekszi elpusztúlt világomat, mint a földindúlástól öszvedűlt tartományt; és csak a cenki Nap teheti jóltévő súgárával azt, ha ollykor egy bággyadt pacsirta zendűl meg, vagy egy bokor halvány viola keshed ki dűledékimnek magános ormozatján.

MÍLON. Fia a pusztának! szavaidnál többet mond ábrázatod. Szeretlek, mert tudsz búsúlni. A magukon búsúlni tudók nem gonoszok. De, midőn a setét ködön keresztűl olvasom csüggedésedet, megbocsáss, ha féltelek. Az elcsüggedő lélek, ha mást látszik is sajnálni, magán töprenkedik, és, ha a szellők másfelől kedvezőn fúnának, aligha büszkévé nem tudna lenni. - Végy részt a magad és a más bánátiban; de jusson eszedbe, hogy felette kell lenned bajaidnak, felette magának a sírhalomnak! Aki maga vesztén nevet, bolond az; aki a másén tapsol, gonosz az; de aki magát elrontja, az is gonosz, és ha másért rontja magát, gonosz is, bolond is. - Légy érzékeny és erős: olvaszd öszve az állatot az Istennel, s úgy válik belőled egy nemes valóság, úgy leszel EMBER![50]

MELITESZ. Főpapja Phoebusnak egész tartományunkban! tudom, érted az égiek tanácsát, tudom, hogy a titkok nincsenek rejtve előtted, és a delphisi súgarlásból mondod azokat, amikkel inkább magadat kívánod felébreszteni.

Patarának védistene a hegyek fűveit tenéked adta: nékem pedig a lantot, hogy gyógyíts, s hogy daloljak. - Illő áldanunk az éginek malasztját!

Te a fekete hegyekről,[51] és a sárga parlagokról[52] túl űzéd a gugás halált,[53] túl ama nagy vízen, melly osztán megszűnik a miénk lenni. Eddig ő külön-külön leselkedett; most táborral járt, mint az Auróra útján a sáska. Te gátat raktál néki, s midőn ezt mondtad: Ne menj tovább! vissza hátrált, s a Szávába fúlt. Én a Tátrát ekhóztattam, a búzatermő síkra ekhót kecsegtettem, a vak Bakonyt sohajtani, a nagy vizet jajgatódzni tanítottam, s bárdusa lettem az Árpád örökjének. - Nem lettünk volna-e jobb sorsra érdemesek?

Te hiába fárasztád tudományiddal az Eskuláp atyját, az idvességes kígyó a rögökbe bújt előled: én hasztalan esdeklem az Aonidák barátjának, húrjaim a siket Szépnek ingottak. Hogyne szomorkodnánk? - Nem azt mondhatom-e magam is néked, amivel előbb magad intettél?

THYRSIS. E boldog Arkadiára, hol faunusok is többen vannak, mint másutt gőbölyök, e zőld pusztára, melly néked lételt s a mi Amaryllisunknak gyászhalmot adott, e becses hamvakra - ez elmúlt gyászos esztendőre, s a jövőnek reménységére, - e ciprusfákra, - e férji elmerűlésre, s ez atyai könyűkre kérlek, éjnek barátja, esméretlen lantos! sőt cenki Napodnak boldogító fényjére kénszerítlek! lármázd fel néma keservimet hazabéli zengzeteddel. Ó! kedves lesz az nékem, ha mindjárt rebegne is - kedves lesz az az én Amaryllisom porainak.

MELITESZ. Engedek, hogy is ne engednék, nemes pásztorok! a ti únszolástoknak. Fűzfa alatt nőtt az én Múzsám, nem diadalmi babérok[54] alatt; de a habokba forgó a fűzágokhoz is ragaszkodik. Saját szégyenemmel is munkálom megelégedésteket.

MÍLON. Kezdd hát, az özveggyé lett fülmile dalja még édesebb.

MELITESZ.

Ária

  Már karotok kedvestekhez
Hiába terjesztitek.
Elment a mennyeiekhez,
Idővel ott lelitek.
Hervadásra dűlt virága
E halomba vesztegel:
De lelkének nyájassága
Most is rajtatok legel.

  Sírjatok! ó, méltó sírni;
Mert nem csekély veszteség,
Amit csak kevésnek bírni
S kevéssé hagyott az ég.
Majd bútok tágulásában
Mondjátok: "Ő boldog már!
Partra jutott: e pályában
Minket több-több bánat vár."

THYRSIS. Szerencsétlen esztendő! haldokló karod ragadta el tőlem a kedvelltet. De ti, szerencsés ciprusok, kik az édes maradványt feditek, ez áldott tárgyát az én könyűimnek.

MÍLON. Szerencsés hantok! mellyekhez ragad holtig az én szívem: szerencsés hantok! megérdemlitek végcsókomat.

MELITESZ. Boldogtalan szerencsék, mint minden szerencse a világon!

 

TANULMÁNYOK ÉS FÖLJEGYZÉSEK


A MAGYAR NYELV FELÉLEDÉSE

Hazám! Ha a te legkisebb fiadnak van jussa arra, hogy a te állapotodba részt vegyen: engedd meg, hogy én a te boldogságodon örvendjek. Engedd által a te érdemes nagyjaidat az én egyűgyű tollamnak, hadd dícsérjem én azokat, s hadd hirdessem a népeknek. Az én magasztalásom csekély, mint magam: de a nagy szív, amelly esméri saját érdemeit, a porból is örömest elfogadja a hálaadónak szavát. Bátran vészem fel hát az én tollamat, bátran zengedezlek, édes Hazám, tégedet! Megérdemled ezt éntőlem: mert hazám is vagy, méltóvá is tetted magadat az édes magyar névre.

Nem azon örűlök, hogy a deák nyelv, az az uralkodó idegen, megfosztódott az ő bitang jussától; nem azon örűlök én; legyen meg az ő érdemlett becse minden okos nemzetnél a napoknak elmúlásáig! Nemesebb öröm ébreszti az én lelkemet. Az anyai édes nyelv nyeri vissza az ő igazságos jussait: s óh, magyarim! ki ne vígadna közűletek?

Eddig a hóltak nyelvén rebegtünk; a mi értelmünk alacsonyan tévelygett a Priscianus szövevényén, a szózatok országában, s nem ért arra, hogy dolgokat tanúljon, s hogy ollyan kincseket gyűjtsön magának, amiknek becsek az egész életben használatos. A tudomány templomának egy régi rozsdás kulcsát egész ifjúságunkban keresgéltük, s ritka vólt közöttünk, aki a bémenetelre amiatt reá érhetett volna. Így tévesztettük el a természetnek rendes útját!

A mi elménk csupa sensualis, az ő ideái a külső jegyekhez hozzá vagynak kötve, és ő szók nélkűl nem gondolkozik: nem megkettőzzük-é hát akkor a fáradságot, mikor őtet dolognak is, szónak is tanúlására kénszerítjük? Nemzeti nyelvünket pedig már a szóllással együtt tanúlni kezdettük, s készek már gyermekségünkben azok az útak, amellyeken az első ideák a mi elméinkbe bészivárogjanak. Örömest hallgatjuk a morált azon a nyelven, amellyen szüléink és a jó öregek csepegtetik belénk az erkölcsiségnek első zsengécskéit. Édesdeden hallgatjuk azon a nyelven a históriákat, a nemzetek s országok leírását, amellyen dajkáinknak s a körűlöttünk lévő embereknek első mesélléseit hallottuk. Szokatlannak látszik előttünk a vallás, ha annak ágazatjait nem azon a nyelven adják előnkben, amellyen annak gyakorlása parancsoltatik; ha magyar imádságot mondunk, magyarúl éneklünk, magyar papszót hallgatunk. Így egyéb is!

Minden nagy igyekezetnek kicsiny a kezdete, fáradságos a munkába vétele, sikeretlen az első indúlása. De ettől a nagy lélek el nem irtózik. Ha soha nem kezdünk, soha nem is végezünk. Az idén nevekedett oltovány későre hoz még gyümölcsöt: mégis a munkás emberek mindennap óltanak. Insere Daphni...

Ha a mi kardoskodó őseink jókor kezdettek vólna gondolkozni, most nékünk, unokáiknak nem volna helyünk a panaszolkodásra. Ők arra rá nem értek, nékünk illő helyreütni az ő hibájokat. Még nem épen késő. Igaz, hogy legutól vagyunk az európai nemzetek között, de annál inkább méltó törekednünk, a dicsőség is annál szeresebb lészen. Az a durva német nyelv, amelly most már a számtalan jó s rossz könyvekkel egész Európát elborította, s a tudományokat egyedűl maga kívánja elnyelni: mi vólt a Gellert meséi előtt? Vizigothus nyelv, amint a nagy Fridrik szokta vólt mondani.

Hát a mi nyelvünk millyen nyelv mostan? Vizimogor nyelv! - De azért ebben az állapotjában is szebb és alkalmatosabb nyelv a legkipiperézettebb német nyelvnél. Mit nem lehet hát belőle várni, ha az ízlés és szorgalom hozzá fog valaha járúlni. Van ebbe erős és gyenge kifejezés, van numerus és hármónia, van sok termékeny rádix és sok törzsökszó, amelly, mint a tenyésző plánták és csemeték, az oltás, űltetés, irtás, tisztogatás és fáradatlan mívelés által, egy ollyan rakott és ékes kert felől nyújt reménységet, amillyen a nyelveknek paradicsoma lehet. Aki ennek szűk vóltáról panaszolkodik, hasonló a Magyarországon éhhel meghaló emberhez; és aki darabos vagy éktelen vóltán finnyáskodik, úgy tesz, mint amelly süket és olasz concertnek hijjánosságáról perorálgat. Sok író ennek alkalmatlan vóltával csak saját tehetetlenségét vagy pedig restségét palástolja. - De ne piszkáljuk a darázsokat! - Sok nemzeteknél egész századokkal is hátrább vagyunk a tudományokba és a culturának egyéb nemeibe; de olly foganatos eszköz van a kezünkbe, hogy ha azzal élni kezdünk, esztendők alatt is óriási lépéseket tehetünk utánok.

Magyar Nyelv! Édes nemzetemnek nyelve! teáltalad szóllaltam én meg legelőször, teáltalad hangzott először az én füleimbe az édes anyai nevezet, te reszkettetted meg a levegőeget, amellyet legelőször szívtam, az én bőlcsőm körűl, s te tőltötted bé azt az én nevelőimnek, az én hazámfiainak s az engemet szeretőknek nyájaskodásival, teáltalad kérte az én csecsemő szám a legelső magyar eledelt, a te darabolt ízecskéiden kezdettek kifesleni az én gyermeki elmémnek első ideái, mint a született hajnalnak apró súgárai, mikor a világosság lenni kezd. Azolta, mind e mái napig is, az én ifjúságomnak változó sorsú napjaiig, édesebben hangzott terajtad az életnek közbeszéde s a pajtásságnak édes szava. Az én elmémnek gondolatja mindenkor feljebb emelkedett teáltalad, mint más idegen nyelvek által, s a te kedves tolladból kicsorgott írásokban több örömet találtam, mint az idegeneknek legtanúltabb munkáikban. Megelégedve, s ezer gyönyörűségek között repkedett a te hármóniás szavaidon az én fiatal Múzsám, mint egy most született pillangó a rózsák és tulipántok hímzett virágain. De, ó, szomorú idők! kevesen éreztük ezen a te kellemességidet: a te háládatlan magyarid egy hólt szépséghez hajlottanak, te pedig közöttük elvettetve hevertél, mint egy magános márvány a pusztulás... gető kastélynak érzéketlen omlad...

 

DIÉTAI MAGYAR MÚZSA

Sedula nos exercet inertia
Horatius

 

ELŐBESZÉD

Ha a Múzsa kevés alkalmatosságra-való versezetekkel fog szolgálni, annak azt az okát adja, hogy a Thémis és a Politika tornácában még kevés ideig múlatván, az ollyanokba könnyen meg találna botlani. Eszerént tehát ő csak bőlcselkedni fog s néha-néha tréfálódni. Mind a kettőt véghez kívánja pedig vinni, hogy az érdemes olvasók mind a két nemének udvarolhasson.

Ez okon alázatosan kikéri a nyájasabbakban gyönyörködő ifjú szívektől, hogy ha néha ráncba szedett homlokkal a Zénó palástjában jelenik is meg, el ne kedvetlenedjenek tőle. Úgyszintén mélységes tisztelettel reménykedik a valódi bőlcsességű ősz fejeknek, hogy ne kátói keménységgel méltóztassák megítélni, ha amazoknak kedvekért ollykor-ollykor enyelgő tekintettel áll is elő a Zaffó könnyű kantusában. Ő ollyan egyűgyű, hogy mindennek óhajtana tetszeni; pedig én már eleget mondottam néki, hogy az lehetetlenség.

Kívántam még azt a híradást is tenni, hogy ha az érdemes olvasó urak és asszonyságok közűl némellyek az ezen írásba előfordúló daloknak kótáit magok múlatságokra meg kívánják szerezni, kész szívességgel fogok szólgálni azokkal is jövendőben: mert hazánkban még muzsikához való typographia nem lévén, rézre kell metszeni a kótákat, az pedig időbe is, kőltségbe is sokba kerűl.

Ezt a csonkaságot pedig, amit a könyv eleje s az előbeszéd csinált az árkusba, jövő kedden két árkussal fogom kipótolni. - Addig is magamat és Múzsámat nagyérdemű olvasóimnak kegyelme és pártfogása alá mély tisztelettel és alázatossággal bocsátom, s bennek a hazának sok szerencsét kívánok.

Írám Pozsonyban, 1. nov. 1796.

 

AZ EPOPOEÁRÓL KÖZÖNSÉGESEN

§. 1. MI AZ EPOPOEA?

A poesisnak vagyis poétai különféle munkáknak felosztása, valamint sok nehézségekkel van egybeköttetve, úgy sokféleképen próbálódott már a régibb és újabb tudósoktól, némellyek Aristotelessel csak kétféle poesist tesznek, úgymint epicát és dramaticát. Tudniillik vagy maga beszéll el valamit a poéta (epos, narratio, beszéllés), vagy a szót más személlyeknek a szájába adja, s azokkal beszélheti el (dráma, actio, cselekvés). És eszerént valami csak nem theatrumba készűlt szomorú, víg, énekes vagy akármiféle darab, azt mind az epica vagy beszéllő poesis neve és rende alá szorítják: meséket, satirákat, dalokat, tanító darabokat s a többi. Mások pedig, azaz többnyire az új literatorok vagy több főnemekre osztják fel a poémákat, vagy pedig, ami sokkal jobb, és amint főtisztelendő Szerdahelyi úr cselekedett, négy rendet csinálnak azok között, hogy legyen az:

1. Epica, beszéllős, amellyben a poéta maga személlyében mond és beszéll el valami történetet vagy egyebet; p. o. mesék, allegóriák, regék (Erzahlungen, Contes), idylliumok s a t.

2. Dramatica, cselekvő, midőn más személlyeket beszélltet a poéta, és azon személlyeknek cselekedeteit az actorok a nézőszínen előadják: tragoedia, comoedia, dráma (szorossan véve, azaz néző- vagy érzékeny játék, Schauspiel), opera, cantata s a t.

3. Lyrica, éneklő, melly csupán az indúlatoknak kifejezését teszi tárgyúl magának, és ahol a poéta mind a maga, mind a más személlyében szólhat, p. o. az indúlatokat vévén fel: enthusiasmus: hymnus; felemelkedett fő indúlatok: odae heroicae, philosophicae; édes lágy érzések: odae anacreonticae, Lieder, dalok; furor: dithyrambus s t b. Ezek mind muzsikára valók.

4. Didactica, oktató, mellyben a poéta vagy valami tudománybeli vagy erkölcsi vagy mesterségbeli dolgot édesen terjeszt az olvasó elejébe. Illyen formába voltak öntve az első világban a csecsemő tudományok, és azért neveztettek a poéták első tudósoknak, néptanítónak s a t. Így a mathematico-physica materiákban esméretes az Empedocles Sphaerája, az Aratus Phaenomenája, a Lucretius természetről való hat könyve, a Manilius Astronomiconja, Das Recht der Vernunft von Lichtwer, a Kästner Kométái etc. A tudományokról átaljában írtak: Pope, Lessing és Dusch. Jelesben a poézisról: Horác, Vida, Menzini, Boileau, Buckingham, Roscommon, Hayley, aki a históriáról is versezett. A theatralis mesterségről: Riccoboni, Dorat, Hill. A picturáról: Marsy, Watelet, Hayley. A rajzolásról: Dufresnoy. A földmívelésről: Virgil, Vida (a selyembogarakról), Vanier, Alamanni, Ruccellai (a méhekről), Philips (a Cyder vagy Csügérről), s több anglusok. Jelesben a kertekről: Rapin, de Lille, Mason (név szerint az anglus módú kertről). A vadászatról: Oppianus és Faliscus. Ez utolsó neméről a poézisnak azért voltam illy hosszas, hogy megmutassam, melly széles a poétai mező, s hányféle pályát lehet azon egy teremtő léleknek futni. Vida még a sakkjátékról is mert írni. Én ugyan ezt a felosztást igen is helyben hagyom, és minden eddig valók közt legerányosabbnak esmérem: de hijjánosságait sem tagadhatom el, amellyek közűl legtetemesebb az, ami minden eddig volt felosztásokban is megvagyon, hogy nem belső és természeti, hanem kűlső különbség van felvéve a poémák felosztásában fundamentomúl. Ezen az okon, amit mellesleg szabad legyen itt megemlítenem, én a poétai materiáknak és tárgyaknak, s a poétai vélek való bánásnak belső és elválhatatlan minéműségeket tartván szemeim előtt, öt főnemét tettem a poésisnak, amellyek is characterjeikkel együtt ím ezek: Heroica: sublimitas, admiratio; Comica: ridiculum acri mixtum; Nativa: candor, simplicitas ingenua; Acuta: argutiae, acumen; Didactica: utile dulci mixtum. De erről most hosszasan nem vitatódom: ha az Isten és hazám egésségemet és sorsomat el nem hagyja, bőven fogok erről és több ezen íráskámban röviden említett dolgokról értekezni azon munkában, amelly kezem alatt vagyon, és amellynek neve: A magyar poézis, s amellyben Mármontelnek a La Poétique Française nevű munkáját tettem előmbe példáúl.

 

§. 2. MI AZ EPICUM CARMEN?

Beszéllő versezetnek vagy epicum carmennek mit szoktak nevezni, már egy-két szóval említettem. Részemről örömest csak azt nevezném epicumnak, amellyben a poéta valamelly - igaz vagy kőltött - történetet beszéll el kurtán vagy hosszan, illyen vagy amollyan formában, akárminémű stílussal. Ennek a legfővebbik neme az epopoea; midőn a poéta felvészen egy személlynek legjelesebb cselekedetét, és azt úgy adja elő, hogy az olvasót bámúlásra indítsa. Az Erzählungoktól vagy Contes-ektől abban különbözik, hogy a történetek öszveszövettebbek, a személlyek számosabbak, a képek és festések nagyobbak, s maga a munka is néhány könyvekre terjed. Hármat kell az epopoeában gondolóra venni: 1. a leírandó személyt; 2. annak előadandó cselekedetét és 3. a poétai előadást, vagy, ami mindegy, a poemának az olvasó lelkében támasztott munkáját. A leírandó személly tehát vagy 1. hérós, azaz ollyan, aki az emberi közönséges lelkeknél sokkal nagyobb lélekkel bírt, és magát a világ történetes könyvében megkülönböztette, vagy 2. bajnok, aki nagy és nevezetes dolgokat vagy dolgot vitt véghez, de amillyeneket mások is megcselekedtek, s őtet is tálam a csupa szerencse is boldogíthatta benne, 3. közönséges, alávaló vagy épen nevetséges személy. Erre a három grádicsra lehet elrakni a felvett személlyek cselekedetét is, vagy 1. hérósi cselekedet, amillyen minden embertől ki nem telik, és mintegy meghaladni látszik a halandók tehetségét, vagy 2. bajnoki nemes cselekedet, amelly vagy nehéz vagy okos vagy hasznos vóltával ajánlja magát, vagy 3. alacsony és talán nevetséges cselekedet. Most már, amillyen a személy és annak tette, ollyan indúlat származik annak olvasása után az ember lelkében. Ha 1. valamelly személyt vagy cselekedetet előnkbe terjesztenek, aki és amelly, a mi embertársainknak ereje felett valónak látszik előttünk, tele telünk bámúlással, csudálkozunk a személynek felséges vóltán, s félve tiszteljük benne a megistenedett embernek hatalmát, édes kétségeskedéssel gyanakszunk annak a cselekedetnek igaz vólta felől, mellynek nagyságát szűk lelkünkbe bé nem szoríthatván, a lehetős- és lehetetlenség partjai közt néma tisztelettel méregetünk. Hátha még egy nagy lélek akad, aki a szívnek, elmének és nyelvnek minden kincseit hatalmában tartván, ezt a colossust a csillagokig felemelheti, s az istenek sorába helyheztetvén, onnan tudja a földszintt maradott halandókkal teljes fényjében bámúltatni! Ez a bámúlás csak a heroismusnak következése, és felette nagyon különbözik attól a dicsérettől vagy helybenhagyástól, amellyel szoktunk egy derék, egy nemes, egy kitetsző embert, vagy valamelly jeles tettet jutalmazni. Ha ki hazájával, szüléivel, vallással, embertársával jól tett, ha a veszedelmekből ereje és okossága által kiszabadúlt, ha becses céljára a sok akadályok közt is eljutott: helybenhagyjuk, becsűljük és dicsérjük őtet, de nem álmélkodunk rajta, mint ama héróson. Így jár az a poéta is, aki a Parnasszusra fel tud ugyan mászni, vagy onnan a maga tanulószobájába le tudja szóllítani a Múzsákat, de a szárnyas lovon a hérósok sírdüledéki közűl az istenek pitvaráig felvágtatni nem alkalmatos. Egyszóval, a középszerűség, sőt a tökéletességig való menetel csak dicséretet érdemel mind a poétára, mind az őtőle felvett személlyre nézve, és az még nem heroismus. Harmadik indúlat, melly a bámúlás és becsűlésen kívűl származik a lélekben, a nevetség. Ezt bővebben fejtegetem a következendőkben. Lássuk már, hogy ezen háromrendbeli tulajdonság: bámúlás, helybenhagyás, nevetség, és az epopoeának három tárgya, t. i. a személly, a cselekedet és a poéta lelke, micsoda három grádiccsát csinál az epopoeának.

 

§. 3. A VITÉZI EPOPOEÁRÓL

Midőn egy valóságos hérósnak igazi hérósi cselekedetét egy ollyan poéta írja le, aki azon dolgoknak nagy vóltát elméjébe béfoghatja, a poésisnak mind belső, mind kűlső ajándékival bír, az óriási dolgoknak emelése alatt meg nem rogyik, és maga is a maga nemében és mesterségében a jóság és helybenhagyhatóság pontján felűlemelkedett, egyszóval a poésisban maga is hérós, akkor az epopoea megérdemli a hérósi nevet. Mert valamint a hervadhatatlan babér nemcsak a nagy vitézeknek jutalomkoszorúja, hanem a nagy poétáké is; és a heroicus Voltaire, midőn hazájának a dicsőség fő polcáig lett felemelkedését énekli, egy latba vetvén a kettőt, kedves franciáit azzal magasztalja, hogy a nagy dolgokat viselni is, énekleni is tudják; úgy ezt a szót: heroismus nemcsak a birodalmak, hanem az epopoeák fundátori is magokévá tehetik s teszik.[55] Tele van ugyan a világnak horizonvesztett gallériája sok jó, erős, és okos embereknek képével: de melly kevés köztök a hérós! Tömve találjuk az emberi nemzetnek archivumát ezer meg ezer jeles történetekkel; de hányra van ráütve a heroismus stempelje! Szinte pezseg a Helicon környékén a poéták myriádja: de hány köztök a meglehetős, hány a meglehetősök közt a jó, hány a jók közűl az epicus, és az epicusok közűl hány írhatott heroica epopoeát? Felelet: csak hat! Úgy van, csak hat heroica epopoeát mutathat még ez a hatezer esztendős világ; és ami csudálatos, soha még egy nemzet sem tudott a maga kebeléből kettőt előhozni. Egy Iliássok van a görögöknek, egy Aeneissok a rómaiaknak, az olaszok egy Tassóval kérkednek, egy Miltonnal az anglusok, Franciaország nem látott még többet egy Henriádnál[56], sem egy Messziádnál többet a termékeny németség. Noha ez a hat remekje az emberi léleknek alkalmasint mindenek előtt esméretes, és egyébaránt is Voltérnak az epopoeáról s a jelesebb epicusokról írott értekezése néhai jó emlékezetű tiszteletes tudós Péczeli által a Henriás végén magyarúl is olvastatik: nem tartom mindazonáltal helytelennek, ha én is rólok egyenként, e mostani célomhoz képest, egy-két szóval való jegyzést tészek:

I. Első tehát az Ilias. a) Ebben a hérós, ama Péleusfi Akhilles, aki Görögországnak annyi vitézei és királyai között legkitetszőbb, kit istenasszony szült, az ősz Chiron nevelt, kinek jelenléte nélkűl a trójai pompának az isteni végzések szerént el nem lehetett ezer hajók által is romlani, s a többi, b) Az ő hérósi cselekedete, mellyet a poéta (a többit, pl. Lyciának elpusztítását s egyéb efféléket vagy elhallgatván, vagy csak mellesleg említvén) fő tárgyúl vett fel magának, az ő hérósi cselekedete, mondom, ez, hogy midőn ő megharagudván a csatákra ki nem ment, minden híres vitézei mellett is omlani és veszni kellett a görög seregnek, midőn pedig ő kedves barátja halálának megbosszúlására a viadalban megjelent, futott, vesztett és omlott a trójai győzedelmes nép; egyszóval az egy Akhilles haragján függött a görögök s trójaiak jó vagy balszerencséje; sőt végre ama híres vitéz Hektort is, annyi sok diadalmai után, nem másnak lehetett kivégezni, és ezáltal az akhaeusoknak nyereségét s a phrygiai birodalomnak örökös ledűltét megfundálni, hanem csak Akhillesnek. c) A poéta: ama világ csudálta Homér, kinek hérósi talentumai, egyebeket elhallgatván, ezekben tűndöklenek ki. A munkájában előfordúló személlyeknek külön-külön erkölcsi charactert ád, és azokat vélek mindvégig állhatatosan meg is tartatja. A régi szokásokat, városokat, helyeket nagy gonddal rajzolja, és azáltal egész versezetjének nem kevés tarkaságot (varietast) és abból származni szokott kellemetességet ád. A természetet úgy festi, hogy abban őtet még egy epicus sem tudta elérni, nem hogy meghaladni. A munka hexameterekben íródott görög nyelven. Egy európai nyelv sincs már, amellyre le nem vólna fordítva: csak a magyar az, aki még ezt a halhatatlan szerzeményt anyai nyelvén nem olvashatja. Csak ő az, aki... de pirúlok saját nemzetemnek szégyenén, s örömestebb hallgatok.

II. Második az Aeneis. a) Ebben a hérós Aeneas, ama jámbor vezér, a szerelmek hatalmas istenasszonyának szülötte, kit az örök végzések választottak arra, hogy Trójának dűledékiből Rómának vesse meg a fundamentumát; ő az, aki házi isteneit, vén atyját, háza népét, polgártársait s a danausoknak és az irgalmatlan Akhillesnek fogyatékját, a tűz közűl a végső veszedelem markából kiragadja s a t. b) Az ő hérósi cselekedete az eddig mondottakból is kitűndöklik, de ha hozzá tesszük s megfontoljuk azokat a szörnyű akadályokat és ínségeket, amellyeken néki általmenni s győzedelmet venni szűkséges vólt, a kegyetlen Júnónak, az égiek királynéjának felejteni nem tudó haragja miatt, már akkor álmélkodnunk kell az ő tűrni szánt, az ő okos, istenfélő és mindenkor diadalmaskodó bajnoki lelkén, c) A poéta Virgilius - Virgilius! E szóban minden poétai héróizmust besummáztam: többet róla nem is szólok, nehogy az ő dicséreteit elmém hibájával találjam koptatni. Az ő munkája hexameterekben íródott római nyelven: és ki az, aki a halandók közűl követhette vólna valaha az ő verselésének mennyei hármóniáját! Ki az, akit az ő Múzsájának minden lábejtésére a dícséretről is elfelejtkező álmélkodásig meg ne ígézett vólna! Az Aeneist már tizenöt tagú versekben magyarra fordította tiszteletes tudós Kovács József úr, nagykőrösi predikátor, nékem hajdan a poésisban elfelejthetetlen publicus praeceptorom, amidőn ugyanabban privátusom vala nagynevezetű Budai Ésaiás úr, debreceni professzor. Szerencsés öszvejövése két illyen derék hazafinak énreám nézve! s ha miben valaha nemes nemzetemnek s a magyar széptudományoknak csekély tehetségemhez képest legkisebb díszére találnék lenni, köszönjék azt e két derék hazafinak azok, akik az aprólék érdemet is érdemnek szeretik tartani.

III. Harmadik a Megszabadított Jeruzsálem. a) Ebben a hérós Godofréd, ama Bullioni, ki az egész keresztyénségnek fővezére, minden európai nemzetekből öszvesereglett leghíresebb vitézeknek feje, éppen mint a görögökre nézve Akhilles. b) Az ő hérósi tette az isten hajdani jelenlétével, sok rendbeli csudatételével, a szent prófétáknak, patriárkáknak, sőt magának az istenfiának jelenlétével megnemesedett Kanahánt, a Jehovának szent városát, a Jeruzsálemet és magát a mennyből szállott szabadítónak, az isten szerelmes fiának, az egész emberi nemzet idvezítőjének koporsóját egy ollyan néptől megszabadítani, amelly a Krisztus nevének s az őróla neveztetett népnek megesküdt ellensége volt, már akkor győzedelmeivel Ázsiát bétőltötte, Afrikát zaklatta, Európát rettentette: melly célját nemcsak hogy elérte a Bullioni hérós, hanem, ami sem azelőtt, sem azolta nem történhetett, a jeruzsálemi koronát keresztyén házba, s önnön fejére helyheztette, c) A poéta Tasso, kinek hérósi tulajdonságát legfőképpen láthatni az ő nagy, világos és tüzes fantáziájában, amillyen még a Parnasson ekkoráig magát nem mutatta; ebből származnak azok az eleven képek és festések, mellyek ezt az epopoeát napkeleti paradicsommá teszik: mindezeknek hasonlíthatatlan kellemetességet ád az ő verseinek hármoniája, mellyet segített az olasz nyelv, az a nyelv, melly minden nyúgotiak közt leghangicsálóbb. Az ő munkája nyolc sorú strófákban íródott, amillyent az olaszok a nagyobb poémákban leginkább gyakorolnak, úgy hogy minden sor tizenegy syllabából áll, és az első sor a harmadikkal és ötödikkel, a második a negyedikkel és hatodikkal egy cadentiára esik; a hetedik és nyolcadik pedig, vagyis a két utolsó sor megegyez egymással. Ugyan versengettek azon minden európai nemzetek, hogy ezt az újabb világnak legédesebb poemáját önnön nyelvekre általtegyék, mellyet, ki több, ki kevesebb szerencsével, végre is hajtottak. Emlékezem rá, hogy 1790 táján valaki hazánkfiai közzűl is megígérte vólt ennek magyar fordítását: de még mind ez óráig el kellett nála nélkűl lennünk, mellyet valóban sajnálhatni!

IV. Negyedik az Elveszett Paradicsom. a) Ebben a hérós (nézd a vakmerőséget, melly csak egy ánglustól telhetik ki!) maga a Teremtő, maga a Megtartó, maga az - Isten! Hol lehet már álmélkodásra méltóbb dolgot képzelni, mint a nagy világnak a semmiből csupa szóval való alkotása! az Embernek, ez isten mássának, világ summájának teremtése! ahová járul még a Sátánnak és az ördögöknek (kivált a britannus fantáziája után képzelvén) haddal való megrontása, a jószívű megcsalatott milliom halandóknak megszabadítása! b) A hérósi cselekedet már eléggé ki van fejtve, mihelyt megmondám, hogy a hérós maga az Isten. c) A poéta Milton. Talán nem hibázok, ha azt mondom, hogy a világ alkotásának plánuma szerént, különössen teremtette az Isten ezt a Miltont, hogy az ő felsége nagyságos dolgait méltóképen énekelje, és énekelni csak ő tudja. Melly mérészen hág fel ő a mindenhatónak zsámolyáig! melly vakmerőn száll le a Sátánnak kétségbeesett tanácsházáig! melly óriási képeket, melly határtalan mezőket fog fel egyszerre fantáziájában! Bizonytalan fénnyel s világos homállyal festi a kiterjesztetett erősséget, szemelfogó dicsőséggel a mennyországot, rémítőleg a poklokat, édesen a paradicsomot. Egyszóval nem ő látszik a világban élni és képzelni, hanem a világ, az ég, főld, pokol és levegő az ő agyvelejéből kigömbölyödni. Ezt az isteni poemát, melly kettős strófákban íródott, magyarra fordította kapitány Bessenyei Sándor úr, folyóbeszédben, amelly fordítás, ha sok helyen nem mérkőzhetik is az anglussal, de több helyen ragyog, hízelkedik, és a magyar nyelvnek izmos kinyomásaival sújtja lelkeinket.

V. A Henriás. a) Ennek hérósa ama koronás virtusoknak példája, IV. Henrik francia király, kinél jobb ember nem sok űlt valaha a trónusban, tudós, emberszerető, jó polgár, jó katona, jó király. Ki is b) gyermekkorától fogva a veszedelmek és (rangjához képest) a szegénység által edződvén, noha a vallásbéli villongások, a kevély ligának hatalmasi, a fél világot bíró spanyolok és tulajdon jobbágyai ésszel, pénzzel, fegyverrel ostromlottak, mégis a francia királyságot szerencsésen elnyerte, a bourboni házat megkoronásította, és, ami leghéroicusabb cselekedet, ellenségit szelídségével, pártos jobbágyit jó vóltával, az egész akkori világot bőlcsességével maga szeretetére hajtotta, c) A poéta Voltér. Egy különös lelket említek most, ki a tudományoknak minden nemében (ami még az emberek közűl senkinek sem adatott) nagy lévén a tudósok seregében, átaljában hérós volt. A poésisnak is minden pályáján kitetsző talentummal futott és majd mindenikben koszorút nyert. Különösen az epopoeáját a csínos és édes stílus, a körömre menő verselés, a characterek jól találása, a fontos mondások, episodák és leírások tészik kitetszővé. Munkája kettős strophákban íródott. Magyar fordítása kettő van, hasonló versekben: egyik a néhai tiszteletes tudós túl a tiszai superintendens Szilágyi Sámuelé, a másik néhai tiszteletes tudós révkomáromi predikátor Péczeli Józsefé; melly két fordításról, minthogy sokan sokképen szólanak, én a kettőt egybevetvén, rólok való értelmemet itt előadni bátorkodom. Szilágyinak fentebb járók az ideái, fontosabbak a kinyomási, merészebbek a fordúlási; de amellett döcögőbbek nála a versek, törtebb a magyarsága, és az egész munkája a kényesebb füleknek kelletlenebb. Péczeli nyájasabb ideákkal él, de sokszor puha is, az ő kinyomási hellyesebbek, tisztábbak, de gyakran velőtlenek és üressek; periodusi önként omlók és gömbölyűk, de nagyon közelítnek a rhytmicussághoz, melly a vitézi poésist oskolai sorsra alacsonyítja; egész munkája ugyan tetszik, és a magyar nyelvnek kellemetességét magában hordozza, de térdei erőtlenek, bajnoki teste az ékesség mellett nem bír elég temérdekséggel. Szilágyi maga előtt tartotta Burbont és Voltért, Péczeli pedig a magyar olvasót és saját fordítását. Mindegyiknek van hibája, melly a másikban nincs meg; mindegyiknek van sok szép tulajdonsága, melly a másikban nem találtatik. Bezzeg ha egy olly lélek akadna, aki Szilágyinak a hathatósságát a Péczeli édes magyarságával feleresztvén, mind a kettőnek virtusát egy fordításban egyesítené: az adna ám munkát! az készítne ám ollyant, ami magát a francia nyelv phthisise miatt sokszor hijába erőlködő Henriádot is, dicsekedésünkre meghaladná!

VI. A Messiás. a) Ebben a legújabb, és a mi emlékezetünk táján szereztetett epopoeában a hérós az isten fia, a szentháromságnak öröktől fogva való személye, ki magát érettünk az emberi természetig lebocsátván, e világi sok szenvedései és keserves halála után végtére, mint az egész emberi nemnek Idvezítője, bűn, halál és Sátán meggyőzője, a főld és ég által meg is dicsőíttetett, b) Ez a felséges cikkelye a vallásnak tészi már annak az epopoeának tárgyát, s amaz örökkévaló bajnoknak hérósi cselekedetét, melly minden diadalmakon annyival feljűl vagyon, mint az ő királyi széke, mellyben űl szent atyjának jobbján, ez agyaggolyóbisocskánál, amellyből és amellyen mi halandók élünk, c) A poéta Klopstock, aki valamint az isteni hérósnak választásában az angliai merészséget merte követni, úgy festéseiben, kinyomásaiban s egész kőltésében is nemigen hagyja el a Paradicsom éneklőjét; sőt abban meghaladta őtet, hogy új ideáinak kimagyarázhatásáért új szókat és új szófoglalásokat mérészelt csinálni, amellyért ugyan Magyarországon, minden nagy talentuma mellett is, oskolai árestomban gőzölögtették volna ki agyas fejéből a szerfelett való zsenit; nálunk, mondom, ahol minden szónak ollyan neoacquistica formán kell producálni a maga nemességét, és diplomájának szinte a Volga melléki pusztákról vagy a már leomlott Capitoliumból emanáltnak kell lenni. Ő pedig nemzetebéliektől mit nyere érette? Ezer dícséretet, örök hálát és azt a dicsőséget, hogy a szerencsés német nép őtet tartja nyelve jobbítójának, bővítőjének és díszleltetőjének. Szép polgári érdem! kevély cserfakoszorú! Az ő versei hexameterek; de nem a jóniai, se nem a látiumi hexameterek ám, hanem amillyeneket csak az a nyelv engedett véle íratni, amellyen a Hercinia nyilassainak maradéki beszéllni kéntelenek. A sok diphthongus, s tömött positiók itt egymásra tolakodnak, s mégis el kell hinnünk, hogy a lábak dactylusok. Amit Horatius a görögökről mond, hogy Graiis ingenium, Graiis dedit ore rotundo Musa loqui, azt a római poétákról is elmondhatjuk: de a németeknek elméjek ugyan van, de szájok inkább csúcsos, mintsem gömbölyű. Ezt az epopoeát, mellyel a szomszéd nemzet olly igen kérkedik, egészen lefordította még ezelőtt néhány esztendővel tekintetes Kazinczy Ferenc úr folyóbeszédben, melly, amint a Museumban kijött mustrából láthatjuk, olly dicsőségére szolgálna a fordítás dolgában nemzetünknek, mint az anglusoknak a Pope Homerusa. Méltó is ezt a követhetetlen stílusú urat minden magyaroknak, kiket olly igen szeret, és az egész németségnek, mellyet olly nagyon tisztel, nevében itt megkérnem, hogy magyar Messiádéját a világgal közleni siessen.

 

§. 4. A BAJNOKI EPOPOEÁRÓL

Bajnoki epopoeának (Ritterepopée) nevezem azt az epopoeát, amellyben valamelly derék ember vagy jeles cselekedet, fellengős stílussal úgy íródik le, hogy az olvasótól mind a dolog, mind a versezet eránt helybenhagyást és dícséretet érdemel ugyan; de őtet az álmélkodásig fel nem emelheti. Ez az epopoea a hérósitól annyiban különböz, amennyiben a nagy ember a héróstól, a jeles cselekedet a csudálatostól, és a szép elme a zsenitől. Ama három tárgyak közűl, mellyeket az epopoeának vizsgálásában előnkbe tettünk, mihelyt az egyik el nem éri a heroismust, azonnal az epopoea ebbe a második classisba bukik le. Mert megesik, hogy a poéta kiválasztott magának egy valósággal hérósi személyt, megesik, hogy a tettek is héróshoz illendők, de ő maga nem bír elegendő lélekkel azoknak éneklésére. Illyen Silius Italicus. Hannibal egy ollyan hérós, hogy már különb nem kell; a puni háború rakott nagyságos tettekkel; de a Puniták írója nem bír elég innal illyen nagy tehernek hordására; Homerus a régulákat teremtette, Siliust pedig a régulák. Megesik továbbá, hogy mind a felvett személy, mind a poéta a magok nemében hérósok; de a leírott dolgok nem hérósiak. Illyen baja van a Claudianus munkájának: De raptu Proserpinae. A Tartar fejedelme, kinek tartozik minden, ami él, vagy valaha élt, ki a Styxnek kilencszeres folyásával békerített birodalmat, mellyből kijönni senkinek sem lehet, egy szavával igazgatja, egyszóval az alvilági Jupiter, fényes egy személy! Claudianus is, amint töredékiből látjuk, tele szusszal tudja fúni az epicusok trombitáját: de micsoda hérósi dolog vagyon egy tehetetlen leánykát, virágot szedő gyenge barátnéi közzűl, lángot fuvalló négy garabonciás lovakon a pokolba leragadni? Illyenformán mernék a Pharsalicáról is ítélni. Mert igaz az, hogy Cato, Pompeius és Caesar hérósok vóltak, igaz az is, hogy Lucanus egy a legnagyobb elmék közzűl, kik valaha Romában éltek: de a polgári háború, az atyafiak vérontása, és a hazának megbuktatása, ugyan kérlek, mellyikhez illendőbbek, egy héróshoz-é, vagy egy országos gazemberhez? Az epopoeának ezzel a második nemével rakva a világ Parnasszusa, minthogy hérósi éneklő ollyan kevés van, mint macedóniai Sándorok, szép elme pedig a tudatlanság truccára is bőséggel találtatik. A derékségig felmehet az ember tanúlás, olvasás és fáradhatatlan munkásság által is, elméjét bővebbé, szebbé, magasabbá teheti iparkodásával: de hérósi nagyságot illyen mesterséggel senki sem szerezhet magának, és ha valahol, itt igaz az a régi magyar mondás, hogy: terem az ember.

 

§. 5. A FURCSA EPOPOEÁRÓL

Valamint a méltóságos tragoedia (szomorújáték) a maga nevét baktól vette, mellyet a görög tudományoknak első gyermeki esztendeiben a versengőknek jutalmúl tettek vala fel; úgy a vígjáték, melly akkor az útak és utcák megett mutatódott a néző népnek, comoedia nevet nyert magának. A régiek természeti módon nevezték el akkor ezeket, az újabbak jobb nevet nem akartak adni, és a régit (noha már nem tulajdonképen) megtartották. A comoedia szóból lett egy másik, a comicus, -a, -um; melly eleinte csak azt tette, ami a comoediához vagy vígjátékhoz tartozott; de idővel messzebb kiterjedt a jelentése, és alatta mindent értettek, ami nevetséges, tréfás, víg és furcsa dolog. Így ment által ez a terminus a drámák országából az epopoeákéba is; és nagyon helyesen; mert amint van amazok között a comoedia a tragoediához, úgy van amazok között a heroica epopoea a comicához. Sokat gondolkoztam rajta, mint a poetica tudományban előfordúló több mesterszókra nézve is, hogy a comicumot mivel tegyem ki legjobban magyarúl: a németek és minden európai tudós nemzetek megtartják ugyan a görög nevezetet, de ez engem el nem rettentett; mert a nyúgotiaknak nyelvébe könnyebben elcsúsz az idegen, de nyúgoti szó, hanem a Volga mellékiből úgy kirí, mint a pesti korcsoknak magyar őltözetjek mellett a német elejű nadrág vagy a kaput alatt az aranyos öv; s azonban kicsoda tett minket ollyan nagyon majmaivá a külföldieknek? O imitatores, servum pecus! Óh, követők, követők, rabi barmok! Próbáltam tehát a comicumot vígnak tenni; de ki nem látja, hogy ami víg, az nem mind comicum? Próbáltam tréfásnak, de mi tréfásabb Anacreon és Horác ódáinál, és azért nevezhetni-é comicumnak? Próbáltam nevetségesnek, és igaz, hogy a comicumnak ez a főcélja, hogy nevetséget indítson, s ennél fogva éppen természethez alkalmaztatott neve lett volna; de én ugyan, engedj meg, magyarom, ennek a válogatósságomnak, én ugyan ha jó gyökérszóra szert tehetek, örömest felhagyok az ágazottakkal, hosszabbakkal s hármoniátlanabbakkal. Illyen jó eredeti szózat pedig ez, hogy furcsa, mellyel mindenkor vígat, tréfást és nevetséges embert vagy dolgot szoktunk kifejezni. Szabad légyen tehát a furcsának comicumot tenni: és egymást megértvén fogjunk a matériához. Comica epopoeának nevezzük azt az epopoeát, amellyben vagy a hérós vagy a viselt dolgok vagy a poétai előadás elveszti a maga hérósi nagyságát, és tréfássá válik, hogy az olvasót nevetségre fakassza. A ridiculumnak vagy nevettető dolognak sok és bő kútfejei vagynak, mellyekből becsűletes ember módjára lehet tréfát űzni és comicumot csinálni, és amellyeket Cicero s őutánna az újjabb bölcselkedők és literátorok úgy kidolgoztak, hogy már hozzá valamit adni szinte lehetetlen. Azt mondja Pope, hogy a közelmék és üres fejek nem tudnak egyébből elméskedni, hanem csak a vallás csúfolásából és a fajtalan dolgokból; amelly ha nem mindig is, de több ízben igaz. Három közönséges kútfeje van a furcsaságnak vagy ridiculumnak az epopoeában, ama sok ízben említett három fő tárgyakhoz képest. Ugyanis, vagy a személy nevetséges, a viselt dolgok pedig heroicusok, és azokat a poétai és vitézi trombitán harsogtatja, amint látjuk a Batrachomyomachiába, ahol a béka és egér hérósok olly rettenetes háborúba keverednek, amellyre, mint ama trójaira, Zeus és az istenek egész tanácsa, Márs és Minerva, Olympus tornáciból a felhőkre s a főldre leszállanak, Homerus pedig (már akárki írta, az most ide nem tartozik) iliási tele hanggal zengi vitézi poémáját; vagy ha a személly hérós, a viselt dolgai nevetségesek, a poéta pedig megtartja a fellengős szárnyakat, illyen a "Secchia rapita", amellyben két hatalmas olasz városok, Modena és Bologna, harcolnak annyira, hogy ebbe a tűzbe egész Itália, püspökök, nemesek, cardinálok, fejedelmek, sőt maga a német császár és a szentséges pápa is beléelegyednek; és miért? egy hitvány merítő vedernek elragadtatásáért; maga pedig Tassoni, ki ezt a híres munkát olaszúl írta, tizenkét nagy könyvben szinte a legfentebb járó poesist mutogatja; vagy pedig végtére a személly is hérós, a viselt dolgok is hérósiak, hanem a nevetség vagy furcsaság csak a poétai előadásban találtatik, p. o. amint már mondottuk, hérós Aeneas, és az ő dolgai álmélkodásra indítók, de ki ne nevetné mégis, ha az ő történeteit a Blumauer előadása után olvassa? Illyen munka a régiektől hozzánk több nem jutott az egy Békaegérharcnál: hanem az újabbaknál felesen találtatnak, mellyek közűl a híresebbeket egy szóval itten megemlítjük, azokról pedig, amellyek már magyarúl is vagynak fordítva, bővebbecskén értekezünk. Nevezetes comica epopoeák az olasz nemzetnél La Secchia Rapita, di Alessandro Tassoni.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Magyarra fordíttattak ezek közűl a következendők: I. Békaegérharc, írta Homér, általőltöztette Csokonai Vitéz Mihály a Blumauer módja szerént. Ennek a munkának foglalatját az imént már elmondtam, itt csak azt említem, hogy Balde nevű német jésovita kidolgozta ezt a görög originál szerént deák hexameterekben, de sokkal bővebben, és öt könyvekre szabta fel; én is hasonlóképen nem szó szerént fordítottam, hanem a furcsaság kútfejét megduplázván, travestáltam, és négy pipadohányra, vagyis négy könyvre osztottam, a verseknek is azt a nemét vettem fel, mellyel élt Blumauer; melly munkámat még tizennyolc esztendős sijeder koromban készítvén, munkáim közűl kimustráltam, de jó uraimnak s barátimnak kérésekre megegyengetvén, legalább azon keveseknek a kedvekért, a kiadni valók közzé béiktattam, és előbeszédűl ezt a trochaicust függesztettem elejébe:

  Ebbe azt kérded mi jó? -
  Nincsen írva serio;
Melly hibámat vékonyítja,
S ami benne jó, nagyítja,
  Az Homér játékait
  Játssza újabb tréfa itt.

II. A Pulpitus, írta Boileau, fordította Kovács Ferenc ingenieur úr. Ez a remek készűlt ama nyájas és éles francia satiristától Boileautól. Foglalatja ez, hogy egy régi kántori pulpitust a prépost feltétetvén a kórusba, azt a kántor levetteti; melly miatt a két lelki atya öszveháborodván, miattok az egész káptalan és a szent kápolnának minden papjai, tisztei és szolgája két részre hasonlanak, és iszonyú, de nevetséges csatát indítanak, kivált holmi nagy, de ízetlen könyvekkel. Teljes ez a munka festésekkel, kőlteményekkel, poétai virágokkal, sóval és ecettel. A magyar fordítást hasonló kettős strophákban tette ama jó, de quietált literátor, kit a homlokon említettem.

III. Az elragadtatott hajfürt, írta Pope, fordította Csokonai Vitéz Mihály. Ennek a kedveltető poémának, mellyet ánglus versekkel öt könyvben írt Pope, ama szép lélek, egész foglalatja ide megy ki, hogy egy ánglus gavallér Belindának (kőltött neve egy valósággal élt ánglus kisasszonynak) egyik Lockját vagy hajfürtjét alattomba elmetszi, és abból nagy ellenkezés származik a királyi udvarnak gavallérjai és dámái között, mellynek kimenetele az lesz, hogy hajfürtjét ugyan Belinda többé vissza nem nyeri, hanem annyi vígasztalása jut, hogy az a Holdba felragadtatik, ahová szoktak vitetni minden jeles hijjábavalóságok. Nincs ehez hasonló a comicus világban, ha saját ítéletemet magyarán kimondanom szabados: nem bánt ez sem szemérmetességet, sem vallást, sem nemzetet vagy akármit is, ami szentnek tartatik, mégis tele van tréfával, csipősséggel és furcsasággal, mellyet az első nevelésű dámák előtt is, a podagrás dogmatikus muzéumában is, fel bátorkodhatsz olvasni. Láttam én ennek egy folyóbeszédi fordítását, illy cím alatt: Az ellopott Bukli, fordította ánglus nyelvből egy valaki az Ipoly mellett; egy darabja nálam meg is van, és az előbeszédjében azt jelenti a fordító, hogy ő e versezetet az ánglus nyelvben való gyakorlás kedvéért fordítgatta; abba tehát szerencsésebb nálam, hogy az eredetiből egyenesen tehette által nyelvünkre, amidőn én csak a francia folyóbeszédből boldogúlhattam. Ki légyen ez a fordító, ki nem tanúlhattam, annyit mondhatok, hogy jó magyar, de nem kellemetes.

IV. Magyar Éneis, mellyet Virgiliusból travestiált Blumauer úr, most pedig magyarúl általöltöztetett Szalkay Antal úr; Bécsben nyomtattatott. Virgiliusnak Aeneis nevű heroica epopoeáját zsinórmértékűl vévén fel a híres Blumauer, egy comica epopoeát csinált belőle szintúgy tizenkét könyvben, és kiadta német versekkel, melly versek jámbusok, és áll egy strófa hét sorból, az első, harmadik, ötödik és hatodik sor négy lábú, a második, negyedik és hetedik három s fél lábú, az első sor a harmadikkal, a második a negyedikkel, az ötödik a hatodikkal egy cadentiára esik, az utolsó vagyis hetedik sor pedig cadentiátlan. Mihelyt ez a munka három kötetben a bécsi sajtó alól kikerűlt, azonnal egész Európában mind maga, mind annak sok rendbéli fordítása nagyon kapós volt. A magyar fordításának csak első kötetje láthatott világot, mellyben az Aeneisnek négy könyvei három könyvekbe vagynak foglalva, a többi két kötet a censura alól ki nem jöhetett, nagyon mérgesek lévén a tisztelendő clerus ellen való csipdezési a bécsi könyvzsibvásárosnak. Erről a fordításról méltó megjegyezni, hogy az nem szóról szóra készíttetett a németből, hanem sokkal kisebb emennél, néhol pedig Szalkay úr maga is gondolt hozzá, és ítéletem szerént nem helytelenűl.

Itt már talán némelly érdemes olvasók várták, hogy a Tassoni Elragadtatott vederjéről is emlékezzem, minthogy annak magyar fordítását az újságokban ezelőtt néhány esztendőkkel megígértem. Igaz is az, hogy én ahoz hozzája fogtam, de majd minden oldalon tapasztaltam a Perrault úr róla tett ítéletének helyes voltát, hogy t.i. annak minden szépségét csak egy született olasz vagy az olasz nyelvet, szokásokat, történeteket és kivált olasz poétákat merevűl esmérő ember érezheti, tele is van az a jeles munka az olasz közmondásokra való ezer célozással, melly helytelenűl esnék magyarúl, tele van számtalan travestiálásával vagy görögösen paródiájával a nevezetes olasz poéták verseinek, melly poétákat valaki könyv nélkűl nem tud, kénytelen az elmés paródiákból származó gyönyörködés nélkűl ellenni; hogy tehát a szép olasz comoediásból nyomorék magyar scurrát ne csináljak, félbehagytam munkámat, és darabjait Vulcanusnak dedicáltam, eszemben tartván, amit Horác mondott, hogy: quae desperat tractata nitescere posse, relinquit. De nem fizetem-é le hazámnak tett adósságomat azzal, hogy a szép Belinda vukliját adom neki, egy modenai veder helyett. Éppen így jártam az Iliade Giocosájával is Loredánnak; mellynek elmaradását ismét azzal az eredeti comica epopoeával kívánom helyrehozni, amellyről már szóllani itt van legjobb alkalmatosság. Ennek címje:

A vitéz Dorottya, vagyis a dámák diadalma a farsangon. Furcsa vitézi versezet négy könyvben. Szerzette Csokonai Vitéz Mihály. Ennek foglalatja ím ez: I. könyv. Ebédig. Carneval (olasz szó, tesz farsangot, itt pedig annak personificált istenét) kiindúl 1799. Budáról, hogy az egész Magyarországon feljegyezze, kik mentek férjhez, kik még leányok, kik özvegyasszonyok. Fejér és Veszprém vármegyéken dolgát végezvén, megy Somogyba (én akkor ott laktam), és Kaposvárott nagy pompával fogadtatik; tele a szála gavallérokkal és dámákkal, kikkel Carneval együtt ebédel; ebéd végén az új menyecskékért egyet iszik, és inni parancsol. Hymennel a nagy matriculába megjegyezteti a férjhez menteket és pártában maradtakat, mellyért a vénleányok s főként Dorottya kisasszony igen megbosszankodnak. II. könyv. Estvélig. Táncok és játékok tartatnak, mellyek alatt több-több materiát találnak Dorottyáék a haragra és a Carneval s a gavallérok ellen való torzsalkodásra. Éris, a visszavonás istenasszonya kap az alkalmatosságon; s Dorottyát választja ki a háborúságszerzésre, kit hogy pestisével betőlthessen, a tányérján egy kráflivá vagy fánkká válik, és véle magát elnyeleti. Dorottya talpig méreggé lesz, kesereg, panaszkodik, debacchál, plánumát Carneval és az ifjak ellen kicsinálja, Ámornak áldozatot tesz. III. könyv. Éjfélig. Dorottya négy öreg kisasszonyt tanácsosoknak és alvezéreknek választ, az ifjú szűzeket zászlója alá gyűjti, Rebekát követségbe kűldi a gavallérokhoz, és általa ezektől Carnevalnak és a nagy matriculának a feladását s a közönséges bocsánatkérést parancsolja, melly az ifjaktól megtagadtatván, hadat izen nékiek. A dámáknak táborok, vezéreik, fegyvereik, ütközetjeik. Opornak, a gavallérok fővezérjének csínos fortélyja, melly által Dorottya, a dámák fővezérje, halálosan megsebesíttetik. IV. könyv. Hajnalig. Dorottya veszedelme az egész leánytábort széjjelzavarja. Dorottya haldoklása, testamentuma. Hymennek, a matriculának és Carnevalnak elfogattatások. Dorottya e kedves hírre feléled. Hadi törvény Carnevalra, mellynek végrehajtása, a cselédek közt támadt kűlső háború miatt, félbeszakad. A szinte helyreállott csendességet felbontja Fáma, azt hírlelvén, hogy az egész világ és minden rendű emberek haragusznak Carnevalra a kurta farsangért (akkor csak öt hétből állott), az ifjakra azért, hogy kevés a mennyekző. Új háborúság: de az ütközetet másnap reggelre hagyják, hogy a segítség előérkezhessen; hanem hajnal hasadtakor Vénus megjelenik, a férjetleneket megvigasztalja, a Gráciák csudát tésznek, és Dorottya fővezérné, mint a legszebb teremtés, Oporral, a legderekabb gavallérral s a gavallérseregnek fővezérével, egybekel. Ez a mesézetje ennek a comica epopoeának, mellyet Somogyban laktomkor ennek az előttem holtig édes emlékezetű vármegyének kedvéért szerzettem. Távol légyen pedig, hogy valami szőrszálhasogató, kákagörcskereső criticaster ennek a kőltött történetnek legkisebb részében is valóságot keressen. A Pope Lockjának és talán a Tassoni Vedrének is szolgált valamelly igaz eset fundamentomul: de az én Dorottyámnak csak annyi adott alkalmatosságot, mint a Batrachomyomachiának. Akármelly csekély légyen is ez az én próbatételem a maga nemében: csakugyan a szívesebb hazafiak jobb nevén fogják venni éntőlem ezt az originált, mint a Loredan travestiált Iliássának valamelly idétlen elfordítgatását.

In tenui labor; at tenuis non gloria, si quem
Numina laeva sinunt, auditque vocatus Apollo.

Én Árpád írója akarok lenni; de ha azokat az előgyakorlásokat sem rejtem el nemzetemtől, amellyek Múzsámat a nagyobb próbákra mérészitették: talám nem vétek sem magyar literaturánknak, sem Árpádnak, sem önmagamnak becsűlete ellen. Mindent a magához illő szempontból kell nézni! (A jó tűcsináló derekabb ember a rossz ministernél. Amelly betyár helyesen tud dudálni, több becsűletet érdemel a maga nemében, mint a középszerű orgonista; stb.). Az én furcsálkodó epopoeám a második nemre tartozik; mert itt a személyek nem hérósok, de a viselt dolgok álmélkodásra méltók, és én is, amennyire a numina laevák sínálták, és a segítségűl hívásomat Apolló meghallgatni méltóztatott, heroice kivántam zengedezni. Van ebben egy fő személy, egy hérós, Dorottya, vannak mellékhérósok, mind a két ellenkező részen; vagynak characterek, erkőlcsök, mellyeket fenntartani igyekeztem; vagynak és azok magoktól (per peripetiam és a nem-megesmérés által, ami csekélyebb dolog) kifejtődnek; vagynak machinák: Vénus, Ámor, Éris, Carneval, Hymen etc.; vannak oratiók, festések, képek, leírások, episodiumok, sententiák, hasonlítások; megvan a helynek, melly egyetlenegy szála, és az időnek, melly huszonnégy óra, az ő egységek stb. Már akármillyen ez a szerzemény, legalább azt senki tőlem meg nem tagadhatja, hogy eredetiképen ez az első a mi nyelvünkön. Ha valakinek ínye ellen esik, azt tartom, hogy az, vagy aestheticátlan, vagy személyes irígyem, vagy vénleány; ezek pedig vagy a Belinda hajfürtjével a Holdba vettetnek számki, vagy talám Dorottyával a Gráciáktól általváltoztatnak.

 

A MAGYAR PROSODIÁRÓL

1
A VERSCSINÁLÁSRÓL KÖZÖNSÉGESEN

1. §

A verscsinálás nem poézis; mert ez a gondolatoknak, a képzelődésnek, a tűznek természetében, és mindezeknek felöltöztetésében áll: a verscsinálás pedig csak a szózatok hangjának bizonyos regulákra vételére, s kűlső elrakására ügyel, hogy azok hármoniával szóljanak az ember fülébe. Ahonnan lehet valaki - jó poéta, ha, mindjárt verset nem ír is; és ellenben jó verseket írhat valaki, de azért nem poéta. Legjobb ha a kettő együtt van.

Jegyzés. 1. A szép lélek munkáját, ha a vers nem nagyon csiklandoztatja a füleket, a gondatlanok megvetik; az egyűgyűeknek pedig csak a fülöknek kényje szerént zörögjön a rigmus, a Helikon remekének ítélik. Lehet poézis vers nélkűl, van is. A Gessner idylliumi, azért, hogy versben nincsenek, az emberi elmének legszebb szüleményi a poézisba; noha meg kell vallani, hogy van őbenne a szóknak és szentenciáknak néminemű titkos kimérséklése, folyása és hármóniája, amely talán még a legszebb verseknél is lágyabban igézi meg a füleket, és amellyet ama vékony ízlésű magyar fordító elért, ha meg nem haladott. Illyen vers forma folyóbeszéddel élt hajdan a világ két legcsínosabb nemzetének két leggyönyörűbb orátori, Plátó és Cicero. - Aki egyszer jó poéta, annak a munkája, ha más nyelvre folyóbeszédre fordítják is, csak poézis marad az. A magyar Miltonnak csak az egy cadentia hijja, különben az anglussal mérkőzik.

2. A poézis lélek, amely elevenít, enélkűl a verscsinálás megholt állat. Látzai az egész dolgot a táncoshoz hasonlítja, aki, ha szép termetű, kedves, ha nem táncol is, az idomtalan ember pedig a táncot is elcsufítja. Én a Főldi hasonlatosságát még jobban szeretem. Ugyanis csudállatos mesterséggel van rakva a méhek lépe, ámúlást okoz, de sem nem édes, sem nem táplál. A színméz ellenben, ha a hatszegű lyukaknak réguláiba nincs is öntve, mely kívánatos! Mit ítéljünk hát a lépes mézről, melly a szép rendet az édes ízzel együtt ajánlja? Ezt a példázatot nem szükség szabogatni. - A poéta hát csak poéta vers nélkűl is; de akire születésekor Melpomene mosolygó szemekkel nem tekintett, akármely szép verseket írjon is a Minerva truccára, de azért nem lesz poéta, hanem csak versjártó. Ezek azok, kiktől már alig fér az ember a Parnasszusonn!

 

2. §

Ahonnan az emberi nemzettségnek első kezdetétől fogva kívánták a szép lelkek a magok gondolataihoz a külső hármoniát is hozzáadni; hogy így a füleknek állyukain bélopódván az agyvelőbe, nyájjas fortéllyal vehetnék meg az elmének fellegvárát. Ezt kétképen próbálták elérni, t. i. némellyek a szótagok számának és a versek farkának vagy végének hasonlatosságát vették fel; mások a kimondandó beszédnek idejére ügyeltek, és nem gondolván a szótagok számával, azokat a lassú vagy szapora hangzás által mérték fel. Így lett a sarkalatos (cadentiás), és mértékes (metrica) verselés. Sokan pedig még továbbmenvén a külső piperézésben, mind a kettővel kívánták (nagyrészént nyomorúlt) verseiket ajánlani. - - - Ezt mi nevezzük kétszeresnek.

Jegyzés. 1. A hármonia, közönségesen szólván, nem egyébb, hanem a különböző dolgoknak megegyezése (concordia discors). Ez a természetnek lelke, ettől van annak minden szépsége, kellemetessége, és csudállatos volta. Innen van, hogy mihelyt annak nyomait elhagyjuk, összevissza ténfergünk, és hármónia mibennünk nem találtatik. Midőn tehát külömböző hangok egymással szépen megegyeznek, akkor a hangzásba hármonia van. Ebből származott a muzsika. Ugyanis az ember fülei igen mesterségesen vannak alkotva: valami ezekbe önként ment be, és ütésével meg nem erőltette, mindazt kedves hangnak tartották az emberek, és ezeknek hármoniájában gyönyörködvén, előbb saját szózatjukkal, azután érzéketlen szerszámok által is próbálták azt követni. Eképpen származott a szózatos és a szerszámos muzsika. De mivel ezek értetlen szószóllók lévén, örömest kívánták volna az emberek hallató szóval is kifejezni a magok érzését és indúlatjait: apró sorokat kurjongattak a muzsika mellett, amelly ma is megesik. Így lett a verscsinálás. Hogy a kimondott szók megegyezzenek a muzsika hangzásával, némellyek annyi szillabát mondtak rá, ahány percentés volt a muzsikába, és ahol a muzsika úgy szűnt meg, mint az előbbi szakaszba, ők is a mondott igéket úgy végezték; mások pedig arra vigyáztak, hogy szavaikat a muzsikával egyaránt pattogtassák, hogy ahol annak ütése meghúzva megy, ők is megnyújthassák a szótagot, ahol az megszalad, ők is ottan szaporázhassák, és így a muzsika és a beszéd, se egymást el ne hagyja, se el ne késsen. Így lett a sarkalatos és a mértékes verscsinálás.

Jegyzés 2. A sarkalatos verseknek a barbarus nemzeteknél van divatja; ma pedig a legcsínosabb európai nemzetek is illyeneken írnak, és ezekbe a legújjabb világnak legfelségesebb remeki vagynak foglalva, amint alább bővebben lesz róla értekezés. Amely a mértékes verseket a régi görög és római poéták gyakorlottak, úgy hogy a cadentiát ezekbe a nyelvekbe csak a barbarusok és a barátok hozták be. Egyedűl csak maga a magyar nyelv alkalmatos arra az egész Európába, hogy mind sarkalatos, mind mértékes verseket lehessenn rajta csinálni; egyszóval el merem mondani, hogy ennek a nyelvnek sem hangzásával, sem a benne találtatható kellemetes és bő sarkalatok számával, sem a szótagok bizonyos, állandó, meghatározott, kurtánn vagy hosszann való ejtésével, egyszóval, valami csak a poézisnak külső ékességét tészi, eggyel sem dicsekedhetik semmi előttünk esmeretes nyelv is a világon. Igaz, hogy külömben is a versezésnek mind a két nemére alkalmatosok a jelessebb ázsiai nyelvek, mint az arabs, persa, török s a többi. A zsidó versekbe pedig se sarkalatra, sem mértékre nincsenek szedve a hangok; hanem az egész versezés áll csak a hasonló vagy ellenkező értelmű mondásoknak öszverakásában.

 

3. §

Így hát a versezésnek három neme szerént, három következendő részben előadjuk a sarkalatos, a mértékes és a kétszeres verseknek állapotját és mesterségét aszerént, amint mindenikkel a magyar poézist külsőképpen felékesíthetni. De minthogy némely külső ékességek is vagynak a poézisba és a poézis rámájára húzandó nyelvbe, amellyeknek az illyeténekre ráérő figurás emberek több jeles és több idétlen nemeit találták fel: illőnek tartjuk ezekről is szóllani, és elébb ugyan a természeti szépségről, azután a gyermeki habozásról két részben értekezvén, a magyar nyelvnek a poézisra minden nyelvek felett való alkalmatos voltát előadni és ezzel az egész oktatást kolofon gyanánt befedezni.

 

2
A SARKALATOS VERSEKRŐL

4. §

Ebbe a nemébe a verselésnek öt csinálja a hármoniát, úgymint: a szótagok száma, a megszakasztás, a sorok öszverakása, maga a sarkalat és végre a sarkalatok elrendelése; ezeknek különb-különbféle öszverakásából származnak a rithmusok, mellyek noha számtalanok, és egyedűl a poétának szabad akaratjától függenek: mindazonáltal nem egyaránt méltók a követésre, mivel egyik szebb a másiknál, és más-más nemű matériára alkalmatossabb. Ezeknek jelesebb nemeit a résznek végin megemlítjük.

 

5. §

Ami nézi a soroknak hosszabb vagy rövidebb voltát, azok vagy aprók, vagy középszerűek, vagy nagyok. Aprók a kéttagúaktól fogva a hattagúakig, amellyeket magokban nem igen látni, mivel más sorokkal elegyítik öszve, példának okáért.

3

4

5

6

7

4

4

5

3

7

5

6

7

4

4

5

7

4

8

6

3

7

5

6

7

-

8

6

3

-

5

5

Középszerű sorok: a hét tagúak, egész a tizenkét tagúakig, és ezek legszebbek, s legjobban is gyakoroltatnak.

A nagyok már ma csak a köz füleket gyönyörködtetik: noha módjával ezek sem megvetendők, kivált ha az alább elöl adatandó szépségekkel fűszerszámozzuk unalmas voltokat. Ezek a nagy sorok a tizenhárom, tizennégy, tizenöt és tizenhat tagúak: mellyek közzűl nálunk leginkább van divatja a tizenöt tagúnak; a tizenhat tagúakat már ma csak a régi íróinknál találjuk.

 

6. §

A hosszabb sorokat a szépség, sőtt maga a szükség meg kívánja szakasztani. Ezt hozza magával a hármonia és a részeknek jobb öszveilletése, valamint nemcsak a muzsikában, hanem még a közbeszédbenn is, a betűket, a szózatokat és egész kimondásokat ízekre és időkre szokta minden csínos ember kiejteni. Ez a megszakasztás a rövidebb sorokban szép, a hosszabbakban pedig azonfeljűl szükséges. Csak régi apáinknak volt ollyan jó szusszok, hogy tizenhat szillabát is kimondhattak egyhúzomra. Minket ebbe a részbe is gyengébbekké tett a csínosodás. A megszakasztásról akarvánn szóllani, két rendre osztjuk a sorokat.

Az első rendbe vannak a nyolc, kilenc, tíz és tizenegy tagú sorok, ezeket nemigen szokás megszakasztani, pedig úgy szebbek volnának.

A második rendben vannak a tizenkét, tizenhárom, tizennégy, és tizenöt tagú sorok; ezekben már nemcsak szép a megszakasztás, hanem a csínos múzsák törvénye szerént elmúlhatatlan is; és aki ezt elmúlatja: letakarodjék a Heliconról! Jelesebb megszakasztások ezek:

Jegyzés. Hogy ezek a sorok, vagyis megszakasztások nem egyaránt szépek, az úgyis látnivaló dolog; elég legyen róllok ezt a kettőt megjegyezni:

1. Szebb az ollyan megszakasztás, amelly a páros tagonn esik.

2. Az is szebb, amelly a sornak hosszabb felére jut, kivált ha egyszer páros is, példának okáért:

000000, 00000
szebb, mint az
00000, 000000

 

7. §

Minekelőtte a külömb-külömbféle soroknak öszverakását és ezekből származott gyönyörű változást előadnánk: illendő lesz elébb a vers sorainak bizonyos természeti külömbségéről valamit szóllani. Az egyik sor lassú lábon, másik pedig fürge lábon végeződik: amannak némünémü kedveltető csendessége vagyon, és halkan záródik bé; e' pedig fürgébb és elevenebb, s mintegy görögve siet le a maga nyugovó pontjára; sokann amazt asszonyi, ezt pedig férjfiúi sornak nevezik, mivelhogy amaz, kivált a sarkalatokra nézve, több piperét kíván, lágyabb is, kellemetesebb is; ez pedig kedves a maga egyűgyűségéért, és keményebb lévénn, erőt ád a verselésnek. Én pedig az asszonyi és férjfiúi nevezet alatt, amazt lejtőnek, ezt pedig bukónak fogom hívni, melly két szózat, a maga sillabáinak mennyiségével a sornak utolsó lábát, jelentésével pedig a dolognak természetét is kifejezi. Ezt előre bocsátván, a következendőket könnyebben megérteni. -

A versek vagy egyféle, vagy kétféle, vagy többféle, vagy határozatlan sorúak. Egyféle sorúak azok, amellyeknek minden sora ugyanannyi szillabákból áll, példának okáért mind csupa tizenkét tagúak, nyolctagúak s a többi. Kétféle sorúak: amellyekbenn két külömböző hosszúságú sorok fordulnak elő. Ezek között legszebbek azok, amellyek páros és páratlan tagokból állván, gyönyörűen lehet őket változtatni a lejtő és bukó sarkalatokon; legjelesebbek ezek:

13

12

11

10

9

8

7

6

12

11

10

9

8

7

6

5

-

-

-

-

-

-

-

-

13

12

11

10

9

8

7

5

8

7

8

7

6

5

4

4

-

-

-

-

-

-

-

-

   

11

10

 

8

   
   

6

5

 

3

   
   

-

-

 

-

   

De öszverakatnak még a hosszabb és rövidebb páros sorok is egymással, példának okáért:

12

10

8

6

10

8

6

4

-

-

-

-

12

10

   

8

6

   

-

-

   

Így a páratlanok is a páratlanokkal, példának okáért:

13

11

9

7

11

9

7

5

-

-

-

-

 

11

9

 
 

7

5

 
 

-

-

 
 

11

   
 

5

   
 

-

   

Többféle sorú verseknek nevezzük az ollyanokat, amellyekbe három, négy, sőtt több sorok is fordulnak elé ollyanok, amellyek közül ki több, ki kevesebb tagokból áll, példának okáért:

8

8

3

8

4

7

3

7

7

8

7

8

8

7

4

7

4

3

4

11

7

3

3

11

   

8

8

   

3

8

Egyébaránt az elegyítésre ezekről is azt kell jegyzésbe venni, amit a kétféle sorú versekről. Az egyféle, kétféle és többféle sorú versek neveztetnek meghatározott sorú verseknek; mert minekutánna külömb-külömbféle módon változtattak volna egymás között, egynéhány sor után ismét az a változás kerűl elé, amelly az egész versezetnek elején kezdődött: ez a periodusa, vagyis elő- meg előfordulása a külömböző soroknak közönségesen strófának mondatik, magyarúl fordulatnak. Ebben áll már a határozatlan sorú verseknek természete, hogy abban semmi fordulat, semmi strófa nincs; hanem az első verstől fogva az utolsóig, szüntelen való változások között folynak le a sorok. A strófákról alább lesz szó.

 

8. §

Ez az első változtatása tehát a soroknak abban állott, hogy az ember a hosszabb és rövidebb sorokat egymással elegyíti. A második változtatást az a rend csinálja, amelly szerént a lejtő és bukó sorokat egymáshoz képest elhelyeztetem - ez négyféle képpen esik meg;

1. Vagy mind lejtők a sorok, vagy mind bukók.

2. A lejtő sorokat a bukókkal változtatom úgy, hogy egy darabig mind lejtő, azután egy darabig mind bukó; példának okáért legyen a tizenhárom és a nyolc tagú sor lejtő, a tizenkét és hét tagú pedig bukó:

13

8

13

8

12

7

12

7

Itt a lejtő és bukó sorok folyvást mennek.

3. Szép változtatás az, mikor a kétféle sorok váltogatva mennek egymás után, példának okáért:

13

8

12

7

13

8

12

7

4. Szokás, kivált a dalokban, hogy az első és negyedik sor lejtő lévén, a két középsőt bukónak teszik, vagy ellenben a két szélsőt bukónak tévén, a második és harmadik sor lejtő, példának okáért:

8

vagy

7

7

 

8

7

 

8

8

 

7

Ezek tehát a nevezetes változtatások a lejtő és bukó sorok által; de szükség megjegyezni, hogy hat sorú strófába sokszor két vagy három változás is megvan ezek közűl, példának okáért:

8

8

8

7

7

8

8

7

7

7

8

8

8

7

8

8

7

7

Itten az első példába elébb váltogatva, azután folyvást mennek a sorok - a második példában elől körbe mennek, hátúl folyvást - a harmadikban pedig elől folyvást, hátúl körbe, vagyis a nyolc tagúak folyvást, a hét tagúak váltogatva:

Jegyzés: Tartsuk meg pedig, hogy ha egyszer az első páros sort lejtő sornak tettem, valamennyi páros sorok lesznek a strófákban, akár hosszabbak, akár rövidebbek legyenek is azok, mind lejtő végezetre kell vennem őket. Így ha egyik páratlan lejtő vólt: a többi páratlan soroknak is lejtőknek kell lenni.

 

9. §

Harmadik változtatását a soroknak az ő számok teszi, tudni illik hogy az ember hány sort fog fel egy indulatban, mellyből származnak a rövidebb és hosszabb strófák. Rövid strófák azok, amellyekben a soroknak száma kettőtől fogva nyolcig megyen; ide tartoznak tehát a két-, három, négy, öt, hat, hét, nyolc soros strófák. - Hosszú strófák azok, amellyek kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő, tizenhárom, tizennégy sorból állanak. A tizennégy számot tettem legvégső határáúl a strófák sorainak, mert ama híres strófa neme is, a Szónnét is tizennégy sort számlál. Amik ezen fejül volnának, ám neveztessenek határozatlan strófáknak. De nincsenek tudtomra. És aki az illyen Szent Ivány ének forma hosszú strófákban akarná ízlését és munkás voltát, leleményességét és poétai izmos vállait megmutatni, elmehet ezzel az intéssel: in tenui labor, et tenuis quoque gloria.

 

10. §

Sarkalatnak vagy cadentiának nevezzük azt, mikor valamelly sornak egy vagy két utolsó sillabája éppen azokból a betűkből áll, amellyekből állott a másik soré. Ebből tehát egyenesen következik, hogy a sarkalat vagy egytagú, mikor tudni illik csak az utolsó szillabának betűi egyeznek meg, példának okáért Hóld (cadentia) zsóld, tatár (cadentia) jár; vagy kéttagúak, mikor t. i. két vagy több sornak mind a két végső szillabáiban ugyanazon betűk vagynak, példának okáért tatár (cadentia) határ, csuda (cadentia) hazuda s a többi. Ezeket a sarkalatokról jól meg kell tartani:

1. Hogy a sarkalatnak betűit csak a vocalis vagy magánhangzó betűjétől kezdjük számlálni, nem pedig amint sillabizálni szoktunk, példának okáért a feljebb mondott szókba ezek az egytagú sarkalatok: old, old; ár, ár; kéttagúak pedig ezek: atár, atár; uda, uda. - - - Sőt

2. a csínosabb verselők nem is igen örömest tesznek ollyan sarkalatot, amellynek a vocalisa előtt, mind a két szóban, azon egy consonanson kezdődik a szillaba, példának okáért jósága, nem jó: pirossága; szebb: virága; így: mutatom, nem jó: vagdaltatom, szebb: hullatom.

3. Nem elég, ha a vocalisok ugyan egyek mind a két sarkalatba, hanem amellett az accentusba is meg kell egyezniök, példának okáért barom, nem jó három, mert itt hosszú az á, amott pedig rövid. Így Istenek: nem jó lesz rá, hogy pihenek vagy fekvének.

4. Így a consonansokra nézve is nem elég, hogy ugyanazon betűk fordulnak elő mind a két sarkalatba; mert nem szabad szimpla consonans mellé duplát tennem, példának okáért valék, nem jó: hallék; mert amott egyes l van, itt pedig kettős.

5. De nem a jó hangzás, hanem a rászokás és néhány érdemes poétáinknak tekintete szabadossá tette, hogy a sarkalatnak utolsó betűjét a szimplára is duplázhassuk, példának okáért veress-kenyeres; szeretet-szeretett; látott-barátot.

6. Nem vesszük bé cadentiának, ha mind a két sornak sarkalatja ugyanegy szó, példának okáért

Nagy félelem akkor lészen.
Mikor bíró székbe lészen. - - -

Akkor Tóldinak máj adatik vala.
Bika rugaszkodik, kötél szakad vala.

Ez egyik se vers, illyet az ábc-hez értő tyúk is tudna kárálni. De

7. igenis bevesszük, és emberséggel-kanállal szépnek is tartjuk az egy szóból álló cadentiát, ha az a szó más-más értelemben van véve, példának okáért

Már a kék égnek
Ragyogó lámpásai égnek.

Már az illyen szép, ha csak hellyel-közzel és önként, erőltetés és affectálás nélkűl esik meg, mint valami kellemetes poétai pongyolaság. Hanem

8. dísztelen egyformaság, és füleket s hármoniát sértő monotonia, mikor több versek egymás után ugyanazonn, vagy legalább hasonló cadentiájúak: mint mikor p. o. a Toldi Miklós verseiben húsz-harminc sor is egyvégtiben vala szón végződik, és Pótsnak az Ifjúi verseibe vagy tíz-tizenkét sornak is mind ára ára a cadentiája. Ezek tetemesebb hibák; de a kisebb is bántja a fület, példának okáért

Aki kardját dühödtébe
Mártja hazafi vérébe:
Támadjon fel ellene
A magyarok istene.

9. Gyönyörű változás esik a sarkalatos szókban, mikor azok külömböző részei az oratiónak: mikor - felteszem - az egyik sarkalatos szó verbum, a másik nomen, vagy adverbium s a többi, vagy legalább ha mind a kettő nomen, vagy mind a kettő verbum, különböző flexióba s hajtogatásba vagynak, példának okáért:

Olly délceg paripák termettek volt régen (adverbium)
A kövér rétekkel habzó rác térségen (nomen)

  Mi is termesszünk e hegyen, (nomen)
  Hogy nekünk is ollyan legyen (verbum)

A szerelem bús szívemet általjárta, (perfectum)
Melly is nékem nagyon árta (imperfectum)

  Jelen vagyon az az óra, (nominativus)
Hogy dolga fordúljon jóra (cum praepositione)

Az illyenek azért szépek, hogy ritkábbak, és többnyire váratlanok: ez okon tetszik az is, ha a sarkalatba tulajdonnév esik.

10. Jóllehet azt mondottuk, hogy a sarkalatos szókban ugyanazon betűknek kell előfordúlni: mindazonáltal egyátaljában a hangnak kiejtésére vagyis a pronunciatióra szoktunk vigyázni, nem pedig arra, amint a betűk íródnak, példának okáért mutatta, adta, ez jó, mert a d, mikor kimondom, úgy hangzik mint a t, hasonlóképpen jó: egy és eredj; fattyja és siratja, s a többi. Ugyan ez okonn

11. jó, vagy legalább tűrhető (kivált a positiós sarkalatokban), ha a consonansok nem ugyanazok is, de legalább atyafiasok, és a lágyak a kemények helyett, a kemények a lágyak helyett tétetnek. Erre nézve szükséges ez a tábla:

Lágyak:

Kemények:

k. fiákba

g. haragba

p. naptól

b. habtól

s.

zs.

t. kérkedve

d. sietve

ts. tapintsa

dzs. findzsa

c. pokróccá

dz. takaródza

ty. kontyot

gy. rongyot

sz. vadászni

z. puskázni

Ezek hát elmehetnek: de - csínján!

12. Így mehetnek el az olvadt, vagy selyp betűk is az erős betűkkel. Erre is kell a következő tábla:

Erősek:

Olvadtak:

d. vadja

gy. hadnagyja

1. találja

ly. királyja

n. bánja

ny. adományja

t. tátja

ty. bátyja (quasi bátyája)

Ezek közül az ly és az ny mellől az olvasztó y-t elvetni szabad, szokták is; kivált az ly mellől, p. o. királ, hel, mellék; és hogy ezt hibának kezdik tartani, semmi okát nem látom, holott régi s tősgyökeres íróink, akik bizon jobb magyarok voltak nálunknál, széltibe élnek véle, és ami több, még máig is nemes hazánknak fele, ahol pedig szint annyi szép magyar lélek terem, szint ollyan gyönyörűen ejti a kellemetes l betűt, mint a sipitó ly-t más vidékeink. Én ugyan neheztelek, mikor a szabad magyarnak szabad nyelvéből valamelly bizonyos tájék monopoliumot akar csinálni. Én sem az l betűvel élők között nem nevekedtem, sem még eddig versembe illyen szabadsággal nem éltem: elhiheti hát akárki, hogy nem a magam, hanem a köz igazság fazeka mellé szítok. Az ny betűvel nincs annyi kötődés: úgyhogy szabadon lehet tenni ezeket: kínálván, bálván; kívánnak, kapitánnak; járván (járvány), járván, marván, szánni, hánni (hányni). Ilyenforma szabadság

13. az is, mikor a dupla betű helyett egy betűt teszek; de csak ollyankor értvén ám, mikor a vokális hosszú, példának okáért találok, szállok; szánám, bánnám, ez elmehet; mert az egyes betűnek a duplától való híjja úgysem igen tetszik meg a különben is hosszú szillabába.

14. Még ezt az egyet megemlítem, hogy valaki ne tartsa drágalátos szépségnek, ha ő három vagy még több tagú cadentiákat tud csinálni, példának okáért akarom, vakarom; tenyeres, kenyeres; nyomorúság, szomorúság s a többi. Nem ád ez a verselésnek semmi díszt, noha, mikor önkényt jön, és sok jó közt egy-kettő, akkor elcsúszhat, mint a bagarus garas: kivált affectálni benne, merő gyermekség, és az illyetén igazán méla poétáknak a kezébe ízibe bábot adnak a múzsák.

 

11. §

A sarkalatos szókat is szinte úgy változtatjuk, mint a sorokat. Ahonnan ezek is vagy lejtők, azaz ollyanok, amellyek két szótagba egyeznek meg, mégpedig úgy, hogy az utolsó előtt való hosszú, példának okáért László, zászló; vadászol, jászol; vagy bukók, azaz ollyanok, amellyek két tagban egyeznek ugyan meg, de az utolsó előtt való tag rövid, példának okáért verem, nyerem; viszketeges, jeges; ehez számláltatnak az egytagú sarkalatok is, amellyekről az előbbi cikkelyben szólottunk. Most már erre a megkülömböztetésre nézve kétféle neme lészen a sarkalatok változtatásának, melly változtatást rithmusnak nevezünk. Ugyanis a versekben vagy mind egyféle a cadentia, úgymint mind lejtő, vagy mind bukó; vagy pedig a lejtő és bukó cadentiák egymás között elegyítve vannak. Az első esetben egyes rithmus; a másik esetben dupla rithmus találtatik. Mind a két rendbeli rithmust egyenlő módokon változtathatni, melly mód mind a kettőben négyféle.

Első mód, midőn a sarkalatok egymás utánn folyva mennek, azaz, mikor a versbe mindenik sarkalatot a néki megfelelő szó, vagyis tulajdon sarkalatos társa, az utánna való sorba (és néha sorokba) nyomba követi, példának okáért:

A

 

A

A

 

A

B

vagy is

A

B

 

A

C

 

B

C

 

B

B

 

B

Ez folyvást menő cadentia.

Második mód, midőn a sarkalatot az ő sarkalatos társa nem mindjárt az utánna való sorba követi, hanem a harmadikba vagy néha a negyedikbe, sőt ötödikbe; közben pedig más cadentia esik, amellynek sarkalatos társa vagy éppen mellette van, vagy szintúgy a harmadik, negyedik sorba esik maga után, példának okáért:

A

 

A

B

 

A

A

 

B

B

vagy

C

C

 

C

D

 

B

C

   

D

   

Ez váltva menő cadentia.

Harmadik mód, midőn az első sorba levő sarkalatnak a társa az utolsó sorba esik, úgy hogy a középső cadentiák, általok mintegy circulusba vagy körbe lévén szorítva, a rithmus maga is kerékbe fordúl, példának okáért:

A

B

B

A

Ez körbe menő cadentia.

Negyedik mód, mikor a feljebb írt három módok közzűl mind a három, vagy legalább a ketteje előfordúl a sarkalatok változtatásába, vagyis a rithmusba, példának okáért:

Ez sokszeres cadentia.

Mindezeknek a változtatásoknak helye van az egyféle rithmusokba, azaz, amint mondánk, az ollyanokba is, amellyek vagy csupa lejtő, vagy csupa bukó sarkalatokból állanak; és így (amint a feljebb mondottakból következik) és így azokba minden sorok vagy merő párosok, vagy merő páratlanok (lásd 8.). A páros rithmusokban is csak így esik a változtatás, azzal a külömbséggel, hogy ott a lejtő sarkalat a lejtőnek, a bukó a bukónak tartozik megfelelni.

Jegyzés. A páros rithmusoknak könnyebb felvételére tegyük meg a lejtő sarkalatot nagy A-nak, a bukót kis a-nak: akkor illyen formán esik a sarkalatok változtatása a feljebb előhozott példákban:

folyvást

váltva

körbe

sokszeres

A A

A A

A a

A A A

A A

b A

b B

b b b

b A

A b

b B

A A b

b A

b C

A a

b b A

C b

C C

 

C C C

C b

d b

 

C d C

d b

C

 

d d D

d b

d

 

d C C

     

C

     

D

 

A MAGYAROK ŐSI VALLÁSÁRÓL

1. §. AZ ÁLDOZATOKRÓL

A régi pogány magyarok, mint a perzsák, lovat áldoztak, és amint hihető, fejéret, mellynek húsából Aldumást, vagyis szent vendégséget ütöttek. Az áldozatot az ég alatt a magas hegyeken ejtették meg, mint a perzsák. Áldoztak ökröket is, és juhokat.

 

2. §. A PAPOKRÓL

Papjaik voltak, kikről azt tartották, hogy jövendőt tudnak mondani.

 

3. §. AZ ISTENRŐL

Egy istent hittek, a világnak alkotóját, kit a napnak és tűznek példázatjában tiszteltek, azt segítségűl hívták, mint a perzsák. A tűzet ugyan és a levegőt s vizet tisztelték, a főldnek hymnusokat énekeltek; de egyedűl csak az egy nagy Istent imádták, nekie áldoztak, könyörgöttek, kit némely íróink Damaseknek neveznek. Ez a név is: Isten a chaldeai esta, perzsa isdan, görög Hestia, hestie, histie névvel egy eredetű, s örök tüzet, istentűzet vagy tűzistent jelent. Az avarok kagánja is így átkozódik: hogyha ő a rómaiakkal tett kötést megrontja, őtet és az ő népét a fegyver eméssze meg, az ég és az (Deus ignis, qui in coelo est) égen lévő tűzisten szakadjon reájok.

 

4. §. A BÁLVÁNYOKRÓL, TEMPLOMOKRÓL

Semmiféle bálványt és templomot nem tartottak, hanem vide supra.

 

5. §. AZ ESKÜVÉSRŐL

Megmetszvén késsel vagy karddal a testeket, véreket egy edénybe öntötték, és azt mondották, hogy aki a hitet megszegi, annak vére úgy öntessék ki, mint most az övék. A scythák is így cselekedtek, de bort is elegyítettek a vér közé, és azután dárdájokat, nyilaikat, baltájokat, kardjokat az edénybe mártván, megitták; nemcsak a magok pedig, hanem a társak közűl is a főbbek. Így tettek a medusok is, a kúnok is, akik azon felűl egy kutyát szoktak a két fél közt elfuttatni, amellyet kardjaikkal összedarabolván, azt mondották, hogy úgy vesszék el az, aki a frigyet megrontja.

 

A TAVASZ

Dúdolj verset! Kinek?
A magyar nemzetnek.

Szilágyi Márton 1699.

ELŐBESZÉD

Valahára módot ejthettem benne, hogy régi adósságomat, melly felől tíz esztendők elforgása alatt, valahányszor a jó reménységnek legkissebb súgára derűlt ki, ígéretet tettem vala, nemes hazámnak lefizessem. Az Isten tudja, nem miattam múlt; tudják azok is, kik dolgaimat közelebbről esmérik. - Most sincs abban módom, hogy egyszerre kiadhassam munkáimat, hanem csak némelly apró darabokat közlök szíves olvasóimmal, amellyeknek nyomtattatásával bírhatok, s amellyek példa gyanánt szolgálhatnak addig is, míg a nagy könyvemet hazánknak egy fő oszlopa, ki nemzetéhez való buzgó indúlatjának sok jeleiről esméretes, a köz fényre kiemelni méltóztatik. Kilép tehát elsőben is a Kleist Tavasza s némelly apróbb versezeti, általam magyar nyelvre fordíttatva; mellynek olvasásához, Édes Hazámfia! míg hozzáfognál, kérlek ezt a négy jegyzésemet gondolóra venni ne terheltessél.

Elsőben. A fordításban leginkább ez a cél állott előttem, hogy ennek a gyönyörű poétának egy szavát, vagy annyival inkább egy képecskéjét is el ne hagyjam, vagy gyarlóvá ne tegyem, vagy meg ne homályosítsam: melly miatt sokszor inkább tettem hozzá s a verset pótoltam, mintsem hogy a rövidítés és szorítás miatt valamelly szép szavát vagy gondolatját elmellőzzem vagy meggyomrozzam; amit észrevehetnek azok, akik a német munkát esmérni szerencsések, s ítéletet is tehetnek róla, ha nem abaposztót eresztettem-é a berlini bársonyba? Ez a magamtól előmbe szabott törvény kénszerített arra is, hogy az ő ritka és sokat jelentő s eleven kinyomási miatt magam is sok ritka és közkézen nem forgó szózatokkal éljek; mellyről bővebben a harmadik jegyzés alatt.

Másodszor. Sokfelé való gondolkodásim után arra határoztam meg magamat, hogy versben fordítom, és éppen ezekben az aprókban. A matéria lágy, szelíd és kedveltető lévén, hasonló versnemet kívánt; ez pedig mindazon minéműségekkel bír egyéb versek felett. Ezt némellyek így írják le, hogy ez tizenöt tagú vers, hanem a közepén vagy metszésén kádencia van. - Igen helytelenűl: mert nem e' származott a tizenöt syllabájúból, hanem a rest emberek csinálták hajdan ebből ama kintornáló versóriást. Gyönyörűen váltogatódik ebben a páros nyolctagú sor a héttagú páratlannal; és az asszonyi ritmusok vagy kádenciák, a hímekkel, a német és más csínos poéták példája szerént: amire még nálunk alig vigyáznak a versmívesek: Faludiban lehet leginkább észrevennünk. De erről s effélékről bővebben a Magyar Poétikámban. - Az eredeti nyelven hatmértékűekben vagy hexameterekben íródott a Tavasz: de aki a német hexametereket esméri, nem ollyannak képzeli-é ezt a remek munkát, mint az Eszterházán lévő kertet, ha az holmi somogyi vagy tiszaháti girbegurba, egyenetlen, vagdalt, égetett, tördelt vagy önkényt dúlt hasogatványokkal volna béfoglalva?

Harmadszor. Kéntelen voltam az útféli szózatokkal meg nem elégedni és ritkább s esméretlenebb ígékkel élni fordításomban. De aki ezt balra hajlandó magyarázni, vegye gondolóra, hogy a szózatoknak szaporításában áll a nyelvnek bősége, a nyelvnek bőségében a literatúra kezdete, a literatúra pedig követ, melly utat egyenget a fontosabb tudományoknak. - Kettőt szoktam én a magyar nyelv dolgában fejcsóválva nevetni. Egyiket azt, mikor valaki azt mondja, hogy ez új szó! mintha bizony nékünk meg kellene s meg lehetne azzal az egynéhány scytha szóval érni, amit kacagányos apáink lóháton hoztak ki Európába. - Csak tudni való dolog, hogy nékünk mind a mesterségbéli dolgokban, mind a gondolkodásunkban több ideáink vannak, mint a dentumogereknek, idea pedig szóval, szó meg ideával jár: hogyne lehetne hát, sőt hogyne vólna szükség a szavainknak számát szaporítani? Ők és az ő elejik mertek a dolgoknak nevet adni, hasonló zsenivel bírtak az ő fiaik s a mi elejink: no már, szegény magyar nemzet! ettől a jussodtól is elestél az újabb időkben? Ugyan mikor és mi fosztott meg e tehetségtől? Hiszen még a XV-dik század végén s a XVI-dik elején, tudom hogy bírtál véle; mert a bombárdát ágyúnak, a sclopetumot puskának merted nevezni: sőt még a XVII-dikben is mutattad jelét ősi szófaragó(?!?) szabadságodnak, amidőn a tabacáról azt mondád, hogy légyen az magyarúl dohány, és lőn az magyarúl dohány mind e mái napiglan. Talám hát a XVIII-dik század, amellyben minden nemzetek annyira bővítették nyelveket, talám, mondom, ez a filozófusi század tiltott meg ettől tégedet, s éppen csak tégedet? Ha úgy van, a jelenvaló XIX-dik században a magyar tudósoknak legelső gyűlésekben - haugyan tartatni fog valaha - könyörögjél ennek visszanyeréséért - iure postliminii... Bizony a szegény községnek ma is több zsenije van, mintsem azoknak, akik szégyenlenek aközé számláltatni: ő a maga új ideáit is ki meri magyarúl tenni, s ha reá kész szót nem talál, bátorkodik csinálni; míg a felső község nem akar, a tudós község nem mér, és amaz németizál, e' pedig deákizál. - A másik, amire mindég nevetnem kell, az, mikor némelly ember azt mondja, hogy ezt a szót nem hallottam. Tudatlanságunknak egyenes megvallása ugyan virtus, de az említett embereknek nagyobb részében kevélység: mert egyúttal azt is akarják kitenni, hogy amit ők nem esmérnek, az mind rossz szó. Quasivero! - Az egyenes ember, ha ollyast talál is, így gondolkozik: "Én ennek az írónak, a jámbornak, némelly szavait még nem hallottam, mivel meglehet, hogy holmi régibb és újabb magyar könyvet, amit ő láthatott, nem olvastam, sem hazánknak annyiféle provinciáiban meg nem fordúltam; most pedig örűlök, hogy hazai nyelvemnek esméretében ezzel is gazdagodom. Az Isten áldja meg, ő mégis szemfül ember, iparkodik is; bárcsak sokan közlének vélünk illyen észrevételeiket." Ama finnyáskodó pedig olvassa meg a Heltai, Tinódi, Valkai, Bartsai, Tsanádi, Temesvári, Lisznyai, Zrinyi, Paskó, Horhi Juhász, Lippai és egyebek velős magyar írásit; sőt holmi Bányász Csákányt, Sopronyi Veres Tikmonyát, X ut Tököt és több efféle korpájú grapsákat se hagyjon megtekintetlen; tegye kézikönyveivé Gyöngyösiéket, Faludit, Báróczyt, Bessenyeiéket, Kazinczyt, Arankát, Horvátot, Péczelit s a többi; forgolódjék a felfőldi, Duna és Tisza mellyéki s erdélyi magyarokkal; levelezzen hazabéli tudósokkal; figyelmezzék a mesteremberekre; ereszkedjék le a paraszt, tudatlan, egyűgyű - de nála meglehet jobb magyar - községhez, aljnéphez: akkor majd nem lesz annyi új szó, annyi hallatlan ejtés őelőtte.

Én a szókat úgy nézem a nyelvben, mint a polgárokat a hazában. 1. Vagynak, amellyek régi törzsökös eredetűek, és azt szinte Ázsiából hozhatják le, legalább sok száz esztendősök: de az időnek viszontagsági miatt, mint sok jeles famíliák, elvesztették nemes voltokat, feledékenységbe mentek, és neveik csak némelly régi könyveknek levelein, mint holmi avúlt diplomákon láttathatnak. Ezeket méltó a maradéknak új életre és fényre hozni, amint mondottam - iure postliminii. Kivált amelly szónak ágazatjai és mintegy rokonjai még ma is esmértetnek. Illyen a hölgy, nő s a többi. 2. Vagynak ollyanok, amellyek az esméretes szózatoktól, a nyelvnek szokott rendi és országos törvényei szerént (per analogiam) származnak vagy származhatnak. És ez a leggazdagabb s legigazságosabb kútfeje a nyelvbővítésnek, a szósokasításnak, a grammatica inpopulatiónak. Az illyen analogizált szók ollyanok, mint a törzsökös nemesektől, törvényes ágyból szaporodott fiak. Példának okáért: szállok, inchoativum szállalok, mint szóllok, szóllalok. Hullám: hullámlik, mint villám: villámlik. Bukni: bukadék s a többi. 3. Vagynak ollyanok, amellyek a két magyar hazának egy vagy több részében is esméretlenek, de másutt igaz magyarok száján gyakoroltatnak. Ha hát valamelly valóságos nemes egy vármegyében (már ha a legkissebbikben is) publikálva van: nem szintúgy igaz magyar-é az, mint akármellyik grófi vagy hercegi familia, mellynek neve és birtoka mind a két magyar hazában széjjel elterjedett? Így kell s így is lehet ezekről a provinciális szókról is gondolkodni; minéműek a Duna mellett: kaján, kondor, kajdászni; a Tisza mellett: górni, kókkadni, kontár; a Felfőldön: bajboncs, réja, csermely; Erdélyben: rügy s a többi. 4. Vagynak végezetre ollyanok, amellyek eredet szerént ugyan nem magyarok, de vagy a nyelv királyától, az usustól, pecsétes levelet kaptak, vagy a magyar tudósok diétáján hungarizáltattak, vagy a szentegyház, a törvényszék, a tábor, a fábrikák, a kereskedés, a kézi és egyéb mesterségek körűl hasznos szolgálatot tettek és tehetnek.[57] Ezek indigenák és libertinusok: és ezekben, ha polgári just kívánnak szerezni, megkívánhatja a nemzet, hogy a tősgyökeres magyar szók felett se nyilván, se titkon, sem erővel, sem szép szín alatt elsőségre ne héjjazzanak, hogy kűlfőldi ruhájokat levetkezzék, idegen hangejtéseket megszelídítsék, és még a legutolsó magyar jobbágy füleinek is botránkozást ne csináljanak, s annak száját elviselhetetlen rabotával ne nyomorgassák. Így áll fel osztán törvényesen a magyar nyelv országa; így szaporodnak miriádokra annak hasznos és díszes polgárjai; így pusztúl el ama nyűgös monopolista, a deák, amaz elhatalmazott német Mautos, a tót furmányos, az olasz mercatimago, ófrancia emigrant; így fúlnak meg önnön bőlcsőikben a pajkos szófaragóknak törvénytelen ágyból született, csonka, bénna idétlenjeik: így emeli fel fejét a magának hagyatott szegény magyar nyelv; így dicsekedhetik jövendőben a nagy Corvinus nemzete!!

Ha hát én a homályba ment régi szókkal élni, a nyelv természete mentében újakat ágaztatni, a külömb vidékeken gyakoroltatokat mindenik hazának köz piacára felvezetni, a kűlfőldi, de magyarrá lett vagy azzá lenni méltó terminusoknak anyai beszédem soraiban helyet adni bátorkodtam: senki meg ne ítéljen véle, ha azzal a jussommal élek, mellyet tőlem mint született magyartól, az irígynél egyéb meg nem tagadhat.[58] Minthogy pedig még jó és elegendő szótárnak hijjával vagyunk: a könyv végén az illyen ritkább szókat, a kegyes olvasónak kedvéért, ábécé szerint feljegyeztem, egy-két betűvel megmagyaráztam, és hogy őket honnan vettem, a csucsorodható criticasterek miatt urát is adtam.

Negyedszer. A jegyzéseken töprenkedtem legtöbbet. Ha nem találok tenni, mondok, a szegény betűtlen olvasó megneheztel, hogy érthetetlen verseket tukmálok rá, s mégsem magyarázom meg, félreveti majd könyvemet, és talán minden olvasástól is elfanyalodik: ha pedig jegyzéseket rakok fel, a tanúlt olvasó azt fogja mondani: "Minek az a sok jegyzés? kivált illyen mindennapi és országúti dolgokról? minek fogja az a könyvet? minek csúfítja a páginákat." s a többi. - Hogy hát ezt is elkerűljem, a gyengébbekkel is könyvemet megérttessem: középútat választottam; csináltam ugyan jegyzéseket, de igen kurtákat, és mégis, amint reménylem, elég világosokat: és hogy a szakadatlan noták a lapoknak tekintetét el ne éktelenítsék, a magyarázni való deák és egyéb szókat az ábécébe raktam.

Vedd jó neven tehát, Kegyes Olvasó! ezt az első csomóját az én munkáimnak: ha az Isten éltet, s egészségemet megtartja, a többivel is kedveskedni szándékozom. A következendő csomónak foglalatja és neve: Lilla, vagy az érzékeny dalok. - Addig is a gáncsoskodóknak megszentelődést, a jámboroknak nyúgodalmat, országunknak békességet, tenéked pedig vídám életet kívánok. Isten hozzád.

 

JEGYZÉSEK ÉS ÉRTEKEZÉSEK AZ ANÁKREONI DALOKRA

Anákreoni dalok. - A poézisnak minden nemei közzűl legrégibb és legközönségesebb az énekelhető vagy dallásra alkalmatos verselés. Jubáltól fogva e mái napig, amellyben ezeket írom, minden időben és minden helyeken éreznek az emberek, indúlatba jönnek, azt kiadni igyekeznek, s ha attól szerfelett izgattatnak, danlásra, táncra, mértékbe szedett hathatós beszédekre fakadnak. Az érzékeny római olasz, a fagyos lappon, a gőgös asiata, az indolens chinai lakos, a Tuilleriának kipallérozott lelkei s az emberevő kannibálok:[59] - mind-mind énekelnek, danolnak és dallokat csinálnak. A hármónia, melly a mi testünk és lelkünk alkotásával egyidős, a maga származásának szempillantásában nemzette és zendítette meg a Lyrica Poësist.[60] Két fő nemek van az éneklő versezeteknek, ahhoz képest, amint vagy felemelkedik és magán kívűl ragadtatik a mi lelkünk, vagy pedig csak csendes és kellemetes elborúlásba jön az előtte lévő tárgy által. Az első esetben, a tárgynak nagy és felséges vólta miatt, érzéseink erőssebbek, gondolatink fentebb járnak, melly miatt a szók és kifejezések hathatós, szabad, merész és vakmerő formát és menetelt vesznek magoknak, és a szerző egész meglelkesedésben áll előttünk: így készűl az óda, melly alatt az énekeknek fellengősebb nemét szoktuk érteni. Mikor pedig érzéseink lágyabbak, szelídebbek, nyájasabbak; a tárgy vagy csekélyebb (vagy előttünk csekélyebb) oldaláról vevődik fel; s annálfogva énekünk is és előadásunk módja könnyebb és halkabban folyó, akkor az óda erejét és magosságát el nem érjük, és amit készítünk, annak neve nálunk dal, az idegeneknél Lied, song, chanson, canzone vagy canzonetta. A természet látásából indúlt örömök, a nyájasságnak, barátságnak, édes indúlatoknak érzése, a társasági élet vídámságinak kóstolása, az abból származott játék, enyelgés, jókedv és felvídulás - ezek a dalnak szokott foglalatjai, azt mondja Eschenburg.[61] Az illyen tárgyak és érzések szükségesképpen megkívánják, hogy a dalnak egész előadása, minden kifejezése és teljes folyamatja könnyen menő, természetes, egyűgyű, kellemes és jóhangzású légyen; annyival is inkább, minthogy minden dal főképpen éneklésre és muzsika mellé szokott készítődni. Sok nemei vagynak, valamint az ódának, úgy a dalnak is. Legkitetszőbbek az:

Anákreoni dalok. Anákreon (akiről alább az I. Kiereszkedésben) igen sok apró dalokat írt görög nyelven; de amellyek nagyobbrészt elvesztek a bysantiumi zelóták igazságtalan kegyességek miatt, nem kevés veszteségével a szép mesterségeknek.[62] Ami megmaradt is, és valami hetven-nyolcvan[63] formán az ő neve alatt forog, nem mind az övé, hanem másoktól az ő mustrái után íródott. Ezeknek az ő daljainak foglalatjuk: a szerelem, a bor, az öröm, a megnyúgodt lélek, csendes és szorgalom nélkűl való élet, barátság, szépség, tavasz, rózsa, galambok s a többi. Nincs azokban semmi fajtalanság, részegítő és lázzadó indúlat, vastag, baromi gyönyörködés: hanem csak nyájas enyelgés, rendkívűl való vídámság, lomhaság nélkűl való elérzékenyűlés, könnyű és szabad epicureismus. Az Anákreon világában csak a jelenvaló szépet jót, gyönyörűt keresi az emberi lélek, a fösvénységtől, nagyravágyástól, haszontalan aggodalmaktól üress lévén, érzi, hogy jó az élet, és a halált is csak úgy nézi, mint az örömnek és megelégedésnek utólsó pontját, mellyen meg kell nyúgodni. Horatius is követte őtet ebbe; mert ő is a gyönyörűségek közzé mindég szép módjával béviszi a halált, a koporsót, a másvilágot.[64] Éljünk vídámon és minél kevesebb gonddal, mert egyszer meghalunk; ez a régi lyricusok philosophiája; ha pedig élnünk és örűlnünk kell, hagyjunk élni és örűlni másokat is, ez az egész emberiség philosophiája. Vajha minden fösvénynek, minden nagyravágyónak, minden bujálkodónak beléolvaszthatnám a szívébe ezt a kurta philosophiát! hány rettenetes bűnnek a csíráját sütném el általa, ó, jó theoriájú, gonosz praxisú halandók! a ti kebletekben. Ezt a maximáját Anákreon a legszebb színbe őltözteti fel, kikeresi az érzésnek legszebb útait, fájin elmésségével csalogatja s tartóztatja az olvasót, magát igen kellemetes és kedveltető módon fejezi ki, ezer édes, ígéző képzeleteket talál elő, s azokat a legkönnyebb móddal festi le, hogy azok a mi fantáziánkat körűlzsibongván, lelkünkről az élet únalmát s az azt felettébb lankasztó indúlatokat balzsamos szárnyaikkal leszeleljék.[65] Ezt a könnyű és aprólék gyönyörűséget olly elmésséggel fűszerszámozza ő meg, amellynek párját alig találni. Az ő humora, azt mondja Sulzer,[66] a legkellemetesebb a világon, s olly könnyű, mint a legszebb kikelet: az ő daljainak gyűjteménye hasonlatos a virágoskerthez, mellyben ezer kívánatos illatoktól lepettetni meg.[67]

Ez tehát az Anákreon daljainak belső természetek, és amelly dalokat illyen lélekkel s illyen formába öntenek a poéták, azokat anákreontismusoknak, anákreoni daloknak nevezik.

Azért is, aki jó anákreoni dalokat kíván írni, annak nem Anákreont kell fordítani, sem holmi hideg és durva érzéseket az Anákreon mértékére srófolni,[68] hanem az őtőle kedvelt édes tárgyakról az ő tulajdon könnyűségével, vídám humorával és kellemetes előadásával rövid és csínos dalokat szerezni. Sajnálom, hogy amidőn ezeket írom, Dégennek[69] Anákreonra tett halhatatlan gondolatait, a könyvnek nem-léte miatt, jó ízlésű olvasóimmal nem közölhetem. Én azt a fáradságomat nem kimélltem volna; de Collegiumunknak könyves házában Dégennek sem kiadását, sem értekezését fel nem találhattam, amelly könyvtárnak egyébaránt a görög és deák litteratúrára nézve, melly nálunk olly nagy becsben vagyon, magyar hazánkban párját nem láttam. Még egy felette hasznos német gyűjteményben[70] igen szépen és derekasan le van írva az anákreoni daloknak valóságos természetek; de azzal sem élhettem. SCHNEIDER is[71] sok szép jegyzéseket tesz az Anákreon poézisáról, az ő követőiről s ezeknek elmebéli erejekről. Minden pallérozott nemzetekből vagynak már, akik anákreontismusokat vagy Anákreon lelke szerént írott apró dalokat csináltak; de egy sem vitte a poézisnak ezt a nemét ollyan tökélletességre, mint a németeknél GLEIM,[72] akit azután (a szokás szerént) egész sereg nyomorúlt hímezők követtek és bosszontottak. Nálunk ebben a pályában tett próbát Édes Gergely,[73] Főldi János és Dayka Gábor.[74] Fordították pedig némely darabjait Főldi, Rajnis, Kazinczy, Ráday, Édes.[75]

Az olaszoknál és franciáknál már több fordította tizenkét poétánál; az ánglusoknál hat fordítása van; németűl és spanyolúl[76] pedig az eredeti metrumon próbálták fordítani. A Dégen kiadása német fordítással együtt, tudtomra, leghasznavehetőbb. A prosodiára és philologiára legjobb a Bárnesé. Pompás kiadások Rómában a Spalettié[77] és a két pármai.[78] De legszebb, legjobb, legbővebb és mind kűlső, mind belső érdemére nézve legfejedelmibb a párizsi,[79] amellyben nemcsak a görög textus legcorrigáltabb, a deák fordítás mind versben, mind folyóbeszédben legderekabb, hanem a daloknak száma is több újjonnan feltalált darabokkal van szaporítva, az író képzeletei pedig Párizsnak mái híres piktorjai és metszői által táblákra vagynak tétetve, s ami több, az odavaló legnagyobb muzsikusok által a görög textus muzsikai compositióra van véve. Vajha én hazánknak ollyan componistájára találhatnék, aki egy magyar anákreontismust muzsikára vévén, vélem és magyarimmal közelebbről tudná s kívánná éreztetni a görög szabású rythmusoknak mennyei hármóniáját! Rousseau,[80] aki maga is mester vólt a muzsikában, próbát tett e részről, nevezetessen a Pindarus ódáira: nálunk Seyfried[81] is úgy készített egy muzsikai szerzeményt a Virág Benedek jámbusos énekére. Így lehetne a görög mértékű verseknek a nép előtt becset és kedvességet szerezni!

 

MOTTÓ

Az egész verse Horatiusnak így van:

                         - - - - ego, apis Matinae
                                   More modoque,
Grata carpentis thyma per laborem
Plurimum circa nemus, uvidique
Tiburis ripas, operosa parvus
            Carmina fingo.

                                    L. IV. Od. 2.

 

AJÁNLÁS

Valamint gyermeki elmémnek a gondolkodásra, képzelődésre és érzésre való első kifejtődzését, különösen pedig a poéták olvasására és megízlelésére s magára a poézisra való hajlandóságomnak jókori vezérlését tiszteletes, tudós KOVÁCS JÓZSEF körösi prédikátor úrnak, mint közönséges tanítómnak és nagynevezetű, tudós BUDAI ÉSAIÁS eloquentiae professzor úrnak, mint magános oktatómnak, köszönhetem: úgy ifjúi tehetségeimnek s addig szerzett olvasásomnak az oskolai korlátok közzűl való kivezérléséért, a régi jó ízlésnek az újabbakkal való egybekötéséért tekintetes KAZINCZY FERENC úrnak s néhai tudós Dr. FŐLDI JÁNOS úrnak tartozom. Poétai lételem felől úgy játszhatom, mint Nagy Sándor, midőn Filepről, az atyjáról, és Arisztótelesről, a maga tanítójáról azt mondotta, hogy: ille quidem esse, hic autem bene esse dedit: amazok nélkűl poéta nem lettem volna, ezek nélkűl pedig tűrhető poéta; amazok szűltek fel a Parnasszusra, ezek pedig neveltek rajta, s megmutatták annak csínos útait, a szép lelkeket kalauzúl keresték ki mellém, hogy meg ne üssem lábamat a kőbe. - Melly nagy szerencse, midőn egy nevendék elmét illy nem-Orbiliusok bárdolnak és közpályájának kezdetekor illyen jóindulatú és egyenes Aristárkusok vezetnek! Adnák az egek és tennék meg a kedvező múzsák, hogy én e közönségesen tisztelt négy névre a magyar világnak egén homályt ne borítanék, és midőn az én őerántok viseltetett magános háládatosságomat most illy aprólék munkámnak a sarkán közönségesítem, azt mondanák polgártársaim, tudós hazámfiai s az utánnunk születendők:

In tenui labor; at tenuis non gloria, si quem
Numina laeva sinunt, auditque vocatus Apolló. -[82]

 

A MAGYAROKHOZ

Sajnálható dolog a nyelvre nézve is, de kivált a poézisra nézve, hogy a mi világszerte kedves és becses tokaji borunknak olly insonorus és nyomorék s hosszú neve van. Asszúszőlőbor! - Hogy én a hazai termést mégis nemzeti szóval ejtsem ki, kéntelen vóltam a máslás nevet venni fel, noha ez szegényebb neme a hegyaljai nektárnak.

 

AZ ANÁKREONI VERSEK

Jambus vagy futó láb[83] az amellynek az első tagja rövid, a hátúlsó pedig hosszú. Jambus-vers az, amelly többnyire illyen jámbus-lábakon jár. Ennek a versnek tálalójának Arkilokust teszi Horatius, Ovidius, Velleius Paterculus és a nagykritikájú Bayle.[84] Ez az Arkilokus poéta virágzott a 29. olympiásban: szörnyű csúfolódó és átkozódó ember vólt írásaiban, amellyeket a tőle talált hatos jámbusokon készített. Nemcsak ellenségeit, hanem jó embereit, barátit, sőt tulajdon anyját, s ami még több, önnönmagát is megszidalmazta.[85] A többek között, hogy Lycambe a leányát, tett ígérete szerént, néki feleségűl nem adta, egy kemény szatírát írt ellene, mellynek olvasása után Lycambe és annak leánya magokat, a gyalázat miatt való kétségbeesésből, felakasztották.[86] Innen a mérges verseket az Arkilokuséhoz hasonlítja Horatius és Ovidius.[87] Aristophanes Grammaticus azt jegyzi meg Cicerónál,[88] hogy az Arkilokus jambicussai minél hosszabbak, annál szebbek valának. - Az Anákreon jámbussa, amin ő írta minden ódáit, három lábból áll és egy syllabából, vagyis az ő verse negyedfél jambus. Hanem az első láb lehet lassú is, doboló is (spondeus vel anapaesticus) eszerént:[89]

Így élt ezzel Anákreon, némelly kifogás mellett; és ez az ő daljainak könnyeded és kurta foglalatjukhoz legalkalmatosabb is. - Csak ezért az egy mértékes versért is majd meghalnak a napnyúgoti nemzetek, s ha a spanyol a maga parancsoló hideg a betűit, az olasz az ő egybeolvadó gömbölyeg szavait, a német a sok diphtongust és schevátlan consonánsait erre a téjoszi taktusra rákénszerítheti, boldognak tartja magát és anyai nyelvét, s igazságtalan örömében truccol a néhai Jóniának dicsősségén. Hát te, Árpád nemzete! mikor fogod közönségesen érezni, hogy a te nyelved - és egyedűl a te nyelved - alkalmatos a görög múzsák hasonlíthatatlan hármoniájára?[90]

 

A HÉVSÉG

Két csillagzat van az égen, különösen, Kutya nevű, tudni illik a kissebbik Kutya és nagyobbik Kutya. Ez utólsónak pofáján van egy első nagyságú csillag, mellynek neve Kutyácska vagy Kutyó, Canicula, Sirius.[91] Mikor a Nap július 21-dik napján az Oroszlány jegybe megy, akkor kezd a nagy Kutya csillagzatja a Nappal együtt feljárni, másod vagy harmadnapra szembetűnőképpen feltetszeni.[92] Ennek feljárásától kezdik azokat a nyár közepén lévő száraz, tikkasztó és beteges napokat számlálni, amellyeket a nagy Kutyának pofáján lévő, igen fényes Canicula csillagtól canicularis napoknak nevezünk. A caniculai idő nem olly beteges és dögletes ugyan nálunk, mint más forró tartományokban, amiért Vergilius,[93] Horatius és más déli poéták olly iszonyú nevekkel terhelik: de mégis jó, amint Blancard mondja,[94] ha az orvosok reá ügyelnek, s a Hippokrates intése szerént a recipék körül nagyobb kéméléssel forognak.

Hogy sok jó magyar szavaink némelly jó magyarok előtt is esméretlenek, annak oka az, hogy az ollyan szó a több vármegyékben feledékenységben menvén, mai napon, mikor nyelvünkre jobban kezdünk ügyelni, csak néhol, és tálam a legegyűgyűbb magyarok köztt maradt meg. Más részről azt is sajnálva kell tapasztalni a vizsgálódó és mindent megolvasni kívánó magyarnak, hogy régi törzsökszavaink a szokásból kimentek, és vagy csupáncsak ivadékjaikban élnek, vagy egész familiástól eggyütt magvok szakadt: aminek legfőbb okai azok a gyarló fordítók, kik a (kivált hajdan nyomorék) deák és egyéb eredeti munkák körűl nem az idegen nyelvet a miénkre, hanem a miénket akarták amannak a kaptájára szorítani. Magyarjaim! Literátorok! ne csak a külföldi írókat olvassátok, hanem keressétek fel a rabotázó egyűgyű magyart az ő erdeiben és az ő scytha pusztáiban, hányjátok fel a gyarló énekeskönyveket, a veszekedő predikációkat, a szűr-bibliopoliumon kiterített, szennyes románcokat, hallgassátok figyelemmel a danoló falusi leányt és a jámbor puttonost; akkor találtok rá az Árpád szerencsi táborára, akkor lelitek fel a nemzetnek ama mohos, de annál tiszteletesebb maradványit, amellyeket az olvasott és az útazott uracskáknak társaságában haszontalan keresnétek. Hónaljig érő nadrág, lapos, hosszú kalap, pipaszárnak való pálca és láb az, amit ott találnátok, a nyelv is selyp és erőtelen, aminn azok az elpallérozott kis aziáták perszifláskodnak. - MOLNÁR Albert, az a minden tekintetben nagylelkű és hasznos hazafi, akinek érdemeire nékünk, maradékoknak csak azért is szemesebben kellene ügyelnünk, hogy eleink háládatlanságát valamennyire jóvá tennők[95] - Molnár Albert sok gyökérszókat megtartott számunkra, amellyeknek vesztesége pedig mindenkor a leggazdagabb forrásait dugja bé a nyelvbővítésnek. De sok emberek sipítnak az esméretlen szók ellen, akik ADELUNGOT pengetik szájokon, s az Albert hamvai eránt érzéketlenek. Minden magyar író, aki a külfőldi vagy (ami még jobb) a természeti szépségeket nyelvünkön akarja érezhető móddal előadni, sajnálja, hogy a zőldágat egy meghatározott törzsökszóval ki nem teheti. Az ág lehet leveles is, leveletlen is, száraz is, nyers is, vékony is, gerenda vastagságú is: a gally szint illyen közönséges jelentésű. Hogy tesszük ki hát ezt, hogy FRONS? Kiteszi Molnár Albert ezzel, hogy LOMB. Innen ezeket származtatja: frondosus lombos, frondare lombozni, frondator lombozó. A lombot pedig és a lombost egészen megkülönbözteti a lomptól és a lompostól. - Hozzuk vissza, barátim, ezt a szép, eredeti, rövid szót, s nyerni fog véle az írásunk.

Kókkadni mondják a debreceniek az ollyan füveket és virágokat, amellyek a nap hévsége, a féreg rágása vagy más belső nyavalyájok miatt hervadni, konyúlni, sárgúlni és halni kezdenek.

 

A LEÁNYKÁKHOZ

Idalia vagy Idalium egy város és erdő Cyprus szigetében, ahol Vénus különösen tiszteltetett. -[96]

Martalék a régi magyaroknál tett hadban elfogott rabot, mancipium, örökös szolgát vagy sklávot.[97] Innen van a régi énekünkben:

Ördög martalékja,
Hogy ne legyek rabja.
Adj estvét érnem!

 

THALES

Thales, egy a hét görög bőlcsek közzűl, aki az egyiptomi papoktól a természet tudományját és az égvizsgálást megtanulván, arra nemzetét is reákapatta és az úgynevezett Jóniai Sectát fundálta. Egyszer egy estve az égre függesztett szemekkel a csillagokat vizsgálván, az udvaron egy verembe esett; mellyre a vén szolgálója így csúfolta ki: Te a feletted lévő dolgokat kívánod kitanulni, s nem látod, ami a lábod előtt van.[98]

 

BARÁTOMHOZ

A Parnasszus hegye, melly Phocisban vólt, és két tetejét az ég felé bocsátván, maga pedig teátromformán borzasztó meredekséggel nyúlván el, a nézőbe szent rémzést okozott; az itt lévő Castalius forrása, melly az Aganippé és Hippocrene forrásokhoz közel vólt, s a Parnasszus hegyének a tövében feküdt, és a Tempe vőlgye, mellyet az eleven gyepen s az árnyékos fákon kívűl a Péneus patakja is hívesített,[99] több illyen forrásos és vizes helyekkel együtt Apollónak, a múzsáknak és a poétáknak vóltak szentelve: a bortermő hegyekről effélét nem olvasunk.

 

ÁMOR

Giambattista Guarini született Ferrárában, 1539. esztendőben. Sokáig vólt az odavaló hercegnek, II. Alfonznak titoknokja, azután státus-tanácsosa, akinek sok hasznos szolgálatot tett a velencei, római és lengyel követségekben. Minekutánna Florenciában is, és egyebütt, ékesenszóllását, hűségét és politikai talentumait kimutatta vólna, csendes életre kívánván magát adni, hazájába visszaindúlt: de Velencében véletlenűl kimúlt, 1613. esztendőben. Azt a különöst jegyzették fel róla a baráti, hogy a poéta nevet gyűlölte, amelly inkább megvetést, mint tiszteletet okozna az embernek. De az jólesett néki, ha a fejedelmek, nagy emberek és a tudós akadémiák pompás titulusokkal tisztelték meg.[100] - Gyönyörű és könnyen menő versei vagynak; képzelődése termékeny és tüzes. Fő poétai munkája az a pásztori dráma, mellynek neve Il Pastor fido, vagy A hű pásztor.[101] Vagynak apróbb versei is felesen.[102] A madrigálokban, melly versezet neme közép a lyrica és epigrammatica poézis között, és amellyet olly elmésen határoz meg Boileau,[103] legelsőnek tartja Baillet a Marini verseit; de azért megkorpázza őtet Menagius, aki csakugyan, mint nagyobb lingvista, jó poéta, ritka elméjű s fáin ízlésű ember, jobban szólhatott az olasz poézisnak ékességiről.[104] Ez a kis anákreontismus Guarininak egy olasz madrigálja után van készítve, mellyet az olaszul értőknek kedvekért a pagina aljára teszek, hogy Menagiussal érezhessék ebből a Guarini madrigáljainak egyűgyű és igen kellő voltokat.[105]

 

A BÚKERGETŐ

Minthogy némellyek, míg a kézírást olvasták, nem akadtak hamar értelmére ennek a sornak:

Csigaként tudott szeretni,

azért teszek itt rólla egy kis jegyzést. A mi nyelvünkben a csiga szónak öt értelme van. Jelent: 1. játékra való fa- vagy szarucsigát; 2. tésztacsigát, vagy amint túl a Dunán hívják, lúdgégét; 3. a felvonásra, holmi egyberakott makhinákba készűlt csigát; 4. kínzásra és tortúrára való csigát; 5. a férgeknek azt a számos seregét, melly tekervényes, lapos és széjjelnyíló, mészmatériájú tokban vagy házacskában lakozik; mint példának okáért az ostrea, cochlea, limax etc. Itt a csiga szó ez utólsó értelemben vétetődik, s a mezei vagy vízi csigához azért van a bornemisza szerető hasonlítva, hogy felette lassú és vídorság nélkűl való, hideg- és fejérvérű állatocska.[106] Túl a Dunán a csigának két nevét találtam: az 1. kagyló, mellyet tiszteletes Fábián úr és Dr. Főldi[107] már be is vettek, néhol kágyillónak mondják; 2. púzsa. Ez a két név jó vólna két seregbéli névnek; a dialectusi kágyilló pedig valamelly jelesebb nemnek a nevének. Csigának maradna egyedűl csak az ollyan nem, amellynek héjja valósággal

 

A BOLDOGSÁG

A jázmin egy csemete- vagy bokorszabású növevény, melly Európába napkeletről származott, és ma már amannak déli tartományiban vadonnat is találtatik. A mi kertjeinkben virága kedvéért szaporíttatik, amelly fejér és sárgás és kimondhatatlan kellemetes és hathatós illatú. A kertészeknél mintegy húsz fajtája van; [108] de a Linné systemája szerént három nevezetes faja van a többek közzűl: 1. a patikai jázmin (Jasminum officiale Linné.), ez a közönséges jázmin, mellyből az olaszok még ma is igen jó szagú olajat készítenek; 2. a nagyvirágú jázmin (Jasminum grandiflorum Linné.), ez még illatosabb amannál; 3. a legillatosabb jázmin (Jasminum odoratissimum Linné.), ennek törzsöke majd két ölnyi magasságú, és sokszor egy kis élőfa formára nő, levele télen is megmarad, virága világossárga, és olly nagy ugyan, mint az előbbié, hanem minden fajánál legkedvesebb illatú, és az ág hegyén bokréta módjára áll. - Csudálkozom rajta, Debrecennek jó ízlésű fejérszeméllyei! ti, kik a külső módinak cifra hívságait olly nemesen megvetni s a természet szelíd pompáit olly nyájosan dajkálni tudjátok, hogy holott a virágokat nem újságokért vagy cifra nevekért és hazájukért, hanem belső valóságos kellemjekért szeretitek, és e részben az egész hazában magatokat leginkább megkülömböztettétek, mégis a jázmint, ezt a legszelídebb, leggyönyörűbb és legillatosabb virágos csemetét kertjeitekbe bé nem hoztátok! A ti magánosan dalló Anákreontok kénszerít titeket a természet gyönyörűségeire s tulajdon jó gusztusotokra, hogy Flórának ezt a kedvesét pártfogástok alá vegyétek. Jól kiállja ő a mi Scythiánknak hidegét, s könnyen szaporodik jövésiről és leduggatott ágairól, bujtassal is tenyészik, és suhasztással. Csak verőfényes és egy kevéssé nedves főldbe ültessétek; illatjával hálálja ő meg néktek, az ő testvéreinek, dajkálkodástokat. Vajha ez az én kis ajánlásom a jázminnak becset, néktek pedig általa eggyel több ártatlan gyönyörűséget okozna: akkor megelégedve merném gondosságom jutalmáúl a kezetek közt elősször kinyitott jázminbokrétát kalapomra megkérni; s talám ti sem lennétek igazságtalanok. -

 

A SZAMÓCA

Szamóca nevén nevezik a Duna mellett, Túladunán és a Felfőldön a földiepret, néhol pedig annak csak egyik fajtáját. Jobb is vólna legalább fűvészkönyveinkből azt a zavarék főldieperj nevet kivetni, és ezt a három külömböző nemet, ami magyarul szamóca, szeder és eperj, Linnénél pedig rubus, fragaria és morus, illyenformán rendelni el: 632. RUBUS fructicosus, szúrós szederj; vagy ha a rubusnak jó nemi nevet találnánk, a szederj maradna fajnévnek. 633. FRAGARIA vesca, enni való szamóca, mert van ollyan fragaria is, amellynek epres vagy enni való bogyója nem terem. 1055. MORUS alba, fejér vagy halvány szeder; MORUS nigra, fekete vagy savanyú szeder. Így nem lenne a mi természeti históriánkban annyi zűrzavar és ambiguitás; nem zavarnók össze a Fragariát és Morust az eper név alatt, s a szeder név alatt a Morust és a Rubus fructicosust.[109]

Melius vagy Horhi Juhász Péter[110] a maga Magyar Herbáriumában a bellist rukercnek nevezi: jó lesz tehát a magyar botanikusnak így írni Linné szerént. 962. BELLIS perennis, százszorszép rukerc. BELLIS annua, egyévi vagy kékellő rukerc. - Itt ebben az én versemben az a kellemetes piros kis gömbölyű virág értetődik, mellyet kerteinkben állandó gyökerekről szaporítunk, és százszorszépnek nevezünk.

Nárdusnak hívják közönségesen azt, amit magyarjaink is spikinárdnak neveznek (deákul spica nardi, e görög szótól: nardu stakhüsz), amelly egy kékes virágú, jó illatú kerti bokrocska, és a levendulának (Lavandula stoeclxas. Linné.) fajtársa, Linnénél Lavandula spica. Ebből igen kedves illatú vizet csinálnak, úgyhogy a franciáknál narder átaljában minden szagosítást és parfűmírozást jelent. A régiek szagos bort is csináltak véle, amellyet vinum nardinumnak hívtak.[111] Linnénél egésszen más nemet tesz a nárdus, melly a triandriára tartozik.

Az ámbra egy gyúlható, hamuszínű, sikeres és jó illatú gyanta neme, melly a zajgó habok által szokott a tengerből a partokra hányattatni. Találtatik a patikákban és a fűszerbóltokban. Terem Japoniának, a Molukki szigeteknek Szumátrának, Borneónak s a Malabári tartománynak vidékein. Ha ennek drága illatját égettborral kivontatják, más testekkel is bőven közli azt.[112]

Azt írja Homerus, hogy midőn (az istenek) vendégeskednek, a nektárba nepenthest elegyítenek, melytől szívek és elméjek megújúl, megvídámodik. Midőn Homerusnál Telemachust és Pisistratust megvendégeli Menelaus: az ő felesége, Helena, kedvet akarván nékiek csinálni, nepenthest elegyít a borba, melly olly szer, ami a bánatot és haragot elűzi és minden bajt elfelejtet. Ha valaki erről iszik, mikor már a pohárba van: annak orcájáról akkornap nem hullanak könnyek, ha mindjárt atyja, anyja megholt volna is, ha mindjárt atyafiát vagy kedves gyermekét gyilkolnák is meg, és azt maga szemeivel látná is. Illyen jó és hasznos orvosi szerrel bírt a Jupiter leánya, amellyet néki az egyiptomi Polydamna adott, Thónnak a felesége s a t.[113]

 

ORGIÁK

Azt mondja Servius, hogy a görögöknél minden innepi s áldozati szertartásokat közönségesen orgiáknak neveztek, mint a latinusoknál cerimóniáknak; de idővel az orgiák neve csak a Bacchus innepeire ragadt, mellyeket minthogy Tébásban három esztendőbe szoktak vala előfordulni, trietericáknak is mondottak, mint Virgiliusnál is láthatni: trieterica Bacchi orgia.[114] -

Lyaeus egy neve vólt a többek között Bakkusnak, mivel ő az ő bora által fel szokta oldani az emberek szívéről a gondokat. Lüein te melé; ahonnan Lüszimelésznek is, azaz Gondoldónak neveztetett.

Anákreonnál Cythére, Virgiliusnál, Cytheréa nevet visel Vénus, Cythera nevű szigetről, mellybe vitetődött elősször a csigahéjjon, s annálfogva az őneki szenteltetett.[115] - Legalább a gyenge magyar anákreontismusban a Citére név szebben jön ki, mint Vénus.

Polymnia vagy Polyhymnia, azaz sokhymnusú vagy sokénekű, sokat éneklő, egy a kilenc múzsák közzűl; itt úgy adódik elő, mint aki különösen a muzsikának az istenasszonya.

 

KESERÉDES

Keserű-édes vagy keserédes az, amit a francia az aigre-doux, az olasz pedig a dolce picante által tészen ki, amiben az édesség keserűvel, savanyúval vagy fójtóssal van megvegyítve, és ami az ízérzésben ollyanforma, mint a muzsikában a szokatlan és discordánt hangokból öszvefogott hármónia; vagy a festésben a clair-obscur, chiaroscuro, németűl Hagedorn és Sulzer után Helldunkel.

Azt mondja Jónesnél egy török poéta: Ez életnek rózsással körülnéztem s egy rózsát sem találtam, mellyen tövis ne lett vólna, mellynek sértése szinte a lélekig hat; hány esztendő ólta forgok e korcsmákon! s mégsem ittam ollyan bort, ami után mámor ne következett vólna. - Ezt a mondást felteszi Jónes az Ali Chelebi folyóbeszédje szerént is.[116]

 

ANÁKREON

Anákreon született Jóniának Teos nevű városában. Micsoda szüléktől, bizonytalan. Elég, hogy az ő familiája nemességgel, virtussal és gazdagsággal tűndöklött s az Athenaeben legfényesebb familiával, a Codrus király maradékival, s annálfogva Solonnal, Pisistratussal s a t. rokonságba volt. Született pedig az LV. olympiásnak 2. esztendeje táján, amidőn nem csak Athenaeben, hanem az európai és kivált ázsiai Görögországban... Midőn már az ifjú Anákreon 17-18. esztendőbe járna, Cyrusnak, a perzsák királyának fővezére Teost, az ő hazáját ostrom alá veszi. Már Harpagus (ez volt az említett vezér) a város kerítéseit foglalni kezdte; midőn a teosiak hajókra űlvén, mintsem a győzőnek jobbágyi legyenek, Rácországnak Abdera nevű városába kőltöznek, s annak fundálójától szívesen társúl fogadtatnak. Így vitték a tengeren keresztűl, a durva Tráciába Anákreonnak polgártársai a görög szabadságot; maga pedig a fiatal lantos a múzsákat, a kellemeket és Venusokat. Idegen szomszédjaikkal háborúba keveredvén az új telepedtek, némely baráti Anákreonnak, a vitézség és a hazafiság áldozatjaivá levének, kiket a rózsák és szerelmek édes dallója patriotai érzésekkel kísért le véres sírjokba. Győzedelmet nyertek a teosiak, s békével lakhatának új hazájokba: a békesség édes érzéseket önt a Múzsákba és az emberbe: Anákreon poéta vólt, és ifjú legény: hihető akkor kezdte az életnek örömeit érzeni és énekleni. Kellemetes daljaival az Európa és Ázsia termékeny partjait megűlt görögöknek, a természet érzékeny fiainak, kiknél már akkor a mesterségbeli ízlés is fáinodni kezdett, esméretségébe jutott. Az Archipelagus sok száz kisebb-nagyobb paradicsomokkal, bájoló szigetekkel vólt béhintve: hová illett jobban Anákreon, mint ezeknek közepébe? Polycrates a gyönyörű Samosnak ura, gazdag kényén tőlt, tudós fejedelem, királyi kőltséggel magához vitette ezt a gráciák kedvessét. Minthogy Polycratest az olvasatlanabbak jobban esmérik haláláig tartott szerencsés vóltáról és tyrannus nevéről, mintsem nagy, nemes és szeretetre méltó karakteréről: nem tartom helytelennek egy két magános vonással azt az embert előfesteni. - Samosnak igazgatását, bőlcs és szelíd atyjától általvévén, nem csak az, hogy sok kincset gyűjtött magának és szerencsés hadakozási s politica viselt dolgai által birodalmát a tengeren és szárazon messze kiterjesztette, s azáltal ellenségeit megalázta, magának pedig hatalmas kűlső és otthoni barátokat szerzett, változatlan szerencséjével pedig mind a két részt maga eránt tiszteletben s tartózkodásban marasztotta: hanem, nyájas, pallérozott és jóltévő lévén, barátit és tisztjeit magához vonzotta; nemes és nagy lelkével mind ezeket, mind jobbágyait jobban lekötötte; a tudományok, könyvek és tudósok eránt királyi bőkezűséggel viseltetett; Samos városát s az istenek templomait gazdagon felékesítvén, a nép szívét magának megnyerte; közjátékokat, könyvpalotát, oskolákat fundált, többek között Amasisnak, az egyiptomi (akkori időbe legnagyobb tekintetű) királynak barátja lévén, néki ajánlotta Pythagorast, hogy ez az egyiptomi papoktól, akiknél lakott akkor a bőlcsesség, idegen létére a titkokat megtanúlhassa. Polycratesnél való létében Anákreon sokat használt mind néki, mind a samosiaknak, azt mondja Aelianus: mellynek okát Maximus Tyrius így adja elő, hogy ő Polycrates indúlatját a Samos lakosi eránt szelídebbé tette, és az ő tyrannusi kevélységét a Smerdias szerelmével és a Cleobulus hajával, s a Bachyllus sípjaival, és a joniai dalokkal mérsékelte. Ahonnan az ő egyéberánt jószívű és nemes elméjű pártfogója nemsokára őtet öt talentom arannyal ajándékozta meg. Vide §. 10. pag. 19-20. Én azt magammal el nem hitethetem, hogy 90.000 forintból álló ajándékot egyszerre csak dalírásért adott volna Polycrates: a gyönyörködtetés mellett egyéb tehetségének is kellett lenni a nyájas éneklőnek. Az bizonyos, hogy ő ennél a bőlcs és nagy dolgokra termett fejedelemnél valóságos titkos tanácsosságot viselt. Nála tartózkodott mindenkor, kivévén néha a hazáját Teost, és Sappho kedvéért Lesbus szigetébe el-elfordult. Hanem 37 esztendős korába, néhány nappal a Polycrates szomorú halála előtt, Hipparchus, a Pisistratus fia, Athenae városának tyrannusa, ama bőlcs, jó és tudós fejedelem, felindúlván az ő jó hírén, óhajtotta őtet magához, mellyet sok követség után bizonyos és meghatározott időre Polycratestől kinyervén, egy 50 evezős praetoria gályát kűldött Anákreonért, mellyen ez szerencséssen Athenaeba hajókázott. Hipparchus karakterét lásd §. 31. p. 54-58. E két nagy ember, Polycrates és Hipparchus mellett módja vólt a nyájas természetű Anákreonnak az akkori világ legnagyobb lelkeivel társalkodni, barátkozni. E két nagy ember mellett bőségben élvén és tiszteletben, eleget írhatott, s írt is; de amellyeknek csak kevés része jöhetett által a mi időnkre, amint azt alább bővebben előadom.

Minden akkoridőbeli nagy emberek őtet és az ő munkáit különös becsbe tartották. Polycratesről már szóllottam. A többiről alább fogok említést tenni. Itt csak azt hozom elő, hogy Athenaeben a legdicsőségesebb helyen oszlop emelődött néki, még pedig Periclesé, és ennek atyjáé Xantippusé megett, kik Athenaebe leghíresebb vezérek és archonok valának. De megtisztelé e szép elméjű fiát Teos városa is: mert ami akkorban a görög városokban szokásban lévő jutalma volt a Múzsák barátinak, néki is az ő hazájában oszlopokat és állványokat tetettek, képét pénzekre verették, s gyűrűjökön hordozták.

Hipparchusnál mintegy hét esztendeig lakott, kinek halála előtt kevéssel, életének negyvennegyedik esztendejében visszatért a hazájába, hol atyai örökségét kezéhez vette. A városon kívűl tágas majorja volt, ahol szeretett leginkább múlatni, szemlélvén a természet kies voltát, s a mezőknek csendességét; innen az Aegeum tengerét s az azon elszórt szigeteket - hasonlíthatatlan Idea! - béláthatta, itt kertészkedett, itt szüretelt, s egyéb mezei dolgokkal tőltötte idejét, melyeket oly édesen énekel, mintha a természet maga megtestesedvén, merítné önnön ajándékit, s azoktól felvídúlva, Joniának partjain és nyelvén megszólamlana. (Itt egy rege jön elő a kutyáról. Vid. p. 66.) Illy tiszteletben tartatván mind a főemberektől, mind az akkori szép lelkektől, mind, ami legritkább szerencse, tulajdon hazavárosától, életének hátralevő részét a mezőnek kiességi s a városnak múlatsági között váltogatta, most a Múzsákkal, majd barátival, majd a jó ázsiai borral édesítvén hajló esztendeit, és ekképen a vídám életnek s a szelídebb tudományoknak embere, mindenikből részt vévén, magát egyikkel is meg nem terhelvén, késő vénséget ért, s midőn már erejének gyönge maradványait malozsa levével tengetné, egy szőlőmag a torkán akadván, megfojtotta, életének nyolcvanötödik esztendejében. Utóbb a híres tragicus Sophocles is így járt kilencvenesztendős korában. - Elég, hogy Anákreon nagy pompával eltemettetett a maga hazájában Teosban: koporsókövére tétetett a képe és epitaphiuma, melyről azután sok elmefuttatást írogattak a legnagyobb poetái Görögországnak.

 

ALKALMATOSSÁGRA ÍRT VERSEK

ELŐBESZÉD

Az alkalmatosságra írott versek az aestheticusoknál már egészen nevetségbe mentek, legalább mindenkor gyanúsok. Erre nemcsak a Rabner satyrái adtak okot, hanem magok a németektől csúfosan úgy nevezett Gelegenheitsgedichtek. Ugyanis mihelyt az országba vagy valamely nagy városba fejedelem, nagy ember, tisztviselő, tudós születik, házasodik, elútaz, hazajön, vagy meghal, vagy valahol nagy ütközet, győzedelem, tűz, főldindúlás vagy névnapi vendégség történik: mindjárt minden szegeletbe megzendűlnek a fogadatlan bárdusok, a glückwünschende Gesellschaftnak kintornáló tagjai, a Helikon bodzás tövében kézimunkát űző versjártók. Ezek ollyan urak, akikre születtekkor Melpómene szép szemeket nem vetett, akik soha poétai tüzet magokban nem érzettek, s nem is érzenek, hacsak valamely szembetűnő alkalmatosság nem ingerli őket a poétáskodásra: akkor pedig bezzeg van dolga a szegény múzsáknak; úton, útfélen, falun, városon, korcsmákon, mindenütt kiabálják őket: szállj le Múzsám, serkenj fel Múzsám, űlj fel Múzsám, danolj Múzsám, segíts Múzsám, ne hagyj Múzsám s a többi. Nem kilenc múzsa, de kilencszáz sem győzne eleget tenni, annyin vannak ezek az urak, és olyan nagyon szolgáltatják magokat. Mihelyt pedig vége van a jeles alkalmatosságnak: ők is, mint a tánc, vendégeskedés és éjtszakázás miatt kifáradt vendégek, lenyúgosznak a Parnassus bodzái közt, s a halhatatlanságnak boldog reménysége alatt aggódatlan alusznak mindaddig, míg valamely újabb solennitásnak lármája azt nem kiáltja fülökbe: Kelj fel, poéta! melyre minden bodzaberkek: Kelj fel Múzsámmal zendűlnek meg. Hogy lehetne már az illyen poétáktól ollyan remeket várni, ami csak a hosszas gyakorlásnak, a cél szerént való olvasásnak és a természet s az emberi szív esméretének foganatja? Még azok is, akik magokat így tökélletesítették, és a természettől zsenivel áldattak meg, még az igaz poéták is, mondom, az occasionális szerzeményekben ritkán, igen ritkán szerencsések. Okát könnyű általlátni: az ollyan versek, amint ama józan és éles ítéletű Horatius mondja, amellyek sok idő és sok vakarás által tökélletességre nem vivődtek, nem fognak a nagy emberek könyvházainak ékességek lenni. Még az a múzsák barátja is, aki elméjének gazdag forrásával dicsekedhetik, ha hirtelen munkára szorítódik, ritkán folyhat sár és habarék nélkűl. Valamint a szépmesterségeknek minden míveire, úgy a poétai munkákra is jó kedv kell, kiderűlt képzelődés, helyén lévő ítélettétel, nem tudom micsoda jó ízű elandalodás, borúlás, ragadtatás; egyszóval: hogy a Múzsa bennünket, ha segítségével élni akarunk, jó órába találjon. Ez az a jó óra, ami a deáknál véna, a németnél Laune: amit az ember illyenkor készít, ritkán esik meg, hogy jó ne volna! De minthogy ez a véna, vagyis ez az ereje lelkünknek ollyan kevéssé van hatalmunkba, mint gyomrunknak ételkívánása vagy helyes főzése: a legfővebb poéta sem parancsolhatja magának, hogy néki most vénája legyen, ha mindjárt a kínai császár nevenapjára kell is verset írni. Ellene állhatatlan hatalma van a vénának, és sokszor ollyan tűzbe hozza az embert, hogy miatta sokszor ételét, édes álmát, kedves barátinak látogatását is el kell halasztani. Ollyan az, mint a szerelem lángja a tüzes emberekbe. Szerencse hát, ha a poétát valamelly jeles alkalmatosság figyelembe hozza, és ugyanakkor a véna is lelkesíti: annyival nagyobb szerencse ez, aminél ritkábban történik. Ha tehát az alkalmatosságokra többnyire csak a vásári poéták szoktak minden zseni nélkűl firkálni, ha még magok a szép lelkek is ritkán lehetnek, az említett okok miatt, eféle munkákban szerencsések: ki ütközhetik meg rajta, ha a míveltebb nemzeteknél az előfordúlt állapatokra írogatott versezetek ollyan kedvetlenségbe, sőt megvetett, csúf hírbe, szóba keveredtek.

Én magam is megvallom, hogy ennek a gyűjteményemnek nagy részét nem azért adom ki, mintha azokat a múzsákhoz méltónak tartanám. Egy része lát azért világot, hogy magam is érzem róla, hogy valósággal poétai darab; más részét néhol-néhol, képenként, helyenként tartom poétainak; vannak ollyan poémák benne, amellyeket a tárgynak nevezetes volta miatt, vagynak ollyanok, amellyeket tiszteletből, vagy háládatosságból, vagynak, amellyeket parancsolatból nyomtatásra adtam. Most már ami ezek közűl valósággal a múzsáknak és a jó vénának szülöttei, ha alkalmatosságra vannak is írva, megtartják a jóérzésű olvasó előtt becseket, s általmennek bizonyosan a halhatatlanságra. Ami bennek csak néhol mutogatja ezt a tökélletességet, az is általmegy a maradékra, de úgy, mint ollyan gezemice, mellyekből jövendő arany időnknek poétái talám gyöngyöket szedhetnek, s akkor reám, mint a mostani punicum bellumi időszakasznak Enniusára jó szívvel emlékeznek. Nincs nagyobb rosta az időnél; addig-addig lebeg az, míg minden szemetet, minden fonnyadt, vagy éretlen magot és minden gizgazt ki nem hullat, hogy azokkal hízzék a feledékenység. Elég van ebbe az én könyvembe ollyan, amit magam is csak az ő számára tartok. Hányad része az emberi nemzetnek, melly esztendőnként csak azért születtetik, hogy még lábával a főldet tapodhatná, meghaljon, alig nyervén nevet szüléitől magának, már nevestől együtt elfelejtődjék? Így van ez a tudományok világában is!

Még egy dolog van, amiről itt, vagy akarom, vagy nem, kénytelen vagyok magyar olvasóim előtt emlékezni.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

 

LILLA, ÉRZÉKENY DALOK HÁROM KÖNYVBEN

Ma main ivressamment s'égare sur ma lyre;
J'obéis a mon coeur, j'obéis à délire,
                                 Sans étude el sans soin.
Au tribunal des arts je craindrais la censure,
Je chante ici pour moi; je chante la nature,
                                 Et je l'ai pour témoin.

De la Harpe


[Méltóságos Monyorókeréki Gróf Erdődy Zsigmondné született tolnai Festetics Mária Asszonynak Ő Nagyságának tellyes tisztelettel ajánlja Debrecenyben, Február 16. 1803

A Lilla szerzője]

 

ELŐBESZÉD

Vakmerőségnek látszik ugyan, a Himfy szerelmei után, Erató lantját valakinek megzendíteni merni mostanában, nem azért, mintha egy egész nemzetben csak egy nyájas költőnek kellene lenni; vagy a tiszta és vétek nélkűl való szerelemnek édes jótéteményi és azoknak az emberi szívbe és képzelődésbe ollyan egyformák volnának a munkái, hogy az ember azoknak előadásában mindég egy húron kéntelen vólna játszani: hanem azért, hogy mikor már egy nemzetnek nyelvén egy tökélletes zseni méltóvá tette magát polgártársainak kedvellésére, akkor a tűrhető ugyan, de őnálánál kisebb léleknek szerzeményi még bőlcsőikben megfúladnak. Himfy Múzsájának képzelődési nagyok, mint a teremtés; érzései hol melegek, mint a nyári nap, hol égetők és erőszakosok, mint a felháborodott Etna; találmányi egyenlők, tarkák, kifogyhatatlanok: egyszóval az egész munkája ollyan, mint valamelly ígéző vidéke a Cyprus bóldog szigetének; virágokon tapod az ember mindenütt, és még ott is, ahol írtódzni kellene, a kőszirtokon, a meredek tengerpartokon, gráciákat talál az ember s hízelkedő Ámorokat a kataraktákon.

Mit várhat hát az én Lillám, mikor már Himfy megvan - mit várhat egyebet fel sem vevésnél, vagy ami még szomorúbb, szánakozásnál? Nem tűrhetőbb lett vólna-é sorsa, ha még ezelőtt néhány esztendővel, amikor lételét vette, világ eleibe kerűlhetett vólna? Úgy újsága által kedvességet nyerhetett vólna magának, és azután szerencséjének tartotta vólna, magát egy Himfy szerelmei által elfelejtetni.

De ti, jólelkű öregek! akik érzettétek, melly édes erőszakja van az atyai indúlatnak, mikor annak, akinek lételt adtatok, pártfogást esdeklő tekintete tirajtatok nyúgoszik meg; és ti, érzékeny ifjak! kik tulajdon szerelmestekhez még akkor is, mikor a legtökéletesebb Gráciával társalkodtok, hűségesek lenni meg nem szűntök, s annak fogyatkozásit elnézni vagy még imádni is mereszlitek: megengedjetek nékem, ha ezt a munkámat, vagy mint atya, meg nem vethetem, vagy mint szerető, caressérozom. Ha Himfy mellett egy-két hazámfia előtt kedvességet találhat ez, azt véletlen nyereségemnek tartom: ha pedig ennyi szerencsével nem lehet jussa dicsekedni, nem történik előttem semmi váratlan. Kiadtam mégis, hadd szaporítsa a magyar kőltemények számát: nem ő az első, az utolsó sem ő lesz, ami a réznél tartósabb pyrámisok helyett tubáktakaróra szorúlt, s legfeljebb is tíz-tizenkét esztendeig tartó halhatatlanságra. -

Nem is vóltak ezek az én verseim soha ollyan céllal íródva, hogy belőlük egy, és egymással összefüggő kis poétai román kerűljön: egyszer egyik darab készűlt, másszor másik, és nem azzal a renddel, amillyennel e könyvben látni; némellyiket még 1793-ban csináltam, illyen a XVII.-dik dal, vagyis a Tanúnak hívott liget, melly a Campe magyarra fordított Psychologiá-jának ajánló levelében (és a XXXVIII-ik, azaz a Ferdés, mellynek egy része a Gessner Daphnissában) paraphrasizálódott; van ollyan is, amellyik 1802-ben jött ki a semmiségből. Egynehányat másnak a kérésére írtam. Hanem nagyobb részét élő személynek készítettem; és akkor valóságos érzéseim ritkán engedték eszembejutni, hogy én poéta vagyok, vagy még jövendőben erotikus író kerekedik belőlem. Sokszor, amint néhány verseimből észrevehetni, képzelődésem más tárgyról akart andalogni, és csak akkor vette magát észre, mikor szívem titkos ütésinek ellene nem állhatván, már a versek közzé a Lilla név bé is lopódott. - -

Én is, több hazámfiaival, örvendezve olvastam Schedius úrnak Magyarországról való hónapos írásában azt a jelentést, hogy a Himfy szerelmeinek második darabja is lesz, mellyben az eddig kezünkben forgó s elevenen festett viszontagságok kívánatos célra mennének ki. Ha a szerző úr a mosolygó Eratónak is olly béavatott kedvese, mint a kesergőnek: lesz hazámnak jussa az érdemmel szerzett kevélykedésre. Reménylem is, hogy egy ollyan zseni elégséges fejűlmúlni vágyásunkat: vajha ez sok időre ne haladna! - Abban az én Lillám is nyertes lenne: mert úgy legalább más rubrikába tevődvén, nem állana ollyan közel a tökélletes világossághoz s fényéből annyit el nem vesztene. Az én Lillámnak kezdete s folyásának nagyobb része örvendetes, a vége pedig orvosolhatatlan szomorú; a Himfyé éppen meg lenne fordítva: legalább hát a kifejtődésnek külömbsége, ha egyéb nem is, szerezne az én munkámnak - becset nem mondom, csak - figyelmetességet. Mellyet ha megnyerek, talám reávészem magamat, hogy még nálam írásban lévő és ezen gyűjteményemben helyet nem található daljaimat is a most kiadattak közzé annak idejében béiktatom.

Azt mondja Schedius úrnak említett könyvében a nevetlen tudósító úr, hogy a Himfy könyvében kedvetlen egyformaságot és monotóniát ád az, hogy a dalok mind azon egy versnemben vagynak csinálva: ebben a tudósító úrnak, érzésem szerént, igazsága van. De én még azt adom hozzá, hogy ez még tűrhetőbb volna: hanem mikor a dalokban lévő soroknak száma is állandóúl meg van határozva, s ennélfogva minden dal egyenlő nagyságú; sokszor szinte jól esne az ember fülének, ha vagy hamarább kén' végezni egy darabot, vagy néha tovább is tartana. Sőt az elme is ráunatkozik az egyforma tensióra: ráunatkozik arra, hogy a strófának tagsoraiból, a ritmusnak fordúlásából előre tudja, mikor lesz kéntelen a poéta érezni megszűnni. Petrarcának nagy tisztelője vagyok, tartozom ezzel az adóval a gráciáknak: de megvallom, hogy amidőn egy vagy két szonettjének olvasására érzéseimnek jól esik olvadozni, már az ötödik és hatodik mellett szeretnék más formába öntött verseket olvasni. Hát ha még minden darabnak az utólsó sorában rendszerint epigrammai evoluciót kell várnom, sőt sokszor előre is eltalálnom: nem fáraszt-é el ez a sok periodicus csiklandás? nem vesztik-é el utóljára édes ingerléseket a sűrűen egymásra halmozott contrastok, oxymoronok, ami a XVII. századbéli olasz poézisnak vólt tulajdona? Sem a sűrű csiklandást nem óhajtanám, sem azt, hogy valaki minden lépten-nyomon fűszerszámmal tápláljon vagy oximellel frissítsen meg.

De azt mondja továbbá a nevezett tudósító úr, hogy a versekben való monotóniát az édesíti meg a Himfy szerelmeiben, hogy az egész munka derék trochéusokban van írva. Ez csudálatos egy megjegyzés! Az illyen a járatlan olvasóban tévelyedést, a dologhoz értőben pedig egy kis kedvetlen álmélkodást okoz. Én merem mondani, hogy egy ollyan nemes érzéssel termett ember, mint a szóban lévő Szerelem-nek írója, sohasem kívánta, hogy azon külömben mézzel folyó, verseket más ember az ő kedvéért trochéizálja. Nem szorúltak az ő versei arra, hogy mértékre szedett lábaknál fogva ajánljuk, noha nem tagadhatni, hogy kűlső szépségek nyert vólna általok.

Ezt az egy-két jegyzést nem azért tettem ide, hogy ama nyájas kesergőnek, aki engem sokszor vígasztaló búslakodásba ejtett s mindannyiszor arra kénszerített, hogy scytha származásommal kevélykedjem, hogy, mondom, ama nyájas kesergőnek érdemeit kajánúl kisebbítsem; hanem azért, hogy mind az ócsárlók, mind a hízelkedők fundamentumból kívánjanak ítélni. Ha Ferneynek ura nem vagyok is, bátran el merem vele mondani, hogy minden poétát, muzsikust vagy festőt barátomnak örűlök tartani: hanem, hogy hibájoknak is temjénezzek, arra barátságomtól nem köteleztetem. -

Itt van helyje, hogy a magam verseinek külsőjéről is egyet-kettőt szóljak. - Van egy felekezet litterátorink közzűl, kik semmi mértéket a versben eltűrni vagy tűretni nem akarnak, hacsak az a görög metrum szerént nincs csinálva: ellenben a másik rész a legszebb szerzeményeket sem állhatja ki, hacsak azokban minden sor végin szerencséje nincs hallani a rosszúl úgy nevezett kádenciát. Én itt ámphibius vagyok. Azt tartom, hogy az elsőbb fél nagyon is sokra ment; ez pedig nagyon is kevésre. Nem láthatom által, miért lehetne a magyar nyelvnek gyalázatjára az, hogy mind a régi, dicsősségesen elhúnyt világnak, mind a mai, felette igen csínos Európának mértékét, hármóniáját, és ízlését egyedűl ő, aki követheti? Én a mértékre vett versnemekben is gyönyörködöm, de a kádenciásokban is, ha egyébaránt numerosusok, sokat érzek ollyat, ami jól esik. -

A metristákra nézve talán annyiban jó, hogy a régi görög és római kóták elvesztek, mivel a muzsikát is görög verbunkra és római minétre vévén, most már barbarusoknak kiáltanának bennünket, ha Lavota úrnak magyarjait kedvellenők. A kádenciának egyedűl való baráti itt ne nevessenek, mert ők még sokkal inconsequensebbek: nem nevetségesebb-é a kádenciátlan görög és deák poétákat becsűlni, tanúlni, tanítni, a sok cifra alcaicus, glyconicus, asclepiadeus, dicolos, distrophos, acatalectus s a többi nevekkel a papirost és levegőt bétőlteni, azokból tudós figurát csinálni, és mégis a reájok szinte ollyan alkalmatos magyar nyelvben azokat olly vakmerően kárhoztatni? - De ne bizgassuk fel a nemrégen megszűnt vitatásokat! Írjon ki-ki úgy, amint legjobbnak gondolja; sem a hexameter valakit Virgiliussá, sem a kádencia Tassóvá, sem a csupa folyóbeszéd Gesznerré nem csinál. Itt a Múzsának sem lelkéről, sem testéről nincs a szó, csak a ruhájának az állásáról: kösse által Virág úr ennek kantussát ioniai zónával derékon, mint a görögök; vagy akassza meg azt éppen hónalja alatt Himfy úr a mai dámák módjára, mindenik fog annak illeni, csak Virág légyen az, vagy Himfy, aki őtet felöltöztette. - Én részemről mind a két ízlésnek érzője vagyok és barátja. Írtam is és írok mind a kétféle versnemekben; és csak arra vigyázok, hogy mind a lábakra szedett verseim, mind a kádenciások a magok nemekben jól zengjenek; tudván azt, hogy a numerusatlan hexameter vagy sapphicus csakugyan utálatosabb a jó hangzású kádenciás versnél.

Négyféle vers neme fordúl elő az én Lillámban. 1. Görög szabású versek, kádencia nélkűl, p. o. sapphicus XLIII. dal. Anacreoni XXXIII. 2. Görög szabásúak kádenciával, p. o. anapesticus IV., trochaicus VII., jambicus XXXVI., trochaico-jambicus XLII. 3. Németes módú mértékesek kádenciával, p. o. jambicus XIV., trochaicus XVI. 4. Mérték nélkűl kádenciával, p. o. XVIII., XLV. stb. - Ezek a változások még más több módokon is változnak: egyébaránt az olvasótól függ, hogy érezze, vagy bennek kedvet találjon.

[Nincsen egyéb hátra, hanem hogy munkáim ezen csomójának illyen sok időre való haladásáról a nagyérdemű közönség előtt engedelmet kérjek. Szándékomban a tavaly rajtunk keresztűlment tűz nem kevéssé hátráltatott. Azolta pedig kézírásom a Felséges Királyi Censurán tartózkodván, hozzá éppen most juthattam. Reménylem, hogy munkáimnak hátralevő több csomóival minden hátramaradás nélkűl folytába kedveskedhetem érdemes olvasóimnak és az apróságokon keresztűlesvén, magánosságra szentelt életemnek további minden részét Árpádról és a magyarok kijöveteléről írandó Epopoeámra fordíthatom.

Vajha nemes nemzetem úgy fogadná ifjúi lantomnak ezen aprólékos zengéseit, hogy azáltal nékilelkesedett Múzsámat a káspiumi trombitaszóra is felbátorítaná.]

 

[SZIGETEK LEXIKONA]

Aprack. (Apricosen.) Terem Teneriffába.

Aprositos vagy Aprosita, hozzájárulhatatlan sziget, némellyek szerént Lanzarotta, mások szerént Porto Santo, tizenöt mérföldnyire Maderához észak és napkelet között. Sanson azt tartja, hogy az Isla de San Borondon, melly másképpen Ombriónak mondatott, és amellyről mondják ma a spanyolok: L'incatada e non trovada. Ezt Hoffmann költött szigetnek, Vossius pedig Teneriffának tartja.

Alegranza, kisded sziget, kikötővel és egy erős kastéllyal, mellybe a spanyol garnison fekszik. Alkalmatos a kikötője, s egynéhány vár van benne.

Árpa. Teméntelen bőséggel terem mindenütt: jelesben Teneriffába.

Atlantica szigetek, két sziget, mellyek beatáknak s fortunátáknak neveztetnek, keskeny tenger választja el őket egymástól. Lybiától (Afrikától) tízezer stadiumnyira feküsznek. Ritkán esik itt esső, az is középszerű; a szelek többnyire kellemetesek és harmathozók; a föld kövér, és semmi emberi munkától nem mivelődvén, igen édes gyümölcsökkel kínálja a henyélő sokaságot; a levegő tiszta és mértékletes, és az idők szakaszi szerént középszerű változási vagynak. Mert a földről fúvó szelek, a Bóreás és Ákviló a messzelétel miatt, temérdek és kietlen útakon jővén, elfáradnak, míg ideérnének: a tengerről fúvók pedig, az Argesták és Zefirusok, hívesitők, és ritka s mérséklett lanyházó esőket hoznak ki a tengerről. Homerus, Horatius s a több poéták azt mondják, hogy itt vannak az elysiumi mezők. Ezeket, úgy látszik, Plinius Hesperideseknek nevezi; mert úgyis kettőt számlál az Átlánti-tengerbe, s azt mondja, hogy azokhoz az Atlás hegyétől negyven nap alatt hajókázhatni, túl a Gorgonokon. Talám Spagnola és Cuba lesz.

Atlantis. Hajdan, amint sokan állítják, napnyúgot felé az Ó- és Újvilág között egy nagy sziget feküdt, mellyet a legrégibb írók Atlantisnak neveztenek. Míg ez a föld megvolt a Természetbe, a két világ lakosinak közösűlések volt egymással; és ez az Atlantis szigete valósággal nem egyéb lehetett, hanem éppen a Salamon Ófirja. De annakutánna az egész sziget elveszett, és már ma nem maradt semmi egyéb meg belőle, a Canaria, a Capoverdi és az Azori-szigeteken kivűl. De ez a mai Amérika-é vagy pedig Európa és Amérika között egy illyen nevű föld feküdt-é, s talám elveszett idővel: azt mások állíthatják meg. Ezek lehettek a régieknél nevezetes Hesperides-szigetek is. Igen nagy szigete a Nyúgoti-ócánnak, mellyet, amint Plató írja, a tenger nyelt el. Erről úgy vélekedik Becmann, hogy az Ázori- és Canariai-szigetek között volt, és ezek annak a maradványi; sőt hosszason is megmutathatni, azt állítja. Sokan a Plató Atlantissát Amérikának tartják.

Minthogy a tenger sok földet elnyel, mos és szaggat, és emiatt újabb szigetek származnak: nem látszik az igazságtól messze esni, amit hajdan Plató az Atlantisról írt, amelly némellyek ítélete szerint az Azor- és Canaria-szigetek között. Mi légyen, nem tudni bizonyossan. De Sanson sok holmival igyekezik megmutatni hogy ez Amérika: mellyhez igen hozzá is lehet vetni.

Alma, Terem Teneriffába.

Alphonsus Castellanus. Ennek ajándékozta a pápa a Canariai-szigeteket, 1346. eszt[endőben.]

Barack. Terem Teneriffába.

Bor. Drága, jó terem Roca szigetébe. Az idevaló boroknak neve Sekt. (Bőven terem Maderába is.)

Babér. Egész erdők vagynak belőle Teneriffa szigetében, mellyekbe sok ezer kanarak fészkelnek.

Betencourt, (Jean de) francia volt, ő találta fel mintegy a Canaria-szigeteket 1402. esztendőkben, és azokat bírta is királyi titulussal III. Henrik francia király ajándékozása után, de úgy mint a francia korona feudumát. A maradéki pénzen adták el a magok jussát a spanyoloknak. 1405-[ben] feltalálta Fierte Ventura szigetét. Francia nemes, meglátogatta a Canariákat 1346 eszt[endőben.] Normándiai nemes, feltalálta Ferro szigetét 1402 eszt[endőben.] És a Canariákat.

Búza. Teneriffában.

Capraria. Ptolemeusnál Casperia. Niger szerént Forteventura, melly Canariától hat mértföldre esik. Baudrand szerént Pálma, mellynek kerülete tizenöt mértföld.

Canaria-szigetek. Feküsznek Áfrikának napnyúgoti partjával általellenbe, széjjel, az Atlanti-nagytengerben, szemközt az Átlás bérceivel. Földjök igen bő és termékeny. Nevezetesebb hozományjaik: gabona, bor, citrom, narancs, dinnye, sokféle fái gyümölcsök, cúkornád, mástiks, babér, santo: vagyis szentfa, gumi, marha, vad, kecske, tengerinyúl és kanármadár. - Hajdani nevek Insulae Fortunatae; ma az afrikaiaknál Elbárd. Számok tizenöt, mellyek közűl nevezetesebb tíz, amellyek mind a Spanyol birtokában vagynak. (Ide járúl még négy sziget, melly a portugallusoké.) - Lakossaik: 1. Ott-termettek, 2. Európaiak, név szerént spanyolok, s a t[öbbi.] Vallások pápista. Igazgatja őket egy gubernátor. Lásd a többit Canaria cikkelyben.

Canaria vagy Nagy Kanaria szigete, nevét vagy a Canna, azaz cukornádtól, vagy a Canis, azaz kutyáktól vette. Ebbe van Canaria vagy Cita le Palmes. Feltaláltatott 1442. eszt[endőben.] Kerűlete mintegy ötven német mértföld. Itt lakik a spanyol gubernátor. Lakosait kilencezerre vetik. Esztendőbe kétszer aratnak. A marhák közűl legjobb dísze van a kecskének; a termés közűl pedig a bornak. Bizonyosnak állítják, hogy esztendőn által csak az egy Angliába tizenhatezer hordó Canarien-Sekt megy ki. Nevét a nagy kutyáktól vette.

Cita de Palmes. Fővárosa Canaria szigetének, mellyben lakik a püspök. Itt van a főtörvényszék, és egy erős kikötő. Másképp Ciujdad de las Palmas. Nagy, szép és népes. Jó kikötője van. Itt mindég tartózkodnak idegenek. Van vára.

Canarien-Zucker. Lásd cúkornád cikk[elyben.]

Canarien-Sect. Lásd: Bor, Sect, és Szőlő cikk[elyben.] - Bizonyosnak állítják, hogy esztendőnként csak Angliába tizenhatezer hordó Canarien-Sekt megy ki.

Canaria-Madarak. Lásd Kanár c[ikkelyben.]

Canaria-szigetek. Feküsznek általellenbe a Marokkai Birodalommal. Nagy kutyák teremnek bennek. Fortunatáknak neveztettek az ott termő sok drágalátos gyümölcsök miatt. Levegője igen forró. Földje ellenben felette termékeny. A marhatartás jól megy. Az erdők tele vannak jóféle vadakkal és madarakkal: ezekhez tartoznak a kanarak is. Cúkornád bőven terem, s abból készűl a szép canáriai cúkor. A spanyolok ültettek itt legelőször szőlőket, ezek termik ama delicat Canarien-Sektet. Történeteit lásd História cikk[elyben.] Ezek a szigetek lehettek a híres Hesperides-szigetek is; az elveszett Atlantis földének maradványi. Ide tartoznak az Atlanticák. Azt irja Diodorus Sic[ulus], hogy a phoeniciabéliek közűl némellyek egy igen termékeny szigetre találtak, amelly általellenbe vólt Áfrikával; és még azon feljűl, hogy a kartágóbéliek mindent elkövettek, hogy ez a sziget az európaiak előtt esméretlen maradjon. Hofman hetet említ közűlök. Feltalálta Lajos claraemonti gróf, Alphonso de la Cerdának, kit Exhaeredatusnak neveznek, a fia, 1343 eszt[endőben.] Meglátogatta J. Betencourt, francia nemes, 1346 eszt[endőben.] - Sok változások után a spanyolokra jutottak ezek a szigetek. Lakosai keresztyének, kiknek püspökje Canariába lakik. Földjök igen bővön terem gabonát és drágalátos bort. Neveket vehették a Canarius népektől, akik az Átlás hegye környékén laknak, s azzal éltek, amivel a kutyák, amint Plinius említi. Lásd Fortunatae.

Cúkornád. Terem Canariába és a több szigetekbe. Bőven. Ebből készűl a szép canariai cúkor. Jelesben Teneriffába elég terem. (Bőven terem Maderába is.)

Citrom. Mindenütt terem; jelesben Teneriffába.

Dinnye.

Elbard, másképpen Pico. - Az áfrikaiak így hívják a Canáriai-szigeteket is.

Érc. A Pico körűl lévő kősziklák rész szerént réz-, rész szerént ezüstérc formát mutatnak.

Ezüst. Ezüstérc formájúak a Pico körűl való kőszirtok.

Forteventura városa, ezen nevű szigetnek déli oldalán huszonegy m[ért]földre Áfrikától.

Funchal vagy Fuenchal városa, van Madera szigetében, püspök lakik benne. Főváros. Magas helyen fekszik. Nagyon népes, mivel benne lakik a püspök és az gubernátor. Püspöki város, a lisbonai érsek alatt, Madera szigetének feje, ennek napkeleti részén. Capo de St. Vincenttől száztizenhat, az Afrika partjától napnyúgotra hetvenöt m[ért]földnyire.

Ferro vagy Ferri szigetje. Ebbe van a híres Santo vagy Szentfa. Innen húzódik keresztűl az első meridianus. Lásd: Meridianus. Nem nagy sziget. Nevét a vastól vette, mert a földje nedvesség nélkűl szűkölködvén, vas keménységű. Fővárosa Hiero. Hajdan Pluvialia. Híres amaz csudálatos élőfáról, melly az egész szigetnek (amelly felette vizetlen) elég vizet szolgáltat. Legvégső az Ócánba. Ebbe egy csudálkozásra méltó dolog vagyon, melly feljűlhaladja a világnak minden csudáit. - Az elsűlt és száraz földön semmi víz-ér nem találtatik, kivévén a tengerpart környékét, ahol valami kevés vizet találni, de amelly kevés is, távol is van, és így a szigettel csekély, s mondhatni majd semmi jót se tesz, és így a szomjúság miatt eltikkadt embereken sem segít. Láss alább többet.

Forte Ventura, Fierte Ventura szigetje Áfrika felől. Betencourt találta fel 1405. eszt[endőben.] Hajdan Capraria és Casperia. Van benne hasonló nevű város, a déli oldalán. Huszonegy m[ért]földre Áfrikától. Niger szerént Capraria, vagy amint Ptolemaeusnál van: Casperia, esik hat m[ért]földre Canariától.

Fák. Santo, pálma, sokféle gyümölcsfa, mastiksfa, babérfa, gummifa (sárkányvérfa), almafa, aprackfa, barackfa, babérfa, körtvélyfa, narancsfa, pomagránátfa, citromfa.

Fortunatae Insulae. Így híttak hajdanán a Kanáriai szigeteket. Az ott termő gyönyörű gyümölcsökért. Hofman hét szigetet számlál. A sok szép gyümölcsöktől vagy a levegő jóságától vették ezt a nevezetet; Mauritániának végénél napnyúgotra feküsznek. Hatan valának mindöszve. Ezeket a szigeteket láttatik aranyozni Horatius - Divitibus consecrat insulis. Ismét: Nos manet Oceanus circumvagus; arva, beata Petamus arva, divites et insulas, s a többi. Feltalálta Betencourt: a Pápa pedig Alfonsus Castellánusnak ajándékozta 1346. eszt[endőben.] Áfrikától tizenhat vagy huszonhat mértföldnyire esnek.

Földjök. Igen termékeny. De a Ferróé vízetlen és vaskemény.

Földindúlás. 1704. eszt[endőben] Teneriffába egy földindúlás háromszáz rendűlésből állott, mellyre a Pico tüzet okádott.

Ferro... De a mindenható Istenek az emberek és barmok eránt való különös gondviseléséből van egy élőfája, mellyről láss a Santo cikkelyben.

H. Feni... Másképpen Ferraria. Feltalálta Betencourt, normandiai nemes, 1402. eszt[endőben.] Némellyek szerént hajdan Ombrios.

Gummi. Jelesben sok fán terem Maderába.

Gorgones szigetek, így neveztetnek a poétáktól, mivel egyiken közűlök a gorgonok, Phorcus királynak a leányi laktak, akik valamire csak néztek, mind kővé változtatták. Más nevek e szigeteknek Hesperides. Phorcus és Céta három leányi, Medusa, Stheno, Euryale, kik a Dorcades szigetekbe laktak, a Szerecsen ócánba, szemközt a Hesperidák kertjeivel. Azt mondja Diodorus, hogy ezek vitéz asszonyok voltak Áfrikába, kik ellen hadakozott Perseus, és királynéjukat, Medusát, Minervának s a Virtusnak segedelmével meggyőzte s levágta. Gorgones Pliniusnál Gorgades- és Hesperides-szigetek, Ferrarius után Hofman a Capoverdi-sz[igeteknek] tartja. Pausaniasnál Satyrides. Hannónál Goryllae. Másképpen Dorcades.

Gomera szigetje, vadállatokkal bővös. Jelesben sok piros Wildpret, azaz Szarvashús. Hajdan Theode. Van benne hasonló nevű város, tágas kikötővel. Lásd:P. du Val.

Gratiosa, kis szigetecske. Nevének valójába megfelel.

Gabona. Bőven terem. Egy száron látni itt száznyolcvan kalászt, és egy vékáról sokszor százharminc véka is terem. Ez pedig mind gabonáról, mind árpáról igaz. Canariába kétszer lehet aratni. Árpa. Búza. Teméntelen terem Porto Santóba.

Gyümölcsök. Mindenféle terem. Igen szépek. Jelesben Teneriffa szigetében. Alma, aprack, barack, dinnye, körtvély, narancs, pálma, pomagránát, szőlő, citrom.

Gomera városa ezen nevű szigetben, tágas kikötővel.

Hesperides-szigetek, így neveztetnek a poétáktól, mivel Hesperus, Átlás királynak az öccse, három leányt nemzett, akik egyiken eme szigetek közűl kerteket csináltak, amellyekbe aranyalmák nőttek, mellyeket sárkány őrzött. - Gorgones nevek is van. Ezek általellenbe vagynak a Hesperium Cornu nevű promontoriummal mellyet említ Ptolemeus, Plinius és Méla. Itt laktak a Hespérius népek; ennek a promontoriumnak környékén, az Átlánti-ócean mellett, a Lethaeus vizénél. Említtetik Pliniusnál egy Hespérius nevű hegy is Aethiopiába, amellynek mellyékén a mezők éjjel, mint a csillagok, úgy fénylenek. Ezekbe laktak a Hesperides leányok, név szerént Aegle, Árethusa és Hesperethusa, Hesperusnak, az Átlas öccsének leányi, akikről azt mesélik a poéták, hogy ollyan kertje volt, amellyekbe aranyalma-erdők termettek, és azokat egy szüntelen vigyázó sárkány őrzötte, mellyet, amint mondják, Herkules megölt, és az aranyalmákat Eurystheushoz vitte. Plinius és Solinus úgy magyarázza, hogy a tengernek egy aestuariuma volt, melly sárkány módra tekergődzött, és ezeket a kerteket körülvette, ahol, amint ők írják, vad olajfáknál egyébb nem maradt már abból az aranyerdőből. Varro az aranyalmákon juhokat ért, amellyeket meglehet, hogy Herkules Görögországba vitt Afrikából. Mert μηλον a görögöknél almát is, juhot is jelent. Leírja ezeket Virgilius és Solinus Mauritánia Tingitánába, Lixus városához közel. Plinius a nagy Syrtis mellé teszi; de másutt meg a Pentapolis tartományjába, ahová helyhezteti Ptolemeus is. Ide láttatik tenni Strábo a Hesperidesek tavát. - Hát ama Hespera nevű felette igen nagy sziget, melly hajdan az amazonoknak lakóhelye vólt, hol és mellyik lehetett? amellyről szóll Diodorus. Lásd: Hesperus.

Hesperus. Jápetusnak fia, Atlásnak öccse, kit a bátyja kiűzvén az országból, Itáliába ment, és azt maga nevéről Hesperiának nevezte. Diodorus azt mondja, hogy ez a Hesperus az Atlás hegyének a tetejére felment, hogy a magosságról jobban észrevehetné a csillagok forgását. De azután többé senki se látta. Ahonnan a nép azt gondolta, hogy ő azzá az igen fényes csillaggá változott, amelly a napot reggel megelőzvén Lucifernek, este pedig azt kísérvén Hesperusnak mondatik az ő nevéről. Ahonnan ezt a csillagot Aurora fiának kőltik. Virgilius Aeneis:

Qualis ubi Oceani perfusus Lucifer unda.
Quem Venus ante alios Afrorum diligit ignes.
Extulit os sacrum coelo, tenebrasque resolvit.

Hegyek. Pico, pálmai tűzokádó.

Hozományok. Fa, santo, jóféle cúkornád, pálma (tizenkét lábnyi), szőlő, fejedelmi bor, sekt, igen jó gabona, drágalátos citrom, narancs, sokféle gyümölcsök, mastiks, babér, gummi, árpa, alma, aprack, barack, babér, búza, dinnye, körtvély, drágalátos pomagránát, drágalátos füge s egyiptomi szilva, ortsilla, mindennemű gyümölcs, drága jó malósa bor, olajfa, lentiscus, maderamahogany vagy vigniaticon, sárkányvér.

Kanár, nagy kutyák, lovak, sok marha, vadak, számtalan kecske, tengeri nyúl, mezei és erdei madarak, szarvas, méh, méz, viasz. Teméntelen madár. Sok onager. Becses bőrök és téj. (Méz, viasz, legjobb a világon.)

Vaddisznók. Galambok. Tengerinyulak. Repülőhalak.

Ezüstérc, kénkő, kövek, rézérc.

Hiero. Fővárosa Ferro szigetének; de nem olly derekas.

Historia. Ezek a szigetek a régieknél sem voltak esméretlenek: de idő jártával osztán senki sem gondolt ollyan igen vélek. Végre Jean de Bethencourt, egy francia nemes, 1402. eszt[endőben] mintegy újonnan találta fel. Az ő királya, III. Henrik, királlyá tette őtet e szigeteken, de úgy, hogy a francia koronától függésbe légyen. - A maradékinak bizonyos summa pénzt ígértek a spanyolok, mellyért azok által is adták, amit belőle bírtak.

Igazgatás. Az Igazgató Fő Szék van Cita de Palmes városába. Igazgatja a gubernátor. A portugalliai gubernátor Funchalba, a spanyol pedig Canariába lakik.

Körtvély. Terem Teneriffába.

Klastromok. Lagunába.

Kikötők. Monchriko. Oratavia. Cita de Palmes. Alegranza. Gomera.

Kutyák. Teremnek a Canaria-szigetekbe, s innen vették neveket. Nagy kutyák pedig.

Kanármadarak mindenütt ugyan; de kivált a Salvages-szigetekbe találtatnak nagy bőséggel, ahol a földre rakják fészkeiket, s pedig olly sűrűséggel, hogy az ember alig járhat tőlök. Teneriffába sok ezeren fészkelnek a babérerdőkbe.

Kecske. Canariába minden marhák között legjobban tenyésznek.

Kénkő. A Pico tetején való barlang tele van véle. Sőt hihető, hogy ez az egész hegy is valaha ebből lett.

Levegő. Igen forró. (Maderába pedig többnyire ködös; úgyhogy sokszor a hajók ha mellette vannak, sem találnak rá.) Jó levegő lévén a Canáriákba, aligha onnan nem vették Fortunata nevezetjeket.

Lajos, Claraemonti gróf, Alphonso de la Cerdának, kit Exhaeredatusnak neveznek, a fia. Feltalálta a Canaria-szigeteket 1343. eszt[endőben].

Lancellota, Lancelota, vagy Lancerota szigetje, derék lovak teremnek benne. Lancerotta, hajdan Centuria. Némellyek szerént Aprositos, vagyis Lanzarotta.

Lovak. Derekak teremnek Lancelotába.

Lakosok. Ott-termettek, ezek barnások; európaiak, spanyolok (portugallosok) s a t[öbbi.] Régi lakosi lapos orrúak, hanem derék emberek, ugyan disznó módra tudnak enni: mert egy közűlök megehetik egy űlőhelyébe egész kecskebakot, és még rá tud csemegélni húsz tengerinyúlat - gondolnám, egész háza népével... Hanem ma már sok született spanyol telepedett le ezekbe a szigetekbe. A spanyolok, ha Amerikába járnak, akár elmennek, akár visszajönnek, mind itt ütnek állapodó tanyát. (Maderának és Porto Santónak lakosi többnyire majd mind született portugallusok.)

Laguna városa Teneriffában; van benne két templom és négy klastrom.

Madera. Hossza tizenöt, kerűlete mintegy negyven mértfőld. Fővárosa Fungál, több városi Moncrixum és Santa Crux, harminc parokhiákkal.

Monchriko, megerősített kikötő Madera szigetében. Jó kikötője van, melly félhold formájú, és három erős kastély védelmezi, de a bejárása veszedelmes, a kősziklák miatt.

Meridianus. Az első délkarikát vagy meridiánust, XIII. Lajos parancsolatja szerént, Ferró szigetén keresztűl szokták a földmérők húzni. E' közt és a párizsi meridianus közt mintegy húsz grádusnyi külömbség van. A napnyúgoti oldalától vonattatik a franciák által, 1634. eszt[endőtől] fogva. Az ehez legjobban értőkkel csináltatta ezt ki XIII. Lajos.

Madera, nevét vette a sok hajónak s épűletnek való fától, melly deákúl materia, portugallus nyelven madera. Termékeny földje miatt szigetek királynéjának is mondatik. - Itt van Monchrikó kikötője és Funchal városa. A portugallusoké. Északra fekszik. A portugallusok bírják, miolta I. János király elfoglalta, 1420. eszt[endőben.] Kerűlete tizennyolc m[ért]főld. Többnyire ködbe van beborúlva, úgyhogy sokszor a hajósok rá nem akadhatnak, holott épen mellette járnak is. Eleinte egyebet erdőnél nem találtak benne a portugallusok, s innét vette a nevét etc. hanem tüzet vetettek néki, melly is hét esztendeig égett. Azután úgy kimívelték, hogy most már bor és cúkor nagy bőséggel terem benne, és a szőlőgerézd sokszor kétlábnyi hosszú is van. (Lásd a többit alább, Madera cikk[elyben.])

Mastiks. (Jelesben Maderába sok fája van.)

Marhák. A marhatartásnak szép divatja van. Canariába legjobban tenyésznek a kecskék.

Madera. Sok fa terem benne, amellyekből mastiks, sárkányvér és gummi vonattatik ki. A lakosok többnyire mind született portugallusok, és mivel mindnyája pápista, a püspökjök nagy prelátus. Lásd feljebb Madera. - Híres az ő igen derék cúkoráról s boráról. Ennek egész földjét felette sűrű erdők borították bé; amellyet amidőn meggyujtottak, olly nagy erővel égett, hogy az emberekbe is kárt tett volna, ha előle nyakig nem vonták volna magokat a vizekbe. Kerűlete negyven mértfőld; kikötője nincs, de vagynak benne igen alkalmatos kiszálló helyek. Földje termékeny, jóllehet bérces, mint Siciliáé, gazdagon terem benne élet, de már most csökkent a termékenysége (noha még most is sokat terem), mert a sok mívelés megfárasztotta. Lásd Madera cikkelyt.

Méh. (Azt hiszik, hogy Porto Santóba terem a legjobb méz, és a legjobb viaszk az egész világon.)

Madera. Vagynak szép forrási, nyolc patakok nedvesítik, mellyek a szigeten keresztűlfolynak. Hegyeibe számtalan vaddisznókat látni. Mikor ezt a szigetet lakni kezdették, teméntelen sok galamb vólt benne, amellyeknek megfogására egyébb mesterséggel nem éltek a madarászok, hanem hogy horgot kötvén egy rúdra, amint a fákon űltek, lerántották onnan, mivel a galambok meg nem ijedtek, hanem inkább bámultak, mint eddig nem látott dolgon, egy lélek se lakván mindeddig a szigetbe, amelly csak a madaraknak és vadaknak hagyattatott. Metel, másképpen Cerne Atlantica, amint Sanson tartja, mellyet Ptolemeus az Atlás hegyével szemközt tesz. Feltalálta Gundisalvus János és Tristan Vasaeus, 1420. eszt[endőben,] Henrik, portugalliai király idejében. Lásd Madera cik[kelyt.]

Narancs.

Oratavia. Kikötő Teneriffa szigetében. Innen és ide sok portéka jár ki s bé.

Ofir. Az a tartomány, mellybe kűldötte Elath és Esiongaber nevű kikötőiből a maga hajóit Salamon. Pégut tartják Ofirnak a zsidók, azért is ott örömest laknak. Sokan pedig azt ítélik, hogy ez Monomatapa volna. De leghelyesebb értelem, hogy ez Atlantis volt. De Hoffmann előszámlálván a tudósoknak minden vélekedéseit, mellyek szerént alig van Afrikának, Amerikának és Ásiának valamelly gazdagabb tartományja és szigete, ahol már Ofirt ne keresték volna, minthogy ellenemondhatatlanul látszik megmutatni, hogy ez az Ofir egyebütt sem lehetett, hanem napkeleti Indiába.

Ombrios: egy a Fortunáták közzűl. Némellyek szerént Ferro szigetje; Niger szerént Porto Santo, aki egynek tartja a Ptolemeus Aprositossával; Sanson szerént ma Insula de Santo Borondon, melly a Fortunátáktól száz mértfőldnyire esik napnyúgotra.

Purpuraria szigetek az Atlanti-tengerben, a Fortunáták körűl.

Porto Santo. Legészaksóbb sziget. Bírják a portugallusok. Kisded sziget, Maderához tartozik. Azt tartják, hogy ebbe a szigetbe találtatik a legjobb méz és a legszebb viasz az egész világon. Capo Santo Vincentetől mintegy hatszáz mértfőldre esik, Maderától negyvenre, úgyhogy ha csak az ég nem borongós, egyik a másikhoz meglátszik. Igen kicsiny, ugy mint amellynek kerűlete csak huszonöt mértföld. Amelly hajósok ezt 1427. eszt[endőben] feltalálták, veszedelmes és kéttséges hajókázások jó kimenetelének emlékezetére kívánták így nevezni. Teménytelen élet terem benne. Kivált számtalan tengerinyúl lakja; sok sárkányvért szednek itten, melly is bizonyos élőfából könyvez ki; mert az esztendőnek bizonyos részében a lakosok késsel megmetszik a fákat, és a következő esztendőben a metszés helyén gummi szivárog ki, mellyet üstbe lefőznek s kitisztálnak.

Palma szigete, a Canariák közűl, nevét a pálmafáktól vette. Van benne egy Sancta Cruce de la Palma nevű város és egy tűzokádó hegy. Ezt a spanyolok 1493. eszt[endőben] vették meg, és körűl egy erősséget kerítettek. Esméretes ama fejedelmi Palmen-Sektről. Hajdan Capraria, vagy amint Ptolemaeusnál van Casperia, amint vélekedik felőle Baudrand; kerűlete tizenöt m[értfőld.]

Pico. Eleinte lóháton mehetni, azután lépve, s utóljára mászva kell menni, és ennek júniusba kell megesni, egyébkor a hideg miatt senki fel nem juthat. A körűlte lévő kőszirtok részént réz-, részént ezüstérc szabásúak. 1704. eszt[endőben] háromszáz rendűlésből állott a földindúlás, és arra a Pico ismét sok tüzet okádott. Minden hegyek között amellyek a Nap alatt vagynak, legmagasabbnak tartatik. Pontba a tenger közepén hatvan mértfőldnyire meglátszik: csak júliusba és augusztusba lehet rámenni, mert egyébkor mindég rakva van hóval, noha az alatta lévő szigetekben s a szomszéd tartományokon sohasem látni havat. A tetejére három nap alatt érni fel, a' feljűl lapos és egyenes, és rólla tiszta és csendes időben a körül fekvő szigeteket mindenünnen nyilván kilátni és megszámlálhatni, noha közűlök némellyik ötven mértfőldre is esik. Nyáron, mikor felmehetni rá, kénkövet ásnak rajta, mellyet osztán Spanyolországba küldenek. Egykor némelly anglus kereskedők a legtetejére felmentek, és ott egynehány puskalövéssel s egynehány pohár borral lőttek és ittak salvét a Nagy-Britannia királlyának egészségéért, mellynek olvasásra méltó leírását láthatni in Historia Societatis Regiae Londonensis. A lakosoknál De Teyda a neve, mellyről az ott valók sokat beszélnek. Magasságáért sok földíróktól azt érdemlette: tőlle húzzák az első meridianust.

Pico de Teneriffa, vagy Pico de Teyde, vagy Pico de Terreira, vagy Elbard, igen nagy hegy Teneriffa szigetében. Legmagasabb hegy az egész világon. Magassága 20 274 láb, melly 4 2/3 német m[ért]főldet tesz. A sok keringés miatt alig mehetni rá három nap alatt, és azalatt kilenc német m[ért]földet kell mászkálni. A tetejéről minden Canaria-szigetek fekvését kiláthatni, maga pedig a tengeren meglátszik hatvan m[ért]főldnyire is a szigettől. A közepét mindig felhő, a tetejét mindig hó borítja. Feljűl a teteje lapos, és ott egy puskalövetnyi szélességű barlang van, amelly tele kénkővel, és szünetlenűl gőzöl. Úgy hiszik, hogy valaha ez a sziget merevűl tűzbe állott, és akkor ez a hegy kihányt kénkőből és kövekből lett. Lásd a többit alább, a Pico c[ikkelyben.]

Püspökségek. (Funchal.) Teneriffa. Canaria. A teneriffai püspöknek esztendei jövedelme tizenkétezer arany. (A funchali is nagy praelatus, mivel a portugalliai szigetek lakosi mind pápisták.) A canariai lakik Canaria városába. (A funchali a lisboai érsek alatt van.)

Pálmafák. Pálma szigetében. Innen neveztetik a Palmák városa is, Cita de Palmas, és a Palma szigete.

Palmen-Sekt. Fejedelmi bor, Palma szigetében terem.

Pomagránát. Terem Teneriffába.

Porto Santo. Amelly fából a sárkányvér foly, martius havában ollyanforma gyümölcsöt terem, mint a cseresznye, mellynek íze is kellemes. Ebbe a szigetbe nincsen kikötő, de kiszállóhely elég alkalmatos van. Baudránd szerént Ilha de Puerto Santo, melly Maderától csak nyolc mértfőldnyire esik észak és napkelet között és amellynek kerülete öt mértföld. Feltalálták a portugallusok 1428. esztendőben. Vára egy sincs. Maderához tizenöt mértföld. Sokan azt tartják, hogy ez Aprositos. Niger szerént Ombrios, ki ezt Aprositossal egynek tartja.

Paena. Az Atlanti-tengernek szigete Ptolemeus szerént. Ma már mi légyen, nem tudni.

Pluitalia Ptolemeusnál, Pliniusnál pedig Pluvialia. Bacchius szerént Isola del Ferro. Niger szerént Lanzerotta. Pálmától tizenhárom, Gomerától öt mértföldnyire. Kerülete hat mérföld. A spanyolok nevezése szerént Isla de Hierro.

Roca szigete, drága jó bort terem.

Rézérc formát mutatnak a Pico környékén álló kősziklák.

San Borondon szigete, ezt Sanson egynek tartja a régi Aprositossal, hajdani neve Ombrio, ma erről mondják a spanyolok, hogy: l'incantada e non trovada. Ez a költött vagy gyengébben szólván kétséges szigetek közé tartozik. Másképpen Ins[ula] S[ant] Brandoni vagy Brondonis, vagy Borondonis, ki is a scotusok szentje volt. A portugallusok azt tartják felőle, a Canariáktól száz m[ért]földre fekszik napnyúgot felé, s amellyhez hiába próbáltak sok ízben hajókázni.

Szőlő. A spanyolok vitték ide legelőször a szőlőtőkéket. (Maderába egy gerezd két lábnyi hosszú is van.)

Sekt. Drágalátos borok a Canáriai-szigetekben. Ez kétféle: Canarien-Sekt, melly nagy Canária, és Palmen-Sekt, melly is Pálma szigetébe terem. Derék Sekt terem Teneriffa szigetébe is, mellyből esztendőnként legalábbis tizennyolcezer hordóval visznek ki.

Salvages-, Salvajes- vagy Sauvages-szigetek. Két kis szigetecske. Egyikbe sem lakik ember, hanem rakva van sok kanármadarakkal. Ezt a két szigetet egybe számlálni. Itt annyi kanár van, hogy a fészkek a főld szinére lévén rakva, alig járhatni miatta.

Szigetek. (Porto Santo, Madera, két Salvages.) Palma. Teneriffa. Gomera. Ferro. Canaria. Forte-ventura. Lancellota. Allegranza. Gratiosa. Roca.

Santo vagy Szentfa. Terem a Ferro szigetébe. Ez egy csudálatos élőfa, magassága negyven, vastagsága tizenkét, szélessége százhúsz láb. Esztendőről esztendőre kivirít; ollyan édes gyümölcsöt terem, mint a makk. E felett a fa felett nyugszik egy felhő, amelly mindennap két óráig a legszebb édes vizet csepegeti le, mellyel harminc tonnát megtölhetni. Ezt a fát eldugták a lakosok és a spanyolok, akik ebbe a szigetbe kiszálltak, már ismét el akartak költözni, mivel se patakot, se kútat nem láttak, se nem hallottak. Hanem egy asszony, aki a spanyolokkal jó alkuba volt, elárúlta a titkot. Ennek a fának neme esméretlen, levelei hosszak, keskenyek és szüntelen zöldellők, semmi más esméretes fákkal nincs legkisebb hasonlatossága is. Láss alább többet.

Sancta Cruce de la Palma városa, Palma szigetében. Főváros. Nem messze van hozzá a Tűzokádó-hegy. Santa Cruz vagy Crux de la Palma.

Sárkányvér. Sok fája van Maderába.

Santo... Ennek a leveleiről szakadatlanúl csepeg a legtisztább víz, mellyet a lakosok olly nagy bőséggel szednek az alárakott dézsákba, hogy nemcsak az emberek, hanem a barmok is beérik vele. Senki ennek a csudának sem forrását, sem okát el nem mondhatja. A lakosok eltitkolták ezt a spanyoloktól, gondolván, hogy a viz nemléte miatt elhagyják a szigetet: de egy kurva jelentette ki a titkot, s úgy fenekelték meg itten magokat osztán a spanyolok.

Teneriffa. Midőn az angliai hajós seregnek fővezére, Blacke megtudta volna, hogy a spanyoloknak hajós serege Indiábul a Santa Croce-i kikötőbe érkezett: egy világon legdicsősségesebb próbát vitt véghez, tudniillik nem gondolván a körül fekvő fellegvárokkal és az azokból hajóira kilőtt számtalan ágyúkkal, berontott a kikötőbe, és az egész spanyol hajós sereget pocsékká tette; mellyért ötezer fontsterlinget érő gyűrűt nyert a Parlamentomtól. Vossius azt tartja, hogy ez Aprositos.

Teneriffa szigete, a Canariák közűl. Püspök lakik benne. Itt van Oratavia kikötője és Pico hegye. Feltaláltatott 1442. eszt[endőben.] Itt terem a derék Sekt, mellyből esztendőnként tizennyolcezer hordóval visznek ki legalábbis. Egyéb gyümölcsei: buza, árpa, alma, körtvély, apróbarack, barack, pomagránát, citrom és egész babérerdők, mellyekben sokezer kanarak fészkelnek. Az idevaló püspöknek egyesztendei jövedelme tizenkétezer arany. Itt van Laguna is. Hajdan Nivaria. Nivariának tartja Sanson. Százötvenezer lépésre esik Biledulgesid partjától, harmincötezerre Canariától. Kerülete száznegyvenezer lépés. Városai: Palus vagy Laguna, melly első a szigetbe. Santa Croce, tágas kikötővel; Garrico, van kikötője; Santo Christoval és Rialejo. Itt van a Pico hegye is, vagy amint a lakosok hijják: De Teyda.

Tengerinyúlak. Számtalan vagyon Porto Santoba.

Templomok. Lagunába 2.

Teyde. Picót így is szokták hívni. A lakosok Teyda hegyének nevezik.

Terreira. Picónak másik neve.

Tűzokádó-hegy. Pálma szigetében. Pico is sok tüzet okádott 1704. eszt[endőben,] mikor az egész szigetbe rettenetes földindúlás volt.

Városok. (Funchal, Monchriko.) Sancta Cruce de la Palma, Oratavia, Canaria vagy Ciujdad de las Palmas. Hiero. Laguna. Forteventura. Gomera.

Vadak. Elég terem, kivált a Gomera szigetébe. Rakva vélek az erdők. Sok a vadmadár is, jelesben: kanár. Jelesben Gomerába sok a szarvas.

Vallás. Pápista. (Mind.)

Várak és Erősségek. (Monchriko.) Cita de Palmes. Alegranza. Palma szigete.

 

[TÁBLÁZAT AZ EMBERISÉG KORSZAKAIRÓL]

Éjtszaka

Tél

Baromság

Reggel

Tavasz

Szabadság

Dél

Nyár

Féltés

Estve

Ősz

Ágyasság

Öreg

Patriarchia

Emberevés

Gyermek

Democratia

Visszásság

Ifjú

Aristocratia

Hódolás

Meglett

Monarchia

Fejvétel

Föld

Senkié

Anarchia

Ég

Köz

Anarchia

Tüz

Gazdag

Oligarchia

Viz

Egyé

Monarchia

Phlegma

Vadászok

Kalyiba

Melancholia

Pásztorok

Ház

Cholera

Kereskedők

Város

Sanguinea

Galantisták

Szerály

Ember

Istentelen

Polgár

Vallásos

Nemes

Ceremóniás

Uralkodó

Főpapi

 

[JEGYZET A SZIGETEK LEXIKONÁHOZ]

Arthur. Arthur Filep tengeri utazása Brászilia, Kap, Botanibay, Port Jákson felé illy könyvben foglaltatik: Phillips Reise - Nürnberg. 1791.

Phillip (Arthur) utazása Neusudvalesbe: (pagina 6.) 1787. 13dik májusban elhagyván Nagy Britanniát, 3dik júniusban Teneriffánál voltak. Itt is, más szálláskor is mind a katonák, mind a rabok friss hússal, gyümőlccsel, zöldséggel új erőre és útazáskori könnyebbségre segíttettek. - - - - gyümőlcs Teneriffánál csak szederből és fügéből állott. De az igen derekas és igen bőven volt. Nyolc napig múlatott a gállya Teneriffánál. Az idő melege s neheze középszerű volt. A Fahrenheiti melegmérő sohase hágott feljebb (pagina 7.) 70 grádicsnál; a nehézmérő pedig közönségesen a 30dik renden állott. A Kanáriai szigetek gubernátora akkor Branciforte Markió volt, sziciliai fiú. Szokás szerint Szent Kereszten lakozott (Santa Cruz), s Fileppel és annak tiszteivel különös becsűléssel bánt. -

A Kanáriai szigetek tizennégyen vannak. Azok közűl ezek jelesek: Kanáriai, Teneriffa, Fortaventura, Palma, Ferro, Gomera, és Lancerotta. Az afrikai parttól 40-50 angliai mérföldnyire távoznak el. Magának a Kanáriai szigetnek köre mintegy 150 mérföld. A spanyoloké mind. Azokat a régiek a Boldog szigetek nevek alatt ismértették. A Pliniusnál előfordúló Nivaria nem más, hanem Teneriffa: mert az ország nyelvén tener annyi mint hó; iffa pedig annyi mint hegy. Teneriffa: hóhegy, Nivaria; s ugyanis Teneriffa szigetében a Pikó hegynek tetejét örökös hó borítja (Salmon: Lo stato presente di tutti paesi. Venetia, 1766 - ezekről így beszéli: "A kanáriai szigetek vagy az ebektől »canes« vagy bizonyos nádnak nemétől »canna« vagy a kananéai néptől vették neveket.) Ptoloméusnál Fortunatae: a költőknél Elisius a nevek. Ferro, Palma, Tenerif, Canaria, Fortaventura bennek nevezetesek. Pikusnál nádméz süveghez hasonló láttatú iszonyú hegye szemléltetik már hatvan mérfőldnyiről. Fővárosa a szigetnek Lagúna. Szőllős, kalastromos (pagina 8.) derék lakóhely. Teneriffa szigetében lakott a régi pogány guánch nevezetű nép. Találtatnak ott óriás termetű csontok. Hogy a rothadástól megmentenék a fő emberek testeiket, azokat béfűszerezték, s a kősziklák barlangiba rejtek. Nevezetesek ezek a tenerifai mumiák, mint az egyiptomiak. Kanária városa 12 ezer embert foglal magában. Püspöki lakóhely."

 

FŰVORSZÁG

Bors (csak Sumátrából többet visznek esztendőnként Európába tizenkétmillió fontnál), riskása, kókos, kukorica, nádméz, terpentin, gummi, aloe, sago, tamarind, koriander, indigó, dohány, berzseny, kámfor, benzoe, sok kássia, citrom, narancs, ananás, kaffé, s a többi. Pamok, földi alma, gabona, szurok, pálma, selyem, ámbra, különféle virágok - búza, gabona, riskása, citrom, görögdinnye, ananás, kássia, dohány, indigó, nádméz, bors, gyömbér, kakaó. Egyedűl a kaffé többet ád esztendőnként hétmillió forintnál. Tűzi- és építőfa bőséggel, mindennemű mezei és kerti vetemény, pamok, arekadió, nádpálca, illatos fák, gyöngy, tömjén, különféle virágok, ópium, hársfa, sárga ámbra, myrha, vászon, fahéj. - Bab, riskása, citrom, narancs, kókos, gesztenye, gyömbér és sokféle gyógyítószerek, pamok. Timor: sok jó gyógyító erővel bíró fűvek, fák és gyümölcsök, dohány, indigó, gyömbér, fahaj, szerecsendió és virág, szekfű, búza, riskása, mondola, citrom, narancs, kókós, ságó, áloé, külömb-külömbféle gyógyító szerek, drága kenetek s a többi, pálma, Insula Bandai H. kókos, ananás, mangis, durian, szerecsendió s virág, bab, borsó, spárga, enni való gyökerek, ságó. NB.

Búró. Riskása, ságó, építő és tűzi fa, szekfű.

Cerati. Sok szekfű, szerecsendió és virág, riskása, gabona, árpa, kókos, tengeri csiga.

1. Ternáti sive Ternate. Mindenféle európai kerti vetemények, kókos, ságó, nádméz, pamok, zöld gyömbér, narancs, mondola, citrom, dohány, Gilolo: ságó, kókos.

2. Tidori S. Szerecsendió s virág, szekfű, ságó, nádméz.

4. Popoi R. Ságó, kókós, más gyümölcsfák.

5. Salavetti R. kókos, ságó, dió, hasznos gyökerek és plánták - citrom, narancs, pamok, kókos, több nevezetes fák, a sok jó illatú virágoktól nemcsak a kertek, hanem a mezők is illatoznak, legszebb gyümölcse az úgy nevezett dan....k, mellyek hasonló nevű fákon teremnek, levelei hasonlók a mi diófánk leveleihez, jó illatúk, gyümölcseinek arany színű a héjja, a húsa verhenyes és igen édes; a görögdinnyék, mellyek nem nagyok ugyan, de igen jóízűk, levesek, megfrissítők, úgyannyira, hogy a leghevesebb napon is elegendő egy fél dinnye az ember testének meghívesítésére. - Bananás, areka, nádméz, riskása, kámfor, bors, cikória, igen sok asztali és gyógyító gyökér és fű...

 

[VÁZLATOK A DOROTTYÁHOZ]

1

FŐ GAVALLÉR. Opor

Al gavallérok.
Bankófi - Kapos.
Ecse - Igal.
Tevész - Babócsa.
Cserházi - Marcali.
Szemő - Szigetvár.

FŐ DÁMA. Dorottya. Ádám botja, robotja, gyapotja.

Al dámák,
corps Adelgunda - - -
links Magdaléna - Heléna,
rechts Márta - párta
avantgard Rebeka - dereka
reserve Orsolya - korczolya.

I. Fársáng útja. Kísérői. Kaposi Einzugja. Uti történetek. Ebéd.

II. Tánc. Zálogosdi. Huriel fortélyja. Suppe. Belinda háborúi.

III. Tánc. Csata. Lokajok esete.

IV. Istenek gyűlése. Kaposi zendűlés. Vénus dolgai
Auxiliare Deo Sceptrum imperiale tuebor.

 

[SOMOGYI TÁJSZÓJEGYZÉK]

Rag - Szarufa.
Héj - Házhéj.
Porosza - Puliszka.
Csuma - Kukorica haja.
Doneszi (?) - Bászli.
Penkkator (?)
Hán - Igen.
Hál - Hová.
Kács - Kovács.
He? - Tessék.
Bun (?) - Bajon.
Szunk - Szunyog.
Csók - Kézfogó.
Ablegény - Pite. Lábatlan tyuk.
Kákompilli - Élhetetlen.
Bubota - Tészta sütemény neme.
Pucik - Vánkos.
Ciha - Vánkos héjja.
Bikla - Péntő.
Arra bé - Zselic.
Túl a vízen - a Dráván.
Kis vendégség - Lagzi után való Vasárnap
Palack - Általag.
Fiaskó - Palack.
Pintes - Fazék, csupor.
Vadas - Disznótor.
Gánica - Hajdina. Tésztás étel.
Pempő - Vizbe főtt liszt.
Fáre - Hivatal. (Officium). (Korfes[?]).
Paszit - Keresztelő-tom.
Csávás - Moslékos.
Melence - Fatál.
Üstök - Eresz.
Szekszóma - Sessió.
Kuka - Néma.
Istóla [?] - Lajstrom.
Kusztora - Bicskia.
Keszőce - Cibere.
Zs - v - s.v. (?).
Kanyaró - Himlő.
Sipújjú ing - Magyar ing.
Murzsika - Muzsika.
Muka - Munka.
Buzáskas - Hombár.
Csurka - Hurka.

 

[SZÁMVETÉS MŰVEI KIADÁSÁHOZ]

Egy árkus 500 exemplárban nyomtattatik =

    7 f.

Egy árkus árultatik =...

           6 krajcár.

A könyv 10 árkus; és igy nyomtattatik:

  70 f.

árultatik:

...

Eszerént 500 exemplárnak az ára

500 f.

A nyomtatási költséget kivévén, t. i.

  70 f.

Marad

430 f.

Ajándékba megy 30: és igy...

400 f.

A nyereségé az árultatásért, vévén a tizedet...

  40 f.

Marad

360 f.

Kivévén a pakolást, vecturát, s több eféléket...

  60 f.

Marad

300 f.

NB. Ha tehát 80 exemplár per 1 f. elkel: kijön az egész nyomtatás ára, t. i. a 70 f. és a prezentbe adandó exemplároknak való Postpapiernak az ára circiter... Van pedig már tsak Debrecenből és Patakról 291 subscribens: és így mihelyt a 10 árkus kinyomtatódhatik, és ezeknek a kezébe mehet, nemcsak a 80 f. költség kijő, hanem a 2-ik darabot is meg lehet rajta indítani.

 

[EGÉSZSÉGI SZABÁLYOK]

I. A LEVEGŐ

1. Tiszta, száraz, mértékletes, inkább hűvös mint felette forró levegőt kell választani.
Ezt pedig legjobban feltalálja az ember a szabad mezőn, ahol sűrű a fű, a fa és a bokrok. - A rétek, forrás és patak megett
A szobát minél jobban lehessen és kell is szellőztetni.

2. Legerőssítőbb a reggeli levegő: kivált a hypochondriacusoknak.

 

II. AZ ELEDELRŐL

3. Ne egyél sok és vastag ételt. Ollyannal élj, ami könnyen emészthető, s egyúttal nagyon tápláló: inkább egyszerre keveset egyél s gyakran.

4. Rossz lesz a te gyomrodnak a

a) disznóhús
vén állatnak a húsa, akármillyené,
sózott hús,
füstölt hús,
kövér hús és
mindennemű zsíros és kövér eledelek.

b) Kovásztalan tészta, kivált ha zsírral, vajjal s egyébbel készűlt.

c) Minden szélcsináló zöldségek - - -

d) Gyümölcsök

e) Nyers zöldség.

f) Ecet s ecetízű nedvek.

5. Egyél inkább, amik következnek:

a) minden fiatal állat húsa:
borjúhús,
bárányhús,
tinó- vagy üszőhús,
tyúk, csirke,
galamb,
pulyka,
fogoly.
Vadfélét - ritkácskán - lehet.

b) A hússal így bánj:
Lassú tűznél süsd; vagy maga kevés levében lassan főzd.
Ha kemény pedig a hús, főzd ki a levét: vesd el a húsát.
Ha ezt a levest nem szenvedi a gyomrod, tégy belé egy kis kenyeret, citromlével vagy jó borral.

c) Kenyeret és vegetabilét egyél a húsfélével egy keveset, de az ne legyen hűvösítő. Jók p. o.
Gyenge gyökérfélék
cikória;
articsóka;
spárga.

d) - - - egyél a hús közzé és

e) ha még van egy kis ereje a gyomornak, ehetik
gyümölcsöt is
olykor-olykor,
keveset,
jófélét,
érettet,
nem nagyon vizes fajtát.

6. Legjobb a tojás. De
minél hígabban, sőt
nyersen a legjobb, ha
háromszor-négyszer a forró vízbe mártják, vagy
a forró, de nem fövő huslébe széjjelhabarják.
*Még ennél is derekabb a téj,
amellyel míg élsz, kerűlj minden acidumot.
Mikor iszod, előtte és utána egy-
két órával semmit se egyél.
Egyszerre keveset vegyél be.
Gyomrodat semmi italul (?) meg ne terheld.

7. Egyes ételekkel élj: soha sokat öszve ne egyél.

8. Mindenek felett pedig arra vigyázz, hogy az ételt minél jobban megrágd.

 

AZ ITALRÓL

9. Herbatheákat és pályinkaféléket a világért se igyál.

10. Legjobb ital a legtisztább forrásvíz, fele légyen jó bor, de amelly se hamar részegítő ne légyen, se savanyú.

11. A tokaji bornál nincs a világon sem több gyógyító erővel, sem kedvesebb ízzel bíró ital.

12. Jó a csokoládé is és hasznos, s talán inkább lehet az ételek közzé számlálni.
Apródonként élni vele legjobb fölöstököm tejjel a gyenge személyeknek.

13. Semmiféle italból se végy sokat.

 

III. AZ ÁLOM

14. Ne aludj többet hét, legfeljebb nyolc óránál.

15. Feküdj le télen-nyáron 9 órakor: nyáron kelj fel 3-4, télen 5-6 óra tájba.

16. Mihelyt az előálmodat kialszod, kelj fel mindjárt, az ágyba ne maradj, ha nehezen esik is. Hozzá szoksz.

17. Hűvös szobába aludj, és jól betakaróddz; de ne felettébb.

18. Hideg lábbal fekünni ne menj.

19. Sem teli gyomorral. Azért is

20. estve semmi húst ne egyél: hanem egy kis tejet, és egy-két metszés kenyeret lefekted előtt két órával.

 

IV. A MOZGÁSRÓL

21. A test mozgása fő és elkerűlhetetlen orvosság.

22. Járj gyalog; ha lehet, paripázz: ha nem, szekerezz, de ne hintón.

23. Mikor rossz idő van: dolgozz valami nehéz munkát, játsszál céllabdát, vagy effélét.

24. A mozgás után pihend ki magadat, s úgy egyél: étel után.

 

V. AZ ÜRÜLÉSEKRŐL

25. A kigőzölgést segítsd így. Bizonyos óráiban a napnak dörgöltesd szoros rend szerint a bőrödet borostával vagy flanellel.

26. Se nehéz, se vékony ruhát ne viselj.

27. Lábaidat minél melegebben tartsd, és vigyázz, hogy meg ne hűtsd azokat.

28. Egyáltaljába ne pipázz!

 

VI. AZ INDÚLATOKRÓL

29. Kerűld a szomorúságot, s a szomorító okokat: ellenben keress vidító dolgokat; igyekezz vídám lenni.

30. Keress társaságokat.

31. Változtasd az érzéseknek és gondolkodásoknak tárgyait: egy ideával (?) elmédet ne maceráld.

32. El ne bocsásd magadat, s dolog és foglalatosság nélkűl ne élj.

33. Legjobb erre a mezei múlatságok, munkák és gyönyörűségek.

34. Kerüld a nimfákat.

35. Könyvet sokáig ne olvass, és ollyat, ami elmetöréssel jár, vagy reizoló képzeteket csinálna.

 

VII. AZ ORVOSSÁGOKRÓL

 

[JEGYZETEK A MAGYAROK ŐSTÖRTÉNETÉRŐL]

Nestor. Muszkaországba kijövén, ... mellett túl mentek a Carpatnak.

Anonymus. Az Etél vizén általjöttek. Russiának Susdal nevű tartományán. Keresztűl teszik Russián Kiovinig a Dniper vizén, onnan Ladomeriába, onnan Halitziába. Általjöttek a Carpaton. Nota Bene: Dentumoger tul a Volgán.

Constantinos. A pácinaciták laktak az Atel és Gács folyóvizei mellett, vélek határosak a magyarok. Ez a X. százban. A napnyúgoti magyarok a napkeleti, azaz ázsiai magyarokkal az egyezséget fenntartották, amidőn kereskedők által azoknak izenni szoktak, és ugyanazoktól feleletet is vettek, sőt őket meg is látogatták.

Abulgazi. A baskírokkal szomszédoknak tartja, és azt mondja, hogy laktak a Tanais, Volga és Ural mellett. És hogy az említett folyóvizeknél, Asztrakhánba egy Kuma nevű folyóvíznél, mely a Kaukázus szomszédságába foly és a Caspium tengerbe megy, van egy kevés nyoma, melly még magát is madrának, azaz magyarnak nevezi.

Schlötzer. Legjobban fel lehet venni az ő mappájából, hol magyariát túl teszi a Volgán, a pacinacitáknak, kiket a Caspiumnak felibe helyheztet, felibe, Északra.

Turóczi: Scythiának egy részét nevezi (1.) Pascardiának, 2. Denciának, 3. Magariának.

 

[ÁRULISTA]

Plajbász: fein, grob, fekete, tarka, veres.
Penna: toll, réz, ebur.
Ténta: fekete, veres, kék.
Tus: fein, grob.
Festékek
Por: fekete, arany, veres, kék.
Pecsét: arany, fekete, veres, zöld.
Kalamáris: fa, üveg, szaru, bádog, réz, porcelán, márvány, kicsiny, nagy, egyéb készséggel.
Téntás üveg.
Rajzeszköz.
Barometnon
Thermométer.

Globus
Sphaera...
Pugillaris: kicsiny, nagy.
Fövény óra
Mappák.
Képek: portrék.
Umbraculum.
Ocular.
Olló.
Penicillus: egyes, többes.
Agyar.
Pántlika: veres, kék, zöld, sárga.
Aranyfüst: commis, fein.
Gummi: elasticus.
Kóták: lineák.
Calligraphia: exemplárok
Biliétek: köszöntők
Petsétnyomók: réz, ón, acél, ezüst, arany, kő.
Papiros: szítató, vastag, közjó, fein, velin, regál, hollandus, kék, zöld, sárga,veres, megaranyozott.
Léniák.
Muzsika: hegedű, clavir, flóta.
Kerti dolgok: fák, magok, tövek, szerszámok.
Diáriumok: 1 konc, 1/2 konc, 1/4 konc, in 8vo, in 4o, in folio, in 1/2 folio.
Kréta: fejér, veres.
Palatábla.

 

[GYÜMÖLCSFAJTÁK]

Mondola.

Mogyoró: erdei, veres, török.

Dió: közönséges, lágyhajú, tökös.

Eperfa: fejér, veres, savanyú.

Szőlő: fejér gohér, fekete gohér, fejér bakar, fekete bakar, fejér kecskecsecsű, fekete kecskecsecsű, fehér muskotály, fekete muskotály, furmint, lelt (?), szegedi, erdei, tök, hárslevelű, rózsa, török, lendvai, szerémi zöld, darázs-édes, veres bogár, fekete bogár, fejér bogár, veres kecskecsecsű, balifánt, kűbeli (?), somszőlő, mákszem góhér, alatt termő, porcsin, sombajom, kadarka, juhfark, madárszőlő, lyányszőlő, boros fejér.

Cseresznye: pünkösti, fekete, foska, Pongrácz, borízű, köbölkuti, fejér.

Meggy: spanyol, hajog (!), fekete, kontyos, pándi.

Szilva: kökény, veres, fejér, bódvai, lószemű, duráncai, besztercei.

Kajszi barack: tengeri barack, sárga, piros, fekete, keserű magvú, édes magú.

Őszibarack: elejin érő, duráncai, sárga, fejér, piros, fekete, kopasz, vér.

Birsalma: birsalma, körtvély, apró.

Noszpolya.

Berekenye: kerti, barkóca.

Som.

Gesztenye: apró, közönséges, török.

Körtvély: eperrel érő, árpával érő, bokros, mézes, pézsma, muskotály, császár, szajkó, piros oldalú vagy ragyás, lócsecs, hosszú szárú, nyári pergamen, bőr, csíkos, fontos, torzsátlan, nyakas, őszi pergamen, virgineser (?), borízű.

Alma: nyest, mogyoró, borízű, kerti édes, piros, cigány, tohó, selymes, nyári kormos, kecskeméti, tehén, paradicsom, édes paris, savanyú paris, búzás, pogácsa, sóvári, muskotály, oláh piros, téli kormos, piros kormos, fejér, jég.

 

[NÖVÉNYTANI SZÓJEGYZÉK]

XXI.

Lemna gibba - vízi lencse, békalencse B. 41.
Lemna polyrrhica - vízi lencse, békalencse B. 41.

 

III.

Typha - pálka.
Typha latifolia - buzogányfű, káka bot, baka.
Typha palustris - háponya.
Coix lacryma - Szent Jób kölesse. B. 42.
Coix vulpina - kaszabántó mocsári sás. B.sáté 43.

 

XXI.

Betula alba - nyírfa. 48.
Betula almus - égerfa. 49.
Bux semper virens - puszpáng és csemete.
Urtica pilulifera - gombocsás vagy szümőlcsös csalán.
Urtica ureus - csalán, apró
Urtica dioica - csalán, nagyobb igen csípő
Morus alba - fejér eperjfa. 51.
Morus nigra - fekete eperjfa.
Xanthium strumarium - deák mogyoró, disznóbojtorján, koldustetű, szamárlapu. B. 52.
Amaranthus blitum - kerti ester-paréj. 54.
Amaranthus cruentus - bársony paréj, veress paréj. B.
Amaranthus caudatus - bársonyvirág. B.
Myriophyllum spicatum - vízi kapor. B. 56.
Sagittaria sagittifolia - nyílfü, vizinyúl. B.
Poterium sangiusorba - vérelállító fű. B. 57.

Quercus hex - tölgyfa, XXI. 58.
Quercus robur - cserfa, tölgyfa.
Quercus cinis - kicsinylevelű cserfa, terefa. B.
Juglans regia - diófa, variantes: ló vagy tökös dió, gyengehajú dió, késői dió.
Fagus castanea - gesztenyefa. 59.
Fagus silvatica - bikfa.
Carpinus betulus - gyertyánfa.
Corylus avellana - mogyorófa, variantes: fejér, pej.
Corylus columa - török mogyorófa.
Pinus silvestris - fenyőfa. 60.
Pinus pinea - szelíd fenyő. B.
Pinus taeda - fekete fenyő.
Pinus cembra - cirbel fenyő
Pinus cerdrus - cédrusfa.
Pinus laryx - terpentines veres fenyő, lezón(?)
Pinus picea - fejér fenyő, luc vagy keresztes vagy szurkos fenyő.
Pinus alies - veress fenyő, jegenye fenyő. 61.
Cupressus sempervirens - török vagy olasz vagy vad ciprusfa.
Cupressus cascarilla - kaskarilla. B. 63.
Cupressus lacciferum - latkafa. B. 64.
Ricinus communis - nagy sárfű, csudafű, ötújjú fű. B. 65.
Momordica balsamina - momortika, ineresztő fű, balsamina. B. 68.
Momordica elaterium - vadugorka, havasi ugorka. B.
Cucurbita lagenaria - lopótök.
Cucurbita pepo - disznótök, variantes: úritök, doplet, linka, tinka.
Curcurbita verrucosa - sártök. B. 69.
Curcurbita melopepo - koronás tök, erván dinnye.
Curcurbita citrullus - görögdinnye.
Curcurbita colocyntus - keserű sártök, török sártök. B.
Cucumis melo - sárgadinnye.
Cucumis sativa - ugorka.
Cucumis dudaim - dudaim dinnye.
Cucumis anguinus - kígyó vagy korbács ugorka, félsinges ugorka.
Bryonia alba - földi tök.

 

XXII.

Salix triandra - közönséges fűzfa. 79.
Salix oentandra - veres fűzfa.
Salix purpurea - csigolyafa.
Salix viminalis - rekettyefa, kenderfűz, kötőfűz. 80.
Salix alba - fejér fűzfa
Polytrichum commune - aranyozó paprad, aranyüstök.
Mnium - csillagos moh.
Brium - gombás moh.
Hypnum - ágas moh.
Marchantia polymorpha - kövi májfű.
Lichen pulmonarius - tüdő moh, fái tüdőfű, gálnafű.
Lichen caninus - földi moh, hamuszínű vagy szeles, szürkelevelű, földi moh.
Viscum album - fagyöngy. 83.
Pistacia vera - pisztácia dió. 84.
Pistacia terebinthus - terpentina fa. B.
Pistacia lentiscus - mastiksfa. D.
Spinacia oleracea - zőld paréj, spinát, kerti laboda. 86.
Cannabis sativa - szelíd és vad kender.
Humulus lupulus - komló.
Smilax aspera - szúrós levelű felfolyó. B. 87.
Sassa parilla - márcsa gyökér. B.
Sassa china - kinagyökér. B.
Populus alba - fejér nyárfa, jegenyefa. 89.
Populus tremula - reszkető levelű nyárfa.
Rhodiola roesea - rózsagyökér, olasz rózsa. B.
Mercurialis annua - haslágyító, szélfű, disznóparéj. B. 90.
Hydrocharis morsus ranae - vízi kapotnyak. B.
Myrica cocculus - halmaszlag. B. 92.
Juniperus thurifera - temjénfa. 94.
Juniperus sabina - ciprosfenyő
Juniperus communis - gyalogfenyő, fenyőbokor, birsfenyő, töviskes, apró fenyő.
Juniperus lycina - temjénfa. B. 95.
Taxus baccata - tiszafa, tiszafenyő, ternyő fenyő. 95.
Ruscus aculeatus - egértövis, pézsmakóró. B. 96.
Ruscus hypoglossum - bájfű, törökfű, nyakcsapfű, lónyelvű fű, perafű. B. 900.

 

XXIII.

Musa (?) Malus (?) paradisiaca - paradicsom füge. 2.
Veratrum album - fejér hunyor, prüsszentő, fejér zászpa, ördög rakollya. B.
Alhagi (?) Schoenanthus - tevekáka. 4.
Holcus bicolor - tatárköles. 5.
Holcus sorgum - indiai vagy olasz köles, cirköles, cirok. B.
Aegilops - héla.
Valantia cruciata - keresztes valaj. 7.
Parietaria officinalis - falfű. B.
Atriplex rosea - laboda eper. 9.
Atriplex hortensis - laboda paréj, vagy pallida, bécsi paréj, kubra, veres paréj, német paréj.
Atriplex patula - úti laboda.
Acer pseudoplatanus - jávorfa. 11.
Acer campestre - fodorjávor, juhar- vagy iharfa. 12.
M... nilotica - egyiptomi akászfa. B. 17.
Fraxinus excelsior - seb- vagy kőrösfa. 18.
Ceratonia siliqua - Szent János kenyere. 21.
Ficus carica - figefa.

 

XXIV.

Equisetum arvense - terítő fű, lófark fű, tálmosó fű, kannamosó. B. 25.
Equisetum fluviatile - réti vagy vízi tálmosó fű, békarokka, nagyfentő, vízi lófarkfű.
Equisetum hiemale - kannamosó vagy súrló, vagy simító, vagy telelő tálmosó fű.
Ophio glossum vulgatum - kígyónyelvfű B. Szent György fű B. 26.
Ophioglossum lunaria - hold ruta, kis holdfű. B. lúdrettentő. 27.
Asplenium scolopendrium - szarvasnyelvű fű. B. 32.
Asplenium cetarachum - kis lépfű. B. 33.
Asplenium ruta muraria - kövi ruta. B.
Asplenium adianthum nigrum - feketéllő árvaleányhaj. B. 34.
Polypodium vulgare - erdei édes vagy vad, édes vagy angyal vagy Szent János gyökér, hőmér (?), édes paprág gyökér. 35.
Polypodium filix masculinus - paprágy, páfrán, perje ördög buda. 37.
Polypodium filix foemina - paprágy, páfrán, perje ördög buda. 37.
Adianthum capillus Veneris - Venus haja. 40.
Trichomanes - bojtor fű. 41.
Lycopodium clavatum - földön folyó fenyő vagy moh. 42.
Lycopodium selagum - serke fű, részeg gyöngyfű. B. 43.
Schagrium - égő gyepű moh. 44.
Lichen plicatus - szakállas fai moh. 64.
Conferva rivularis - vízi fonal. 72.
Agaricus Cantharellus - rókagomba, sárga vargánya. 74.
Agaricus integer - úrgomba.
Agaricus muscarius - légyölő vagy méreggomba.
Agaricus deliciosus - tövisalj gomba. 75.
Agaricus lactifluvis - kenyérgomba vagy galóca F.
Agaricus piperatus - galambica, keserű gomba.
Agaricus campestris - cseperke gomba.
Agaricus Georgii - Szent György gomba.
Agaricus violaceus - kékhátú gomba. B.
Agaricus cinnamonneus - kék fűgomba.
Agarius equestris - lovas vagy Preszler gomba. 76.
Agaricus fimetarius - ganéjjgomba vagy bagolygomba. 76.
Boletus igniarius - taplógomba. 77.
Boletus svaveolens - fűzfagomba.
Boletus bovinus - disznó- vagy tinó- vagy medveorrú, vagy hirip gomba. 78.
Boletus subsquamosus - fái vagy tőke vagy pisztric gomba, főző gomba.
Hydnum imbricatum - tövisses hasú gomba.
Phallus esculentus - süveg- vagy kucsmagomba, fekete, vagy szömörcsök gomba.
Phallus impudicus - büdös süveges gomba. 79.
Peziza lentifera - köböl vagy... lencsés gomba.
Peziza auricula - bodzafa gomba. 79.
Clavaria coralloides - békagomba, kecskegomba, kláris gomba. 80.
Clavaria fastigiata - békagomba, kecskegomba, kláris gomba. 80.
Lycoperdon tuber - szarvasgomba (!)
Lycoperdon bovista et sequentes - pöfeteg, fekete porgomba.
Borassus flabelliformis - bortermő pálma. 84.
Cocos nucifera - kókus pálma. 85.
Phoenix dactylifera - pálmafa.
Areca catechu - katehu B. 86.

1000

 

[KÉT ADOMA]

1

- Hol szarjak? azt hallottam, hogy itt az udvaron nem szabad szarni egyébnek, hanem csak Kendnek.

- Ebatta, itt nékem ne szarj, hanem ott szarj nekem.

 

2

Rector a szakácsné halottja felett:

- Nem tudja, kié lesz végre.

(Azaz a pöcse, amellyet fogott.)

 

A KIS HÁZ
FELÉPÍTTETÉSÉRE TETT KŐLTSÉGEKNEK
S MATÉRIÁLÉKNAK SPECIFIKÁCIÓJA

 

Rforint

Krajcár

1. Fazekas János uramtól vettem 1000 ócska téglát, melyből 200 darab ép és egész. Fizettem die 19. Junii érette

10.

-

2. Adtam a tégla lehányóknak 1 messzely bort áldomást

-

3

3. Vettem die 20. Junii Vasadi Jánostól 200 vályogot 4 márjáson, adtam előre

-

17

4. Ugyanaz nap Vasadi Pétertől 1000 vályogot 7 fton. Adtam neki odaki

-

36

5. Idebé előre kért

5.

-

6. Vasadiéknak áldomás

-

7

7. A téglahordásért kifizettem Fazekas Józsefet die 25. Junii minden kétszázért per 30 krajcár

2.

30

8. Ugyanakkor az atyjának restált 30 krajcárt is általadtam
Eszerint tégla dolgában restáns nem vagyok.

-

30

9. Vettem 21 szál deszkát per 40 krajcár, die 26. Junii

14.

-

10. Vettem nádat

9.

21

11. 1/2 köböl meszet

2.

16

12. Mész hazahozásáért

-

12

13. Szentesi sógornak áldomás

-

3

14. Vályoghozóknak áldomás

-

5

15. Szentesi sógornak a Téglavetőbe járásért die 27. Junii

-

6

16. Vasadi Jánost kifizettem

-

51

17. Detto a szekér után való járásért a 10 garasból megadtam

-

9

18. Tóth Istvánnak a szekeresnek (társáért is) fizettem az alku szerént 11 száz vályognak haza szállításáért per 30 krajcár

5.

30

19. Ugyanakkor, azaz die 29. Junii fizettem néki (a társáért is, Pataki Györgyért) 4 szekér homok hozásáért per 27 krajcár

1.

48

20. Vettem die 10. Julii lécet, százát per 11 forint 20 krajcár, hagytam magamnak belőle 36ot, melly tészen

4.

11 1/2

21. Vettem Detto Detto 4 szál bikkfa gerendácskát kettős ajtó rámájának párját, per 1 f. 5 krajcár

2.

10

22. Vettem Detto Detto 4 szál bikkfa gerendát ismét

2.

10

23. Vettem 7 szál fenyőgerendát per 1 Rf. stukaturához die 24. Julii

7.

-

24. Hazahozásáért áldomás a bagaméri kocsisnak

-

6

25. Fogadtam meg Szilágyi János uramat die 26. Julii. Háztetőt, dupla ajtót, pádimentom gerendáját és stukaturát csinálni per 7 forint 39 krajcár, adtam felpénzűl

-

51

26. Fizettem die 27. Julii reggeltől délig való munkájáért egy téglafaragónak per 10 garas

-

15

27. Konyári gazdának aznap estve fizettem per két márjás eszerént:
die 25. Julii fundamentom földjét verte; de csak fél nap mert az esső kiverte.
die 26. Julii a fundamentom földjét verte
die 27. Julii
téglát faragott. Lesz tehát 2 1/2 napszám

1.

25

28. Fizettem Karádi gazdának die 28. Julii eszerént:
die 25. Julii az esső miatt fél nap fundamentumot vert.
die 27 és 28. Julii mészt kevert és sárt csinált. Tett 3 1/2 napszámot per 10 garas

1.

45

29. Fizettem aznap Nagy István uramnak a 27. és 28. Jul. falrakásért per 3 márjás

1.

42

30. Fizettem ugyancsak aznap, szombaton estve a másik Nagy István uramnak a 28. Jul. falrakásért

-

51

31. Ugyan aznap fizettem két kollégiumbeli szolga legénynek az állás mellett szombaton délután estig tett segítségekért per 10 krajcár

-

20

32. Vettem 1/3 ezer téglát Fekete uramtól ugyan aznap, azaz die 30. Julii a felesége bé is hozatta, mellyért hat ökörre fizettem

-

57

33. Aznap, azaz die 30. Julii béjött a böszörményi ajándékfa, ugyancsak Nánási hadnagy úr ingyen forspontján. Adtam korbácspénzt

-

12

34. Die 31. Julii kifizettem a 30. Jul. munkáért az egyik kőmivest Nagy Istvánt per 3 márjás és a napszámosokat is, úgymint Pap Ferencet per 2 márjás, Karádit pedig per 10 garas, tészen a három együtt

1.

55

35. Ugyan aznap kifizettem az ablak árrát, üvegért, fájáért, cinezett lakatos munkájáért mind öszve

8.

30

36. Eddig dolgoztak a Nagy Márton uram emberei; adtam nékik mindennap egy személyre egy pohár bort. Tészen mind öszve 8 iccét

-

48

37. Vettem a Kegyes József úr menyecske leányától 4. Augusti négyszáz vályogot per 2 húszas; adtam felpénzül

-

51

38. Kifizettem Sándor kőmivest die 5. Augusti a 30. Jul. falrakásért per 3 márjás

-

51

39. Adtam Fekete György uramnak azon napon a vályoghozó számára felpénzűl

-

12

40. Vettem die 6. Augusti Erdei uramtól Mester utcán 3 szál faragott tölgy gerendát, per 5 márjás. Adtam felpénzt

-

30

41. Aznap kifizettem a vályogvető menyecskét, szekeres Bakó István által

1.

49

42. Bakó uramnak is ugyanakkor kifizettem a szekérbért. 100 vályogért per 15 garas

2.

48

43. Erdei uramat die 13. Augusti kifizettem a tőlgygerendákért

3.

45

44. Ismét dolgoztak nálam die 18. Augusti Nagy Márton uram emberei, úgymint Konti András és Sándor, egy napszámossal, Karádival. A kőmívesek per 3 márjás, a napszámos per 2 márjás. Tészen:

2.

16

45. Die 20. Augusti dolgoztak a nevezett kőmívesek, és Barta András nevű csati napszámos feleségestűl. Amazok per 3 márjás. Ezek per 10 garas. Tészen:

2.

42

46. Ugyan aznap kifizettem Nagy Márton uramat is a 28. Jul. tett falrakásért per 4 márjás.

1.

8

47. Ugyan aznap elvégezték a falrakást. - Borjok ment:

 

18

48. Die 27. Augusti. Adtam az ácsnak

1.

-

49. Die 28. Augusti. Vettem egy csomó korc vesszőt

-

27

50. Die 28. Augusti. Vettem 20 szál fenyőt Auer Mihály uramtól; per 2 huszas, adtam előre félpénzben

5

-

51. Ugyan aznap vettem 100 lécszeget

-

33

52. Ugyan aznap hozattam 2 nyaláb karót 2 szolgalegénnyel; adtam nékik félnapi vágásért és hazaemelésért 1 peták discretiot, 1 messzely bort

-

21

53. Vettem a lécekhez die 29. Augusti tizenhét szeget

-

6

54. Másnap, úgymint 30. Augusti hozattam vélek 2 nagy csomó vesszőt, magok vágták le is; adtam nekik 1 icce bort és 1 pár dinnyét

-

11

Ugyan aznap más rendbéli 2 szolgák hoztak egy pár csomó vesszőt: adtam kettőjöknek curatiora

-

6

55. Ugyan aznap kifizettem Auer urat a 20 szál fenyőért, melyből magamnak (a többit azon az áron az ács általvévén) 12(t) tartottam meg és a talyigással pro 8 krajcár hazahozattam. Tészen:

3.

8

56. Die 31. Augusti. Vétettem az áccsal 2 csomó fonó vesszőt

1.

-

57. Ugyanakkor kért magának

1.

-

Ugyanakkor fizettem a béribe

8.

-

Ugyanakkor a napszámosának, maga béribe, kért és adatott

-

40

58. Die 1. Septembris. Megalkudtam Fekete György téglavető gazdával 1/3 ezer téglára per 1 f. és 2/3 ezer mágiára per 30 kr. Adtam felpénzűl:

1.

-

59. Die 3. Septembris. Adtam Fekete uramnak

2.

-

Ugyanakkor 1 messzely pálinkát áldomásba kűldöttem ki a szekerestől őkelméknek

3.

-

60. Ugyan aznap Barta András és Kis János napszámosoknak per 2 márjás

1.

8

61. Die 4. Septembris. Vettem egy szekér nádat

11.

54

62. Vettem Foris szappanostól 11 szál faragatlan tölgyfát 6 vonás forinton, fizettem

4.

-

63. Fizettem Konti Andrásnak a 3. Sept. és 5. Sept. kőmives napszámért

1.

42

64. Vettem 1/2 köböl meszet per 5 vonás forint

2.

7 1/2

65. Die 5. Septembris. Vettem szorultságból polyvát 2 zsákkal, per 10 garas

-

20

66. Vettem a duttyán kis ablakát

1.

30

67. Kifizettem az 1000 tégla árrát

-

40

68. Béjövén Derecskéről a szekér polyva, fizettem a gazdának

-

24

69. Ugyancsak a derecskei szekérrel haza kapattam a kapu tölgyfákat

-

14

70. A kapuhoz való tőlgyszálaknak hátra lévő árrát kifizettem

1.

18

71. Die 6. Septembris. Kovács István szekerest kifizettem 1/3 ezer tégláért per 51 krajcár 2/3 ezer mágláért per egy-egy Rf. Egy szekér homokért per 40 krajcár. Két szekér sárga földért per 19 krajcár. Tészen

5.

25

72. Kifizettem Barta András napszámost feleségestől az 5. Sept. munkájába

1.

-

73. Die 7. Septembris. Kifizettem Kis Jánost a 4. és 5. Sept. napszámért per 2 márjás

1.

8

74. Kifizettem Sándor kőmivest 3. 4. és 5. Sept. munkájába per 3 márjás

2.

33

75. Die 8. Septembris. Adtam Kis Jánosnak egy napi segítségért discretioba

-

11

76. Die 10. Septembris. Vettem 200 szál korcvesszőt per 14 garas

1.

24

77. Ugyan aznap elvégezvén Szilágyi uram a ház megkötését, mellyre 5 váltó forintban alkudtunk vala meg, kifizettem őkelmét az ácsi és nádkötői munkáért, ami még restált vala

-

23

78. Die 11. Septembris. Vettem 1/2 köböl meszet

2.

48

79. Kicsinyelvén a Nro. 35 említett ablakot, csináltattam négy fiókost: az asztalos munkája 5 Rf. 30 krajcár, az üvegje 4 Rf. A lakatos munkája alább meg lesz írva a lakatos kontójában

9.

30

80. A 3.4. és 5 Sept. kőmiveseknek, napszámosoknak és szekereseknek hozatott bor áldomást kifizettem, azaz 6 iccét

-

42

81. Fogadtam tapasztó embert, Die 17. Septembris adtam neki felpénzűl

-

51

82. Die 17. Septembris. Csináltattam az ablak bécsinálására 4 vaskapcsot a lakatossal

-

51

83. Csináltattam a kováccsal 2 vaskapcsot az ajtófelek foglalására

-

36

84. Fizettem a Kollégiumnál levő Meisternek, 1 kőmíves legénynek és 1 napszámosnak a stukaturának és ablaknak vízmértékre, az ablaknak 2 ajtófélnek perpendikulumra vételére és beállítására mind öszve

-

51

85. Die 18. Septembris. Vettem padlásnak, kapunak kerítésnek és árnyékszéknek 1 szekér deszkát, azaz 54 szálat, per 2 márjás

30.

36

86. Die 20. Septembris. A stukatúra elvégzéséért 1 icce bor áldomás

-

7

87. Adtam a tapasztónak a béribe 3 vonás forintot

2.

33

88. Vettem die 21. Septembris a duttyán csatornájához 1 garas ára kerek fejű szege

 

3

89. Kerűlt a duttyán falának rakatása mellett való segítség

 

20

90. Die 22. Septembris. Elvégződött a duttyán: kerűlt a segítség

 

20

91. A duttyának apró-cseprő igazítása, több napokon

 

41

92. Die 29. Septembris. Fizettem Kováts István szekeresnek 2 szekér sárga földért per 1 Rf. és 3 szekér homokért per 2 húszas: mind öszve

4.

-

93. Die 4. Octobris fizettem a tapasztóknak

-

51

94. Die 5. Octobris kifizettem ami még hátra volt a tapasztó 7 vonás forintjából

1.

42

95. Vettem a pádimentumhoz 200 lécszeget, százát per 12 garas

1.

12

96. Adtam 2 szolgának az asztalosmívek hazahordásáért tíz-tíz krajcárt

-

20

97. Die 6. Octobris. Fizettem asztalos Kovács uramnak a külső ajtó csinálásáért 6 Rf. a belsőért 9 Rf. mind öszve

15.

 

98. Megalkudtam a Váradi kályhással aki a Medvénél lakik, egy kályha kandallóért, hozzá való lakatos munkával: adtam néki felpénzűl

10.

-

99. Ismét hozattam 100 lécszeget per 12 garas

-

36

100. Die 9. Octobris. Adtam a festőnek l/2 font neugrün festékre per 4 f. 30 krajcár

2.

15

101. Kifizettem Lázár Ignác kőmíves meistert die 31. Octobris az egész szobának kivakolásáért és símításáért és a kályha nichejének megcsinálásáért

10.

-

Ugyan néki ugyanakkor a tűzfal felrakásáért és kisimításáért

4.

-

102.[117] 4. Novembris. Ismét asztalos Kovács uramnak a pádimentomozásért

8.

-

103. Lakatos Tamáska uramnak a két ajtóra való lakatos munkáért és az ablakainak vasalásáért 14. Januarii

34.

 

104. Ugyanazon munkáért Tamáska úrnak adtam 20dik Januarii

4.

-

105. A dupla ablak átaljában

   17.

             -

 

311

98


 

LEVELEK ES SZEMÉLYES ÍRÁSOK


1793

A PESTI MAGYAR SZÍNÉSZEKNEK

Uraim. Az írásra fél szempillantás van. Csak egy-két szóval említem a dolgot. Ötödik levelem ez a felkűldendő 16 komédiákról. Egyre se jött válasz, pedig mindenikbe igen kértem az Urakat. Egyik levelem van a Weigand úr legényénél, a másik a szőnyi evangélikus rektornál, a harmadik Kiss István budai kompaktor úrnál. Nézzék meg az Urak, mi van benne, mert most meg nem írhatom és válaszoljanak reá mentül hamarébb, ismét azt kérem igen alázatosan, sőt talán esdeklem is. Míg magam is egy komédiával szolgálok, vagyok az uraknak igaz hívők

Csokonai Mihály m. k.

Igaz, azt hallom, a verssel írott komédiát nem produkálják az Urak? Méltóztassanak ezt megírni az ott már eljátszott komédiák laistromával.

Debrecen 10ma maii. 1793.

 

SZILÁGYI MIHÁLYNAK

Tekintetes Úr!

Magam arra a környékre nem mehetvén, küldöm képembe ezt a néma, de szívemet talám még értelmesebben tolmácsoló követemet; hogy ezt az Úr jó kedvvel fogja venni, azok a magamra pazérlott szíves jelenségek nem hagynak kételkedni. Sokkal jobban meggyőződtem én az Úrnak erántam való szíves hajlandóságáról, mintsem azt vagy kétségbe hozhatnám, vagy a főldet leginkább terhelő háládatlansággal elfelejthetném. Ennek megbizonyítására teljes igyekezettel törekedem. Talám ezen levelem első hírmondója lesz annak a Tekintetes Úrnál, amibe sok józan ízlésű és gondolkodású emberek velem együtt megütköztenek: most jött ki ugyanis egy könyv illyen feljülírással - Dissertatio Critica de Henriade Volteri, eiusdemque versione Szilagyana, scripta a quodam morum bonorum, religionis, et castae Juventutis studioso. Pestini, 1793. 8. A könyv két árkus, nem annyira Critica, mint Satyrica, és vallásunkra ördögi gyűlölséggel berzenkedő papisticus fanatizmussal, s vakbuzgósággal van írva. Vagatur extra oleas, és mikor Voltér és Szilágyi ellen akar vagdalkozni, a levegő eget szabdalja. Ami kevés illeti a dolgot, az is nem egy egyenes szívű cenzornak, hanem a praejudiciumoktól megvakított gyáva léleknek pennájából folyt. Azt meri mondani, hogy annál a remeknél, mellyet a Nagy Fridrikkel az egész világ becsűlt, sokkal szebbek a Beniczky Rythmusai és a Peleskei Nótárius versei. De majoránna a Henriás, amelyre e' van írva: Abstine sus, non tibi spiro! A végén van egy (amint ő nevezi) Apodosis, ebben kikél mindnyájuk ellen s egyszersmind a könyvek régi censuráját sürgeti, ebben a többek között azt is mondja: Ennek a fertelmes munkának már két fordítója vólt Péczeli és Szilágyi s óh fájdalom! mindakettő protestáns praedicans, mégpedig ez utóbbi superintendens, aki lelkek pásztora lévén, illyen lélekvesztő munkának fordításában fáradozott. Ha amazt Voltér kiadásakor megvágták volna, ezt is el lehetett volna a könyv kiadásától rettenteni. Utoljára azzal fejezi bé mocskos apodosisát, hogy bár minden protestáns a Voltér Henrikjének utóbbi cselekedetét (érti annak a sola salvificára való idvességes megtérését) követnék etc. etc. - Még a munkát csak a máséból olvastam, hanem venni fogok, és minden bizonnyal fogom úrnapi váradi vásárkor az Úrral közleni; addig is pedig magamat kegyes gráciájába ajánlva maradok a Tekintetes Úrnak

mindenkori kész szolgája
Csokonay Mihály m. k.

Ez a könyv most T. Szilágy Sámuel Úrnál van Hegy Köz Pályiba.

Debrecen, 15a maii 1793.

 

KAZINCZY FERENCNEK

Trochaeus lábakon

Jer, KAZINCZYM, jer, öleld meg e sorokba hívedet,
  Aki illyen néma szókkal jött köszöntni TÉGEDET.
Honnan? - azt kérded - talám a Debrecen vidékiről?
  Ó nem! a hernádi vőlgynek borba fördött széliről.
Hol van a magyar hazának vetve boldog Édene,
  Mellybe múlat, mellybe ébreszt víg örömnek istene.
Mint vetődtem e megáldott főldre? azt ha kérdezed,
  Erre vitt csupán csak, édes emberem, saját kezed.
Olly hatalmas volt fogása, úgy lefogtak újjai;
  Hogy követni Debrecenből kéntelen Csokonai.
Ó de, ó minő keserve lett az ő Múzsáinak,
  Amidőn nyomát se lelték ez helyen KAZINCZYnak;
Feltevék azért magokba, hogy ha fel nem leltenek,
  Menjenek Nagy Sámuelhez, tőle hogy hírt végyenek.
A nap a magas tetők közt hintaját már feltolá,
  A pirosló estve útját bársonyával rajzolá.
Kezde a sötétes éj is vonni gyászos szőnyeget,
  A szemektől eltakarta a mezőt s a kék eget.
Mit csináljak? merre tudjak menni Miskolcon s hova?
  Estve van - mind esmeretlen - így futék ide s tova.
Nincsenek sehol barátim - így hiába fáradék!
  Bús sohajtással tehát ez helynek is búcsút adék.
Estve későn a hegyek közt útamat vitték magok
  A setét felhőkbe látszó tíz-tizenkét csillagok.
Egy magyar korcsmába botlék Onga mellett s bémenek,
  Hat leányi egy banyának a kocikba űltenek.
Nagysokára, hogy kifútta már magát az agg madám,
  Gazra fektetett; de pénzem néki mind ezért adám.
Másnap a nedves homálynak gyássza hogy fénnyel derűlt,
  Rózsaszínnel az hegyórmon már a hajnal felkerűlt:
A letördelt tengerik közt éppen úgy menék elé,
  Mintha Kármelt látni mentem volna a Szentfőld felé.
Végre Szikszó várossába mint zarándok béjuték,
  S klastromunk házába ottan gvárdiánunkhoz futék.
Ott beszállván, egybe kérdem: Regmec esne mennyire?
  Míg kiszívol két pipával, elmehetsz; nincs messzire.
Egy ökör csizmadja mondta, elmének ökör szován,
  S feltevém, hogy elmasérzok szent apostolok lován.
Megtudám mások szovából, hogyha hét mértföldre nem,
  Hatra mégis vólna Regmec. - Puff reményem s mindenem!
Vártam itt: Miskolcon írtam három ízbe, egy fiú
  Vitte arra a levélkém, s hát reményem mind hiú.
Itten egy hónapja telt el, míg szerencsémet lesém;
  Messze Regmec - senki sem vólt - rajta ekkép túlesém
Bék-egérharc, Tempefőim, vélem itten vóltanak,
  Kikhez apró verseimmel mások is járúltanak.
Itt Goráni, itt az É-s vers: bár mehetnék most velek
Hív KAZINCZYMhoz! kit, ó jaj! már csak ekép tisztelek.

Békaegérharc velem vólt: írtam itten hevertembe annak elejébe teendő tractamentecskét, mellynek címje: Vitéz az elysiumi törvényszék előtt a Békaegérharc eránt. Bírák: Minós, Menippus, Mátyás király, Erasmus, Voltaire. Vádolók: Domine Spectabilis Pater Süsdhanemhiszy és Csajkos, hajdan Librorum Revisor, most udvari bolond, ami mindegy. Az alperes Cs[okonai] Vitéz M[ihály] etc. azaz én magam; prókátorom Blumauer etc. etc. etc.

Tempefői. Ez egy komédia formába öntött satyricum román a tudományok barátságtalanjai eránt. Címje: A méla Tempefői, azaz: Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban. Nemzeti nemes játék 5 felvonásban, írta Cs[okonai] Vitéz M[ihály] egy kis poéta. Játszó személyek: Báró Serteperti, Koppóházy, Tökkolopi, Gavallérok. - Tempefői poéta etc. etc. etc.

Nálam vóltak még Catullusból, Tibullusból és Propertiusból a deákhoz hasonló versekben tett fordításaim s más apró verseim is, mellyek közzűl azokat, amellyek Dr. Főldi kemény rostáját is meglábolták, most elkűldöm Goráni levelével és a Varjas énekével s egynehány magamcsinálta nótákkal együtt.

Itt vólt a Pervigilium Veneris, mind hasonló trocheus versekben a deák originálhoz.

Tanúlok olaszt, amelly a poézisnek tulajdona.

Szikszay uram, akinek kunyhójában vólt szerencsém ebédelni az úrral, itt volt Szikszón - mint Kollégium gazdája, és tiszteli az Urat az otthon maradott Teleki Sámuel és Nagy Gábor uraimékkal együtt.

Ó, mikor lehet énnékem örvendezni az Úrnak személyes tisztelésén, nem betegen, mint akkor vóltam, hanem olly bodor egészségben, amillyet most az egeknek köszönök.

Csokonai Vitéz Mihály

Olly sietve, hogy sem a körűlnyírésre, sem a becsűletesen való írásra, sem a lepecsételésre nem engedtek időt a hátam megett hámjokban kapálódzó sárkányok. Látta az Úr a debreceni talyigásokat!

Szikszó, 1793 ősz

 

1794

NAGY GÁBORNAK

Az Eschenburgot holnapután felkűldöm.

A Voltér 12 és 39dik tómusát szeretném addig megnézni. Abba nekem sohasem lesz többet módom.

A franc Guarini keresésére kikérem egy órának feláldozását és egy kis unalmat.

A több könyvet kikeresem.

Jonesből még holmit jegyzek ki.

A Museumot holnap a doktornak hazakűldeném.

[Debrecen, 1794]

 

NAGY GÁBORNAK

Édes Barátom!

Szívességeddel lekötelezve vagyok. - Mind a Cantique des Cantiquest, mind az Ecclésiastet szóról-szóra leírtam, az alatta való textussal és jegyzésekkel, de a tőled jelentett szükség olly szűkre határozta az időt, hogy a praefatiókat le nem írhattam. - A mi barátságunk és studium communénk bizodalmat ád nékem annak kérésére, hogy fordítsd le az Épître Dédicatoirét p. 253. az Avertissementet p. 255. az Avertissementet p. 268. és a Lettre du Traducteur du Cantiquet p. 270. Amelly helyek benne Deákúl vannak, azok csak Deákúl maradjanak. Egy délutánni órádat add nékem: s fordítsd le. - A Jónesből két verse van Hafeznek, azt írom le s akkor általadom! Estvére mindnyájat Dánieltől felküldöm: akkor a fordítást is elvárom! Istenvéled!

Tisztelem Nagy Sámuelt

[Debrecen, 1794]

 

"ROZÁLIÁNAK"

Minthogy az én szerető szívem azt hiteti el énvelem, hogy Te örűlsz az én bóldogságomnak, ezért jelentem azt Néked elsőben is, hogy én a megelégedésig bóldog vagyok... bóldog vagyok! Igenis bóldogabb mindazoknál, valakik érezték valaha a bóldogságot! - Ne csudáld ezt, mert - minden szerencsémet feltalálhatom ez egybe - hogy - Te! énrólam megemlékezel... A Te köszöntésed ollyan vólt nékem, mint a legédesebb méz, sőt - megbocsáss, hogy azt csak a mézhez hasonlítom - ollyan vólt az, mint a Te legédesebb csókod, mikor szerelmes szavaidban tett fogadásidat hév ajakkal meg pecsételed...

S Te énrólam megemlékezel??? S Te köszöntettél engemet? - Óh! kedves köszöntés, melly minden jókat magába foglal! Ah! vajha én olly bóldog lehetnék, hogy Te elhihetnéd azt, hogy én ezáltal bóldog vagyok!... Akkor tudnám igazán nevetni azokat a fekete vérű komorakat, akik a halandók boldogságát semminek tartván olly megútálva ócsárolják. -

Kedves vólt nekem a Te köszöntésed, még a más szájábúl is: és az én szeretetem nem hagyta szemembe tűnni azt a fogyatkozást, mellyet a Te köszöntésednek kellett a más ajkán szennyvedni. - Olly erősen képzeltette vélem a Te személyedet, hogy a Te hív biztosodon is, sőt még a néma falakon is az én képzelt M... akarta vélem csókoltatni. Esmérd meg itt, mennyit tehet egy hűséges szívben a leghathatósabb szerelem!...

Esmérd meg ebből, mennyire megtetézted vólna bóldogságomat, ha leveledre méltóztattad volna külömbenis bóldoggá tett tisztelődet... kevésnek tarthatod, ha még csak azt mondom - hogy - örömkönnyeket hullattam vólna - hogy minden betűibe kedves M... csókoltam vólna, és - hogy százszerte többre becsűltem vólna köszöntésednél: - úgy vagyon, és ha szívembe béláthatnál, ha - - - De bocsáss meg, szeretett M..., talám kétséges is akarok lenni afelől, hogy Te szívemet jól esméred. Bocsáss meg! az én bizonyos szerelmem kételkedni is szeret.

Ellenségem az a szükség és valójában megérdemli gyűlölségemet, amelly az én megelégedésem egy-két sor írással kevesebbé tette. Egy-két sor ártatlan csók bőven ki fogja ezt pótolni. - Óhajtom azt a kedves szempillantást, únalommal számlálván addig az órákat, amellybe rövid időn olvashassam a te szép szemeidben az én életem szerencséjét, amellybe éreztethessem veled, melly forró akkor az én sóhajtásom, mikor azt a szerelem lobbantja fel - és amikor az én lelkem egy kóstolható csókká válván duplás csattanással fogja ezt a Te ajakidnak esküdni - hogy egyedűl csak érted él a Te - - -

1794[?]

 

"ROZÁLIÁNAK"

Rozikám

... és igazán - Ó, mint kezdem érezni annak a... amellyet az a gondolat szokott szívünkben teremte... szívem eddig csak vastag indúlatoktól lepettetett meg... volt rakva valódi gondolatokkal, és az én képzelődés... ömén tudott andalogni. De mikor a te szép szemeid el a... gyengeségemet, mikor egy puha ölelés megesmér... kellemetes érzés semmit sem érzeni, akkor kezdette dajkál... ról az életnek édes tejét szopni az én még csecsemő szerel... Piros rózsák között ringatták őtet az angyali örömök, homlo...k kiderűlt egéről tüzes ragyogva szikráztak bölcsőjére... meid, életemnek két csillagi, ájúlásba esett volna a gyúlasztó hőség... de apró sohajtásid lágy szellőcskéi legyezték fel. Így neveked... meg az én szerelmem s így kőltözött ajakidról szívembe és azt holmi birtokival teletőltötte, elmémbe új gondolatokat szállított, képzelődésemnek gyönyörűségesebb szcénákat nyitott elejébe. -

Ezek között az édes és kedves változások között lelkem magát eltévesztette, és egyébről a te arany neveden kívül nem tud emlékezni. Az én lelkem nem egyéb, hanem egy halhatatlan sohajtás. Az én testem csupán csak egy láthatatlan szeretet, és az egész Melitesz mindöszve egy mindvégig sohajtó szeretetnek bálványja, melly a te mennyei nevednek van felszentelve.

Forró sohajtások! Lelkemnek elszakasztott részecskéi! ha az én egyedűlvalóm engem nem szeret, repűljetek fel az égbe és ott várjatok engemet, mert én haldoklók. De ha egybetalálkoztok azokkal a testvér sohajtásokkal, mellyek az én nevem említésével bolyongattak ki az ő szájának rózsássából, térjetek vissza, mert úgy élni ki...k. Térjetek vissza s fújjatok kedvezőleg szerelmem hánykódó hajójára, me...k vitorlája a Remény, kormányja az állandó hűség, révpartja az én szerelmesem szácskája, ahova a legfűszerszámosabb csókkal ohajt bészállani -

1794[?]

Melitesz

 

SPECIMEN POETARUM

ad annum 1794 diem 23am Septembris.

I. Catechesin Hejdelbergensem absolverunt.

II. Ex Pomey Pantheo Mythico de diis coelestibus didicerunt.

III. In versibus Hungaricis et Latinis quotidianum fere habuerunt exercitium.

IV. Prosodiam ad ductum G. Molnar memoriae mandarunt.

V. Geographiam antiquam percurrerunt.

VI. Ex poetarum patriorum prout et Ovidii ac Terentii operibus selecta quaedam carmina recitare possunt.

VII. In arithmetica, calligraphia et cantu sunt exercitati.

Praeceptore publico
Michaële Csokonai.

 

JELENTÉS A MAGYAR HÍRMONDÓBAN

Csokonai Vitéz Mihálynak, a nemes debreceni Kollégiumban a poézis és hozzá tartozó széptudományok közönséges tanítójának Elegyes munkái fognak a következendő tavasszal sajtó alá menni, négy darabban. Áll a gyűjtemény külömbkülömbféle kisebb-nagyobb versnemekből, víg, szomorú, érzékeny, nemzeti és énekes játékokból, szatírákból, vagy gúnyoló versekből, comica és travesztált epopoeákból, s más folyó s kötött beszédű, többnyire poétai darabokból. Némellyek görögből, deákból, németből és olaszból való fordítások, némellyek, és nagyrészint eredetiek. Egynéhányat említek közzűlök:

1. A Batrachomyomachia, vagy Békaegérharc, Homerusból fordítva. Ugyanaz Blumauer úr módja szerint travestiálva. Ugyanaz bővebben, s mái világhoz kicsinálva. Utánna van egy apológia, melly is szatírának mondathatik, és a travesztírozásról vagy paródiákról valami értekezés.

2. A méla Tempefői, vagy: Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban. Nemzeti játék formába öntött szatira.

3. Patvarszki, vígjáték Terentiusból, mai világhoz alkalmaztatva és magyarországi történetté téve.

4. Cyrus és Lysimachus, két szomorújátékok, Rué Károly francia poéta után.

5. Az elhagyattatott Didó, énekesjáték, Metastasio Péter, olasz poéta után.

6. Orlando és Galatéa, két éneki pásztori játék, ugyan Metastasio után.

7. Egy eredeti pásztorjáték.

8. A boszorkánysíp, Schikaneder és Mozart urak után. Egy igen nagy énekesjáték ez.

9. Goldoni, olasz poéta, Hazugja. Egy a fő vígjátékok közzűl.

10. Metastasionak 17 kantátái és 2 canzonettái olaszból.

11. Gr. Teleki Sámuel úr ő excellentiája és gr. Károlyi József úr ő nagysága installációjukra magasztaló versek.

12. Galatéa, Theokritus görög, Ovidius deák és Metastasio olasz poémájok, egybehasonlítva.

13. Cupido és Psyche, román formára kikészítve.

14. A bolondság dicsérete, Roterodámi Rézmánból.

15. Az én életem.

16. Az én szerencsétlenségemnek históriája és okai. Magyarosan, minden tettetés nélkűl.

17. Az elragadtatott veder, comica epopoea, Tassoni olasz poétából.

18. A tréfás Iliás, írta Loredano, olasz poéta. Ez az Ilias travesztiálása, van 4 tomusban.

19. Sok áriák, menuetto, stájer, lengyel, magyar, török s a többi nóták, muzsikai kótákkal.

20. Sok értekezések, recenziók, kiszedett darabok, s más eféle tractamentek. Mindezekből a jövő esztendőre talám a négy első darabok ki fognak jőni. Lesznek benne klavírra való kótázások, képek s a többi. Előre jelentem azért, hogy a fordított munkák fordításába valaki a tudós hazafiak közzűl belé ne kezdjen.

1794. nov. 7.

 

A DEBRECENI KOLLÉGIUM TANÁRAINAK

Clarissimi Domini Professores, Honorata Sedes Scholastica!

Cum nec de actionibus, quarum ratio reddi a me iubetur, quidquam certo sciam, nec post tot poenas ulteriori plagae locum in me dare valeam; hoc a Vobis peto, ut privatim prius mihi cum Clarissimis Dominis Professoribus colloqui liceat; aut si hoc non, totum me possum ire, vel nodum qui solvi nequit, ense recidere permittatis; quamquam nunc quoque sum

Clarissimi de Honoratissimi Vestri Nominis

cultor sincerus
Michaël Csokonai.

[Debrecen, 1794. december.]

 

SZILÁGYI GÁBORNAK

Psalmus 39. versus 1, 2, 3, 4. 8, 9, 10, 11-14.

Clarissime Domine Professor!

Doluisti, ut ipse confessus es, te id fecisse, quod pridem molitus es, certe et ego dolui, doleo, et in perpetuum dolebo; plus dico, dolore illo penitus aegre valeo; sciunt quibuscum exinde loqui datum est. Ego ineptus sum, qui cum aliis loquar, tanto minus valeo pro viribus docere; at quod faciendum Tuo ipsius judicio inhabilis existo, tanto magis, quodjam et alium increpare dignatus sis, ob Praeceptoratum haud susceptum; unde factum est, ut ego stolidus in casu necessitatis factus fuerim Deus, olim truncus, ficulnus, inutile lignum, cum sapientes alii in Collegio non fuerint; ego qui Legibus ejus semper contrafacio, Proceres Scholasticos non honoro, eorum instituta, vile subjectum subvertere Gigantico ausu laboro, e cursu meo, quo proprium genium sequebar retractus, conditione opima, privatus, ad lanienam reservatus, publicaa contumeliae, sacroque Enthusiasmo devotus, immerens latro, nec in latronum societate ferendus, beneficiis omnibus indignus, vanus philosophaster; raro exemplo Poëtarum Praeceptor, et simul publice illudendus constituor. Lacrymas cohibet justus, altus et major dolor, quam flere permittat! Deorum atque hominum fidem! Eum in finem duntaxat ego, fortuna mea privor, ut hic per annum, sine fructu, privato sumptu, serviam publico, lusus sum multis, et iocus ingratiis, aegerrimo corpore asininos Classis labores, ideo tantum ferre cogor, ut laudis et utilitatis nihil, dolorum, indignationis et langvoris anno exacto, plurimum referam. Pro fatalem illum diem: quo me contemptum, eiectum, odiosum invisumque caput, uno prandio vendendum praebui! Nunc victi, tristes, quoniam Fors omnia versat, tristem sustinemus notam. At ita cum iis agitur, quibus non omne placet, quod Somogyiana manus offert, apud alios etiam indigni omnibus beneficiis reputantur, qui tali flagitio Divinam ultionem lacessere non horrescunt. Lis mea 60 florenis aestimatur: civili foro, tot pro unius personae, quantumvis huic Athenaeo propter pecuniam utilissimae laesione, ridicula et ceparia non solvissem. Sed res est horrenda, et quam ante Bacchum sepultum patrare ausus sum, post dimissos a me discipulos, et ab Jurato, Civitatenses hospites - sera scilicet nocte. Ego vero horum omnium veniam peto, sine satyra - nec excissa e libro quopiam schedula - gratias simul pro Paterno Tuo, quo nullus major esse possit, amore, cumulatisque in me indignum prodiga manu beneficiis, favoreque, cui totam felicitatem debeo: gratias inquam habeo dignas, ut reliqui Praeceptores fecerunt. Nunc vale, meque in posterum etiam amare perge. Sum celeberrimi Domini Professoris.

Nunc postscriptis, fastuosum, et temerarium animum prodere nolui, ne his etiam Discipulos asvefaciam, prout ebrietate feci.

humillimus cliens
Michaël Csokonai.

[Debrecen, 1794. december.]

 

SUPPLEX LIBELLUS MICHAËLIS CSOKONAI

Admodum reverenda Consistorialis Deputatio! Ut meo me officio Venerabile Consistorium, Ecclesia et Curatoratus, clementer liberare dignentur, id me petiturum triplici declaratione (utpote 1a die 7a decembris Humanissimo Domino Contrascriba 2a die 13a decembris, Clarissimo Domino Professori Stephano Kotsi, 3a die 15a hujusdem, Plurimum Reverendo Domino Superintendenti, adjecto ad offerendum, et insinuandum Venerabile Consistorio libello supplici praestita) promisi, et spopondi. Rationes moventes, impellentes, et rapientes, breviter in adnexis supplicibus litteris enumerantur. Nunc vero humillime, et debita veneratione, obsecrationeque flebili, coram Venerenda Deputatione suplico, ut praefata resignatione non obstante, meam mihi Causam, sub Paterna Vestra Inspectione, et Directione, ulterius quoque continuare liceat; quae ut prudenti Vestro, benignoque examine, tota publice discutiatur, non propriae utilitatis, aut pecuniae, aut fortunae; nec alienae ignominiae, aut faciendae existimationis, et auctoritatis jacturae studium; sed veritatis, aut pro me, aut contra me pugnaturae ratio induxit. Cum vero et ingens animi perturbatio, quam vel solam vix tolerare valeo, et circumstantiarum mearum, quibus circumseptus sum, ratio Classi meae vacare prohibeant: ideo ut Veneranda Deputatio, hominem vice mei, idoneum, pro illo temporis spatio, denominare dignetur, peto perquam humillime. Secus etiam vestes longas jam exui; nec nisi ad dandum Venerando Vestro conspectui, debitum honorem, cras iisdem indui cupio, omni enim vita, et re Scholastica mihi interdici velim; donec aut tuto in portu, manuum Vestrarum auxilio, navigare datum fuerit, aut necesse habuerim, fracto inter tumentes Aeoli iras navigio, superstites e jactura fortunarum, tabulas aliena circum littora deportare - Caeterum Deus est potens, Deus est sapiens, Deus est in immensum bonus; providebit. Patria est Mater optima; filium suscipiet. Bonis viris nusquam terra caret; adjuvabunt. Studium, quod inde ab ineunte aetate, ad hunc diem per 21 annos fovi, et exercui, multis me ut hactenus, ita olim magis magisque commendabit. Ipse, superent modo mihi vires, dabo operam, ut dulcissimae meae Patriae, Popularibusque meis, exiguam hanc, quo animus calet, vitalis lucis scintillam, eorumque commodo, si Diis placet, atque ornamento, resolvam in cinerem, a pia olim posteritate lacrimis humectandum.

Ero in posterum etiam, qui fui
Vobis
Patres benignissimi, colendissimi addictissimus cliens

Michaël Csokonai
Poëtarum praeceptor.

[Debrecen, 1794. december.]

 

1795

BÚCSÚZÓ BESZÉDE A DEBRECENI KOLLÉGIUMI IFJÚSÁGHOZ

Uraim! Búcsúzásomat sokan talán úgy fogják nézni, mint amelyben egy közszokásra megesküdött ember igen könnyen megütközhetik s ezt is néminemű rendetlen elme mozdulásának fogják tartani; de példátlan búcsúzásom, mely igen hozzá illik példátlan elválásomhoz, minden, aki engemet és az én dolgaimat esméri, nyilván általláthatja. Ne ütközzön meg tehát benne senki, Uraim, közűletek: ha e szokatlan, de jó időben, ily szokatlan, de nem vétkes módon fogom végső búcsúzásomat megtenni, minekutána előttetek egész scénáját nyitnám fel az én jövendő életemnek.

Talán azt nem is kell említenem, hogy a tudomány legkedvesebb vagyonom volt mindenek felett, hogy én azokat jobban szerettem, mint minden egyebet, hogy én azok nélkűl az életet élő ember eltemettetésének tartottam a philosophus Senecával; de azt kívánom mégis felfedezni, hogy a tudományokat nem azért szerettem, hogy mondták, nem azért kedvellettem, hogy a pallér-pálca ügyelt reám a hátam megett; nem is azt szerettem, amelyik könnyebb volt, közelebb volt, zsírosabb volt, hanem amelyet leginkább láttam alkalmatosnak az én lelkem kicsínosítására, és fellobbantására annak a tűznek, melynek két-három kisded szikrácskája az én ifjúi esztendeimnek hamuja alatt gyenge fénnyel pislogott. (E' volt az oka, hogy én itt olyan polcra nem mehettem, amilyenre, ha akartam volna, talán lehetett volna mennem.) De azért alacsony lélek sohasem volt bennem s szemeten csavargó igyekezetek nem mozgatták cselekedeteimet; olyan pályát nyitottam meg magamnak, melyen liliomokon, Salamon dicsőségét olcsító liliomokon s az édes álomnál puhább gyepen lehetett futnom, nemcsak darabos, omladékos köveken, nemcsak tűréssel, hanem gyönyörködéssel is; és amelynek a végén állott a Virtus a Dicsőséggel, nemcsak méltóságos komorságú tekintetben, hanem az érzékenységeket megbájoló, a szívet nyájasan kecsegtető, a lelket édes andalgásba hozó ábrázatban.

Itt találtam sok nagy lelkeket, kik közűl sokan kezdettek velem futni, sokan már a futás közben voltak, sokan a pályát megfutva kellemetes lélekzetszedéssel dűltek az őket kézen simogató nyájasabb érdem ölébe, hol a hazának s a tudományoknak örömkönnyei csorogtak rájuk, s a maradék fényes oltárral biztatgatta. Ó, ti nagy lelkek! fogadjatok bé valaha, mikor majd én is az én pályámat megfutom; fogadjatok bé valaha, majd ha én azt megérdemelhetem, ebbe a ti dicső Ermenonvilletekbe, avagy csak látójának s bámulójának! Ó, be tetézett jutalmát fogom én akkor megnyerni az én munkával telt óráimnak; akkor, ó, akkor ráncba szedett szemöldökkel suhanok el a plebecula zavart sikoltásai mellett oda, ahol a nagyobb lelkek csak bíztató szóval, csak integető újjokkal hívnak engemet.

Hogy pedig én ilyen gondolatokat hánytam magamban, azt énbennem vagy az én lelkem, az én olyannak teremtett lelkem csinálta, vagy az én bővebb esmeretségem azokkal a nagy remek lelkekkel, akiket Görögország és Róma csudálkozással adott a maradéknak tanítókúl által; valamelyik csinálta, ha nem mindenik is. Nevelte pedig azon nagy magyar hazafiaknak minden rend és állapot nélkűl való belső szövetségek, akik énnekem az örökös barátság szent kézfogásával egyengették az igaz érdem felé gyengélkedő lépésemet. Így tett engemet a holt és az élő nagyoknak a barátsága tökéletesebbé, vagy amint Klopstock mondja: szebbé válttá! Szerettem én a dícséretet, a tiszteletet, a pompásabb lépéseket, szerettem; és mikor a szerencse Ülj fel német! Szállj le német! módjára bánt is velem, tetszettem magamnak s belső megelégedésem nem irigyeltette velem senki szerencséjét. De soha sem alacsony lélektől kikoholt álútakon, szemetes plánumokon, férgeket vakon kergető undok vakondoktúrásokon nem kívántam arra jutni; sem a gonosz szívű vagy ostoba lelkű emberecskék veszedelmes és alávaló magasztalásaikat nem óhajtottam. Unitas nec multiplicat, nec dividit; amaz cifra zérus, egy cifra is semmi, száz cifra is csak semmi! Örűltem annak, mikor egy nyíltszívű, egy értelmes gondolkozású ember csak feje ráütésével jelentette is tetszését; egy szava több vólt előttem, mint mikor valami érdemtelen vagy egyenességtelen ember egész orációt mondott is; mert annak az orációja pro Verre, pro Catilina is lehet, ezé többnyire mind pro domo sua vagyon! Innen soha semmi kecsegtetések oly bájoló ígézéssel nem csillámolhattak, hogy amitől én irtóztam, azt édesgető súgárokkal színelhették vólna ki s azáltal csalhattak vólna el kedvellett ösvényemtől félfelé. Sem soha olyan rettentés ordító hangja nem mennydöröghetett oly éles harsogással füleimbe, hogy ha szinte megrezzenthetett is, lépéseimből vagy jobbra vagy balra ugrattathatott volna.

Állottam ott, s mentem ott, ahol állani vagy menni jónak láttam. Néha hibáztam, megvallom, de aki nem hibázik, angyal az; aki hibáját meg nem esmeri, gazember az. Megvolt az bennem, megvolt, akárki mit mondjon, az a mozdúlás, hogy aki igaz egyenes szívvel volt erántam, ahhoz kellemetes láncokkal kötöztem mindenemet, s édes szempillantásaim közé innepi veres betűkkel írtam azt, amelyben az ily igaz és jobb matériából készűlt szív eránt viseltetett érzékeny tiszteletemet legtisztábban megmutathattam; de megvolt ellenben az a legtöbb veszedelmet szűlt indúlat is, hogy akinek erántam vagyis inkább ellenem tettetett mázzal bészínelt barátságát, annyival inkább gonosz szándékait észrevettem, soha, bár a világi úgynevezett prudentia ellenkezőt kiáltott is, soha ki nem nyerhettem magamtól, hogy eltitkoljam azt, mely undorító borzadással émelyeg az én másformán tanúlt lelkem az ő dórisi cselekedeteitől. Amahhoz, ha nem vonogatott is, futottam s öleltem őtet; ez ha édesgetett is magához, félelmes hátrálással kívántam színét kerűlni. Soha, soha titkos alattomba való minákat nem ástam másnak szerencséje alá, hogy a magamét annak szomorú düledékjein építsem fel! A felettem valókat vagy szerettem, vagy tiszteltem, vagy kerűltem. (Fáztam gyakran, de sokszor égtem tőlök. Most már fázni jobb szeretek!) A barátimmal nyájason voltam, soha elibek ugrani nem törekedtem. A nálamnál kicsinyebbekkel mindég nyájason voltam, és szeretetöket megnyertem; óh, be örűlt az én lelkem akkor, óh be szerette magát, midőn látta, hogy az énnálam kisebbnek bizodalma van hozzám, s az én gravitásra szedett szemöldököm nem üti le az övét, mely felemelkedett az én szeretettel édesűlt tisztelésemre. Erkölcsi vétek nem undokította az én lelkemet, és annak esmérete csendes volt a maga tisztaságával való megelégedésben.

Mégis látjátok, Uraim! hogy a szerencse engemet tett ki az ő hatalmának mutogatására, az én életemnek első idejében. De nem volt ez barátja soha egy philosophusnak is, egy poétának is, kivált az őtet kevéssé felvevő poétának. La Poesie ê la figlia d'Apolline e Povertade. Azt mondja egy elmés olasz poéta: a poézis Apollónak és a szegénységnek leánya. Bölcsen, az én ítéletem szerént! Ímé mostan már itt állok az én habokkal zavart futásom után, itt állok az én partomhoz nem messze egy darab deszkáján az én széjjeltöredezett szerencsémnek, várván egy jóltevő kéznek kinyújtását, mely csak annyira segítsen, hogy minden veszteségem után fáradtan, lucskosan a szárazra kiléphessek, táblámat kiemelhessem, mely maradványát az én szerencsétlen sorsomnak idegen partokon hordozhassam a szánakozó szíveknek felhevítésére. (De még ezt várni sem engedték az én káromon gyönyörködve úszkáló fókák; darab deszkámat, amelyen tartózkodtam, alkalmatlan farkok csapkodásával beljebb verték. Timonná kell lennem, Uraim! misantropus Timonná, látván, hogy ily emberiséggel ellenkező módon bánnak velem. Kell újjal mutatnom azt a cselekedetet? Aki tudni kívánja, ha illik neki ezt tudni, magánosan megmondom. Most csak azt említem, hogy akasztófára is ítélt engemet közönséges helyen egy alávaló accidense a kollégiumnak, egy orángutáng forma emberecske.) Ez már a nehéz, a szívet sebhető hallás, itt a bis videor mori.

"Gestat Timon ipse ligonem,
Calcitrat asella leonem."

Ha nagy a bántó, az is nehezen esik, hanem mikor alávalók is rugdossák a nagy hatalomtól ejtett sebben haldoklót, ahoz számlálom én, amiről Horváth Ádám ír. Hanem most mind elnyelem én az ilyeneket, philosophus leszek én, uraim! Nincs egy tökéletes lélek formáltatására hathatósabb, mint ha ezzel egybeölelkezik a philosophia; az a philosophia, mely az angyali és emberi között való lelket ád mibelénk. Sokrates, Plato, Cicero, Seneca, Plutarchos és még akiket ti a régi és újak között jól esmertek, legyenek az én mindennapi időtöltő legigazabb szívű barátaim, akikkel fel kívánom az én rövid életemnek napjait osztani. Csendes békesség lakjék énvelem, távol minden világi lármától; a kevéssel való megelégedés mondassa énvelem azt, mikor a világot sokratesi szemekkel fogom körűlnézni: Quam paucis egeo! Az én szívem, az én életem módja, az én tudományom adjon nekem kevés, de jó barátokat önként; aki rossz szívű, távol járjon az, távol én tőlem; aki engem szívemért fog barátjának fogadni, éljen az vígan valódi érdemeivel a csendes boldogság anyai ölén s szent árnyék lebegjen tisztelt hamvai felett!

Ti világcsudálta nagy lelkek! Ha én a ti nyomdokaitokon mehetek, ha én a ti gondolkozástokat szűk elmémmel megfoghatom, azt a boldogságon mely arany idővé fogja tenni az én életemet, óh csak tinektek fogom köszönni! A ti szelíd komorságú ábrázatotok között nyájaskodni fognak az én mosolygó barátnőim, az ártatlan múlatság rózsáival koszorúzott Múzsák, kiknek 11 esztendős koromtól fogva eddig az ideig 10 esztendeimet feláldoztam. Köztetek fogom ölelni az égnek azt a kedves adományát, a poésist, mely addig az ideig, ha vígadtam: édesen rezgő lantjával akkompanyirozott öröm-nótáimnak, ha szomorú voltam, megnyitotta ambróziás kebelét, abba öntöttem ki panaszaimat, abba csorgattam könnyeimet, melyeket vígasztaló lamentók között csókolt fel orcáimról s én egy más életbe képzeltem magamat. (Ezért égettem én meg legkedvesebb gyümölcseit az én poétai óráimnak, melyek a halálos róguson is sóhajtva láttattak atyjok keménységén panaszolkodni. Ti édes rajzati az én elmémnek, ti hamuba ment productumi az én magános szorgalmomnak, midőn, minekelőtte napfényt láttatok volna, a születés méhéből kiragadva égtetek meg, s mások nevető ábrázatban gyújtogatták félig megégett tetemeitekkel pipájukat: óh én akkor tibennetek néztem az én hamuba menendő szerencsémet az ő fatális rógusán, melynek lángjainál sokan az ő hidegtűl, mitől, elkényszeredett szerencséjöket örömmel élesztgették fel).

Ilyen céllal állok itt most meg utoljára közöttetek, és körűlnézvén magamat s állapotomat: mindeneket rendre megszólítok, valakiket énhozzám valamely egyesség kötött, kötelezvén arra, hogy a szokásba vett, de nagyrészént csak szertartásból csinált búcsúzást hozzájok megtegyem.

Vegyék ezt a közönségest úgy, mint közszokásnak áldozatját; magánosan nyíltabb szívvel járúlok hozzájok s kit-kit érdemlett tiszteletével fogok illetni; vegyék azt úgy, mint a szívnek s indulatnak áldozatját! Elsőben is, Uraim! tihozzátok szólok, tihozzátok, akiket a világi nexusok az én igazgatóimmá tettek vala. Ha szerettek engemet, örvendeztessetek meg annak kimutatásával; ha nem szerettek, óh legalább ne gyűlöljetek. Ha én nem vétettem ellenetek, ne vonjátok meg kegyességteket; ha nem készakarva vétettem, engedjetek meg; ha szántszándékkal bántottalak meg, engesztelődést kérek igaz megkövetésemmel. Ha mi kedvest tettetek velem, higgyétek el, hogy érzékeny ez a szív, igen nagyon érzékeny; ha mi kedvetlent ejtettetek rajtam: a nexusok nexusának, nem a ti kárt tenni kívánó indulatotoknak tulajdonítom. Jó szíveteket igaz kölcsönös szeretettel viszontagolni, érdemeiteket valódi tisztelettel hirdetni fogom még akkor is, midőn én nem itt leszek, ahol vagyok, nem az leszek, aki vagyok, nem így leszek, amint vagyok; akkor is kinek-kinek az ő szívbeli vagy külső érdemi charactereihez képest híve s tisztelője fogok lenni. Isten hozzátok!

Nemes tanulók! kikben épűl a tudományoknak és a hazának reménye, bimbódzik öröme, sugározik jövendő dicsőségének vídító hajnala! Jól esmértek engemet, magam hordozását, tudományom egész voltát; ti legközelebbről néztetek engemet minden fordúlásaimban, titeket hívlak tanúknak akkor, mikor már tanúra nincs szükség; de a szívek tribunáljánál, a gondolatbírák előtt, hol a hír a kínzó vagy szabadító poroszló, a morál a törvény, a nyelv a békókat vagy nyakakat elvágó éles szablya, ezen törvényszék előtt hívlak én tanúknak benneteket arra, hogy én voltam-e valaha rossz lelkiesméretű oskolai gazember, voltam-e, ha sokat ímmel-ámmal tanúltam is, amit itt kellett vólna tanúlnom, korhel, idővesztegető here? Ti tegyetek erről bizonyságot a ti szíveitekben és mások előtt, ti, akiknek én sem ártani, sem használni nem tudok. A ti mostani fáradozástokat boldogítsa a jóltevő istenség, adjon tinéktek nagy lelket, hogy magatoknak nagyobb tökéletességtekre, édes hazánknak s boldogtalan nemzetünknek nagyobb dicsőségére, embertársatoknak több-több segítségére lehessetek. Én is erre törekedtem, kedves idejembeli társaim! Erre is fogok utolsó lehelésemig törekedni. Ah, szeressetek érte engemet. - Isten hozzátok!

[Debrecen, 1795. jún. 15.]

 

EMLÉKEZETNEK OKÁÉRT

Az olvasónak Istentől kegyelmet, az emberektől jóakaratot!

Jóllehet én az élő Istent és tulajdon lelkem esmeretét merem tanúbizonyságúl arra hívni, hogy én az én búcsúzó orációmmal senkit megbántani nem akartam, s végső kimozdúlásomkor nem vóltam ollyan céllal, sőt amit keményebbnek láttam is benne, kivontam önnön magam; mégis én, minekutánna utolsó megválásomkor is, - amidőn legfőbb nyereségemnek tartottam vólna a sine fine való elmenést minden beneficium nélkűl 8-ik esztendőmre, - az én búcsúzó orációmért az egész kálvinistaság előtt infámissá, az egész haza előtt boldogtalanná, minden esmerőim előtt tilalmassá tétettem vólna: körűlnéztem magamat, merre fordítsam szemeimet s igyekezetemet, magamat megkérdeztem. Tegnap egész napon, kivévén, amelly két órát kedves egypár barátim tőlem elloptak, vagyis megadtak, és a múlt éjszaka is irtóztató hánykolódások között, mellyet jövendő gyalázatom s szerencsétlenségem okozott, látván egészségemnek öszvebomlását, elmémnek öszverokkanását: ma reggel, kissebbnek tartván mindennek mintsem magamnak elrontását, nekibátorítottam, nekivígasztaltam magamat, és mindeddig, víg elmével lévén, illy határozást tettem: "Emlékezetnek okáért!"

Június 18-dikán 1795.

Én Csokonai Vitéz Mihály eddig mintegy 8-adfél esztendőt tőltvén a debreceni Kollégiumban az én tulajdon születésem földén, minekutánna az én elbúcsúzó orációmért a példa nélkűl való és Kollégium históriájába nem történt bűntetésre ítéltettem vólna méltónak, hogy t. i. én testimóniumot, amit a tolvajnak, kunyhóverőnek, káromkodónak, részegesnek, paráznának, veszekedőnek is lehet reményelni, ne nyerjek, és hogy én a Kollégiumba többé, ami a cigánynak is szabad, bemenni ne merészeljek, és énhozzám is egy deák se merjen jönni vagy szólni, ha csak Kollégium ellenségének nem akarja mondatni magát, ezen infámáltatás pedig a deákság előtt elolvastasson: és láttam vólna, hogy az a haza, mellyet dajkámnak hívtam, tőlem irtózik; az a Kollégium, mellyet Alma Maternek tartottam, kebeléből számkivetett; azok a Fejeim, kikben atyáimat néztem s boldogítóimat, a kétségbeesés torkába vetni nem irtóznak; az a vallás, mellyet örömömnek, díszemnek s vígasztalásomnak reménylettem, maga előtt únalmassá, sáfárjai előtt meggyűlöltté, fiai előtt semmit nem reménylővé tett; - megirtózván magamba, hogy ezek a kedves nevek is viselhetnek olly borzasztó és szívetvérző képzeleteket, meghatároztam magamba, hogy idegen főldön, idegen társaságba, idegen szívek előtt, idegen vallás kebelébe állítsam fel magamat, aminthogy egy ember, akinek útja mindenfelől be van vágva, árokugrással, aki infámálva van, a magánosság falai közé való búvással etc. segíthet magán egyedűl, mikor így vallása s hazafölde kebeléből számkivetve még a kálvinisták között remete és néma baráttá tétetik anélkűl, hogy valaki egy darab kenyérrel, vagy egy krajcárral megajándékozná illy strictioris observantia fráterségért, nem jobb-é tehát illyen remete és néma rollét játszani ollyan theátromba, ahol a magánosság lakik, kivűl a világ bolond lármáján, az örömmel s jó élettel, kivűl a világi élet gondjain? ott sem lesznek irgalmatlanabb törvények, bűntetések és szívek! - legalább potomra. Ha az én magam és az én szerencsém felkoncoltatása nélkűl nem lehetnek elevenek mások és az ő szerencséjek: legalább az én káromnak egyrésze megfordúl, 6 pro cento. Ha a Kollégium java azon áll: ám legyen! De ha az csak az én vétkemnek bűntetése: esküszöm a Legfőbb Jóságra, arra a más példát hagyott emberszerető Idvezitőre, bizonyságúl hívom a keresztyéni szelíd szeretetet, bocsánatot, és az én dolgomat tudóknak lelki esméretével együtt a magamét, hogy én olly szörnyűt nem érdemeltem!!! Az orációért nem: ahonnan, hogy az titokba az egész világ előtt ne legyen, nyomtatásba akarom láttatni azt, amiért én megérdemlettem főldönfutóvá és országos infámis huncfuttá tétetésemet. A belőle kihúzattakért nem: minden jurisprudentiát és philosophiát fel kívánok hányatni! De hiszen már e' megesett és reményelni többé nem lehet; én zúgolódni, szemrehányást tenni nem akarok, és én szerencsétlen leszek. Boldogtalan jobbítása egy iffjú embernek! Uraim! ha ti énvelem úgy bántatok vólna, mint akit egy nemes illetés nemes érzésekre billent, én ember lettem vólna és szerencsés: így pedig se ti, se én célunkat el nem értük. Ha az én orációmat megvető indúlattal fogadtátok vólna, ez a következése lett vólna, hogy én alacsonyúl gondolkozván tettemről, elpirúltam vólna magamtól, magam megdorgálván magamat: vagy ha élőmbe raktátok vólna, melly irtóztató az én vétkem, melly egy ember életében járó iszonyú bűntetés legyen annak következése; és ti mégis, ti, csak nyakatokról elmenjek, nem nézitek az én vétkemet, nem akarjátok az én szerencsémet tövestől felforgatni, ha szárnyra nem repíttek is, de tollaimat nem kívánjátok kiszaggatni; egy nagy példáját adván a nagylelkűségnek, melly hatalmát láttatni akarja inkább mint éreztetni, annak tisztelésére felindítottatok vólna, és én megátkozván a magam balgatagságát, alávaló characteremet a ti nagy szívetekből formálni tanúltam vólna. Higgyétek el, hogy vagynak ollyan szerencsétlenűl termett emberek, akiket haraggal, keménységgel, szemöldökkel a helyből sem lehet kimozdítani, nemesebb indító okokkal a toronyból is leugrathatni! - Hanem mindezeken én túl járok! Azt nincs kérni jussom vagy érdemem, hogy jól emlékezzetek rólam: csak azért esdeklem tehát előttetek, csak azért: hogy felejtsétek el; - ah, felejtsétek el örökre a boldogtalan kálvinista Csokonait, örökre, örökre felejtsétek el! Ő pedig szívénn fog benneteket tartani, nem a bosszúállásért: vesszen el az az alkalmatosság, melly neki arra módot nyújtson, s az a gondolat töröltessék ki az ő elméjéből, melly azt juttassa néki eszébe. Tiszteletes Szilágyi Gábor Uramnak azon élő Istenre való esküvésemet most is és halálom órájánn is megújítom, hogy én a pasquillust nem írtam, átkot kérek a Jehovától azon nyomorúlt teremtésre, aki azzal tett nekem kárt: ő kegyelme azt mondotta nekem, hogy azt és mindent elfelejtett, nekem még javamat kívánja ezután is; azt köszönöm ő kegyelmének, Tiszteletes Professzor Uramnak, ah, bár eddig éreztette vólna vélem annak hathatós erejét!

Már hát meg van határozva e rendkivűl való, de rendkivűl valóból származott gondolat! Éljen a törvény, éljenek a törvénytevők, éljenek a törvény alatt valók, éljen a Kollégium! Vesszen ezeknek ellensége. El is vész, Uraim! közűletek: de felszűli Eger, vagy Kalocsa. Ámen.

So verschmachten junge Rosen
Von des Mittags Sonnenschein!

Édes Anyám Asszony! Kedves Öcsém! Szerelmes Barátim! Hív Tanítványaim! Mikor láttok, nem tudom. Éljetek szerencsésen, és a törvény ellen is szeressétek az egyedül titeket

óhajtó és szerető
Csokonai Mihályt, maga kezével

Bővebb tudósítást első stációmról várjatok; másikat az azután valóról; mikor helybe leszek pedig, akkor egy nagyot. Tisztelem Főtiszteletű Superintendens Uramat: s kérem, hogy szánjon! Ez a generál adieu!

 

SCHEDIUS LAJOSNAK

Humanitati, vir celeberrime, ut prodesse intendamus, vel hoc unum, nos Homines natos esse, sufficit. Patriae, Civiumque Bono atque Ornamento nihil habere antiquius, sacra quadam, quae nos afflavit, Religione ducimur. - Utrumque, meam in Te Observantiam, Tuum in me favorem excitavit; ut et ego Te sequerer non Passibus aequis, et Tu trans profanum Vulgus, confusosque Plebeculae strepitus in sanctiora Elegantiorum Animorum Penetralia Viam lubens ostenderes.

Ea me spes, fiduciaque illa, ad quaedam a Te petenda induxit, quorum omnium Ratio licet non ita sit comparata, ut meritas a me grates referri permitterent, Tua tamen Humanitas studiumque meum, id quod viribus deesse videbitur abunde compensabunt. Atque, ut hoc primo loco referam, quia me Lectiones Aestheticas nunquam auditurum haud vane auguror; librum mihi, quo huius principia haurienda sint, scribere dignaberis, sit ille Latini sermonis, vel Italici, aut etiam (licet technicus huius Lingvae terminos non sufficienter intelligo) Germanici, maxime de Poesi vellem, ut et tota huius Artis Philosophia generaliter ac contemplative, et specialis de singulis eiusdem partibus doctrina cum exquisito Scriptorum in quovis genere ex. quavis natione excellentiorum Catalogo, ut ex. gr. in Eschenburgii Theoria videre est, reperirentur. Tuas de Aesthetica Praelectiones quomodo nancisci possem? dic, amabo! Caeterum nec hoc fortassis absurdum fore videtur, ut Aestheticis Tuis Lectionibus intersim, si modo fieri possit, me in tertii anni philosophos numerari et summos tamen specimine rite exhibito Honores in Philosophia capessere, atque ita Practicas in Mathesi Lectiones ordiri. Equidem tres Philosophiae annos etiam absolvere paratus essem, imo id maxime mihi placeret, repetere Amoenissimum pariter ac Humanissimum Studium; sed obstat - Res angusta domi, tenuisque Supellex! Quare, se aliqua vel Herulos docendi, vel cum Dominis correpetendi vel alia huius generis Provincia se apud Vos, Vir Celeberrime, se obviam daret, eam ut mihi propriam facere digneris, per Tuam Te Humanitatem oro, atque obsecro. Interim vero, vacationis meae intervallum, ego familiaribus meis studiis totum consecro, ac nominatim colligendis describendisque pro Typo Opusculis, quae anno proximo Publicis in Ephemeridibus Patriae annunciavi, et quorum iam Tomus primus Poematum integer, secundus Dramatum fere integer parati sunt, Tertius in quo erit La Secchia Rapita Poema Eroicomico di Ales. Tassoni, et Quartus cum Dissertationibus ex Poesi sunt sub calamo, Quintus cum Batrachomyomachia ad modum Blumaueri revestita latet et latebit, donec - sed et hic altera Difficultas! Idem quod iam dixi obstat, quo minus prelo subiici possint, nec praeterea Typographis, ut crumenam suam Nationis gustu periclitent, nec Civibus Nostris Praenumeratio placet, nec Dominis esse Pollionem! - At Poetarum est cum inopia colluctari; tendere adversum obices fortium. Tu ne cede malis, sed contra audentior ito, qua tua te Fortuna sinet! Velle prodesse Patriae et Literarum studiis tenemur, posse permittimur. Ne igitur culpae vitium in me recidat, feror quo me officii mei Ratio ferri iubet, reliquum fortunae nutui servatum esto. Tu vero, cum iis quae ex Illius manu Merita Tua repetierunt, Vive feliciter, et me amore Tuo, fac, hilarem ac felicem redde. Vale. Debrecini. IXa Julii (|) |) CC LXXXXV.

Amicus meus Samuel Nagy multa salute impertitum Te suo Nomine vult.

Debrecen, 1795. júl. 9.

 

KÁROLYI JÓZSEF GRÓFNAK

Nagyméltóságú Királyi Kamarás és Főispány, Gróf Károlyi József Úrnak, Ő Nagyságának Csokonai Vitéz Mihály szíves köszöntéssel s mély tisztelettel.

Ha illyetén alkalmatlankodásomért a Nagyságod főfő méltósága perben fogja idézni csekélységemet: mentőűl fognak állani vakmerő cselekedetem mellett nemcsak a Nagyságod dicső ősei, kiknek a magyar múzsákhoz való érdemek még ma is él, s a késő unokákig is élni fog; hanem azon kívűl Nagyságodnak saját hazafiúsága is, mellyet már másoknak tapasztalni szerencséjek vólt, és fényes tekintete, mellyel hazánknak méltóságos főrendei között különös ragyogvánnyal díszeskedik. - Illy hatalmas pártfogóim mellett bátorkodom tehát alacsony Magyar Múzsámat Nagyságod méltóságos orcája eleibe kűldeni, hogy a magános falak közűl édes hazánk nézőszínjére való lépését Nagyságod magyar jószívűségétől kiesdekleni igyekezzen. Ő az, aki a Nagyságod főispáni székbe állíttatásának és a debreceni múzsákhoz való kegyes megalázásának öröminnepét tavaly rebegni próbálta. Ő az, aki a közhelyre kimenni óhajtó szándékát most esztendeje a magyar újságokban közönségessé tette. Ő az, aki a görög, deák, olasz, francia, német darabokból egy kis magyar dolmánykát készített magának, hogy nemzete előtt megmutassa magát. Ő az, aki a kűlfőldi teátromokon s a Helikon tövében szedegetett virágokból egy fűzért kötött, s azzal kíván Nagyságod nagy nevének (:esmerik az édes Károlyi nevet a magyar múzsák, nec Phoebo gratior ulla est, quam sibi quae Károlyi praescripsit pagina nomen:) udvarolni, reménykedvén alázatosan, hogy azt Nagyságod méltóztassa a hazának általadni, minthogy az énnékem nincs tehetségemben. Méltóztassa is Nagyságod kegyelmesen megengedni, hogy egy ifjú poéta egy ifjú Maecenasban találja fel pártfogóját. Vajha Nagyságodnak annyi dicsősége származhatna az én Múzsámból, mint ennek a Nagyságod méltóságos nevéből.

Debrecen, július 26-án, 1795.

 

TÖREDÉK

Valamint az alattomos emberektől életembe ritkán tudtam őrizkedni, amelly talán gyengeség is, úgy a titkos és állyukakon járni soha nem telt ki tőlem, nem is vólt kívánságom, amit sokan balgatagságnak nevezhetnek: De mégis édes megnyúgovást érez az én lelkem abban, hogy örömöm és szomorúságom, haragom és jókedvem, tiszteletem és megvetésem, félelmem és reményem barátomtól, ellenségemtől és a világ esméretétől titokba nem tartódott. Más ezt nem cselekedné, vagy magát erről le hagyná veretni.

[1795]

 

GÁSPÁR PÁLNAK

Tekintetes fő nótárius Gáspár Pál úrnak
Csokonai Vitéz Mihály - víg napokat!

Az én csak itthonn világosodó szemem csak egy kis vidéket látott vala ki maga körűl, az ő horizontját határozták holmi alacsony falak, jegenyék és komlók, s én azt gondoltam, hogy azok a világnak szélei, amellyeken kívűl látszik s hallik valami, de amellyet fel nem vehetek. -

Így gondolkodott magában
  Az egyűgyű otahajta,
  Ki ollykor egyet sóhajta
Sorsán puszta kősziklában.

Ő látván, hogy szűz fényjébe
  A nap az ő partján jön fel,
  S az ő partján enyészik el
A tengernek kék vizébe;

Azt gondolta csekély ésszel,
  Hogy egy-két vad kőszirt között
  E kis szigetbe kőltözött
A világ mind az öt résszel.

S hogy annak minden forgása
  S baja csak abban végződik.
  Ha a szigethez verődik
A szomszéd tenger habzása. -

Ezt látván, melly messze terjedt,
  Gondolta, hogy van valami
  Még arra, de nem tudja, mi?
S annak tudására gerjedt.

De megúnván bőlcselkedni
  Tévelygő gondolatival.
  Elindúlt vad társaival
A pusztákra gyökért szedni.

S hát ím víg kiáltásokra
  Rendűl meg a sziget tája,
  S egy európai gálya
Száll pompáson a partokra.

Mellynek várából végtére
  Nyájas nézéssel kilépe
  A bódogabb világ népe
E sovány sziget szélére.

A több gyáva barbarusok
  Elfutottak félelemmel.
  De ez nézi meredt szemmel,
Millyen nyájjas geniusok.

Akik véle fogtak kezet,
  Kiknek szívek olly jó, olly szent!
  Rólok s hazájukról mindent
Sóhajtozva elkérdezett.

E jó szívű idegenek,
  Ami csak szép valójában,
  És csínos Európában,
Mindent előbeszéltenek.

Az indus szemét könny telte,
  S mihellyt e bóldog megyébe
  Hívták, ugrott örömébe; -
S barátit rendre ölelte. - -

Az én itt eddig tőlt életem és a Tekintetes Uraknak a közelebbi vásárkor lett ide érkezések, tanáccsok, és az én öröm tisztelettel lett elfogadásom vagynak itten előadva. Elfogadom tehát azt a tanácsot, mellyre a bőlcsesség kötelez, a jó szív - édesget: de amellytől a szükség parancsoló szava elkiált, és eliszonyít. Azért, mivel a Tekintetes Úrnak olly nemes szíve vagyon, hogy az érdemetlenre is tekint; bátorkodok azon való reménykedésemmel alkalmatlankodni, hogy egy ollyan állapotot, mellyben tanúlásomat esztendeig elvégezhessem, Tekintetes Patay úr vagy professor Kövy úr, vagy más hathatós közbenjáró által szerezni, avagy csak kimutatni méltóztasson. Bennem háládatos megszólgálóját fogja a Tekintetes Úr feltalálni: és minekutánna a kegyes pártfogóm segéllése által, a tudományok és érdem fényes óltárához eljutok, a legelső ajándékot érzékenyen fogom a jó s nemes szívek istenségének benyújtani, s az Úr neve lesz rajta. - Vajha adnák az egek, hogy a Tekintetes Úrnak annyi dicsősége származna ebből, mint énnékem! - Ezt Rousseau is merte egy dedicatiójában óhajtani. De hiszem, mikor nagyot akar tenni, nem az abból származandó haszon- vagy dicsőséghez méri tettét a jóltermett szív.

Sietve írtam; engedjen meg a Tekintetes Úr. Éljen vígan és szeressen.

Debrecenben, aug. 18-án, 1795.

 

LENGYEL JÓZSEFNEK

Az olasz dictionariumot én Bethleni Uramnak hamar bevittem, miért? mert némettel vagy franciával magyarázta, s csak ollyan volt, mint a Vocabularium Malabarico - Sinicum. Obscura per obseura! azonban csonka volt, csak az M betűn kezdődött, és olly régi, hogy talán egyidős volt az olasz nyelvnek a deákból való elromlásával. Legalább a kötése is volt egynehány 100 esztendős, mert ollyan címerek voltak a tábláján, hogy az akadémiákba sok pénzt adtak volna a fedeléért a heraldicum gazophylaciumba!

Ha csakugyan ezért is nekem kell jótállani: ám legyen! mindenért állok, míg magam állok. Minden szájból kiveszem a panaszt, csak értésemre adódjon, és a Kollégiumba ne kelljen menni.

Fel - nem megyek: sokkal hathatósabb fogadásom tartja, mintsem felmehessek. Első novemberig csak meg lehetett volna azt a tizenegy forintot rajtam venni: ha olly országos huncfut rámájára nem húztak volna is; könyveimet letartóztatván. Ez szomorított meg engem annyira, hogy többé csak felé is irtózom menni Kollégiumunknak. Cselekedjék tehát kedves Szenior Uramék azt, amit jónak lenni látnak: minthogy már a keresztűl menésnek első lépését megtették; és higgyék el, hogy mindenre elkészült az ennél nagyobbakat is szenvedett és még egészen fel nem áldoztatott - szerencsétlen

Csokonai

[Debrecen, 1795. november.]

 

NAGY GÁBORNAK

Tökélletes barátom!

Én hozzád menni nem kívánok, tudod miért. Okát szívemenn, vagy szívedenn kívűl keresd. Csak egyet mondok. - Setét felhő emelkedik a hegyek közűl, mormolva indúl ki a nagy tengerre, fekete szárnyaival elfogja a fényt, s Eurusokat hajt szárnyaival, mint a saskeselyű: mormol mindenfelé, a szarvas idétlent szűl, az egyűgyűség pedig ezt kiáltja félelemmel: Ímé a Jehovának uralkodó szava! Jóltévő cseppjeit a tengerre és annak kőszikláira hullatja, a termő mezők, a kedveskedő kertek szomjan fonnyadnak el; a hasznos jószág, az éneklő madár-sereg tikkad szerteszéllyel, a néma, a siket, az egyűgyű halakra hull az ő kevély zápora. - A setétség szőnyege alól kipattan a Hatalmaskodó Mennykő, megréműlve, ájúltann várja leromlását a tenger és a tenger mellyéke, egyedűl a Laurusonn zöldellik a bizodalom, szent élőfa ő, s szeretik őtet a Mennyeiek, és az örök Állandóság; affectált ropogással csap le a Szent Mennykő a tengernek tér vizébe, a barátságos cseppek külön válnak az ő erőszakja miatt, s míg körűlöttük sustorékol, nem mernek öszveforradni, de nem soká elalszik köztök annak haragja és haragjával maga is elenyészik, úgy mint amellynek létele csak az ő kegyetlenkedésében láttatik, a szelíd cseppek ismét öszvefolynak, öszveállanak és az ő határikat halandó szem észre nem veheti, megcsendesedik körűlöttök a Vidék, a Napnak tiszta fényje meglátszik őbennek és égi Malacia tündöklik rajtok: akkor a Mindenható megtiszteli az ő lételeket, egyűgyű Conchába zárja őket, s ottan gyöngyökké válnak és a jövendő idő-kor arany koronát csinál a Virtusnak, s annak ékesítésére rakja bé őket, hogy ott örökké tündököljenek. Barátom, hogy esik e' meg a Szárazon?

1795 [?]

 

BESZÉDTÖREDÉK

... De amikor sok hányattatásim után egy jóltévő hab, ha idegen partra is, de csak partra kivetett vólna: úgy jártam én is, mint ama régi filozófus, ki hajótörése után egy esmeretlen szigetbe vettetett vólna, láta annak partján rajzolva mathesisi képecskéket és figurákat, mellynek első megpillantására, a nem várt öröm megcsókoltatta vele a főldet s így kiáltott ki belőle: Semmi baj sincs, édes társaim, emberek nyomdokait szemlélem! s örömmel fogadta el ennyi bajai után ez idegen főldnek barátságos bíztatását. Ha nem fejtegetem is hosszasan, általlátjátok, tudom, célozásomat. Mert én is hányattatván az én gondolatim között egyfelé-másfelé, bizonytalan tévelygéssel, egy tőlünk idegen, tudjátok, mellyik partra vetett ki az akkor is nem kedvező szél, körűlnéztem bámúló szemekkel az esmeretlen vidéket, megláttam a reá írt mathematika rajzolatokat, örűltem, megéledtem s ezt kiáltván: Semmi baj sincs, emberek nyomdokait szemlélem! elfogadtam e partot, mint nyugtató helyemet. A mathesis, Uraim, minden vallásba, minden országba, minden rend és gondolkozás formájába egy. Láttál-é olly ostoba babonást vagy olly vakmerő eretneket, aki valamelly ágazatját tagadta vólna? Tudsz-é olly különböző rendtartása országot, mellyben a mathesis igazságairól ártikulusokat hoztak vólna, és vagy egy, vagy más cikkelye változást vagy tilalmat szenvedett vólna? Se klima, se temperamentum, sem társalkodás, sem nevelés, sem praeiudicium nem fonhat olly látást változtató ködöt ennek mindenfelé kiderűlt egén, mint amilyennel barnúl a vallásnak, a bölcselkedésnek és a törvényezésnek, néha vékony homállyal, néha feketés felhőkkel borongó horizontja. Ezért megérdemli ő a tiszteletet, minden bizonytalanságot, visszálkodást és tilalmazott elmélkedést kerűlni óhajtó lélektől. Ezért lettem én is az ő felemelt gondolkozású híveinek, az értelem rendes nyomain, követője.

1795 [?]

 

BESSENYEI SÁNDORNAK

A te lelked úgy feljebb emelte az enyimet, hogy én véled is megelégedve laknám a főldet, ha szintén ott több lélek nem találkozna is. De hát - ha a túlsó Szigetbe Bessenyei lakna és Nagy Sámuel, úgy a Gessner első hajósának csodáját meghaladnánk, előttünk evezne Ámor, de nem rózsakoszorúval, hanem pálma és laurus koronával, - s hát körűlöttünk? - az emberiség - az értelem, s a magános örök uszkálna: Bóldog ősz Vitéz-Uram: Te a vérpiacon, a haldoklók jajgatási között eggy kis cartussággal nyerted meg azt - amit a te emberszereteted és filozófusságod érdemelt - Az a Bessenyei úr dragonyos kapitány, nagy prédáló vólt, sok özvegyet, árvát, rabot s koldust tett, halál barátja vólt ő, s a pusztításnak nyele, de áldassék azért az ő emlékezete, mert annak a Bessenyei filozófusnak és prófétának vénségében nyugodalmat, és csendességet szerzett.

- Maecenas már ő és oltalma alatt, ami most ritka példa, egy nagy geniet takargat.

Én pedig számkivettetve az én hazámban, únalommal húzom komor napjaimat, s csak úgy vagyok boldog, ha egy új világot találok számomra, ott respublicát és Filadelfiát építek magamnak, - és mint Franklin legalább itten - eripio fulmen coelo sceptrumque tyrannis - itten à la Robinzon élek - nincsen senki vélem és mellettem csak a bóldog magánosság. Vagy néma barátim társalkodnak vélem, vagy magam - én pedig magamban mindent feltalálok. - Nem kevély szó ez! Mert magamban feltalálom az én barátaimat is, feltalálom az én jóltévőimet is, feltalálom, Uram, az Urat is. A könyvek többnyire időtöltő barátim, ezek kézen fogva vezetnek a természetnek szentek-szentébe. Nem gonoszok ezek, mint az emberek, akiket a haszon vezet orroknál és kezeknél fogva. Nem gonoszok. Én ezek közűl a pappal is, a szegénnyel is, a gróffal, a királlyal is egyaránt társalkodom, és ami az emberek között a természeti originális egyenlőséget helyreállítja, csak a könyv és koporsó. De ha ezek nem vólnának is, a természet és az ész olly kimeríthetetlen könyv, amellyből az ember hóltig tanúlhat.

- Én ugyan, ha soha annyi tehetségem nem lesz is, hogy könyvházam lehessen, tudom, hogy tökélletesíthetem lelkemet, megütöm homlokomat s egy Minerva pattan ki belőle, egy szűz, egy nyájas s még egy fegyveres Minerva. - De reménylem, annyi pénzem csak lesz, hogy filozófusnak egy Helvetiust, poétának egy Popet vehetek. Akkor csak az ég három ollyan szívet teremtsen az én számomra, mint az Úré, nem fogom sem a lármás bálokat s paszomántos dictatori barátokat, sem az arannyal és mollyal bévont gazdag bibliothékákat óhajtani. Addig pedig öleljük meg egymást, Uram, a világon kívűl s képzeljük azt a bóldog időszakaszt, amellyben a természet fel fogja emelni az ő mindenható szavát és az emberek elhányván azt a kevély és fanatikus lélekkel felszedett mennyei pávatollakat, magok is mind emberek lesznek, érezni, gondolkozni és szeretni fognak.

A mi együttlétünk ugyan már kevés, mert az Úr idős, én pedig - meglehet, hogy az Urat megelőzöm, s akkor vagy örűlni fogunk újonnan lett társalkodásunknak vagy a mibelőlünk lett semmi el nem vádolándja semmiségünket, minekutána a mi testünkből - melly az Isten fiának testével atyafi, a temetőkertben bogács-kórók és földibodzák fognak erőt adni a kifáradt igás lónak.

- Élj vígan és szeress -

1795 [?]

 

BERZEVICZY GERGELYNEK

Régóltai adósságomnak egy kevés részét valahára le kívántam e néhány sorokban fizetni, méltóztasson az Úr kegyes szívvel elfogadni ezt a csekély adományt, bármelly kevés részecskéje légyen is ez az én tartozott háládatosságomnak. Hadd légyen az én széjjelszórott szerencsémnek az az egy és egyedűl való támasztékja, hogy néhány nagyobb lelkeknek szeretetekkel dicsekedhessem, akik a hazánkban az ő idejeket megelőzték, és ha csak őreájok tekintünk, bennek a magyar világ boldogabb 20-dik századját szemléljük előre. Úgy vagyon, Nagyérdemű Úr, egy megért filozófus, és egy tisztább ízű poéta beszigetelvén magát a világtól, előbbre állítja magát saját idejekoránál két-három századokkal. - És ezért szokott lenni, hogy többnyire nem lehet az illyen jobban termett genie a körülte háborgató plebeculának tetszésében. Magában keresi fel tehát a világot, vagy azokban, akik az ő figyelmetességét megérdemlik, minden egyébben szabad, csak ez a legjobb lelkeken uralkodó szimpátia vonja édes kénszerítéssel. - Egy poéta szabadon él a maga képzelt világába, amellyet saját fantáziája teremtett, egy filozófus nyugadalommal lakik abba a respublicába amellyet Platoként tulajdon kénye szerént fundált az ő gondolatinak hatalmával, ott ő sibi consul et senatus. Egyik sem örömmel száll le a reális világba, hol a Menyországba bámult emberkék előtt sordet gustus et ratio vapulat, hanem ha vagy a szeretet, vagy a tisztelet szentebb kötelei vonják azokhoz a boldogabb halandókhoz, akik emberek, és a természetnek igaz imádói - mert a szív csak ezekbe érez, csak ezekbe egészséges az értelem.

Így szállék le én is Tháliám édesgető kebeléből, és az én aprós gondolataim bátorságos világábul, - ahová, az Úr szobájába - mintegy az itt alatt levő menedék-helybe, kötelességemnek eszembejuttatásával, vezet le az érzékeny tisztelet. - Itten találhatja fel pihenését egy olly lélek, melly az emberek hiábavalóságokról s gonoszságokról panaszolkodik, itt tészi le örömest azt a boldog adót, amellyel a jó szívnek és valódi érdemnek tartozik. Jövendőbe a praejudiciumatlanabb emberi nyom érzékenyen fogja emlegetni az Urat, s talám ha a Múzsák nem ámítanának, ezt is hozzá fogja tenni, szerette ő a szegény Csokonait is.

- Addig pedig az én szíves tiszteletem, amellyet az Úrnak és Asszonynak ajánlok, nyerje meg azt, hogy érettem az értelem s a gusztus templomába egyet sóhajtani méltóztassanak, és egymást megölelvén megújítsanak emlékezetekbe, amellybe magamat ajánlom -

1795 [?]

 

1796

NAGY GÁBORNAK

Élsz? és mint vagy? - Én itten nyűglődöm ebbe a pataki Világba. - Úgy-é? sokat mondtam ki ebbe az egy szóba. Bővebben is megvilágosítom, hogy tudniillik én egy olly hellyben lakom, amellyhez képest Debrecen egész London. Itt az értelem, ész, józan okosság minden lépésébe nagyon nyög, az ízlés porba és szennybe hever. - A szív az iccéig határozódik. Az én ifjúságomnak purgatoriuma - Patak s a benne uralkodó démon az Magyar Ius. Exorcizáljátok valahogy barátim - mert megöl. A ti szentelt vitézeitekhez folyamodtam óh, Múzsák! S ti csak rettentőbbé tettétek, de nem űztétek ki ezt. Ovidiustól fogva a Marini idejéig, s a Marini idejétől fogva az enyémig, közönséges hajó-törő Scillájok volt ez a szelídebb genieknek. Csak azért is bóldogabb vagy az én ítéletem szerint, óh Kedves Barátom: hogy Magyar Iust - nem tanulsz. Ah, boldogak azok, akik vagy emberi filozófiát nem tanúltak és Magyar Iusra adják magokat, vagy a filozófiát emberi módon tanúlhatták meg, s nem vóltak kéntelenek Magyar Iust tanúlni. - Látom én, Barátom, hogy mihelyt a természeten túlmégyünk, minden szentség és igazság mellett bolondok maradunk. - A természet az isten, aki minket teremtett, aki nékünk törvényt adott, és aki, míg az ő szabási mellett maradunk, bóldogít, mihelyt vagy kivűle vagy felette keressük a Valóságot, fájdalmasan megbüntet. Mind balgatagság az olly tanulmány, amelly a természet korlátján túl ragad, sőt amellyik a természetben keresi a természetet, az is bolond, mint minden curiosa fisika. -

Átkozom, barátom, az én időmet, az én születésem helyét, amelly engemet ugy tanitott, hogy N-esztendős koromban is csak alig láthatom az illyeneket, és ha látom is, meg kell magamban fojtanom a sohajtozó csuklásokat, hogy a világ vagy bolondnak, vagy perduellisnek ne nevezzen. - Ah, boldog Lelkek: Vajha én közöttetek születtem, vajha nálatok nevelkedtem vólna: mostan csak annyira lettem vólna hozzátok, mint énhozzám az otohajti mezítelen! Pedig, óh! történetek, a boldogság el van zárva az én sohajtásim elől. Óh! vajha a következendő kor megtudhatná és megesmérhetné, hogy én nem saját hibám miatt nem lehettem azzá, amit ohajtottam, hanem az illy okok miatt! - Nékem ugyan nem vólna egyéb vágyásom, hanem hogy németül megtanulhassak, és egy kevés új filozófiát s mathezist érthessek. - Akkor megszűnnék az én kívánságimtól s szerencse-keresésemet egy szűk hajlékocskámba határoznám, amellyben a világnak minden kincsét feltalálnám az én néhány barátimba s az én Múzsámba. De a sok optativus mindég: a sok -nám - nem vólna - s a t. Tiszteld édes Barátom Puky István Urat, és e jószívű tudós hazafinak ajánlj kedves emlékezetébe - Ha valamelly nagy személy csak emlékezék is róllunk, azonnal vígadunk szerencsénken, és ha egy homályos ifjú vagy egy kis emberke tisztel is, hidegen gondolkozunk. Ha A-fi úr illyen vólna, hidd el, én sem említeném, ha mindjárt excellentiás úr vólna is, de minthogy ember és filozófus, s vélem együtt a természetnek legszentebb Istenét imádja, bátorkodom általad béjelenteni, hogy érdemeit tisztelem! -

Fogjunk kezet, bóldogabb halandók! egymással a barátság s az emberiség felséges óltára előtt, szeressük egymást, míg a megigézett halandók a tőllök épűlt mennyei Jeruzsálem kapuin kocogtatnak, s Isten fiává fogadván magokat, elfelejtkeznek arról, - hogy ők emberek - Ah, ember! - Ah, szeretet! -

Sárospatak, 1796 [?]

 

ISMERETLENNEK

Azokat a kősziklákat járom mostan, hol Ovidiustól fogva sok poéta hajót tört és amellyek miatt vagy jó jurista vagy jó poéta leszek, minthogy a kettő nehezen állhat meg együtt. Isten tudja, mellyikre vólna ez idő szerint nagyobb szűksége nyomorúlt édes hazánknak. Bőlcs törvény-magyarázóink, és okos törvénytevőink ugyan jó számmal találtatnak: de igaz tiszta ízű poétáink száma felette igen kicsiny. A II. József uralkodásának vége felé ugyan felserkentek hazánkban néhány szebb lelkek által az ő mélly álmokból a tudományok; de úgy látszik, ismét valami titkos erő őket megópiumozta. A II. Leopold rövid országlása alatt az arany idő nemzeti literatúránkra nézve bé is állott, el is múlt. Azóta a jó igyekezetek vagy ledűltek, vagy lábra sem állhattak, aligha sok jót reményelhet a következő emberi nyom. A hazát egy különös megzsibbadásba látom - vajha kinyúlna egy dajkálkodó kéz s ébresztő balzsamot hintene bágyasztó tagjaira. Igyekezzünk, mert az idők szomorú végével fenyegetnek édes hazánk literatúrájának, s félő, hogy még mi szunnyadozunk, elenyészik a magyar nyelv minden díszével, s nem lesz aki azon beszéljen, - amellynek irtóztató kezdetét már egyszer láthattuk is és a jövendő századokban úgy fogják a magyar nyelvet feltalálni, mint ennek a mi századunknak közepe táján, az ezelőtt ezer esztendőkkel virágzott kelták nyelvét és legjobb íróinkról is csak úgy fognak emlékezni, mint most a nagy Ossziánról. Én ugyan nem azért kívánom az én különben megúnt napjaimat többekre is szaporodni, hogy annyival hosszabb rollét játszhassak az én hazafi társaim között, a literatúra szomorú theátrumán, s a háládatosabb maradéknak egy tapsát megérdemeljem - hadd mondják mások hogy én is hoztam legalább kecskeszőrt a sátor-csinálásra - - -

Csokonai

1796 [?]

 

ISMERETLENNEK

Te írtál nekem? - sőt ajánlottad barátságodat. - Áldott sorok: - áldott ajánlás! - áldott barátság - mintegy világot és reménységet mutattok a következendő időre, s nem szenveditek, hogy elcsüggedjék, s kétségbe essék szívem. - Tik vagytok azok a tükrök, mellyek jövendő boldogságomat még előre megláttatjátok. - Vajha csalhatatlanok vólnátok. - Akkor érném el azt a véget, mellyre sokan törekednek, de kevesen érik el. - Hát még kételkedem csalhatatlanságok felől? megengedj, szeretetből származik ez - szeretetből: - szeret ugyanis tégedet az én szívem, s ezt kívánja ezen csekélységgel most is megmutatni. - Szeress tehát engem, már többé nem is kételkedem - ez a boldogság! - Élj vígan és szeress.

1796 [?]

 

ISMERETLENNEK

Csakugyan hát az a szikra, melly még jókor meggyúladt, kilobbant, és annál sebesebben ég, mennél nagyobb erőt gyűjtött magának, a már jó ideig való benn tartatás által. - Kilobbant - Óh! bóldog óra, mellyben a' lett, és hevét egynéhány sorok által reám csapván az enyim is rólla elgyúlt, és ezen sorokat a tiszta indúlatoknak legsebesebb szárnyain repíti, az én kedves barátomnak ölében. Óh! ha kívánságaimmal együtt mehetnék, s okát baráti szeretetemnek szemeimmel nézhetném!!! - -

Baráti szívedre bízom azon indúlatoknak megítélését, mellyeknek ezen csekély sorok csaknem idétlen szüleményei; ideálisok azok én bennem, mellyeket ezen szavak mint tökéletlen jegyek, le nem írhatnak. Bárcsak a fátum engedne időt az én kedves barátimnak mindég óhajtott szemlélésekre! hogy hadd mondhatnám el: Itt vagynak azok, akik életemnek legnagyobb részét boldogabbá tészik!!! - kerítek időt a fátumból, és nemsokára reménylem, hogy bízom egy jó barátomra, azon baráti kötelességeknek szemtől szembe való - megtevését, mellyeket most levelem akar jelenteni de nem tud. - Erőt és életet. - M.

1796 (?)

 

ISMERETLENNEK

Szerencsés, valójában szerencsés szempillantás! melly bóldogságomat megtetézted egynéhány barátimmal: tenéked köszönöm, hogy szeretetből származott köszöntésemet olly szívre hintettem, melly ha szintén többet nem is, mint amennyi elvettetett, legalább annyit bóldogságom feltartására magához hasonlókkal megesmértet; kik szerencsés dolgunkat szívből származott örömek által édesebbekké, a szerencsétleneket pedig megosztván egymással, könnyebbekké tészik, kikkel mindenekről úgy szólhatunk, mint tulajdon magunkkal. - Mi édesebb s micsoda ennél nagyobb bóldogság? vélünk múlat ez mindenkoron, soha nem alkalmatlan, soha sem terhes - egy szóval felülmúl ez minden egyéb emberi bóldogságot, mellyet tudniillik vagy a vásott gonoszság, vagy a zavart képzelet talált fel a halandók világában. Barátim segedelme s az egymáshoz vonszó titkos indúlat megadták tehát, hogy ismét emberre akadjak, kiben mindezeknek feltalálását tapasztaljam. Nem is kívánok egyebet ennél, hogy maradjanak mindenkoron azok, amik most, emberek, akiknek szűz gondolkozások van; és barátok, kik szíveket még el nem tévesztették, s igazán éreznek.

Te is fogadd el az új barátnak kézit olly teljes indúlattal, amillyennel azt tenéked ajánlja s kötelezd te viszontag való barátságoddal újabb indúlatokra. - Élj szerencsésen. - - -

1796 [?]

 

[LEVÉLTÖREDÉK, ISMERETLENNEK]

...-nem, de ebbe sem vesztettem el vidámságomat, mert az ártatlan lélek ott is rátalál arra a nyúgalomra, melly csupán csak a virtustól származik. Az emberi szeretet mindig megvígasztalja a szívet, s annak jussában még akkor is megmarad, mikor az ember maga is elhagyatottnak gondolja önnön magát. Csakugyan megunja egyszer magát a szerencse is, s reámosolyodik arra, akit bosszantani nem irtózott. Madám! én ennek csalhatatlan jelét találom abba, hogy a Leányasszonyt vélem megesmértette. Úgy veszem ezt a történetet, mint ollyan ajándékát, ...

 

JELENTÉS A DIÉTAI MAGYAR MÚZSÁRÓL ÉS A NYÁJAS MÚZSÁRÓL

A Diétai Magyar Múzsa, mely az ország gyűlése alkalmatosságával hazánk fő és nemes rendeinek udvarlásokra kiadódott, már egészen felszabadúlt a sajtó alól. Áll tizenegy árkusból: békötve árúltatik minden nevezetesebb városokban a könyvkötő és nyomtató uraknál. Rózsaszínű nyomtatott és metszett fedélbe vagyon: írópapiroson 30 krajcár, nyomtatón pedig 24 krajcár. Akik a diétakor előre fizettek 1 rénes forintot: azoknak a jövő tavasszal kiadandó Nyájas Múzsából ingyen fogok szolgálni. Amely munkákat pedig 1794-ben megígértem, azokat és azóta készűlt írásaimat, mihelyt módom lesz a kőltségben, azonnal ki fogom adni. Bizonyos vagyok benne, hogy azon felséges, főtisztelendő, méltóságos és tekintetes előfizető rendekhez még többen is találkoznak, akik a Diétai Múzsát elősegélleni méltóztatnak. Minden előfizető, vagy magokat typografus Wéber úrnál jelentő uraknak és asszonyságoknak tisztelt neveik a Múzsa tizenegyedik darabjának a végén ki fognak nyomtatódni. Ezen jelentésem mellett magamat édes hazámnak szolgálatjára feláldozván, nemes nemzetemért élni és halni kívánok.

Csokonai Mihály, maga kezével.

Pozsonyból, dec. 15-én (1796)

 

FOLYAMODVÁNY FERENC CSÁSZÁRHOZ

Sacratissima Caesareo-Regia Apostolica Majestas,
Princeps ac Domine Clementissime!

Homagiali cum subjectione ad sacros pedes Vestros provolutus, depono ante scabellum Throni Vestri, unde tot Nationum pendet felicitas, Augustissimi - exile hoc opusculum, quod primum est et juvenilis ingenii mei, et sincerae erga Principem Optimum Maximum fidelitatis atque devotionis specimen.

Cujus quidem utriusque luculentiori testimonio evincendae gratia, jam occasione comitiorum volui edere Ludum Metastasii Achillem nomine, idiomati Hungarico, genio Nationis, modernisque belli circumstantiis accomodatum; quo et Sacratissimo Vestro Nomini homagialem devotionem in carmine et illuminationibus, nomine Musarum Hungaricarum deponere, - et nobiles Patriae filios ad bellum sub sospitaturis Sacratissimae Vestrae Majestatis Auspiciis suscipiendum excitare, - et aliquam pecuniae summam in cudenda bene praeliantibus meritoria Numismata convertendam, ex intratis duorum Theatralium ludorum colligere, proposueram. Iam etiam nobiles aliquot juvenes in hunc finem mihi assumpseram, qui actionem libenter argerent, et proh! quanta fuisset ibi Spectatorum omnis ordinis frequentia, verum ab hac intentione moesto sane animo secedere coactus sum, cum Theatrum Civitatense ejusdem Arendator ac Director, nec pro ablato pretio per lubitum ipsius proprium determinando, concedere, in duas vesperas voluerit.

At dabitur forsitan olim occasione alia mihi ostendere, me nullum fugiturum esse servitium, quo me Musasque Hungaricas majori etiam fidei testimonio commendem, quam sane ambabus arripere manibus haud intermittam.

Interim dignabimini, Augustissime Imperator, Rex Clementissime! dignabimini leve hoc et tanta Majestate minime dignum munusculum pro innata Vestra Clementia accipere. Caesar estis Vos, Magne Caesar: Caesarum nomina haud sunt ignota vatibus, qui sub protectione eorum aurea sub secula rediisse crediderunt. Nihil poëtis accidit unquam felicius, quam Heroum sub alis, laudes eorum cecinisse, qui dum pro vita gentium vixere, ad immortalitatem moriuntur. Nec ego propter aliud genua coram Sacratissima Vestra Majestate flecto, quam pro Clementissimae hujus gratiae supplicatione, nec aliud in votis habeo, quam augustum ex tanto imperio agellum, quem propriis manibus colam; et minimam invictissimae Vestrae aquilae plumulam, quae me a fatis atque hominibus protegat. Sic innocentibus Musis vacaverim, sic laudes Vestras immortales cecinerim, sic miseram Matrem, quae mihi vitam, quam nunc Vestra Majestas possidet, olim dederat, tranquilla aluerim; qui pro Regiis Nutibus vivere ac mori paratus sum

Sacratissimae Vestrae Majestatis.

ad cineres fidelis cliens et subditus
Michaël Csokonai.

Pozsony, 1796.

 

1797

VAJDA JULIANNÁNAK

...mert bármennyit vesztek is, benned azt mind fellelem. Nem tetszik az a főld, ahol szerencsém találkozott? mondd meg, mellyik részét kívánod lakni hazánknak? az északi havasoktól a déli homokos mezőkig, a Dunának napnyúgoti fordúlásától napkeleti végéig szabd ki a tartományt, s ha te ott laksz, paradicsom lesz az nékem. Ímé kiöntöttem elődbe szívemet, és minden vágyódásomat, mégegyszer mondom, hogy szeretlek, s hidd el, hogy szeretlek. Vizsgáld meg levelemnek minden cikkelyit, sorait, sőt betűit is fontold, rázd és ítéld meg, közöld velem azt a végső meghatározásodat, melly után vagy fő boldogságommal megtetézel, vagy hóltig tartó magánosságra kárhoztatsz. Én most eltávozok, hogy tágúlást adjak gondolkodásidnak, s jelenlétemmel ne gáncsolkodjam egyenes ítéletednek. Csalni ott sem kívánok, ahol fő szerencsémet munkálódom. Elmélkedj minden részre, ebben az írásban feltalálsz engemet mindenestől, s ítélj szabadon. Postán várom el válaszodat illyen titulus alatt: Az úrnak Csokonai Vitéz Mihály úrnak stb. Pesten az Institoris úr könyves boltjában. Addig onnan ki nem mozdúlok, míg jó vagy bal sorsom felől csókra méltó sorocskáid - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - magamba fogom emlegetni szép nevedet, s csak titkon fogom mások tudta nélkűl kesergeni, hogy te nem az enyim vagy, s hogy én bóldogtalanabb vagyok, mint minden más emberek. Istenhozzád! szeretett Juliska! Istenhozzád!

1797

 

VAJDA JULIANNÁNAK

Szép Kegyes! Mihelyt vettem boldogító kezecskédnek sorait, azonnal az öröm ezer édes érzésekkel lepte meg tusakodó szívemet, s azonnal kiindúltam Komárom főldéből. Megyek és repűlök, kedves angyalom, a Te leveled szárnyakat köt az én óhajtásaimra, s ragadtatva ragadtatom az én szerencsém felé; mert ami legnagyobb szerencsém vólt, feltaláltam.

Ah, kedves lélek! gondolhatod-é, melly örömöket szerzett nékem az az imádandó papiros? úgy néztem a túlsó felen írott két sorocskádat, mint az én paradicsomi boldogságom felől való kontraktust!

Egész útazásomba mindég a kezembe tartottam leveledet, s elérkezvén mostani szállásomra, kebelembe dugtam azt, s annak angyali íróját képzettem magamnak - az éjjel is szívem mellett háltattam - háromezer betű van abba a kevés írásba, én pedig minden betűt ezer csókkal terítettem be - gondolod-e mennyi vólt az a csók? pedig még a tisztáját is sorra csókoltam, mert ott is járt az a grátiai kéz, amellyet én bálványolok!

Igazán írod, vígasztaló, őrző angyalom! hogy levelem szívemnek belső rejtekéből származott: mert hogyne származna a szívemből, amellybe semmi sincs egyéb írva, hanem ez az istenasszonyi név: Juliánna, s utána ez a hét betű: hogy szeretek!

Lehet-é az, hogy egy szelíd lélek ellen kegyetlenek lehessenek a fátumok? és hogy a rettegés és félelem háborgasson egy olly szívet, amelly más szívre is nyugodalmat áraszthat?

És te sóhajtasz! Én azt tartottam, hogy a sóhajtás nem férhet a mennyeiekhez vagy azokhoz, akik ollyanok mint a mennyeiek. - De áldom azt a sóhajtást, amelly ollyan ölelésre teremtetett kebelből származott fel! Vajha a szelek szárnyain ez a szép sóhajtás hozzám repűlhetne, és eggyé forrhatna az én lelkemmel, amelly csupa sóhajtás!!

Már én ezután levelemet csak a mi barátnénkhoz útasítom. - Te pedig, ha olly kegyes vagy, amillyen szép, ne tagadd meg tőlem az én békességemet, azaz írj ezután is, de írj hosszabban, forróbban, és úgy, hogy én annak olvasásában elájúljak!

Ma 21-ik napja van octóbernek - ma kezdd el, ma; mikor vészed ezen levelemet - tégy félre minden dolgot, felejtkezzél el mindenről, még magadról is; a feljövő nap már a papiros mellett találjon, s mikor lemegy utolsó súgára is, a te csókra méltó betűdre pillantson, s csak akkor vedd észre, hogy a szerelembe elmerűltél, mikor az én nevemnek emlegetését a hajnali kakasszó rezzenti félbe! Így készíts nekem november végire egy levelet - köttesd bé Töltesy urammal, s ollyan nagy csomóba küldd el, hogy én azt Hármas Históriának gondoljam! Akkor küldd el delizsáncon Pestre az Institoris úr magyar kabinetjébe - már én akkor eladom a stokfisomat, s annak az árán kiváltom: sőt kész vólnék magamat is annak kiváltásáért árendába adni - de már én nem vagyok magamé - magamról rendelést nem tehetek; mert a Te rabod vagyok.

Írtam Bicskén octóber 21-kén, 1797-ben.

 

KOHÁRY FERENC GRÓFNAK

Nagyméltóságú kohári gróf Koháry Ferenc Úr ő Excellenciájának, ő császári és apostoli királyi Felsége s a felséges Helytartótanács tanácsosának, Csábrág, Szitnya és Murány örökös Urának, tekintetes nemes Hont vármegye örökös és fő ispánjának, s a többi, s a többi, hazánk hív méltóságának, s a múzsák barátjának: énnékem is e két névért, bizodalmam szerént kegyes pártfogó Uramnak, ő Excellentiájának,

alázatos főhajtással
s kézcsókolással nyújtott

AJÁNLÓ LEVÉL ÉS ELŐBESZÉD

Nagyméltóságú Gróf, Kegyelmes Uram!

Talám ha az Excellentiád méltó érdemeinek emlegetése helyett a hazának panaszin kezdem alázatos levelemet, bocsánatot fogok nyerni azon halhatatlan érdemektől, amellyek nyilvábban vagynak egész nemzetünk előtt, mintsem azok újjal-mutogatást kivánnának, s nagyobbak is, mintsem az én gyarló tollam eléggé tudná azokat magasztalni. Minden méltóságos virtusoknak bésummálására elég a Nagyságos Koháry név: én tehát egész hazánkkal együtt fejet hajtok annak, - és elhallgatok.

De nem lehet meg nem szólalnom, valahányszor kedves hazámnak, s hazai Múzsáinknak szomorú sorsát meggondolom: kiáltanom kell mindannyiszor, és kesergenem, mert annak bajai nem olly nyilvánvalók, mint az Excellentiád érdemei, nem is olly buzgó indúlattal imádják az ő nevét mindenek, mint a Nagyságos Koháry nevet.

Volt már az az áldott ideje a magyar literatúrának, amelly bóldogabb időkre is nyújtott reménységet, s el is hitettük vala már magunkkal, hogy a több pallérozott nemzeteknél múlató tudományok valahára bennünket is, Európának ezen napkeleti részén, felfedeznek. De álom volt minden mi képzelődésünk, s annál hamarább eltűnt, minél édesebben merűltünk abba belé. Visszabuktunk az éjtszakába!

Amaz ellenkező fátum (egyébnek nevezni nem tudom) melly a Caspium utólsó partjaitól mindétig nyomba kísérte magyar népünket, még máig sem szűnt meg annak fogyatékja ellen tusakodni. - Minden nemzeti characterünk, s mindaz, ami a magyart tészi, enyészőfélben vagyon, és maga után húzza hanyatló nemzetünket. Alig menekedett ki gyámoltalan szegény nyelvünk a szomszéd német nyelvnek igája alól; azonnal amaz ellenkező fátum felhozta a deák nyelvnek skeletonját olaszországi sírjának fenekéről, s kiragadván bennünket édesanyánknak kebeléből, e holt idegennek porrá váló lábait kezdte vélünk csókoltatni. S mi mindég olly boldogtalan ízlésűek vagyunk, hogy mindenben, még a nyelvben is, jobban kedveljük az itthoninál a kűlföldieket; holott édes hazánk minden adományival bővölködik a természetnek, s nyelvünkkel együtt minden jobb terem nálunk, mint akárhol. Csak szorgalom híjjával vagyunk!

Ímé amit elkezdtünk is, azt is félbehagytuk. Ismét abba a pontjába térünk keskeny kerekünknek, amellyben ezelőtt tizenöt esztendővel forgottunk. Más nemzetek pedig a tökélletességnek felső pontja felé azolta is óriási lépésekkel sietnek, székulumok maradnak el közöttök és közöttünk, úgyhogy nemsoká még csak nógató kiáltásaik sem juthatnak le hozzánk; s mi mégis ráklábakon is alig ballagcsálunk? - Theátrumunk még az bőlcsőjében eltemettetett, és saját hazájában idegen kezek fogták bé szemeit: - a németek pedig nemcsak otthon tudják hasznát venni ezeknek, hanem még közinkbe is felesen telepítik le, hogy holmi jött-mentnek magyar kenyeret adjunk. - Typographiáink is vagy hevernek, vagy holmi triviális könyvekkel tartják fenn lételeket. - Az olvasás nemzetünkben újra hűlni kezd; az új könyvek száma is minden esztendőben kevesebbedik; oda amaz elevenség, amelly csak 1790 táján is úgy lelkesített bennünket: eltűnt, elrepűlt, s egész nemzetünk haldokló zsibbadásba vesztegel. - - - Isten! ha a te végezésed szerént minden magyar világnak illy múlólag-valónak kell lenni: ne hozd fel azt többé mireánk, mert csak lelkeinket keseríted véle!!

Kegyelmes Uram! én tartok tőle - ám a magyarok Istene ne hagyja el árva nemzetünket, s űltesse a szelek hátára rémítő jövendőlésemet, de én tartok tőle, hogy, ha ügyefogyott nyelvünket (melly Ázsiából kibújdosván, atya, anya, vér és rokonság nélkűl, és mintegy Melchisédeknek rendi szerént lakik itten Európába) ennyire vesztibe hagyjuk; nem vetek néki száz esztendőt, hogy ennek a sokféle nemzetnek zavarékjában ollyan sorsra fog jutni, mint ezelőtt nem sokkal a kúnoknak ősi nyelvek; és Gyöngyösi Istvánunkról is úgy fog a jövő világ emlékezni, mint mi ma a győzedelmes keltáknak Ossiánjáról - - Az Isten mentsen meg!

Meg is ment, tudom; ha mi magunk felütjük hosszas álmunkból fejeinket, észre vesszük, melly utól vagyunk a bóldog céltól, s utánok iramodunk a nyúgoti nemzeteknek. Kezünkben van minden jó eszköz, csak éljünk véle; nyelvünk nem enged más nemzetekének, csak meg ne vessük őtet: hazánkba már nem pusztít semmi ellenség, vége ennek a régi kifogásnak. Él még Excellentiád; s van egynéhány még Excellentiádon kívűl, akit hasonló magyar szív lelkesít; vagynak tudós hazafiak közöttünk, kiknek csak egy nosza kell: s mégis kétségbe esnénk? - Igaz, hogy a nem-reménylés gyakran kipattantja azt a szikrát, mellytől a hérósi lelkek fellobbannak. A nagylelkű magyar nemzet is mindég akkor adott bizonyságot bajnoki nagyvolta felől, mikor lehetetlenséget kellett tenni lehetővé. Tusakodjunk mi is egy erővel a ránk tódúlt akadályok ellen; s nemesebb lesz a pálmakoszorú, ha fáradságba kerűlt, pompásabban fog az lebegni az izzadó homlokok felett.

Még mostanság, literatúránknak ezen csecsemő állapotjában, úgy kell bánni gyengélkedő nemzetünkkel (értem a számosabb és egyűgyűebb részét) mint az apró gyermekekkel. Édes beszéd, kecsegtető nyájasság, danlás, báb és cúkoros csemege légyen mind az, amivel őtet az oskolai leckékhez édesgessük. Nyavalyáját sem tudja még jóformán érezni; tehát amelly orvosságot véle bévétetni akarunk, meg kell annak üvege szélét mézelnünk, malozsákba kell rejtenünk a gyógyító pilulákat. Különben félő, hogy csömör jön rá, s odalesz minden jóreménység végképen. - - Poézison és szép tudományokon kell kezdenünk a munkát, ha valaha örömét akarjuk látni. Egy hadra termett nemzetnek erkölcseit is addig meg nem szelídíthetjük, míg gusztusát meg nem kezdjük édesíteni. Úgy bántak azzal minden más nemzetek, mellyek a felségesebb tudományokig felhatottanak.

És ha valamelly érdemet adhat a régiség, amint hogy ád is, és ha szép a nemzetség tábláját számos ősökről, és egész századokon keresztűl levezetni, amit talám senki sem tagad: reménylem, nem fogok tenéked, ó jóltevő Poézis! semmi bosszút is tenni, ha a te mennyei eredetedet a nemzetek származása előtt való időkre felvivén, tégedet az emberiséggel s a fiatal világnak első mozdúlásival egyidejűnek állítalak. Mert csak amennyire felmehet az én gyarló emlékezetem a régi dolgoknak lajstromába, már a Veres tengernek partjain hallom a te szavadat a Mózes szájából, amelly magasztalja a Halhatatlant. Még azután sokára élt Homérus, akit a te atyádnak neveznek. Minden tudományokat vagy megelőztél, vagy te adtál elsőben is az embereknek tudtára; te emelted fel nagyobb bölcsességre a nemzetek elméjét mind e mái napiglan, e világon. Hol vólt még akkor Tháles, Plátó vagy Aristóteles, midőn te Orpheussal a köveket énekeltetted, a halhatatlanokat dicsőíttetted, és a vad rácokat városi társaságra és szelídebb erkőlcsökre szoktattad, Strimon és Hebrus partjain? A győzedelmes Róma előbb hallgatta a te szódat az Ennius rekedező kürtjén, mint a Cicero mély okoskodásit. Előbb esmérte a csínos Olaszország a Petrarca Lauráját, mint Galilei által a Szaturnus apró holdjait. Chaulieaunak csak az unokái esmérhették Montesquieut, és Chaucer már porrá lett, mikor Newtonnal kevélykedni kezdett a mély Anglia. A darabos Opitz készítette el a német nemzetet arra, hogy egy század után közöttök a titkos Kant németűl írhasson. - Valóban nálunk is több magyart szoktatott az olvasásra Gyöngyösinek a Murányi Vénusa, mint az Apácai Csere János minden Encyclopaediája.

Talám ha nemzetünknek a tudományokhoz való nagyobb szeretetét megérem, s ha vélem együtt a hazai literatúra is annyira megemberesedik, hogy a valódibb elmélkedésekhez is szer lehessen: philosophiai, vagy más tudományból készűlt írásommal is szolgálhatok a köz haszonra. De most olly fiatal lévén még, mint maga a magyar ízlés, csak gyenge poétai játszásokkal kedveskedem a közönségnek. Bátor bizodalommal tészem fel azt is a hazafiúság szent oltárára; mert tudom, hogy jobb valamit, mint semmit sem. Tudom azt, hogy egy kis kertecskéből a tavasz elején szedett apró zsenge szintolly kedves a halhatatlanok templomában, mint a gazdag majorból ajánlott hecatombe.

Én is tehát illyen megnyúgovással adom nemes hazámnak az én poétai munkámat: és hogy az nagyobb kedvességet nyerjen, homlokára függesztem fel a haza-szerette Koháry nevet.

Engedje meg Excellentiád nékem ezt a nagy szerencsét, s méltóztassa Nagyságos nevével az én munkámat a halhatatlanságra elbélyegezni. -

Egyszersmind pedig alázatosan könyörgök Excellentiád előtt, méltóztasson hathatós pártfogása által lételt adni az én Múzsámnak, hogy az már tovább a homályba ne űljön: mert minthogy a törvény és nyelvek tanúlására nyolc esztendők alatt majd minden költségemből kifogytam, s most is pedig az insurrectio miatt magam pénzén kell hevernem, kénytelen vagyok addig, míg fáradságimnak nyugtató pontjára eljuthatok, a kegyelem ajtaján bézörgetni. Azt a munkát fogom világra bocsátani, amellyet Excellentiád parancsolni méltóztatik, és annyi árkust, amennyire kegyelmes rendelése kötelezni fog. Excellentiád hatalmas engemet a Heliconra, s nemzetem nézőpiacára kitenni, mert hazánk csillagi között első nagysággal ragyog: kegyelmes is ezt megcselekedni, mert a Múzsák előtt kedves, és tisztelt név a Nagyságod neve. Minden erőmmel annak végbevitelére fogok munkálkodni, hogy Excellentiádat a megelégedésig tegyem afelől bizonyossá, hogy akit egyszer kegyelme alá venni méltóztatott, az nem háládatlan, sőt inkább Excellentiádnak és a Magyar Hazának egyenes szívű kész szolgája.

Csokonai Vitéz Mihály.

Komárom, 1797. nov. 8.

 

KÉZÍRÁSBAN LÉVŐ MUNKÁCSKÁIMNAK MEGNEVEZÉSE

L'Aminta, favola pastorale, di Torquato Tasso. Olaszból.

II Pastor fido, tragicommedia pastorale, di Giambattista Guarini. Olaszból.

La Didone Abbandonata;

L'Achille in Sciro;

II Re Pastore - tre drami della Signore l'Abbe Pietro Metastasio, Poeta Caesareo. Olaszból.

15 Cantate di Metastasio. Olaszból.

Idylles par M. Berquin. Franciából.

Eschenburg's Theorie und Literatur der schőnen Wissenschaften.

Raff's Naturgeschichte für Kinder. Megbővítve.

Die Zauberflőte von Herrn Schikaneder, mit Musik von Herrn Mozart.

Das Schnupftuch, ein komisches Heldengedicht des Herrn Zachariae.

Régibb és újabb magyar népbeli dalok (Volkslieder), mellyeket más csínos nemzeteknek példájára imitt-amott kézírásból és hallomásból öszveszedvén, az elvesztéstől megmenteni kívánt Csokonai Vitéz Mihály. - Van már illyen mindenes nóta mintegy 300, - már mintegy 450.

Csokonai Vitéz Mihály elegyes apró írásai, amellyekben muzsikai ódák, dalok, epigrammák, előbeszélések (Erzählungen), levelek s több effélék egyvelegest találtatnak versekbe és prózába.

Gondolatok a hazánkbéli szépliteraturáról, annak régi és mostani állapotjáról, felhágásának és lebukásának okairól, úgyszintén azon útakról és módokról, amellyek által azt csínosabb és boldogabb állapotra lehetne vinni kevés költséggel is, a mostani szomorú időkhöz képest. Ennek alkalmatosságával leírattatik egy aestheticum auditoriumnak ábrázatja, a véle való kisded bibliothekácskával, előadódik az a zsinór is, amellyet kellene tartani annak a professzornak, aki a magyar poézisra és eloquentiára az ifjakat oktatná, de már nem klasszisi, hanem akadémiai módon; szó tétetik a szerencsés előmenetelű ifjaknak közönséges és legserkentőbb megjutalmaztatásokról, ezeknek a régieknél gyakorlott nemei is említtetnek, a laurus koszoruk, s a t.

Éppen most vagyon kezem alatt ama szép filozófiai román is: Natur und Liebe, von Herren von Mittelberg. 2 Bände. 8. Wien.

1797 [?]

 

1798

SÁNDOR DÁNIELNEK

Kedves Barátom Uram!

Nem régiben érkezvén haza, azonnal sajnos nyavalyába estem, amellyből csak tegnap kezdtem enyhűlni. - A rövid időhöz képest sem akartam indúlatomnak valamelly csekély jeladását elmúlatni, ezen levélkémben vagy levél-úrfiban, amelly csak ollyan vett forma. - Barátom Uram! ha van az Úrnak szánkója, csak szánútat vegyen hozzá, s kimegyek egy verdung fársángocskára a csépi szemináriumba. Felmegy-é az Úr Pestre esküdt jegyzőnek? pro ulteriori practisatione in partibus si... foris interpedaneis? - Mozog a kocsis, ezért ajánlom magamat pataki szívességébe.

Barátom Uramnak

Jó barátja
Csokonai

Komárom, 19. január, 1798.

 

FESTETICS GYÖRGY GRÓFNAK

Méltóságos Gróf,
Nagyságos uram!

Aki hívatalt kér, arról sokan sokképpen - s többnyire balul ítélnek. Ki azt mondja, hogy szemtelen, ki azt, hogy azért tolja magát elő, mert érdemetlen voltában mások reá nem akadtak volna. Kiről ki hogy ítél, ítéljen: én legalább érzem, hogy nemesebb rúgó ösztönözi intézeteimet Nagyságodnak nagy lelkéhez, s magam középszerű tehetségemhez való bizakodásom az, amelly engemet felbátorított arra, hogy Nagyságodnál magamat, érdemlett tisztelettel, s alázatossággal professzori hivatalra béajánljam.

Ugyanis régi hosszas gondolkozásaim után kifőzött feltételem az, hogy jövő tavasszal, kevés örökségemet eladván, olly véggel Helvéciába menjek, hogy ottan a mezei gazdaságnak azt a részét, amelly hazánkban is legtöbb munkával, legtöbb helyen, és legtöbb haszonnal, de mégis nem úgy, amint lehetne, gyakoroltatik, úgymint a pascuatiót, bucolicát, svejcer teheneknek tartását, szénázást, sajt, vaj készítését s a t. magoktól az originális gazdáktól megtanúljam. Ha a hadnak és békeségnek állapotja megengedné, kifutnék kétfelől a szomszéd Francia- és Olaszországba is, a borkészítésnek s kerti majorságnak nálok való megtekintésére; visszajövőbe a munkás német földön tévén keresztülutazásomat.

Eszerént, esztendei útamra, s az egybegyűjtendő tapasztalásokra mind reákölteném szűk örökségemet: azért is tehát kívántam Méltóságos Uram! előre könyörgeni, hogy, ha ez az én jószágomnak s magamnak elszánása Nagyságod előtt kedvet talál: méltóztasson engemet valamellyik oskolájában professzorságra kegyelmesen felvenni; hogy így, mikor pénz nélkűl visszatérek, légyen magamnak és gyámoltalan özvegységre jutott édesanyámnak hol találni menedéket a Nagyságod szárnyai alatt.

Mivel pedig még annyi érdemem ifjúságom miatt édes hazámba nincsen, hogy Nagyságod engemet esmérhessen: talám sem kérkedésre, sem szemérmetlenségre nem fog magyarázódni, ha magamat Nagyságod előtt rövideden megesmértetem, s mintegy magam recommendálom magamat. Mellyhez képest előre is Cicerónak ezen szavait botsátom: Nil mihi arrogo, quamquam nec derogo quidquam.

Én Nagyságos Uram! Debrecenbe születtem Bihar Vármegyében, Győrből származott nemes és tanúlt atyától, de akitől megfosztattam még neveletlen koromba, amiolta a testvéremmel együtt az édesanyám sok viszontagságok között nevelt és taníttatott, aki egy a legjobb édesanyák közűl. A debreceni Református Kollégiumban 8 esztendős deák voltam, és utoljára a poézisnek és szép tudományoknak köztanítója, mellyhez 11 esztendős koromtól fogva mindég nagy szeretettel viseltettem. Onnan kiöltöztem, s mentem a pataki Kollégiumba, és ott a Jus Patriumot elvégeztem. Azt elvégezvén Pozsonyba mentem, ahol a nyelvek, muzsika és országgyűlés kedvéért múlattam. Lejöttem 1796 Komáromba, s a vármegye mellett praktizáltam. Most már egyebet célomra nem látnék hátra, hanem hogy Pesten az utolsó lépést tegyem meg a törvényekbe: de azoktól én egészen el akarok állani. Részént mivel rakva a világ rabulákkal és rábulistákkal és így én fontosabb dologban használhatok ügyetlen nemzetemnek s árva hazámnak; részént mivel az én csendességet szerető lelkem s az én nyájas múzsácskáim irtóznak a Verbőtzy táborának zajgó lármáitól. - Mathesisi, philosophiai, históriai és literatúrai tudományokat elvégeztem, görög, deák, német, olasz és francia könyvekből fordításaim is vagynak, ha kimegyek, az ánglust is megtanúlom.

Mindezek az allegáció mellett rajtam sültek volna. Én egyedűl professzor szándékozok és óhajtok lenni, és egyedűl a Nagyságod birtokában, ha erántam Nagyságod olly kegyes lenni méltóztatik. Egy olly Méltóság alatt, akinek nagy szívét egyedűl a haza és közjó lelkesíti, aki minden érdemes hazafit nyájas leereszkedéssel fogadni nem útál, aki nem nézi azt, ki mellyik koncilium után vakoskodik, aki egynéhány dominiumban az, ami József volt egynéhány országokban, - egyszóval Nagyságod alatt professzorkodnom nékem nagyobb boldogság volna, mint másutt a legfényesebb hívatal. Esedezem is főhajtva Nagyságodnak, méltóztassa ezt az én alázatos kérésemet szokott nagylelkűséggel elfogadni, és engemet addig is, míg próbajelekkel megesmérhetne, kegyelmes dispositiójával megörvendeztetni.

Éljen boldogúl Nagyságod hazánknak díszére és javára: én változhatatlan tisztelettel maradok

Méltóságos Gróf! Nagyságodnak

igaz kész szolgája
Csokonay Mihály, manu propria

Komárom, 22. Jan. 1798.

 

SZÉCHÉNYI FERENC GRÓFNAK

Nagyméltóságú Gróf,
Kegyelmes Uram!

Esztendeje elmúlt, hogy az ország gyűlésének vége felé a Diétai Magyar Múzsának kiadásában a reménységemnél kevesebb praenumeratorok miatt a nyomtatónak adós maradván, valamint többnyire minden ügyetlen literatorok, úgy én is egyedűl Excellentiádnak nagylelkében s hazafiúi kegyelmes szívében találtam fel a segedelmet. De mire az utolsó árkus kiszabadúlt volna a sajtó alól, már akkorra Excellentiád hazamenvén, én minden vígasztalás és reménység nélkűl maradtam: hanem mégis utoljára az emberséges nyomtatóval tisztességes accordra lépvén, bajaimból tűrhetőképen kimenekedtem.

Azolta, a nyári insurrectiónak üres ideje alatt, öszveszedtem írásaimat, amellyek részént eredeti, részént görög, deák, francia, német és olasz nyelvből fordított darabok; részént versek és theatralis munkák, részént prósák a philosophiai s aestheticai tudományokból. Ezeket öszveszedvén, itten Komáromba Nyájas Múzsa név alatt ki akartam adni.

De azolta szándékomat megváltoztatván, most már a Pétzeli halálával félbeszakadt Mindenes Gyűjteményt akarom folytatni. Okaim erre ezek. Mert így a magam írásaimat, amellyek többnyire apró darabok, szintúgy kiadhatom, azonba a tudósoknak közé iktatott munkáival a könyvnek díszt, kedvességet és tekintetet adhatok. Jobban is fogják olvasni minden rendű és vallású hazafiak, ha minden rendű és vallású embereknek neveit találnak benne. Ha valami irígy ellenség piszkálja, többen lesznek a mentő s oltalmazó tollak, akiknek védelme alatt magam is bátorságba lehetek. Új Mindenes Gyűjtemény lesz a neve, amelly már országszerte esméretes. S a többi.

Méltóságos Uram! Tudom, hogy Excellentiád is minden közjótól lelkesíttetettekkel szomorúan tapasztalta nemzeti literatúránknak s azzal együtt a magyar characternek ügyefogyott állapotját s megilletődve szemlélte, hogy mi ennyi fényes nemzetek szomszédságában is úgy élünk, mintha most is a Caspium partjain sátoroznánk, s a világos XVIIIdik századnak végén is ránk nézve ama boldogtalan közép idő látszik folydogálni. Ezelőtt egynéhány esztendőkkel kezdettük vala mutogatni, melly hathatós a magyar ész s mikre nem termett ő a lovon és kardon kivűl is; amidőn önnönmagának hagyattatva, minden fejedelmi pártfogás nélkűl, olly lépéseket kezdett tenni a nagy nemzetek nyomába. De ennek is vége van!

Alig serkentünk fel ama lomha álomból, mellyben századokig aludtunk, s újra szunnyadozunk. Odavan minden igyekezetünk, serénységünk ismét megszakadt. Imé alig jön ki esztendőnként egy-két valamit érő könyv, a typographiák megint imádságos könyvekre s kalendárjomokra szorúltak, theatrumunk a maga bölcsőjében megholt, az olvasás a közönségbe megcsökkent, legjobb literátorink vagy meghaltak, vagy szerencsétlenségbe estek, a többiek elhallgattak, nincs aki őket serkentgetné. Veszedelmes állapot! Annyi nemzetek példájára fel nem buzdúl a magyar nemes vér? tulajdon kárán meg nem dobban a hazafiúi érzékeny szív? saját nyelvének Európában a porba tapadtatását hidegen nézi a kibújdosott scytha? - A romlás nyakunkon van, de még öszve nem tiprott: most! most kell iparkodni! Hadd serkenjenek fel a veszteglő tudósok, hadd szokjon az olvasáshoz a közönség, hadd szelídűljön az ázsiai erkölcs, csínosodjon a magyar gusztus, jobb híreket hordjanak a napkölti szelek Európának tudósabb részeire az Iszter partjairól. - Én, amit lehet részemről véghez vinni, el nem múlatom.

De mivelhogy minden közjóra célozó plánuma a magyarnak vagy a költség, vagy a pártfogók nem léte miatt, hol az irígység, hol más szerencsétlenség miatt, még eddig részént füstbe ment, részént szikrát sem kaphatott: ehez képest, hogy a számos példákat az enyím is eggyel ne szaporítsa, az új Mindenes Gyűjteménynek homlokára kívántam a haza-szerette Széchényi nevet függeszteni, és azt teljes megalázkodással Excellenciádnak oltalmába ajánlani, főhajtva könyörögvén Excellenciádnak, hogy azt hatalmas szárnyai alá venni s a világra lejendő kijöhetésére felsegélleni méltóztassa. - Amelly kérelmemnek jó válasszal való meghallgattatása felől nem hagynak engemet azok a sok nemes áldozatok kételkedni, amellyek az Excellenciád méltóságos nevét a haza és múzsák oltárán már elbéllyegezték a halhatatlanságra.

Éljen boldogúl Excellenciád árva hazánknak s ügyetlen nemzetünknek javára és díszére: én változhatatlan tisztelettel maradok

Kegyelmes Uram!
Excellenciádnak

igaz kész szolgája
Csokonay Mihály maga kezével.

Komárom. Januáriusnak 23dik napján. 1798.

 

VAJDA JULIANNÁNAK

Lilim! Én tégedet még most is halálból szeretlek: mégis, Lilim! ah, szeretett Lilim! ez a levelem utolsó hozzád az életbe. Most zárom be végképen azt az édes barátkozást, mellyet véled szinte kilenc hónapig kóstoltam, s azt az örömöt, mellyért irígyeim lehettek az angyalok. Most látod még egyszer, és többé nem, annak a hív kéznek vonásait, melly a tiéddel kérkedett, melly a te kezednek örökös bírásával kecsegtette magát.

Ah, édes de múlandó remény! múlandóbb a hajnalnál, vagy a hajnali harmatcseppnél, mellyet az első napsúgár száraszt ki a fakadó rózsabimbónak öléből. Melly bizonytalanok az embernek minden történetei! miként nem tudja a halandó szív, hogy az ő legkedvesebb öröme: lépés a keserűségre! hányszor szerencsétlen a legtisztább, a leghívebb szeretet! - Lili többé nem az enyém, Lilinek vége van, vége minden én reménységemnek, az én szívem, az én lelkem, az én életem ismét a holtig, a holtig való magányosságra, az emésztő búra és a titkos nyögésre van kárhoztatva. Én élek s Lilla énreám nézve megholt, - igenis, megholt - örökre megholt ő énreám nézve.

Nem Lilla vagy te többé, ó, életemnek angyala! nem az a Lilla, akiben én boldogságomat reménylettem. Mégis még egyszer kedves énelőttem ezen a néven szólítani tégedet. Így szólítja régi nevén az ő halva fekvő kedvesét némelly szerencsétlen szerelmes, annak koporsója felett; kiáltja még egyszer, míg a halálos szemfedél elfogná az ő szemei elől azt, akiért élni óhajtott; holott az többé nem hallja az ő szavát, az ő panaszkodó szavát, az érzékenységtől megfosztatott szép halandó. Ah, Lilla! Lilla! felelj még egyet nékem; s azután parancsold, hogy én is haljak meg: igen - haljak meg, midőn már teérted élnem nem lehet. Midőn már az én reménységemnek minden alkotmányja végképen leomlott; midőn már az én napom éppen a hajnal hasadtával örökös fekete éjszakába borúlt, melly után több virradás nem lehet: midőn már nékem egyéb részem nem jutott, hanem hogy elrablott gyönyörűségemnek puszta sírhalmán minden vég nélkűl keseregjek.

Szíves sóhajtásim! enyésszetek el örökre, mint a lengő árnyék a zordon fergeteg első elérkeztével. Örömkönnyek, változzatok keserű könnyekké, mellyet csak a vígasztalhatatlan bánat préselhet ki szemeimből. Végső búba merűlt szív, tanúld meg elfelejteni azt a boldogságot mellyre ekkorig repesve dobogtál, te pedig, áldott Leányka! tartsd meg az én szerencsétlen nevemet magadnál s jusson eszedbe ollykor-ollykor, hogy egy érzékeny fiatal készebb lett vólna téged bírni hogy sem a világot.

De ne! ne epeszd illy kelletlen emlékezéssel, ne epeszd vídámságra teremtett szívecskédet; felejtsd el minden indúlataimat azon boldogságnak kebelében, mellybe a mennyei kezek integetnek. - Ejts egypár könnycsöppet ez utolsó levélkémre: ez nékem és az én leghívebb szeretetemnek elég áldozat fog lenni. - - Én pedig megárasztom az én könnyeimet, had folyjanak ki zápor módra az én indúlatim mind a két szememen. Visszatérek ismét abba a komor életbe, amellyből az én Rozim halála után csak te vehettél ki. - Mert az én szívem úgy van alkotva, hogy az kettőé sohasem lehet, Te bírtad azt, és tekívűled senki meg nem nyerhette vólna.

Csudálkozom, hogy a tied úgy megváltozott, úgy elpártolhatott attól, akinek már ajánlva látszott. - Bizonyosan valami vétségemnek kellett lenni ellened, amelly erántam tégedet olly idegenné tehetett. Mi lehet az? én még csak gyanítani sem tudom. Sőt esküszöm az egekre s mindenre, ami szent, esküszöm saját szívemre s a te angyali orcádra, hogy tudtomra ugyan semmivel sem tettem magamat illy elhagyásodra érdemessé.

De talám nem is bírtam én soha is a te szívedet, talám csak magam álmodoztam magamat olly boldognak, hogy te engemet szeretsz; te pedig vagy nem szerettél, vagy nem hitted, hogy én tégedet olly teljes szívből szeresselek: mert különben sohasem tettél volna szerencsétlenné egy leghívebb szeretőt. - Ha pedig te is úgy szerettél engemet, mint én tégedet: úgy boldogtalan vagy te is és jövendőben is a te keserűséged duplázni fogja az én magános keserűségemet. Ah, Juliska! ha ez úgy van, szánlak tégedet.

Miért nem adtad ki magadat akkor estve csak egy-két szócskával is? Még az én legszomorúbb szavaimat is ezzel fogadtad el: nem is bánom, nem is tehetek róla - - - Ebből én mit húzzak ki egyebet a legrettenetesb megvetésnél. Ha ezt nem mondtad vólna, vagy irántam való hív szeretetednek legkisebb jelét adtad volna: eddig ketté vólna vágva a csomó, túl vólnék kincsem! mindenen. Még most nem lett vólna késő, még meg lehetett vólna mindent orvosolni, és József-napra a gróf hintaján láttál volna bémenni udvarotokra. Két hét alatt minden könnyhullatásaink örömkönnyekre változtak volna!

De mivel önnönmagad mondtál le rólam, engemet vétkesnek sohasem vádolhatsz; engemet, aki erántad még most is olly soha meg nem aluvó indúlattal lángolok. - A te szíveden állott, kinek add azt által. Senkinek erőltetett végső erőszakot rajtad tenni nem lehetett vólna. Az én feljövetelem, s a te eltökélett szándékod reábírták vólna kedves szüleidet, hogy annak engedjenek által, akit te szeretsz, és aki téged olly igen szeret. Két hó mulva egy városbeli professzorné lettél vólna, én pedig legboldogabb teremtés teáltalad.

Én benned soha egyebet nem néztem, hanem amit nézhet egy philosophus, aki a virtusnak barátja és egy érzékeny poéta, akinek gusztusa nem éppen otromba. Ami a te lelkeden kívűl van, azt én másba is feltalálnám. Egy érdemes hívatalú s elegendő fizetésű ifjú ember mindég bíztathatja magát gazdag menyasszonnyal: de az én lelkem sokkal nemesebben gondolkozó, mintsem indúlatit pénzért árúlja. Én tégedet csupán magadért kedveltelek.

De már ennek mind vége van, s pedig énmiattam van-é? kérdezd meg magadat. - Én bánom, de mit tehetek róla. - Erővel senki szívével nem bánhatok. Fejet hajtok hát a kénszerítő szükségnek, s minthogy te nem szeretsz, nem is törekedhetem szép személyed birtokára. - Elmegyek Keszthelyre és csak édes emlékezetedet viszem el magammal. Üres lesz az én szobám tetőled: de szívemben mindenkor jelen leszel. Elmegyek Keszthelyre, te pedig Almásra s két egymásért teremtett szív illy messze fog egymástól esni mindörökké.

Légy boldogabb mint én, és tőtsd nagyobb megelégedéssel ifjúi napjaidat, légy boldogabb, mint én, óh édes reményem, és a bánat soha ne űljön a te szép orcáidra, mellyek engemet állandó bánatra kénszeríttenek, légy olly boldog, hogy én soha eszedbe se jussak, egy szerencsétlennek emlékezete ne zavarja meg a te nyúgodalmadat.

Én holnap délután indúlok, elhagyom ezt a Komáromot végképpen, amellytől te is majd meg fogsz válni; és mi, Kedvesem, nem együtt fogunk menni.

Még holnap reggel elbúcsúzom kedves szülőidtől, akiket szívességekért mindenkor tiszteltem, akiket, óh, melly forróan szerettem azért is, hogy Lillát neveltek az én számomra. Akkor meglátjuk még egymást ez életbe s, ah Lilim! - többször sohasem! Örökös határfal lesz felvonva közöttem és közötted, végképpen elválunk egymástól, te az örömre, én pedig a holtig tartó szomorúságra. Eddig vólt hogy szerettelek, már most csak tisztelnem szabad tégedet. A szerető név baráttá változott, de olly baráttá, aki csak a Balaton partjairól sohajtozhat teutánnad.

Élj vígan: a legtisztább boldogságnak karjain, egy örömöd csak azért múljon el, hogy a másiknak helyet adjon, állandó nyúgodalom és békesség legyen vídám homlokod felett, s szeressen olly forrón az ég, amint én mindenkor szerettelek.

Isten hozzád! - Csókollak még egyszer a legutolszor csókollak - Ah, elveszett kedves Lillám

Isten hozzád!

Professzor Csokonay.

Komárom, Mart. 12. 1798.

 

VAJDA JULIANNÁNAK

Óhajtott Szép Kincsecském!

Ímé midőn te Éretted kiindulok az én balatoni útamra, sírni láttatik az ég, és szomorú felhőknek fátyolával borította el kedveltető homlokát. Ah, Kincsem! ha én idejártomban elvesztelek tégedet, így fog sírni az én szemem, illy bús gyászba borúl az én lelkem; komorabb lesz ennél a mái időnél az én életem, ha az én kedvemnek tavaszló napja, a kívánatos Lilla, azon nem fog ragyogni.

De hát annyi szerelmes esdeklésim, annyi éretted való fáradságim, sőt az én örök hűséget esküdött indúlatom, s a te kedves ígéreted, lehetnének-é valaha hiábavalókká? Elhagyhatna-é engemet az a Lilla, aki éntőlem szeméremmel kérdezte, hogy én miért tudom őtet szeretni? az a Lilla, aki azt fogadta nékem, hogy csak bízzak, ő mind végig...? meglehetne-é, hogy én elszakadjak tetőled, akiért élek, akiért fáradok, akivel sírni vagy örűlni holtig kívánok? Csak te lehetsz az az angyal, ki nékem a világi életet paradicsommá teheted: csak te lehetsz az a kegyetlen, aki engemet a bánat és a keserűség mélyére visszabuktathatsz. Rajtad áll a választás. Nékem egyebet választanom sohasem lehet, hanem hogy téged szeresselek. Első megpillantásodra elvesztettem lelkemnek szabadságát: elloptad, elragadtad az én szívemet azon az egy estvén, amellyen először megláttalak.

Igaz, hogy én voltam hibás, Kedves Angyalom! hogy illy soká késtem dolgaimmal. De csak a te szívecskéd légyen erántam állandó: helyrehozom ezt a hibámat. Én reménylem, hogy mi néhány nap múlva egymásban megörvendeztetünk, és az eddig való aggódásunk fűszerszáma fog lenni jövendő gyönyörűségünknek. A keserű után édesebb az édes is. Melly örömmel fogjuk elmúlt bajainkat emlegetni egymás kebelében: melly édesdeden fogunk csüggeni egymás karjairól, amellyeket a balsors el akart vala választani. - - -

Éppen most érkezik bé az én követném. Nincs kocsi! - - Ah, mostoha szerencse! meddig késleltetsz, meddig tartóztatsz engemet az én sóhajtott Tárgyamtól? Melly nagy baj ez nékem. - De van levelem az én Lillámtól, van az én Lillámtól levelem. - Áldalak, óh jóltévő szerencse! s kezdem érzeni, hogy te vélem nem ellenségeskedel. Csókolom ezerszer azokat a betűcskéket, amellyek Kedvesemnek újjaitól származtak. Megvan legfőbb örömöm: ki érzi azt most, amit én? Mellyik halandónak szíve repes úgy, mint az enyém?

Köszönöm, édes Juliannám! ezt a vígasztaló levélkédet, köszönöm szívednek igaz hűségét, - százszor köszönöm. Óh, mennyire meg vagyok elégedve, hogy te érzékeny vagy énerántam! Hála a kedvező egeknek! Én sietni fogok az én szerencsémnek egész végrehajtására. És azon az első napon, amellyen lehet tőlem, azon az első napon indúlok fel a te szép kebelednek megölelésére. Most se lett volna ennyi baj, ha e télen jobban siettem volna. A késedelemtől mindenkor félhetni. A reménység és kétség között egy órát tőlteni is únalmas a szerető lelkeknek.

Nékem addig vígan élni nem lehet, ha szinte kivűlről mutatom is más előtt, de szívem belőlről csak az én Juliskámnak szívével vídúlhat meg. - Légy, Kincsecském! mindvégig állhatatos, én szavamnak ura leszek. - Köszönt téged ezer csókkal a Te

hív Vitézed.

Mocsa, 1798. márc. 18.

 

ARANKA GYÖRGYNEK

Nagyérdemű Consiliarius ur, Tekintetes Uram!

Valahára talám lehet szerencsém az én szerencsémet öszveszedni, s elkezdeni azt a hazafiúi iparkodásomat, amelly nem magyar szívem, hanem az időknek szomorú környűlállásai miatt csüggedett el. Nálunk nem a hazának fiai változtak el, hanem a haza, vagy talám nem is a haza, hanem egyéb - - - Bóldog vagy, óh kisded Erdély! bár a csínos Európának legvégsőbb szélein fekszel is, bóldog vagy; és te fogod bé a legutólsó magyarnak szemeit, mikor mi már vagy oesterreicherek, vagy rusznyákok leszünk, az Árpád és a hét kapitányok sírja felett! De nem panaszkodom. - Bíztat engemet a szűk Erdély, még ha Magyarország Styriává lesz is, bíztat engemet ez a kis tartomány, amellynek nemes törekedései a Duna, s a Tisza négy tágas circulussait megszégyenítik. Vajha tihozzátok, Bethlen fejedelem tartományának nagylelkű polgárjai! - vajha tihozzátok csak egyszer béutazhatnék: akkor - óh akkor Volga és Caspium kiköltözött lakosinak, édes elhúnyt őseimnek ereklyéit bámúlhatnám máz nélkül való egyenességtekben!

Énnekem ez a szerencse - egy Bihar vármegyében születettnek - nem adatott. Hányt engemet a szerencse tulajdon hazámba és tulajdon hazámért... és egyedűl az nyugtatott engemet s az serkentgetett eddig, az ébresztett a munkára, hogy, ha nem telt is, akartam, ha máért nem is, legalább a jövendőért. - Ti pedig, más hazából való testvér hazánkfiai! ti boldogúltok; s legalább minket elkedvetlenedteket vígasztaltok. Néktek örűlni fog a jövő - ama késő - emberi nyom, mirajtunk pedig szánakozik.

Éljetek szerencsésen a magyar Helvéciának szerencsésebb polgárjai; mi csak igyekezni akarnánk, tinektek pedig munkálkodni is lehet: - munkálkodjatok!

Én magamat s csekély tehetségemet ajánlom a Tekintetes Consiliarius Úrnak hív tisztelője

Csokonai Vitéz Mihály m. k.

Nagybajomból, Somogyból 4-d. Aug. 1798.

 

1799

SÁRKÖZY ISTVÁNNAK

Tekintetes Úr, Főbíró Uram, érdemem felett való Pártfogóm!

A múlt május havának 28-ik napján kűldött levelét a Tekintetes Úrnak módom volt tisztelettel venni tegnapi napon, úgymint június elsőjén, mellyben a megnyugváson kívűl, örömre való okokat is kellett olvasnom a Tekintetes Úrnak minden soraiban, mellyek azon különös kegyességhez, amit legelső udvarlásomtól fogva tapasztalni szerencsém volt, a legszorosabb parallelé folyának.

Én a leckéket még ma egy hete elkezdettem s azokat a tőlem - s környűlállásoktól - kitelhető móddal szakadatlanúl is vittem és hogy ezen módom csökkenni, s elkezdett munkám inába megszakadni nem fog, ígérem is, igyekezem is. Hogy a Neocles ex haeredale fiában Themistocles - a hazát s tudományokat szolgálni kívánó Themistocles - van bébimbózva és hogy a korinthusi Alcibiades Athenaeben is tud Alcibiades lenni, azt fogom s kívánom Csurgón megmutatni. Tudom, hogy a jobb belátásúak, ha több nem, bizonyosan a Tekintetes Úr, által fogják tekinteni azt a sok akadályt, azt a sok felhőt, mellyen, ha a nap egész jóltévő fényében nem láttatik is, de csak nappalt csinál s legalább nincs éjtszaka. Illyen p. o. amint a Tekintetes Úr bölcsen tudja, a könyveimnek és írásaimnak Komáromba létele - Bindzeug nélkűl Plenck Úr se kötözheti a bécsi invalidusokat - a gyermekeknek elszélledések, (rhetor és syntaxista mindössze 9 van) azoknak felejtések s elméjüknek gyepfogta mezeje és utóljára, hogy többet ne említsek, az, hogy nékem teljes kifeszülésem nem lehet a kis idő s a nagy bizonytalanság között. Nagy alkotmányba többé nem kezdhetek, holott a csukcsi tatár számára, aki minden három napba odább legeltet, még Michel Angelo sem tudta építeni való Abrisst adni.

De amit lehet, addig is csinálom, legalább negative. A keresztény regulát veszem fel ezen helyheztetésemben maximáúl és aszerént úgy dolgozom mintha mindég ebbe és itt élnék s úgy könyörgöm a Tekintetes Úrnak, úgy élek, mintha minden percben el ki kellene innen költöznöm. Vitae (Csurgoiensis) summa brevis spem nos vetat inchoare longam! Hanem addig is azon törekedem, hogy ahhoz szoktassam nevendékeimet, mi a régi mechanica, mi a mai gondolkozó s gondolkoztató tanítás, mi az oskolai s a boldog elfelejtésnek szentelt pedantság; mi a valóságos embert formáló tudás, mi az Orbilius és mi az emberszerető oktató, aki az ő (akár élő, akár holt) tanítóitól vett kincset s az amiatt való adósságot, uzsorájával együtt kívánja a fiatal emberiségnek lefizetni.

Ollyannyira érzékenyít engem ez a kozmopolitai principiumom most már practice is hogy órámnak majd fele közönséges, majd fele pedig a magános végrehajtásában telék el ezen emberi s hazai köteleztetésemnek, mellynek is eddig való jutalmát, a foglalatosságban-lételnek gyönyörűsége bőven kiadta nékem. Igazán, hogy az élet s a praxis oktatják azt is, aki mint én Nieupoortot: mit, óh szomorú nevek! a verekedő praeceptor alatt is bot nélkűl körömre tanúlhattam: én ezt a nemét a létel édességének latinus koromba nem érzettem. Mostan tehát az időnek rövidségéhez s functiómnak határozatlanságához képest, ami kicsinyt, jót akarván az enyémeknek fejébe verni; a legjobb principiumú és rendű könyvekből kívánok nékiek rövid sistemát s oskolai kézikönyvet, amelly zsinórjok legyen nékiek, az én bővebb magyarázatomra készíteni. Evégre instálom a Tekintetes Urat, méltóztassa hozzám, hahogy fontosabb foglalatosságainak terhére nem lenne, a Fábri professor Geographiáját Tiszteletes Budai Uramtól elhozatván, megkűldeni, az a könyv eddig még legjobb a mai geographiára s benne az új változások is 1796-ig ki vagynak téve, az auctor is most ollyan Németországban, mint nem régen Büsching vala. Többire deákba gyakorlom őket, amellybe olly fogyatkozások van, mint a számvetésben s az erkőlcsökbe.

Sárközy Antal felől nem vettem a Tekintetes Asszony anyjától levelet a levelemre.

Ha szerencsém lesz a Tekintetes Úrnak személyesen udvarolni, mindenekről bővebben s elevenebben teszek relatiót.

Addig is pedig kikérvén fundamentomos bizodalommal a Tekintetes Úrnak bővön esmért kegyességét, tisztelem a Tekintetes Asszonyságot a Kisasszonykákkal együtt s lekötelezve maradok a Tekintetes Úrnak

hív tisztelő szolgája

Csokonay Vitéz Mihály, m. p.

Csurgón június 2 d. 1799.

 

CSÉPÁN ISTVÁNNAK

Tekintetes Fiskális Úr, Nagyérdemű Vicekúrátor Uram!

Minthogy már a Gondviselés és az Urak engemet ebbe a stációba rendelni méltóztattak: tudom, úgy kívánják azt tőlem s általam folytattatni, hogy avagy csak valami kis díszére légyen az, a mieink előtt az oskolának, az idegenek előtt pedig annak is s vallásunknak is. Ezt én a Tekintetes Fiskális Úrnak legelső erántam tett dispositióiban is elevenen tapasztaltam. Ehhez képest mostan is a Tekintetes Fiskális Úrhoz folyamodni bátorkodom afelől, mi módon lehessek én elég tehetős az exámeni solemnitásra egy ruhát készíttetni, mert nincsen magamnál letett kincs ama napra...

Merjem-é magamat bíztatni annyi jutalommal a Venerabile Publicumtól, hogy egy ruhányira kontót tehessek, vagy valakitől 30 forintot kőlcsönözhessek?... Merni talán vakmerőség: nem merni bizodalmatlanság.

Méltóztassa a Tekintetes Fiskális Úr elejébe terjeszteni a Tekintetes Főbíró és Főkurátor Úrnak, az én alázatos tiszteletem mellett: és ha valami szükséges dispositiót tenni méltóztatnak, méltóztassa a Tekintetes Fiskális Úr még a héten valami móddal tudtomra adni, hogy az is élessze az én szükséges kedvemet.

Én még most is rosszúl vagyok és a szobámba tészem a leckéket másfél hét olta. Talám, talám csak meggyógyúlok exámenre! - Talám!

Alázatos tiszteletem mellett állandóúl maradok

a Tekintetes Fiskális Úrnak

kész köteles szolgája
Csokonay Mihály maga kezével

Csurgó, 1799. június.

 

VERES IZRÁELNEK

Édes Jó Barátom!

Szívességét, melly szerént a porköpönyeg eránt szorgoskodni nem sajnállott, teljes indúlattal köszönöm. A cifra ládakúlcs pedig megvan: ugyanis a főbíró úrnak visszatért kocsissától a szentai vendégfogadósnénak is, akinél uzsonnáztunk, hasonló kis futtába való cédulát írtam, mellyre ő másnap István király napi misére béájtatóskodván, a kúlcsot is kezemhez küldötte egy cigányasszony által. Így tehát mai napon a Tiszteletes Úr a porköpönyeget is béküldvén, semmiben sincs veszteségem. - Tisztelem a Tiszteletes Asszonyt is, s minden jóknak kívánása mellett maradok állandóul

az Úrnak, Barátom Uramnak

tisztaszívű kész szolgája
Csokonay Vitéz Mihály

Felsok [Csurgó] die 22. augusti 1799.

 

CSÉPÁN ISTVÁNNAK

Tekintetes Fiskális Uram!

Minthogy a téli napok bekövetkeztek, instálom alázatosan, hogy míg a professzor úr lejönne is, méltóztasson ezen dolgokról rendelést tétetni, úgymint elsőben szobámnak és classisomnak való fáról, annakutána mind a kettőnek fűtéséről és utóljára még az előállott éjszakákra nézve szükséges gyertyáról. Ha én conventióba nem szolgálok, szolgálatommal pedig továbbra is élni akar a publicum: legalább a mindennapi consumptióról provideáljon; ne legyek továbbra is kénytelen a gyertyátlan estvéken Nagy Gergelyné asszonynak és magamnak is terhére lenni s a fűtetlen hideg napokon és éjszakákon ugyanott és a farkasordító classisba zsugorogni; vagy pedig ne legyek a köz derogamenre kéntelen magam fát vágni és elfűjteni. Én ugyan, mivelhogy leveleim is haza sürgetnek, a hívatalt is októberig a professzor úr lejöttének terminusáig vállaltam, s csak holmimért jöttem vissza október végén: de tanítványim tekintetére s arra nézve, hogy a csurgói gimnázium ellenségi azt ne mondják, hogy 2 ősz közibe 3 tanítója volt, egyiket kitették, másik megúnta, harmadik ott hagyta, a negyedik esztendő alatt ért le s a többi, a tanításhoz fogtam, mellyet, ha szűkség nincs reám, kedvetlenség nélkűl félbenhagyok. Különben magamat tapasztalt fávorába ajánlván, változhatatlan tisztelettel marad tekintetes fiskális úrnak alázatos szolgája

Csokonay Vitéz Mihály.

Csurgó, 1799. november

 

[NYUGTA]

Quietancia azon 25 azaz huszonöt Rftokról, amellyeket Tekintetes Sárközy István főcurátor úrtól, a kosztom kifizetésének egy részébe felvettem.

Csokonai Vitéz Mihály maga kezével

[Csurgó] Signatum die 21. Decembris 1799.

 

CSURGÓI PRÉDIKÁCIÓ

"Estve siralom, reggel öröm..."
Textus Zsoltárok 30 : 6.

Az egész természet egy ollyan játékszín, amellyben szűntelen változnak az emberi dolgok. Ugyanis most a nap mosolyog és fényesen emeli ragyogó súgárit fejünk fölött; és pompássan jön ki a mennyei hajlékokból: majd egy komor és vak éjszaka az ő fekete homályával, gyászos öltözettel von be mind magunkat, mind a körűlöttünk lévő dolgokat és egy legcsendesebb nappalt legirtóztatóbb mennydörgésekkel és villámlásokkal rettenetes éjszaka váltja fel. Tavasszal füvekkel és virágokkal, és bársony színt játszó palásttal van bevonva: télen általmenvén a hideg szelek elveszik a gyönyörű mosolygást; a reá közelgő halálnak halavány sárga színe festi be az egész természetet, nem látunk akkor egyebet száraz töviseknél. Ahol azelőtt gyönyörűséggel legeltettük a mi szépet kívánó szemeinket, most ott irtózás veszi körűl, látván azt, hogy most az egész természet vidám ábrázolatból halavány színbe őltözött. Azok az élőfák, amellyek szélesen kiterjedő ágaik alatt hűsítő pihenést adtak az ellankadt útasnak: most leveleiktől megfosztatván mezítelen tagokat mutatnak; és amelly bércekből a patakok zúgottak; most ott a vadállatok rettentő ordítása tőlti be a térséget. Eképpen változik az egész természet, nem lévén benne semmi állandó, sőt mi magunk is külömb-külömbféleképpen változunk az idők változása szerént, mert az élet ollyan tenger, amellyben az örömnek és gyönyörűségeknek vizei találtatnak: most majd ollyan elapadt kútfő hely, amellyben semmi gyönyörűségekre nem találunk, hanem csak a bánatnak és keserűségeknek mocsárjaira. Most azt szemléljük hogy van édes apánk, anyánk akik minket hív dajkálkodásukba tartanak: majd meg azt látjuk hogy előlünk eltűntek, és a mord halál prédáivá lettek, egyszóval amint a szent leckében van "estve siralom, reggel öröm". Ímé, tehát illyen különbféle színekkel van kifestve az élet táblája is, ez az a külömbféle színeket játszó játékszín, amellyet én most tielibetek terjesztek.

Jertek tehát, vizsgáljátok meg velem szorgalmatosan, hogy felkiálthassatok Szent Dáviddal: "Óh Uram! melly csudálatosak a te dolgaid az emberekhez."

Hol jó, hol rossz állapotban érkezik hozzánk a szerencse, ollyan igazság ez, mellyet körűlünk minden tapasztalhat. Ugyanis születik a kisded és egyszerre nyitja fel szemeit mind a világ látására mind a sírásra: de amelly könnyek csak póstási azoknak a nyomorúságoknak amellyek ide hátra őreája várakoznak, és azok csak első zsengéi azon siralomérzéseknek, amelly egész életét el fogja borítani. Majd csakhamar azok az emberi mosolygások s gyermeki örömök letörlik a csecsemő könnyeit, felébresztik az ő érzékenységét a körűlöttünk levő gyönyörűségekre: eszerint tehát estve siralom, reggel öröm: a gyermekre nézve is.

A gyermekség után az emberi idő hasonló külömböző színekkel áll elő. Ugyanis a gyönyörűségek és bánatok osztják fel ennek részeit, szakaszait; az egészség a betegség, a szerencsétlenség, a sokféle atyafiság, és barátság öszvetalálkozásából következni szokott keserűség és öröm: ezek azok a változó színek, amellyekkel van festve az emberi élet sokféle ábrázatja. Építi az ember éjjeli és nappali szorgalmatossággal boldogságának bástyáját: de ennek fundamentomi szűntelenűl ingadoznak; öszvegyűjti a sok gyönyörűségeket de egy véletlen történet hirtelen széjjelveri azokat. Magas helyen építi az ő jó lakhelyét amellyben nyughasson mind ő maga, mind maradéka: de egy láthatatlan kéz széjjelszórja azt is. Terjeszti, szaporítja gazdagságát, de hirtelen szárnycsattogással elrepűl, egyéb a reménységnél nem marad, melly megvígasztalja őtet; egyszóval itt is estve siralom, reggel öröm.

De vajjon hát csak azért teremtetett az ember, hogy eképpen hányattasson a világon? és hogy illyen játéka legyen a szerencsének? Azért teremtetett hogy egy darabig itt a földön ki legyen téve a nyomorúságos szélvészek történeteinek, és hogy esztendőről esztendőre nyomorogjon a nyomorúságok rabláncai között? mindaddig, míg végre elrongált testéből nyomorúlt lelkét a halál a semmiségbe visszahívja? Éppen nem! hanem a bőlts Isten rendeli ezeket, aki a világosságot és sötétséget formálta, s tőle származik mind a jó, mind a gonosz.

Úgy dehát az Isten végtelen jó? mért nem közli hát a maga jóságát a maga teremtéseivel? ezen gyáva halandókkal? Így akarván eszekre adni minden velem egy sorsú bűnös embereknek, és nyomorúságban levőknek, hogy bőlts okai vannak a Teremtőnek azokban a változásokban amelly alá vetette az embert. Tehát ezekre figyelmezzetek!

Először: Hogy az Isten ugy bánhat velünk mint akarja, mert avagy mondhatja-é a sár a fazékosnak: miért csináltál így engemet? Kicsoda szab törvényt a Mindenhatónak? Hiszen teljes hatalma van az ő teremtésein, vajjon hát igaz jusson panaszolkodhatunk-é őellene?

Éppen nem, mert sokkal többek azok a gyönyörűségek, amellyekben örömünk vagyon, és hogy azt elhiggyétek, ne hallgassatok a romlott vérű emberekre kik szűntelen panaszolkodnak a világi élet ellen; ne hallgassátok ezeket a kárvallottakat akik a nyomorúságokban fetrengvén még születéseket sem irtóznak megátkozni. Ne hallgassatok azokra, ne kérjetek azoktól tanácsot, akik minden társaságot és barátságot megvetvén remetékké lettek, akik sírnak ugyan a sírókkal, de nem örűlnek az örűlőkkel és vígadókkal.

Törűljétek ki azért az emberi nemzet lajstromából mindazokat a nyomorúságokat, mellyek az ember lelkét terhelik és gyötrik; mert sokan vannak ollyan emberek, [akik] elcsüggedvén valami nyomorúságban, élni sem kívánnak. De ellenben törűljétek ki a gyönyörűségek száma közzűl azokat, amellyek vétkesek, és amellyek az ártatlansággal és virtussal meg nem egyeznek, és amellyeket a lelkiismeret kárhoztat. Azonban számláljátok fel azokat a gyönyörűségeket, amellyeket szűl a virtus, és amellyek teremnek az igaz szív és a szíves barátság felséges mezején; azokat a gyönyörűségeket, amellyek befolyván a lélekbe azt pallérozzák és nemesítik, amellyből lesz aztán, hogy ennek kedvellői kegyesek levén, a szegényt megsegítik, a mezítelent megruházzák, az árváknak atyjai, az özvegyeknek pártfogói lesznek. Számláljátok fel azokat a felséges isteni virtusokhoz hasonló örömöket, amellyeket tőlt az igaz keresztyén szeretetébe s azzal való társalkodásba és az ő szent beszédének hallgatásába: nagy öröm ez! és mindmegannyi ékesség az igaz keresztyén ember lelkén.

Ezeket az örömöket számláljátok és vegyétek fel és vegyétek gondolóra, előre jól megvizsgálván: bizonnyal, ha igaz ítélők vagytok; némúltok és nem nyitjátok fel szátok a szent Isten ellen való panaszkodásra, mert sokkal többek a mi örömeink, mint a mi siralmainknak napjai. De azt kérditek talán: hogy miért nem állandók ezek a gyönyörűségek? és miért zavarodnak össze sokszor a kegyetlen keserűséggel? Én pedig azt kérdem: miért zavarjátok magatok önként össze?

Ez az én beszédemnek második része az élet viszontagságai felől.

Másodszor: ugyanis mi közönségesebb dolog, mint az, hogy a legboldogabb emberek önként lesznek boldogtalanokká, és hogy sokan maguk szereznek olly fájdalmakat maguknak, amellyek alatt keservesen nyögnek, és amellyekben siralmas fohászkodásokat bocsátanak a szent Istennek zsámolyához. Tekintsetek csak be azoknak a nyomorú ifjaknak lajstromába, akik az ő henyélések, bujaságok miatt lettek a nyomorúságok kegyetlen áldozatjává s örökös martyrokká: majd megtapasztaljátok akkor, miképpen rohan az ember nyakra-főre a bajok forrására. Azt mondja egy régi bőlcs, "nagy igazságtalanság, úgymond, hogy az ember lehet bűnös"; mert ha azelőtt az ember egynéhány esztendőkkel legjobb egészséggel bírt is, és vídámság ragyogott az ő orcáján s az öröm a vérrel együtt csergedezett az ő erében: de csakugyan a fájdalmak nyilait hordozta testében és mikor ezek kiütnek, nincsen tagjában semmi épség, hanem megháborodván tagjai, nem nyughatik az ő előbbi bűnének miatta, és íme még az illyen ember panaszolkodik így: "estve siralom". De majd derűl az ékességgel meg is kedveltető hajnal, amellyben azonnal örömre fordúl siralma.

Csudálatos isteni munka! avagy zúgolódhatik-é ellened valaki, holott te nem hagysz a nyomorúságban soká fetrengeni senkit. Látjuk tehát, hogy nem szűntelen való a nyomorúság, mert ha azok szűntelen tartanának, így panaszkodhatna az emberi nemzet: "Miért adatott a világosság a nyomorúltaknak?!" - Mellyik erős szívű ember nem rogyna le az ínségeknek terhe alatt? és hol van az a békességes tűrés, amelly nem zúgolódna? Jól tudván tehát az isten, hogy gyarló a mi voltunk, nem ostoroz mind szűntelen, hanem megváltoztatja a mi sorsunkat úgy, hogy estve siralom volt, reggel öröm lészen. - De hát örömünk mért nincs örökké tartó? Jól rendelte azt az isteni felség, hogy a gyönyörűség öszvekavart légyen a nyomorúsággal, mert hiszen ha sok örömünk vólna, sohse is kévánkoznánk erről az alacsonyság helyéről, a főldről, a dicsőség helyére, hanem mindig itt ohajtanánk maradni és itt örűlni. De csakugyan légyen ámbár a világ édes, függjenek csak az ő nektárt okádó emlőin a világ fiai, mégis vagynak ollyan kegyes emberek, akik azt megutálva, kívánják elhagyni.

De légyen bár ollyan kegyetlen rabtartó aki szűntelen erős munkával kínozza, mint a kegyetlen sors valamikor az izraelitákat, mégsem kívánkoznak a szolgálat házából a földről a szabad Kánaánba, a mennyek országába; és légyen ámbár kegyetlen tigris, fenyegessen dühös mormolással, mégis némellyek nem kívánják elhagyni. Ugyan hát ha így sem kívánnak megválni tőle, mi lenne belőlök úgy, ha folyna a főld tejjel, mézzel és ez ha gyönyörűséggel mindég teljes volna, úgy bizonyára imádnák az emberek ezt a világot, csak hogy itt maradhatnának.

De, keresztyének, hát mi csak a világért vagyunk teremtve és nem a jövendő életre nézve? Éppen mert a mi hitünk egyedül való fő java a Krisztus, nem kell hát a világi hiábavalósággal megelégedni, mert vajjon micsoda is szaggathatná el azokat a ragadós láncokat, amellyekkel a világhoz vagyunk köttetve, a szűntelen emberi változással együtt. Szenvedjük hát el az Úrnak mireánk bocsátott csapásait és jusson eszünkbe hogy mikor nyomorúság alá vettettünk, ne ragaszkodjunk ahhoz a szerencsétlenségeknek mocsárjához, a világhoz, hanem utáljuk meg az itt levő gyönyörűségeket és szűntelen a virtusok gyakorlását tegyük fő célúl, sirassuk meg e nyomorúlt világon tett gyarlóságainkat.

Sírjatok ti, idők terhei alatt meggörnyedt öregek, és ti középidejű férjfiak, sírj te ifjúi rend, sírjunk mindnyájan az eddég elkövetett bűneinkért; mondjuk ezt tántoríthatatlan szavakkal: Világot, e rút kevély pávát megutálom, Tövis koszorúmba mert jót nem találtam. Ne engedjük már magunkat ezután megcsalattatni e világtól, hanem ennek csalogató édességéről lemondván járjunk az Urunk után. Mivel pedig ezt magunktól véghez nem vihetjük, te igazságtalanságnak gyűlölője és igazságnak tántoríthatatlan fejedelme, Édes Atyánk a Krisztus Jézusban, aki erőtlenség alá vetetted az emberi nemzetet, adj olly állhatatos és mindent könnyen kiállható szívet, hogy ha nyomorúságok érdekelnek bennünket, el ne csüggedjünk, hanem tehozzád és nem másokhoz folyamodjunk.

Adj továbbá a mi kezünkbe ollyan kulcsot, mellyel bátran megnyithassuk a te lakóhelyedet, ahol nincs nyomorúság, nincs siralom és szomorúság, hanem vég nélkűl való öröm. Ámen.

1799 [?]

 

1800

KÖVY SÁNDORNAK

Nagyérdemű Professzor Úr!
Érdemem felett való Jóakaró Uram!

Az óesztendőbe hozzám útasított becses levelét a Professzor Úrnak vettem, azzal az indúlattal, amellyet érdemlett az abba kitett jószív és egyenesség: úgy hogy újra adóssá lettem az Úr szívességének, újra bámúlója nagy lelkének.

Én csakugyan Debrecenbe leszek húsvétkor és a magam csendességébe kérődzöm mindazokon, mellyeket három esztendei avanturjeimbe magamon s másokon s a világon tapasztalni szerencsém-é? vagy szerencsétlenségem? volt. A nagyravágyás nem szaporítja meg az én aggságimat, és a házi foglalatosságok között mindenkor érezhettem, hogy szabad vagyok. Paucos novit secura quies Qui velocis memores Qui Tempora nunquam reditura tenent.

Ezen levelemet megadó Nemes Veres András, hajdani tanítványomat pedig bátorkodom az Úr, Professzor Uramnak avégre beajánlani, hogy ha valamelly jó természetű úrfi, kivált akinek házi pedagógusa volna, inas nélkűl szűkölködne, méltóztassa az Úr, Professzor Uram melléje rendelni vagy rendeltetni. Esmérem jól az Úrnak minden jóra igyekező ifjak iránt viseltetni szokott nemes hajlandóságát, esmérem ennek a legénykének becsűletes voltát: s miért ne bátorkodtam volna ezt a közbenjárást megpróbálni?

Többire minden jóknak kívánása, s változhatatlan tiszteletem mellett maradok

Nagyérdemű Professzor Uramnak

igaz tisztelő szolgája
Csokonai Vitéz Mihály.

Csurgó, 1800. február 25.

 

VÁLYI NAGY FERENCNEK

Érdemes Professzor Úr,
Kedves Hazafi Barátom!

Örűlök, hogy ez a jó alkalmatosság adódott mind régi hajlandóságomnak megmutatása mellett az Úr iránt való bizodalmamnak méltó jelét mutatni, mind pedig egy ifjacskának szerencséjének előmozdításából származni szokott nemes örömöt az Úrral kölcsönözni. Ugyanis ez a legényke itt Csurgón tanúlván a szomszédba lakó érdemes praeorans úrnak, mint jószívű bátyjának gondviselése alatt, most, hogy céljához közelebb essék, az én jóváhagyásom s tanácsaim mellett Patakra lement. Az atyja becsűletes és tehetős nemes ember Bars vármegyébe: maga a gyerek jó természetű, és az én oktatásom alatt aratástól fogva már a rhetoricát is tanúlta, elvégezvén a periodusokról, a levélírásról való kezdetet, a simplex és aphtoniana chriát és a magyar poézist. - Ha nem az Úrnak keze alá esik, kérem alázatosson, méltóztassa a competens professzor úrnak ezen én ajánlásom mellett recomendálni: ha pedig az Úr alatt tanúlni lesz szerencséje, már úgy nem is fárasztom magam a sok Auffűhrunggal, teljes nyúgodalommal örűlök úgy még előrelépésének. Hanem - jóllehet, hogy őtőle kitelik a maga kosztján való lakás is: mindazáltal örűlnék rajta, hogy az Úr, Professzor Uram valami jótermészetű úrfi mellé, kivált akinek domesticus praeceptora volna, vagy valami épűletes és előkelő deák mellé színlené bé inasnak. Mellyet, hogy méltóztassék megtenni az Úr, bizodalmasan kérem. Többire magamat tapasztalt nemes indúlatiba, s kölcsönös szívességébe ajánlván, tisztelettel s barátsággal maradok állandóúl

Az Úr, Professzor Uramnak tisztaszívű kész szolgája,

Csokonay Vitéz Mihály.

Csurgón, 1800. február 25.

 

[FÖLJEGYZÉS CSURGÓI ELLÁTÁSÁRÓL]

1799. esztendőben, májusnak 24k napján fogadtam meg Tiszteletes Nagy Gergelyné asszonyomat, a végre, hogy énnekem kosztot, ágyat és Bedienungot adjon, voltam nála (mint oskolai ember) szinte az 1800. esztendőbe esett dislactatioig[!], és így mind öszve mintegy 9 hónapig. A koszt 1o szeptemberig 4, attól fogva 5 forintjával esett egy-egy hónapra. Vettem fel Sárközy főszolgabíró úrtól 25 azaz huszonöt forintot. Hanem nota bene a tiszteletes asszonyom gyertyát nem adott.

Csurgó. 20a martii. 1800.

Csokonai Mihály maga kezével

 

BÚCSÚBESZÉDE CSURGÓI TANÍTVÁNYAITÓL

Kedves régi tanítványaim s szenvedő társaim!

Talám mikor ebbe a rám nézve szomorú órába, amellybe tőletek búcsút venni kívánok, papirossal megjelenve szemléltek engemet: azt gondoljátok, hogy mesterségesen előre elkészített cikornyás mondókával akarok, nem annyira szívemnek és tinéktek, mint az üres ceremóniának tenni áldozatot. De változtassátok vélekedésteket; az igazság és a jóindúlat kevés szóval él: magam is e kettőnek ösztönéből elmondom... De késem még egy kevéssé, mert ha úgy érzetek, mint én, amint elhiszem, hogy úgy is éreztek - tudhatjátok, hogy az esztendőszámra érlelt szeretet nem olly könnyen veheti magát arra, hogy egy szempillantásba vegyen búcsút soha el nem felejthető tárgyaitól. Ha tehát az a néma ékesenszólás, amellyet ábrázatomon és szívemben olvashattok, és amelly az erőltetett mesterségnek truccára akarmelly piperés orációnál többet szól, tőlem és reám nézve nem elégséges: megszólalok, ámbár beszédemnek terhére vagynak egymásra duzzadó indúlataim; megszólalok. De óh, melly szűk és erőtlen akarmelly nemzet nyelve is egy teletőlt szívnek kifejezésére. Hisz ugyanazt a ti erántam viseltetett önkényt és tettetés nélkűl való szereteteteket, amellyet még ekkoráig minden tanítványaimtól megnyerni szerencsém volt, nemcsak most, mi